Folyosók

Napszemüvegemet levéve futtatom végig tekintetem a borostyánnal benőtt épület falain. Nagynak nagy, szépnek mondhatni szép, réginek régi. Kastélynak megfelel. Megcsörren a telefonom. Gregoryra pillantok, miközben előveszem a zakóm zsebéből.
- Ez az apám lesz, fel kell vennem.
Egy "szia Apa" után egyből érkeznek az intelmek, némi prédikációval fűszerezve. Nem az a megszokott érzelgős stílus, hanem jóval inkább lényegretörő, parancsoló.
- Igen, Apa, én is így gondolom. Rendben. Szia!
Telefon letesz, eltesz, vissza a helyszínre, a jelenbe.

Kezem zsebre dugva. Tartásom egyenes. Tekintetem végig szalad az épületen. Átlag embernek biztos nincs ilyen háza. Figyelemre méltó vagyon van a tulajdonos birtokában. Biccentek Cris felé. Én is előveszem a telefont.
~Senki, kitűnő.
Örömmel konstatálom, hogy már nem szólnak bele sűrűn az életembe. Lassan visszacsúsztatom a belső zsebembe. Kivárom míg jobbomon végeznek a párbeszéddel.
-Menjünk be.
Elindulok az ajtó felé, inasom felkapja a bőröndöket és némán követ.

Csettintek a mögöttem várakozó sofőrnek, aki jelzésemre felemeli a bőröndjeimet.
- Menjünk.
A kapun besétálva odabent jóval "naprakészebbnek" tűnik a környezet. Felújított, korszerű berendezés, ép lakkozású padló, tökéletes festés a falakon. A két kulcsot kezdem nézegetni, amit a kinti kapunál kaptunk.
- Az őr a portán azt mondta, keleti szárny. Nézzünk körül!
A falhoz sétálok, és végigsimítom az egyik mintázat mentén a festést. Közben temérdek információ áramlik az agyamba. Igyekszem szűrni, különben napestig itt állhatnék, hogy értelmezzem és rendszerezzem. Némi indukcióval eljutok az atomoktól a molekulákon, majd az egylényegű anyagokon át az épület szerkezetének szintjéig. Végül a hosszúra nyúlt séta végén elérünk egy kereszteződéshez, és ekkorra már tudom, merre kell mennünk.
- Erre.
Majd ezzel a lendülettel fordulok balra.

Támogatom a körülnézés javaslatát. Másik falhoz megyek és rátenyerelek. Először a benne rejlő anyagok mennyiségéről és milyenségéről kapok információkat. Ezeket majd később, de feltűnően sok benne a fém. Efölött a rész fölött igyekszem átsiklani. Lassan az egész épület kirajzolódik előttem.
~Kívülről kisebbnek tűnt.
A folyosót a cipőink kopogása tölti be.

Kellő mennyiségű kopogás, néhány folyosó és két emeletnyi lépcső után végül elérjük a keleti szárny megfelelő részét, ahol is az egyik folyosó vége felé megtaláljuk a számunkra kijelölt szobákat. Odaadom Gregorynak a szobája kulcsát.
- Ha berendezkedtünk, majd keresni kéne pár jó arcot, akikkel bulizhatunk. Viszont az igazgatónőnél se ártana tenni egy vizitet. Jobb tudni, ki a főnök.
Közben az ajtóba helyezem a kulcsot, és elfordítom. A zár olajozottan működik, a kilincsre téve kezemet élvezettel figyelem ezt folyamatában is.
- Ha bármi van, csörgünk egymásra. Ez új játszótér, még ki kell ismernünk.
Ökölpacsira nyújtom a kezem, közben kitárom az ajtót, hogy a sofőr be tudja hozni a cuccaimat.
- Köszönöm Arthur, most elmehet. Ja, Greg! - szólok vissza még gyorsan - Nem ártana majd egy jó kis pokerpartyt is csapni!
Sejtelmesen elmosolyodom, majd belibbenek a szobába, és becsukom az ajtót.

Látva, hogy a szobák egymás mellett vannak kicsit elhúzom a számat.
~Ha itt sem jó a szigetelés nem sokat fogok aludni...
Vállat rándítok. Elteszem a kulcsot. Megragadom a kilincset, pár pillanatot kivárok végül kinyitom az ajtót.
-Majd hívlak.
Másodjára akarok belépni a szobába de megint maradásra kényszerülök. Visszalépek, el állok az ajtóból, hogy legalább az inas bevihesse a cuccomat.
-Mond... Igaz. Majd ha összejön egy kisebb csapat nekiülünk a dolognak. 7 Kor a bejáratnál. Addig jobban megnézem magamnak ezt a kecót.

Miután vagy egy órán keresztül pakolásztam a magammal hozott holmijaimat a szobámban, végre valahára minden a helyére került. Legalábbis így első körben úgy tűnik. Ledőltem az ágyra, hogy kipihenjem a pihenés fáradalmait, de nem bírtam sokáig nyugton maradni, így néhány perccel később előkerestem az órarendemet és a tájékoztatót, amit a beköltözéskor kaptam az egyik tanártól... Húha, hogy is hívják? Áh, sosem volt jó névmemóriám, meg nem mondom, de annyira nem is fontos. A lényeg, hogy a tájékoztatóban egész sok minden le volt írva magáról az iskoláról, hogy milyen részei vannak, a tantermek, az oktatás, edzés, miegymás. Csupán egy valami maradt ki belőle, hogy mit hol találok.
~Hát... mást nem akkor a mai program, hogy bejárom az egész épületet, de legalábbis megkeresem a fontosabb helyeket. -sóhajtottam magamban, majd fogtam a tájékoztatót, némi papírt és tollat, majd bezártam a szobám ajtaját.
-Jobbra vagy balra, jobbra vagy balra? Hm... Balra. -döntöttem el egyszerűen a kis kérdésemet, úgyhogy útnak is indultam, hogy felfedezzem az épületet.
Szépnek szép volt, viszont így első körben tájékozódni... hát, ember legyen a talpán, akinek egy sikerül, nekem így első ránézésre minden ajtó meg szárny olyan egyformának tűnik. Egyelőre csak csendben sétálgatok a folyosón, ha valami kiírást találok az ajtókon vagy a falon, akkor az alapján jegyzetelek magamnak, meg megpróbálok egy kis maszek térképet is összehozni a suliról magamnak. Közben pedig reménykedek, hátha erre téved valaki, aki ismeri is a helyet. Legalább segítene a tájékozódásban, no meg ha van társaság, akkor az idő is kellemesebben telik.

Az egyik nagyobbacska ablaknál üldögélek, a két szék egyikén, melyek egy kis asztalt fognak közre. A szemközti falon lógó képet szemlélem, miközben narancslevet kortyolgatok.
~ Sosem gondoltam bele, milyen lehetett Magneto és Xavier fiatalon. Ez a kép sokat segít az elképzelésükben.
És valóban, a képen a két régi jó barát áll, karöltve mondhatni. Bár már ott is van valami az ifjú Magnus szemében, amiből sejteni lehet, külön utakra vágyik.
~ Ha egyikünk szintén naiv idealista lenne, talán X professzor sorsára jutna. Így viszont ez a veszély nem fenyeget.
Elégedett mosollyal arcomon dőlök hátra a székben, mikor léptek kopogását hallom közeledni a folyosón. Mivel ebben a szárnyban alig láttam eddig bárkit magamon és Gregen kívül, érdeklődve fordítom a fejem a folyosó túlsó végének irányába, hogy megláthassam, vajon ki érkezik. Cípőjének hangja alapján nő lehet.

Telnek-múlnak a percek, és én még mindig nem találtam semmi értelmeset, csupán egyforma, monoton ajtókat, amik a folyosóról mindkét irányba nyíltak.
~Hmm... Ha abból indulok ki, hogy az én szobám is ezen a szárnyon van, és minden ajtó egyforma, akkor valószínűleg ez valami lakó-szárny féleség lehet... -vontam le magamban a nagy következtetést.
Nos, ha pedig lakószárny, akkor nem fogok mindenhova bekopogni, hogy hol ki lakik, így kicsit gyorsítottam a lépteimen, hogy tovább folytassam a keresgélést a nagy "labirintuson" belül. Egyszer csak egy kisebb hallba érek, s már haladnék is tovább, amikor észreveszem, van itt még más is...
-Szia! -köszönök vidáman a fiúnak- Te is itt laksz, ugye?

A kopogás továbbra sem hal el. Sőt, erősödik. A gyakori tétovázásból úgy sejtem, bizonytalan lehet az illető, akihez a lábak tartoznak.
~ Úgy tűnik, valaki eltévedt. Vagy keres valakit.
Tovább kortyolgatom a narancslevemet, szabad kezemmel pedig híreket olvasok a telefonomról.
Mikor befordul a sarkon egy lány, láthatóan keleties vonásokkal - talán pont indiai, a Princetonra is egész sokan jöttek onnan -, láthatóan rögtön kiszúr magának. Megejtek egy barátságos mosolyt felé.
- Szia! - Még a poharammal is intek felé egyet. - Igen, itt lakok.

Amikor meghallom, hogy a srác is itt lakik, egyből jobb kedvre derülök. Végre találtam valakit, ez már félsiker.
-Ó, örvendek. Az én nevem Ratna, ma reggel költöztem be... Ami azt illeti, eddig a pakolással voltam elfoglalva, szóval nem igazán tudom, hogy mit merre kéne keresnem. Ha esetleg ráérsz, akkor tudnál segíteni? Akár elmagyarázni, hogy egyáltalán merre induljak el, vagy el is sétálhatunk odáig... odáig odáig... Ami azt illeti, a tantermeket mindenképp meg kéne keresnem, bár még azt se tudom, hogy mikor, hol, meg milyen óráim lesznek... Bár ki tudja, lehet, hogy kaptam órarendet is, még nem vettem a lelkierőt, hogy végignézzem az összes papírt, amit adtak... Akkor, van kedved sétálni egyet? -hallgatok el, hogy hagyjam szegény srácot is szóhoz jutni...

Alaposabban végigmérem a leányzót, míg csacsog. Kellő lendülettel beszél ahhoz, hogy bőven jusson időm nézelődni. Miután felmértem az alakzatokat és formákat, megállapítom, hogy kedvemre való.
Szépen nyugodtan felkelek a fotelből, lehúzom a maradék narancslevet, majd a poharat az asztalra teszem. Kezet nyújtok a lánynak, mikor végére ér a mondandójának.
- Szia! A nevem Cristopher. Jól bírod levegővel - mondom mosolyogva - Csak nem énekes vagy fúvós zenész vagy?
Nem várom meg, míg magára talál a meglepetésből, mert akkor sosem lépünk tovább innen.
- Ami azt illeti, ez itt a keleti lakószárny. Itt a speciális igényű tanulók és néhány tanár lakik. A tantermeket és a legtöbb közösségi helyiséget a központi épületrészben találod. Pontosabban nem tudom fejből a helyüket, de sokfelé találni térképet a falon. Most lesz órád, vagy ráérsz?

A kézfogásra csak meglepetten pislogok a fiúra.
~Kézfogás? Egy lánynak? Na ez nem az én műfajom... -hezitálok magamban egy pillanat erejéig, majd mellkas magasságban összeteszem a két tenyerem, és egy enyhe meghajlással, biccentéssel viszonom a köszöntést, ahogy azt nálunk szokás.
-Nem, se énekes nem vagyok, se zenész, igaz, néha szoktam zenélni. -jegyzem meg még reagálásként az előbbi kérdésére, majd hallgatom, ahogy magyaráz.
Majd észbe kapok, és gyorsan le is firkantok néhány szót, mellé pedig már készülne az amatőr kis térképem, amikor meghallom, hogy térképből bizony több is van az épületen belül. No, akkor én nem szerencsétlenkedek itt vele feleslegesen.
-Szóval a keleti lakószárny... Mit értesz azon, hogy speciális igényű tanuló? Ki számít annak? Amúgy tudtommal most nem lesz órám... Hogy őszinte legyek, még nem láttam/találtam meg az órarendemet. -magyarázom egy kis akcentussal, ami inkább az "amerikai fül" számára különös, dallamos hanghordozáson érződik, mint a szavak kiejtésén.

A furcsa nézésén, majd a meghajlásán megvilágosodik egy-két dolog. Le is vonom a magam következtetéseit.
~ Ez a lány se amerikában tanult angolul. Vagy dobozban lakott eddig, ha nem szokta meg az itteni felnőtt üdvözlési módokat.
Persze azért én nem születtem dobozba. Nézek TV-t, és az egyetemen is voltak indiai évfolyamtársaink. Összeteszem a kezeimet, és meghajolok felé.
- Namaste, Ratna!
Mindig is kedveltem az ilyen egyszerű dolgokat, mint különböző köszönések. Elég odafigyelni, és sokfélét megjegyezni, és ez aztán rengeteg ajtót megnyit a szemfüles ember előtt.
- Ha nem lesz órád, akkor nyugodtan beszélgethetünk. Amennyiben nincs más dolgod, és elfogadsz tőlem egy pohár narancslevet.
Ha nem ellenkezik, akkor az asztalhoz lépek, egy pillanatra kitakarom az asztalt, majd egy tiszta pohárba töltök a narancsléből, és az asztalnak a lányhoz közelebbi szélére teszem. Én pedig visszaülök a szemben lévő székre, miután kihúztam illetve alá segítettem a széket. Én a nyugati etiketthez vagyok szokva, de ez talán már nem túl idegen a lány számára. Ennyire nem értek a keleti szokásokhoz.

Amikor meghallom, hogy Christopher az anyanyelvemen köszönt, megmosolygom a dolgot. Ilyen se sűrűn volt eddig, hogy nem-indiai ismerősök ezen a nyelven szóltak volna hozzám. Viszont, ha már ennyire érdeklődő, hogy más kultúrák szavait is megtanulja, akkor nem bírtam megállni, hogy ne javítsam ki.
-Namaste. -ismételtem én is utána, a helyes kiejtéssel meg hangsúllyal, a felvetésére azonban csak jókedvűen biccentek.
-Hmm, ha nem fogadnám el a pohár narancslevet, akkor nem is állnál szóba velem? -jegyzem meg miután egy kissé kifordítom a szavait- Amúgy honnan van nálad ennyi pohár? Tiéd a legközelebbi szoba, vagy egy készletre való pohárral szoktál közlekedni? -kérdezem, miközben hagyom, hogy Christopher segítsen a székkel.
Ha nagyon udvariaskodni akar, hát nem bánom, bár nekem kissé furcsa az egész. Legalábbis diákok körében... Megköszönöm a narancslevet, majd a kis papír-toll pakkomat is lepakolom az asztalra, ha már úgy tűnik, egy darabig itt maradunk.

Mikor kijavít, szolid, bocsánatkérő arckifejezés kíséretében billentem oldalra fejemet.
- Majd igyekszem gyakorolni.
Valamelyest memorizálom a kiejtését. Bár tudom, hogy területenként és társadalmi rétegenként változik a hangsúly és a kiejtés is a milliárd feletti lakosságú országban. Nem baj, ha ez kell számára az önmegvalósításhoz, akkor kijavíthat nyugodtan.
- Közel van a szobám. Egy ráadás pohár pedig mindig jól jön, ha meglepetés társasága akad az embernek. Meg aztán, valóban, segít kiszűrni a narancslé próbája, érdemes-e valakivel szóbaállni. Ősi amerikai rítus ez. Nem is hallottál még róla?
Komoly arcot vágok, némileg számonkérő is lehet mimikám és testtartásom. Akár egy notórius lázadóra, egy deviánsra nézhetnek így a kivételes türelemmel megáldott diplomaták. Persze egy percnél nem húzom tovább a húrt, inkább könnyed, szolid nevetésre váltok.
- Ne haragudj kérlek! Ezt nem hagyhattam ki!

-Nem kötözködésből mondtam, mielőtt félreértenéd. -válaszolok vállat vonva, amikor Chris a gyakorlást említi.
Bár, ha nagyon gyakorolni akarja, rajtam aztán igazán ne múljon. A poharamért nyúltam és már épp belekortyoltam volna az italba, amikor abbamaradt a mozdulatom, és a fiú monológjára kezdtem figyelni. Végül aztán mégis belekortyoltam, majd visszatettem az asztal szélére, ahogy figyeltem a mondandóját. Felvont szemöldökkel hallgattam, igaz, elég furcsa volt az egész. A narancslé próbája, mint ősi amerikai rítus? Miközben a citrusfélék Ázsiából származnak? Kissé eltűnődtem a dolgon, hogy most csak hülyülni próbál, vagy tényleg komolyan hiszi az egészet? Majd egy kis idő múlva kiderült, az előbbi. Még szerencse.
-Semmi gond, valahogy majd kiheverem. -legyintek neki, ahogy elmosolyodok, reagálva a nevetésére- No, és átmentem azon a híres-neves próbán?

Kissé kifordulok a székemen, és töprengő arckifejezést veszek fel. Elemző és szarkasztikus közé tehető a mimikám által jelzett hangulatállapot.
- Tekintve, hogy ilyen tempóban ittad, a kéztartásod, az udvariasságot kifejező taglestéseid, hm...
Húzom kicsit az időt, majd visszaváltok a derűs, mosolygós hozzáállásra. Lassan bólintok.
- Igen, hölgyem, ön átment a vizsgán. Maradhat.
Töltök még egy kis narancslevet, és természetesen nem hagyom ki Ratna poharát sem.
- Tényleg, nálatok szoktak alkoholt fogyasztani? - kérdezem, őszinte kíváncsisággal hangomban.

Amíg Christopher "elemzését" hallgatom, kényelmesen hátradőlök a széken, és úgy fürkészem az arcát, kíváncsian, hogy vajon mi lesz a végeredmény.
-Oh, uram, köszönöm a nagylelkűségét. -válaszolok a döntésére hasonló stílusban, majd amikor tölt még egy kis narancslevet, köszönetképp biccentek egyet.
A következő kérdés azonban egy kissé meglepődök.
-Az attól függ... -jegyzem meg töprengve- Ha arra gondolsz, hogy Indiában otthon, akkor igen, ott szoktak. Ha jól tudom, akkor az tartományonként változik, hogy milyen tömény italt és hány éves kortól engedélyeznek. A családomon belül viszont nem igazán jellemző. Speciel én még sohasem ittam alkoholt. -magyarázom, majd eszembe jut valami...
Előbb a pohár narancslére, utána pedig Christopher felé sandítok- Ugye nem kevertél bele semmit?

Részemről az öröm, sugallják gesztusaim a köszönetnyilvánításra válaszként, de nem fűzök hozzá semmi többet. Figyelem, ahogy Ratna a poharat fogja.
~ Hm, érdekes játékszer...
Mikor el kezdi sorolni, hogy változik tartományonként az italok szabályozása, valahogy nem mond újat. Hiszen nálunk is államonként változnak ezek a dolgok. Ennek ellenére türelmesen végighallgatom.
Arra azonban, mikor közli, hogy még sohasem ivott alkoholt, elcsodálkozok.
- Mennyi ideje élsz az USA-ban? Azért a hozzád hasonló csinos nők eljárnak társaságba. Ott pedig szokás - legalább egy kevés - alkoholt fogyasztani. Ezen tapasztalatokat akkor még pótolnunk kell!
Felkelek a székemről, szorosan Ratna mellé lépek. A poharához hajolok, és vizsgálódón szaglászni kezdek.
- Mit kellett volna beletennem? Bár... - közel hajolok az arcához - Furcsán érzed magad?

Valahol sejtettem, hogy Christopher hasonlóan fog reagálni a hallottakra, elvégre a legtöbb korosztályom bélire ilyen hatással volt.
-8 éves voltam, amikor ide költöztünk. -felelem a kérdésére, az azt követő megjegyzéssel pedig egy vállvonás a válasz- Tudom, hogy szokás. Na és? Attól még nem feltétlen kell beállni a sorba.
Amikor mellém lép és a poharamat kezdi vizsgálni, székkel együtt arrébb araszolok egy kicsit, hogy kényelmesen odaférhessen.
-Semmit, semmit. Gyenge poén volt. -legyintek, mire közelebb hajol hozzám.
Én meg ezzel egy időben egy kicsit hátrébb dőlök, ha kell, megint araszolok egy kicsit hátrafelé a székkel, csak ne "másszon bele" a "személyes aurámba". Ergo próbálom elkerülni ezt a számomra zavarba ejtő közelséget.
-Nem, jól vagyok, köszi. Miért? -kérdezek vissza ezúttal én.

Láthatóan nem találkozott még analítikus személyiséggel, vagy ő konkrétan túlságosan érzelmek által vezérelt.
~ Semmi gond. Tisztázzuk!
- Nem csordaösztönről beszéltem, csak statisztikáról. Meglepődtem, nem megrökönyödtem.
Persze derűs arckifejezés kíséri magyarázatomat. Nem baj, ha az óvóbácsija leszek, de ne vegye véletlenül se sértésnek. Nem tehet róla.
Mikor hátrébb dől, elmosolyodom, és feljebb húzom a szemöldököm. Nem a pohárt vizsgálom, hanem őt. Nem véletlen, hogy nem az ital ízére, hanem az ő állapotára kérdeztem rá. Továbbra is az arcát figyelem.
- Kérdezted, nincs-e benne valami. Gondolom, ha oda nem illő lenne a narancslében, azt megéreznéd. Egyébként az alkohol azok közé a dolgok közé tartozik, amit érdemes kipróbálni, de nem érdemes rászokni. Ha viszont nagyon gyenge az akaratod, akkor jobb, ha a közelébe se mész. Láttam már jónéhány alkoholistát. Nem szép látvány.

-Ahogy gondolod. Az alapján, amit mondtál, nekem inkább a csordaösztön jött át. Bár, a statisztika sem jobb... A manipulálás látványosabb formája, azt támasztasz alá vele amit akarsz. -hagyom rá a dolgot.
~Hmm, nem tetszik nekem ez a nagy vizslató tekintet, pláne nem egy ilyen mosoly kíséretében... -vonom fel én is az egyik szemöldököm, majd amikor továbbra sem mozdul arrébb, úgy döntök, hogy elég volt.
Amúgy sem szeretek úgy beszélni másokkal, ha az egyik ember éppen ül, a másik meg két lábon áll, no meg Christopher kiselőadását hallgatva lassan kezdem úgy érezni magam, mint akit sarokba akarnak szorítani. Felkeltem a székről, és arrébb sétáltam, kikerülve a fiút.
-Már mondtam, hogy nem lényeges, szóval kár ennyit "lovagolnod" a témán. Meg ha már itt tartunk, a gimnáziumi kémiaórákból annyit azért én is megjegyeztem, hogy vannak színtelen, szagtalan, íztelen anyagok is. Amúgy köszönöm a jó tanácsokat, de el tudom dönteni magam is, hogy mit hogyan csináljak, nem vagyok gyerek. -fejezem be én is a kis monológomat.

Kissé megingatom a fejem, majd egy vállvonás kíséretében adok igazat az általánosítás iránti bírálatának. Ha ezt akarja hallani, gondolni, akkor szíve rajta! Nem gátolom.
- Igazad lehet. Biztosan hallottad már: Van az igazság, a féligazság, és van a statisztika.
Ahogy kitör a szituációból, fölényes mosoly ül ki az arcomra. Hogy elkerülje a véget, az egyetlen menekülési utat választotta. Nem csinált újat magának. Nem tudott.
~ Megvagy.
Ahogy a gimnáziumi emlékeiben nosztalgiázik, nagyjából úgy nézhetek rá, mint egy felnőtt a kisgyermek okoskodására. Olyan édes, ennivaló, de szegény olyan keveset tud! Annyira nem érti, de hogy mozog a kis szája!
Arckifejezésem egyetértővé válik, halvány mosoly marad a közvetlenség fenntartásáért, majd enyhén meghajlok.
- Igazad van, elnézést kell, hogy kérjek! Alábecsültelek. Így ismeretségünk hajnalán meg tudod ezt nekem bocsátani?
Őszinte, várakozó bociszemekkel nézek rá. Arcizmom persze nem tükrözi ugyanezt a kérlelő stílust, marad a barátságos mosoly.