Börtönblokk

Biztos nem telt még el fél óra, mikor már a feje tetején állt az egész börtön. A riasztók szóltak, a rabok kiabáltak, az őrök rohangáltak, mi ketten Sheenával pedig talán az egyedüliek voltunk, akik tudták, pontosan mi is történik (már persze Szellemen, meg a behatolókon kívül). Idegesen járkáltam fel-alá az aprócska cellában arra várva, hogy mikor történik már valami. Oké, elég sok dolog történt már, de én én olyasmire gondoltam, amiben feltétlenül szerepel az, ahogy végre magunk mögött hagyjuk ezt az átokverte helyet egyszer s mindenkorra.
Aztán megjelent a két őr, és máris kezdhetett derengeni, mit is értetek az Omega Protokoll alatt. Eszméletlen, hogy még mindig sikerült tovább fokozniuk a gyűlöletemet. De hát sajnos esélyünk sem volt megmenekülni. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy még valaki ideérne megmenteni minket, onnan bentről, bezárva, képesség nélkül pedig ugyan mit is tehettünk volna?
Ami engem illet csak egy dolgot.
-Nyasgem, rohadt disznók! - kiáltottam rájuk, és két középső ujjamat kinyújtva magasra emeltem mindkét kezem, ahogy gyilkos tekintetemet az övéjükbe fúrva megálltam előttük, hogy biztos jó helyre célozzanak.
Úgy véltem, ez egy tökéletes póz a halálhoz, és tökéletes utolsó szavak. Már fel is készültem, hogy hamarosan el fognak találni a töltények, és meghalok, mielőtt még igazán elkezdhetne fájni. Hiába jöttek ide, mégis itt halok meg.
De hát ugyan már, a világ legjobb pasijával randizom, fogjam már fel, hogy annak oka is van! Amilyen tökös, nyilván sikerült neki idejében odaérni, és öröm volt nézni, ahogy elbánt azzal a két mócsinggal. Kezeim a magasban maradtak, de már mindegyik ujjamat kinyújtottam, úgyhogy igen egyszerűen és könnyedén változtattam át sértő tartásomat ölelésre ácsingózóra.
Az ölelésünk hosszú volt, szenvedélyes és forró. Akár ott is maradtam volna, szűnjön meg a világ körülöttünk, nekem így is jó, csak ne kelljen soha többé elengednem Mike-ot, akibe ma este azt hiszem, megint beleszerettem, és isten a tanúm rá, marhára nem érdekelt, ha Sheena esetleg nemtetszését fejezte volna ki mellettünk.
Miután Lynn is megjelent, már a rácsok sem jelenthettek gondot. Szabad utunk volt kifelé, főleg, miután Sean közölte a fejünkben, hogy már a korcs bizsuk sem jelentenek többé akadályt.
-Rohadt... szarok... dögöljetek... meg... mind - morogtam, miközben a falhoz csapkodtam a csuklóimon lévőket. Azokkal, és a bokámra szereltekkel boldogultam én, de a nyakamon díszelgőnél szükségem volt Mike segítségére.
Mikor végre egyikünk sem volt többé ,,túlöltözve" kiléphettünk végre a folyosóra.
-Hagyjatok nekem is - nyaltam meg a szám szélét. - Most lezúzom az egész helyet. Istenem, de jó lesz végre kinyírni mindenkit!!!
Vicsorogva néztem körül, hogy kivel kezdjem. Volt célszemély bőven, úgyhogy miután elvettem minden fegyvert a kiiktatott őröktől, már el is indultam. Előtte azonban még nagylelkűen visszafordultam Sheena felé.
-Csak ügyesen - biccentettem felé, s odadobtam neki az egyik pisztolyt.
Éreztem, ahogy a nyers gyűlölet és bosszúvágy kitört belőlem, ahogy előrelódultam, s magamban megesküdtem, hogy most leszámolok mindenkivel, aki eddig gyötört. Most megfizet az összes mocskos szemétláda!
Nem is kellett sokáig várni, már az első sarkon belebotlottam rögtön négy katonaszerű lénybe. Megpróbáltam a pisztollyal kilőni a kezükből a fegyvereiket, de sajnos ekkora böhöm nagy darabokkal ez lehetetlen volt. Elképedve néztem, hogy lángcsóvát lőnek felénk, úgy közelítenek. Gyorsan a falnak vetettem a hátamat, hogy kikerüljem a lángokat, és komolyan el kellett gondolkodnom rajta, hogy ezeket hogy fogom kicsinálni. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg a többiek re i hagyhatnám őket. Nem! Én egyedül akartam végezni mindegyikkel. Mielőtt azonban csak annyit mondhattam volna, hogy ,,Megdöglesz, te mocskos sz@rházi!" már el is suhant mellettem valami, én pedig halk vízcsobogást véltem hallani a közvetlen közelemből.
Az irritáló erkölcscsősz előrevetődött méghozzá vízformájában, így őt nem bánthatta a tűz. Aztán ahogy odaért, egyszerűen a magasba vetődve, oldalt csapódott nekik, így mind a négyüket elérte valamelyik testrésze. Amint a fegyverekhez ért, megszilárdult, én esküdni mertem volna, hogy jéggé fagyot, majd egy villámgyors mozdulattal megpördült eltávolodva tőlük, így a testébe ágyazott fegyverek is röppentek vele. Én pedig röppentem a lefegyverzett katonák felé, akik megzavarodva bár, de túl gyorsan reagáltak. Ketten Mike és Sheena felé rohantak, egynek a dokinő fagyasztotta be az arcát, amíg össze nem esett (reméltem, hogy meg is fulladt), miután a ruha résein beszivárogtatta a kezeit (tök poén volt, majd megkérem, hogy mutassa meg megint!), az utolsót pedig miután sikeresen levertem a fejéről a betonkemény sisakját, torkon öklöztem, és a kigáncsolva a földre juttattam, megragadtam a fejét, és egy hirtelen mozdulattal kitörtem a nyakát.
-Még! - vicsorogtam dühödten. - A többi rohadékot is akarom!
Olyan felindult voltam, hogy a képességem akaratlanul is aktiválódott, és a föld enyhén remegni kezdett. Nem volt komoly, de aki nem rendelkezett kellőképpen jó egyensúlyérzékkel, az már dülöngélhetett.
-Minden rendben, bébi? - néztem hátra Mike felé.

Mikor megjelennek az őrök a cellánk előtt már messziről érzem, hogy itt valami bűzlik, már persze rajtuk kívül, de aztán a pisztolyok ránk szegezése már mindent világossá tesz.
- Ti rohad mocskok! – csatlakozom a vörös hajú lányhoz felindultan, és ne, nem azért mert félek a haláltól, hanem, hogy ilyen aljas módon végeznek velünk. – Remélem kamatostól kapjátok majd vissza, amit ellenünk elkövettetek! – állok meg a lány mellett, hogy akkor már együtt haljunk meg.
Én már ekkor hallom, hogy valami nagyon dübörögve közelít és az őröknek jóformán felfogni sincs idejük egy lövedékként feléjük süvítő férfi becsapódását. Esélytelenek voltak!
Aztán, ahogy átjön hozzánk a rácson keresztül és egyből Aya-t kapja a karjaiba, már tudom, hogy ki ez a felbőszült bika. Mike! Ki lehetne más!
Innentől már pörögnek az események, hiszen mielőtt még bent ragadnánk, és némi gúnnyal a hangomban megkérdezhetném a hősszerelmest, hogy hogyan akart kivinni minket, megjelenik Lynn, és végre kinyílik az a rohadt ajtó! Pár másodperccel később pedig Sean is közli, hogy megszabadulhatunk a béklyóinktól. Ennél remekebb már csak az volt, mikor megléptem a titkos szervezettől.
A hab a tortán Szellem megjelenése, aki nem sokat teketóriázik, miután zavaró híreket kapunk a megjelenő keresztes lovagokról, hanem már menekíteni is ki minket, ha közben nem találtak volna ránk.
- Mi van itt! – kiáltom a hangzavaron keresztül Szellemnek. – Nagyon klasszul betudtak mérni bennünket, így nem sok esélyünk van, hogy megléphetünk előlük. Azt kell kiiktatni, aki a nyomkövetőt, vagy hőkövetőt kezeli, mert valamin látnak minket.
A hangokból tudom, hogy lángszórót is használnak, ami nekem nem túl jó hír, hiszen ösztönösen irtózom a lángoktól.
Azonban nincs idő hezitálni, hiszen Aya olyan lendülettel vág neki a folyosónak, miután felszerelkezett az őrök fegyvereivel, hogy ha nem állítjuk meg őrjöngő dühében még szitává löveti magát, vagy megperzselik, mint a szilveszteri malacot.
Elkapom a felém dobott pisztolyt, majd utána indulok, hogy lefékezzem, ám a sarkon már nem én vagyok aki megtorpanásra készteti, hanem négy fehér páncélos Tisztogató.
Már emelem a pisztolyt, de Lynn megelőz és fenomenűális képességgel fegyverzi le őket, hogy utána szabad prédaként eshessünk nekik.
Ketten elsurrannak Aya-mellett, így az egyiket kezelésbe veszem, kieresztett körmeimmel tépem fel a torkát, a másikkal pedig a hasfalát.

A mellettem futó Mike sem tétlenkedik, hiszen látom a rettegést a szemében, hogy elveszítheti a kedvesét, és az ő képessége sem piskóta. Hagyja először keresztül szaladni magán az ellenfelét, majd a sokkoló gumibottal szúrja nyakon. Láthatóan ő nem akar ölni, ha nem muszáj, de így is hatékony. Aztán Aya-hoz rohan, hogy megpróbálja lecsillapítani.
- Aya! Állj le, mert a vesztedbe rohansz! – hallatszik a hangja csendesen.

~Elfoglalták....a....kamera....szobát....ezért...tudják....hol..v...vagytok...~
Sean nagyon darabosan beszél, mint amikor valaki lefutott egy maratont, pedig a busz után kocogva is majd kiugrik a szíve a helyéről fél perc után. Sajnos az ő egészsége most a legkisebb problémája a csapatnak, hisz a hat páncélos lovag mindent megtesz, hogy teljesítse szent küldetését, és megszabadítsa a söpredéktől a földet, vagy legalább ezt a blokkot. A fönti négynek mondjuk nincs könnyű dolga, hisz Lynn kapásból nekik ront, és olyan látványosan hatástalanítja fegyvereiket, hogy attól még ők is meglepődnek, a páncélról nem is beszélve. Ez után érkezik Aya, és vele együtt az egész banda. Mivel még mindig alig látnak a sok víztől, nincs nehéz dolga a katonák leszerelésében, ám közelharcban azért ezek a fickók sem kezdők, így Aja is kap egy hatalmas balost a bordáira a páncélkesztyűvel. Kár, már egészen kezdett begyógyulni.
Két másik lovag a vöröske háta mögé próbál kerülni, hogy ott adjanak neki, ám először Sheena támadja le őket - ami gyakorlatilag csak fellöki őket, a páncélon azért gyönyörűen szikráznak a karmai, mintha egy Power Rangers epizódban lennénk - ám végül Mike sokkolós koreográfiája az, ami lesöpri ellenségeiket a táncparkettről. Odafent mindenki fekszik - és akad, aki nem kel fel többé - ám lent még vannak ketten, s egyikük sem szívbajos használni nagy kaliberű fegyverét, melynek célpontja természetesen Aya, hisz ő az egyetlen, aki sikeresen megölte egyik társukat. A lánynak nagy mázlisa van, hogy Mike pont elé állt, ugyanis a fémpadlón áthatoló golyók még mindig elég nagyot tudnak ütni, ám a férfi golyóálló mellényt is húzott, csak mint mindig, így a rá leadott 60 lövésből mindössze csak háromnak sikerül behatolnia a testébe.
Szellem közben megpróbálja bevetni szabadalmaztatott trükkjét, hogy ne térjen meg mindenki odafent trappistának, ám amikor a töltényekhez ér, erős áram halad végig a testén, ő pedig újra alakot öltve zuhan a földre.
-Mi a... - Kiáltja az egyik meglepetésében, de már szegezi is rá a fegyverét.

Közben azok a rabok, akiket nem lőttek szitává a tisztogatók kijutnak az udvarra. A lövészek természetesen már készen várják őket, ám a férfi blokkból és a gyengélkedőről túl sokan érkeznek egyszerre. Töltényük sincs leszedni mindet, nemhogy idejük! Aztán a probléma rövid úton megoldja magát, ugyanis hosszú, rózsaszín csápok rántják le őket a mélybe egyenként, a maradékkal pedig egy denevérszárnyakon sikló, tűzgolyót hajigáló mutáns végez. Az őrség megmaradt tagjai a híd előtt álló bezárt vaskaput kezdik döngetni - kiengedni ugyanis senki sem akarja őket rajta - s közben a hatalmas több ezer fős fegyencsereg lassan közeledik feléjük hátulról, baltákkal, csavarkulcsokkal, és mutáns képességgel felfegyverkezve.

Azok a kis mocskok elég nehezen haltak meg, és úgy tűnt, rajtam kívül senki sem arra hajtott, hogy megölje őket. Nem tudtam, hogy elismeréssel adózzak az önuralmukért, vagy szidjam őket, mint a lovat, amiért ilyen tutyimutyik. Mindenesetre egy fehér páncélost sikerült megölnöm, a többit pedig a többiek hatástalanították. Lihegve néztem fel, ahogy Mike hozzám ért, és csitítgatni kezdett. Villámló szemekkel néztem rá, de aztán egy pillanat múlva meg is enyhültem, és kicsit lehorgasztottam a fejem.
-Bocs - motyogtam. - De már olyan régóta vártam erre. Igazad van, próbálok profibban viselkedni.
Vettem egy nagyon mély levegőt, hogy a felhevültségem alábbhagyjon annyira, hogy tudjak másra is gondolni, mint az eszeveszett vérontásra. Valamelyest sikerült is, akkor kinyitottam a szemem, és rávigyorogtam.
-Tudod, ha most el kell nyomni bennem a vadállatot, az előbb-utóbb ki fog törni. - Kacéran kacsintottam rá. - A végén még megint leszakad alattunk az ágy!
Körülnéztem, és ahogy a káoszt és megannyi minket támadó egyenruhást megláttam, rá kellett jönnöm, hogy nehéz lesz magam az ígéretemhez tartanom, de végül is tényleg jobban tenném ha túlélném, amíg kijutunk, ha már az elmúlt heteket is túléltem. Ahogy nézelődtem, és azon töprengem, hogy ki lehet a következő célpontom, akit minimális veszéllyel nyírhatok ki, még épp megláttam Szellemet a földre zuhanni, aztán Lynn megint elrohant mellettem vízcsobogás hangját és hűvös szellőt kavarva maga körül.
Nem figyeltem már rá, mivel Mike-ot annyi lövés érte, hogy még, és a nyögéseiből feltételezhettem, hogy párat bekaphatott. Mike-nak elég durván vérzett az oldala és a karja.
-Jól van, bébi, ne tojj be - suttogtam neki a sebeit vizsgálva. - Nem lesz itt semmi baj, hipp-hopp zúzhatod tovább a sok görényt. Lynn! - kiáltottam oda a nőnek. - Gyere, kellesz!
Abszolút pánikhangulatba kerültem, ahogy a megsebzett szerelmemet néztem, és amíg a dokicsajra vártunk, a kezemet szorítottam a sebeire, hogy elállítsam a vérzést.
-Nem lesz semmi baj - ismételgettem a fejét az ölembe hajtva. - Nem lesz semmi baj.
Ezt viszont addig nem hittem el, amíg Lynn meg nem erősítette.

Szellem nagy veszélyben volt. Az egyik kommandós már fogta is rá a fegyverét, de odáig már nem jutott el, hogy el is süsse. Először a körülötte növekvő árnyékot láthatta meg, majd vízcsobogást hallhatott. Mikor megfordult még annyi ideje volt, hogy elkerekedjenek a szemei, aztán máris öntudatlanságba segítette egy jégököl. Mikor a magasba szökkentem, még vízből voltam, hogy ha rám lőnének, vagy megpróbálnának bárhogy máshogy leszedni, ne sikerüljön. Nem is sikerült. Felhúzott lábakkal irányítottam magam a Szellemet fenyegető fegyveres fölé, majd a kezemet fellendítve, akkorát húztam be neki, amitől hatalmasat koppanva ütődött neki a feje nem csupán az utolsó pillanatban jégé fagyott öklömnek, de után a földnek is.
-Édes, jól vagy? - guggoltam le a férjem mellé ismét vízként.
Ha nincs komolyabb baja, még egy puszit nyomtam a szájára, aztán odamentem Mike-hoz, aki mellett Aya integetett nekem.
-Semmi gond, rendbe fog jönni - nyugtatgattam, miközben elláttam a sebeit, majd vízként kicsit megnedvesítem a homlokát, hogy a hűvös felélénkítse. - De eszébe ne jusson most már hősködni. Minél kevésbé erőlteti, annál könnyebben gyógyul, és annál nehezebben gyengíti le.
A vascsövön és elemlámpán kívül egy másik picike csomag is lógott az övemen, ami nagyjából akkora lehetett ugyan, mint a tenyerem, de nem is kellett nagyobb, mivel csak a legfontosabb elsősegély cuccokat pakoltam bele. Viszonylag szakszerűen tudtam hát gondoskodni Mike-ról, még fájdalomcsillapítóval is szolgálhattam. Igaz, ezzel az összes elfogyott, úgyhogy nagyon reméltem, hogy más már tényleg nem fog nagyon megsérülni.
Mikor végeztem, mindenkihez címezve a szavaimat álltam fel:
-Innen el kell tűnnünk. Van valakinek ötlete, hogy merre tovább?
Kérdőn néztem körül, mivel én voltam ott az egyetlen, aki nem tudott gyakorlott szemmel átlátni a káoszon, nem mozogtam otthonosan a harctéren, így most sem tudtam volna eldönteni, merre lenne a legbiztonságosabb.
-Én azt mondom maradjunk, és próbáljunk annyi sz@rzsákot kiiktatni, amennyit csak tudunk - szólalt meg Aya. - Minek eléjük rohanni, ha egyszer jönnek ők maguktól is?
-Mert mi most ki szeretnénk jutni, nem legyilkolni mindenkit - emlékeztettem szigorúan.
-Na és? A kettő nem zárja ki egymást -vont vállat Aya. - Sőt, szerintem könnyebb kijutni ha ritkítjuk őket.
-Nem ölünk feleslegesen...
-Feleslegesen?! Meg vagy te zakkanva? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy inkább ők, mint mi. De Mike-ot azért vigyétek ki, nem való neki már mára a harc.
-Akkor sem...
-De igen...
A szememet forgatva léptem oda hozzá, és közel hajolva hozzá belesúgtam valamit a fülébe, hogy csak ő hallja. Azért nem akartam, hogy a többiek is hallják, mert csak blöfföltem, és nem akartam mindenkit megijeszteni. Nála viszont elértem a kívánt hatást. Lassan elmosolyodott, mélyet szippantott a levegőből, mintha egy illatos virágcsokrot dugtam volna az orra alá, majd higgadtan így szólt:
-Rendben van. Húzzunk innen kifelé.
Megkönnyebbülten bólintottam, és ahogy a többiek felé fordultam, magamban elraktároztam, hogy a ,,Derek King kint van a bejáratnál!" szöveget máskor is elsüthetem, ha nem bírnék vele.

Örülök, hogy részben sikerül megnyugtatnom szerelmemet, hogy végre fejezze be az ámokfutását, hiszen ezzel nem használ senkinek és csak magát is veszélybe sodorja. Már éppen elképzelem, ahogy leszakad alattunk az ágy, mikor meghallom a fegyverropogást és rögtön több tucat golyó fúródik belém, aminek jórészét felfogja a golyóálló mellényem, amit csak megszokásból kanyarítottam magamra, hiszen elég golyóálló vagyok magam is, ha……igen a „ha” szón van a hangsúly, …ha éppen használom a képességemet.
Mivel viszont éppen Aya közelségével voltam elfoglalva, így éreztem, hogy pár golyónak sikerült megtalálni a réseket és azok húsbavágóak voltak. Egy lövés, de lehet, hogy kettő a vállamat és a felkaromat találta el, egy meg az oldalamnál szaladt át, az szerintem nem volt nagyon vészes, csak a húst érte. Aya persze azonnal reagált és a megmaradt lövöldöző hatástalanítása után a nyugtatgatása megmosolyogtatott és a fájdalmas grimasz és a vigyor érdekes keveréke ült ki az arcomra, ahogy a földre ültem, míg Aya, próbálta a tenyerével tompítani a vérzést.
Igazán jól felszerelt volt a csapatunk, mert hirtelen megjelent Lynn és a helyzethez mérten elég szakszerűen ellátta a sérüléseimet és még a fájdalom csillapításáról is gondoskodott.
- Köszönöm! – álltam fel a végén hálásan. – De szerintem jussunk ki innen, addig nem garantálom, hogy nem kell használnom a karomat, vagy a képességemet.
Az ezt követő vita, amely Lynn és Aya között bontakozott ki, nem éppen a legjobbkor tört ki.
- Állj! Állj! Lányok! – álltam közéjük, de végül nem volt rá szüksége, hiszen nem tudom ugyan mit vetett be Szellem neje, de úgy látszik hatásos volt! Ezt nekem sem ártana megtudnom, hogy csinálta!
- Majd, ha kint leszünk, ugye elárulod mivel higgasztottad le? – súgtam oda Lynnek, míg elindultunk.

Sheena miközben mindenki megtalálta az ellenfelét, szintén nem maradt tétlen és igyekezett pontos lövésekkel fedezékbe kényszeríteni a a feléjük tartó nagyobb csapatokat, néha-néha még egy-egy találatot sem sajnált tőlük. Mikor meglátta, hogy Szellemmel mi történik, már maga is indult volna, de a féltő és szerelmes Lynn-t senki nem előzhette meg, így csak arra szorítkozott, hogy leszedjen pár orvlövészt, akik a párra emelték a fegyverüket.
Persze ő sem láthatott mindent és nem is tarthatott sakkban mindenkit, így sajnos Mike-nak, a zsarunak nem volt szerencséje, ő bekapott egy pár ólmot, de ahogy kiderült, túl fogja élni.
- Egyre többen lesznek és nagyon komolyan fel vannak fegyverezve! – szól oda Szellemnek és a többiekre is komoran néz. – Igyekeznünk kell, ha élve ki akarunk jutni, ne itt bájcsevegjünk, azt majd ráérünk, ha már biztonságban leszünk.
Azzal felkap egy olyan sokrétű puskát az egyik ájult lovagtól és már igyekszik is előre, hogy példát mutasson.

-Mi a... - kérdi nyúzottan, mikor Lynn felsegíti őt a földről. Bámulatosan alacsony a teste ellenállása anyagtalan formában, így az a minimális áram is elég volt ahhoz, hogy ne tudja értékelni, milyen szexi volt az, ahogy felesége nyomban a segítségére sietett szorult helyzetében, és padlóra küldött két "lovagot", vagy mi a fenék ezek. Gyorsan rá kell döbbennie, hogy egyenlőre még túlzottan szédül ahhoz, hogy meg tudjon állnia saját lábán, ezért Lynn-be karol, s úgy figyeli a másik három társukat.
~Sean, itt úgy tűnik tiszta a terep, egyenlőre. Nem akarunk végre elhúzni innen, mielőtt a bálkirálynő - vagy netán én - megöleti magát?~
A csend, vagyis az idegen hang teljes hiánya, mely oly normális tud lenni az elmében megrémíti őt. Csak nem esett baja? Úristen, nem kellett volna egyedül hagyni! Sürgősen meg kell találni, ha még nem késő! Az is lehet, hogy...hogy...
~Ne parázz már öreg! Jól vagyok, csak volt egy kis zűröm az előbb. Elég necces a helyzet idekint, viszont a lövészek miatt a tornyokban nem kell aggódnotok többé...~
Lehunyja mindkét szemét néhány másodpercre, s kifújja a levegőt, amit úgy érez, mintha évek óta tartana bent. Ezután a csapathoz fordul, s immár a saját lábán is meg tudna állni, de nem szeretné elengedni a doktornőt öleléséből, amíg nem feltétlenül szükséges.
-Sean azt mondja, a lövészek miatt nem kell aggódni, tehát... - Elakad a szava, ugyanis mintha kárörvendő mosolyt vélne felfedezni többek arcán. - Ti is hallottátok mi?Remek!Akkor fölösleges megismételnem... - jelenti ki, s közben elfordul tőlük.

Szerencse, hogy így tett, ugyanis az a húsz fős őrhorda, akiket Lynn az ebédlőbe vezényelt ebben a pillanatban érkezik meg a női blokkba, és így pont kiszúrja őket - mondjuk ha őszinték akarunk lenni, szinte biztos, hogy Sheena is hallotta lépteik dobogását a fémpadlón már nagyon messziről - s épp időben tűnik el Lynn-el együtt ahhoz, hogy a 4-500 golyóból álló sorozat csak a hűlt helyüket találja el. Az egyik üres cellában jelennek meg, Szellem pedig azonnal zihálva rogy le az egyik ágyba.
~Príma...pihennem kéne egy kicsit, ha ki akarom vinni innen az egész bandát. 4 méternél kicsit nagyobb a táv...~

Ezek a fickók csak sima automata géppuskákkal vannak felszerelkezve, és a páncélzatuk sem olyan puccos, mint az előző fiúknak - a sisakon lévő plexi üveg például nem is golyóálló, de legalábbis a Sheena által zsákmányolt puskát nem hatja meg - viszont értik a dolgukat. Rengetegen vannak, így nem jelent gondot nekik átfogó támadást indítani mind az öt mutáns ellen. Amíg 10 tüzel, a többi megpróbálja bekeríteni a mutánsokat, mondjuk ha nem húznak fedezékbe de gyorsan, akkor még erre sem lesz szükség.

Közben odakint az őröknek sikerül végre kijutni a kapun, s már rohannak is át a hídon. A rabok egyenlőre nem látják értelmét annak, hogy üldözni kezdjék őket, a helikopterek úgyis felszedik majd mindet, ők pedig el lesznek a lövészekkel, akiket a csápos kolléga kapott le a tornyaikból...

Bár a puska amit az őrök használnak nyomába sem ér annak, amit a tisztogatók vetettek be, ereje még így is iszonyatos. Minden egyes lövésnél mintha ágyút sütnének ell az ember füle mellett, és ahol csak a falat érik a golyók, mindenfelé por és törmelék szóródik szét a levegőben, illetve helyenként pár golyó Gellert kap a rácsokon, s túl közel csapódik be a Mike-Sheena-Aya pároshoz.
-Menj, segíts nekik, én megleszek itt - biztatja Szellem Lynn-t, bár majd belepusztul a tudatba, hogy épp most küldte őt a frontvonalra.

Mosolyogva nyomtam egy puszit Szellem homlokára, majd játékosan felborzoltam a haját.
-Nem baj, drága, legalább a biztonsági ismétlés is megvolt - kacsintottam rá, és úgy tettem, mintha nem láttam volna, ahogy Aya undorodva fintorog.
Már épp újra meg akartam kérdezni, hogy merre gondolják ésszerűnek elindulni, amikor Szellem hirtelen belém karolt, és köddé vált velem együtt. Csak az árnyvilágból láttam, miért tette. Ami azt illeti, több száz átütő erejű indoka volt rá. Aggódva vettem két kezem közé sápadt arcát, mikor már az ágyon ült ijesztően kimerült és beteg ábrázattal.
-Azok a disznók - dohogtam a haját cirógatva. - Fújd ki magad, édes, aztán mehetsz vissza játszani, de egyenlőre azért próbáld összeszedni magad.
Kérésére nagyon elképedtem, hiszen épp azon törtem a fejemet, hogy vezessem ezt fel neki, anélkül, hogy feleslegesen hosszú vitába bocsátkoznánk. Márpedig nem hagyhattam a többieket ott a veszélyben. Szellemnek muszáj volt szusszannia egyet, de én nem maradhattam távol, elvégre segíteni jöttem. Egyébként is sokkal nagyobb erőkkel kellett szembenéznünk, mint amire számítottam. Most minden segítő kéz elkellett.
-Kint találkozunk - bólintottam, majd egy csók, és már ki is fordultam.
~Sean, nem tudom, tudsz-e most figyelni, de... itt ma bármi megtörténhet. És ha esetleg... ha én nem tudnám... csak mond meg az apádnak, hogy nagyon szeretem. És Alistair... ... ... Vigyázz magadra, Sean, jó?~
Odakint már víz alakban lépkedtem visszafelé, ahol a többiek már fedezékbe vonultak, mivel az ellenség erős tűz alatt tartotta őket. Legalább néhánnyal lenne kevesebb, már az is valami volna.
Az elsőhöz olyan közel mentem, hogy a sisakjában tisztán láttam víztestemet tükröződni. Eszeveszett lőtt rám, aztán megpróbált leütni, megfogni, elrúgni, de persze mindhiába. Én egyszerűen csak beszivárogtam a sisak résein, és elárasztottam a belső részt, több másodpercig kellett odabent tartanom magam, mert először a döbbenettől nem tett semmi ésszerűet, aztán pedig a rémisztő levegőhiánytól. Felállt, és fulladozva kapott a sisakjához, hogy letépje magáról, akkor azonban megrándult a teste, majd némi botladozás után a padlóra zuhant. Mellkasából vér csordogált, de nem tudtam, hogy egy célt tévesztett golyó találta el, vagy valaki a mieink közül szedte le. Borzalmasan éreztem magam miatt, de nem volt időm ezzel foglalkozni.
Jöhetett a következő. Hasonlóan az előbbihez beszivárogtam a sisakjába, de ő már gyorsabb, és azonnal lekapta magáról a fejfedőt. Azzal viszont már nem tudott mit kezdeni, amikor ráfagytam az arcára. Hiába próbált lefeszíteni magáról, erre esélye sem volt. Addig nem engedtem el, amíg ájultan össze nem esett.
Folyamatosan haladtam előre, ha valaki az utamba került azt igyekeztem hatástalanítani, de nagyon ügyeltem rá, hogy több haláleset már ne történjen. Én szándékosan nem is hajtottam rá, mindenkinél az volt a cél, hogy csak elájuljon, de már többszörösen figyeltem erre, hiszen az előbbiből okulva már tudtam, hogy jelen helyzetben nem elég, ha én óvatos vagyok.
A lépcsőn lejutni elég veszélyesnek tűnt, mivel onnan nyomultak fel a legtöbben, ráadásul folyamatosan lőttek. Viszont az egyik folyosón találtam egy liftet. Mégpedig egy olyat, ami épp használatban volt.
-Na azt már nem!
Ismét szivárognom kellett, ezúttal a hívógombok körülötti réseken át, egyenesen a vezetékekhez. Nem kellett nagy lyuk vagy hasadék, hogy áthatoljak, így nagyon hamar sikerült is tönkrevágni az egészet. Sercegett, szikrázott, füstölt, majd a lift menet közben megállt, nem sokkal afölött az emelet fölött, ahol mi voltunk, a benne lévők pedig csapdába estek. Áram nélkül a felvonó csupán arra volt jó, hogy mint kalitkában himbálózzanak benne.
Akkor visszafutottam a többiekhez.
-... és ott lennénk a legjobban védve. Gyorsan leérnénk, és nem lennénk szem előtt, úgyhogy nem is lőnének ránk. Mehetünk arra?
-Odáig el is kell jutni - vetette ellen Aya.
-Közel van - biztosítottam. - Rögtön a következő forduló után.
-Hmmm... - elgondolkodva húzta össze a szemöldökét, majd a többiekre nézett. - Na? Mehet a menet?
Ha igen, szótlanul nézett a lépcső felé, ahonnan a kommandósok özönlöttek felfelé. Koncentrálása nyomán az eddig finoman remegő föld olyan intenzív rezgésbe kezdett, hogy én is a falnak estem. De megvolt az eredménye: akik már épp feljutottak a lépcsősoron, most lefelé bucskáztak a földszintre. Aki bátrabbnak érezte magát, és a korláton kapaszkodott fel, a mélybe zuhant, és ha túl is élte, óriási szerencséjének kellett, hogy legyen, ha nem került tolókocsiba.
A falakon több helyen repedés futott végig, a magasból hullott a vakolat, a levegő megtelt törmelékporral, de az épület még tartotta magát.
-Ugye nem akarod ránk omlasztani? - kiáltottam Ayara.
-Dehogyis, tudok várni, amíg kiérünk. - rázta a fejét a lány, aztán olyan kegyetlen, de aprócska mosoly csillant az arcán, amitől egy pillanatra görcsbe rándult a hasam. - Remélem, még sokan bent lesznek.
Amíg ők előre mentek, én visszamentem a cellába, szólni Szellemnek, merre megyünk tovább.

Szellem megjegyzése, mikor végre ő is talpra állt Lynn féltő karjai között, hiszen ma úgy néz ki a lányoké a főszerep, hogy ránk vigyázzanak, és Mikor Sean hangja is felcsendül a fejemben, akkor már mosolyogni is van erőm azon, hogy az exbérgyilkos mindig elfelejti fia átható képességét.
Sheena figyelmeztető kiáltása és Szellem hirtelen eltűnése kedvesével, már előre jelezte, hogy nem várt látogatóink érkeznek. Míg Aya cellatársa pontos lövésekkel tizedeli meg a lépcsőn felfelé igyekvő csapatot, addig én is felemelem a pisztolyom, hogy beszálljak a védekezésbe, aztán Aya-t is magammal húzva, akár erőszakkal is, igyekszem behúzódni az egyik cellába, ahogy Sheena is teszi.
Körülöttünk megvadult méhkasként röpködnek a golyók, még a fejünket is alig tudjuk kidugni, pedig azért nem kevés ember esik áldozatul Sheena és az én találataimnak, még ha én csak inkább hatásos sebesüléseket osztogatok is.
Nagyon úgy néz ki, hogy addig le akarnak foglalni bennünket, míg az erősítés bekeríti a fedezékül használt cellát. Mindenesetre nagyon jól csinálják, mert a portól és a füsttől, már alig látni, és olyan eszeveszettül ropognak a fegyverek, hogy még kommunikálni sem tudunk igazán, és néha csak hajszál híja, hogy nem kapunk mi is még pár golyót.
Mikor legközelebb, egy pár pillanatnyi szünetet kihasználva kidugtam a fejem, már láttam, hogy ezt minek köszönhetjük. Lynn sétált teljesen védtelenül, vagyis igazán nem védtelenül, csak víz alakban, ami így is mindenkit megdöbbentett, egyenesen az őrök felé, akik most inkább rá koncentráltak, hiszen bármit is tettek vele, semmi nem ártott neki, hála istennek.
Egymás után hullottak el a támadok, így már nekünk is lett egy szusszanásnyi időnk
Tudtam, hogy Aya-t innentől nem tudom visszatartani, főleg, hogy ő is zsákmányolt egy rohampuskát.
- Mit gondolsz játszunk kamikázét? – néztem a mellettem lövöldöző sárgán izzó tekintető nőre.
- - Hát, nem is fogok itt lapolni, míg valamelyik társam odakinn kockáztatja értem az életét. – vigyorgott rám hidegen egy pillanatra és már el is suhant a katonák irányába.
Így már én sem lapultam tovább, hanem a belém vágó fájdalommal nem törődve aktíváltam a képességemet és futva indultam a többiek után, igyekezve, hogy, ha Aya nem törődne a védekezéssel, legalább én ott legyek a közelébe élő pajzsként. Közben hol pisztollyal, hol kézzel és lábbal csökkentettem én is az őrök létszámát.
Mikor az első csapat elfogyott és kis időnk volt valami tervet kovácsolni, mivel a lépcső felé nem nagyon volt esélyünk, csak a lift maradt, így azt beszéltük, arra kéne próbálkozni. Erre jelent meg Lynn, azzal, hogy tudja merre van.
Mindenki egymásra nézett, aztán Aya besegített egy kis földrengéssel, hogy nyerjünk további időt, míg a támadók összekaparják magukat a földről.
- Akkor nyomás, nincs vesztegetni való időnk.

A börtön szerencsére rengés, és atomtámadás biztos - bár ez utóbbit a lakók kizárt, hogy túlélnék - minek köszönhetően nem nyílik ketté a föld, ezért aztán a kommandósok közül senki sem hal szörnyet Aya tömegpusztító személyisége hatására, bár néhányan jó nagyot esnek, az tuti. Mindenki, aki elég bátor volt, hogy megrohamozza a mutánsokat az vagy a liftben ragadt, vagy kiütötte őket valamelyik, így a fedezettüzet biztosító bandának túlélőire maradt volna a feladat, hogy véghez vigyék a küldetést, ám mire Sheena és Mike töltényei elfogynak, és végre rajtuk lenne a sor, hogy visszalőjenek, puskáik csak bénán kattognak.
-Bill! Ted! Ti vagytok azok? - Kérdi a hátuk mögött álló Szellem, ki fegyvereik tönkretétele közben felismerte az őröket, kik első napján beavatták abba, mi is itt a rend. - Mit szólnátok egy visszavágóhoz? - Teste áttetszővé válik, s démoni sebességgel támad rájuk. Csak az elsőt kell padlóra küldenie, amint előránt egy pisztolyt is a gumibot mellé a többi őr nyomban elszelel. A fegyvert kínzója torkához szegezi, kárörvendő röhögést hallatva egyre beljebb nyomja azt, majd végül szemeit forgatva elengedi a fickót, hagy szaladjon a többiek után. Ezt követően azonnal kedvese mellé teleportál. Még mindig eléggé sápadt, de úgy tűnik már lényegesen jobban érzi magát.
~Mi lenne, ha inkább életben maradnál? Tudom, sokat segít, hogy nem élünk együtt, de egészen elviselhető mostohaanya vagy, szóval örülnék neki, ha nem lövetnéd magad agy... mi a....~
Pár másodpercig csendben marad, de aztán Aya is hallhatja fejében a fiú méltatlankodását.
~Na idefigyelj te...hagyjuk a jelzőket! Azoknak az őrülteknek rakétáik vannak, szóval a helyedben nem sugallnám feléjük azt, hogy lőjék szét nyugodtan az egész kócerájt nyugodtan, amíg még bent vagytok, úgyis össze fog ma dőlni, vili?
Szellem közben megint átkarolja kedvesét, és most ő ad egy puszit Lynn szájára. Érdekes, hogy amíg Aya-t idegbetegnek tartja, amiért úgy viselkedik a harcmezőn, mintha egy kisgyereket engednének szabadon a fegyverboltban, Lynn-re nem neheztel, amiért simogatja, és csókolgatja őt, miközben lőnek rájuk. Hiába na...a vörösbe nem szerelmes.

-Ha meg tudjuk húzni magunkat pár percig, utána ki tudnék vinni mindenkit. Mi lenne, ha addig megkeresnénk Sean-t?

Apropó Sean, ő remekül elvan odakint, a part körül. Rengeteg új ismerőst szerzett, most is épp egy tetovált, ezernyi piercinget viselő fickóval bájcseveg arról, hogy mennyire nem szép dolog kést szorítani szegény ápoló nyakához.
-Ereszd el őt!
-Mi a varázsszó? - Kérdi a rab röhögve, s még közelebb húzza pengét szerencsétlen áldozata nyakához, majd meg is nyalja azt.
-Dobd el a kést. - Szól Sean újra, és a fegyver a földön landol. - Ügyes fiú, és most... - Ám ebben a pillanatban az ápoló most, hogy már nincs közvetlen veszélyben a gégéje megragadja a tetovált kart, áthajítja a férfit a válla fölött, aztán előkapja sokkolóját, és azzal üti ki a fegyencet.
-Így is jó lesz...menjen biztonságos helyre, sokan vannak még.
Sean is tovább szalad, a legnagyobb hangzavar felé. Mikor meglátja a rabok hordáját meghúzza magát az egyik sarok mögött, s kezét sajgó hasfalához szorítja.

Közben a rabok is eljutottak a hatalmas vaskapuig. Az őrök akik előttük voltak itt közben feladták, s valami felsőbb hatalom által vezérelve arrébb kotródtak, még éppen időben ahhoz, hogy ne szedjék őket ízekre. Az ezer rab sem tudja ledönteni a kapukat, s arra sem képesek, hogy az őrbódéban található számítógéppel nyissák ki a kód híján, de szerencsére mutánsok is akadnak köztük. Az egyik nagyobb darab - kinek bőre leginkább egy rinocéroszéra emlékeztet - utat tör magának a hordán keresztül, megragadja a fémrácsokat, aztán kitépi mindkettőt a helyéről, zöld utat engedve a csürhének.

Természetesen ezt a csapat is láthatja, ha elhagyják végre a női blokkot, igaz elég messziről. A sziget egyszerre nagyon kihaltnak tűnik, s a helikopterek zúgása is elhallgatott már egy ideje, ám ez is olyasmi, amit csak most vehettek észre, hisz eddig elég zajt csaptak a gépfegyverek is ahhoz, hogy legyen mit hallgatni. Az udvaron Sean is rájuk talál, de nagyon úgy néz ki, a fiút eltalálták párszor az este. Ninja maszkja több helyen eltört, homloka felrepedt, és kicsit vérzik is, illetve ruháját is alaposan megtépázta valami. Ezt leszámítva jól van, úgy szaladgál, mintha mi se történt volna.
-Ez volt a tervük végig! Rászabadítják az egész diliházat a városra, és a mutánsokat fogja hibáztatni mindenki! Meg kell akadályoznunk!!!
Végignéz az egész csapaton, s bár legalább két embert talál köztük, akiket nem szeretne bajba keverni, sajnos most nem tud válogatni, mindenkire szükség lesz, ha el akarják elkerülni, hogy ez a horda rászabaduljon a mit sem sejtő városra.
-Szellem, eléjük tudsz teleportálni minket?
Szellem bólint, aztán ő is a bandára néz, hogy lássa, akad-e olyan, aki ellenkezik. Közben homlokegyenest az ellenkező irányban az egyik csapatszállító helikopter, fedélzetén a nagyon magas emberrel leszáll a börtön tetejére, hogy felvegyék az épületbe hatolt embereiket. Természetesen ezt is látja, és hallja mindenki, ha kijöttek az udvarra.

~Rakéták? A büdös francba!~
Már meg is szüntettem a rengést.
Mivel egyáltalán nem normális, hogy rakétákkal készüljenek egy ilyen akcióra, hiszen ez nem háború volt, már az sem lehetett többé kérdés számomra, hogy, akivel találkozni akartam, itt van-e. A katonaság egyenlőre még nem érkezett meg, és ugyan ki más lehetne a rendőrség soraiból, aki rakétákkal készül egy ilyen alkalomra.
~Most nem menekülsz King! Ma megdöglesz!~
Szellem végre ismét megjelent közöttünk, és nyomban a dokinőt kezdte ölelgetni védelmezően, mintha az egész horda őt támadná. Ez csak részben volt igaz, mert ekkor megláttam egy fehér ruhást, aki eddig a földön volt Mike egy iszonyatos ütésének köszönhetően. Most azonban óvatos mozdulattal emelte fel a puskáját, és egyenesen Lynnék felé célzott.
Az első reakcióm egy kicsit talán meggondolatlan volt, de sajnos ez a baj az ösztönös cselekvésekkel: hogy ennyit lehet elmondani róluk, mással nem lehet védekezni utána. Tehát ellöktem magam a faltól, aminek addig dőltem, amíg Mike-ra vártam, hogy ki tudja-e nyitni a lift ajtót, és egyenesen a szerelmespárnak ugrottam, hogy a másik irányba lökjem őket. Hát fogjuk rá, hogy sikerült, mert bár őket nem érte a golyó, az én karomat felsértette, úgyhogy valakit azért csak eltalált az a szemét.
A második reakcióm már sokkal megfontoltabb volt, vagyis fogtam az őrtől csaklizott pisztoly, és az utolsó töltényt egyenesen a merénylő két szeme közé lőttem.

Miután elértünk a lifthez, Mike-ra néztem.
-Szét tudja feszíteni az ajtókat? - kérdeztem. - Már nincs áram alatt, úgyhogy könnyebb lesz, aztán a tartóköteleken le lehetne ereszkedni. Csak egy emelet, nem sok.
Már épp indultam visszafelé Szellemért, de ő ért oda hamarabb. Először a kezét éreztem a derekamon, ami ilyen körülmények között arra késztetett, hogy rémülten próbáljam ellökni magamtól, mert először azt hittem, hogy egy kommandós fogott el, de aztán, amikor megláttam, ki az, megkönnyebbülve ernyedtem el.
A következő pillanatban több dolgot is észleltem majdhogynem egyszerre. Először Aya sodort minket arrébb minket, mintha tekebábuk lennénk, ő meg a golyó, aztán egy hangos durranás, ő pedig fájdalmasan nyögött fel. Nem foglalkozott a sebével, hanem előkapott egy pisztolyt, és lelőtte a földön fekvő orvlövészt.
-Aya... - közeledtem felé.
-Semmiség - vágott elébe a hálálkodásomnak mogorván. És hiába kezdtem neki újra és újra, mindig megakadályozta, hogy megköszönjem. Úgyhogy csak annyit tehettem, hogy elővettem a maradék gézt és fertőtlenítőt, és villámgyorsan bekötöztem a sebét.
-Kösz - vigyorgott rám. - Tudtam, hogy megéri megmenteni téged.
A következőkben már egyáltalán nem hagyta, hogy bárki is vele foglalkozzon, inkább a lejutást sürgette. Azt sem látta problémának, hogy sérült karral nehéz a kötélmászás.
-Ez csak egy bibi - legyintett.
Szellem ajánlatára megráztam a fejemet.
-Még nem tudnál ennyi embert elvinni. Azt támogatom, hogy húzzuk meg magunkat, amíg visszanyered az erődet, de Sean megkeresése nem éppen ehhez segít hozzá. Azzal csak pont a sűrűjében találnánk magunkat, ahol meg egyáltalán nem tudnánk meghúzni magunkat. Ereszkedjetek le a köteleken, a liftaknában most nagyobb biztonságban lesztek, ott nem lőnek rátok. Seant pedig bízd rám. Találkozzunk mondjuk...
A fejemet forgattam, hogy kitaláljak valami épkézláb találka helyet, és közben kinéztem az ablakon. Odakint a szabadban nem mást pillantottam meg egy furcsán ölelkező páros előtt, mint Seant.
-... mondjuk ott - böktem kifelé az ujjammal.
Gyorsan kinyitottam az ablakot, és búcsút intve nekik víz alakban kiugrottam rajta. Egy emeletnyi zuhanás után szétterültem a földön, ami után megint egyfelé kellett folynom, hogy ismét egybe rendeződjek, majd kiemelkedve a tócsából, még mindig vízként de emberi alakban futottam Sean felé. Rengeteg golyó záporozott felém, de egyik sem okozott kárt bennem. Hamarosan azt is megláthattam, hogy a furcsán ölelkező pár egy mutáns, aki egy késsel tartja sakkban a másikat, egy minden bizonnyal itteni alkalmazottat. Közelebbről megnézve azt mondanám, ápoló volt. Mire odaértem, az ápoló kiszabadult, a rab pedig a földön feküdt lesokkolva.
Sean az ellenkező irányba futott, nekem pedig el kellett áztatnom egy csomó embert és mutánst, hogy utolérhessem.
-Megvagy - fékeztem le mellette egy ficakban. Furcsa testtartására aggódva ráncoltam a homlokomat. - Mi a baj? Megsérültél?
Ha megmutatja, és hagyja, amennyire tudom, elláttam a sebeit. Több géz már nem maradt, úgyhogy ha bárki más még megsérül, azt már nem tudom ellátni, legalábbis nem rendesen.
Amikor a többiek is befutottak, elhűlve hallgattam Sean beszámolóját.
-Azt nem hagyhatjuk - ráztam a fejemet hevesen. - Már kihozták belőlük a vadállatot, most a legtöbbjük képes lenne felhevültségében bántani másokat, akár meg is ölni ahelyett, hogy csak lapulna, hogy ne találják meg. Nem juthatnak át a hídon. Muszáj megakadályoznunk. Mit...?
Megakadt a szemem Ayan, aki mintha ott sem lett volna, csak a környéket pásztázta a szemével. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, Kinget keresi, de ezzel még sajnos várnia kellett.
-Nem akarok nagyon őrültnek tűnni - kezdtem félősen, le nem véve a szememet Ayaról, aki viszont oda se bagózott -, de...
Itt a fejemmel finoman a lány felé intettem.
~Vajon sikerülne-e neki lerombolnia a hidat, mielőtt még túl sok emberáldozattal járna?~

Egészen meglepő módon sértetlenül érünk el a lifthez, igaz, ehhez társult Aya talajmozgatása és Szellem kísértet ténykedése, habár ahogy elnéztem nem volt valami egészséges színe mikor feltűnt Lynn mellett. Irigykedve néztem őket, hogy ők legalább azokban a megbecsülendő szünetekben egymást kényeztették, én meg csak loholtam a felturbózott kedvesem után, hogy megvédjem a ráfenekedő katonáktól és néha saját magától is.
Aztán egyszer csak vége lett a rengésnek és én kérdőn néztem Aya-ta, aki azonban egészen máshová nézett, majd villámgyors mozdulattal tarolta le az összekapaszkodva álldogáló párt, amit egészen addig nem tudtam hová tenni, míg a pisztolya fel nem csattant és a puskát tartó, eddig eszméletlennek hitt fickó agyveleje ki nem dekorálta a falat.
~ Huh! Azt hittem csak besokalt a szerelmesek látványától! ~ könnyebbültem meg egy pillanatra, aztán majdnem homlokon csaptam magam, hogy ennek örülök, és az zavar kevésbé, ha legyilkolássza körülöttünk az embereket.
Persze ijedten hördültem fel, amikor megláttam a vérző karját és már mellette is teremtem, ahogy Lynn is, aki hiába igyekezett kedvesen megköszönni az életmentést, Aya felvette a kemény páncélját és még a sérüléséről sem akart tudomásul venni, de legalább engedte ellátni.
- Bébi! Ne félj, ha kijutunk innen, majd én meggyógyítalak, csak ne akard ma a hőst játszani! Mert ha meg mersz halni itt ma nekem, akkor én nem tudom mit csinálok veled. – vonom a karjaimba és adok egy kemény csókot a szájára, hátha ez egy kicsit lehűti és nem fej nélkül akar a kommandósok karjaiba szaladni, akármennyire is fűti a bosszú.
Mikor meghallottam Lynn kérését, csak bólintottam, majd a liftajtóhoz léptem és egy kis erőlködés után szabad volt az út, és reméltem, hogy senkinek nem fog gondot okozni a mászás, se nekem, se Aya-nak, habár úgy sem vallotta volna be soha.
Aztán kiderült, hogy Sean-t sem kell már nagyon keresgetni, mert ahogy a találka helyszínét megbeszélve kinéztünk az ablakon, pont megláttuk, ahogy egy pár fegyenccel beszélget, így már csak az volt a feladat, hogy lejussunk oda.
Lynn megoldotta a problémát és mivel Szellem nem ellenkezett az ötlete ellen, így én is inkább a lányokkal maradtam.
Egy kis mászás után, elértük a földszintet, ahonnan már rövid úton az udvarra jutottunk, hiszen ezen a szinten már nem volt senki, se őrök, se katonák, se foglyok. Az előbbiek a felsőbb szinteken kutattak, az utóbbiak meg a kapukat döngették méghozzá elég jó eredménnyel, mert mire kiértünk éppen kijutottak rajta.
Mikor utolértük Sean-t és Lynn-t, akkor láttuk, hogy azért a srác sem úsztam meg, hiszen tele volt kisebb nagyobb vágásokkal karcolásokkal és a ruhája is hagyott némi kívánnivalót maga után, de mivel mostohaanyja nem aggódott, így gondoltam valószínűleg nincs nagyobb baja.
Mikor meghallottuk, hogy Sean mire tippel, mi lehetett a lovagok terve, és ami úgy nézett ki be is válik nekik, mindenki felhördült, hiszen ez tényleg nagy károkat okozna a mutánsok megítélésében még azoknál is, akik eddig semlegesek voltak, a rengeteg vétlen áldozatról már nem is beszélve.
Sean nem mondja el, hogy milyen tervet eszel ki, hogy eléjük akar kerülni és Lynn felcsillanó szeme, ahogy Aya-ra néz sem egyértelműm habár vannak sejtéseim mire gondolhat, de most az a helikopter vonja el a figyelmemet, amelyik nagy robajjal száll le a tetőn.
~ Vajon most mit terveznek? Mennek vagy jönnek? De ha meglátják, hogy keresztbe akarunk tenni nekik, tuti nem hagyják szó nélkül! ~ meditálok rajta és elhatározom, hogy ha egy mód van rá nem tévesztem szem elől őket.
- Valaki minket is beavatna, hogy mik a tervek? – lépek Aya mellé, hogy addig is átöleljem, míg van egy kis szusszanásnyi időnk, hisz annyit kellett nélkülöznöm a közelségét.
- Már csak azért, hogy felkészülhessünk, ha szembe kell néznünk pár száz vagy ezer feldühödött fegyenccel.

~Nincs semmi bajom.~ - Felei Sean Lynn-nek telepatikusan. ~A vezérlőnél összefutottam egy osztagnyi lökött lovaggal, és az egyik rám akart lőni.~ Gyorsan felhúzza a derekánál a fölsőjét, hogy a doktornő láthassa, nem gazdagodott új köldökkel, csak kicsit belilult néhány helyen, illetve helyenként sikerült felhorzsolnia a bőrét. ~Rám szegezte a puskát, elkezdett vinnyogni, én meg a föld felé rántottam, gondoltam, ha kap egy golyót a lábfejébe, elmegy a kedve a lövöldözéstől...A franc sem gondolta, hogy ezek a félkegyelműek lenyúlták a puskákat a Terra Nova-ból! Marha látványos volt, ahogy a plafonnak csapódtak, de sajnos engem is falhoz vágott...meg összetört egy csomó gépet. Szerencsére mind megúsztuk élve...én könnyebben mint ők.~

-Egy embert eléjük tudok vinni...asszem... - Feleli Szellem, Sean pedig bólint, és Aya felé fordul.
~Üdv, mi még nem találkoztunk, vagy mégis?~ A kis vörösre kacsint, aztán már hangosabban folytatja a terv ismertetését, s a ninja maszkot is leveszi a szája elől, úgyis össze van már törve, s a kameráknak sincs már hova rögzíteniük. Kapucnija alól előkerül bozontos haja, ám kivételesen nem vigyorog, mintha egy videó játékban lenne.
-A terv a következő - Kezd hozzá hangosan és határozottan. Először Mike felé fordul, hisz ő kérdezett. - A civil személyzet még a szigeten van, neked és Lynn-nek a gyengélkedő felé kell terelni őket, mert ti vagytok a leggyorsabbak, ha rácsokon kell átmenni. Ha biztonságban vannak, gyertek vissza ide! Szellem! - Itt apja felé fordul. - Vidd Aya-t a másik hídfőhöz. Ha beomlasztjátok a híd végét, a rabok itt ragadnak, és a város megmenekül...
-Viszont visszajönnek, egyenesen felétek! - Vág közbe Szellem.
-Tudom, feleli Sean nyugodtan - Ezért maradunk itt Sheena-val, hogy feltartsuk őket. Amint végeztetek a dolgotokkal mindenkit visszavárok ide. A rendőrség 10 percen belül itt lesz, csupán addig kell kitartanunk, és győztünk.
~És Mike...Ne aggódj azok miatt ott fent. Van velük valaki, aki nagyon rosszul járna, ha lebukna, szóval fél perc, és elhúznak. Viszont, ne menj utánuk, hacsak nem akarod tesztelni, túlélsz-e egy rakétát...~
-Van kérdés? Mert nem nagyon van időm válaszolni, szóval húzzunk bele!

-Hogy mi... mi van???
Tekintetemmel a helikoptert követtem, és azt az álnok rohadékot, akit benne sejtettem. Csak kerüljön a kezeim közé, úgy kifilézem, hogy egyúttal át is vehetem a hentes diplomámat! A nevem említésére azonban felkaptam a fejem, és ahogy körülnéztem, túl sokan néztek egyszerre rám.
-Miről dumáltok ti?
-Aya, le kéne omlasztani a hidat, különben a rabok kijutnak a városba - magyarázta Lynn.
-Na és? - vontam meg a vállam. - Mi talán nem oda készülünk?
-Az más, ők bántani fognak másokat, meg is öl...
-Tojok rá - biztosítottam. - Mi vagyok én? Testőr? Városvédő szent? Marhára nem érdekel, hogy...
Tekintetem ekkor megtalálta Mikey-t. Hát itt megint nagyon kiütközött, mennyire eltér kettőnk életvitele, és felfogása, hiszen pont ellentétesek egymással. De az enyém nemrégiben börtönbe juttatott, ezen kívül most valamiért úgy éreztem, tartozom neki. Idegesen nyögtem fel, majd a szememet forgatva sóhajtottam fel.
-Jól van, segítek - Mike-re sandítottam. - De ez nagyon sportszerűtlen volt, ugye tudod?
Nem volt túl sok kedvem átverekedni magam az elmebajos tömegen, de szerencsére erre is találtak megoldást. Miután eldöntöttük, hogy Szellem majd odafuvaroz, egy kacsintás villant az arcomba, amivel általában nem foglalkoztam volna sokat, de végre össze tudtam egyeztetni a fejemben szóló hangokat a régebbiekkel, és a sok apró segítséggel odabent.
-Te voltál az? - mosolyodtam el szélesen, telve a hálával. - Nem egészen tudom, miért segítettél, de... Ha bármire szükséged lenne, engem megtalálsz.
Viszonoztam a kacsintását, aztán Szellemhez léptem, hogy elindulhassunk a hídhoz. Még nem indulhattunk el, mert a dokinőnek persze már megint le kellett smárolnia a pasiját, és a lelkére kötni, hogy nagyon vigyázzon magára. Jézusom, ennyi nyáladzó cukormázat!
-Nyugi, nem lesz semmi baja - nyugtattam meg, kissé talán sürgető hangsúllyal. - Én is ott leszek, majd vigyázok rá.
Persze így próbáljon kedves lenni, Lynn is csak még sápadtabb lett, és valami olyasmit motyogott, hogy ,,Úristen, mi lesz itt!", de én inkább Mike-ot néztem, akinek a tekintetéből egészen mást olvastam ki, mint ami az enyémben ült, mikor azok ketten ismét egymásnak estek. Én ugyan nagy önuralmamban várnia akartam, míg kettesben maradunk, de ha már ennyire vágyódik utána (nem mintha én nem tettem volna), ráadásul az a kettő se higgye azt, hogy lekörözhetnek minket!
Úgyhogy én is Mike karjaiba vetettem magam, és olyan szenvedélyesen csókoltam, meg, hogy a végén már mindkét lábamat a dereka köré csavartam, levegőt ugyan már alig kaptam, de az ugyan kinek kell, és a szám is vagy a háromszorosára tágult. Végül egy utolsó hangos cuppanás után rávigyorogtam.
-Csak ügyesen, szivi, maradjon belőled elég akkorra is, mikor hazaértünk.
Aztán leugrottam a földre, és visszasétáltam a két lábon járó teleport mellé.
-Tényleg ők tiltakoztak anno kézzel-lábbal azellen, hogy együtt vannak? - suttogta Lynn Szellem fülébe.
-Hé! - dörrentem rá. - Az teljesen más volt!
-Oké, oké - kuncogott fel a doki, és ellépett tőlünk.

//Folytatás: Francis R. Buono Emlékhíd//

Kíváncsian várom, most, hogy már így mindannyian egy kupacban vagyunk, vajon, hogyan fogunk úrrá lenni a helyzeten, hiszen a helikopteres társaságnak feltett szándéka volt, hogy jó nagy szart kavarjon, s ha nem lépünk közbe, akkor sikerül is a tervük.
- Mikor Szellem kissé elgyötörten, de vállalja, hogy valakit elfuvaroz a híd másik lábához, egyértelmű, hogy ki lenne az a személy, hiszen csak Aya-nal van tudtommal olyan képessége, ami megakadályozza, hogy a fegyencek átjussanak a hídon.
Eddig is sejtettem, hogy a terveket Sean dolgozta ki, de most, hogy előadja, hogyan szándékozik megakadályozni, hogy az őrült foglyok rászabaduljanak a városra, már biztos vagyok benne, hogy nem semmi stratéga lenne a srác. Mondjuk az apja sem piskóta, ha valakit bajba kell keverni, vagy meg kell zsarolni, úgy, hogy apja fia.
Igazán jónak tűnik a dolog és akármennyire is nem tetszik, hogy a doktornő ismét veszélynek teszi ki magát, ha velem jön, azért annyit már leszűrtem a mai nap folyamán, hogy őt aztán igazán nem kell félteni, mert talán ő a legkeményebb mindannyiunk között.
- Rendben, igyekszünk mindenkit a gyengélkedőbe terelni aztán visszajönni, de zárjuk rájuk az ajtót, vagy mi, hogy ott is maradjanak?
Ugyanis nehezen tudtam elképzelni, hogy még meg is tudjuk győzni őket, hogy ott kuksoljanak, ahelyett, hogy ezerrel el akarnának menekülni.
Aztán mikor Aya és Lynn megint összekoccannak kedvesem kissé tüskés hozzáállását követően, igyekszem elkapni Aya tekintetét, hogy jobb belátásra bírjam. Halvány mosollyal konstatálom, mikor sikerrel járok, habár Aya arckifejezését érdemes lenne videóra venni közben.
- Ne aggódj édes, - suttogom a fülébe, mikor megelégelve Szellem és Lynn búcsúzkodását túl akar tenni rajtuk, de lehet, hogy lekörözzük őket, akkora smárolásba fogunk. Legszívesebben el sem engedném Aya-t, de hát most még sem teperhetem le, arra még várni kell egy kicsit. – Téged is egy darabban szeretnélek visszakapni, úgy, hogy csak semmi hősködés, és….. hé – fordítom magam felé az arcát, - Kinget felejtsd el egy kis időre, oké bébi? – nézek a szemébe nagyon komolyan.
Ekkor hallom meg Sean hangját a fejemben, aki engem is hasonlóan figyelmeztet, így sejtem, hogy olvasott valamit a gondolataimból.
~ Ne aggódj, nem fogok hülyeséget csinálni! Már nem! ~ és pillantásom le nem veszem a vörös démonomról.


Sheena ugrásra készen áll és miközben a társalgás és némi erődemonstráció folyik Aya és Lynn között, addig feszülten nézelődik, hogy merről is kaphatnak támadást, de most a füle és az érzékei is azt súgják neki, hogy nincs közvetlen veszély, mindenki próbálja menteni az irháját. Még a helikopterrel érkezők is most igyekeznek elhúzni, így felőlük sem kell újabb támadásra számítani. Ekkor üti meg a fülét a neve és hogy, ő és Szellem fia lesznek, akik a visszaforduló csürhét majd megállíthatják.
- Ez klassz! – jegyzi meg halkan. – De azért majd avass be, hogy mit tegyünk, ha éppen la akarnak gázolni minket! – kérdez rá enyhén pikkirt hangon. – Én nagyon is jónak tartom magam, de azok között az őrültek között akad azért egy-két olyan mutáns, akivel nem szívesen húznék ujjat. De, ha mindenki benne van, akkor én is, hiszen a mondás szerint, csak egyszer élünk! – villantja ki fehér fogait vigyorogva.

Szellem, miután kedvese útnak engedi őt megragadja Aya vállát, és mind a ketten kámforrá válnak. Sheena sem ellenkezik, így már csak Mike szorul némi magyarázatra, hacsak nem költői kérdésnek szánta az előbbieket.
-Amennyire megfigyeltem, a többségnek leesett mi folyik itt, de ha valaki akadékoskodik, csak mond neki, hogy úszva még elmenekülhet, ha akar.
Kis szerencsével az itt dolgozók ismerik annyira ezt a szigetet, és az azt körülövező áramlatokat, hogy nem próbálkoznak meg vele, mondjuk aki át tud mászni az elektromos kerítésen, annak lehet, hogy az a néhány örvény sem jelentene gondot. Minden esetre ez után magára hagyja a Doktornőt, és Sheena-val együtt a part felé indul, hogy ott találkozhasson a visszafelé érkező csürhével.
-Lássuk csak, majd szép szavakra, és észérvekre alapozunk, mint például, hogy mennyire nem szeretnék, ha valaki kifilézné őket. - Futás közben oldalra fordul, s rámosolyog a szőkeségre. - Nyugi kislány, amíg nem láttál...á, majd meglátod.

Lynn-nek és Mike-nak nincs nehéz dolga, már akkor is hanyatt homlok menekül mindenki, amikor őket kettejüket meglátják, az irányt belőni pedig nem nehéz, a gyengélkedő felé van a legkevesebb halott, ráadásul valami ninja már elintézett mindenkit, aki odabent ólálkodott. Remekül haladnak a börtönnel, ami nem csoda, hisz Szellemet leszámítva valóban ők ketten azok, akiknek nem jelent gondot néhány rács, vagy fal, ha gyorsan akarnak haladni. Már épp visszafelé tartanának, mikor arra lesznek figyelmesek, hogy egy karbantartó sikítva menekül valami elől. A lénynek csak az árnyéka látszik sokáig, de aztán előugrik, egyenesen a nő hátára. Mozgása egy nagyra nőtt kecskebékáéra emlékeztet, s teste sem hazudtolja ezt meg, igaz a békáknak remélhetőleg nincs két hatalmas, a vaddisznóéra emlékeztető agyara, s borotvaélesnek tűnő, tüskés taraja. Áldozatának karját hátra feszíti, s már éppen arra készül, hogy kitörje azt, s belakmározzon belőle.

Ahogy Sheena a part felé szalad, ő is észrevehet valami furcsaságot a kapuban. A csápos szörnyszülött, aki a lövészeket kapkodta le még nem akar elszökni, inkább eljátszana a foglyul ejtett őrökkel, hisz ő bőven ráér. Úszóhártyái, s kopoltyúi segítségével akár úszva is megszökhet innen, ha kijátszotta magát, hatalmas, több mint 20 méteres csápjai pedig, amik a mellkasából nőnek ki, valami gusztustalan, szájra emlékeztető nyílásból elég hatékonyak ahhoz, hogy senki se állhasson az útjába. Épp a feje fölött tart egy őrt, mikor a szerencsétlen észreveszi Sheena-t, és megpróbál segítséget kérni tőle, mire kínzója elejti őt, és máris Párduc felé támadna csápjaival, csakhogy tervét keresztül húzza valami iszonyatos sebességgel hasító dolog, ami úgy vágja le extra nyálkás végtagjait, mintha azok papírból lennének. Üvölt fájdalmában, a propellerként pörgő fémtárgy pedig visszarepül Sean kezébe, aki elszántan ragadja meg a Katanát.
~Mindjárt visszanöveszti!~

//Folytatás: A part//

Olyan gyorsan rohantam amennyire csak bírtam, hiszen amellett, hogy sietnünk kellett, nekem duplán rá kellett kapcsolnom, hogy lépést tudjak tartani Mike-kal. Végig víz voltam, a biztonság kedvéért, nehogy esetleg eltaláljanak vagy valami, de attól még eléggé kifárasztott ez a hajsza, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy valószínűleg még vissza is tartom Mike-ot, aki biztos sokkal gyorsabb lehetne, ha nem kéne mindig miattam lassítania.
-Odabent találkozunk - kiáltottam oda neki az első kinti csapnál, amibe beleugrottam, mielőtt még válaszolhatott volna.
A vízvezetékcsövekben sokkal gyorsabban tudtam haladni, ráadásul sokkal kevésbé volt fárasztó. Apró vízfolyamként suhantam előre, nem mindig tudva, épp hol tartok, de arra emlékeztem, mi hol van az épületben, úgyhogy abban is biztos lehettem, hogy nagyjából merrefelé kell haladnom. Ennek köszönhetően pontosan a gyengélkedőben kötöttem ki, ahogy az ottani csapból előszivárogva a padlóra loccsantam. Feltápászkodva kirohantam a folyosóra, de már emberi alakomban, nehogy megijesszem a szegény kis rasszista személyzetet. Nem voltak olyan sokan, mint amire számítottam, de őket igyekeztem arrafelé terelni, ahonnan én épp kijöttem.
-Jöjjenek erre! - kiabáltam, és közben a kezemmel integettem nekik, hogy mutassam az utat. - Ne hagyják el az épületet, mert az életveszélyes lenne. Most itt vannak a legnagyobb biztonságban!
Voltak, akik hallgattak rám, voltak akik oda se figyeltek, csak rohantak az ellenkező irányba. Olyan is akadt, aki egyszerűen csak bizalmatlan volt.
-Miből veszi, hogy itt biztonságban vagyunk?
-Odakint elszabadult rabok tombolnak, és alig várják, hogy bosszút álljanak magukon - magyaráztam türelmesen (legalábbis türelmes hangon). - Minél távolabb vannak tőlük...
-Egyáltalán ki maga?
Felvontam a szemöldököm.
-Van valami ellenvetése azzal szemben, amit mondtam? - kérdeztem csendesen.
-Én csak azt...
-Szeretne kimenni közéjük, hogy ízekre szedjék? Mutánsok is vannak közöttük. Béklyók nélkül. És dühösek. Nagyon dühösek.
Még egy kicsit bámult rám dacosan, aztán végül csak megadta magát, és ment a többi nyomában a gyengélkedő felé.
-Ne menjenek el innen! - szóltam be hozzájuk, és becsuktam az ajtót.
Ha Mike is megérkezett, odasiettem hozzá. Talán ő is segített a nyáj terelgetésében, nem tudom, de ekkor már más problémák adódtak. Konkrétan egy undorító lény, aki a rémülten menekülő női karbantartót elkapta. Jéggé fagyva ugrottam neki, letaszítva a hátáról, majd gyorsan a felszabadult nőre kiáltottam:
-Menjen a gyengélkedőre! Most!
Nem kellett neki kétszer mondani, már rohant is. Ekkor azonban az undormány az én hátamra ugorva szerette volna demonstrálni, mennyi mindenre képes, és mennyire nagyon elemében érzi magát. Hátrafordítva a fejem majdnem elájultam a rémséges látványtól, és ijedt sikolyom fájdalmassá változott, amikor elkapta a fejemet, és hátrafeszítette, hogy szinte már éreztem, ahogy a nyakamon elől szakad el a bőr.
~Az ég szerelmére, Lynn, ez most komoly?! Rémlik, hogy mutáns vagy???~
Mondott valamit a pattogó hang! Azonnal felöltöttem víz alakomat, mire a gusztustalanság, aki alól úgymond kihúzták a talajt, a földre esett. Igaz nem volt egy nagy zuhanás, de legalább ki tudtam szabadulni, és megúsztam sérülés nélkül. Hátrébb lépve heves köhögés közben megbabonázva néztem, pedig tényleg iszonyú látvány volt.
-Azt hiszem, ez Önre vár - mondtam Mike-nak anélkül, hogy ránéztem volna.

Miután Szellem eltűnt Aya-val és Sean-tól megkaptam a választ, hogy mivel is kéne meggyőznünk az akadékoskodókat, akiket a gyengélkedőbe kéne terelni, már indultunk is Lynn-nel, hogy mielőbb teljesítsük a feladatot, aztán rohanhassunk vissza segíteni, mert szerintem Sheenna-nak és a srácnak lesz a legnehezebb dolga, és rájuk fér majd az erősítés.
Gyorsan igyekeztem az épület felé, de Szellem asszonyát sem akartam magára hagyni, aki végül is maga oldotta meg a problémát, mert egyszerűen beleugrott egy csapba és már el is tűnt a szemem elől.
- Oké! – mormogtam a hűlt helyének, de aztán turbó sebességre kapcsoltam és berobogva az épületbe igyekeztem minden helyiséget végig kutatni, nehogy valaki elbújjon, azt ne vegyem észre.
Mivel nem akartam időt vesztegetni, így végig használtam a képességemet és minden akadályon csak átlebegtem. Ez azért nem mindig volt jó ötlet, mert ha találkoztam egy-két elkóborolt és amúgy is halálra vált alkalmazottal, nagyon nehéz volt meggyőzni, hogy én vagyok a jófiú és jobb lesz, ha hallgat rám.
Azért, ha megemlítettem, hogy hány széttépett őrt láttam az udvaron és netán még az ablakon keresztül meg is pillanthatták az udvaron szanaszét heverő áldozatokat, akkor már nem is kellett őket annyira győzködni.
Már éppen kezdtem a végére érni a kiürítésnek, és megkönnyebbülten már látom a közben felém haladó doktornőt, mikor egy éles sikoltás megtorpantja a lépteimet és a keresztfolyosón elrohan előttem egy szürke kezeslábast viselő nő, aki láthatóan halálra rémült valamitől.
Mikor körbenézek egy árnyékot veszek észre, ami nagyon nem emberinek tűnt, így gyorsan módosítok a molekulaszerkezetemen és most a keményebb énemre váltok, hátha szükség lesz rá, amire nem is kell sokat várni.
Az a valami ugyanis a menekülő hátára veti magát és én meglepődve bámulok arra a rusnyaságra, ami leginkább egy békára emlékeztet, már ha leszámítjuk a kardfogú tigrist megszégyenítő szemfogait és a fején nőtt és igazán élesnek látszó taréjt a fején.
A nő minden kapálózása és sikoltozása ellenére kezdi hátrafeszíteni a kezét és nagyon úgy tűnt, hogy meg sem áll, míg el nem töri azokat, és éhes tekintetét, valamint csorgó nyálát elnézve kétségem sem volt, hogy mit tervez vele.
De mire egyáltalán szólhattam volna Lynnek, hogy vigyázzon, már neki is ugrott a lénynek és jég formájában lesodorta onnan, majd az így kiszabaduló nőre kiáltott, aki úgy ugrott fel és szaladt a gyengélkedő irányába, mint akit a pokol ördögei kergetnek.
Ekkor azonban a mutáns kihasználva, hogy egy pillanatra elterelődött róla a figyelem a doktornőre ugrott, Megláttam a nő undorodó tekintetét, és teljesen egyet tudtam vele érteni. Egy ilyen szörnyszülöttnek nem szabad kiszabadulni!
Rémülten láttam, hogy mire készül ez a nagyra nőtt kétéltű, így gyorsan közelebb léptem, de már csak a tócsává vált lányt és a döbbenten és csalódottan bámuló békát láttam magam előtt.
Aztán mikor újból megjelent ember alakban is Lynn és kisebb krahácsolás után megszólalt, nem kellett sokat biztatni és mielőtt ez a lény bármit is csinálhatott volna egy hatalmasat húztam be a képébe, remélve, hogy betöröm az orrát és a falhoz csapja az ütés, így a nő elmenekülhet Lynn segítségével. Ha még hepciáskodik a békuci, akkor még meg is rugdalom kicsit, ami a most betonkeménységű lábaim tekintve nagyon fájhatott neki.
- Szíves örömest megtanítom neki, hogy miként illik viselkedni kultúrkörökben. – bólintok Lynn felé.

Mike akkora csapásokkal illette az undorító varangyot, hogy biztosra vettem, ő biztos meg fogja várni a takarító személyzetet. Már épp elgondolkodtam rajta, vajon hogy fog reagálni, mikor egy partvis fejének kemény bökdösésére kell ébrednie, amikor megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam: a békaember mégis talált még magában elég erőt ahhoz, hogy visszatámadjon. Mike iszonyú hanggal csapódott a falnak, ami olyan állapotban került tőle, mintha ágyúval lőttek volna bele.
Az elkövetővel mit sem törődve rohantam oda a sérült férfihoz. Igaz, éltem a gyanúperrel, hogy ha ilyen károkat tudott okozni a falon azzal, hogy nekiesett, valószínűleg a sérülései is elhanyagolandóbbak lesznek, mint egy átlagembernek. De biztosra akartam menni.
-Maradjon veszteg egy kicsit - intettem, ha ellenkezne. - Muszáj megnéznem, nem esett-e komolyabb baja. Aya ki is tekerné a nyakamat, ha nem tenném - mosolyogtam rá, remélhetőleg mindent eldöntő érvként.
Megnéztem a fejét, hátát, gerincét, esetleg ha fájlalta valahol, akkor máshol is, de ha a képessége jól működött, akkor simán megúszta. Akkor aztán ismét a minket támadó mutánsra emeltem a pillantásomat.
~Békaember! Remek! Bár lenne nálam néhány ürgebőrbe varrt fémdoboz!~
A hang, amit kiadott egyszerre volt természetes, mintha tényleg csak egy béka brekegett volna fülsüketítő hangerővel, ugyanakkor kirázott tőle a hideg, mint mikor valaki végighúzta a körmét egy iskolai táblán. Libabőrösen emelkedtem fel, hogy végre lerendezzük ezt a borzalmas lényt.
-Boldogul még vele egy kicsit? - kérdeztem Mike-tól, miután félreugrottam a békaember elől, aki ismét megpróbált rám támadni, de így csak a gyengélkedő ajtajának másik oldalán kötött ki a falnak. Egy másodpercre olyanok voltak ott ketten, mintha őrségben álltak volna, a betegek védelméért.
Mielőtt újra elrugaszkodhatott volna, feltéptem a gyengélkedő ajtaját, és berobogtam egészen a gyógyszeres szekrényig. Kellett ott matatnom, mire megtaláltam, amit kerestem.
-Már elnézést, de mit művel? - lépett oda hozzám egy, a ruhája alapján ápoló. - Ez az intézmény tulajdona, és maga nem...
Miután felszívtam két fecskendőbe is 5-5 milligramm haloperidolt, villogó szemekkel néztem rá.
-Most viccel?
Oda se nézve nyitottam ki az ajtót, hogy jól láthassa, mivel kell Mike-nak épp megküzdenie.
-Szeretne maga kimenni oda, és leverni ezt a trutymót, meg még néhány másikat, vagy engedi, hogy megmentsük többek között magát is?
Az ápoló még egy kicsit hebegett-habogott, de végül csak félreállt az utamból, hogy végre besegíthessek Mike-nak. A békaember épp háttal volt nekem, én pedig ezt kihasználva felé rohantam, és nekiugorva mindkét tűt beledöftem a karjaiba. Panaszosan brekegett fel, majd hatalmasat ugrott a magasba velem a hátán, de már ájultan érkezett a földre.
Én még a magasban leperdültem róla, és bár még el tudta kapni a kezem, és megpróbált ráharapni, a haldol gyorsan hatott, így nem volt nehéz kiütnöm. A vízformám ismét megmentett a becsapódás fájdalmaitól, utána pedig már megnyugodva sóhajthattam fel, mivel más fenyegető személyt nem láttam a közelben.
-Lehet még itt valaki? - forgolódtam körbe, fájós kezemet dörzsölve (az öklömet nem szoktam túl nagy gyakorisággal használni).
Ha nem találtunk senkit, felajánlottam Mike-nak, hogy induljunk vissza Sheenáékhoz, hogy segítsünk nekik.

Az ütés, amivel megkínáltam ezt a mocsárlakót, elég keményen betalált és alaposan megingatta a brekkencs önbecsülését, és kissé összetörte az orrát. De mielőtt még újabb kárt okozhattam volna benne, megtámasztja magát és olyan erőset rúg felém, hogy habár keményen mellkason talált, magát a fájdalmat nem éreztem, de a lendület hátrarepített és majdnem lyukat ütöttem a Gyengélkedő falába.
A meglepődésen kívül sok bajom nem esett, de azért el tudtam képzelni a kétéltű képét, amikor a lába találkozott a betonkeménységű testemmel. Gyorsan tápászkodtam volna fel, hogy folytassam a megkezdett munkát, de ekkor már mellettem is termett a doktornő és akármennyire is tiltakoztam, nem engedett felállni, míg egy villám vizsgálatot meg nem ejtett rajtam, amit végül csak Aya emlegetése miatt hagytam elvégezni.
- Lynn, bocsásson meg, de erre nincs idő! – toltam félre pár túl hosszúnak tűnő másodperc után, főleg mikor meghallottam azt a borzalmasan fals és nyekergő brekegést, amit kiadott magából, fülsértő hangerővel. Nem volt kétségem felőle, hogy ezt támadásként kell értelmezni, így azonnal talpra ugrottam, megpróbálva a doktornőt kissé hátrább tolni, ami meglepődésemre elsőre is sikerült, de aztán rögtön meghallottam az okát is.
- Most már nem megy ez a dög sehová! – nyugtattam meg ökölbe szorított kézzel a nőt. – Max a cellájába!
Épp időben ugrott félre Lynn, így az ugráló mutáns elvétette és velem szemben pattant le a falról. Ahogy a dokinő eltűnt az ajtó mögött, már emeltem is a lábam, hogy viszonozzam az előbbi kedveskedését ennek a békának, és egy jó nagyot rúgjak belé, de mindenképpen igyekeztem most a lába hatókörén kívül maradni, de ököllel bárhol eltalálni. A lényeg, hogy fájjon. Nem tudtam mi Lynn terve, de úgy gondoltam nem fogja bánni, ha esetleg leamortizálom a pattogó mutáns haverunkat, mire kijön onnan.
A forgolódás közben aztán háttal keveredett az ajtónak, így nem vette észre a visszatérő doktornőt, aki most lekoppintva a béka stratégiáját, a hátára ugrott és a kezében lévő fecskendőben lévő folyadékot a megdöbbent mutánsba döfte, akinek csak annyira tellett, hogy ugorjon egy nagyot, majd eszméletlenül esett a földre.
Megkönnyebbülve láttam, hogy Lynn már vízként érkezik le, így nem üthette meg magát.
- Mit nyomott bele? – kérdeztem kíváncsian a békésen szendergőre mutatva. – De akármi is volt, gyorsan hatott! – biccentettem meg felé a fejem elismerően.
- Azt hiszem ő volt az utolsó, mert amerről én jöttem már nem maradt senki. – néztem én is körül, de már nem számítottam senki későn jövőre.
Mikor ezt tisztáztuk, és Lynn javasolta, hogy menjünk vissza az udvarra segíteni a többieknek, természetesen nem volt ellenvetésem, mert már nagyon szerettem volna tudni mi van Aya-val, na meg persze a többiekkel.