The Herculoids

Nem álltam fel. Egy pár másodpercig latolgatva néztem a felém nyújtott kezet, majd végül futólag megráztam.
- Az vagyok. Üljön már le, így is épp elegen bámulják, semmi kedvem hozzá, hogy valaki belénk kössön.
Mégis, ki a jó franc lehet a kölyök apja? Valami maffiavezér, vagy ilyesmi? Miért kéne titkolnia, hogy ki ő? Hogy én hogy utáltam az ilyen ügyeket... Egy jó kis válás, bizonyítékgyűjtés a hűtlen férj ellen, az igen, veszélytelen és nem fizet rosszul... Az nekem való. De ezek... Ha kiderül, hogy az apja egy fejes, mindegy, hol, az már nagy horderejű dolog, abba meg én nem szeretek belekeveredni.
- És vegye magát kicsit halkabbra, errefelé nem szeretik a zsarukat, még az olyan magánszimatokat se, mint én. Csak azért tűrnek meg, mert kivertem itt már pár fogat, és azt is tudom, mikor kell meghúznom magam. Na hadd halljam, mi a helyzet? Előre szólok, ha valami nagyon rázós szarság, nem biztos, hogy vállalom, úgy öntse ki nekem a kis lelkét.
Nem mintha nem tudnék meg mindent, azt is, amit nem mond ki...

Megrovó pillantására és szavaira gyorsan leülök és az eddig összeszedett bátorságomat is elfújja a szél, de hát ha már idáig eljöttem és belevágtam nem fogok most megfutamodni, még ha nem is az a mosolygós, barátságos fazon, akire titkon számítottam.
- Bocsánat! Mondtam, hogy nem tudom mi a szokás errefelé, én még soha nem jártam itt. – suttogtam oda neki.
És az igazán nem nyugtatott meg, amikor a kivert fogakat említette, mert ezek szerint itt nem ritka a bunyó sem, amiből most igazán ki szeretnék maradni, már így is állandóan belekeveredem valamibe, még ha nem is én vagyok a célpont. Erről eszembe jut Tibu, de megrázom a fejem és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy úgy adhassam elő a dolgot, hogy ne mondjak túl sokat, de túl keveset sem. Nem tudom mit szólna hozzá, ha megtudná ki vagyok, de hát majd meglátjuk, remélem a nevek nem túl sokat mondanak neki.
- Az a helyzet, hogy ide járok suliba, ebbe a városba, de a szüleim Chicago-ban élnek. Úgy két hete nem tudom felvenni velük a kapcsolatot és ez szokatlan, nagyon-nagyon szokatlan, főleg anyám részéről. Állítólag senki nem tud róluk semmit. Azt szeretném…….azzal szeretném megbízni, hogy keresse meg őket, én ugyanis…..nem mehetek el jelenleg innen. – igyekszem semmi titokzatosságot belevinni, csak úgy normálisan előadni. – Nem kell félnie ki tudom fizetni a munkadíját, habár még nem tudom mennyit kér érte. – nézek rá kérdőn.

Ha csak azt hallottam volna, amit mond, az egész egy oltári nagy baromságnak tűnt volna. Most komolyan, mi van? Nem mehet el? Fenéket... De mivel tudtam, hogy a szülei odaát Chicagoban valami fejesek, és az is szupertitkos, kicsodák valójában, mindjárt több értelme volt a dolognak. Az a fura nevet, azt a Tibut nem tudtam ugyan hová tenni, de nem is nagyon érdekelt, az amúgy is csak egy mellékszál volt. Láttam felvillanni egy ábrázatot, amikor rá gondolt, de mivel csak valami göndör kölyök volt, nem valami jó kis csaj, marhára nem ragadott meg,
- A munkadíjam mindig attól függ, milyen horderejű az ügy. Ez egy kicsit komolyabbnak tűnik, mint egy válás vagy egy ellopott nyaklánc. Kétszáz dollár per nap, plusz kiadások. Számlákkal nem szeretek bajlódni, ha nem hiszi el, hogy annyit költöttem az ügyére, amennyit mondok, magára vessen, van más magánhekus is a városban. Jut eszembe: város. Úgy nézek én ki, mint aki ismerős Chicagoban? Jó, rohadt nagy mázlija van, mert ismerek ott egy-két arcot, szóval ezért éppen még vállalhatnám is, de nem volna okosabb, ha ottani szimatot fogadna? Nem azért, hogy lebeszéljem magamról, csak kíváncsi vagyok, mi oka van rá, hogy éppen engem akar megbízni.
Felhajtottam a maradék whiskey-met. Intettem a csaposnak, hogy küldjön még egyet. Fiatal még az éjszaka, és bennem alig van löket. Így nem tudok gondolkodni.

Feszülten vártam, hogy vajon mit mond erre, vállalja-e így az ügyet, vagy egyszerűen faképnél hagy, mert amit mondtam be kell látni, hogy sok értelme nem volt, de hát legfeljebb kérdez, ha valamit nem ért. A munkadíjára csak bólintottam.
- Oké, megegyeztünk! 200 dolcsi plusz a költségek. Nem gond.
A többi kérdésére meg aztán mit is mondhattam volna. Talán az igazat, akkor nem zavarodom bele, már így is van elég dolog, ami miatt aggódhatok, ráadásul ő nekem fog dolgozni.
- Nem ismerek senkit, jobban mondva egyetlen magánkopót sem, így aztán találomra választottam. – ismerem be kicsit félve, hogy ezzel talán megbántom az önérzetét, vagy valami ilyesmi. – És mivel itt élek, így itteni emberre esett a választásom. De ezek szerint meg tudja oldani a dolgot? Meg tudja találni őket? – kérdeztem izgatottan és aggodalommal a hangomban.
Megvártam míg kihozzák neki az italt, de én nem akartam inni itt semmit, nem hiszem, hogy nagyon díjazták volna, ha valami üdítőt kérek.
- Akkor elvállalja? És, ha igen mikor kezd hozzá? Félek, hogy történt velük valami és azért nem jelentkeznek.

Legelőször is ittam egy kiadós kortyot. Aztán felemeltem a kezem.
- Csak nyugi, még nem mondtam, hogy elvállalom. Először is, nem dolgozom vaktában. Egy repjegy Chicagoba nem olcsó. Alapból jó lenne, ha letenne az asztalra két lepedőt. Aztán. Egy szóval sem mondtam, hogy vállalom. Neveket akarok, foglalkozásokat, szokásokat, anyagi helyzeteket. Együtt élnek a szülei? Milyenek? Szeszélyesek? Vagy rendszeretőek? Vannak ellenségeik? Kezdetnek ezeket tudnom kéne, mielőtt egyáltalán rábólintok. Mert ha a kedves mama és papa cak nyaralni ment, én napi kétszáz dolcsiért sem fogok Chicagoban bénázni, van nekem jobb dolgom is!
Persze nem volt, de hát ezt a kölyök honnan tudhatta volna? Viszont nekem ő meg a pereputtya egyre gyanúsabb volt. Mi a fene? Mintha olyasmi futott volna át az agyán, hogy igazat mondjon-e... Hát nem kedves? Tök simán átküldene a fél országon úgy, hogy útravalónak csak egy rakás hazugságot ad... Remek kis fickó, én mondom.
- És előre szólok: ha elvállalom az ügyet, ez munkabeszélgetésnek számít, úgyhogy maga állja a piámat.
Ennél egyszerűbb módszer nincs is arra, hogy kiderítsem, komolyan beszél-e és tényleg van-e pénze.

Mikor elkezdte sorolni Knight. hogy mi kell ahhoz, hogy elvállalja az ügyet, milyen infó és mennyi pénzt, akkor már nem voltam olyan boldog. Nem, nem a pénz érdekelt, hiszen azzal elég jól el voltam eresztve, de a szüleimről való vallomás az már necces lesz, de hát valahol el kell kezdeni és, ha azt akarom, hogy megtalálja őket, akkor el kell látnom infóval.
Először is előhúztam a pénztárcámat és kivettem két százas, majd az asztalon elé csúsztattam.
- Tessék itt az előleg, hogy lássa komolyan gondolom a megbízást és ki fogom tudni fizetni. – komolyodott meg a hangom, mert most már úgy nézett ki nincs visszaút. – A nevük…..Boower, Amanda és Jeremy Boower. – közben azért igyekeztem figyelni a reakcióit, reménykedve, hogy még nem hallott róluk, hiszen saját bevallása szerint, nem járt még Chicago-ban. – Nagyon jó anyagi körülmények között élnek, így általában a házukban tartózkodnak, ha otthon vannak, nincs munkahely vagy ilyesmi. – próbáltam visszaemlékezni a kérdéseire, hogy mindegyikre válaszoljak, de csak amennyire szükséges. – És igen, együtt élnek, legalábbis boldogok voltak tudtommal. Hogy szeszélyesek-e? Nem! Inkább pedánsnak és rendszeretőnek mondanám, habár sosem gondoltam így végig. Ellenségek?....Hát ööö. -
Most mit mondjak neki ennek a nyomozónak, hogy jóformán csak az van, vagyis nagyon sok van? Hány ellensége lehet egy maffiafőnöknek?
- Apám …..hmmm…komoly üzletember és így óhatatlan, hogy legyenek ellenségei, de ne kérdezze tőlem, hogy kicsodák, sosem voltam beavatva az…..üzletbe és már elég régen nem jártam otthon.
Annyit akartam csak a tudomására hozni, amit feltétlenül muszáj, és úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy utánuk nézzen talán nem kell mélyebben beavatni a magánéletükbe.
- Nem gond, kérjen csak amit akar. – intettem nagyvonalúan, hiszen ez már igazán nem számított a tarifájához képest. – És most, hogy hallotta a válaszaimat, már elvállalja?
A kezdeti zavarodottságomon már kezdtem úrrá lenni és most már kicsit magabiztosabban ültem a férfival szemben, ami talán őt is arra ösztönözte, hogy komolyabban vegyen, ne csak egy kölyköt lásson bennem.

Kezemet a két darab százasra tettem. Végighallgattam azt, amit mondott, és persze azt is, amit gondolt. Nem mondhatom, hogy meglepődtem. Az elejétől kezdve sejtettem, hogy valami ilyesmiről lesz szó. Az, hogy a célszemély egy maffiafőnök, nem zavart. Nem igazán szoktak erkölcsi aggályaim lenni. A Boower név ugyan nem volt ismerős, de kit érdekel? Biztos találnék valakit, aki hallott róluk.
Felhajtottam az italomat, majd a pénzt visszatoltam a fiú felé. Engem aztán nem fog belekeverni valami bandaleszámolásba úgy, hogy el sem mondja, mi a helyzet valójában.
- Na ide figyeljen. Sokat kérek. És sokat adok. Jó nyomozó vagyok. De aki hazudik, azért nem viszem vásárra a bőröm, márpedig ha egy maffiafőnököt akarok előkeríteni, az kurvára nem kispályás ügy. Utolsó esély. Vagy igazat mond, vagy elválnak útjaink, és kereshet valami idiótát, akit át tud verni a hülye szövegével.
Nem kértem újabb whiskey-t. Innentől a kölyök döntése, elmondja-e az igazat. Ha igen, akkor vállalom az ügyét. Ha nem, akkor itt hagyom a fenébe. Biztos lesz, aki megteszi azt a szívességet a kocsma törzsközönségéből, hogy elveri helyettem...

Nagy szemeket meresztve néztem, ahogy a pénz visszakerül elém, de mikor meghallottam a hozzá fűzött magyarázatot, akkor már igazán gondban voltam. Mérlegelnem kellett, hogy tényleg akarom-e. Biztos vagyok-e abban, hogy helyesen cselekszem és nem vonom magamra a szüleim haragját. Igazán azt is figyelembe kell vennem, hogy nem keverem-e bajba az előttem ülő férfit…..
~ De várjunk csak! Honnan tudja, hogy maffiafőnök az apám? Nem mondtam neki! Habár….habár a neve lehet, hogy mégis csak ismerős volt neki. ~
Jó pár percig a gondolataimba merültem és végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a dolgot, remélve, hogy nem ő lesz az aki felad az ellenségeinknél.
- Na jó! – biccentettem felé. – De ne higgye, hogy át akartam verni, csak valamennyire magát is akartam védeni. Minél kevesebbet tud, annál jobb. De végül is igaza van, ha vásárra viszi a bőrét joga van tudni az igazságot. – sóhajtottam nagyot, majd kicsi közelebb hajoltam hozzá és lehalkítottam a hangomat. – Ami elmondtam eddig az igaz, csak nem a teljes verzió. Apám Chicago egyik maffiafőnöke és a védelmem miatt küldtek ebbe a városba álnéven. Ez az egyik oka, amiért nem mehetek vissza oda. – néztem az asztalon nyugvó kezeimet. – De két hete semmi hír se róla, se az anyámról és már nagyon aggódom értük, ezért szeretném, ha utána nézne mi lehet a baj. – nézek fel a férfire, hogy vajon most már elvállalja-e a dolgot.

Egy fiú aggodalma a szüleiért... Szívszorító.
- Napi háromszáz, mert hazudni próbált. Vállalom. Mondjon el mindent. Magát ki elől menekítették ide? Kit tart a legesélyesebbnek arra, hogy eltüntesse a szüleit? Van rá esély, hogy menekülniük kellett, és magát már nem tudták értesíteni? Épségben van a chicagói ház?
Egy kósza gondolat férkőzött be a fejembe, ami nem az enyém volt. Valaki az kölyköt mustrálgatta, de úgy, mint aki épp azon gondolkodik, honnan is ismeri. Hát, ez baromira nem jó dolog. Egy dolog az emberek felkutatása, de testőr nem vagyok. Csak ha jobban megfizetnek.
Figyelmesebben hallgattam a félrészeg gondolatokat a szomszéd asztaltól, de végül azok elterelődtek az asztaltársamról. Jó. Mindenkinek így a legjobb.
- Két hét. Gondolom, a zsaruknak nem szólt, vagy ha igen, maga a legnagyobb barom a világon. El tudott érni bárkit is a rokonságból, barátok, alkalmazottak közül?

Kicsit felkaptam a fejem és a vizet is, hogy most szivat ezzel, hogy felsrófolja az árat, mikor csak őt próbáltam megvédeni, de aztán végül is nem tettem semmit, hiszen akkor kezdhetném elölről az egész keresgélést, aztán már a fél város értesülne róla, hogy ki vagyok.
- Nem hazudtam! – fortyantam azért fel. – Csak nem mondtam el minden! Ez nagy különbség! És 250 pénz, és már így is meg van fizetve rendesen. – támadt fel bennem az önérzet, hogy ne nézzen teljesen hülyének. – Nem tudom pontosan ki elől akar eldugni az apám, nem kötötte az orromra. Gondolom valamelyik konkurencia elől, viszont valakinek eljárhatott a szája, vagy a zsaruknál is van pár ember, mert az itteni kiskirály Lionel Defoe megtudta, hogy a városban vagyok és már párszor alig tudtam meglépni előlük. Azt viszont nem tudom, hogy lehet e köze a szüleim eltűnéséhez. – ingatom elkeseredve a fejem. – A házról nem tudok semmit. A vonalas telefont nem merem használni, nehogy lehallgassanak. Az alibi szüleim sem hallottak róluk semmit ez alatt a két hét alatt. – adom meg a kért infót a nagydarab férfinak, aki most nagyon is hallgatag, mintha valahová máshova figyelne.
Mikor megszólal csak megrázom a fejem.
- Dehogy szóltam! Kohler rendőrfőnök akkor már a hullámon táncolna, ha megtudná, hogy apámat esetleg kivonták a forgalomból, de hogy hét lakat alá dugna, amíg meg nem bizonyosodik felőle az tuti. Most már mindent elmondtam, amit tudok, mit gondol van remény?

Komolyan megfontoltam a választ. Nem igazán szoktam olyasmikre figyeli, mint például részvét vagy tapintat. Ha úgy gondoltam volna, a kölyök szülei valamelyik folyó mélyén piknikeznek, megmondtam volna neki. De nem ez volt a véleményem.
- Kerülje el Kohlert olyan messze, amilyen messze csak tudja. Főleg most. Lehet, hogy már tudja, mi történt, főleg, ha az apja eltűnését bejelentették a chicagóiaknak. Rejtőzzön el, még jobban, bújjon a föld alá.
Megint italt kértem, és csak az után folytattam, hogy a felét felhajtottam.
- Van remény, de nem fogok hazudni, elég kevés. Ha élnek, rájuk akadok. Ha halottak, akkor is, de az már sovány vigasz lesz magának.
Leküldtem a whiskey maradékát is.
- Defoe egy idióta. Úgy hallottam, valami gyémántokat hajkurászik hónapok óta, szerintem kisebb gondja is nagyobb most magánál. Szóval... Senkivel sem tudja felvenni a kapcsolatot. De neveket azért tud adni? És rendben, legyen napi kettőötven. De csak mert jó napom van.

- Nem kell kétszer mondania! – bólintok a figyelmeztetésére. – Tudom, hogy jobb, ha most nem kerülök a szeme elé, aztán meg olyan helyen vagyok most, ahol nem valószínű, hogy rám találna sem ő, sem más. – nyugtatom meg őt, de talán inkább magamat. – Nem tudom felvenni a kapcsolatot, de az az igazság, hogy nem is nagyon merem, mert talán csak rosszabbat teszek vele. Ezért bízom meg magát, hiszen talán maga nem kelt gyanút.
Amit Defoe-ról mond az érdekes, de legalább valamennyire megnyugtató, de ugyanakkor idegesítő is, hiszen, akkor valami ismeretlen tényező lépett be. Annak örülök, hogy a pénzben megegyeztünk, mert ez legalább egy kis sikerélmény volt az egész beszélgetésből.
- Neveket? Milyen neveket akar? Ha az ellenségeire kíváncsi apámnak, akkor tényleg nem tudok segíteni, ezt magának kell kinyomozni. De az is lehet, hogy ha odamegy, akkor kiderül, hogy élnek és virulnak, csak valami történt a telefonjukkal, vagy valami kisebb baleste, vagy …..mit tudom én. – keseredek neki, mert magam is érzem, hogy elég gyenge lábakon áll az elképzelésem. . Csak találja meg őket! – suttogom.

A kölyök egyre elkeseredettebb lett. Hát nem egy marcona keményfiú, azt elsőre is láttam, de ha itt nekem elsírja magát, még le is keverek neki egyet.
- Remélem tényleg olyan jó az a búvóhely, mint hiszi - mondtam.
A kérdésére, hogy kinek a neveit akarom, csak a szememet forgattam.
- Mégis, mit gondol? Megbízható emberek, barátok, rokonok... Akiken keresztül elkezdhetném a keresgélést. Nem rohanok azonnal Chicagóba. Előbb megejtek pár telefont. Abból kiderül, oda kell-e mennem egyáltalán.
Láttam rá némi esélyt, hogy a kölyöknek igaza van, és tényleg csak valami félreértésről volt szó. Végül is, bármi megeshet. De szakmai ártalom: én ennél sötétebb dolgokat láttam bele az ügybe. Persze ha tévedek, az mindenkinek csak jó: én legombolok pár száz dolcsit a kölyökről, ő megtalálja anyukát és apukát, mindenki boldog, és nulla munkával keresek sok pénzt. Így kerek a világ.

- Biztos vagyok benne, hogy oda nem merészkedik senki, aki bántani akarna. – bólintottam a szavaira, hogy megnyugtassam, habár nem úgy tűnt, mint aki bármiért is aggódik magán kívül.
- Azok, akik a szüleimet játszottál, Longley-ék, ők jóbarátok, de mint mondtam, ők sem tudnak semmit, mert kérdeztem. Aztán….. – gondolkoztam el a következő néven, mert benne egyáltalán nem voltam biztos, de ő volt az egyetlen, aki talán tényleg tud segíteni, már ha akar, - Azt hiszem talán Anthony Rackamoa az aki leginkább tudhat valamit. Ő apám embere és a beceneve Daraboló, így sejtheti, hogy nem egy könnyű eset, nem tudom egyáltalán a közelébe jut-e. Másról nem tudok. Nagyon zárkózottan éltek, éltünk. Sajnálom, de ennél többet nem hiszem, hogy tudok segíteni. – rázom meg elkeseredetten a fejem, mert így belegondolva elég soványnak tűnik, amit tudok.
Azért a férfire nézve igyekszem összeszedni magam és keménynek mutatkozni, hiszen csak az aggodalom az, ami dolgozik bennem, tudva, hogy minek lehetnek kitéve. De, ha egyedül kell megállnom a helyem, akkor meg fogom tenni! Most már minden bizonytalankodás nélkül nézek a nyomozó szemébe.
- Amit tudtam elmondtam, most magán a sor! Minden bizonnyal innen az asztal mellől és azzal, hogy engem faggat nem fogja megtalálni őket! Talán oda kéne utaznia, hogy körbeszimatoljon, a pénzt megkapja érte. – mondom neki halkan, de határozottan.

Daraboló... Sosem értettem, miért adnak egyesek maguknak ilyen idióta beceneveket. Főleg a mutánsok... Vihar, meg Magneto, meg Küklopsz... Ne már... Most én akkor mi legyek? Paipusztító? Gondolatolvasó? Vagy... Ez nem is rossz... Törvénylátó. De nem... A becenevezés meg hősködés nem az én műfajom. Én csak egy pénzért vehető szimat vagyok, semmi több. Hagyjon engem békén mindenki a hülyeségeivel jó mutánsról meg rossz mutánsról meg X-menről meg Testvériségről... Kösz, én nem kérek belőlük.
Amit a kölyök adott, a kevés kifejezéshez is túl kevés volt. Mi a fenét kezdjek egyetlen névvel?
- Nézza, kö... Szóval figyeljen ide rám. Nekem nem ilyesmi kell. Házvezetőnő, sofőr, kedvenc pizzafutár... Az apja első embere bizonyára pont úgy felszívódott, mint az apja. Ha csak ez van, akkor tényleg nem ígérhetek semmit.
Az utolsó mondatára aztán felvontam a szemöldökömet.
- Ha úgy gondolja, magának jobban menne, nem állok az útjába, csinálja nyugodtan egyedül. Ha nem, akkor pofa be, utálom, ha a módszereimet kritizálják.

Úgy látszik határozottság ide, határozottság oda, nem hatottam meg túlságosan és valahogy a 17 éven nem elég ahhoz, hogy túlságosan komolyan vegyen, hiába én fizetem a cehhet.
Így hát keserűen vettem tudomásul, hogy nem valószínű, hogy meghatottam a hegyi beszédemmel, de hát végül is nekem tényleg mindegy hogyan csinálja, csak végezze a dolgát és találja meg a szüleimet.
- Házvezetőnő nincs, anyám mindig maga csinált mindent, ha otthon volt. A sofőrt Ronald Rewan-nak hívják, ha még ő van apám mellett, és tudtommal nem szoktak pizzát hozatni, ha csak nem változtak meg a szokásaik az utóbbi fél évben. Persze van körülöttük egy csomó más ember, de azok mind a maffia emberei, nem hiszem, hogy náluk akar kérdezősködni. – ingatom meg kétkedve a fejem. – És nem gondolom, hogy nekem jobban menne, csak ideges vagyok és úgy gondolom, először a legkényelmesebb megoldást kéne választania, megnézni, hogy tényleg eltűntek-e, aztán ha tényleg ez a helyzet, még mindig ráér faggatózni tovább, habár ezen kívül talán még a masszőrt ismerem, akit Teddy-nek becéztek, de a valósi nevét nem tudom. – fújtam ki a feszültséget magamból.

Teddy, a masszőr. Bűbájos. Szemforgatva néztem a kölyökre. Mit tanítanak manapság az iskolákban, ha ilyen nehéz felfogással valaki még nem bukott ki?
- De, pontosan azok a bizonyos maffia-tagok érdekelnek engem. Ha a szülei valóban eltűntek, akkor ezek a maffiás alakok azok, akik tudhatják, hová, miért, és, hogy élnek-e még.
Belenéztem kiürült poharamba. Nagy volt a kísértés, hogy rendeljek még egyet. Végül nem tettem: fiatal még az éjszaka. Ráadásul ez a Herculoids... Itt nem árt, ha legalább egy kicsit tiszta marad a fejem.
Nem lehet valami befolyásos maffiafőnök, ha nem telik neki házvezetőnőre... Bár valószínűbb, hogy csak nem akar. Ha az asszonyka ilyen kis házias, miért is ne? Ráadásul minél kevesebb az alkalmazott, annél kisebb az árulás esélye is, ami viszont nem elhanyagolható.
- Na akkor utolsó kérdés: eszébe jut bármi, ami esetleg megmagyarázhatná ezt a dolgot? Nincs például születésnapja?: Nem utaztak ide meglepni magát? Bármi, a legvalószínűtlenebb magyarázat is megteszi kezdésnek...

- Sajnos nem nagyon tudok segíteni. – ingatom meg a fejem tanácstalanul. – Engem igyekeztek mindig is távol tartani ezektől a dolgoktól, így legtöbb embernek csak a becenevét, vagy a keresztnevét tudom, de hát azzal gondolom nem sokra megy, hogy Késes, meg Vágott, meg Billy, John, Steve.
Tényleg sajnáltam, hogy ennél többet nem tudok neki segíteni, és most jöttem rá igazán, hogy mennyire nem láttam bele az otthoni dolgokba, mennyire próbáltak óvni tőle, de most ez visszájára fordult, hiszen így most segíteni sem tudok.
- Születésnapom? Nincs! És, ha lenne sem jönnének ide meglepni, miután olyan nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy eldugjanak. Hiszen apám tudja, hogy mindenhol vannak árulók és besúgok, ezért is nem tudta rajta, a legbizalmasabb emberén és anyámon kívül senki, hogy hol vagyok. Nem kockáztatnának egy ilyen utat. Ezt biztosan kizárnám. Na meg, ha valami utazásra készültek volna a pótszüleimet tuti értesítették volna, hogy rajtuk keresztül én is értesüljek a dologról. – rázom a fejem az ötletére.

Megvakartam az államat. Steve meg Késes... Na ja, ezzel tényleg semmire sem megyek. A pótszülők sem kecsegtettek túl sok sikerrel. Marad a telefonálgatás.
- Először is, ne beszéljen a azokkal a pótszülőkkel, sőt, ha lehet, tűnjön el a szemük elől. Ha a szüleivel valami történt, akkor kell, hogy legyen áruló is valahol, és ha ők azok, akkor maga is veszélybe kerül.
Se születésnap, se semmi, és az is esélytelen, hogy idejöttek volna úgy, hogy nem szólnak neki. Hát, ez így nem lesz egyszerű. De a kölyök rajtam már nem nagyon segíthet.
- Egyelőre ennyi. Adjon egy számot, ahol elérem. Kell az otthoni számuk is. Aztán menjen előre, ha itt hagyom egyedül, szétkapják fél perc alatt.

//Köszönöm a játékot! //

Láttam ahogy elhúzza a száját, de hát mondtam én, hogy ezekkel a nevekkel nem megy semmire, akkor meg magára vessen, hogy erőlködik velem.
- Oké, rendben! – bólogatok a tanácsaira. – Remélem ők meg nem engem fognak kerestetni, ha eltűnök a szemük elől. – mosolyodom el halványan először a nap folyamán.
Mivel már végre úgy döntött, hogy az én kikérdezésemen kívül is fog csinálni valamit, már boldogan adtam meg a telefonszámomat, aztán az otthonit is.
- Azért annyira ne féltsen engem, ha szükséges megtudom magam védeni. – nézek rá sértődötten, hiszen nem ismer, így nem is tudhatja mire vagyok képes.
Mielőtt hozzám érne valaki már azt sem tudnák, hogy merre keressenek, meg aztán Fagypont órái sem múltak el hiába.
De azért biccentek felé és elhagyom a kocsmát, de azt hiszem keresek egy másikat, ahol konszolidáltabban tudok elfogyasztani pár italt – és ahol kiszolgálnak – úgy, hogy senki nem akarja letolni a torkomon a poharat. Nagyon rám fér.

//Köszönöm én is - klassz volt //

Megigazítottam a fegyver az övemen, mielőtt beléptem volna. Eljött az ősz, s vele a hideg. Hordhattam vékony kabátot, ami eltakarta a hatlövetűt, és senkinek nem tűnt fel.
A halott nő óriási szeme kísértett, amint a pult felé mentem. Nem néztem körül, nem tudtam, miféle hely ez. De nem is nagyon érdekelt. Több száz hasonló becsületsüllyesztőben voltam már. Mit számít, ide kik járnak, és miért?
Valami törzsközönség pedig biztos volt, mert sokan engem figyeltek. Nem lehetett megszokott, hogy valaki csak úgy besétál.
Hátravetettem a kabátomat, felültem a bárszékre. Egy tízdollárost csaptam a pultra, a csapos orra elé.
- Whiskey-t. Ha pancsolt szar lesz, beleverem a fejed.
Aztán megfordultam és körülnéztem. Nem vágytam ma még egy lövöldözésre. Nem mintha a balhé kivárná, míg az embernek kedve lesz hozzá.

Kényelmesen helyezkedtem el a bárszéken. Valójában csak a vécéjüket akartam használni, de gondoltam, ha már itt vagyok... De nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Nem tudtam már számon tartani, melyik kocsmában fordultam meg életben és melyik maradt ki, de az ilyen késdobálókban szinte mindig volt valami, ami arra késztetett, hogy (újonnan felvett szófordulat) ,,megszegjem a Mikey-nak tett ígéretemet". Na, de csak egy whiskey! Az igazán semmi. És nagyon sok türelmet tanultam Mikey mellett, úgyhogy most igazán nem fogok belekötni az első részegbe, aki böki a szemem.
-De mivel én voltam itt előbb, nem ez a bunkó, előbb az én whiskey-met lesz szíves, vagy ennek a faszogánynak már nem lesz módja mit szétverni a fején - jelentettem ki higgadt, de metsző hangon.
A mellettem ülőt egy pillantásra sem méltattam, de nagyon nem tetszett, hogy amint kinyitottam a számat, hogy leadjam a rendelést, berongyolt ide mellém, és megelőzött. A pofátlan mindenit! A pultos végül megszeppentségét rosszul álcázva a mogorvaság mögé egyszerre csapta le elénk a két italt. Hallottam a hátam mögött a jellegzetes apró neszeket, ahogy többen is felénk fordultak, esetleg már az ujjaikat ropogtatták, vagy netán a fegyvereiket. De hát olyanok voltak ezek, mint a legolcsóbb ribancok: imádták a hosszú előjátékot, szóval még nyugodtan ücsöröghettem.
Belekortyoltam a whiskey-be, a lehetőségeket mérlegelve emeltem tekintetemet a plafon felé töprengőn összehúzott szemekkel, majd cuppantottam egyet, letettem a poharat, és a pultosra nézve bólintottam.
-Jól van, élhetsz.

Oldalra pillantottam, a lányra. Megint egy. Ez egy ilyen nap. Vállat vontam.
- Felőlem adhatsz előbb a kislánynak. Nem sietek sehová.
Mégis egyszerre kaptunk. Visszafordultam, felvettem a poharat, beleittam. Nem volt olyan jó, de azért elment. Biccentettem a csaposnak.
- Ebből jöhet még.
A kislány elég nagy feltűnést keltett. A helyi betyárok legalábbis felfigyeltek rá, és ez nem a jófajta figyelem volt. A nagy szájával érdemelte ki. Az ő baja. De persze ez mégsincs így, igaz, Steven? Hát persze, hogy nincs. Ha megtámadják, te segíteni fogsz. Aztán nem hallgatod meg a háláját, hanem eltűnsz az esti ködben, ami az öböl felől száll. Ez már csak így szokott lenni.
Közelebb hajoltam a nőhöz.
- Ez nem jó hely. Ha kicsit halkabb lenne, visszafogná magát, még az is lehet, hogy élve távozhatna. Higgyen nekem. Megfordultam már pár hasonló becsületsüllyesztőben.
Megjött a második whiskey. Épp időben. Az első már elfogyott.

Kislány! Hát az eszem megáll! Hullajelöltek és még reklámozzák is. Mikey, hát hogy álljam így meg, hogy kislány maradjak? Tessék már én is kezdem! Remek!
Ahogy a mellettem ülő leadta a rendelését a következőre, csak a szememet forgattam. Ez se tud inni! Két másodperc alatt zúz be egy adagot, a fejemet rá, hogy inkább lerészegedni jött. Nagy mafla, mondjuk jó helyre jött, de azért reméltem, hogy nem bátorodik fel, ha öt perc után már egy egész üveggel elfogyasztott, hogy még a száját is kinyissa, hogy a végén még én is meghalljam. Na, persze...
-Hozzám beszél? - néztem rá cseppet sem barátságosan, miközben meggyújtottam a számba tolt cigit. - Mit gondol, olyasvalaki vagyok, akit félteni kell? Istenem, milyen emberek vannak - forgattam a szemem és inkább én is a gyors üzemmódot választottam, és egy hajtásra lelöktem a torkomon a piát, majd intettem, hogy jöhet a következő.
Számban a bagóval, kezemben az itallal fordultam a sokaság felé, könyökömet a pulton támasztva hátradőlve. Csak pár pillanatig vizslattam a termet, majd halványan elmosolyodtam.
-Macskajancsik - mondtam megvetően, hogy a cigi csak úgy kalimpált a számban, mielőtt nagyot szívtam belőle, majd két ujjam közé csippentve visszahúztam a pulthoz. Nem erőltettem meg magam, hogy nagyon lehalkítsam a hangomat, de így is csak a közvetlen közelünkben ülők hallhatták meg. - Nézze már meg, még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elrejtsék a fegyverüket. Az ilyenek arra pályáznak, hogy rájuk nézve összesz@rja magát az ember, mert úgy nincs is rá szükség, hogy használják a stukkert. Ha ugyanis arra kerülne a sor... hát az elég nagy gáz lenne. Szóval rohadtul nem félek az ilyen olcsó kis kirakatbábuktól.
Tőlünk nem messze egy hármasfogat máris elég szúrósan méregetett, de n csak kedélyesen rájuk hunyorogtam, ahogy újabbat szívtam a cigusból, és visszafordultam a pult felé.
-De azért kösz a törődést, papi - ütögettem meg az ismeretlen férfi vállát. - A könnyekig meghatott.
Még az övéhez koccintottam a poharamat, majd vagy a felét benyeltem.

Halvány, szomorkás félmosoly derengett fel a szám sarkában. A zsebembe nyúltam, előhúztam egy cigarettapapírt. Dohányt öntöttem bele, hengeré sodortam. Nem gyújtottam meg.
- Mindenki úgy néz ki, mint akit félteni kell, kislány. Ez egy őrült világ. Senki sincs biztonságban.
Most már meggyújtottam a cigarettát. Mindig is mezítlábasat szívtam, ahogy az öregek meg a melósok hívják. Naponta, kétnaponta egyet. Sosem lettem igazi függő. Ez talán szerencse. Másfelől meg valamibe bele kell halni, nem?
- Talán azok - mondtam a lánynak, felé sem fordulva - De ők legalább huszonöten vannak, maga meg egy egyedül. Nem tudom, mit tanítanak manapság az iskolákban, de az én időmben az emberek tudtak számolni. Meg azt is tudták, hogy ilyen helyzetben, mint ez itt, jobb csöndben maradni.
Amit ezután mondott, azt elengedtem a fülem mellett. Amikor majd hatan veszik körbe, és csak egy skúlója marad a stukkerében, úgyis én húzom ki a szarból. Ráér akkor hálálkodni. Inkább feltettem a kérdést, ami foglalkoztatott.
- Tegyük fel, hogy érkezik egy fickó a városba. Olyan vadnyugati-féle, tudja. És tegyük fel, hogy az a terve, hogy rendet tesz. Kikbe kéne golyót eresztenie, hogy ez a város jobb hely legyen?