Folyosók

Ratna-t megpillantva először büszkeség majd ijedtség ülne szívemre. Már ha ebből a kettőből valamelyik is meglenne. A lány ijedt reakciójából kezdtem arra következtetésre jutni, hogy hatalmas hibát vétettem. Parancs szavára azonnal összegyűltem néhány centiméterre a feje mellett.
-Úrnőm? Netán ismeri a betolakodót?
Arcot nem öltök csak egy kis kékesen világító füstgömbként lebegtem egy helyben, itt ott "folyt" belőlem a füst. Színem egy az egybe egyezett Ratna-éval. Zaklatottnak tűnt így nem láttam jó döntésnek, hogy többet kérdezzek. Egyenlőre...

~Egy mutáns barát egy másik világban... Ez emlékeztet valakire... -morfondíroztam magamban, ám mivel Darren tovább beszélt, inkább nem szóltam közbe, csak bólogattam a fiú szavaira.
-Persze, hallom... és igazad van, tényleg elég értelmetlennek tűnik, de sejtem, miről van szó... Na jó, ez most elég hülyén fog hangzani, de nem kell tartanod tőle... Uh, ilyet mondott? Ami azt illeti, ez egy elég hosszú történet... Vagyis annyira mégsem, ha gondolod, elmesélhetem. De várjunk csak, ez hanyadik Aspirined ma? Add csak ide, nem egészséges túl sokat bevenni belőle egyszerre! -kapom ki Darren kezéből a gyógyszert, mielőtt még megehetné őket.
-Dzsin, most aztán lapíts, mint nyuszi a bokorban... Mi az, hogy legyőzted?! Ő nem betolakodó, hanem egy barátom. Szégyelld magad, mit tettél vele? -kérdezem szigorúan, majd előtúrom a szobakulcsomat a zsebemből.
Miután az ajtó nyitva állt, újra Darrenhez mentem, hogy felsegítsem a földről.
-No gyere, ne ücsörögj itt a folyosón, mint valami rakás szerencsétlenség, bent amúgy is kényelmesebb.


//Folytatás: R.N. hálószoba//

//Colin-nak//

A Diáktanács Irodájából elindulva egyenesen a Hálószobám felé vettem az irányt, míg a folyosón haladok végig, a Cristopher-rel való beszélgetésen morfondírozok. Nagyon figyelmes embernek ismertem meg, és jó volt vele beszélgetni egy kicsit a dolgokról. Hirtelen eszembe jut, amit ő mondott (hogy az iskoláról és környékéről lehetőleg ne készítsek fotót). A folyosó kellős közepén leteszem az utazótáskámat, kicipzározom és előveszem a fényképezőgépemet. Pár gombnyomással kiválasztom az intézmény előtt készített fotósorozatot és rányomok a törlésre.
~ Na, így is.~
Visszapakolok mindent, bal kezemben a táskát, jobb kezembe pedig a Criss által kapott házirend egy példányát tartom.
~ És a kulcs...~
Bosszúsan ismét lepakolok mindent, szabaddá téve egyik kezem és zsebemben való hosszas kutatás után rátalálok a keresett tárgyra.
~ Most már talán minden megvan.~
A szárny végéről hangos kacagást hallok. Dühösen a hang irányába fordulok, de addigra már csak a két lány hűlt helyét pillanthatom meg.
~ Azért ennyire nem vagyok mulatságos.~
Szép lassan haladva nézem a hálószobák sorát, és megállok egy előtt, ami feltehetően az enyém.
~ Nos, most pillantom meg az életem jövendőbeli lakhelyét...~
Kulcsomat csörgetve próbálom minél sietősebben kinyitni a zárat miközben egy árnyat pillantok meg magam mellett.

/Maxnek/

Még jó, hogy hétvége van. Tuti, beborulnék a szertárba, ha most órát kéne tartani! De nem is elég, hogy fáradt vagyok, még ügyelnem is kell.
~ Milyen hülyeség ez az ügyelet! Na jó, nem hülyeség, csak az hogy egy kezdő tanárra bízzák. Mert már itt vagyok egy kis ideje, de azért ehhez mégis csak kell rutin.
Látok egy srácot, aki most készül egy nagy sporttáskával bemenni az egyik szobába. Biztos új srác, még nem is láttam eddig. Ahogy elmegyek mellette, ráköszönök. Mégis csak úgy illik.
- Szia! Colin Cooper vagyok.
Látszik azért rajtam, hogy fáradt vagyok. Amikor pedig látom Nicolas Simonsot kijönni a mosdóból, csurom vizesen(!), akkor azért felmegy bennem a pumpa. Pedig sose ültem mellé a WCn. Ez az érzés aztán hamar csalódottságba megy át.
A fiatal tinédzser fiú csak néhány lépést totyog, a cipője így is hangosan cuppog minden mozdulatnál. Lassan oda érek elé.
- Már megint mit csináltál? - kérdezem inkább letört, mint dühös hangon - Nem megmondtam, hogy nem mászkálunk a csövekben? Mi van, ha pont használja valaki a wc-t, amikor ki akarnál jönni? Azért ebből nagyobb bajod is lehet ám, mint egy kis büdös víz.
Tudnék még prédikálni, mivel engem vesznek elő, ha a kiskölykök valami bajt kavarnak, mikor én ügyelek. Szóval a lendület megvan, és egy kicsit kezdek is hadarni, de aztán jön egy hangos csattanás a mosdóból. Arra kapom a tekintetem.
- Ez meg mi volt?

Legelőször is elfordulok, felkutatni szememmel az árnyék tulajdonosát. Kezem továbbra is mozog s a zár hangosan kattan, ahogy elfordítom a kulcsot. Már pont a kilincshez nyúlok mikor rámköszön a mellettem álló alak. Bemutatkozása alatt szemem sarkából észreveszem a mosdóból kisétáló tinédzsert.
- Szervusz! Max Evans, örülök, hogy megismerhetle... - üdvözlésemet a fiatal fiú látványa szakítja félbe.
Amint kilép a WC-ből, arcom izmait képtelen leszek visszafogni és szélesre húzódik a vigyor képemen. Ruhájáról csöpög a víz, pár lépést tesz előre, akkor is egy kisebb víztócsát húzva maga után. Miközben az imént bemutatkozó Colin dorgálni kezdi, meglepődök.
~ Csak nem máris egy tanárral hozott össze a sors?~
A hallottak alapján legalábbis erre tudok következtetni.
Várok, hogy abba hagyja és talán tudok vele pár szót váltani az iskoláról és egyáltalán a tanórák menetéről.
*CSATT*
A zajra minden porcikám összerezdül.
- Mi a...?!
Visszafogom magam, így sikerül a káromkodást elharapnom. Nem értem, hogy mi lehet a dolog és furcsállva a nesz irányába lépdelek.

A mosdó felé kezdek lépkedni, egy kicsit lemaradva Max mögött. Nem vagyok az a "tolakszom, mert én vagyok a tanár" fajta. Tárva nyitva az ajtó, és amikor benézünk, egy jó kis szökőkutat láthatunk. Egy piszoár valószínűleg leszakadva, és ez lehetett a csattanás. Viszont kicsit remegnek a csempék, és halk ropogás is hallatszik a szemközti fal felől.
- Ez nagyon nem jó. Nicolas, te lemásztál a... - és már kérdezném, meddig, de ekkor hangosabbat reccsen a fal.
Látom, ahogy egy ezredmásodperc alatt nagyra nyílik a repedés, majd a következő két századmásodperc folyamán hozzánk érkezik a nyomás által kilőtt, törött csődarab.
Megfogom Max vállát, és magammal rántom, ahogy balra lépek egyet. Ettől hirtelen neki is lassabbnak fog tűnni a felénk repülő csődarab, amíg bele nem áll a folyosó falába. Ekkor minden újra felgyorsul körülöttünk.
- Ez baj. Ez nagyon nagy baj!
Kijövök a mosdóból, és remélem, hogy Max is követ. Becsukom mind a két ajtót, amit tudok, de ettől még nem érzem magunkat biztonságban.
- Izé...Max! Van alattunk egy artézi forrás. Az a lényeg, hogy ezer négyzetmérföldnyi kiterjedésű szikla préseli össze azt a vizet, amit egy kis lyukon Nicolas most valószínűleg véletlenül kiengedett. És ez a nyomás mind a vízvezetékünkre terhelődik. Szóval kérlek, mond, mi a képességed! Hátha meg tudjuk oldani együtt. Még szerencse, hogy kevesen vannak most itt - mondom ezt már inkább csak magamnak, nagyot sóhajtva. Közben idegesen figyelem a mosdóból kiszűrődő zajokat, és az ajtók alatt kicsorgó vizet.

Én érek oda legelőször a bejárathot, de bevárom Colin-t. Bepillantok és rögtön észreveszem a leszakadt piszoárt. A csőből szinte szökőkút tornyosul a mennyezet felé, így lassacskán már az egész helyiség vízben úszik, már most is bokáig gázolunk benne.
~ Mit csinálhatott ez a kölyök? A leszidása során valami olyasmit hallottam, hogy a csövekben kúszott...~ kicsit rosszallóan nézek a közelünkben álló Nicolasra.
A következő pár másodperc olyan hirtelen történik, hogy alig észlelek belőle valamit. Mikor megérzem az érintést a vállamon minden lelassul. Mint, mikor a közvetítések alatt lassítva játsszák vissza a hatalmas gólokat. Látom a falból magának utat törő vízsugarat, melynek nyomása egyenesen felénk repíti a leválló csődarabot és a közben a levegőben repülő vízcseppeken, meg-meg csillanó fényt.
Hirtelen elránt Colin, így a fémcső egyenesen a szemben álló folyosónak falába csapódik, pontosan abban az irányban ahol az előző ezredmásodpercben még én álltam.
Köszönően fordulok elé, de addigra már eltűnik. Minden bizonnyal kiment, úgyhogy én is elhagyom a helyet, mikor kiérek bezárja az ajtókat.
- Ennyi nemhiszem, hogy elég lenne az árvíz visszatartásához.- aggódva pillantok felé.
~ A képességem...~
- Képes vagyok a föld mozgatására, de ehez érintenem kell a talajt, és nem túlságosan nagy távolságban, mert...- kezdek neki a szinte már betanult szövegbe, de abbahagyom, ahogy rájövök, pontosan mit is vár tőlem.
- Mit is mondtál milyen mélyen kéne bezárni azt a lyukat? - mosolygok, de szívem mélyén izgalom tölt el, mivel most nagyon sok minden múlik az összpontosításomon.

Bent a mosdóban folytatódnak a nyugtalanító hörgő-morgó-zörgő zajok, néha egy kis csörömpöléssel aláfestő zene gyanánt. Az is kellemetlen, hogy csak úgy folyik kifelé a víz, mintha sose unná meg.
- Hát az tuti, de legalább nem lő ránk több csövet ez a...
Nem tudom befejezni a mondatot, mert ér egy kis meglepetés. Mondjuk nem kéne most annyira meglepődnöm, amikor a kezem mellett egy másik csődarab szúrja át az ajtót, de azért nem szoktam még hozzá az ilyen dolgokhoz. És őszintén szólva nem is akarok hozzászokni.
- Először meg kell néznünk a kazánházat, mert ha forró víz árasztja el az épületet, az nem lesz vicces. Gyere!
Futni kezdek a lépcső felé, ott pedig gyors tempóban lefelé.
- Nicolas, aki itt maradt szünetre, azokat vidd ki az épületből!
Ha Max követ, akkor ő is felgyorsul velem együtt. Ez most nem lesz egyikünknek se túl látványos élmény, mivel üres a lépcsőház, viszont sokkal hamarabb leérünk a külvilághoz képest.
A földszinten megállok egy ajtó előtt, amin a "Kazánház" felirat olvasható. Hátrébb lépek egyet, és Maxhez fordulok.
- Mennyire jók a reflexeid? Most ki kéne nyitnod az ajtót, én pedig vigyázok rád, mint fent a mosdóban.
Bentről hallani zörgést, recsegést, de az egész vontatott és mély hangon szól.

Nem teljesen értem, hogy pontosan miért is kell megnéznünk a kazánt, de minden esetre elindulok Colin-nal egyetemben. Jó ötletnek tartom, hogy addig a dolgokért hibás Nicolas is csinál valamit a történtek helyrehozása érdekében. Még ha az a valami az intézményben jelenlévők kiküldése is. Mikor beérem Colint érezhetően felgyorsulok. Lábaim jóval tempósabban haladnak a lépcsőkön. Idegen vagyok itt, fogalmam sincs merre lehet a kazánház. Szerencsémre nem egyedül kell megkeresnem a helyet.
~ Talán nem is ment volna...Ahogy az ittlétem első pillanataira gondolok vissza~
No' igen, ittlét. Már a legelső napomon ekkora kalamajkába sikerül keverednem.
~ Legalább most nem az én hibámból.~
Leérkezünk a földszintre, ahol az a bizonyos ,,Kazán' felirat áll. A rohanás közben még vissza-vissza néztem, így láttam hogy a mosdóból kiömlő víz már a lépcsők tetejéig folyt.
- Öömm, hát elég jók, mondjuk így.
Bólintok jelezve, hogy részemről mehet, készen állok. A bentről kihallattszodó hangokra összerezdülök, majd picit tétován állok és nagy lendülettel kinyitom az ajtót...

Úgy repkednek szanaszét a csöveket tartó csavarok, mint valami részeg kisiskolás csúzlijának lövedékei. Valószínűleg Maxet is meg fogja lepni, de szép érkeznek felé, mintha csak ennyire ráérősek lennének.
- Ne foglalkozz velük, csak kerüld ki őket!
Vannak derék vastagságú, öblös csövek is. Szemben látható a fémsárkányként terpeszkedő kazán, mely gyomrában életet adó - viszont az életet elvenni is képes - tűz lobog. Rácsain keresztül egyelőre csupán fények és izzasztó forróság formájában ereszti ki őket, de nem tudni, meddig marad ilyen szelíd.
Körülötte kész labirintusnak tűnik első ránézésre az elénk táruló fémrengeteg.
- Ha minden igaz, jobbra lesznek a nyomásmérők. Meg kellene nézni őket.
Csak Maxre figyelek, és arra, hogy magam mellett tartsam a "gyorsabb időben".
~ Nincs baj, Colin, csak koncentrálj! Akkor biztonságban lesz ő is, és meg tudjátok oldani ezt a francos vészhelyzetet!
Mindenképpen Max fog előbb rálátni a mérőkre, amik mutatóikkal vészesen közelítenek a piros sáv felé. Közben a csövek mellett kis csíkokban spriccel fel a víz.

Colin utasítása nélkül is azon voltam, hogy kikerülgessem a lassan felénk haladó darabokat. Kezdtem megszokni ezt a tempót.
~ Vajon Colin mennyire képes irányítani az erejét? Ő mindent ilyen lassúnak érzékel? Én biztos belebolondulnék ebbe a "sebességbe".~
Nem válaszolok, csak bólintok egyet és jobbra megyek a sok-sok cső mellett.
- Ha jól vettem ki a dolgot, te tanár vagy itt? Elnézést, hogy letegeztelek akkor, de fogalmam sem volt róla. Olyan fiatalnak tűntél, és hát ez nem egy szokványos iskola, így minden korosztályból találhatóak itt diákok, ha jól tudom.
Kicsit elmosolyodok, de ez a mosoly rögtön eltúnik arcomról, amikor megpillantom a nyomásmérőket.
- Ó, ez nem jó hír... - a mérők már-már a maximum értéket kezdik elérni. - ez azt jelenti, hogy a sulit - ilyen nyomáson - pillanatok alatt elönti majd a víz. És a csövek sem sokáig fogják bírni véleményem szerint.
Szavaimnak igazat adva a csövek remegni kezdenek és a réseken víz spriccel ki.
- Legjobb lesz, ha méginkább sietünk, nincs túl sok időnk...
Közben azon tanakodok, hogy a kissrác remélhetőleg ennyi idő alatt mindenkit kimenekített a folyosókról.
~ Nem lenne jó, ha bárkinek is baja esne.~

Úgy remegnek meg a csövek, mintha az eddig bennük rejtőző, mérőműszereket riogató démonok legmélyebb rémálmukból ébredve ketrecüket kezdenék el rázni. A baj nagysága még így, a gyorsabb időből is erőteljesen érezhető.
Max azt is érezheti, hogy alattuk a víz már a csövek körül lévő tömör földet kezdi ki. Ahogy kellően előre tört, már nem lesz elég a talajnyomás, hogy visszatartsa.
- Ez egy artézi forrás. Ha megsérültek a csövek, vagy elmozdultak, akkor nagy bajban vagyunk. És tartok tőle, hogy ez a helyzet...
Enyhe földrengés rázza meg az egész épületet. Legalábbis enyhének érzik, most, ebben az állapotban. Egyértelmű, hogy mások számára akkor ez igencsak kellemetlen és félelmetes lehet.
Az egyik csőről egyszerűen lerobban a mérőóra, majd a cső is szétpattan. Ez nagyjából két másodpercbe telik neki, ami a srácok számára tízszer ennyinek tűnik. Ezúttal Colin húzza félre a fejét, így a falon hagy csak egy szép kis nyomot az eszköz becsapódása.
- Össze kellene húzni a talajt, hogy lezárjuk a forrást. Mit gondolsz, képes lehetsz néhány tíz méter mélységig megoldani?
Colin idegesen kapkodja a fejét jobbra, balra, miközben igencsak hadar. Épp annyira, hogy azért Max még megértse, amit mond.

** Greg **

A szörny még mindig dühöng, valami oknál fogva az emberi düh által gerjesztett érzelmek kezdték el befolyásolni, nem pedig a saját vadállatias ösztönei. Miközben a folyosókon törtek a vázák, borult minden, ami az útjába került, néha mégis meg-meg állt a démoni lény, és mintha a levegőt szimatolta volna...keresett valamit. Kereste a félelem szagát a közelben. De az egész épületben csak a csend honolt, semmi más. És az eredménytelen kutatás arra sarkallta, hogy tovább keressen, menjen, egészen addig, amíg megtalálja azt, amin vagy akin kiélheti jelenlegi dühét.
És az éjszaka közepén újfent egy hátborzongató üvöltésféle hangzott fel, amely átvisszhangzott az egész épületen, a folyosókon. Aki eddig aludt, az mostanra minderre már fel kellett, hogy ébredjen. És akkor az egyik hosszú folyosó végén megállt. Mint mikor a vadállat szagot fog a vérző vad nyomán. A hatalmas izmos test megfeszült, és olyan iramban lökte magát tovább a test, hogy szemmel elég nehezen lehetett volna azt követni.
Egy álom. Egy rémálom. Valaki álmodott az egyik szobában, és abban a félelem szaga érződött, olyan erősen, mely ennek a démonnak olyan, mint az éhező oroszlánnak az elesett zebra húsa. És a lény megiramodott, kitört az egyik ablakon, és a falon mászva indult meg az egyik emeleti szoba felé...

**Roxi**
(A fehéret/szőkét/ tisztán a vöröset piszkosul szeretem)

Keletlenül baktattam fel az alagsorból és a fejemet fogva néztem körül. A helyzet annyiból volt jó, hogy így könnyű volt követni, a gond egyedül azzal volt, hogy ezt majd nekem kell feltakarítani. Nagyot sóhajtottam és nyújtott léptekkel indultam Roxi nyomába... Az üvöltést hallva megtorpantam egy pillanatra.
~Remélem az ágyban nem ilyen hangos...
A falra tettem a kezem és utána néztem merre van. Ahogy megtaláltam besétáltam a falon és kocogni majd futni kezdtem át a többi falon. A folyosóra kiérve láttam eltűnni ez egyik ablakban. Az első gondolatok nem akörül forogtak, hogy valaki esetleg veszélybe kerül, hanem hogy ezt is nekem kell összetakarítani. Na meg, hogy mit fogok kapni ezért.
~Najó, előbb kapjam el, aztán foglalkozok az épülettel is... És inkább én kapjam el mint Kolosszus, vagy Logan, ne adj isten a füstpamacs... Egyik se hagyna belőle használható részt... Vagy ha igen az már necrofilia lenne...
A talaj alattam emelkedni kezdett, mint egy apró henger alakú lift és felnyomott a plafonba. A szobában szembe kerültem Roxival, vagyis azt hiszem ő volt az... Óvatosan felemeltem a kezem.
-Nyugi cica vagyis... szóval: csak nyugi. Hallasz engem? Nyugodj meg...
A sarokban Rettegő diáktársamra pillantottam. Belém csapott a felismerés, hogy tőle jobban kélne félni mint attól, hogy baja esik.
-Mindketten nyugodjatok meg... légyszi...
Valami azt súgta, hogy ez nem fog menni. A fejemben már felrajzolódott egy kép, hogy miként fogom őket elzárni 1-1 ketrecbe. Hova húzok majd acél oszlopokat köréjük, ha elfajulna a dolog.
-Nyugalom... mély levegő...

Elég volt pár röpke perc, hogy a démon felmásszon a falon, hiszen a vastag, erős karmok ebben nagyban a segítségére voltak, és bár repülni képtelen volt, azért a szárnyak is segítettek az egyensúlyozásban. Újabb csattanás, ahogy az ablak üveg darabok szétszóródtak mindenfelé, ahogy a hatalmas test áttört rajta. Néhol belevágott a kemény bőrbe, de csak észrevétlen felületi sérüléseket okozott a hatalmas testnek. És már ott is állt a szoba végében, magába szívva a félelem szagát, mely az előtte lévő mutáns ébredésével sokat gyengült, de még érezhető volt, legalább is az ő számára. Csend és hullaszag, szinte tapintani lehetett volna a fagyos levegőt a megdermedt szobában, csak halk lélegzetvétel hallatszott az ágyon már felállt mutáns gyerek felől.
Ekkor jelent meg Greg a szobában, pont egy kibontakozni készülő csata kellős közepébe. Nem biztos, hogy ez egy szerencsés húzás volt tőle.
Ahogy észrevette a démoni lény Greget, mintha egy vadállat lenne, felhúzta a felső ínyét, és mély morgás tört fel állkapcsa közül. De mintha most rá alig fordítana figyelmet, a félelem legapróbb jele is sokkal vonzóbb volt a számára, mint éhes oroszlánnak a vérző gazella csábító illata. Már kezdett is volna betörni a vele szemben álló mutáns elméjébe, mikor az ágyon toporgó tinédzser fiúból hirtelen valami egészen más lett. Egy pillanatig látszott, hogy a démon is megtorpan, mintha megilletődött volna, ami nem egészen jellemző egy olyan lényre, akit csak az ösztönei irányítanak. Most valahogy volt benne egy hangyányi....emberi...de aztán mint porszem a szélben olyan gyorsan szállt el ez a pillanat.
A korábban még riadt gyerekből egy izomkolosszussá nőtt fémesen csillogó valami lett, ami emberszerű volt, hiszen ugyanúgy megvolt a feje, a kezei a lábai, a teste, de így valamivel az így is magas démoni dög fölé magasodott.
Greg mintha a szobában sem lenne, mintha meg sem szólalt volna, a gyerek önvédelmi célból, a félelemtől indíttatva rontott neki a démonnak,s bár az is védekezett, megindult egyfajta fizikai harc, melynek következtében a két összekapaszkodott mutáns kiesett az ablakon át, jócskán megnagyobbítva azt a lyukat a falon, amit korábban ejtett a szörny. A két test hatalmas csattanással ért földet, a gyerek támadott, a szörny egyelőre mintha védekező állást foglalt volna el. De ez csak a látszat volt. Eközben a démon már utat vájt a támadó mutánshoz annak sugárzó félelmei szála nyomán. Amint célt ér, akkor következik az ő támadása....

A helyzet kezdett eldurvulni. Úgy éreztem, hogy teljesen kicsúszott az irányításom alól. Sajnos jól éreztem. Ahogy hátrafordultam iskolatársam sajnos már átalakult. Jobbnak láttam elállni az útjából. Szerencsémre még időben kitértem előle mielőtt engem is magukkal vittek volna a süllyesztőbe. Ahogy feltápászkodtam a vetődés után és leporoltam magam, a szemem elé tárult a hatalmas luk a falon.
~Hát ez remek...
A lyukhoz sétáltam és kinéztem rajta. A padlóburkolat sem úszta meg és ahogy elnézem az épület sem fogja. Nagy levegőt vettem és magam alá parancsoltam egy hosszú csápot ami az épület maradékaiból kovácsolódott, hogy a földszintre tegyen. Halálos nyugodtsággal sétáltam egyre közelebb a dulakodó félhez.
-Most mér aztán elég legyen...
Ahol megálltam bokáig süppedtem a földbe. Magam előtt, kinyújtva összecsaptam a kezemet. Ennek hatására mindkettejük hátára 1-1 hatalmas adag föld csapódott ami rájuk fonódott, főként a végtagjaikra, hogy azokat eltávolítsa egymástól. A massza kezdett elszürkülni, szorítása pedig egyre masszívabb és masszívabb lenni ahogy a földből fém lett. Ha sikerül a két felet mozgásképtelenné tenni és legalább 2 méternyire elvonszolni egymástól kettejük közé sétálok.
-Lenyugodtatok végre?...
Ha nagyon ficánkolnak akkor egy kis altató gázt kotyvasztok az orruk alá a rendelkezésre álló levegőből.

A mutáns gyerek hatalmas ütésekkel záporozta el a démoni szörnyet, ennek következtében a lény oldala újfent vöröses színt öltött, ugyanis amit emberi alakjában összeöltöttek, immáron többszörösen sebet, a gyerek célzott ütése nyomán újfent vér borította el, de ez a fájdalom jelen esetben nem hátráltatta meg a szörnyet. A hatalmas karmokban végződő ujjak a másik mutáns fejére szorultak, míg a másik a karját próbálta távolabb tartani magától, s lassan beférkőzött a mutáns elméjébe, egészen annak legeldugottabb félelmei közé. Nem is kellett több, hogy most ő támadjon. A gyerek szemei elé mintha köd ereszkedett volna, és az elméjében felkutatott félelmeket kezdte valóságosan kibontakozva látni maga előtt, ami persze jelen esetben más számára nem volt látható. A gyerek felüvöltött, és ekkor történt valami...Greg...
A két test hirtelen eltávolodott egymástól, a szörny is érezte, amint valami körbetekeredik rajta és a végtagjain. Hangos üvöltéssel jelezte nem tetszését. Talán pont az a zavaró tényező volt a gyerek szerencséje, aki időközben elájult. A démon egy ideig még próbálkozott a szabadulással, amire csakhamar rájött, hogy nem fog sikerülni. Így nem maradt más, mint, hogy a védekező mechanizmus támadásra serkentette, de már nem az alélt gyerek volt a cél, hanem maga Greg, aki ott állt vele szemben, csak lefelé kellett néznie. Képessége lassú észrevétlen ködként burkolta be Greget,s próbált meg beférkőzni legbensőbb énjébe, felkutatva féltve őrzött titkai között azt, amitől a másik a legjobban félt. Mert mindenki fél valamitől....

Elégedett voltam az eredménnyel. A két civakodó fél eltávolodott egymástól. A kolléga úgy fest elaludt, ezzel nem is volt baj. Azonban a Csini-mini-Hulk nagyon ficánkolt. Zsebre dugott kézzel, balta arccal lépdeltem oda hozzá, hogy felvilágosítsam a helyzetről.
-Roxi... ez a büdös életben nem fog elengedni ha én úgy nem akarom, szóval nyugodj meg szépen...
Néztem mélyen a szemébe. Furcsa mód úgy tűnt, hogy kezd megnyugodni. Legalábbis már alig ficánkolt. Jutalomként egy kicsit engedtem az egyik kezén a szorításból. Egy ideig csak néztem az idéző sárga szemeit. Aztán kezdett gyanússá válni a dolog. Legutóbb visszaváltozott amikor lenyugodott. Kíváncsi tekintettel fordítottam oldalra a fejemet.
~Fura...
A következő pislantásra eltűnt előlem és a nagy sötét semmi közepén találtam magam...
~Sean, ez nem vicces és nem is alkalmas időpont az ilyenekhez, inkább segíts...
De válasz sajnos nem érkezett. Körbenéztem minden irányba azonban sehol semmi. Üresség és csönd volt. Megcsíptem magam, fájt de nem keltem fel. Kezdett a helyzet egyre kényelmetlenebb lenni. Lassan elindultam az egyik irányba. Ekkor tűnt fel, hogy valójában nem a megszokott cipőm van rajta, sőt cipőm sem volt, csak egy pár koszos lábam. Az öltönyöm helyett is valami szakadt, koszos gönc díszelgett rajtam. A legrosszabb pedig csak ez után következett. Az órám előttem hevert darabokra törve. Mind addig nem volt igazán megrázó az élmény amíg rá nem jöttem, hogy nem vagyok képes rendbe hozni. Az erőm tova szállt. Ahogy lassan felnéztem az óra kezemben heverő romjaiból hirtelen a városban egy sikátorban voltam. A sikátor végében pedig tőlem jóval magasabb emberkék sétáltak az utcán. Néhányan megvető pillantásokkal bombáztak ahogy benéztek. Volt aki még köpött is egyet és felhúzott orral állt tovább.
-SEAN! Hagyd abba! Ez qrvára nem vicces... HALLOD?!
Ugyan csak nem jött válasz. Valaki játszott velem és ez nagyon nem volt ínyemre. nehezen viselem ha nem az én kezemben van az irányítás, főleg ha még csak bele se tudok szólni a dolgok folyásába. Próbáltam összeszedni magam a falnak támaszkodva és a földet bámulva. Ahogy lassan végig néztem a falon szemmagasságban néhány plakátot pillantottam meg. Arcok és nevek voltak rajtuk. Ismerős nevek, ismerős arcok alatt. Hitetlenkedve olvastam el azt a három nevet.
~Ratna Nayar, Cristopher W. Somerset, Darren Black...
A mellékelt szövegben az állt, hogy mostanában már alulról szagolják az ibolyát.
A szívem egyre jobban vert és egyre inkább kezdtem kiborulni. A lábamnak szálló újságot is félve vettem kezeim közé. Ugyanis a címlapon a Xavier iskola romjai, mellette apám fényképe és nagybetűkkel a cégbukásának híre. Az újságot a következő szélfuvallat kifújta a kezemből. Csak üveges tekintettel néztem magam elé a semmibe. Lassan térdre rogytam, előre görnyedtem és arcomat tenyerembe temettem. Ott voltam egyedül, a város legalján, minden és mindenki nélkül. Az életem romokban, a barátaim a homokban. Azonban egy könnycsepp sem hagyta el a szemem, túl mély volt a fájdalom ahhoz, hogy azokat könnyekkel ki lehessen fejezni.
~Ez nem történhet meg... ilyen a világon nem létezhet...
Kezeimmel a földre tenyereltem és próbáltam a betonba markolni, mind hiába.

Eközben a külvilágban Alig 1-2 másodperc leforgása alatt jutottam el oda, hogy térdre rogyjak. Üveges tekintettel markoltam a földbe. A talaj szinte cseppfolyóssá vált, az épület fala olvadni kezdett, a betört járókövek a gödörbe folytak. Roxit és a srácot fogva tartó fémtömbök kezdek szűkösebbek lenni és deformálódni. Az épület megfolyt fala felém kezdett kúszni ahogy a föld is felemelkedett körülöttem egy kupolába. Ebbe a kupolába elkezdett minden élettelen anyag beépülni. A környező levegő, Roxi és a srác börtöne. Ami jelen állapotában olyan, mint a higany amiből könnyedén ki lehet szabadulni azonban mind a srác mind Roxi ruházatát magával viszi. Aztán a fémesen csillogó kupola kezdett egyre szűkösebb lenni. A kezdeti 5 méteres sugara rohamosan csökkent. Végül az egészből lett egy 1méter sugarú Adamantium(már ha nem gond ^^) gömb. Az egész szerkezet egy 5méter mély kráterben hevert ami az épület hiányzó fala alatt volt így sokan láthatták azt.

Valami nagyon nem volt rendben. Egy kis idő múlva sikerült a lénynek behatolni Greg legmélyebben elrejtett, legtitkosabb félelmei közé. A férfi félt, hogy egyedül marad, nincstelenül, és látja meghalni a barátait. Ahogy egyre beljebb hatolt a démon a lelkének sötétjébe, úgy vetítette ki egymás után a képeket Greg elméjébe,s ahogy benne nőttön nőtt a rettegés, úgy szívta magába azt a démon, és úgy erősödött meg a teste egyre inkább. Gyönyör és elégedettség, ahogy az éhes vad gyomra egyre jobban megtelik a finomabbnál finomabb falatokkal. Viszont közben a környezetükben is változás állt be, a démont tartó fémbörtön egyszer csak mintha elolvadt volna, úgy folyt le a testéről. A másik mutáns még mindig eszméletlen állapotban volt, így a teste csak bábként sodródott az anyaggal. Körülöttük minden egyre gyorsabban forgó körben indult meg, központjában a félelemtől és az félelem okozta fájdalomtól szenvedő Greggel. A férfinek egyre erősebbé vált minden rettegése, amelyet a démon folyamatosan kebelezett magába, látta,érezte a másikból áradó érzelmeket és energiákat, és mint az ember, aki túlzabálja magát, a démon is kezdte átlépni saját határait...A félelmetes rém megtorpant, ahogy ránehezedett Gregory minden szenvedése, a sárgás szemekből hirtelen kihunyt a földöntúli fény, és a sárgás íriszek helyett egy zöld emberi szempár figyelte a kupola közepén reszkető összekucorodott alakot. Emlékképek...emlékek foszlányai jelentek meg előtte, mások félelmei, halott férfiak és nők, és...egy rendőr. Egy barát, akit a saját erejével mészárolt le. Az egész olyan volt mint egy hatszorosára felgyorsított némafilm, majd egy sikátor, egy hang, egy arc...nem volt könnyű összepárosítani azt a fennhéjázó mosolyú férfit azzal aki most félelemtől rettegve szenved mint egy kisgyerek.
~Mit művelek!~suhant át egy emberei gondolat, miközben érezte, hogy a démon szenvedést akar, félelmet, fájdalmat és...halált.
~Még egyszer neeeeemmmmm!~és ahogy a Gregből jövő energiák egyre nagyobb mértéket öltöttek, úgy ordított fel a szörnyeteg hosszan, torka szakadtából,ahogy küzdött benne a vad elemi ösztöne és vágyai egy ember akaratával. A démon megindult a zsugorodó gömb felé, a férfiből áramló energia akár kézzel törhető lett volna, ahogy egyre közelebb ért a kialakult kráterben annak középpontjához. Ahogy leért, vagyis inkább bukdácsolt, gurult lefelé az oldalfalon, úgy változott vissza a korábban démoni test egy női alakéra. Az utolsó méteren már emberi teste csapódott neki a gödör falának, ahogy leért végül a gömbhöz. Kellett pár másodperc mire össze tudta szedni magát, hiszen a teste még rettentően koordinálhatatlan volt, hiszen még mindig a túlszívott erők hatása alatt volt, amit még korábbi formájában vett magához, és a hirtelen változás is megviselte a testét. Elég összeszedetlen mozgással próbált meg felállni, az is nehezére esett, hogy megtartsa a testét, és tegyen néhány lépést Greg és a buboréka felé. Végül a lábai nem bírták tovább tartani és elesett, kezeit a gömbre tette, megpróbálva ráölelni, hacsak a felszabaduló energiák miatt más nem történik(?).
-SAJNÁLOM!!!!-üvöltötte zihálva,-Sajnálom!!- többször is egymás után, majd jobbját ökölbe szorítva verte a kialakult gömbforrást.
Mindeközben Greg körül is lassan oszlani kezdett a kép, amit korábban látott, mint mikor egy tévé adás akadozni kezd, és végül hirtelen kikapcsol. Nem maradt más, csak a fájdalom utónyoma, és a nagy semmi és síri csend.

Kétségbe esve próbáltam megmarkolni a betont, kezeim már véresek voltak a felszakadt körömágyaktól és a legyalult bőrtől. Aztán egyszer csak belemélyedt kezeim a talajba. Ahogy szorítottam össze ujjaim közül sűrű masszaként folyt ki az anyag. A kellemes puhaságot amit tenyereim közt éreztem egy ismerős érzés követett. Lelki szemeim előtt apró molekulák különleges kapcsolata formált hálót ami végül egy egész gömböt mutattak. Éreztem ahogy a gömb körbevesz, magába ölel. Ahogy kinyitottam a szemeimet újra sötétség fogadott. Azonban a tudat és az érzés teljesen más volt. A most rám boruló sötétség, akár a magzatot a magzatvíz úgy borított be óvó fátyolként. Légzésem megnyugodott, szívem pedig folyamatosan lassult. Lassan bokámra ültem, egyenes háttal fejemet az ég felé fordítva vettem mély levegőt.
~Vége...
Hallottam a gömbnek csapódó ütéseket. Azonban a szavakat amelyeket Roxi mondott nem. Lassan feltápászkodtam. Felnyúltam a gömb tetejére és belenyomtam az ujjam. Hirtelen a gömb felületén horpadások jelentek meg. Mintha valaki kívülről akkorát sózna rájuk amitől ez megtörténne. Azonban ezt én csináltam. Az egész gömb egy vonalban felszakadt. Végig folyt a vállamon a hátamra és elkezdte beteríteni az egész testemet. Azonban mielőtt egy teljes vértet formálhatott volna rajtam megláttam a földön heverő Roxit és a folyamat abbamaradt. Meglepődtem, hogy nem a szörny volt az aki dörömbölt, hanem ő maga. Hirtelen nem tudtam hová tenni a dolgot csak álltam némán és kukán meggyötört tekintettel. Azt hiszem az elmúlt percek nem fognak elmúlni nyomtalanul.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg már nagyon erőm sem volt, hogy üssem a kemény kupolát, már a fájdalom sem érdekelt, ahogy bevörösödött a kezem az ütések nyomán. Már csak aprókat volt erőm verni, hiszen nem történt semmi. Csak az áthatolhatatlan burkot láttam, ami egy pont után már meg sem mozdult, nem nőtt, de nem is zsugorodott.
-Greg.-csak halkan tudtam nyögni a nevét, nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történhetett vele. Előttem már a legrosszabb is felsejlett, hogy esetleg mi van, ha megöltem őt, és már késő, nem tudok rajta segíteni. Könnyekkel küszködtem, végül nem bírtam tovább, és lecsúsztak a kezeim a fémes felületről, ahogy beguborodtam a gömb tövébe. Könnycseppek nőttek a szemembe, majd folytak le némán az arcomon. Semmi jele nem volt, hogy Greg még élne, és magamat hibáztattam, hogy újra elkövettem azt, amit már egyszer, hogy olyas valakit bántottam, akit kedvelek. Lassan hajnalodott, és az első fénycsíkok átkúsztak a még szürkés égbolton. Meggyötört tekintettel figyeltem, miként varázsolnak a fénycsíkok valami újat a sötét ég helyére. Már pislogni sem volt erőm, úgy éreztem a Gregből áradó félelem ereje szétfeszíti a mellkasomat, és a korábban érzett elégedettség helyét betölti valami egészen más...szenvedés,fájdalom. Minden bizonnyal átestem a ló túl oldalára, és a démoni oldalam olyan erőket szabadított el, amit még ő sem volt képes irányítani. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak az eget figyeltem a hatalmas kráter aljából, és olyan voltam mint egy rongybaba, ha akartam volna se tudtam volna még a kisujjamat se megmozdítani olyan ólomsúlyúnak éreztem az egész testemet. Aztán a gömb megmozdult, és pillanatok alatt mintha elkezdett volna felszívódni, és a közepén egy alakot formált. Annyira volt erőm, hogy odafordítsam a fejemet, és csak az íriszem kitágulása jelezte, hogy érzékelem, ahogy Greg előtűnik az anyag alól. Az ő tekintete is homályos és üres volt, meggyötört arcán láttam az átélt szenvedést, rettegést és fájdalmat, amit tudtam, hogy én okoztam neki. Rettentő bűntudatot éreztem, de némi enyhet adott a tudat, hogy életben van. Mosolyogni sem volt már erőm, mintha minden idegszálam egyszerre zsibbadt volna le. Csak a tekintetem követte Greg minden mozdulatát. Elég sokáig tartott, hogy végre értelmesen formáljam meg a szavakat és hang is jöjjön ki a számon, ne csak hangtalanul formázzam azokat.
-Annyira.....sajnálom.....-csak ennyit voltam képes kinyögni, és az arcomon lecsordogáló könnycseppek utaltak arra, hogy mennyire megtörtek engem is az események. Csak reménykedhettem abban, hogy Greg valaha megbocsájt nekem ezért, hiszen ő is csak egy áldozat volt, itt én voltam a valódi szörnyeteg. Ekkor a távolban magához tért a korábbi mutáns gyerek is, ismét gyerek alakjába változott vissza, szemmel láthatóan nem tudta hirtelen, hogy mi történt, és rettentő fejfájása volt. Meglepődve pislogott a hatalmas kráterre a földben, annak a közepén rám és a furcsa külsejű Gregre.

Úgy éreztem ezek után már nem kell azt a csöppnyi empátiát sem eldugdosnom a nagyvilág elől, ugyan is már nem éreztem annak jelenlétét. A mögöttem kavargó fém lassan lenyugodott. Tekintetem összeakadt a lányéval. Látszott, hogy nehezére esik a szavak formálása. Végül kinyögte amit szeretett volna. Valahogy most nem hatott meg a dolog de tudtam, hogy valóban így gondolja. Kisétáltam a fémtömeg öleléséből és Roxi irányába vettem az utat. Ahogy fölé értem és végig néztem rajta eszembe jutott, hogy én is valahogy így nézhettem ki odabent. Annyi különbséggel, hogy rajtam azért volt ruha. Leguggoltam mellé. Egy plédet terítettem rá majd másik kézzel végigsimítottam a feje búbját majd az arcán kötött ki a kezem. Kisujjamat betámasztottam az álla alá és kicsit megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. Ha odanéz áthatja, hogy vonásaim jelentősen kisimultak. Szinte nyoma sem volt annak, hogy az elmúlt percekben a kínok kínját álltam ki. A szemeimben azért ott lapult az igazság.
-Egyben vagy?
Levettem arcáról a kezem, aláfogtam két kézzel és felvettem a földről.
-Beviszlek mielőtt megfázol és megint rossz passzba kerülsz.
Ettől egy aprócska mosoly kanyarodott a szám legszélére. A kis csomagocskámmal együtt elindultam a kráter oldalán felfelé egy sor lépcsőn. Valahol félúton megálltam, hogy megfordulva szemügyre vehessem a felkelő napot. Valahogy ez az apró majd mindennapos esemény mélyen belül mindennél jobban megérintett. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne csorduljon ki akár egy csepp örömkönnyem se.

Nem mondott nekem semmit, de tudtam, hogy mit élt át az elmúlt percekben...miattam. Annyi mindent mondhattam volna neki, annyiszor de annyiszor elmondhatom, hogy mennyire szörnyen sajnálom, de tudtam, hogy itt a szavak vajmi keveset érnek ahhoz képest, amekkora fájdalmat én Gregnek okoztam. Rettentően szégyelltem magam, el sem tudom képzelni, hogy miként fajulhattak idáig a dolgok, de mégis örültem, hogy még életben látom viszont. Bárcsak megnyugtatta volna ez most a háborgó lelkemet. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amikor a szemébe néztem, legbelül éreztem azt a mély fájdalmat, amit a szemei tükröztek vissza rám, és mindezt tőlem kapta. Nem zokogtam, csendben voltam, de ennek ellenére a könnyeim mégis patakban csordogáltak végig az arcomon, rácsöppenve az ő kezére is. Némán hagytam hogy ölbe vegyen, ha akartam volna se tudtam volna megmozdulni, és ahogy a mellkasához ért a fejem, hallottam a szívverését, és a korábbi fájdalma és érzései mintha újabb hullámként száguldott volna végig a testemen. Szörnynek éreztem magam, és nem tehettem ellene semmit. Ez a bűntudat mindennél rosszabb volt a számomra, sok mindennel képes vagyok megbirkózni, de annyira felkavaródtak bennem a dolgok, legfőképp hogy egyszer már megöltem egy barátot, és majdnem újra megtettem. Képtelen voltam megszólalni, csak a könnyek mosták a koszt és a port szét az arcomon. Csendben bújtam Greghez, bal kezem esetlenül az ölemben, jobb kezemmel pedig szorosra fogtam az ingét, már ami rajta is maradt, el sem tudtam volna mondani szavakban, hogy mennyire boldog voltam, hogy él. Rongybabaként vitt felfelé a kráterből, majd ahogy ott megálltunk már teljesen kezdett megvirradni, ahogy a felhők mögül kibújtak a napsugarak és az a narancsos vöröses fény, volt benne valami kimondhatatlanul gyönyörű, de csak álltunk ott, és némán néztük, ez volt az a pillanat, ahol nem kellettek a szavak, csak jó volt tudni, hogy itt vagyunk és legfontosabb, hogy életben...

Lenéztem Roxira amikor fáradtan verő szívemre hajtotta fejét és gyűrődött ingembe kapaszkodott. A felkelő nap idilli pillanatát lassan megtörte az egyre erősödő gyermeki zsibaj. Kicsit oldalra fordulva fordítottam hátra a fejem. Az iskola felső két szintje már látszódott. Ahogyan a szinten lakó gyerekek és a falmellé tolt ágyak, éjjeli szekrények fele. Mire visszafordultam a nap már teljes egészében előbújt a horizont takarásából. Kicsit még vártam, had gyönyörködjön a tájban aztán egy picit megemeltem majd vissza.
-Mehetünk?
Ha jelét adja beleegyezésének megfordulok és megyek tovább fölfelé. Minden egyes lépcsőfoknál egyre jobban látszik a pusztítás mértéke. Az épület komplett fala hiányzik az alsóbb emeletekről pedig majd a fél szoba tűnt el. Továbbá ahogy egyre több rajzolódik ki az épület maradványaiból annál több kíváncsi gyermek csoszog a padlózat szélére, hogy lássák mi történt. Felérve a Kráter tetejére megállok és végig nézek a tömegen. A kis srác akivel Roxi kikezdett már rég Kikki-néni óvó karjaiban vigasztalódik. Sajnos az igazgató helyettes Adam is a helyszínen van, még hozzá az első sorokban. Még egyszer végig tekintek a meglepett többségében megdöbbent gyerekek hadán. Majd Adam felé fordulva megszólaltam.
-Rendbe hozom, ígérem...
A meglepő komolyságom Adam kezeit kikényszeríti az öléből. Hirtelen úgy fest nem tudja mit szóljon így hátat fordít és betereli a többieket az épületbe. Nagyot sóhajtok de valami azt súgja ennek még meg lesz a böjtje. Hideget kezdtem érezni az öleben, odanézve vettem észre, hogy a lány sebe vélhetőleg megint felszakadt és abból jön a vér.

Próbálkoztam volna megszólalni de a bennem dúló heves érzelmek miatt képtelen voltam bármit is kinyögni. Így amikor Greg jelezte, hogy menjünk csak némán bólintottam neki. Ahogy az épület felé fordultunk, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, ahogy megláttam, hogy az épületből egy jó nagy darab hiányzik, és mindenki érdeklődve figyeli, hogy mi is történt. És tudtam, hogy én lehettem a bűnbak, bár, hogy miként voltam képes ekkora rombolásra nem tudom, ugyanis nem egészen tiszta minden, hogy mi történt azalatt, amíg át voltam változva, de a jelek szerint semmi jó. Rettentően rosszul éreztem magam, hogy itt vagyok egy vadidegen társaságban, ahol úgymond szívesen fogadtak mint vendéget, erre én meg viszonzásképpen leamortizálom a fél épületet. De tudtam, hogy vállalnom kell a tetteim következményeit, nem az a típusú ember vagyok, aki csak úgy elszalad a gondok és a felelősség elől. Most sem fogok, már miután lesz bennem annyi erő, hogy a saját lábamra álljak és meg bírjak egyáltalán szólalni. Elég durva lehetett a látvány, hiszen a hatás kedvéért rajtam még ruha se nagyon volt megtalálható csak valami rongy, amit még Greg terített rám, hogy azért ne rajtam legeltesse a fél világ a szemét.
~Ezt már megint jól megcsináltam~bosszankodtam magamban, és csoda ha ilyenek után csak még jobban gyűlölöm azt ami vagyok. Ahogy belegondoltam, még arra sem emlékszem hogy mi minden történt, csak arra a rettenetes érzésre, amit Gregtől szívtam el, emlékszem a félelmére, a szenvedésére, és a saját emlékeimre. Annyira zsibbadt állapotban volt a testem, hogy nem éreztem, hogy a korábbi seb ismét vérzik, viszont éreztem a feszítő fájdalmat a mellkasomban. Hirtelen megszorult a levegő a tüdőmben, majd ahogy köhögni próbáltam, vér bugyogott fel a torkomban,majd vékony csíkban megindult az ajkam szélén. Minden bizonnyal a túltelítés nyomására valahol megsérülhetett valamilyen belső szervem és belső vérzés alakult ki, de a blokkolt állapotban ezt nem érzékelte a testem. Úgy tűnik sokkal jobban túlterhelődött a szervezetem, mint azt első pillanatban gondoltam volna. És már megint Gregre vagyok szorulva, azok után, amit tettem vele, ő még mindig itt tart a karjaiban, holott ellenkező esetben én otthagytam volna magam.
~De miért?!~egyszerűen nem értettem, hogy hogyan képes még ezek után is segíteni nekem. Kezdett kicsit homályossá válni a látásom, de nem ájultam el, magamnál voltam, de érződött, ahogy a testem kezdte feldolgozni és érezni az őt ért sérüléseket.