Folyosók

*Ahogy a srác az esze hosszát kezdte el mondani, ajkamba harapva fojtottam vissza egy beszólást és még azt is leküzdöttem, hogy elnevessem magam. Pedig az ilyeneket egy átlagos napon nehezemre esik nem észrevenni és szó nélkül hagyni.*
- Örvendek Sebastian. Sedney Duval. És biztos vagyok benne, hogy még nem beszéltünk, de különben sem szökik egekbe a névmemóriám. * Forgattam meg a szemeim, hisz ha valakivel nem találkozok rendszeresen, akkor valószínűleg a következő alkalommal felismerem, de a neve, az a homályba vész. A megtorpanására csak felvontam a szemöldököm, de végül nem kérdeztem semmit. A kérdéseire elnevettem magam és valószínűleg jogos volt a fiú részéről az öt pont.*
- Mondjuk úgy, hogy néha napján belém bújik a kisördög és olyankor magamhoz mérten normálisan viselkedem, míg máskor csak megfelelek az elvárásoknak. Amibe még egy srác sem fér bele, nem még egy tucat. Neked a könyvek a hű kővetőid vagy az útvesztőben leráztad őket? * Mosolyodtam el, ami igazából folyamatosan ott volt az arcomon. Mikor megérkeztünk a könyvtár elé „véletlen” úgy álltam, hogy még csak észre se lehessen venni, hogy ott vagyok, mikor nyílik az ajtó. A falnak támaszkodva vártam és mikor ki jön, pedig visszasétálok mellé.*
- Mondtam, én, hogy a következő az időjárás lesz. * Nevettem el magam vidáman és reménykedtem, hogy nem épp egy anyám asszony katonája aki mindenre megsértődik.*
- De még nem tudom, csak ki akarok jutni innen. De nincs kizárva, hogy ezt elolvasom, ha már anyu volt kedves megvenni… * Emeltem fel a könyvem miközben megmozgattam egy kicsit. Hát az Én ízlésemnek már a címe sem tetszett, de attól még lehet jó.*
- Te nézed, a fák rügyezését vagy esetleg beállsz a rosszcsontok közé?

Forgattam magamban a nevét, de rá kellett jönnöm, hogy így sem tűnt ismerősnek, de ez már nem is volt lényeges, hiszen most már jobban megismerjük egymást, legalábbis a nevét és az arcát már biztosan megjegyzem.
- A látszat azért csal. – utalok a könyves megjegyzésére. – Nem vagyok nagy könyvtárlátogató, csak eddig szobafogságban voltam és el kellett valamivel ütnöm az időt. – vontam meg vigyorogva a vállam.
A Könyvtárban aztán gyorsan Lily kezébe nyomtam a könyveket és bár láttam, hogy mondani akar valamit, már húztam is kifelé.
- Majd még jövök! – kiáltottam azért még vissza, hogy ne érezze nagyon faképnél hagyottnak magát.
A vigyor továbbra sem tűnt el az arcomról, ahogy Sedney éles nyelve megint megtalált, de nem bántam, mert már kellett egy kis élet a négy falon kívül és most mindenki a vizsgákra készült, meg a továbbtanulásra, így alig állt velem szóba valaki. Kész felüdülés volt ez a lány.
- Látod jól kifogtad, teljesen kiszámítható és sablonos vagyok. – feleseltem vissza, ahogy a lépcsőn vezettem lefelé, hogy a kertbe vezető ajtóhoz érjünk.
- És, ha már sem a tanulmányaidról, sem az időjárásról, és sem anyukád választotta könyvről nem szeretnél velem beszélgetni, akkor várom érdeklődve, hogy mi az, ami leköti egy csinos lány érdeklődését itt a Xavierben? – kerültem meg, hogy újabb kudarcot valljak a téma választással. Egyszerűbb, ha megkérdezem, így nem lövök újabb bakot.
- Nem, én egyiket sem. – ráztam meg nevetve a fejem. – Én edzeni készültem és mivel már nem vagyok a négy fal közé kárhoztatva, kihasználom, hogy jó az idő és kint ejtem meg. – magyarázom, miközben kinyitom neki az ajtó, hogy kisétálhassunk a szabadba.

/Folytatás: Park – Terasz /

//Előzmény: Gyengélkedő//

Az előugró tüskék elől hátrébb húzódik - már amennyire a szék engedi - annak ellenére, hogy tudja, direkt sosem szúrná meg velük Sarah, de sajnos történtek már balesetek.
-Öhm...szex közben sem szoktam ám odafigyelni...
~Na várjunk csak...én most tényleg azért lobbiztam, hogy dolgozhassak? Hát megőrültem én?~
-Tudod mit? Igazad van, jobb lesz, ha pár hétig csak fekszem,és nem csinálok semmit. Majd rendelek pizzát...és ha gondolod, meló után csatlakozhatsz te is.
A hullámvasút hasonlat amúgy nagyon is találó, az viszont, hogy a lány nem vallja be, hogy majdnem a falnak mentek kicsit sem nyugtatja meg...gondolnia bőven elég volt rá ugye.
-Öhm...még hallak. Amúgy, nekem mindegy...illetve...tudod mit? Lehet furcsán hangzik de...menjünk ki a teraszra. Lehet jót fog tenni egy kis friss levegő...és legalább megtanítalak végre rendes papírrepülőt hajtani.

Bár már jó ideje együtt vagyunk, még mindig sokszor elfelejtem, hogy úgy olvas a gondolataimban, mint, ahogy más a beszédemre reagál. Ezért most sem vagyok bosszús, inkább jót mosolygok, hogy akkor már ketten aggódhattunk, hogy vajon megállunk-e a fal előtt, hiszen nem kellett volna elfeledkeznem erről. Viszont legalább ő is kapott az aggodalmamból kicsit.
Mikor közölte, hogy szex közben sem szokott a fejembe nézni, vagy másokéba, csak meglegyintettem a feje búbját, amolyan megrovóan.
- Ejnye! Még szerencse, hogy ezt mondtad, különben számíthatnál rá, hogy szert teszek egy Magnetoféle sisakra és csak azt viselve vagyok hajlandó veled ágyba bújni. – közöltem vele teljesen komoly arcot vágva hozzá.
A pihengetési terveire először csak bólogattam, aztán viszont már nemet integettem a fejemmel.
- Na nem, barátocskám! Pihengetsz ez igaz, de nem egész nap és szépen, ebben a klassz, kényelmes székben járőrözöl a suliban, hogy kordában tartsd a kölyköket. Én meg, ha kell megmozgatom őket, ha már nem bírnak magukkal. – vigyorogtam rá ördögien.
Mivel a teraszra vágyott és abban semmi kivetnivalót nem találtam, így aztán kitoltam a teraszra, ahol, most gyönyörűen sütött a nap és a tavasz már bontogatta a szárnyait.
- Hát az időre nem panaszkodhatunk, tényleg gyönyörű az idő és friss a levegő. – szívtam tele én is a tüdőmet

-Brrr... - feleli, és látványosan bele is remeg, mintha tényleg a hideg futna végig rajta - Feltenném rá mind a 20 tábla megmaradt csokim, hogy neked még az is szexin állna, de inkább ne próbáljuk ki, még elterjedne, hogy nagyon beteges a fantáziám...
~És a Bárónő óta nem zúgtam bele egy gonosz nőbe sem...bár ezzel sokan nem értenének egyet, de nem izgat, én aranyosnak látom őt, mert az, és kész.~
-Hééé, annyira azért nem kényelmes ez a szék! Mellesleg...csak most gondoltam bele, a lift csak a földszintig visz felfelé...hogy a francba fogok feljutni a szobámba???
Ez egyébként tényleg némi aggodalommal tölti el. Ahogy kifelé gurulnak erőteljesen gondolkodni kezd rajta, hogy vajon Xavier hogy az ördögbe oldotta ezt meg, ha megoldotta egyáltalán. Amennyire emlékszik, sosem látta őt a felsőbb szinteken...
-Aha...az... - bólint, csak félig oda koncentrálva, aztán a tekintete megakad egy ott felejtett újságon. Kinyújtja a karját, majd koncentrálni kezd, és lassan, nagyon lassan az újság megmozdul. Aztán a lágy szellő eléri őt is, kártyavárként lerombolva az illúziót, hogy bármi köze volt neki ehhez, így aztán csalódottan dől hátra megint.
-Na jó...Adam mindig ragaszkodott hozzá, hogy telekinézissel hajtogassak, de ő most nincs itt...remélem téged nem zavar, ha kivételesen a kezeimet használom...általában nem szokott - fejezi be sejtelmes hangon, és még egy kacsintást is beszúr a végére.
-Öhm...izé...idehoznád azt az újságot viszont? Ez nekem ma nem akar összejönni...

Sean reakciójára azért halkan felkuncogok, mert nem akarok lovat adni alá, de azért megüti valami a fülem, amit gondolom csak véletlenül kotyogott el.
- 20 tábla dugi csoki? Te kis gonosz! Képes voltál elrejteni előlem ennyi finomságot? – hördülök fel és perdítem magam felé a székkel együtt. – Na várj csak! Pedig megvettem neked a legújabb videojátékot, de most azt én is eldugom!
~ egy kiskacsa…két kiskacsa….három kiskacsa... sok kiskacsa ~ mantrázom fejben, mert sejtem, hogy megpróbálja kiolvasni a fejemből, de már elég tapasztalatom volt, hogy miként rejtsem el előle a nem kívánt gondolatokat, bár nem sok példa volt rá eddig, de most azért sem szerzem meg neki ezt az örömet.
- Ne félj megoldjuk a feljutást. – nyugtattam meg, majd csak kóricál itt pár markos gyerek, aztán eljátsszuk a gólya viszi a fiát és már fenn is vagy. – vigyorogtam rá kedélyesen.
- És engem egyáltalán nem zavar, ha használod a kezeidet édesem, sőt kimondottan szoktam élvezni, talán nem vetted észre? – csóválom meg a fejem, miközben átadom neki az újságot, bár fogalmam sincs, miért pont most támadt ihlete hajtogatni. Meg különben is, van a szobában is elég papír.
- Na, akkor most mond merre akarsz menni, mert ha egyszer felmentünk, 10 perc múlva nem foglak lecipeltetni. – kérdezem tőle várakozóan.

-Hééééé! - Kiált fel, miközben szorosan rámarkol a kerekesszék karfáira, mert szégyen vagy sem, de kitör rajta a frász a hirtelen éles kanyar közben.
-Nem úgy értettem, hogy előled dugtam el te őrült, paranoiás nőszemély! - Kiáltja komolytalanul, annak ellenére, hogy már régesrég rájött az összefüggésre aközött, hogy valamiért azok a csokik nem tűnnek el nyom nélkül, amiket kedvese nem talál meg.
-Váváváááárjunkcsak, milyen videójátékról beszélsz te mi? Csak nem megvetted a "Heart of the Swarm"-ot? Úristen, te vagy a legjobb? És ho...kiskacsa???
Valamiért erős nosztalgiával kezd gondolni a "Duck hunter" nevű játékra, és őszinte sajnálattal tölti el, hogy nincs a kezében a jó öreg zapper-e, hogy lelövöldözze azokat az undok kacsákat, amik elárasztották huncutul mosolygós menyasszonya elméjét.
~Vajon elmondjam neki, hogy egy ideje már emlékekben is tudok olvasni, nem csak aktuális gondolatokban? Áh...neeeem...így is eléggé idegesítő vagyok...és megígértem, hogy azt nem csinálom, ha már nem muszáj mindenkivel aki szembejön. Nem mintha most könnyen menne....francba...~
-Ó, tudom én, hogy szereted, ha használom a kezeim - kacsint rá újra - ami azt illeti, erre gondolatolvasás nélkül is rájöttem anno.
Közben a kezei szorgosan dolgoznak az újságpapíron, annak ellenére, hogy szinte egy pillanatra sem néz oda, csak amikor elkészül a mű.
-Hopsz, elszúrtam, nem repülő lett. - Szól sajnálkozva, majd átnyújtja a "félresikerült" szárnyast.
-Hát...nekem egyenlőre jó itt...csak te és én...a kilátás sem rossz, akkor sem, ha nem rád nézek...szóval tőlem maradhatunk...bááár, ha elárulod hova rejtetted azt a játékot, alkuképes vagyok természetesen....
Aztán pimaszul elmosolyodik, és az ölébe rántja a lányt, aztán pedig szorosan átöleli hátulról, hogy nehogy megszökjön, végül a fülébe suttog.
-Tessék, foglaltam neked helyet.

Miközben állhatatosan állom a kérdő, könyörgő tekintetét és mantrázok magamban, persze tudom, hogy sokáig úgy sem bírok neki ellen állni és úgy is oda adom neki, hiszen meg fogja ölni az unalom, ha sokáig a székhez lesz kötve.
- Nem ér elterelni a gondolataimat ilyen pikáns témákkal. – rovom meg nevetve, ahogy visszatérünk a kezeinek használatához. – különben meg te sem panaszkodhatsz az enyémre. – nyújtottam ki a nyelvem rá.
Azért tényleg sikerült nem figyelnem arra, hogy közben mit ügyködik az újságpapírral és őszintén meglepődtem mikor átnyújtotta azt a tökéletes papírvirágot, amit mosolyogva fogtam a kezembe.
- Mindig meg tudsz lepni. – sóhajtottam, pedig tudtam, hogy mennyire szereti az origamit, de mostanában nem nagyon foglalkozott vele. – Köszönöm, nagyon szép. – emeltem az orromhoz, mint aki megszagolja az illatot keresve rajta.
Aztán, ahogy az ölébe ránt, majd nem sikerül kizökkentenie és a védekező reflexeimet beindítani, csak az utolsó pillanatban tudtam visszafogni magam.
- Jaj te! Most majdnem mehettünk volna vissza a Gyengélkedőre! – csóváltam meg a fejem, mikor már ellazultam az ölelésében. – És haljuk azt az alkut, de tudod, hogy milyen veszélyes is lehet. – döntöttem hátra a fejem a vállára vigyorogva. – De lassan kicsöngetnek és nem biztos, hogy jó példát mutatunk így itt a srácoknak. – fogtam szorosan magam körül a kezét a szavaimmal ellentétben, mint aki soha nem akarja elengedni.

Most már ő is tudja, hogy sokáig nem fog tudni Sarah ellenállni, ami némi önbizalommal tölti el, de azért nem akarja túlzottan elbízni magát, azzal inkább megvárja azt, amíg eljutnak a kéz témához.
-Ó, nem is szoktam panaszkodni - jegyzi meg kacéran, annak pedig külön örül, hogy tettszik a lánynak az ajándék, még ha nem is illatos papírból készült.
-Áh, nem olyan rossz hely az, úgyis hagytam ott egy pókember képregényt, amit már rég el kellett volna olvasnom. Állítólag a 700. szám vége nagy meglepetés, kíváncsi vagyok, mi lehet az...
~Amúgy, ez fura...a telepátiámmal azt hittem, simán le fogja itt lőni valaki. Ezek a mai kölykök...most persze jól jön, de azért szomorú, hogy nem olvasnak semmi normálisat. A Twillight és a Vámpír akadémia összes csavarját bezzeg lelőtték nekem...mondjuk a szép remények végét is tudom, szóval legalább Lily büszke lehet magára.~
-Rossz példát? Ugyaaaaan.... - duruzsolja a lány fülébe, aztán hozzá is dörgöli kissé az arcát, öleléséből pedig egy pillanatra sem enged. Helyette inkább a másik kezével megfordítja a széket, hogy a másik irányba nézzenek, a kert felé.
-Ha meg mégis, akkor sem tudsz rávenni, hogy eleresszelek.
Állát végül a lány vállán támasztja meg, miután még szorosabban összebújik vele, de aztán tényleg nem mozdul meg, egyetlen centit sem. Fárasztó volt ez a néhány nap, nagyon fárasztó, és ijesztő. Olyan jó most kicsit nyugton lenni, és békében, azzal, akit mindennél jobban szeret.

//Köszönöm a játékot @->>--//

Sosem tudtam sokáig haragudni arra a kölyök képére, ezért most is végül a morgásom mosolygássá alakult, ahogy hallgatom, hogy mennyire felkészült a következő Gyengélkedőt megejtő látogatására.
- Azért nem hiszem, hogy olyan jó hely lenne, ha nem ülnék ott naphosszat az ágyad mellett gondolom. – csóváltam meg azért a fejem.
Igaz, hogy a szavaim azt sugallták, hogy nem kéne itt enyelegnünk, mindenki szeme láttára, de nekem sem volt semmi kedvem most kikászálódni az öléből, hiszen nagyon örülök, hogy már ennyire jól van és úgy érzem az eddig visszafojtott aggodalom is most jön ki rajtam
- Óóóó! Rá tudnálak én arra venni! – nevettem fel, és jól tudta, hogy mire gondolok, hiszen telepeta a szentem, de persze eszem ágában sem volt ezt valóra is váltani.
Szorosan hozzá simultam a mellkasához és együtt néztük a tavaszba forduló kert gyönyörű panorámáját, békében és szerelemben, ami mostanában ritka pillanat volt számunkra.
- Óóó Sean! – sóhajtottam – Remélem még nagyon sokszor nézhetjük ezt együtt.


//Én is köszönöm, nagyon élveztem //

Bogyó



Lassan ballagtam zsebre tett kézzel a folyóson. A gondolataim még mindig Jess után kavarogtak. Egy jó ideje nem hallottam felőle semmit...
- A franc essen bele..- Motyogtam idegesen, miközben tovább haladtam. Fogalmam sincs, hogy miért ment el, hogy hova azt meg végkép nem tudtam. Magamban morgolódva sétálgattam cél nélkül. Még nem fedeztem fel az egész környéket, úgyhogy idejét láttam nézelődni. A folyosó szinte kihalt volt. Egy lélek se járt délután erre felé. A többségük vagy a könyvtárban volt, vagy TV-t nézett, vagy ki tudja mit csinált bent a szobájában és igazság szerint nem is nagyon akartam tudni minden apró rezzenésről.
Teljesen nyugodt léptekkel sétáltam mindaddig, amíg meg nem hallottam valakinek a lépteit. Egyik szemöldökömet felvontam, miközben vátam, hogy meglássam ki az új zajforrás okozója.

Már nagyon régen nem csináltam ilyet. Nem is volt rá szükségem (bár régebben sem azért maradt a kezemben ez-az, mert tényleg kellett), meg meg is ígértem Adamnek, hogy nem lopok többet, de ez olyan szép volt. Láttam, amikor a lány véletlenül rálépett a táskája szíjára, amiről levállt a csatt, de nem vette észre, én meg nem szóltam neki, inkább magamhoz martam, amint odébb állt. Most majd nem fogja tudni mindkét oldalon bezárni a szütyőjét. De hát végül is ígyis-úgyis meg kell javíttatnia. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, ahogy a kezemben tartott apró fémkapcsot nézegetve baktattam előre, hogy a szobámba vigyem, és elrejtsem valahol. Olyan szépen csillogott...
Ijedt sikkantással ugrottam hátrébb, ahogy hirtelen egy jókora árnyék vetült rám. Azonnal a hátam mögé rejtettem a kezem, és a benne tartott picike kincset, és rémült szemeket meresztve az ismeretlenre tettem hátra pár lépést.
-Nem adom - kiáltottam rá félig durcásan, félig ijedten. - Az enyém. Azért sem adom! És ki vagy te? - jutott eszembe hirtelen, hogy azért ezt sem biztos, hogy hülyeség megkérdezni.

Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló lányra.
- Nyugi, nem akarok elvenni semmit.- Emeltem meg a kezemet feladóan és kérdőn mértem végig. Alacsony volt, hozzám képest jóval, de aranyos is volt egyszerre, ahogy egyből félig felpaprikázott félig ijedt előadását megláttam.
- Blay vagyok, nemrég jöttem.- Válaszoltam a nekem szánt kérdésére, aztán lassan leengedtem a kezemet. Gyorsan végig pillantottam a lányon, hát meg kellett hagyni, elég furcsa kis teremtésnek bizonyult. Főleg a haja, aranyosnak tűnt ezzel a zöld frizurával, bár elég furcsán nézett ki, de hát... legalább egyedi.
- Mit rejtegetsz a hátad mögött?- Érdeklődtem, miközben kezeimet összefontam a  mellkasomon.
- És nyugi, nem kell félned tőlem, nem eszek embert... általában.- Nyögtem fel, ahogy eszembe jutott egy-két kép, majd halkan felsóhajtottam és vártam, hogy megszólaljon a Zöldike előttem.

Bizalmatlanul néztem a szemébe, enyhén előredőlve, hogy lássam, igazat mond-e, és tényleg nem akarja-e elvenni tőlem, ami én loptam, vagyis jogosan az enyém (legalábbis amíg Adam nem kérdezi).
-Biztos? Megígéred?
Úgy tűnt azonban, hogy tényleg mentes mindenféle hátsó szándéktól, ami azért megnyugtatott, noha még nem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy talán mégis elvenné tőlem ezt a jópofa csattocskát. Közelebb lépve hozzá lábujjhegyre állva szaglásztam bele párszor a körülötte lévő levegőbe. Nem mintha ki tudtam volna szagolni a gonoszságot, de az utcán töltött évek alatt valahogy kialakult ez bennem, hogy a szaglásomat is bevessem, ha esetleges veszély forogna fent, diszkrétebben, vagy kevésbé diszkrétebben, ahogy éppen jött.
-Nincs gonosz szagod - közöltem végül a diagnózist. Csak későn jutott eszembe, mire tanítottak, hogy ilyesmire igazán nincs szükség, ha találkozom valakivel, de idegeneknél ezt még mindig nehéz volt betartanom. Hogy jóvá tegyem, egy halvány mosollyal integettem neki, miközben bemutatkoztam neki, ha már ő is így tett. - Annabelle.
Kézmozdulatára megint megszeppentem, mert igencsak számonkérő és szigorú testtartás volt. Nem is mertem titkolóznia előtte.
-Hát én... ezt - böktem ki félénken, és szégyenkezve nyújtottam felé a tenyeremben tartott kapcsot. - Olyan szépen csillogott, hogy nem tudtam otthagyni... De akkor is az enyém. Én csórtam - vágtam ki a mindent eldöntő érvemet, miközben visszahúztam magamhoz, nehogy még elvegye tőlem.
Visszavont bizalmam aztán végképp jogosnak tűnt, amikor kiderült, hogy néha azért szokott embert enni. Guvadt szemekkel kezdtem hátrálni, miközben egyre hangosabban és gyorsabban szuszogtam.
-Nagyon kérlek szépen, ne bánts - nyüszögtem. - A hűtő tele van kajával, és nagyon finomak. Egyik sem emberből van, de... nem lehetne, hogy beérd azokkal? Kérlek-kérlek!

Egy ideig figyeltem a reakcióját. Furcsának tűnt, ahogy viselkedett, mintha először lenne embereket között. Egy kicsit meglepődtem amikor közelebb hajolt hozzám, de egy apró mosollyal néztem le a lányra.
- Igen, megígérem.- Nevettem fel és amikor felé lépett egy lépést felvont szemöldökkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Eleinte nem tudtam , hogy mit csinál, aztán amikor megláttam, hogy szaglászni kezd kicsit koppant az állam a padlón.
~ Na ez izgalmas lesz.~
Gondolataimból a lán megjegyzése hozott vissza.
- Hűha, ez aztán a megállapítás, mondd csak ki tudod szagolni azt is, hogy hányas lesz egy dolgozat?- Kérdeztem kíváncsian, miközben visszaintettem Annabelle-nek. Olyan különös lánynak tűnt. Hirtelen változott a hangulata és egy kemény lányból egy ici-pici félénk lányka állt előttem.
- Nagyon szép.- Ismertem be, ahogy megláttam a kezében lévő csatot. Hirtelen beugrott egy kép, hogy Mary is hogy oda volt az ilyen dolgokért. Aztán, amikor visszahúzta hangosan felnevettem, mindaddig amíg el nem kezdett tőlem hátrálni és meg nem hallottam a szinte már félő reszkető hangját. A mosolyom egy pillanat alatt lehervadt és lassan közelebb léptem a hátráló Anna-hoz.
~ Jaj ne… ne… ennyire nem lehetek ijesztő..~
- Jaj Annabelle , nem úgy értettem, kérlek szépen ne félj tőlem, sose bántanálak.- Nyögtem fel fájdalmasan, miközben arcomra is kitükröződött a bensőmben érzett fájdalom.
- Csak vicceltem, azt hittem érteni fogod, de meg se fordult ilyen a fejemben.- Takartam el az arcomat, miközben hátamat a falnak vetettem. Egy szörny voltam és mindig is az leszek, ez ellen nem tudtam elmenekülni, és ha má egy ilyen apró lányt megtudtam ijeszteni….

-Akkor... akkor jó - bólintottam, kicsit azért még bizonytalanul. - Ha megígéred, akkor jó.
Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem hogy nem számítottam, de először még értelmezni sem tudtam. Minek néz ez, nyomkövető kutyának? De aztán, ahogy magamra képzeltem a füleket meg a bolyhos farkincát, amit izgatottan csóválnék ide-oda, amint megérezném az ötös intenzív szagát, hogy aztán az orrommal a helyes irányba bökdössem Blay-t a lábszáránál, akaratlanul is elvigyorodtam.
-Nem, ilyesmire sajnos nem vagyok képes - ráztam a fejem még mindig vidáman mosolyogva. - Csak nyolc évig az utcán csöveztem, úgyhogy vannak bizonyos szagok, amiket ha megérzek... Persze nem biztos, hogy akkor meg akarnak majd támadni, csak... Meg persze, volt már, hogy finom illata volt, de... Mindegy - legyintettem kapkodva. - Neked kedves illatod is van, és azt is mondod, hogy nem akarsz bántani. Meg itt még tényleg senki nem akart bántani, mióta itt vagyok, úgyhogy... - Vállat vontam. Reméltem, hogy ebből a katyvaszból, amit itt előadtam, valamennyit azért megértett.
Az, hogy a csatt tetszett neki, nem volt meglepő, mert tényleg nagyon szép volt, még ha így, táska nélkül funkcióját vesztetten hevert is a markomban. De attól még olyan csinos volt, ahogy úgy csillogott. De én láttam meg előbb, úgyhogy Blaynek be kellett érnie egy másikkal. Igaz, hamar kiderült, hogy nem ez a legfőbb probléma. Miután a frászt hozta rám, hogy emberevő sárkány lenne, a következő pillanatban máris ismét megijedhettem, hogy most meg mi baja van. Na! Hát a sárkányok nem zuhannak össze!
-Hé - bökdöstem meg a mutatóujjammal a kézfejét, amiből mindkettő takarta az arcát. - Na - huzigáltam meg a felsőjét is, ha nem nézett fel. - Azért nem kell így elszomorodni, hogy nem eszel embert. Én kifejezetten örülök neki. Ha meg mégis emberre éheznél, akkor sincs gond.
És már át is változtam, hogy gyíkalakban tekintsek fel rá a számomra most borzalmas távolságon át, ami az arcainkat elválasztotta.
-Egy gyíkhoz már csak nem lenne gyomrod - vigyorogtam rá nagyot kacsintva, majd felszaladtam a mellette lévő kisasztalra, és az azon díszelgő váza tetejéra, hogy legalább annyival közelebb kerüljek hozzá, bár így is alig értem el a vállait. - Te mihez értesz? - kérdeztem, hogy még jobban eltereljem a nyilvánvalóan sötét gondolatait, amiket ugyan továbbra sem tudtam hova tenni, de ha minden igaz, ő is xavieres volt, másképp hogy került volna ide? Akkor pedig igazán nem hagyhattam, hogy miattam érezze rosszul magát.

Egy kicsit kevésbé utáltam már magam, amikor meghallottam  Anna hangját. Csendben hallgattam a hangját, furcsa mód nagyon megnyugtató volt, de a mondandójának tartalma elszomorított.
- Sajnálom Anna.- Motyogtam még mindig eltakart arccal, s csak akkor engedtem le a kezeimet amikor megéreztem, hogy finoman meghúzza a pólóm alját. Az ujjaim között átkukucskálva néztem le a lányra, és amikor kék kis gyíkká változott levettem a kezemet az arcom elől. Tátott szájjal bámultam rá, majd amikor megszólalt elmosolyodtam. Aranyos és furcsa volt egyszerre egy gyíkkal beszélgetni.
Szememmel követtem az apró lánykát, ahogy felszaladt az asztalra majd a vázára. Egy lépést tettem felé, majd megsimogattam a gyíkocska zöld hátát.
- Ezt nem gondoltam volna, nagyon ügyes kis trükk.- Mosolyogtam Anna-ra, majd amikor megkérdezte, hogy én mihez értek elgondolkodtam a válaszon. Egyszerűen nem tudtam mit mondjak neki, megmutatni pedig nem akartam. Nem arról szó se lehetett, hogy bántsam Anna-t és másokat e akartam életveszélynek kitenni.
- Mondjuk úgy hogy én is képes vagyok gyíkká változni, csak sokkal nagyobb, erősebb és veszélyesebb gyíkká.- Sóhajtottam fel, majd finoman előre nyújtottam a kezemet.
- Nem lenne jó ötlet, ha felvenném azt az alakomat, de ha gondolod megmutatom, mivé tudok átváltozni.- Mondtam halkan és közben ott tartottam a a kezemet, hogy rámásszon, ha gondolja.
- A szobámba megmutatom neked, ha érdekel s esküszöm, hogy nem foglak bántani, sőt….- Mosolyogva simogattam meg a lányt. Igazából eszméletlenül hasonlított Mary-re, nagyon is, csak ő neki nem vörös volt a haja, hanem zöld.. s ettől olyan.. különleges volt.

Ahogy az ujjai közeledni kezdtek felém, ijedten húztam be a nyakam, de nem hátráltam, így hamar kiderülhetett, hogy valóban nem akart bántani, csak megsimogatni. Azt már hálásan vettem, és a fejemet jólesőn szegtem fel, hogy az ujja beleakadjon, és még csinálja egy kicsit. Hát van szupibb dolog a világon a buksisiminél? Aligha. Így amikor húzta volna vissza a kezét, utánaszaladtam, és elrugaszkodva a kezén landoltam, hogy elkapva a hüvelykujját visszavezessem a fejem búbjára, hogy eszébe ne jusson abbahagyni.
-Nahát - suttogtam elképedve nézve fel rá a magasba, amikor kiderült, hogy hasonló képessége van, mint az enyém. - Te is gyík vagy? Mondjuk emberként is nagyobb vagy, meg gondolom, erősebb is, úgyhogy nem lep meg, hogy átváltozva is, de... Hogy érted, hogy veszélyesebb? - szűkültek össze gyanakodva a szemeim, de aztán a vészriadó helyet, ami azonnali meneküléshez vezetett volna, inkább széles mosoly terült szét az arcomon. - Te is kitanultad, hogy lehetsz rettenthetetlen zöldség, ugye? Jól tetted, kell is az. Én sem tétlenkedtem eddig.
Majd, hogy mutassam, mennyire rettenthetetlen gyíktársara akadt, hátralöktem magam a hátsó lábaimra, hogy felágaskodjak, és apró mancsaimból öklöt formázva mozgattam őket egy-egy láthatatlan kör mentén, mintha bokszolni invitálnám Blayt. Csak éppen egy gyík teste nem ilyen testtartásra lett tervezve, úgyhogy igen hamar meginogtam, és előrezuhanva hasra tottyantam a fiú tenyerén, hogy még a fejem is végigterült a csuklóján. Szerencsére a kipárnázott talajnak köszönhetően egyáltalán nem fájt, de megjegyeztem, hogy ilyet csak emberként ajánlatos csinálni.
-Mindegy, két lábon jobban megy - vontam meg a vállam, majd megráztam egy kicsit a hátam, nem mintha porttól akartam volna megszabadulni, inkább, hogy magamhoz térjek az esésből, majd ismét vigyorogva pillantottam fel Blayre. - Ha megígéred, hogy nem fog fájni, akkor mehetünk - bólintottam, majd leugorva a kezéből visszaváltoztam emberré, hogy a földre már két lábbal huppantam.

Mosolyogva simogattam meg kicsi gyíkocska fejét. Aranyos volt, ahogy a pici fejét még oda is nyújtotta, hogy tovább simizzem. Aztán, amikor el akartam húzni a kezemet, megéreztem, hogy visszahúzza pici kezeivel az ujjamat, hogy folytassam a simizést. Még jobban elvigyorodtam, de azért folytattam. Aranyos volt, hogy egy ilyen picire összezsugorodott lányka, hogy élvezi a simogatást, a törődést.
Mosolyogva figyeltem, ahogy az apró kis teste a tenyeremben landol, majd onnan néztem a lány csodálkozó szemeibe. A mosoly nem akart eltűnni az arcomról, pedig semmi vidám nem volt a dologban. Egy pillanatra elkomorult az arcom, de ez csak addig tartott amíg meg nem hallottam Anna rettenthetetlen zöldség dumáját. Hangosan felkacagtam, majd megráztam a fejemet és lenéztem a kezemben tartott szépségre.
- Bárcsak így lenne Anna…. de nem. Fogalmazzunk úgy, hogy gyík vagyok, de mégsem egészen olyan, mint te.- Néztem rá, miközben tekintetem lassan elsötétült az emlékektől:Mary és Tony a földön… a hideg, ami belülről kezdett szétáradni a tetemben nem hagyott nyugodni. Mindaddig nem, amíg meg nem láttam a boksz helyzetet felvett pici állatkát tenyerembe. Szemeimbe ismét visszaköltözött az a kedves csillogás és ajkaimra a mosoly, amit előzőekben küldtem Annabelle felé. Aztán, amikor megláttam, hogy elhasal megráztam a fejemet.
- Vigyázz magadra, nem szeretném, ha a kezem között törnéd össze magad. Gyík lábat ég nem gipszeltem, és nem most szeretném elkezdeni.- Nevettem fel, majd lehunytam egy pillanatra a szememet, hogy végig gondoljam, tényleg jó ötlet-e elvinni a lányt a szobámba, hogy megmutassam neki az átkomat.
- Megígérem, hogy semmi bajod nem fog esni. Előbb bántanám magam, minthogy egy hajad szála is meggörbüljön.- Néztem rá immár komolyan, és amikor el akartam indulni meglepően vettem észre hogy kiugrott a kezemből.
- Tudod ez azért nagyon aranyos. És most már tudom hova rakni a zöld hajat is.- Nevettem rá, miközben az ujjaim közé csippentettem egy tincsét és a füle mögé tűrtem.Míg sétáltunk zsebre tettem a kezeimet és úgy ballagtam a lány mellett, míg meg nem érkeztünk a szobámhoz.
- Hát itt volnánk- Mosolyogtam le Ann-ra, aztán kinyitottam a szobám ajtaját és előre engedtem őt, cak utána mentem én is be a szobába, aztán bezártam az ajtót.
//Hálószobák//