Börtönblokk

//Előzmény: Beszélő//

Visszaérve a cellámhoz a két őr durván belökött a rácsok mögé, ahol már nem várt rám az asszonykám, csak az üres tér a rémes berendezéssel (ágy, wc). Ennek örülnöm kellett volna, mármint, hogy végre nem volt sehol rasszista cellatárs, de ezzel most nem foglalkozhattam. Amint fájdalmas eséssel landoltam a földön, már ugrottam is fel, és még hosszú percekig ütöttem-rúgtam a rácsokat, és üvöltöttem a magamét, nem törődve a szomszédaim méltatlankodásával, hogy mit fogok én kapni, ha nem fogom már be. Hangosan követeltem, hogy King mekkora egy barom, és valaki nyírja már ki addig is, amíg é itt vagyok, vagy csak hagyjanak vele kettesben öt percre, megteszem ezt én is, csak engedjenek ki innen, hogy megtehessem!
Persze nem foglalkoztak velem, úgyhogy egy idő után feladtam, és leroskadtam az ágyamra, és belemarkoltam a hajamba, miközben előre-hátra ringatóztam, mint egy eszelős, hiszen tényleg majd eszemet vette az aggodalom, és az önvád, hiszen az én hülyeségem az oka, hogy a biztos halálba küldik Mike-ot. Kardfog meg fogja ölni, én meg itt ülök bezárva, és semmit sem tehetek. Felpattantam, idegesen járkálni kezdtem, aztán mégis visszahuppantam az ágyra, csak hogy aztán megint fel-alá lépkedve rójam a köröket az aprócska helyen.
Mit tegyek? Egyáltalán mit tehetek? Mit tudok tenni? Semmit! A nagy büdös semmit. Ölbe tett kézzel várhatom, hogy Kardfog végezzen vele, és persze nem is tudhatok róla, hiszen miért is közölné velem bárki is, hogy Mike meghalt? Vagy bármit? Börtöntöltelék vagyok, akinek semmi köze Bodwin nyomozóhoz, senkinek eszébe sem fog jutni, hogy értesítsen engem arról, mit történt.
Nem tudhatok semmit, és ettől meg tudtam volna őrülni. Eddig is minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak innen most viszont minden eddiginél fontosabbnak és sürgetőbbnek éreztem az azonnali szökést. Nem hagyom, hogy Mike-nak baja essen, muszáj megakadályoznom, és ha ehhez az kell, hogy lemészároljak mindenkit magam körül, ám legyen. Ha az kell, senkit nem fogok kímélni, csak jussak ki, találjam meg, vigyem biztonságos helyre, és vigyázzak rá, hogy biztos ne érhesse semmi baj.
Muszáj innen megszöknöm!

Én még bőven az idegtépő tudatlanság, önvád és aggódás poklában vergődtem, mikor felhangzott a jól ismert rövid tülkölés, ami után rezgés majd kattanás hallatszott, és a cellák zárjai kinyíltak, a rácsok elhúzódtak, mindenki mehetett a dolgára. Hát én marhára nem akartam sehova se menni, inkább maradtam a helyemen, hogy egy kicsit egyedül lehessek rémisztő gondolataimmal. Ez persze nem mindenkit érdekelt. Máris megjelent a rezidenciámon egy csapatnyi rasszista szuka, akik inkább tűntek díjbirkózó férfinak, mint csupán nagydarab, kigyúrt nőknek. Nem mintha az összeverésemre lett volna számomra megfelelő pillanat, de ha lett is volna, ez most nagyon nem volt az.
Nem vesztegettem arra az időmet, hogy elmagyarázzam nekik, hogy én ugyan nem köptem, hiszen, ha nem is lett volna mindegyik ismerős a számomra, a ,,torzszülött" megnevezés akkor is jelezte, hogy mondhatok én itt, amit akarok, az őket úgyse fogja meghatni. Akkor is szét akarnának tépni, ha csak annyi volna a bűnöm, hogy elől egy tincsem rossz szögben kanyarodik a homlokomra.
Egyszerre éreztem hihetetlen haragot és dühöt, amiért megzavartak, és persze azt is, amit King ellen éreztem, de rajta nem tudtam levezetni, és jeges rémületet, hiszen az erőfölény mondhatni halálos méretű volt. Ahogy megálltam előttük, a félelem szikráját sem mutatva, már le is sújtott az elöl álló, én pedig egyenesen az ágyra zuhantam.
Ahogy a kezem a párna alá csúszott, valami hideget, és keményet éreztem. Félrelöktem, és meg is találtam a cetlit egy éles, házi készítésű kalef társaságában.
Egy barát? Mégis ki? Nekem olyanom is van? És ráadásul itt? Á, mindegy!
Felpattanva megmarkoltam a kést, és alig értem talpra, már suhintottam is a pengét, egyenesen a támadóm felé. Annak örültem volna, ha sikerül elvágnom a torkát, de az is király, ha csak megsebezni sikerül. Rögtön utána egy hatalmas rúgást indítottam el a mellkasa felé.
Nem féltem a következményektől, hiszen már így is börtönben voltam, az itt lakók ki akartak csinálni, a börtönőrök erre rábólintottak, sőt néha még be is segítettek ebben (most is különös módon egy sem volt a közelben), szóval még egy néhány gyilkosság igazán nem tesz semmit, még ha a kutya sem fog azzal törődni, hogy önvédelem volt.
-Jobban tennétek, ha leszállnátok rólam - sziszegtem oda nekik. - Most még elmehettek, de ha tovább csesztettek, nem ígérhetek semmit.
Persze rendesen be voltam tojva, mivelhogy az esélyeim eléggé pocsékok voltak, de King annyira feldühített, hogy könnyű volt ezt lepleznem a rám rontó csapat előtt. Gondoltam, ha már Kingen nem tudom leverni a szemétségét, majd ezek a csajok kapják meg a büntetést az ő, és a saját rohadt viselkedésükért.

Ahogy a kiscsaj kapálózni, és hadonászni kezd, az elől álló első reakciója az lenne, hogy felröhög, és tesz pár degradáló megjegyzést, erre azonban nincs ideje, hisz némi fájdalommal kénytelen szembesülni vele, hogy miféle ajándékot hagyott itt valaki Aya-nak, s miközben térden állva olyan gondolatok keringenek a fejében, mint :"Ez nem lehet, nem volt elég ideje csinálni magának, mindenki utálja, nem is kaphatott, ráadásul most kutatták át a szobáját, ez nem ér...", néhány másodperc szenvedés után belefullad a vérébe. A padlót addigra sikerült sötétvörösre festenie, de jutott a lepedőkre, és a falra is, hisz ez a szerszám meglepően éles ahhoz képest, hogy hol készült. A többiek miután túlteszik magukat az első sokkhatáson egyetlen emberként - vagy inkább dühödt rinocérosz csordaként - rontanak Aya-ra, s bár egyikük kap még pár kisebb vágást a kezén, ennyivel már nem bír el szegény, kap pár hatalmas ütést a fejére, közben pedig annyi kéz szorítja le az ágyra, amivel a mitikus Kraken sem büszkélkedhet, s ez a szörnyeteg sem lesz kíméletesebb semmivel sem...

-Rendes? - Kérdi King nevetve, mikor az megjegyzi neki, hogy szép volt tőle eltávolítani Aya egyik ellenségét. - Ne röhögtessen Bodwin, most lesz csak igazán bajban. Mondja, maga mit gondolna a helyükben, ha egy ilyen beszélgetés után elvinnék egy társát? Azt pedig gondolom sejti, mit tesznek idebent egy vamzer-el. Na, de nekem sajnos beszélnem kell még az igazgatóval - hasít bele a felismerés, jóformán a semmiből. Ha Mike képes még az arcát figyelni, láthatja, hogy ez most King-et is meglepte - addig igyon egy kávét, vagy valami, 10 perc múlva találkozunk a kocsinál.
Ezzel a hatalmas férfi elviharzik, kissé szánalmas látványt nyújtva a bicegő futásával, majd amikor már hallótávon kívül van, megcsörren Mike telefonja. A hívó természetesen ismeretlen, a fiú hangja viszont aki beleszól egyáltalán nem.
-Nem tudlak lebeszélni róla ugye, hogy hülyeséget csinálj? - Kérdi, inkább izgatottan, mint lemondóan. - Akkor akár segítetek is, ha továbbmész ezen a folyosón, a tűzoltókészülékig - 4-5 méter - akkor pont a szertár felé érsz, ess át a padlón, és szerezz magadnak rohamrendőr felszerelést, főleg sisakot. Nyomás!
Ha Mike követi az utasításokat, meglepő módon tényleg ott találja magát, ahol a fiú mondta, s miután felöltözött, újra hallhatja a hangját:
-Na, most figyelj. Az őröket lefizette valaki, úgyhogy rajtam kívül senki sem nézi a kamerát még tíz percig....
~A csajodnak kb kettő lehet még hátra, remélem igaz, hogy lehet futni ebben a vacakban...~
-Amint kilépsz az ajtón - nincs zárva, csak az a nagy a folyosó végén ami a börtönblokkba vezet - menj fel a lépcsőn, Aya balról a negyedik kalitkában van. Szedd le róla azt a hét csirkét, aztán tűnés, ha nem akarsz te is beköltözni!

A hacker baljóslata amúgy sajnos nagyon is helyénvaló volt, szegény Aya csak azért van még életben, mert a rajta élvezkedő rabok nem akarták, hogy könnyű halála legyen. Ott ütik, ahol csak érik, nem maradhat el az égő cigarettacsikk sem, s valaki még a tőle elvett késsel is játszik, egyenlőre csak a szeme előtt néhány milliméterrel mozgatva azt, néha megrántva hirtelen, hogy még jobban a frászt hozza szegényre.
-Itt fogsz megdögleni - súgja az egyik a fülébe, szinte már csitítgató hangon - mázlid, hogy nincs gusztusom korcsokra, különben még eljátszanék veled egy darabig...

Aztán hamarosan rájöhettem, hogy a százados még annál is nagyobb szemétláda, mint amit először gondoltam róla, pedig már kezdtem azt hinni, hogy…..
~ Áááá! Mire is számítottam tőle! Azonnal el kell mennem Aya-ért, hiszen ezek a szemétládák odabenn megölik és azoktól a vackoktól még a képességét sem tudja használni! Úristen! Most azonnal indulnom kell! ~ pörögtek a gondolatok ezerrel a fejemben, és már ott tartottam, hogy lecsapom King-et, aztán lesz ami lesz én megyek és kihozom onnan a lányt, mikor a főnököm váratlanul magamra hagyott és elviharzott, mint akinek veszettül csikar a hasa, és ahogy elnéztem a képét, amit épp most akartam beverni, ez még számára is meglepetés volt. Értetlenül álltam volna a dolog előtt, ha lett volna rá időm, de erre most egy perc vesztegetni való sem volt. Ahogy King eltűnt a láthatáron azonnal elindultam a folyosón, hátha az első ajtóig kitalálok valamit, amikor megszólalt a telefon a zsebemben és a már olyan ismerős hang szólt bele, akit úgy kívántam az előbb, mint egy falat kenyeret.
- Ki vagy te? És miért segítesz nekem? – tettem fel a hiábavaló kérdést, de már csak a megszakadt vonal búgása hallatszott, de most nem is ez volt a legfontosabb amin törhettem a fejem.
Rohantam, mint egy őrült arra, amerre mondta. Ahogy megpillantottam a tűzoltópalackot, aktiváltam a képességemet és ahogy átjutottam a padlón, már vissza is vontam, nehogy tovább essek. Igaza volt, pont a szertárban értem földet. Gyors öltözést követően, mielőtt még magamtól kellett volna kitalálni, hogy innen hogyan tovább, hiszen eddig vakon követtem a hang utasításait, bele sem gondolva, hogy nem mondta meg hol van Aya, ismét megrezzen a mobil és a srác, mert a hangja alapján az volt, megadta a további útvonalat is.
Az, hogy vajon ő honnan látja a monitorokat, hogy ő is egy őr-e már meg sem kérdeztem, ez most lényegtelen volt. Aya veszélyben van és én még messze vagyok tőle! Rohannom kell, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne vele valami!
~ Mi? Heten támadtak rá! Szemétládák! King-gel az élen! De jön még ő az én utcámba! Csak Aya-nak ne legyen baja! ~ csapongtam ide-oda, miközben úgy futottam, mint még soha életemben.
Egy….kettő…Három…már hallottam az ütések hangját és a lihegéseket, amitől még jobban szedtem a lábam és úgy robbantam be a negyedik ajtón, mint egy megvadult bika.
A sokkolós gumibot most igazán jó szolgálatot tett, az első két fegyencet azonnal a földre küldte, a többit ütöttem-vágtam ahol értem, de mikor a késes badys csajt megláttam, már az öklömet sem sajnáltam, olyat húztam be neki, hogy a reccsenésből ítélve eltörtem az álkapcsát, de lendületből még a sarokba is rúgtam, aztán lihegve rogytam térdre az ágyon fekvő és mindenhol vérző Aya mellett, hogy magamhoz húzzam, hogy érezzem él-e még, hogy időben érkeztem-e.
- Édesem, egyetlenem, - suttogtam rémülten összeszorult torokkal, - ugye nem esett komoly bajod?

A vágás sikerült. A bölényszer hölgyemény vért spriccelve rogyott össze, és többet már nem kelt fel. Társai azonban ahelyett, hogy megijedtek volna, csak még dühödtebben közeledtek. Esélyem sem volt, hát mindegyik akkora volt, mind egy medve, kigyúrt állatok, én meg egy szem apró késsel nem tudtam ellenük sok mindent produkálni. Helyszűkében meg aztán végképp nem, hiszen miután mindannyian bepasszírozódtak, nekem már alig egy lépésnyi helyem maradt, ez pedig egyre csökkent.
A következő jelöltnek is a torkát támadtam, de az már felkészültebb volt, mint az előző. Kézzel hárított, és bár így összeszedett néhány vágást, de abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán megérezte. Megragadta a kezemet, kicsavarta belőle a kést, aztán az ágyra taszított, ahova már követett mindegyik.
Erős, hatalmas kezek fogak le a csuklóimnál, a bokáimnál és a fejemen. Mozdulni sem bírtam, nem hogy védekezni. Borzalmas ütéseket mértem rám, Kardfognak is a becsületére vált volna. Ököl, nyitott tenyér, rúgás, vágás és szúrás a tőlem elvett késsel, cigicsikkek parázsló vége a bőrömbe fúródva, s mindezt büntetlenül, annak a biztos tudatában, hogy nem kell érte elszámolniuk senkinek sem. Az őröket vagy lefizették, vagy egyszerűen csak apellálhattak arra, hogy engem még ők is utálnak, úgyhogy hirtelen úgyis máshol akad majd dolguk.
Éreztem, ahogy az ajkam felszakadt, ahogy a bőr felrepedt a szemem alatt, az ütések nyomán az ínyemen sebeket tépnek a fogaim, és a vér vékony patakban szivárgott ki a számból, a gyomrom újra és újra összerándult, a bőröm újra és újra felizzik a hozzá szorított parázstól, én pedig ordítottam, lihegtem, szűköltem a fájdalomtól, ami ellen semmit sem tehettem, és tudtam senki más sem fog.
Kezeimet és lábaimat többször próbáltam kiszabadítani, de röhögve álltak ellen. Egyre erősödött a szorítás, a karjaimat egyre jobban feszítették hátra, de már nem lehettem benne biztos, hogy magamnál leszek, mikor eltörnek. Abban sem, hogy csak a karjaimat fogják eltörni. Hogy kinyitom-e még valaha is a szememet, ha most elájulok. Nem valószínű. De a világ már kezdett elsötétülni.
És ekkor a szorítás enyhülni kezdett. Nem fogott már le senki, de dulakodás hangjait hallottam, és az eddig engem kínzó nők hangjai is megváltoztak. Már nem vidám-dühödt, inkább ijedt-dühödt hangon kiáltoztak. Fogalmam sem volt, mi történt, alig tudtam fókuszálni, de mintha egy másik alak is megjelent volna, és a végén már csak maradt talpon. Magasságra, vállszélességre nagyjából ugyanolyan forma volt, mint a többi, akik most a földön feküdtek, és nem mozdultak, de ő férfi volt. És nem rab, hiszen nem volt rajta rab egyenruha.
Mellém térdelt, és felém nyúlt, n pedig riadtan próbáltam hátrébb húzódni, mert biztos voltam benne, hogy az egyik őr tört utat magának, és most ő is ki akarja venni a részét a játékból. De ez a valaki olyan végtelen gyengédséggel és odafigyeléssel ért hozzám, hogy a félelmem azonnal elpárolgott, főleg, mikor meghallottam édes hangját.
-Mike - suttogtam, de a hangom elcsuklott.
Remegő kézzel kapaszkodtam a karjába, amiben tartott, és nem érdekelt már a veszély, csak egyszer még hadd csókolhassam meg, egyszer még hadd érezzem, hogy szeret, hadd hitessem el magammal, hogy ha én kudarcot is vallok, ő mindig ott lesz, hogy megvédjen. Az sem érdekelt, mennyire fájt sebesült szájjal csókolózni, most csak arra figyeltem, hogy kiélvezzem ezt a lopott pillanatot, amíg senki sem látja. Ki tudja, lesz-e következő alkalom, most már biztosra vettem, hogy én innen nem kerülök ki élve, de hogy nagyon hamar fognak megölni, arra már mérget vettem.
-Menj innen - mondtam neki halkan, bár majd megőrültem, hogy maradjon itt mellettem, ne hagyjon magamra. - Ne kockáztasd, hogy leleplezzenek. Menj el, majd... majd megoldom én ezt.
Néhány könnycsepp kicsordult ugyan a szememből, de egyébként átütő sikerrel küzdöttem a sírás ellen.
-És eszedbe ne jusson Kardfog után menni. Mondj fel, rúgasd ki magad, menj szülési szabadságra, találj ki valamit, de ne... semmiképpen se... Ígérd meg, hogy nem mész utána!

~Bocs, de apukám megtiltotta, hogy idegen rendőrbácsiknak mutatkozzak be, szóval ezt egyenlőre hagyjuk ki.~
Ezt persze nem mondja ki hangosan, hisz Mike így is elég ideges, meg egyébként sem lenne túl ízléses ilyen helyzetben viccelődni, úgyhogy inkább ezzel válaszol:
-Csevegni akarsz, vagy megmenteni Aya-t!? - A mindig csendes, kissé bolondos fiú hangja most kicsit sem emlékeztet saját magára, inkább olyan, mint valami őrmester, aki a kadétokhoz beszél, vagy még rosszabb: mint fagypont, csak nem olyan rideg. -Mozgás, nincs sok időd!
A még talpon lévő fegyencek közül hatan azzal vannak elfoglalva, hogy minél emlékezetesebbé tegyék szegény Aya utolsó perceit, a hetedik pedig dokumentálja a dolgot, kinyitható mobiltelefonja kamerájával.
-Ez az! Nagyon rideg! - Biztatja társait, majd helyezkedik egy kicsit, hogy jobban látszódjon áldozatuk szenvedő arca a felvételen, ami biztos hatalmas népszerűségnek örvend majd a youtube-on, a Herculoids törzsvendégeinek körében. Közben neki is rengeteg ötlete van, hogyan kínozhatnák tovább szerencsétlent, ám megosztani már nem tudja ezt társaival, az utolsó isteni szikra ugyanis túl sokkolónak bizonyul a számára, minek következtében a mobil nagyot koppan a földön, ő pedig összekuporodva a földön fetreng a saját vizeletében. a többi fegyenc sem ússza meg könnyebben, sőt! Mire Mike végez a dolgával, nem marad épp ember a szobában, rajta kívül, így egyenlőre senki sem zavarja meg abban, amire készül, s durván egy perce van a cellában, mielőtt újra megcsörrenne a telefonja.
-Szép volt! - Dicséri meg Mike-ot, miközben valamit matat ott a háttérben, s munkája eredményét egy hangos durranás jelzi.
~De a neheze még csak most jön.~
-Most pedig, hozzunk ki élve innen téged is, rendben? A folyosó végén lévő fal az udvarra vezet, át tudsz rajta ugrani ugye? Amint kint vagy, egyenesen előre szaladj a műhelyig, pont a fal mellett van, úgyhogy ott átöltözhetsz, és aztán a Copperfield trükköddel kijuthatsz innen, mielőtt még észreveszik, hogy baj van. Siess, mert nemsokára lesz ember a kameráknál! - Vesz egy mély levegőt, miután ezt mind elhadarta, aztán valamivel nyugodtabban folytatja. - Ja igen, van ott egy pótkerék, azt feltétlenül vidd magaddal. Na pá!

Aya innentől "jó" kezekben lesz, vagy legalábbis olyanokban, akiknek úgy kell tenniük, mintha érdekelné őket a nő sorsa. Az össznépi kávészünet leteltével meglepett rohamrendőrök egész sora viharzik be a cellába, hogy leszedjék a többi fegyencet Aya hullájáról, helyette azonban egyikük majdnem hanyatt esik, annyira megcsúszik a sok vérben, a többi meg elképedve figyeli, hogy itt mégis mi a fene történt. A nő természetesen magánzárkába kerül egy hétre, amiért végzett egy másik börtöntöltetlékkel - ami meglepően enyhe büntetés, de ennél nem akarnak neki több pihenőt adni - a többiek pedig mennek a gyengélkedőre, már akinél még van ennek értelme.

Mire Mike a kocsihoz ér, King már vár rá. A jelek szerint nagyon nincs jó kedve, és ha kicsit közelebb megy, azt is láthatja, miért: Amíg távol voltak, valami anyaszomorító kiszúrta a kocsijának két kerekét! Egy tartalék még akadna, de kettő!
-Bodwin! Hol a pokolban volt edd...
Ha Mike magával hozta a pótkereket, elakad a szava, mikor meglátja azt, s a mondat befejezése helyett csak bólint.
-Cseréljük ki gyorsan. Legközelebb tankkal jövünk...

Egy héttel később:

Mire Aya visszatérhet a cellájába, már egy másik lakótárs várja őt. Sheena Duran ül az ágyán személyesen, s kipihentebbnek tűnik, mint valaha! Nem tudni, miféle gonoszság vezérelte az igazgatót, mikor őket egy cellába tette, lehet abban reménykedik, hogy ezek ketten majd megölik egymást, esetleg nem szerette volna, ha a bőrfejeknek sokat kell gyalogolni, hogy kinyírják mindkét mutkót? Majd kiderül...

Mikor szerelmem felé nyúltam megpróbált elhúzódni, és én rájöttem, hogy ebben a szerelésben szegény nem nagyon ismerhet fel, ráadásul, úgy be volt dagadva a szeme, hogy azon is alig látott ki. Azonban a hangomat azonnal felismerte, és már szorosan bújt védőn ölelő karjaimba. Ajkam hevesen viszonozta a csókját, bár nagyon szerettem volna vigyázni, hiszen mindenhol vérzett és fájt, de képtelen voltam abbahagyni, inkább még levegőt sem vettem volna, ha lehet.
- Nem érdekel, hogy lelepleznek-e, nem hagyhatom, hogy bántsanak, hogy így elbánjanak veled. – suttogom a fülébe, és úgy érzem képtelen lennék most, ilyen elesetten magára hagyni. Mi lesz, ha az őrök tovább bántják, ha ismét ráuszítanak egy csapat kigyúrt némbert?
Úgy érzem, csak mellettem lehet biztonságban. Mikor meglátom a kicsorduló könnycseppeket, ajkaimmal csókolom le őket, és majd megszakad a szívem, hogy ilyen elesettnek kell látnom őt. Legszívesebben felkelnék és minden támadóját megfojtanám az őrökkel együtt!
- Hogy hagyhatnálak itt? Mi van, ha újabb támadók jönnek? – babusgatom tovább, mikor szóba hozza King blöffjét. – Ne aggódj, csak téged akart vele átverni, nem megyek sehová. – nyugtatom meg. – Majd együtt szétrúgjuk a seggét, ha már velem leszel – mosolygok rá halványan.
Ekkor jelez ismét a telefonom és sajnos tudom, hogy ez mit jelent, épp ezért nagyon nem akaródzik felvenni, de muszáj, hisz önkéntes segítőmet sem akarom bajba keverni.
- Nem tudom, hogy ki vagy haver, de örök hálára köteleztél. – mondom neki nagyon, nagyon komolyan.
Miközben hallgatom, tudom, hogy el kell szakadnom Aya-tól, de úgy érzem nem tudom megtenni. Szemeim továbbra is aggódva csüngenek rajta, de az eszem tudja, hogy most nem vihetem magammal. Ha segíteni akarok neki, ki kell jutnom innen, méghozzá úgy, hogy a gyanú árnyéka se essen rám.
Visszafektetem gyengéden szerelmemet és még egyszer forrón megcsókolom, majd lassan az ajtó felé hátrálok.
- Visszajövök érted! Kiviszlek innen hamarosa, ígérem! – mondom neki fátyolos hangon. Szeretlek! – suttogom még utoljára, majd erőt véve magamon indulok, hogy kövessem jóakarónk utasításait.
Minden gond nélkül kijutottam az udvarra, aztán az épületig, ahol gyorsan megszabadultam a kölcsönvett ruháktól, amiről ujjlenyomatot vehettek volna, gondosan letörölgettem, majd átszivárogtam a falon, ahol megtaláltam a pótkereket, amiről a fiú beszélt, és amit nem nagyon értettem, de mivel eddig is jó volt megfogadni a tanácsát, hát most sem vontam kétségbe, hogy ez valamiért kell nekem.

A parkolóhoz érve már messziről kiszúrtam a sebzett oroszlánként járkáló századost, aki mikor odaértem épp leordítani készült a fejem, hogy hol az istenben voltam, de mikor meglátta, hogy egy pótkereket cipelek, máris megenyhült. Ekkor láttam meg, hogy a kocsi mindkét hátsó kereke lyukas.
~ Hát ezért kellett ez a pótkerék! Ügyes és ravasz! Ha nem tudnám, hogy ez a hang nem Szellemé volt, megesküdnék, hogy az ő keze van a dologban, ez annyira rá vall! ~
- Uram! Azt hiszem erre szükségünk lesz, csak ezért mentem el! – játszok rá a dologra azonnal és sűrűn bólogatok, mikor szidja a senkit és semmit nem tisztelő suhancokat, miközben én áldom a kezét.

//Mike köszöni a játékot, é kiszáll - nagyon klassz volt. //

Egy hét magánzárka! A hülyék, ha büntetést akartak volna kiszabni rám, akkor pont hagyhattak volna ott, ahol voltam, hiszen ott nagyon rövid időn belül jött volna a következő hullám, akik holtan akartak látni. Ehelyett gondoskodtak róla, hogy magamban legyek. Lényegében megvédtek. Idióták! Meg akartak büntetni, de helyette pont, hogy szívességet tettek. Mekkora barmok!
Na, persze ezen elég rövid ideig rágódtam, hiszen amennyire irritáltak az ostobák, annyira hálás voltam csekély agyi kapacitásukért. Így volt időm és lehetőségem felépülni, legalább annyira, hogy két lábra tudjak állni, mozogni, az evés-ivás ne legyen fájdalmas, és így tovább. Ezen kívül legalább egy hétig nyugalomban élhettem. Ez már nagyon hiányzott.
Meg persze Mike. Nem volt könnyű nézni, ahogy ott hagyott, de hát muszáj volt neki. Ez volt az egyetlen ésszerű döntés. És hát vigasztalt a tudat, hogy Kardfog ellen sem fogják bevetni, csak hazugság volt, ez pedig tartotta bennem a lelket. Ő legalább biztonságban lehetett.

Mikor letelt a ,,büntetésre" kiszabott idő, visszavittek a cellámba. Utaltak rá, hogy nem maradtam sokáig cellatárs nélkül, és én nem tudtam, hogy a régi szadista tyúkot hozták vissza, vagy új lakó érkezett, de őszintén szólva egyiknek sem örültem. Legszívesebben maradtam volna a magánzárkában.
Na, de rá semmiképpen nem számítottam. Ahogy becsapták mögöttem a rácsot, majd ráfordították a kulcsot, nagy szemeket meresztve bámultam a szöszire, aki úgy látszik felépült, és visszatért a gyengélkedőről, ahol eddig az idejét múlatta.
-Hát ez nagyszerű! - morogtam szemforgatva. - Óriási! Már csak te hiányoztál!
Sóhajtva dőltem végig az ágyamon, ha ő közben ellenségesen mozdulna, unottan emelem fel felé a kezemet, jelezve, hogy ki van zárva, engem arra nem tud rávenni, hogy bunyózzunk. Karjaimat összekulcsoltam a fejem alatt, és rá sem nézve szólítottam meg.
-Tudom, hogy nem nagyon rajongunk egymásért, de ha rám hallgatsz, most ezt hanyagolod egy kicsit. Itt nagyon nem szeretik a mutánsokat, ezalatt pedig azt értsd, hogy NAGYON nem szeretik őket. Szóval ne pazarold rám az energiádat, szükséged lesz rá, ha túl akarod élni az itteni börtönéletet.
Kárörvendő vigyorral sandítottam rá.
-Ami azt illeti, most én leszek az egyetlen, akiben megbízhatsz. Jó mi? És ha már itt tartunk - nyújtottam felé a kezemet -, a nevem Aya. Nem mondhatnám, hogy örülök a szerencsének, de azért üdítő változatosság, hogy végre nem egy mutánsgyűlölő bálnával kell egy cellában dekkolnom.

Még pár napot a gyengélkedőn tölthettem annak a szadista állatnak a „jóvoltából”, mielőtt bekerültem volna a darálóba, ahogy a többiek a börtönblokkot hívták. Az elnevezés is már sokatmondó volt, így felkészülhettem, hogy mi várhat rám, úgy, hogy az állambácsi által kifejlesztett kis ékszerek miatt még a képességem is blokkolva volt.
Abba a hiú reménybe sem ringattam magam, hogy majd az őrök megakadályozzák, ha éppen pár erős maca nekem akarna ugrani, hiszen csak úgy csöpögött belőlük a mutánsellenesség, nagyon nem is rejtették véka alá már a gyengélkedőn sem, és ez gondolom csak rosszabb lesz, ha már ennyire sem kell rám „vigyázni” Persze az sem volt elhanyagolható, hogy tudták miért kerültem be, és egyáltalán nem díjazták, hogy egy kollégájukra pályáztam.
Így aztán nem csodálkoztam mikor egy nap berontott a szobámba három marcona, talpig kommandósnak öltözött trió és míg kettő rám szegezte a fegyverét, addig a harmadik eloldozott az ágytól, majd hátrabilincselve a kezem taszigálni kezdtek az ajtó felé.
- Indulás fegyenc! Megy a cellájába! Vége a jó napoknak!
Miután végi ballagtunk vagy 5-6 elektromosan nyíló ajtón, és felballagtunk a harmadik szintre, végre megérkeztünk egy üres cellához, ahol miután belöktek és leszedték rólam a bilincset, rám zárták az ajtót és magamra hagytak.
Nem voltak illúzióim, hogy sokáig egyedül leszek, hiszen láthattam, hogy már valaki lakik az egyik ágyon, legalábbis egy két rászáradt vérfolt és egy két használati tárgy szemrevételezésével erre a következtetésre jutottam, és az illat is amit éreztem ismerős volt, így nem ért váratlanul, mikor másnap nyílt az ajtó és ott állt a riválisom kissé leamortizált állapotban.
Éppen hasizom erősítő gyakorlatokat végeztem, de mikor megláttam felültem és megfeszült izmokkal vártam, hogy mit fog tenni, de vehemens természetét meghazudtolva csak tett egy kósza megjegyzést arra, hogy örül, hogy lát, majd sóhajtott egyet és ledőlt a helyére.
Még egy darabig gyanakodva figyeltem, de mivel nem mutatott támadó szándékot, már én is ellazultam és felültem az ágyamra, közben meghallgatva mit is szeretne a tudomásomra hozni.
- Szóval TE már megtapasztaltad, hogy milyen is ez a nagyon nem szeretés, ugye? Legalábbis rád nézve ezt szűröm le. – nézek rá kíváncsian.
Mivel már a meló el lett cseszve és mindketten nyakig ülünk a lekvárban, eszem ágában sincs itt is folytatni a harcunkat, hiszen én is keményen megtapasztaltam, hogy mennyire magunkra vagyunk itt utalva, ahol a képességünk mit sem ér.
- Ne izgulj, nem akarom átharapni a torkodat, legalábbis, amíg itt rohadunk benn. – hajolok előre, hogy megszorítsam a kezét, hogy jelezzem most elássuk a csatabárdot. – A nevem Sheena vagy Párduc, ahogy szimpatikusabb. Egyébként a szállóvendégek maguktól voltak ilyen kedvesek hozzád, vagy King besegített?

-Jól szűröd le - bólintottam egykedvűen. Készülj fel, hogy bár a női börtönben vagyunk, az itt lakók közül elég sokan olyanok, mintha a férfiból szöktek volna át, és ha hozzáadod a rasszizmusukat...
Örültem, hogy elfogadta a felkínált jobbomat, nagyon utáltam volna, ha már megint egy harcoskedvű amazont löktek volna elém. Igaz, ez a csaj legalább nem volt akkora debella állat, mint a többi, de azért már eléggé elegem volt a verekedésekből.
-King? - kérdeztem vissza hitetlenkedő horkantással. - Ne röhögtess! Az a kis rohadék jobban rühelli a mutánsokat, mint hogy a kínzásukkal bemocskolná a kezét. Szerintem, ha mégis erre vetemedne, azt nyugodtan veheti úgy a szerencsés kiválasztott, hogy megkérte a kezét. Nem, ez a többiek műve. Ezekkel a rohadt karperecekkel meg nyakörvvel lényegében megbillogoztak minket, ránk is akaszthattak volna egy táblát, hogy ,,Hé, mutánsok vagyunk, verjetek szét!"
Elgondolkodva dörzsöltem meg a homlokomat.
-Bár a múlt hetiért tuti King a felelős, ki mástól vették volna, hogy köptem? Persze azt láthatták, hova visznek, meg aztán eltávolították a cellatársamat, de kizárt, hogy King ne tudta volna, hogy abból ez lesz. Felteszem, épp ezért csinálta. Szadista állat! Na, mindegy, csak mondom, hogy kergess hiú ábrándokat, itt már kemény lesz az élet, nem éppen heverészés egy gyengélkedői ágyon!
Még egy nagyot felszusszantam, aztán hirtelen felültem. Sheena lelógó lábait arrébb toltam, és előrehajolva, felnézve összevont szemöldökkel kerestem meg a pillantását.
-El kell innen tűnnünk - jelentettem ki immár fojtottabb hangon. - Nem fogok itt megrohadni, és tuti nem várom meg, amíg valaki kinyír. De egyedül semmi esélyem. Egyedül neked sincs. Nem tudom, mennyire számíthatunk külső segítségre, de nem arra semmiképpen nem építhetünk.
Felállva a falhoz sétáltam, hogy pont szemben állhassak vele. Hátradőlve mustrálgattam, és azt latolgattam, mennyit mondhatok el neki, mennyire bízhatok benne.
-Egy fikarcnyit sem bízom meg benned - ráztam a fejem. - Most itt összedolgozhatunk, de ha kijutottunk, nem tudhatom, mikor támad kedved ellenem fordítani mindent, amit itt most elmondanék. Legyen ezért csak elég annyi, hogy van odakint olyan, aki segíteni próbál. Van olyan is, akit talán sikerül befűzni. De azt nem garantálhatom, hogy sikerül is nekik. Van egy zsaru, aki mindent meg fog tenni, hogy kivigyen innen, de eléggé meg van kötve a keze, egy telepata, akiről fogalmam sincs, hogy ki, de már segített, hátha megint megtenné. És most, hogy így belegondolok...! Az például tök állat lenne, ha sikerülne rávenni azt az ürgét, hogy ő is mozdítsa már meg a kisujját. Nem tudom, hogy ki, de tud repülni. Nagyon gyorsan, és közben láthatatlanná is tud válni, és másokat magával vinni. Na, ő hasznos lenne. Legalább a nevét tudnám, de csak egyszer találkoztam vele!... Ó, várj csak! - kaptam fel a fejem. - A nője egy doki. Lynn Harlow. A pasi összekapart, a nő meg összefoltozott, miután Kardfog majdnem kinyírt. Nem ismered véletlenül? Olyan, mint egy önkéntes Teréz anya.

- Áááá! Szóval azért mégis csak úgy néz ki, hogy a nagydarab zsaru keveri a lapokat! – teszem hozzá, mikor így átbeszélve maga is rájön, hogy honnan fúj a szél. – Egyébként, ha már itt tartunk, akkor lehet, hogy olyan „szerencsés” vagyok, hogy King megkérte a kezem, hogy a te szófordulatoddal éljek? Mivel nem jó dolgomban heverésztem ott a lövéseket leszámítva, hanem annak a rohadt szadistának a jóvoltából is! – sziszegem dühösen, ha csak eszembe jut az a nap.- Nagyon is élvezte, hogy megkínozhatott, ha hinni lehet az arcán megjelenő érzelmeknek, amikor hosszasan nyomta a sokkoló gombját.
Mikor kibújik alólam és felnéz rám, hogy elmondja, mennyire veszélyes itt lenni és le kéne lécelnünk, csak összehúzott szemekkel nézek rá, hogy vajon most csak tesztel, vagy tényleg komolyan gondolja?
Követem a tekintetemmel ahogy a falhoz sétál és nekidőlve elgondolkozva mér végig, majd újra megszólal, és figyelmesen hallgatom, mert igen érdekes dolgokat hoz a tudomásomra.
~ Tehát vannak külső segítői és még egy zsaru is van közte, meg telepata! Hát érdemes lesz talán belevágni, de mindenképp óvatosnak kell lennem! ~
Aztán az utolsó mondatokra úgy kapom fel a fejem, mint a szagot fogott kopó!
- Mit mondtál? Lynn Harlow? Ismered Lynn-t és Szellemet? Tehát már találkoztál velük? – csodálkozom rá. – De hát honnan tudnák mi történt, habár szellemet ismerve, már biztos tudja! De innen kivinni minket még neki is nagy feladat lenne! – aztán hirtelen csap belém a felismerés. – Mi ez az egész! Hülye vagy, hogy ilyenekről beszélsz, miközben tuti lehallgatnak minket! – morranok rá és leugrom elé az ágyról, hogy közvetlenül a fülébe tudjam súgni. – Csak szimplán elfelejtkeztél róla, vagy be akarsz húzni a csőbe?
Kardfog emlegetése csak hab a tortán, de azért ezek érdekes összefüggések, ha kiderül közös ellenségeink és közös barátaink vannak.
- Kardfog egy vadállat! Remélem valaki egyszer kinyírja a dögöt. – fújok egyet a neve hallatára.

-Uhh, szóval téged is elintézett az a szemét! - ingattam a fejem. - Hát szar ügy! És azt mondod, hogy sajátkezűleg? Szerintem bejössz neki - vigyorogtam rá.
Meg kell, hogy mondjam, sokkal higgadtabban és könnyebben kezelhetően viselkedett, mint számítottam rá. Mármint azt persze nem tudhattam, hogy cellatársak leszünk, de azon nagyon csodálkoztam volna, ha soha többé nem futottunk volna össze, pláne, hogy egy börtönbe zártak minket. Nem sokat gondoltam rá, mióta utoljára láttam, de abban alig mertem reménykedni, hogy egy kicsit el tudja felejteni, hogy nem is olyan régen meg akartuk egymást ölni, de legalábbis elég súlyosan megsebesíteni.
Erre tessék! Tud ez a csaj meglepetéseket okozni!
-Szellem? - lepődtem meg. - Szóval te is ismered őket? Király! Remélem, marha jó haverok vagytok, akkor több esélyünk van a kijutásra. Csak remélem, nem együtt jönnek. Külön-külön is idegesítőek, de amikor együtt vannak...! Elviselhetetlen! Két nyáladzó gumicukor! A belem fordul ki!
Ijedelmére elnevetem magam. Hosszan, gúnyosan, de ugyanakkor barátian ütögettem vállon.
-Ne legyél már annyira betojva - vigyorogtam még mindig. - Hallgassanak csak, mi újat tudhatnának meg tőlünk. Azt már tudják, hogy a rendőrségen patkány van, az a két turbékoló nyálfolyam meg, ahogy hallottam úgyis mindig nyakig vannak a sűrűjében, szóval ez sem újdonság. Azt persze nem árulom el, hogy a nagymamám almás pitéjébe mi a titkos hozzávaló - emeltem fel a hangomat. - Azt viszem a sírba!
Ahogy Kardfogat szapulta, egyre szélesebben mosolyogtam, bár már egészen máshogy.
-Egyre jobban kedvellek, Sheena! Csak nem neked is személyes elintéznivalód van Kardfoggal? Bár nem örülnék neki, ha megint ugyanarra a prédára hajtanánk, de itt most ez nem számít, mivel azt a rohadék mocskot nem lehet megölni. Hidd el, megpróbáltam. Háromszor! És még mindig... mármint már megint... áh, a fene se tudja, na, de mindegy... Szóval él, hogy dögölne meg!
Kifelé sandítottam, hogy megbizonyosodjam róla, nem járkál erre senki. Amennyire tudtam, a folyosóra is kilestem. Úgy tűnt, tiszta a levegő. De azért nem lehettem elég óvatos.
-Szóval te is rühelled ezt a helyet! - néztem rá jelentőségteljesen, hogy érezze a hangomat. - Ne aggódj, majd az udvaron jobb kedvre hangolódsz. Szép kilátás, meg minden!

- Te most miről beszélsz? – hökkenek meg a szófordulattól. – Nyáladzó gumicukor? Kis? Szellem és Lynn? Na ez jó! – vidulok fel, mintha nem is egy cellában kéne ücsörögnöm. – Ezt legközelebb elmondom nekik!
- És nem vagyok betojva, csak utálom, ha több ember csüng a szavaimon, mint akivel beszélek. – rázom meg a fejem mérgesen.
Aztán kiderül, hogy Aya, mégis milyen jó fej, hiszen képes volt Kardfogat kicsinálni párszor, ezért már egészen másként néztem rá.
- Tényleg háromszor jutottál a közelébe, hogy kinyírd? Az szép teljesítmény. – biccentettem elismerően. – Remélem, hogy azért egyszer csak sikerül valamit találni, amivel nem tud mit kezdeni és végképp kipurcan, mert unom, hogy rám vadászik.
Ez a csaj végül is csak a munkáját végezte, ahogy én is, és most, hogy ez megint felidéződött bennem, hirtelen kíváncsi lettem, vajon őt kibérelte fel. Lehet, hogy mindkettőnket csőbe húztak? És direkt küldtek oda egy időben minket?
De ezt nem itt akartam megbeszélni vele, mert sejtettem, hogy minden szavunkat felveszik, hogy aztán King majd csemegézzen rajtuk, Gondolom talán pont ezért is raktak minket egy cellába, és habár a hirigelés elmaradt és nem vágtuk el egymás nyakát, azért még ebből is megpróbálnak kicsikarni egy kis infót.
- Nem nagyon kedvelem a bezártságot. – bólintok a kérdésére. – És már alig várom, hogy kimehessek innen. Mikor van sétaidő?
Igaz, hogy nagy valószínűséggel már várnak majd ránk az udvaron, de hát ezen egyszer túl kell esni, ha csak addig az őrök nem gondoskodnak valami újabb szórakozásról.
- Mennyire kemények az itteni őrök? Cseszegetnek vagy csak szimplán keresztül néznek rajtunk. Használták már rajtad a szerkentyűt? – mutatok az ékszereire.

Kösz - biccentettem az elismerésére. - Nem tudom, Sheena, lehet, hogy le kéne tennünk arról, hogy valaha is kinyírjuk, úgy értem TÉNYLEG kinyírjuk őt. Már kétszer láttam, ahogy meghalt, egyszer szétrobbant, egyszer meg telepumpáltuk méreggel, kibeleztük, megcsonkítottuk, és ráomlasztottunk egy barlangot, de aztán megint összeszedte magát. Most már csak biztosra megyek. Nem lehet megölni, mint embert, nem lehet megölni, mint mutánst, és én itt kifogytam az ötletekből. De mivel minden alkalommal majdnem ott hagytuk a fogunkat... hát most már tényleg csak akkor megyek ellene, ha tuti az ügy.
Még rágondolni is rossz volt. Egyébként is börtönben voltam, és minden nap felért egy Kardfogféle mélyszövetes masszázzsal, erre itt azon nosztalgiázom, milyen volt vele harcolni. Na még mit nem, már így is eléggé pocsék a helyzetem! Úgyhogy drága Victor kifelé! Kifelé az agyamból! Tűnés!
-Ha minden igaz, nemsokára megyünk ki - válaszoltam sokatmondóan hunyorogva rá.
És valóban, már harsant is fel odakint a kiáltás:
-Ajtóknál sorakozó! Szabadtéri foglalkozás!
Miközben engedelmesen odaálltam a rácshoz intve Sheenának, hogy kövessen, megvontam a vállamat.
-Általában szimplán keresztül néznek rajtunk. Ez leginkább akkor igaz, amikor egyszerre egy egész csapat támad rád, és félholtra vernek. Időnként véletlenül megcsúszik a kezük, és véletlenül pont akkor szorul ökölbe, amikor hogy hogy nem a hasadba csapódnak. Néha meg igen, használják a ,,szerkentyűt". Bár itt bent leginkább ,,korcs bizsunak" hívják. Csak szokd a nyelvet, hogy tudd, mikor mivel fenyegetnek.
-Kuss legyen, korcs szukák! - ordított ránk az őr, és egy hatalmasat csapott a rácsra.
Máskor már üvöltöttem is volna rá, vagy visszavágtam volna valami gúnyos megjegyzéssel, de itt már hamar megszoktam, hogy jobb csendben maradni. Ehhez persze nagyon össze kellett szorítanom a számat, mert azért ott volt a válasz a nyelvemen, de nem érte meg. Aztán jött volna a fenyítés, és arra nagyon nem vágytam. Inkább szófogadóan elhallgattam, és egy szempillantással jeleztem Sheenának, hogy tegye ő is ezt.
Odakint megálltunk egy sorban a többi cellából kilépő fogollyal, majd megfordultunk, és elindultunk kifelé az udvara.
-Ha hozzám mersze érni, te torzszülött rib@nc, rohadtul kibelezlek! - sziszegte hátra az előttem álló.
Persze szóra sem méltattam, és reméltem, hogy a mögöttem haladó Sheena is jól kijön a mögötte lépkedő virágszállal.

//Folytatás: Börtönudvar//

Nagyon is megértem az álláspontját Kardfoggal kapcsolatban, és már az is csodálatos, hogy sikerült időlegesen kiiktatni azt a szörnyet és még életben van, hiszen én már kétszer is csak alig-alig úsztam meg, hogy ne szedjen darabokra, pedig nem tartom magam egy védtelen virágszálnak.
Úgy látszik pont jókor kérdeztem rá, hogy mikor engednek ki minket a szabadba, mert alighogy válaszolt rá, már fel is harsant a parancsszó és kérdő tekintetemre Aya csak intett, hogy mit kell csinálnom, majd azt is megtudtam, hogy mennyire a „szívükön” viselik a smasszerok a jólétünket.
- Oké, majd igyekszem megjegyezni, hogy nehogy félreértsek valamit.
Gúnyos hangom most nem cellatársamnak, hanem a közeledő őrnek szól, aki pár kedves szóval illet minket, míg végigveri a gumibotjával a rácsot, hogy zeng az egész folyosó.
Már nyitnám is a számat, hogy hasonlóval viszonozzam, de ekkor meglátom a mellettem álló lány tekintetét és mielőtt bármi is elhagyta volna az ajkaimat, csak egy nagy sóhaj lett belőle.
El tudtam képzelni, hogyha én renitensen viselkedem, akkor ő is kap a fenyítésből, nem csak én, és ahogy láttam már épp eleget kapott. Miattam ne szenvedjen többet. Ez az ordítozás még nem a világ vége.
Ahogy kiléptünk a folyosóra megálltunk szép sorban, majd újabb parancsra megindultunk a lépcsők felé. Mivel a képességem egy része nem igényelt átváltozást, ezért nagyon is jól hallottam az előttem sétáló Aya-nak szánt fenyegetést. Mivel a mögöttem lévő nő nyakán sem láttam hasonló ékszert, mint a mienken volt, így feltételeztem, hogy ő is hasonlóan vélekedik, mint rasszista társa, főleg, mikor párszor megpróbált röhögve elgáncsolni.
Mivel Aya sem reagált a beszólásra, egyelőre én sem tettem semmit, de a türelmemnek is vannak határai. Már alig vártam, hogy az udvarra érjünk.


/Börtönudvar//

Börtönudvar - magánzárka//

Két hétig élvezhettem a magánzárka nyugalmát, de legalább addig minden atrocitás nélkül megvoltam, az őrök utálkozó és lenéző tekintetétől eltekintve, de az meg nagyon nem mozgatott meg. Egyedül azt lett volna jó tudni, hogy Aya-val mi van, de reméltem, hogy ő is csak hasonló elbánásban részesült és most ő is legalább regenerálódik.
Addig is tornáztam, edzettem magam, hogy felkészüljek majd az újabb megmérkőzésre.
Mikor aztán kinyílt az ajtó és öt beöltözött smasszer felpaszírozott a falra, hogy megbilincseljenek, már tudtam, hogy vége a jóvilágnak.
Visszakísértek a cellába, ahol egyelőre csak magam voltam, Aya-t nem láttam sehol és az illatát sem éreztem, így biztos voltam benne, hogy az utóbbi pár napban nem járt itt.
- Hol van a cellatársam? Mit csináltatok vele szarzsákok? – kérdeztem az engem kísérőktől, de csak szó nélkül lódítottak befelé, miután leszedték a karpereceket.
- Rohadt szadista állatok, még biztos vagyok benne, hogy összefutunk. – húztam el a torkom előtt a kezem, de csak dühösen végigvertek a rácsokon, többet most nem kaptam a szavaimért.
~ Mi van? Valami ellenőrzés van, vagy mi a fene, hogy ennyire kegyesek ma? ~
Aztán az egyik őr csak visszafordult és én azt hittem, mégis visszatér a régi szadista világ, de csak tájékoztatni óhajtott.
- Azért, hogy a cellátokban kést találtunk, még beszédetek lesz az igazgatóval, szerintem élvezni fogjátok, amilyen mazohisták vagytok. – vigyorgott rám, mint egy hülyegyerek.
Én meg csak bambultam rá, hogy mi van? De mire megkérdeztem volna, már elhúzott a többiekkel.
~ Valaki kést tett a cellánkba? De ki a fene? ~
Mélyet szippantottam a levegőből, de semmi ismerős szagot nem éreztem. Mivel sok választásom nem volt, hogy mit csináljak, így felugrottam a fekhelyemre és hanyatt fekve azon filóztam, hogy vajon, hogy fogok én innen kikeveredni.

De imádtam a magánzárkát! Istenem, de imádtam! Ott mindenki békén hagyott, senki nem akart kinyírni (mármint biztos akarták, de ott senki sem tette), és a legjobb az volt, amikor nagy ritkán felbukkant egy őr, nagyot vágott a vasajtóra, és beüvöltötte, hogy ,,Na, hogy tetszik a bünti, te korcs?", hiszen máris káröröm gyúlhatott bennem, hogy ezek a hülyék tényleg azt hiszik, hogy most nagyon kiszúrtak velem. Pláne, hogy két órája hagytam el a magánzárkát, és már megint itt vagyok. Én vagyok a legújabb Zárka Király, már csak a baseball kesztyű meg labda kéne, de hát az nyilván nem volt, úgyhogy csak fütyörészhettem a zárka nótát.
Persze voltam kihallgatáson is nem egyszer, de semmi újdonságot nem tudtak felmutatni. Volt ott valami jogász, az intézet igazgatója meg még két bírósági manus. A végén közölték, hogy ez bekerül az aktámba, és a bíró nyilván jó fogja hagyni a büntetésem súlyosbítását, ezért akár plusz húsz évet is kaphatok.
-Ó, ne! - kerekedtek el kétségbeesve a szemeim, mintha tényleg nagyon megrémültem volna. - Ezt úgy értsem, hogy az életfogytiglan után még húsz évig maradnom kell? Na, most mi lesz?
Az viszont nagyon is meglepett, amikor valami késről kezdtek el halandzsázni, amit a cellánkban találtak. Itt tényleg fogalmam sem volt, hogy miről hadováltak.
-He? Mi az istenről beszélnek?
-Az egyik ellenőrzés alkalmával egy kést találtak az Ön párnája alatt.
-Na, ne mondja - néztem a jogászra, miközben kényelmesen hátradőltem. - Szóval találtak a cellámban egy kompromittáló tárgyat, miközben az egész rasszista bagázs csak arra pályázik, hogy nekem sz@r legyen. Hát ez megfoghatatlan! Vajon hogy került oda?
-Azt állítja, hogy nem a magáé vagy a szobatársáé?
-Idefigyelj, apafej, itt van, hogy naponta többször is az életünkre törnek. Hajszálon függ az életünk nap, mint nap. Gondolod, ha van egy késem, azt nem tartom magamnál minden egyes percben? És pont akkor hagynám ott, amikor az udvarra visznek minket? Ahol a legkönnyebb kicsinálni valakit?
-Lehet, hogy csak megfeledkezett róla.
-Persze - bólintottam egyértelmű üzenetként, mekkora egy borzalmas nagy kreténnek tartom. - Lehet, hogy megfeledkeztem róla, ez nagyon valószínű. Csak túlélni akarom ezt az egészet, ezért aztán az egyetlen fegyveremről, ami megmenthet, egyszerűen csak elfeledkezem.
-Szóval beismeri, hogy az Öné.
-Ha valaki nekem adta, akkor az azt jelenti, hogy az enyém - vontam meg a vállamat egyszerűen. - De ez még nem jelenti azt, hogy tudok is róla. Hogy mást ne mondjak, az ujjlenyomataimat egészen biztosan nem találták meg rajta.
-Azt könnyű eltüntetni. De higgye el, ami maga ellen szól - és azt a listát nem öt perc lenne felolvasni -, még ez az ügy a legkisebb. Már-már elenyésző.
Nem voltak különösebben szórakoztatóak, és persze nem is hallgattak rám. A legidegesítőbb ez volt. Hogy mi a fenének hallgatnak ki, ha úgysem hisznek el semmit, amit mondok? Akkor akár már lógva is hagyhattak volna.
Mikor a büntetésre kiszabott idő letelt, és visszatértem a cellámba, Sheena már ott várt.
-Szia, drágám, megjöttem - intettem oda neki.
A széket megfordítva lovagló pózban ültem rá. Kicsit hátra is dőltem, hogy megbizonyosodjam róla, az engem kísérő őrök már leléptek, csak akkor fordultam ismét Sheena felé.
-Te, figyelj már, tudsz valami késről, amit állítólag itt találtak? Te csináltad? Mert akkor bravo, de legközelebb egy, a klotyóban rejtsd el, mint más normális ember, és kettő, szólj nekem róla.
Ha tiltakozik, tanácstalanul dörzsöltem meg a homlokomat.
-Akkor ki a frász lehetett az?
Még ide-oda nézelődtem a cellában, hátha valamit még észreveszek, vagy csak valami megihlet, de közben azért egy futó pillantásra Sheenát is méltattam, és csak úgy mellékesen odavetettem:
-Egyébként hogy vagy? Sikerült összeszedned magad?

- Üdv a fedélzeten! – vigyorogtam a visszatérő Aya-ra. – Remélem jól bántak veled? Én klasszul vagyok, egészen jó erőbe sikerült hoznom magam. Semmi stressz, semmi rasszizmus. Egyszóval csodás két hét üdülés volt. – áradoztam a széken ücsörgő lánynak, majd amikor a késre kérdez, megrázom a fejem.
- Hallani hallottam, mert az egyik őr az igazgatóval fenyegetőzött, mert találtak állítólag itt egy kést, de nem az enyém, és ha ezek szerint nem a tied, akkor igen elgondolkodtató, hogy ki akar minket még mélyebben nyomni a kakiba. – nézek Aya-ra, de úgy látom neki sincs több ötlete, mint nekem.
Közben felülök, hogy könnyebben tudjunk beszélgetni, majd az ágy lábfelőli részére könyökölök, akkor érzem meg, hogy valami zizeg a takaró alatt. Kíváncsian nézek alá és, hogy Aya is jól lássa, mit találtam, kiemelem onnan. Egy gyűrött papírcetli, meg egy csomag M&M cukorka! Hangosan felolvasom a papíron lévő szöveget:
"Vigyázz rá, mert nem kapsz másikat! Jól dugd el, mert téged duplán figyelnek. Tarts ki, nem felejtettünk el."
- Ki üzenhetett és mi…….Ááááá! Ez lehetett a kés mellett, csak ezt nem találták meg? De hogyan? De végül is mindegy, a lényeg, hogy tudod, ki lehet ez a te jó akaród? Aki még csokival is megajándékoz…..a késen kívül….mondjuk annak most jobban örültem volna. – ugrom le a földre, hogy megmutassam az írást a lánynak, hátha ez segít rájönni, ki lehetett a szerző. – Ha ennyire jól tudja leplezni magát, akkor mást is becsempészhetne, vagy esetleg ki. – mormogom az orrom alatt.

-Ki akar mit csempészni?
King hangja mint derült égből a villámcsapás hasítja ketté a szobát, annyira meglepő, hogy ez a hatalmas ember szinte a semmiből került elő, s mire kettőt pislanthatnának, már mellettük áll a cellában.
-Had nézzem csak - kapja ki a kezükből a cetlit, s gyorsan át is futja annak tartalmát, majd hátranyújtja a mögötte álló 4 őr egyikének. Gondolom mondani sem kell, hogy ha Sheena, vagy Aya akárcsak egy rossz szó is szól, vagy megmoccan King felé, nagyon sokkoló élményben lesz részük, a távirányítót szorongató őr által.
-Szóval, hallom vandálkodunk az udvaron...és egy őr meghalt. - Hideg, minden érzelmet nélkülöző hangon mondta ezt, de Sheena-t nem tudja átverni. A nő pontosan tudja, miféle gyűlöletet érez kettejük iránt, s hogy csak szánalmas csótányoknak tartja őket, akiket el kell taposnia. Mielőtt akár csak meglepődni volna idejük, az eddig mozdulatlanul lógó kéz mozgásba lendül, és akkorát kever le szegény Aya-nak, hogy a becsapódás ereje kis híján leszakítja a fejét, vagy legalábbis ő úgy érzi. A szülők gyakran fenyegetőznek a maflással, ami olyan hatalmas, hogy a fal adja a másikat, nos, ha Sheena nem lép közbe, és kapja el cellatársát, akkor ez most tényleg olyan, csak nem pofon, hanem igazi, hamisítatlan bal horog. A dolgot az teszi igazán megalázóvá, hogy a férfi nem is teljes erejéből ütött, s bár nyilvánvalóan azért nem, mert a sokkal alacsonyabb nőhöz le kellett volna hajolnia, hogy beleadhasson mindent, kívülről mégis úgy tűnt, mintha arról lenne szó, hogy visszafogta magát, mert fél, hogy a csaj belehalna az ütésbe - amiben egyébként lenne valami, de már túl van azon, hogy féltse ennek a boszorkánynak az életét.
-Vannak országok, ahol megtizedelik a rabokat, ha valaki meg mer sebesíteni egy őrt. Véleményem szerint kár lenne a lőszerért - szigorú tekintetét végig vezeti a két nőn - de esküszöm, mostantól, ha bármilyen kihágást tapasztalunk maguknál, és ez alatt azt tértem, hogy ha akár csak nem mosolyognak rá az őrökre, amikor beleköpnek a maguk ebédjébe, akkor abban a pillanatban vasra verem mindkettejüket, és átszállíttatom a férfi blokkba!!
Ordítása olyan erőteljesen visszhangzik a börtön falaki közt, hogy talán még a szomszédban is hallják azt. Ő ezt követően hagy egy kis időt, hogy a két nő átgondolja a hallottakat, aztán leveti az apátia álarcát, és igazi, hamisítatlan sátáni mosolyt ölt magára.
-Ha azt hiszik nem teszem meg, akkor tartok tőle, elfelejtették, mit éltek át már eddig is. Ó igen...
Fejével int, és két kezeslábasba öltözött őr lép Aya-hoz, hogy két "hálóvetőt" csatoljanak a csuklóira, pont olyat, amit Szellem is kap majd.
-Gratulálok, magának mostantól duplán fáj.
Kilép a cellából, és a háta mögött bezáródik a rács.
-Egy kis emlékeztető.
Aktiválódik a rendszer, és ezúttal hosszú percekig bekapcsolva is marad hosszú percekig, borzalmas kínokat okozva mindkét mutáns számára.
-Most, hogy ismertettem az új játékszabályokat, van valami, amit el szeretnének mondani nekem?

King hangjára a székem elöl lévő lábai, amik eddig a levegőben voltak, zajosan csattantak vissza a padlóra. A jó francot keres ez már megint itt? Nincs itt valahol egy Derek King ölő spray valahol?
-Cseszd meg, az az enyém! - dörrentem rá, és már nyúltam a cetli felé, hogy visszaszerezzem, ami jogosan az enyém volt, és még egyébként is szerettem volna rájönni, hogy kitől is jöhetett, ami talán arra is válasszal szolgált volna, hogy miért, mivel erre nem tudtam válaszolni Sheenának.
Ám ekkor jött a jól ismert fájdalmas égő-csípő érzés, és nagyot nyögve feszültem meg, majd ernyedtem el, ahogy az egyik őr nagykutyuli segítségére sietve azonnal lesokkolt. Alig tértem magamhoz, már süvített is felém King keze, én pedig lezuhantam a székről, és akár Sheena karjaiban kötöttem ki, akár a falnak csapódtam, a következő pillanatban már pattanok is fel, hogy megtoroljam az engem ért sérelmet, amit az őr újabb sokkolással díjazott.
-Hogy rohadnátok meg! - lihegtem kétrét görnyedve. King fenyegetőzésére, csak összegyűjtöttem a számban a vért, és egyenesen a képébe köptem. - Ha azt hiszed, hagyni fogjuk, hogy élve kibelezzenek, nagyon tévedsz, picur! Neked se lenne ilyen nagy pofád, ha nem lennének rajtam ezek a szarok, és nem védené egy egész hadsereg a seggedet! A férfi blokk se lesz elég a fél fogunkra sem, de oda úgyse vihet át, úgyhogy tartogasd a vinnyogásodat a... Mi a fene ez?!
Értetlenül néztem a rám kerülő karperecekre, de nem sok erőm volt tiltakozni, meg sejtettem, hogy annak csak újabb adag sokkolás lenne a vége. King magyarázata persze nem kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi is történt, de ettől még oltári dühös voltam.
-Imádkozzon, maga nyomorult szarházi, hogy soha ne kerüljek ki innen, mert másodszorra már nem fogok hibázni. Hallod?
Utána léptem, és irdatlan nagyon rúgtam a rácsokba, csak úgy döndült, aztán még párszor ököllel is ráütöttem, nem érdekelve, hogy ezzel magamnak okozom a legnagyobb fájdalmat.
-Halott ember vagy, King! Halott ember! Kinyírlak, te beteg állat...!
Nem tudtam tovább folytatni, mert ismét rásegítettek a sokkolóval, és ezúttal olyan sokáig hagyták bekapcsolva, hogy komolyan tarthattam attól, hogy most megsütnek minket, és soha többé nem hagyom el ezt a cellát... élve.
Mikor végre vége volt, nyöszörögve vánszorogtam el Sheenáig.
-Egyben vagy?
A folyosó felé néztem, ahol King állt, és még kérdezett is, hogy miért nem ugrott inkább ki az ablakon!
-Van - bólintottam erőtlenül, majd kínkeservesen feltápászkodtam, és a rácshoz léptem. - Minden egyes húzásoddal, amivel minket csesztetsz, egyre csak a halálodat lassítod. A gyors és fájdalommentesről már lemaradtál, szerintem, ne tedd tovább próbára a kedvességemet. Elég info volt ez, Retardált kapitány?

Nem tudom, hogy csinálja ez az ember, de esküszöm még én sem hallottam, ahogy ott termett a cellánkba, habár mondjuk nem is erre figyeltem.
Mikor kitépi a kezemből a papírt, és Aya már mozdulna is utána, már látom, ahogy a Derek mögött álló őrnek vigyorra húzódik a képe és megmozdul az ujja a távirányító gombján.
Akár mennyire is tudja az ember, hogy jön a fájdalom, nem lehet rá kellően felkészülni. Mikor ismét rendesen tudok levegőt venni, akkor meg éppen csak elkapom a felém repülő lányt, aki akkora maflást kapott Kingtől, hogy azt hittem leszakítja a fejét.
- Te szadista barom! – sziszegem, ahogy megtartom Aya testét, aki máris újból neki menne a rend magától elszállt őrének, de amíg az őröknél van a sokkoló gombja, sajnos ez reménytelen.
Nem hibáztatom a cella- és sorstársamat, amiért megpróbálja, habár ilyenkor mindketten bűnhődünk érte, de ha beletörődünk, akkor holnaptól, minden őr belénk törli majd a lábát és ezt nem hagyhatjuk. Mikor az újabb adagot is megszenvedtük, és végig hallgattuk, a nagy fehér főnök fenyegetőzését, amire Aya-tól a választ is megkaphatta, döbbenten néztem, hogy szerencsétlen lányra még ráaggatnak valami szerkentyűt, amit nem volt nehéz kitalálni mire szánnak.
- Nem kínoztad még eleget? Hagyj bennünket békén, és akkor talán megélheted míg kiszabadulunk, de ha nem, akkor ne legyél ennyire felelőtlen, hogy bemerészkedsz a cellánkba, te nyomorult. – kiáltottam még én is utána, nehogy azt higgye, csak egy embertől kell tartania.
A sokkoló hatása most már a padlóra küldött, főleg, hogy azt hittem inkább most ölnek meg minket, mint, hogy megvárják mi lesz a következő lépésünk.
Fogalmam sem volt, mikor hagyták abba, mert elvesztettem az időérzékemet és nekem legalább egy órának tűnt.
- Megmaradok, legalábbis úgy néz ki. – nyögtem vissza és azt legalább tudtam, hogy Aya is életben van még.
King kérdése kissé lassan ért el a tudatomig, de annak örültem, hogy a lány ilyen gyorsan és frappánsan reagált a szarzsák gúnyos szavaira.
- A számból vetted ki a szót Aya! – álltam talpra én is és küldtem gyilkos pillantásokat a rácson túl álldogáló kínzónkra. – A te kedvedért tovább fogom képezni magam a kínzások terén. – ígértem neki sokat sejtetően.

Fapofával hallgatja végig a két nő fenyegetőzését, amiből azt szűri le, hogy ezek ketten egy szót sem értettek abból, amit az előbb mondott, vagy csak nem hisznek neki. Egy lezser mozdulattal letörli arcáról a vért, majd int az egyik őrnek, s a rács újra kinyílik.
-A béklyók nélkül egy szörnyeteg vagy, aki be tud temetni mindannyiunkat, szóval ne papolj nekem az igazságos küzdelemről - feleli halkan - viszont látom, nem sikerült felfogni, amit az előbb mondtam. Kár, nagyon nagy kár. - Következő mondatát már az őrökhöz intézi, de szigorú tekintetét egy perce sem veszi le a vöröskéről.
-Vigyék a férfi blokkba, az éjszakát ott tölti. - Az őrök megindulnak Aya felé, ám mielőtt elérhetnék őt, King hangja újra felzendül, megállítva őket. - Nem őt, a szőkét!
Minkét őr feje Sheena felé fordul, de nem mozdulnak, inkább megvárják, amíg a kezeslábasba öltözött kollégáik érnek újra a színre, olyan hurkos végű acélbottal a kezükben, amikkel a vadállatokat szokták befogni. Ha bármelyik nő, csak a kisujját mozdítja tiltakozásképpen, jön a sokkhatás megint, és úgy illesztik a hurkot a nő nyakára, vigyázva, hogy ne érjenek vele hozzá a nyakörvhöz, amivel újra bekapcsolnák.
-Remélem nem fogsz félni egyedül. Te pedig - és itt Sheena-hoz fordul - neked már késő jó tanácsokat osztogatnom. Vihetik!

Hiába minden könyörgés, minden szitkozódás, minden fenyegetés - mondjuk, az utóbbi kettő az, amivel ezt okozták, szóval azt csak nem próbálják meg megint - a nőt elhurcolják, a rács újra bezárul, és Aya egyedül marad. Csak King figyeli őt odakintről, kinek hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy ne vigyorogjon, csak továbbra is fapofával bámulja a nőt.
-Ideje, hogy felfogj végre valamit kislány. Soha nem jutsz ki innen élve. Ezen a helyen fogsz megdögleni, és ha sokat szájalsz, akármeddig elnyújthatom ezt. Egy rohadt gyilkos mutáns vagy, és ha úgy tartja kedvem, élőben fogják leadni a TV-ben a kivégzésed, a világ pedig tapsolni fog, amikor látja. Az utolsó barátod most fog meghalni miattad, és hamarosan követed te is. A viszont látásra.

Sheena hatalmas népszerűségnek örvend a szomszédos blokkban. Mivel a szabad foglalkozásig még van egy óra, minden férfia cellájában tölti az időt, ám amint meghallják, hogy ki került közéjük, az első füttyöt, és obszcén megjegyzést még legalább ezer követi. Mindenki felugrál a rácsokra, s úgy meresztik rá éhes szemeiket, mint egy nagy darab húsra, amiből alig hatvan perc múlva mindannyian kaphatnak egy kis darabkát, és az itt található 1000 rab közt most nincs egy vegetáriánus sem. Durván lökik be a nőt a cellájába, miután eltávolították róla a hurkot, s a rácsok rázáródnak. 55 perce maradt imádkozni, s akkor kezdetét veszi a három órás szabad foglalkozás, amikor minden elmebeteg gyilkos, erőszaktevő, és kannibál akit ide zártak 3 órán keresztül azt tesz majd vele, amit csak akar, hisz ennyivel egyedül nem bír el, az őrök pedig a múltkori után nem valószínű, hogy segíteni fognak, neki legalábbis biztosan nem.