Fordham Egyetem

Szerencsétlen srác már elég rossz állapotban volt. Nagyon nem örültem neki, mert így tuti lassítani fog. Persze megtehettem volna, hogy simán elsétálok, elvégre a pénzt már megkaptam, de nem sok megbízást kapnék a jövőben, ha ez kitudódna. Kénytelen voltam tartani magam az ígéretemhez, bár negyedmillióért máris sokkal szimpatikusabbnak láttam a Longley/Boower családot.
Odalent nagyon keményen dolgoztak Sebastien püfölésén. Ha a műsort apucinak ajánlották, nagyon remek stábot szedtek össze, ha egyszerűen csak szórakozni akartak a fiú megkínzásán akkor is, bár akkor lassíthattak volna, hiszen így nem sokáig fogja bírni az előadást.
Először tehát ezt a problémát kellett megoldanom. Előbb Sebastient hozom ki, aztán kinyírok itt mindenkit. Na lássuk! Kötelet azt találtam kilométer hosszúságig, de nem igen tudtam, mit kezdhetnék vele. Leereszkedni persze gyerekjáték, de hogy húzódzkodjak vissza egy ilyen szép méretesre nőtt legénykével az ölemben?
Hamar megtaláltam erre is a megoldást. A kötél egyik végével összekötöztem néhány jókora, dugig tömött zsákot, úgy néztem kiselejtezett fém alkatrészek voltak bennük. Nem volt könnyű a művelet már önmagában sem, halkan meg aztán végképp, de csak sikerült. Utána a korlát széléhez vonszoltam őket úgy, hogy épp hogy ne essenek le. Csomót kötöttem a másik végére, hogy rá lehessen állni, majd a kötelet átdobtam a korlát fölött, de még kézben tartottam.
Előhúztam a pisztolyomat, és becéloztam a Sebastien bilincsét. Ekkor a fiú halványodni kezdett.
~Ez most szivat?!~
Türelmetlenül vártam, hogy végre megint láthatóvá váljon. Nem akartam addig vesztegelni, amíg valaki észrevesz. Aztán végre megint láthattam. És lőhettem. A bilincs szétpattant. Megint lőttem. Csak úgy, mint az imént kanos társát, a Sebastient fogva tartó férfit is leterítettem hangtalanul kibocsátott lövedékemmel. El is engedte Sebastient, és vért spriccelve a nyakából holtan rogyott össze.
-Kapd el, kölyök! - kiáltottam, és lehajítottam a kötelet a csomóval a végén.
Aztán a felé közeledő öt-hat embert is gyors egymásutánban a másvilágra küldtem. Utána egy kicsit vissza kellett húzódnom, mert többen tüzet nyitottak rám.
Ha Sebastien belekapaszkodott a kötélbe, némi földrengést előidézve, hogy segítsek egy kicsit magamnak letaszítottam a mélybe a súlyos zsákokat, hogy a fiú fellibbenjen. Ott felé kaptam, és berántottam a korlát mögé.
Eddigre lent kitört a káosz. Aki tudott, lőtt, kiabált, a főnök utasításokat üvöltött, és többen is nekivágtak a felénk vezető keskeny lépcsőnek. Nem állhattam többet a korlát mellé, hiszen azonnal eltalált volna néhány golyó, úgyhogy előkaptam egy kézigránátot, kibiztosítottam, és elhajítottam. Nagy volt a robbanás, mi is meginogtunk odafent, és a röpködő cafatokból ítélve legalább hattal végzett. A következő gránátot már messzebbre dobtam átlósan, hogy ne legyen hozzánk túl közel, de még elérjen a falig, ahol a gyúlékony anyag kiömlött.
A tűz pillanatok alatt végigfutott a falak mentén elvágva minden lent lévőt a kijárattól. Az egyetlen kiút a lépcső volt, úgyhogy arra is dobtam egy gránátot. Volt lépcső, nincs lépcső!
Csakhogy eddigre már vagy tízen sikeresen felértek, és egyenesen felénk közelítettek. Hozzám hasonlóan nem sok figyelmet szenteltek az odalent sikoltozó tömeggel, inkább minket méregettek vért ígérő tekintettel.

Aztán a szorítások erősödtek és végül csak láthatóvá váltam ismét, hogy folytatódjon Johny műsora. Ekkor a bilincs egyszerűen szétrobbant a kezemen és egy kötél landolt az orrom előtt.
Habár alaposan meglepődtem, ahogy a lány hangját meghallottam, nem haboztam egy percig sem, hanem tettem amit mondott, főleg, ahogy az engem eddig keményen markoló maffiózó nyakon lőve roskadt össze mellettem.
Míg én megragadtam a kötelet, addig a helyiségben kitört a zűrzavar. Voltak aki felém rohantak, de a lány valahonnét fentről, a padlás felől lövöldözve szép sorban leszedte őket. Aztán hirtelen megmozdult a föld, mintha földrengés lenne és a kötél nagyot rántva rajtam fellibbent a magasba, alig bírtam megkapaszkodni, hogy le ne csússzak. Ahogy felértem, egy kéz megragadott és berántott a fedezékbe, mert ekkorra már úgy repkedtek felénk a golyók, mint a dühös darazsak.
Ekkor ért a következő meglepetés, hiszen a megmentőm előkapott valahonnét a ruhájából két kézigránátot és egymás után a lenti térre dobta, ahonnan hatalmas robbanások és ordítások, üvöltések hangzottak, majd minket is hátrább taszított a légnyomás. Mi ez a lány, egy kész fegyverraktár? Nem tudom mit sikerült eltalálnia a gránáttal, de hatalmas tűzvész kezdett tombolni odalenn, és nem tudom, hányan élhették túl, de azok most a felénk vezető lépcső irányába igyekeztek. Nem sokáig! A következő gránát beléjük csapódott, leszakítva a feljárót a helyéről, így ott már biztos senki nem jut fel. Viszont azért még maradtak páran, akik időben felértek, köztük Johny is, aki egy aranyszínű pisztolyt markolva, vicsorogva robogott felénk vagy tíz embere élén.
A lányra néztem, hogy vajon mik a tervei, hiszen én fegyvertelen voltam, de azért a kezem ügyébe akadó zsákokkal el kezdtem bombázni a felénk igyekvőket, hátha esetleg lelassíthatom őket valamennyire, míg a lány csinál valamit.
Ha kifogyott a munícióból, akkor azt hiszem vége a dalnak mindkettőnknek.
- Miért jöttél vissza? Azt hittem megelégszel az 50 lepedővel? kérdeztem közben lihegve.

A pisztolyból kifogyott a töltény, úgyhogy visszacsúsztattam a tokjába, hogy másik fegyver után nézzek. Eddigre azonban Sebastien is támadásba lendült, és ágyú módjára kezdte hajigálni feléjük, amit csak ért. Szép tarolás volt. Egy a falnak szédült, kettő pedig a mélybe zuhant.
-Jaj, kölyök, még mindig nem erősséged a matek! - legyintettem, miközben hátrébb húztam. - Veled jobban járok. Kétszázötven több, mint ötven, nem baj, ha nem érted, csak fogadd el, rendben?
Ekkor az egyikőjük egy igen merész kivágású bőr ruhát viselő nőcske előre vetette magát egy jókora késsel a kezében, hogy Sebastienre rontson. Nem volt biztos benne, hogy a srác nem hajlamos a gentleman baromságra, hogy nőt nem üt meg, inkább besegítettem, és az egyik dobócsillaggal pont a két szeme között találtam el a lánykát. Ő pedig még ugrás közben engedelmesen meghalt.
-Tessék nyomtam a kezébe egy pisztolyt. - Ha nem tudsz lőni, csak üss vele, de ha alkalmad adódik inkább a ravaszt rángasd! És vigyázz rá, már évek óta megvan!
Az oldalába valóban belegravírozták a nevemet, még ajándékképpen kaptam tizennyolc éves koromban egy bandavezértől, aki a lőfegyverek használatára tanítgatott. Nem örültem volna neki, ha baja esik, de nem láttam sok értelmét fegyver nélkül hagyni a fiút.
Egy másik pisztollyal sorozatban lőttem ki a felénk araszolgató ellen kezéből a fegyvert, mivel időnként csak milliméterek választottak el a haláltól, ahogy időnként egy-egy lövedék elsüvített mellettünk.
Egy meg rögtön a karomat találta el. Fájdalmasan kiáltottam fel, és a sebhez kaptam. A golyó bent maradt, úgy éreztem, csontot is talált. Pokolian kínzott, de nem szentelhettem rá több időt, még egy kötésre sem volt idő. Hátralépve kinyitottam a szabadba vezető ajtót, aztán lelőttem még hármat a támadó bandából.
-Gyere! - ordítottam Sebastiennek. - Gyere, siess!
Kint már biztosan meghallották, hogy baj van, úgyhogy gyorsnak kellett lennünk. Egyrészt, ha kinyitják az ajtót, még kilóghatnak páran, annak pedig nagyon nem örültem. Ha pedig erre jönnek, és hátba kapnak minket, annak talán még kevésbé. Vissza kellett jutnunk a kocsihoz minél gyorsabban.

A ténykedésem még eredményt is hozott, hiszen ketten is lezuhantak a padlásról, de akkor egy látványos és igen szexi ruházatot viselő fúria rohant felé, és lehet, hogy oda is ért volna hozzám, mert elámult szemekkel figyeltem közeledését, ha a mellettem álló amazon egy dobócsillaggal meg nem állítja.
- Ezek szerint mégis csak érdekelt az ajánlat, én meg azt hittem már leléptél! – mormogom felé, miközben egy pisztolyt nyomott a kezembe. – Tudok lőne, csak nem szeretek. – méregettem a kezemben lévő lőfegyvert, majd igyekszem kivenni a részem a céllövészetből, habár én inkább a lábukra célzok.
A golyók változatlanul ott röpködtek a fejünk mellett, de azért az intenzitásuk jócskán megcsappant, ahogy a lövöldözők száma is.
Ijedten rántottam a lány felé a fejem, mikor felkiáltott és láttam, hogy elönti a karját a vér, és láttam, ahogy az arca eltorzul a fájdalomtól, de azonnal összeszedte magát és felrántotta a kifelé vezető ajtót és gyorsan arrafelé indultunk.
Még közben hármat leszedett, ahogy vonultunk vissza, így már csak a még mindig szerencsésen megmenekült Johny jött utánunk még három emberével.
Nem tudom, hogy hogyan tervezte a kijutásunkat, de azért arra is lehetett számítani, hogy kint is felfigyeltek a robbanásokra, ha csak mielőtt be nem jött értem, ki nem nyírta az összeset, de ahogy kifelé nézegetett erre nem láttam biztosítékot.
- Mi a terved? Hogy jutunk ki? Azt tudod, hogy ezek után nem hagyhatsz élve senkit, különben te is célpont leszel. – lihegtem a sarkában.
Úgy néztem, hogy alattunk nincs éppen senki, hiszen inkább a bejárat felé szaladhatott mindenki segíteni, nem gondolták, hogy itt jelenünk meg, de ez nem lesz így sokáig, főleg, mikor meghallottam Johny hangját és láttam, ahogy ordít a telefonjába.
- A padláson vannak és kifelé menekülnek! Kapjátok el őket, de ha nem megy akkor lőjétek le mindkettőt!
Na, szépen vagyunk, ennyit a menekülésünkről, itt már érdekes lesz a helyzet, hiszen két tűz közé fogunk szorulni.
- Ehhez van tartalék tárad? – kérdeztem az élő fegyverarzenált.

-Nem szándékoztam senkit életben hagyni - nyugtattam meg Sebastient, ahogy lefelé rongyoltunk a lépcsőn.
Amint leértünk, kirángattam az imént leterített fickó kezéből a gépfegyverét, majd azonnal a magasba rántva kilyuggattam a maradék négyet, még a kezüket felemelni sem volt idejük. Odabent egyre nagyobb robbanások hangzottak fel, egyre kevesebb kiabálás kíséretében. Ezek szerint már nem maradhattak sokan életben, viszont az fogja a legkevesebb gondot jelenteni, ha a tűz eléri a a felhalmozott alkohol hegyet, hiszen az épület tele volt gyúlékony, robbanékony vegyszerekkel, anyagokkal.
-Nesze - dobtam felé néhány tartalék tárat, miután a vállamra kanyarítottam legújabb fegyveremet. - Ne sajnáld, van még elég!
Futólépésben közeledtünk a hídhoz. Ott azonban volt egy kisebb bibi. Nevezetesen, hogy nyolc nagydarab melák állta el az utunkat, és egyikük kezében irigylésreméltóbb gyilkos szerszám volt, mint a másikéban.
Viszont a kocsimmal ideát parkoltam, legalább ennyi könnyítést kaptunk. Sebes léptekkel felé is vettem az irányt, már a kulcsokat is előhúztam... amikor megtorpantam. Olyan hirtelen, mintha fejbe vágtak volna. Egy másik kocsi is parkolt nem messze tőle, de az aztán nyálcsorgató volt. Mint egy kisebbfajta tank. Koromfekete volt ez is, de jóval nagyobb, jóval masszívabb, jóval hívogatóbb.
-Erre! - intettem Sebastiennek. - Hagyd azt a tragacsot, lízingelünk egy másikat!
Kulcsom az persze nem volt hozzá, úgyhogy némiképp kárt kellett tennem a vadonatúj kocsimban, hogy hozzáférjek a kormány alatti drótokhoz. Előtte azonban Sebastien kezébe löktem a gépfegyvert.
-Gondoskodj róluk! - mondtam, majd mikor felbőgött a motor, egy gombnyomással elhúztam a tetőablakot, jelezve neki, pontosan hogy is kéne csinálnia.
Ha elfoglalta a helyét, én is bepattantam a vezetőülésre, gázt adtam, aztán tövig nyomtam a gázt. A hídon vesztegelő egyre pontatlanabbul célzó fegyveresek ijedten ugrottak félre, amikor rájöttek, hogy minden bűntudat nélkül fogok áthajtani rajtuk, ha maradnak, de azért egyet így is sikerült elcsapnom.
-Szedd le őket! - üvöltöttem Sebastiennek, bár a visszapillantó tükörben láttam, ahogy négyen bepattantak egy a miénkhez hasonló kocsiba, és utánunk jöttek, tehát egyenlőre, csak azt a kettőt találhatta el, akik kint maradtak. De az is valami.
Rövidesen a minket üldöző autó leengedett ablakán három pisztoly jelent meg, és folyamatos golyózápor, úgyhogy fél kézzel lerángattam magam mellé Sebastient.
-Így már nincs értelme, csak lelőnének!
Próbáltam ide-oda kacsázni, hogy ne tudjanak rendesen becélozni minket.
-Van itt a közelben egy útlezárás valami hídfelújítás miatt - tájékoztattam újra és újra a visszapillantóba nézve. - Ott majd lerázzuk őket!
Végszóra betalált egy golyó, és kilyukasztotta a szélvédőt.
-Hogy rohadnátok meg! - üvöltöttem, ahogy megrándult a kezemben a kormány, és majdnem kisiklottunk.
De már majdnem a házak között voltunk, onnan pedig pár perc alatt kiérhettünk a tilosba.

A lépcső mindenesetre még szabad volt, így gyorsan ki is használtuk az alkalmat a távozásra. A földön egy elvágott torkú fickó feküdt, akinek most Aya, akinek a nevét a gravírozott pisztolyról olvastam le, elzsákmányolta a géppisztolyát és azzal az utánunk robogó társaságra lőtt. Remekül sikerült a dolog, mert mind a négyen a lábunk mellett puffantak a földön élettelenül, vagy súlyos sebesülten. Elhúztam a szám, mikor a szétlőtt fejű Johnyra néztem, szerettem volna magam kinyírni, de hát ne legyünk telhetetlenek.
Aztán még időben figyeltem fel a lány kiáltására, hogy elkapjam a felém repülő tárakat, amiket gyorsan zsebre dugtam és már rohantam is utána.
A híd felé néztem, ahol most egy kisebb fajta tumultus állta el a bejáratot pisztolyokkal és Uzikkal felszerelve, ezért némi aggodalommal néztem a menekítőmre, hogy ezt vajon mivel szándékozik leküzdeni. Nem tartott sokáig a döntés nála, máris az egyik ott parkoló tekintélyes méretű terepjáró felé vette az irány, amibe bepattanva, már rutinos mozdulattal nyúlt az indító kábelekhez, hogy kulcs nélkül is delejt leheljen a kocsiba.
~ Na, ezt sem most csinálja először! ~ futott át rajtam, miközben felhördült a több lóerős motor és vad sebességgel a híd másuk oldala felé vágtattunk.
Aya a kezembe nyomta a gépfegyvert és félrehúzta a tetőablakot, így szólnia sem kellett volna, hogy mit kíván tőlem, hisz elég nyilvánvaló volt, ezért már álltam is fel az ülésben, hogy megtisztítsam a terepet a kocsi előtt.
A golyók és a kocsi elől is ijedten ugráltak félre, de egy azért nem volt ilyen fürge, azt a kocsi gallytörő vasa röpítette messzire és minimum a combcsontjait törte ripityára.
Hallottam Aya kiabálását és lőttem is ahogy a csövön kifért, de még így is maradtak négyen, akik beugrottak, egy a miénkhez hasonló kocsiba és máris száguldottak utánunk.
De nem csak követtek, hanem heves tűz alá is vettek minket, mire válaszként én is lőni akartam, de ekkor a lány szó nélkül berántott a kocsi belsejébe, de aztán kérdő tekintetemre, magyarázatot is adott.
- Remélem, mert nagyon ránk tapadtak és golyókban sem szenvednek hiányt! – kiáltottam vissza, ahogy az egyik, kettőnk között keresztül száguldó lövedék átlyukasztotta a szélvédőt. – Csak aztán nehogy a zsaruk is bekapcsolódjanak, mert akkor szépen fogunk kinézni. – tettem még hozzá fülelve, hiszen a távolból, mintha szirénák hangját hozta volna felénk a szél.
Lehet, hogy valaki rendőrt hívott? Biztos nem a maffiózók, hanem valami járókelő, vagy itteni lakos, aki hallotta a robbanást és a lövöldözést.
Aya össze-vissza csalinkázott az úton, hogy megnehezítse a követők dolgát, de azok tapadtak rendesen. Attól féltem, nehogy valamelyik gumit lőjék ki, mert akkor nagy szaltó lesz belőle. Már látszott a lezárást jelző táblaerdő és itt-ott homok és mindenféle építőanyag kupacok.
- Nem tudom mi a terved, de azt gyorsan csináld! – kiáltottam rá, ahogy megláttam az oldalamnál felbukkanó kocsi elejét, ami nagy csattanással vágódott a mi járművünk hátuljának, hogy kibillentse azt az egyensúlyból. – Remélem, hogy ebben is profi vagy. – leheltem, csak úgy magamnak, mikor hátravágódtam az ülésben.

Végre elértük az útlezárást. A sok tábla között, amik mind jelezték, hogy erre nem szabad jönni, blabla, egy hosszú fasorompó díszelgett, hogy ellehetetlenítse a továbbjutást. Ha jól láttam, egy viaduktot akartak építeni, szóval nem ártott folyamatosan még százmilliószor jobban figyelni az útra, hiszen egy útfelújítással összekötött völgyhíd-építés egy száguldó autónak nem ígért semmi jót.
Arról nem is beszélve, hogy én is meghallottam, ami miatt Sebastien nyugtalanul forgolódott. Egy... kettő... három... négy... öt rendőrautó vett üldözőbe minket, ha nem számoljuk azt a kettőt, ami még ott süvített mögöttük. Ezen a környéken aztán tényleg nagyon ki lehetnek élezve a törvényellenes akciókra. Hát még, ha tudnák, hogy mutánsok is vagyunk! Na, de ha minden jól alakul, eddig nem fogunk eljutni.
Az ellenséges terepjáró mellénk ért.
-Húzd le a fejed! - üvöltöttem Sebastienre, amikor két újabb golyó röppent be hozzánk, ezúttal oldalról, kitörve mindkét ablakot elöl.
Balra rántottam a kormányt, így pont neki ütköztünk. A sofőr, úgy néztem, ennek nagyon nem örült, ezt pedig életveszélyes kilengésekkel hozta a világ tudtára. Ezen felbuzdulva taszítottam rajtuk még kettőt, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy kissé lelassítsanak, és ismét mi törjünk az élre.
Ekkor azonban a rendőrök is tüzet nyitottak ránk, igaz, ők inkább figyelmeztető lövésekkel untattak, ha tudtam is, hogy előbb-utóbb ők is bedurvulnak. Ettől függetlenül meglettem volna a plusz üldözők nélkül.
-Fogd a kormányt! - szóltam oda a fiúnak, majd a kitört ablakon kihajolva, lábamat egy pillanatra sem véve le a gázról kihajoltam, hátrafordultam, és pisztolyomat előre szegezve lőttem.
Két lövés, két gumi, első rendőrautó kisodródott. Újra. Két lövés, két gumi, második rendőrautó is kisodródott. Harmadikat sajnos már nem célozhattam, mert eddigre már túl sokat viszonozták a tüzet. Visszabújtam hát a kocsiba, és visszavettem a kormányt.
-Semmi bajod? - kérdeztem tőle. Aztán észbe kaptam. - Mármint... túléled, amíg hazaérsz?
Már épp megjegyeztem volna, hogy mennyire utálnám, ha ennyi vesződés után képes lenne kinyiffanni itt nekem, amikor olyasmit láttam, amire nem számítottam ilyen hamar. Még egy perce sem hajthattunk fel az egyenlőre még félkészen szürkéllő viaduktra, amikor a távolban máris megláthattam a végét.
Ami még nagyon nem érte el a túloldali autóutat, egyenesen a semmibe vezetett.

Hát ez nem lehet igaz! Már lassan nem is tudom, hány rendőrautó követ minket, a szirénák hangja már hasogatja a fejem, hiszen megállás nélkül vijjognak.
Egyre csak forgolódok, hogy az üldözőinket se veszítsem szem elől, mikor meghallom Aya kiáltását és önkéntelenül lerántom a fejem, míg a nekünk szánt golyók átsuhannak az autó oldalsó ablakain, üvegszilánkok ezreivel beterítve minket.
A lány a másik kocsi felé rántja a kormányt és nagyot csattanunk rajtuk, amit most ők is megéreznek, hiszen kissé szlalomosra veszik a figurát. Aztán mikor kapnak még egy lökést, akkor már inkább visszahúzódnak mögénk.
A rendőrök viszont, mintha csak erre várnának, rögtön lövöldözni kezdenek ránk, vagyis még nem csattognak körülöttünk a golyók, de ha nem reagálunk a megállási felszólításukra, előbb-utóbb arra is sor fog kerülni, és nagyon sokan vannak!
Mikor Aya rám kiabál, hogy tartsam a kormányt, meg sem várja, hogy reagáljak, már hajol is ki az ablakon és célba veszi az üldöző zsaru konvojt.
Rémülten kapok az önállósult kormány felé, és a másik ülésről próbálom egyenesben tartani a száguldó autót, mert közben a lány tövig nyomja a gázpedált és nem látja, amit én már igen, hogy nagyon gyorsan közeledik annak a félkész hídnak a vége.
A visszapillantóból látom, hogy két kéklámpás autó is kiesik a játékból, de ekkor már a fakabátok sem a levegőbe lődöznek és kezd eldurvulni a helyzet.
Aya egészségi állapotomra való kérdését, akár furcsálhatnám is, ha nem lenne más, sürgetőbb problémánk.
- Azt hiszem ez nem a legjobb a számunkra, ugye? – mutatok az előttünk egyre jobban kiszélesedő látóhatárra, ami azt jelenti, hogy max sugárhajtóművel mehetnénk tovább.
Erre már a rend őrei is rájöttek, és arra is, hogy nagyon csapdába kerültünk, így nem szükséges kitenni magukat a közvetlen életveszélynek, hiszen úgy is csak egyfelé mehetünk: visszafelé, a karjaikba, ezért megálltak és teljes szélességben elzárták az utat.
Már csak mi és a maffiózók maradtak a hídvégen. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ebből jól fogunk kijönni.
A fiúk is gondolkodóba eshettek a másik kocsiban, mert k is lassítottak és most már nem lőttek ránk, talán meg akarják etetni valamivel a zsarukat? Valószínűleg, mert visszafordultak és szép lassan csorogtak feléjük, majd még láttam, ahogy kiszállnak és lefekszenek a földre, míg pár rendőr rájuk nem veti magát.
- Aya, mi a terved? Ha engem most elkapnak, az nagyon nem lesz jó! Szerintem van egy pár zsaru az itteniek között, aki Kohler elkötelezett híve, és ismeri is ki vagyok. Nem biztos, hogy eljutnék a rendőrségre. De szerintem veled sem jobb a helyzet.

-Egyet se félj, kiskomám! - mondtam, ahogy a visszapillantóban figyeltem, mint veszik kezelésbe a maradék bandatagokat. - Megígértem neked, hogy mind egy szálig megölöm őket, és én mindig minőségi munkát végzek.
Rátapostam a fékre, és éles kanyarba kezdtem. Csikorogtak a gumik, az úton hatalmas fekete csíkokat hagytak maguk után, mi pedig milliméterekkel a szakadék előtt sikeresen megálltunk. Keresztbe parkoltunk, Sebastien pont a mélységbe nézhetett le. Nem irigyeltem érte.
Aztán irányba állítottam a kocsit, és üresben járatni kezdtem a motort. Néhány rendőr a távolban megindult felénk.
-Na jó, idefigyelj - néztem a fiúra. - Bátor kiskatona voltál eddig, és most is szeretném, ha az lennél. Ezt nem biztos, hogy túléljük, de ha igen... - Visszafordultam a kormány felé. -... Rohadtul nem fogok osztozni veled a pénzen!
Még egy kis gázt adtam. A motor felbőgött, már hangosabbnak tetszett, mint az imént a szirénák. Megengedtem a kis türelmetlennek, hogy egyet előre ránduljon. Jó volt nézni, ahogy a közeledő zsaruk riadtan torpantak meg, de aztán ugyan-úgyis-mi-vagyunk-az-erősebbek-elvégre-van-ninós-autónk-tekintettel ismét felénk indultak. Nagyjából egy tucat, és amilyen észlények voltak, nem szétszóródva jöttek, hanem vaskosabb libasorban.
-Majd megint fognod kell a kormányt, ha szólok. Készülj fel!
Egy újabb rándulás, és már hasítottuk is a levegőt meg az aszfaltot. Egyik kezem a negyedik, utolsó gránátra csúszott.
-Bármi is történjen, tartsd egyenesen - mondtam neki. - Akkor is, ha elcsapsz valakit, akkor is, ha rád lőnek, hacsak nem halsz meg, nincs kifogás, még akkor is csak az áldott jó szívem miatt. Érthető?
Már nagyon közel voltunk. Konkrétan közeledtünk a dobótávolsághoz.
-Kormány!
Felugrottam ismét az ülésemre, és miközben egyik kezemmel az előttünk lévő fakabátokra lövöldöztem, másik kezemmel kibiztosítottam a gránátot, és már dobtam is, egyenesen a középső rendőrautó előtt fekvő bandatagok meg az őket püfölő rendőrök közé. Szétrebbenni sem volt idejük, máris robbant, és mivel kellőképpen közel voltak hozzá, az autó is. Hatalmas lángok csaptak fel és konfettiszerű emberdarabka-zápor. A kocsit tűz emésztette, és a robbanás kicsit arrébb is lökte. Mindenesetre most már annyira sem volt masszív, mint eddig.
Visszapattantam az ülésre. Ha Sebastien nem ütött el mindenkit, aki kikerülte a golyóimat, megtettem most én magam, hogy újra nálam volt a kormánykerék. Után egyenesen a lángoló kocsinak hajtottam. Ettől ugyan majdnem teljesen megálltunk, de sikerült átpasszíroznunk magunkat, és már száguldottunk is vissza az utcák felé.
-Ha életben van még valaki, szedd le - böktem az uzija felé.
Megint meghallottam az éles szirénaszót.
-Basszus, ezek erősítést kértek! Mindegy, még messze vannak, simán lerázom őket!
Még több gázt adtam, és a kis utcák felé vettem az irányt, ahol nehezebb követni.

Még mindig nem tudtam mit akar csinálni, de ahogy eddig megismertem, egy percig sem kételkedtem benne, hogy valamit fog, és az nagy valószínűséggel nagyon sok lövéssel és robbanással fogjárni.
Ahogy megperdítette a kocsit a vér meghűlt bennem, mert csak egy hajszál választotta el tőle, hogy lezuhanjon és én láttam, hogy hova is esnénk. Hát nem volt egy felemelő élmény!
- Most nagyon megnyugtattál! – nézek rá kissé rémülten, hogy vajon mire készül. – És milyen pénzen?
De aztán már a közeledő rendőröket figyelte és a kocsit szembefordítva velük túráztatta az autót, hogy az időnként, mint egy támadásra készülő vadállat meg-megugrott alattunk.
Ezt a zsaruk is látták és a közeledő csapatuk kissé elbizonytalanodott, de aztán csak jöttek tovább.
Mikor kilőtt az autóval már egészen rossz érzéseim voltak, főleg, hogy megint nekem kellett a kormányt fognom. Azt nem gondolhatja komolyan, hogy halomra lövi, vagy elgázolja a rendőröket! Nem akarok körözött gyilkos lenni, főleg nem rendőrgyilkos!
De nem volt idő ezt közölni vele, mert már a közelükbe is értünk, mire Aya felkiáltott és én megragadtam a kormányt, de nem is néztem ki az ablakon, csak szorítottam és becsuktam a szemem. Hallottam a lövéseket és az azt követő sikolyokat, aztán egy hatalmas detonációt, ami még a kocsit is meglökte. Erre már felpillantottam és amit láttam az ki is verte nálam a biztosítékot. Mindenfelé emberi maradványok hevertek és az egyik rendőrautó lángokban állt.
Megkövülten bámultam a látványt még jó, hogy Aya közben visszaült a kormány mögé, mert képtelen voltam irányítani a kocsit. Aztán még sem örültem neki, hogy visszavette az irányítást, hiszen a még életben lévő rendőröket taposta el vele.
Már nem is foglalkoztam vele, mikor az égő autónak hajtott, talán el sem jutott a tudatomig, csak az mikor ismét hozzám beszélt az uzira mutogatva.
Kifakadására és is fülelni kezdtem és igen, hallottam a szirénákat
~ Rendőrgyilkos lettem! Rendőrgyilkos lettem! ~ zakatolt a fejemben egyfolytában, aztán a számra szorítottam a kezem és hevesen öklendezni kezdtem.
Nagy nehezen sikerült kinyitnom a száguldó autó ajtaját és nem a kocsit hánytam össze, de azt hiszem semmi nem maradt bennem.
Lihegve dőltem hátra az ülésen és falfehéren kérdeztem.
- Mi lesz most velünk? Előbb-utóbb el fognak kapni! Látták a rendszámot, már leadták a személyleírást! Mivel megöltél egy csomó zsarut nem fognak velünk kukoricázni, szitává fognak lőni minket.
~ El akarok innen tűnni! Kérlek édes Istenem, csak most az egyszer legyen szerencsém! ~
Aztán befordultunk az első kis utcába, mielőtt még a rendőrök oda értek volna. Nagyon reméltem, hogy leráztuk őket, és végre nem folytatódik ez az ámokfutás.

Egy szót sem szóltam hozzá, amíg nem értünk a keskeny, egy (vagy inkább fél!) sávos utcákba. Csak itt utaltam ki neki néhány választ.
-Arra a pénzre gondolok - feleltem, miközben előhúztam a mobilomat, hogy ellenőrizzem a helyzetet (jó is, hogy mondja!) -, amit apád szíveskedett a rendelkezésemre bocsátani. Kereken kétszázezer... Mi van?!
Nem tudtam hozzáférni a suskához. Az öreg dörzsölt játékos lehetett, nem adta olyan könnyen magát.
-Pedig már el akartalak engedni, kölyök - ingattam a fejem. - Na, sebaj, szórakoztathatsz még egy kicsit. Várunk még, hátha megmozdulnak a zöldhasúak, ha nem, felhívod apucit, és megmondod neki, hogy gyorsan utaljon, vagy megölnek a gonosz mumusok! Addig is...
Megvártam, amíg kihányta magát, csak utána folytattam. Nagyra értékeltem, hogy nem kényszerített arra, hogy egy légtérben utazzak a vacsorájával, de valahol ezt el is vártam, úgyhogy ezért nem járt jutalom falatka.
Akkor ráléptem a fékre, kicsit én is kihajoltam, de csak annyira, hogy belelőjek a benzintankba, ami azonnal el kezdte ontani magából a bűzös folyadékot. Mikor végeztem, elhajtottam az utca végébe, majd kiszálltam.
-Gyere! - intettem Sebastien felé.
Mellettünk egy kék színű tragacs parkolt, ami ideálisnak tűnt. Az ilyenek nem ismerik a riasztót. Seperc alatt törtem fel, aztán megvártam, amíg Sebastien is beül. Akkor aztán útnak indultam pontosan visszafelé, amerről jöttünk a benzincsík nyomán ügyelve rá, hogy a kerekeket ne érje a kiloccsant folyadék.
A sarkon előkaptam az öngyújtómat, felkattintottam, majd a kicsi lángú eszközt egyenesen a benzin ösvény végébe dobtam. A tűz végigfutott az utcán, elérte a fekete kocsit, felkúszott a benzintankba és máris...
-Milyen rendszámtábla?

~ Azt a jó életbe! Hát csak ezért jött visszaértem, mert felvette apámmal a kapcsolatot és kizsarolta tőle a pénzt! Talán még jól szórakozott is míg engem lent félholtra vertek! ~ ment fel bennem a pumpa, de egyelőre nem szóltam semmit.
Viszont azonnal gúnyos mosolyra húzódott a szám, mikor rájött, hogy a fatert nem olyan könnyű megkopasztani, mint ahogy hitte. Abban sem kételkedtem, hogy az emberei már gőzerővel dolgoznak azon, hogy megtalálják a számla tulajdonosát és ők nagyon értik a dolgukat, ha Aya nem egy ultraspec programozóval csináltatta a számlaszámát, akkor előbb-utóbb le fogják nyomozni. És apám nem szereti a zsarolókat, nagyon nem!
Persze igyekeztem elfordulni, hogy a mosolyom ne szúrjon szemet a lánynak, mert még ő is rájön, hogy nem jó lóra tette.
Igazán nem jutottam dűlőre Aya-val kapcsolatban. Hol gyűlöltem és a halálát kívántam, hol hálás voltam neki a szabadításért, aztán megint szívesen néztem volna, ahogy felaprítják, de azt hiszem a gyűlölet vezetett 2-1-re, így csak kisebb lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem világosítom fel az apámmal kapcsolatos üzlet veszélyeiről. Szerintem még mindig nincs tisztában vele kivel húzott ujjat.
Mikor kocsit váltottunk és előtte belelőtt a tankba már tudtam mire készül, de attól, hogy eltűntettük a kocsit még simán elkaphatnak minket, elég feltűnő egy jelenség a vörös hajával.
Ha útzárakat állítanak fel, könnyen fennakadunk a rostán, főleg, ha még akad nála egy-két dugi fegyver.
Nem tudom hová akar most cipelni, de ha arra vár, hogy apám feloldja a pénz zárolását, akkor sokáig fogunk még egy levegőt szívni és az nekem sem a leghőbb vágyam, a mellett, hogy ha vele kapnak el, akkor nekem reszeltek.
Hála ide vagy oda eldöntöttem, hogy az első adandó alkalommal megpattanok mellőle, hiszen most kevésbé számít rá. Aztán felhívom apámat és esetleg elérem nála, hogy kapjon némi suskát a csaj a szabadításomért, levonva belőle az élete árát. Apám elég makacs tud lenni a dolgaival kapcsolatban, de talán, ha én kérem engedékeny lesz.
Aya közben ide-oda kacskaringózva haladt a mellékutcákban, gondolom ő sem akarta, hogy belefusson egy rendőrkordonba, és egyre elhanyagoltabb környéken jártunk. Aztán megállt egy üresnek látszó háztömb előtt.
- És most? Összefogunk nőni, míg meg nem kapod a pénzt vagy mi? - igyekszem beszélni, hogy eltereljem a figyelmét a tényről, hogy az érdekeink ebben a témában erősen különböznek. Ő velem akar maradni, én viszont nem. Nem akarok megint a foglya lenni, mert már láttam mire képes, ha bekattan az agya. Inkább szóval tartanám a gyanúja elaltatására. - Itt laksz? Vagy ez valami búvóhely?

Az épület, ahol megálltunk egy épülő lakóház volt. Még nem volt teljesen kész, de a falai már álltak, ami az én szememben csak egyet jelentettek: takarás. Egy idő után az ember, ha olyan életet él, mint én, mindent praktikus szemmel kezd el nézni. Mennyire hangszigetelt, mennyire masszív, hány rúgás szakítaná be, ilyesmik.
Maga az épület csupán annyira kellett, hogy a mellette lévő sikátorban leparkoljak, onnan ugyanis az utunk tovább vezetett egy bérelt garázsig (amit már biztosan nem használhattam többé ezek után).
-Bocs, öcsi - fordultam felé, és egy hirtelen mozdulattal meg a kezembe ugró kés markolatával leütöttem.
Nem annyira bántani akartam, mint inkább öntudatlanságba taszítani. Utána elvonszoltam a majdnem tök üres garázsig (ágy, tévé, egy-két doboz fegyver, töltény, konzerv kaja, palackos víz, elsősegély doboz), bent pedig összekötöztem kezét-lábát, és az ágyra ültettem, hátát a falnak vetve.
Utána kipiszkáltam a golyót a vállamból, úgy-ahogy összefoltoztam (csak húzza össze), bekötöztem, és a székre ülve vártam, hogy Sebastien kinyissa a szemét.
Mikor ez végre megtörtént rögtön vázolni kezdtem neki a helyzetet.
-Nézd, kishaver - szólaltam meg szigorúan. - Te ígértél nekem valamit. Ha csak egy ezressel többet ajánlottál volna, akkor is kihoztalak volna, de te éppenséggel felbéreltél engem, hogy ne csak megmentselek, de irtsak ki a kedvedért egy egész bandát. Ez tudod nem éppen veszélytelen küldetés, mint te is látod. Nehogy azt hidd, hogy ingyen volt. Szóval...
Elővettem a telefonomat, és felmutattam neki.
-Ha úgy érzed készen állsz, segítek neked felhívni apádat. Én ezt pénzért csináltam, a munka kész van, te meg még nem fizettél. Ez nem így megy. De ne aggódj, amint megkapom a gázsit, már mehetsz is utadra. Addig viszont itt maradsz velem. Nem vagyok én szörnyeteg, nem foglak bántani. Viszont nem hiszem, hogy sokáig bírnád ott ebben a pózban étlen-szomjan. Tehát, ha már telefonképes vagy, csak szólj!

Érdekes lett volna, ha ezen a környéken lakik, de feltételeztem, hogy inkább csak valami búvóhelynek használja. Na, mondjuk eddig is jutottam a gondolat menetemben, mikor a lány felém fordult. Még láttam a felém lendülő kezét, de aztán elsötétedett a világ.
Mikor magamhoz tértem egész komolyan hasogatott a fejem és először az előttem ülő lányból is minimum kettőt láttam, de aztán lassan kezdett minden a helyére billenni, és a hányingerem is elmúlni, hiszen amúgy sem maradt már semmi a gyomromban, amit kiadhattam volna magamból. Biztos voltam benne, hogy minimum agyrázkódásom lett, de hát most ez volt a legkisebb problémám.
~ Hmm! Honnan a búbánatból sejtette meg, hogy mire készülök? Mondjuk elég logikus volt, hogy megpróbálom, így lehet, neki is eszébe jutott. ~
Sokat mocorogni és átváltozni sem tudtam, mert jó erősen összekötözte a kezem meg a lábam, ráadásul állig felfegyverezve ült velem szemben, ami már magában is elég fenyegető volt.
Mikor meglátta, hogy már magamnál vagyok tartott egy kis hegyi beszédet, de hát ezt már én is végig gondoltam és ettől nem hatódtam meg.
A telefonálás viszont újból elindította az agytekervényeimet és ettől bizakodóbb lettem a jövőmet nézve. Mivel, ha csak a kiszabadításom és apám felhívása között nem cserélt telefont, akkor nagy valószínűséggel ezen vette fel a kapcsolatot jó apámmal. Na most, egy telefont, főleg egy mobilt nem egy nagy dolog a mai világban bemérni. És mivel már vagy két órája is lesz lassan annak, így valószínűnek tartom, hogy apám emberei már úton is vannak, hogy megkeressék a készülék tulajdonosát. Tehát nekem most annyi a dolgom, hogy szépen húzom az időt, amíg megérkeznek, ami azért pár órát biztos igénybe vesz, de addig csak kibírom valahogy. Na meg, ha lehetőségem lesz rá, azért én sem maradok tétlen. A kezeim a hátam mögött a fal takarásában voltak, így közben azokat kezdtem tapogatni, hátha meg tudom lazítani.
Persze vigyáztam, hogy a felfedezés öröme ne üljön ki az arcomra, ami remélem sikerült, hanem nyöszörögni kezdtem.
- Ki vagy te? És miért kötöztél meg? Hol vagyok egyáltalán? - néztem körül a nem túl bútorozott helyiségben, eljátszva, hogy amnéziám van. - Rosszul vagyok! Adj egy kis vizet kérlek?
Remélem beveszi, és míg arra vár, hogy visszatérjen a memóriám, addig is telik az idő.

Eddig a székemen hintáztam, ahogy beszéltem, de mikor Sebastien megszólalt, és felfogtam, mi is ütött belé, zajosan visszacsattantam a földre. Ekkorát nem üthettem! Vagy talán sok volt neki a ma este, és enyhébb sokkot kapott volna?
Idegesen sóhajtottam fel, és a szememet forgattam.
~Ilyen nincs!~
Még egyszer ellenőriztem a pénzem állását. Semmi változás. Akkor viszont kicsit módosul a helyzet. Amennyivel leegyszerűsített ez minden, annyival bonyolultabbá is tette a dolgokat, aminek felettébb nem örültem. Nagyon elegem volt már a kis srácból. Elvégezteti velem a piszkos munkát, aztán elvárja, hogy lemondjak a fizetségemről.
Persze, ha ennyiről van szó, valahol érthető, ha az ember örülne, ha megtarthatná, de gondolt volna erre azelőtt, hogy halomra gyilkoltatott velem egy rakás embert.
Fenyegető lassúsággal emelkedtem fel, közben pedig előhúztam a még teli tárral rendelkező pisztolyomat a belső zsebemből, és csak úgy mellékesen ráfogtam. Közel sétáltam hozzá, leguggoltam elé, majd a fegyvert lazán az arca felé fordítottam, hogy minél jobban összetojja magát.
-Én vagyok az, aki megmentette a sz@ros életedet, és halomra gyilkolt egy csomó embert, mert te 200 ezret ígértél cserébe - magyaráztam neki halkan. - A pénz meg is van, apuci elküldte, csak éppen nem férek hozzá. A te dolgod innentől kezdve nagyon egyszerű. Felhívod a drága jó édesapádat, és megkéred, hogy intézkedjen. Addig tőlem ki is száradhatsz.
Szabad kezemmel felemeltem a telefont.
-Van fél perced dönteni. Ha nem történik semmi, kénytelen leszek értesíteni a rendőrséget, hol találják meg a sok-sok társuk haláláért felelős emberkét. Aztán szépen itt maradsz egyedül, amíg én odébb állok, és jól nevelt fiúként megvárod, amíg eljönnek érted lecsukni. Ja, és még valami...
Összeszűkült szemmel folytattam.
-Itt Bronxban aztán különösképpen igaz, hogy a rendőrök különös bánásmódban részesítik a mutáns bűnözőket, pláne, ha az zsarugyilkolászással tengeti a szabadidejét. Ha makacskodsz, még a végén eljár a szám!
Felvontam a szemöldökömet.
-Na, mi legyen? Kit hívjak? Apádat vagy a zsarukat?

Majdnem lebuktam mikor vigyorra húzódott a szám, ahogy megláttam a lány kissé kikerekedő szemeit a válaszomra. Úgy látszik még a végén sikerül a kis tervem és tényleg elhiszi, hogy nem emlékszem semmire.
Újból a telefonjába mélyedt, de a szemöldökráncolásából ítélve, nem látott túl jó híreket.
Aztán, mikor lassan felállt és előhúzta a pisztoly, majd közelebb jött és elém guggolva rám emelte azt, már nem volt annyira nevethetnékem. Talán még sem vette be a mesét?
Azért annyira nem szerettem volna megmenteni apám pénzét, hogy lelövessem magam érte, de azért egy próbát megért.
Most közelről sorolta az arcomba, hogy mit is tett értem, ami mégis reményt adott, hogyha nem is vette be a dolgot, azért elbizonytalanodott. Persze akkor is meg kellett játszani a dühös amazont, hiszen nem volt orvosi diplomája, hogy egy amnéziást ugyan hiába fenyeget, attól nem fog emlékezni! Már, ha amnéziám lett volna! Így még talán érdemes tovább játszani, úgy sem hiszem, hogy hívná a zsarukat. Engem nagyon nem is láttak a kocsiban, hiszen az ülésre hasalva fogtam a kormányt, viszont jó kis leírással tudtam volna szolgálni róla, és nagyon messzire kellett volna bujkálnia apám és a zsaruk elől egyszerre. Áhh, esélytelen, hogy megteszi! Ennyire nem hülye!
Ráemeltem csodálkozó tekintetemet.
- Mi? Gyilkosság? Nem, én nem vettem részt ilyenben! Ezért kötöztél meg? – csacsogtam tovább. – Apám? Igen, talán fel kéne hívni, de nem lehet. – szomorodtam el. – Valamiért tudom, hogy nem lehet, csak nem jut eszembe miért. – Talán, ha tényleg hívnád a rendőröket, azok megtudnák mondani ki vagyok. – nézek rá reménykedve és közben nagyon drukkolok, hogy mégse tegye. – Kérek egy kis vizet? – kérlelem továbbra is, mert közben a csomó is engedni kezdett a kezemen. Ha eltávolodik tőlem, talán jobban megtudom mozgatni.
És remélem, hogy nem veszíti el a fejét, hanem vár még egy kicsit türelmesen, hátha visszatér az emlékezetem, amiért egy kicsit biztatom is. – Mintha kezdene valami derengeni! Diák vagyok! – vigyorodtam el, mint aki nagy felfedezést tett. Mindig tudtam, hogy a színész mesterség nem áll távol tőlem.

-Rendben van, nagyokos - bólintottam beleegyezően, és felálltam.
Fölé magasodva méregettem egy kicsit, aztán a kijárathoz sétáltam.
-Lehet, hogy tényleg amnéziád van, lehet, hogy csak szívózol, nem tudom. De tudod, öcsi, ami azt illeti... - Bepötyögtem pár számot a telefonomba, majd a fülemhez tartottam. -... nem is nagyon érdekel. Jó napot, rendőrség? Fogtam egy bűnöző kölyköt, nem rég láttam eliszkolni arról, amerre azok a robbantások voltak... Nem... azt hiszem, nincs fegyvere, de mutáns, úgyhogy... Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy mutáns... Nem, nekem semmi bajom... Ó, hogyne - Készséggel lediktáltam a címet, megköszöntem a segítséget, aztán összecsaptam a telefont.
Csípőre tett kézzel álltam meg szemben Sebastiennel.
-Durván tíz perced maradt. Ha továbbra sem vagy hajlandó tartani magad az ígéretedhez, itt hagylak. Ha végre megkapom a pénzemet, magammal viszlek, és valahol út közben kiszállhatsz, ha gondolod, visszaviszlek az egyetemre.
Egyre idegesebb lettem. Ennyi veszélyt vállaltam a nagy semmiért. Még egy ilyen simlis kis dögöt! Csak úgy kibújna a fizetés alól! Szinte sajnáltam, hogy nem lehetek itt, amikor a zsaruk kezelésbe veszik.
-Kezdem elveszteni a türelmemet. Kérem a pénzem, és kiviszlek innen. Ha nem, itt hagylak a rendőröknek... aztán előbb-utóbb meg is látogatlak!

Nagyokat pislogva tekintettem fel rá, ahogy fölém magasodott és méregetett. Szeretett volna belém látni, hogy vajon igazat mondok-e, de hát szerencsémre nem volt gondolatolvasó.
Aztán a magamban el is mosolyodtam, ahogy elkezdte mondani a mondókáját, de ahogy pötyögött a telefonján és beszélt az állítólagos rendőrséggel azon már nem sikerült nevetgélnem.
~Nem létezik, hogy tényleg felhívta őket! kizárt! Biztos, hogy kamuzik és csak engem akar kiugrasztani a szerepemből, mert nem biztos benne!~
Igazából nem hittem el neki, hogy telefonált, így nem is mérlegeltem a lehetőséget, amit az előttem álló és csípőre tett kézzel a válaszomat váró nőszemély elém tárt.
- Nem tudom miről beszélsz! - ráztam a fejem. - És mondtam már, hogy nem érdekel, ha hívtad a zsarukat, legalább megszabadítanak a kötelektől, amit nem tudom miért raktál rám. És én biztos nem öltem meg senkit, ezt a zsaruk is tudni fogják. Ártatlan embert nem tartóztatnak le, csak azért mert mutáns, még itt sem. - bólogatok magamnak meggyőzően. - És, ha én megbízlak valamivel, akkor ki is fizetem, arra mérget vehetsz. Nem szoktam kibújni a szavam alól. - teszek rá még egy lapáttal.
De mintha tényleg szirénákat hallanék, vagy csak már beképzelem magamnak? Remélem ez a hülye tyúk nem volt képes mégis maga alatt vágni a fár, csak, hogy bosszút álljon? Persze itt jóformán állandóan hallani a szirénákat, így még ez sem meglepő.
- Szóval, elengedsz? És, ha visszatér az emlékezetem, akkor biztos meg tudjuk beszélni a dolgot nyugodtan. - mosolygok a lányra ártatlanul.

-Aha, nem tudod, rendben - vontam vállat egykedvűen. - Ahogy gondolod! Adios!
Szét tudtam volna robbanni, de sikerült türtőztetnem magam. Elvégre mi hasznom lett volna abból, ha a fiút letartóztatják? Semmi. Nekem csak a beígért kétszázezer kellett, de úgy véltem, nem árt, ha a kis csitri megtanulja, hogy velem nem érdemes szórakozni.
Mielőtt magára hagytam volna, az egyik dobozból előhalásztam egy másik mobiltelefont. Még egy hívás, és váltanom kellett, nem szándékoztam megvárni, amíg Sebastien apja intézkedik, és bemérnek. Csak eddig a hülye fejemmel azt hittem, nem lesz rá szükség.
Amint kiértem a szabadba, máris hangosabban hallottam a szirénákat, amiket odabent csak sejtettem. Legalább három volt, de négynél nem több. Felverték az utcák csendjét, szinte kihallatszott belőlük a türelmetlenség és a jogos düh. Nem fognak fehér kesztyűs kézzel bánni vele, ami más esetben nem különösebben zaklatott volna fel, most viszont hűvös elégtétellel gondoltam rá.
Beültem a kocsiba, visszahúzódtam a sikátorba, ahol az érkező rendőrök nem vehettek észre, leállítottam a motort, és újra tárcsáztam.
-Mr Boowen? Ön nem tette meg, amire kértem, így sajnos nem sikerült segítenem a fiának, ahogy azt elterveztem. A saját szakállára próbált szökni, mielőtt közbeavatkozhattam volna. Eléggé eldurvult a helyzet, és most nem csak az elrablói, hanem a rendőrség is a nyakában van. Még egyszer megkérném, hogy tegye hozzáférhetővé őket a pénzhez, akkor lekopnak, a fiát tisztázhatjuk, Ön pedig azonnal visszakapja a pénzét. Hangsúlyoznám, hogy a fia élete, és többek között az Ön jó híre forog kockán, eszerint gondolja át még egyszer, hogy megéri-e még jobban feldühíteni azokat a bűnözőket.
Nem vártam meg a válaszát. Lecsaptam. Utána előhúztam egy tőrt, és tettem róla, hogy ne lehessen többé bemérni, de még felismerni sem. Aztán vártam. Vártam, hogy előkerüljenek a Sebastient elővezető zsaruk.

Mikor meghúzta a vállát és kiment, még mindig nem hittem el, hogy tényleg megtette és most itt hagy, még mindig azt hittem trükk az egész.
Viszont láttam, amikor másik telefont vett elő és ezzel keresztűlhúzza a számításomat a beméréssel kapcsolatban, legalábbis, ha nem érnek ide perceken belül, ami azért valjuk be korai lett volna. A kezemen a kötelet már egész jól meglazítottam és nem sok kellett hozzá, hogy kibújjak belőle, de a szírénák már egészen közel szóltak és ekkor végre leesett, hogy nem viccelt!
~ Ekkora egy k&rvát! Feladott a zsaruknak! Ezt nem hiszem el! ~
- Hé! Aya! Apám ezért ki fog nyírni te szemét rib@nc! - ordítottam utána és reméltem, hogy meghallja, de az tuti, hogy minden segítséget megadok a zsaruknak, hogy elkapják a kis csótányt.
Ő nem jött vissza viszont jöttek helyette a zsaruk ezerrel. Pont akkor sikerült kihúzni a kezem a kötelékből, mikor állig beöltözve és felfegyverezve berobbantakaz ajtón.
- Mutáns! Ne próbálkozzon semmi trükkel! Azonnal feküdjön hasra! Kezeket a tarkóra! Lábakat szét! - üvöltötték teljesen feleslegesen, hiszen elszaladni biztosan nem tudtam volna, a lábam meg még mindig meg volt kötözve.
Ezért engedelmesen lecsúsztam az ágyról, lefeküdtem a földre és a fejemre tettem a kezem, remélve, hogy azért, mert nem teszem szét a lábam, csak nem lőnek le.
Attól függetlenül, hogy mindent igyekeztem megtenni, amit kértek, míg durván megbilincseltek kaptam olyanokat a gumibottal, hogy azt hittem eltörik kezem-lábam, nem sokat törödtek vele, hogy mit mondok, ahogy megszólaltam, durr! Így hamar szótlanná váltam, főleg mikor a fejemre is kaptam egyet, amitől ferepedt a bőr a homlokomon és elöntötte a vér a fél arcomat. Na, innen már félig cipeltek, mert kicsit szédelegni kezdtem, ennyi ütés egy napra már tényleg sok volt.
- Hívják fel Dr. Gordon-t a Gordon és Willson Ügyvédi Irodánál. - nyögtem még ki, de lehet meg sem hallották, vagy nem akarták.
Minden esetre rosszul voltam a rám meredő rendőrsorfal tekintetétől, akik, ha lehetett volna, helyben felkoncolnak, abban biztos voltam.
Azért reméltem, hogy élve jutunk el a rendőrautóig, és nem fognak lelőni valamilyen indokkal.

Három rendőrautó érkezett. Nem is késlekedtek, rögtön behúztak a garázsba, és csak hosszú percek után jöttek elő, amiből arra következtethettem, hogy előtte még tényleg helyben hagyták Sebastient, amit alátámasztott a fiú arca és testtartása, amikor előkerült az őt támogató zsaruk között. Kezén ismét bilincs csillant, és most is, mint az előbb, amikor ott hagytam a bandának, biztos azt hitte, hogy tényleg benne hagytam a pácban. Ostoba! Kétszázezerről nem mondok le olyan könnyedén!
Kiszálltam a kocsiból, és közelebb lopakodtam hozzájuk. Kilestem a sarkon a fal mögül. Éppen lenyomták Sebastien fejét, hogy betuszkolják a középső autó hátsó ülésére. Utána a másik két kocsi is megtelt. Lassan indultak. Előhúztam egy pisztolyt, rácsavartam a hangtompítót, és készenlétbe helyeztem a kezeimben a fegyvert. Vártam.
Elindult az első. Szememmel követtem az utca közepéig.
Elindult a második Sebastiennel. Mire ez is az utca közepére ért, az első már befordult, és eltűnt szem elől.
A harmadik kocsiban ülők is felkészültek az indulásra. Három rendőr. Három golyó. Három halál. A kocsi pedig megvárt. A sofőrt az anyósülésre taszítottam, a hátul ülőkre rá se bagóztam. Az egyik mögöttem nő volt, annak elcsakliztam a sapkáját és a kabátját, majd elindultam a másik kettő után.
Még épp idejébe.
-Huszonkettes... Huszonkettes... Jelentkezz... Huszonkettes... Hol vagytok már?...
-Jövünk már, csak ez a csotrogány alig akart beindulni! - Igyekeztem közvetlen lenni, úgy mérgelődni a pocsék felszerelés miatt.
-Nekünk mondod?... De húzzatok már bele!... Ti véditek a seggünket!...
-Ne féltsétek a seggeteket egy pillanatig se!
Lehúztam az ablakot és kiintettem a sarkon várakozónak, az pedig visszaintett nekem, és tovább hajtott. Én meg utána. Nagyon reméltem, hogy a kis fikarc ha fel is ismerte a hangomat tartja a száját.

Nagyon úgy nézett ki, hogy még sem itt fognak végezni velem, ez már fél siker, hiszen akár ki is találhattak volna valamit, hogy ellenálltam, vagy szökni próbáltam és akkor szépen kinyírhattak volna. De, hát életben hagytak, ami nem jelenti azt, hogy ez jó is lesz nekem.
Nem bántak kesztyűs kézzel velem, így hamar bevágtak az egyik rendőrautó hátsó ülésére és még kaptam két hegyomlás kommandós magam mellé, hogy majd összepasszíroztak maguk között.
Még komoly díszkíséretet is kaptam, előttünk is ment egy kocsi és a hátunk mögött is, persze megrakva zsarukkal, ha nem az én bőrömre ment volna a játék, még büszke is lehettem volna magamra, hogy ennyire félnek tőlem. Csak, hogy nem én voltam a hunyó ebben a dologban és rohadtul csípte a szememet. Aki kinyírta azt a sok zsarut lepattant és engem dobott oda prédának, de még megkeserüli, arra mérget vehet. Előbb-utóbb, persze, ha élek addig, apám kihoz a sittről és akkor nagyon megkeserüli. Nagyon nem voltam jól a már kétszer elszenvedett veréstől és a fejem is marhára lüktetett, de az édes bosszú elképzelése kéjes mosolyra húzta a szám, amit a mellettem ülő fakabát biztos félreértelmezett, mert a szűk hely ellenére kaptam tőle olyat a puskatussal az oldalamba, hogy percekig nem kaptam levegőt.
~ Na ezt azt hiszem befejeztem, majd élvezkedek, ha egyedül leszek. ~ - vontam le a tanulságot.
Ekkor hallottam meg a rádióban a másik kocsi jelentkezését és leesett állal tudatosult bennem, hogy nagyon is ismerős számomra az a hang, ami a hangszóróból hallatszik.
~ Ez nem lehet igaz! Ez a bige nem piskóta! Úgy rám cuppant, mint az éhes bébi a cumisüvegre! Gondolom nem akar lemondani az aranytojást tojó tyúkjáról, vagy kakasáról! De megint kinyírt egy csomó rendőrt ezért! ~
- Hé! Rendőrurak! Az a hang, azé a csajé, aki engem elrabolt és ő nyírta ki a maguk társait! Ő az, aki…
Paff! Ez az ütés most a másik oldalról jött és ez végképp elvette a szavamat. A franc fogja agyonveretni magát, ha ennyire stupid agyúak! Majd akkor kapkodnak megint, ha hiányzik a létszám, majd akkor cseszhetik, hogy nem hallgattak rám, habár , ahogy ezt a csajt ismerem, egyik sem jut el élve a kapitányságig. Ja! Csak lehet, hogy én sem!

Nem hallottam, mit mondott. Hogy is hallhattam volna! Csak a sziluettjét láttam, hogy nagyon hevesen magyarázott valamit. Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy rájöjjek, mit. Felismerte a hangomat.
-Hogy miért nem kussoltatják már el! - morogtam.
Ekkor a mellette lévő jókora árnyalak egy hirtelen mozdulatot tett felé, amitől a kis hős összegörnyedt. Halványan elvigyorodtam.
-Köszi. Ígérem, te leszel az utolsó.
Ettől függetlenül egyikőjük hátranézett, talán, hogy a biztonság kedvéért azért ellenőrizze a helyzetet. A hajamat takarta a rendőrsapkám és ilyen távolságból nem lehetett arcvonásokat kivenni, úgyhogy sikerült egy természetesen lezser kézmozdulattal intenem neki, mintha csak azt mondanám ,,Csá, te is láttad az esti meccset?"
Utána vártam még pár percet, hátha még forgolódnának, de már úgy tűnt, megnyugodtak a kedélyek, és eljutottak ők is odáig, ameddig én, hogy itt csupán csak annyi a probléma, hogy a srác egy alkalmatlankodó, pattogó kis takony.
~Lettél volna akkor ilyen tettrekész, amikor a béremet kellett volna kifizetned!~
Pufogás közben letekertem az ablakot, előhúztam a jó öreg hangtompítóst, és az ölembe fektettem. Utána megint felemeltem a mikrofont,
-Vétel... Orvlövészeket látok a tetőkön... Többen vannak... Legyetek óvatosak...
Megint megindult a forgolódás, de ezúttal sokkal hisztérikusabban. Az utcák persze tiszták voltak, rajtam kívül sehol nem volt egy szem orvlövész sem, de még egy cseresznyemagokat köpködő nagymama se! Ettől függetlenül, ahogy az várható volt, hamarosan meghallhattam a recsegő válaszokat.
-Látjuk... Figyeljük... Higgadtan hajtsunk tovább...
Miután elégedetten elkönyveltem, hogy vannak akkor kretének, mint amire számítottam, pár centivel kijjebb húzódtam a libasorból, aztán becéloztam a legelöl haladó kocsi hátsó gumiját, majd mikor ide-oda kezdett kacskaringózni, előttem az elsőt is, amint rendesen be tudtam mérni.
-A rabszállító haladjon tovább... Személyi sérülés nem történt... - jött a jelentés.
-Vettem... - szóltunk bele egyszerre a két még sértetlen kocsiból.
~Még, hogy nem történt személyi sérülés!~
A mellettünk lévő sávba sodródott rendőrautóban ülők még addig élhettek, amíg el nem hajtottam mellettük. Mikor továbbhaladtak, már mindegyikük halott volt, egy-egy vadonatúj ólom golyó büszke tulajdonosaiként.
Már csak a Sebastient fogva tartókat kellett elintézni, de féltem, hogy az ostoba kölyök megint nekiáll heveskedni, és a végén még baja esik. Félreértés ne essék, ha ez a feltett szándéka, hát szíve joga, de amíg meg nem kapom végre a nyomorult kétszázamat, életben marad, vagy kitekerem a nyakát!
Egyenlőre tehát nekik is csak a gumijukat lőttem el, méghozzá a hátsó kettőt, miután már jó pár utcával eltávolodtunk előző merényletemtől. Egy bevásárló központ parkolója mellett voltunk. Jó kis helynek tűnt, és ahogy reméltem, ők is azt szemelték ki, mint ahol a legkevesebb az ütközési felület, így a legkönnyebb leparkolni, egy még megállni is alig képes autót.
Miután nagyon gyorsan és nagyon nem elegánsan lefékeztek végre, rögtön ki is szálltak mind a hárman, Sebastient a kocsiban hagyva. Így tettem én is, amint megálltam pár méterrel mögöttük.
-Mondtam, hogy vigyázzatok az orvlövésszel! - susogtam feléjük közeledve.

Morcosan hallgattam ezek után, habár azért láttam, hogy a biztonság kedvéért hátranézett az egyikük, de semmi gyanúsat nem láthatott, mert visszafordult és eléggé villámló szemekkel nézett rám.
Magamban megrántottam a vállam. ~ Hátha ilyen hülyék vagytok, akkor meg is érdemlitek, amit kaptok, én igazán figyelmeztettelek benneteket! ~
Megint megreccsent a rádió és Aya hangja figyelmeztette a balekokat, hogy lövészekre számíthatnak a tetőről.
~ Persze, hogy számíthatnak, csak nem a tetőről, hanem a seggük felől, hülye barmok! ~ puffogtam még tovább, hiszen előre sejtettem mi fog következni. Vérfürdő!
Mindenki a háztetőket kezdte izgatottan bámulni, én meg alig álltam meg, hogy megint ne figyelmeztessem őket, de csak magam alatt vágtam volna a fát, és lehet, hogy most még belém is lőnek, ha megszólalok, így inkább kussba maradtam.
A következő percben az előttünk lévő kocsi szlalomozni kezdett és láthatólag már a hátsó kerekek a felniken füstöltek tovább, de az engem szállító autó, parancsra tovább hajtott.
El tudtam képzelni, hogyha a mögöttünk haladó kocsiban Aya ül, akkor szegényeknek már reszeltek.
Na, nem kellett sokáig várnom az őrült nőszemély következő megmozdulására, mert most a mi kocsink ült a seggére és kezdett heves cikázásba az úton, aminek csak egy majdnem üres parkolóban sikerült véget vetni és aránylag épségben megállni.
- Nem kéne kiszá….- kezdtem volna mégis a figyelmeztetésbe, de már késő volt, mindenki úgy pattant ki mellőlem, mintha kívánná a halált és én tehetetlen voltam. Lehajtott fejjel vártam a csattanásokat.
~ Miből van ez a csaj! Rambo simán elbújhat mellette! ~ sóhajtottam megadóan.

-Hát te...
Egy.
-Hé...
Kettő.
-Bassz...
Három.
A Sebastien melletti nyitott ajtóhoz léptem kikerülve a holttesteket, és lehajolva benéztem hozzá.
-Velem sem lehet akármeddig szórakozni - világosítottam fel, amennyiben nem jött már rá erre tök egyedül.
Kicsit meglibegtettem előtte a pisztolycsövet, hogy egy pillanatra se feledje el, mi minden tapadt már ehhez az acélcsőhöz (leginkább vér, vagyis halál), aztán tőlem telhetően higgadtan folytattam.
-Átmegyünk szépen abba a kocsiba - böktem a fejemmel a környék egyetlen működő rendőrautójára. - Elmegyünk az őrsre. Ott pedig, mint a rend őre átadlak, és nem érdekel, mi lesz a továbbiakban veled, bár el tudom képzelni, és ne akard, hogy részletezzem. Vagy...
A pisztolyt tartó kezem megfeszült.
-Vagy végre megkapom, ami jár nekem. Elég közel vagyunk a dutyihoz, úgyhogy van kábé öt perced eldönteni.
Felegyenesedtem.
-Gyerünk! Kiszállás!