Liget

Adam talán nem is tudta, mit mondott, de az ígéretével, és az azt követő bátorításával mintha kinyitott volna bennem egy csapot, aminek nyomán forró víz csordogált végig a bensőmben. Nem sokat tapasztalhattam abból, milyen az, amikor valaki megvéd önként és önzetlenül, úgyhogy ez még mindig az újdonság varázsával hatott nekem, noha mióta összeakadtam a x-ekkel lépten-nyomon olyan helyzetbe kerültem, amiből szerintem nem is tudtam volna épen kikerülni, ha nincs valaki mögöttem, hogy segítsen. 
Annyival is ellazultabban figyelhettem utána Adam magyarázatára, hogy miért is nincs értelme kispárnákkal hadakozni, nekem meg aztán végképp. Nem mondom, kicsit azért elszontyolodtam, hogy belőlem már sosem lehet ninja, de azért kénytelen voltam elfogadni az igazgató szavait, hiszen, ha ő mondja, akkor az biztos úgy is van. 
-De ha valaki téged támad meg, hogy védjelek meg, ha nem tanulom meg a... az olyan verekedést, amiben nekem is lenne esélyem? - ráztam a fejem mégis. - Az úgy nem fair, hogy te helyretetted ezeket a szörnyeket, én meg ne tudjak tenni érted semmit. Meg a többiekért sem. Nem akarok... tényleg csak egy aprócska gyík lenni - horgasztottam le a fejem szomorkásan.
Ahogy a mutatóujja a mellemhez közelített, akaratlanul is hátraléptem, és két karomat védekezőn emeltem fel keresztbe a mellkasom elé, de aztán gyorsan visszaeresztettem, és megint csökkentettem a köztünk lévő távolságot, remélve, hogy nem sértettem meg Adamet. 
-Sosem verném be a Hummeredet - ráztam a fejem hevesen, még a gondolattól is elborzadva, miközben ide-oda cikázott a tekintetem a testén, hogy rájöjjek, hol is lehet az emberen a Hummer. - Nem emelnék rád kezet Adam, nem tudnálak bántani. Úgyhogy akármi is a hummer, nem ütnék oda. Meg máshova sem.

Megráztam a fejemet a kiselőadására, majd egyszerű választ adtam:
- Tudod van a seregben egy régi mondás: "Az is szolgál, aki főz" - mosolyogtam. - Azoknak az elégedetlenkedő kopaszoknak szokták mondani, akik úgy érzik, valami felesleges tevékenységet kaptak. Ha engem megtámad valaki, akivel nem bírok el, te gyík alakban könnyen el tudsz bújni, el tudsz menekülni és segítséget tudsz hívni. És most nagyon figyelj rám kérlek. Te, meg egyikünk sem, nem a mutációnk vagyunk. Nem egy aprócska gyík vagy, hanem egy gyönyörű, kedves, cserfes, fiatal lány. Akit szeretünk. Az életben lehet belőled akármi, igen, akár újságíró is. A Xavier Intézetnek nem elsődleges célja überkommandósok kiképzése, sokkalta inkább felelősségteljes, a képességüket koordinálni tudó, a társadalomba beilleszkedni képes emberek kitanítása. Se az én, se senki más szemében nem leszel se több, se kevesebb a harci készségeidtől. Rengeteg dolog vár az életben, amit te megtapasztalhatsz és kiélvezhetsz, amire mondjuk például a Fagypont, akinek élete a harcra épül fel, sosem lesz képes. Szerelem, szeretet, gyerekek, nevetés, bulizás, tánc, stb, stb. Ha meg akarod tanulni az önvédelmi technikákat, megtanulhatod. Én csak arra figyelmeztetlek, hogy nem biztos, hogy élveznéd is ezt az egészet. Érted Belle?
A következő szavain vigyorogtam viszont. Észrevettem persze a rémült távolodást, de sem szóban és igyekezetemhez mérten a mimikámban sem akartam ennek tanújelét adni, érthető volt.
- A Hummer egy katonai terepjáró gépkocsi. Nekem olyan van a civil életemben is - magyaráztam is. - Azért hoztam példának, mert három centi vastag acéllemezek burkolják, így nem olyan egyszerű átütni.

-Oké - bólogattam először megszeppenve a szavai súlyától, még akkor is, ha jól estek, de aztán visszatért a lelkesedésem, ahogy elismételtem magamban, mit mondott. - Akkor főzhetek neked? Mit szeretsz? Szereted a... öh... vajas kenyeret? Sarah megmutatta, hogy kell csinálni, nekem mindig kilyukadt. Meg már ki is tudom olvasztani a lefagyasztott kajákat. Amikor utoljára mikrót használtam, még csak tárcsás volt, de már tudom használni a nyomósat is. Ha a te feladatod megvédeni a kastélyt, akkor én is szeretnék csinálni valamit. Szóval... de ha mást szeretsz, megtanulom azt is. Vagy ha valami mást szeretnél. Nem tudom. Ágyazzak be neked? Vagy kivasalhatom a ruháidat is. Majd megkérem Sarah-t vagy Logant, hogy mutassák meg, hogy kell. Vagy segítsek a papírmunkákban? Vagy fel is porszívózhatok nálad - hajoltam egyre közelebb lelkesedésemben végül már minden egyes szónál - Segítsek? Igen? Csinálhatom?
Égtem a tettvágytól, főleg ezek után, hogy valaki már megint helyettem dolgozott, ráadásul olyan szakértelemmel olyan területen, aminek én a közelében sem jártam, úgyhogy ugyanazzal biztos nem tudnám viszonozni. De valamit akkor is tenni akartam, ,,bedobni valamit a közösbe". Bármit mondott Adam, néha akkor is úgy éreztem, hogy tényleg csak egy mihaszna gyík vagyok, és igazából az emberi formám a mutáns alakom. De talán ha legalább ennyiben segíthetnék!
-Ja, hogy kocsi - bólintottam lassan, miközben fülig pirultam, hogy micsoda ostobaság volt a részemről, hogy testrésznek hittem a Hummert. - Hát azt tényleg nehéz lenne elintéznem, úgyhogy ezt is meghagyom nektek. De, ugye, nem kell megvárnunk a rendőrséget? - intettem a fejemmel McBainék felé, akikre Fagypont vigyázott, mert most, hogy kiderült, hogy nem vagyok és valószínűleg sosem leszek akkora harcos, mint ők, még kevésbé szívesen tartózkodtam a közelükben. - Nem mehetnénk vissza? Csinálok neked egy kávét... ha megmutatod, hogy kell...

Majdnem reflexből visszautasítottam a lányt, elvégre nem cselédnek van itt, de valahol mélyen éreztem, tényleg szüksége van arra, hogy érezze, van valami haszna. Megvakartam a tarkóm:
- Hát az én szobámban nincs szőnyeg, porszívózni nem tudsz és nincs sok dolgom sem, azokat könnyen rendben tartom, a katonaélet velejárója. Ellenben alig hiszem, hogy bármelyik tanár visszautasítaná a segítséget a szertárban vagy a könyvek összekapkodásában, netán, ha szeretnél megtanulni főzni, akkor a konyháról kitiltanának ha önként jelentkeznél segíteni. Ha szeretnéd, csak nyugodtan, bár a legtöbb diákunk ezek elől menekül - nevettem. - Én egyébként majdnem mindent megeszek, de az olasz konyha nagy rajongója vagyok - tettem hozzá barátságosan. - A karfiollal, a karalábéval és a sárga borsóval viszont ki lehet kergetni a világból - nevettem.
Kérdésére megráztam a fejemet:
- Dehogy, nem kell megvárnunk őket, a felvétel után nem lesz sok kérdésük és az sem ma esedékes. Az erőszak áldozatainak hagynak pár napot regenerálódni a fakab... khmm... a rendőrségi tisztviselők is. Utána viszont vallanod kell majd, hogy oda kerüljenek, ahová valók - feleltem, majd felé nyújtottam a karomat: - Gyere menjünk. Megmutatom neked a kávéfőző rejtelmeit, noha én még mindig az igazi, régi, klasszikus kotyogóst használom. Szerintem annak van igazán íze, ami abban fő le - kuncogtam.

-Nem baj, akkor felsöprök - ajánlkoztam azonnal. - Meg fel is mosok, láttam, hol tartjátok... tartjuk ezeket. Van finom virágillatú felmosó, kellemes illat lesz tőle a szobádban. Nem mintha most... Nem úgy értettem - visszakoztam azonnal, ahogy elszörnyedve tudatosult bennem, mit mondtam. - Most is jó körbeszaglászni a szobádat, olyan... Adames illatú. Én szeretem. De téged nem suvickolhatlak bele a padlóba. Még... nem tudom, mi mást... Ó, igen, van egy kispárna nálam, amit nagyon jó szorongatni, ha nem tudok elaludni. Adjam kölcsön? Egy ilyen nap után lehet, hogy szükséged van rá. Vagy, ha félsz éjszaka, átjöhetsz hozzám, én elalszom a fotelban is, úgyis olyan jó süppedős. Vagy inkább őrt állok az ajtóban. 
Egészen belejöttem a lelkes találgatásokba, hogy hogyan viszonozhatnám Adamnek azt a sok kedvességet és gondoskodást, amit tőle kaptam. Persze attól még tényleg ki akartam segíteni a konyhán is, hiszen másoknak is rengeteget köszönhettem, meg egyébként is, nem ártott volna, ha végre valami hasznomat is látják, de ma aztán bőven volt mit meghálálnom Adamnek. Meg Fagypontnak is.
-Fagypont mit szeret? - Már fordultam volna vissza, hogy rátekintsek, de az azzal járt volna, hogy McBainéket is megláttam volna, azt pedig inkább elkerültem. - Ha reggelente neki is viszek kávét, annak örülne? 
Bár őszintén, ahogy elnéztem, én leginkább ara tippeltem volna, hogy azt szereti a legjobban, ha békén hagyják, de azért inkább biztosra akartam menni. Ha ijesztő is volt, épp az imént védett meg, és torolta meg a rajtam esett sérelmeket. Ha ő képes lenne meghalni értem, akkor nehogy már én meg ne legyek képes kávét főzni neki.
A zsigereim mintha ki akartak volna szakadni a helyükről, amikor megtudtam, hogy nekem még tanúskodnom is kell, de nem volt időm rendesen belelovalni magam, mert Adam egészen váratlan mozdulattal felém nyújtotta a karját, amivel először nem tudtam mit kezdeni, értetlenül bámultam rá, de aztán felragyogó arccal jutott eszembe a teendő.
-Nekem? - nyúltam óvatosan felé, hogy végül rendesen belekaroljak, és irányba forduljak. - Köszönöm, milord. 
Boldogan hagytam magam mögött a kertet, ami a számomra mumusszerű férfiakat rejtette, hogy visszatérhessek a kastélyba, ahol meleg volt, ahol biztonságban voltam, és mindig volt valami a hűtőben.
-Még sosem ittam kávét - jegyeztem meg. - Milyen az íze?

- Kiábrándító leszek Belle - sóhajtottam. - Nem vagyok valami érzékeny az illatokra. Szeretem az eső utáni ózonillatot, meg egyszerűen a tisztaság aromáját hogy úgy mondjam. Talán észrevehetted: nálam nincs egy darab szobanövény sem. Nem véletlenül, ugyanis annyira nem vagyok nagy növény meg virágbarát. Nincs bajom a virágillattal, de nem is keresem különösebben - vallottam be. - Ha valóban segíteni szeretnél nekem, akkor órák után összeszeded a kirakott könyveket és felviszed helyettem Lilynek a könyvtárba, jó? - mosolyogtam rá kedvesen.
Elgondolkodtam a kérdésén:
- Fagypont a nyugalmat szereti Belle - feleltem csendesen. - Ő egész életében harcolt, számára a nyugalom a legnagyobb kincs. Emellett azt, ha az emberek udvariasak vele és ha őszintén mosolyognak. Az udvariasság neveltetése lényegéből fakad, az őszinte mosoly pedig a saját korában nem volt divat, hogy úgy mondjam, akkoriban arrafelé az emberek elrejtették az érzéseiket. Na meg a kertjét gondozni, de ez talán a nyugalom része nála. Fagypont különös férfi Belle, rajta még nekünk is nehéz sokszor eligazodni.
Nevetve fogadtam a reakcióját, ahogy belém karolt és vidáman sétáltunk visszafelé. Kuncogni kezdtem:
- Hát a kávé normális esetben nagyon keserű, de elég kevesen isszák ízesítés nélkül - feleltem. - Cukorral, tejjel vagy rummal szokás inni, majd kitapasztalod neked hogy finom. Van aki kifejezetten édesen szereti, mint én, van aki pedig keserűn, vagy erősen, jó adag rummal. Na gyere, megmutatom milyen ital ez. De vigyázz, könnyű rászokni - csóváltam a fejemet. - És ezt ésszel, mértékkel kell fogyasztani, mert 1-2 adag hasznos, főleg álmosság ellen, de nagy mennyiségben beteg leszel tőle idővel. Szóval napi 1-2, értve? - néztem a szemébe vidáman.

-Oké, Lily-nek a könyveket a könyvtárba - bólogattam tettrekészen, és kimondottan sajnáltam, hogy nincs máris pár kötet a kezemben, amiket a helyükre pakolhatnék. - Akkor nem kell a kispárna? Tényleg nagyon megnyugtató tud lenni. Jó puha és a fogása is nagyon kényelmes. Nem szeretném, ha miattam félnél éjszaka. Elvégre miattam jöttek ide Tonyék. Szóval csak ugorj be érte, ha meggondolnád magad. Nem virágillatú, mármint szerintem nem az - bizonytalanodtam el. - Nem tudom, milyen öblítővel mosták ki a huzatot. Mossam újra esőszagúval?
Valamit már tényleg nagyon csinálni akartam, inkább minthogy egy helyben állva toporogva várjam, ahogy mások már megint eloltsák helyettem a tüzet. De egyenlőre, hacsak nem jutott eszébe Adamnek valami, meg kellett elégednem a kávéfőzés kitanulásával. Gondolatban már el is terveztem, ahogy reggelente megcsinálom a finom, friss kávét, és mellé még rittyentek egy kis rántottát sült szalonnával és frissen facsart narancslével, de aztán eszembe jutott, mennyit értek én a kulináris fortélyokhoz, szóval talán inkább az lenne a szívesség a többieknek, ha ezeket még egy ideig rájuk bíznám. 
-Értem én - feleltem komolyan Fagypont bemutatására. - Jó leszek, ígérem, igazi Nyugi-Bogyó. Nem fogom zavarni, és mindig mosolygok, ha mellette vagyok, és... Mi volt még? Ja, a kertje! Öh - vakargattam meg a homlokom töprengve. - Növényápoló? Biztos hozzá lehet jutni valahol. Rémlik, hogy van egy virágos a városban, ami nincs bekamerázva. 
A kávéra csak mosolyogva vontam meg a vállamat, mert így látatlanban, ha tényleg az ízesítésen múlt az egész, meg azon kotyog-e a kávéfőző vagy nem, továbbra sem igazán tudtam belőni, mire számítsak. 
-Értve. Napi 1-2 adag, nem több. 
Közben elértünk a kapuhoz, amit szélesre tártam előtte, tekintve, hogy eddig ő volt nagyon udvarias velem, most rajtam volt a sor, de aztán már ugrottam is vissza mellé, hogy megint elkapjam a karját. Úgy sokkal kényelmesebb volt.

Elgondolkodást mímeltem, majd mosolyogva megráztam a fejemet:
- Én nagyon ritkán álmodom Belle - feleltem. - Pontosabban még az afrikai szolgálatom idején ébredtem néha éjjelente csatakosan rémálmokból, de az utóbbi időben szerencsére elkerülnek. Úgyhogy a kispárnád nyugodtan megtarthatod. Harctéri veterán vagyok Belle, amit szívből kívánok, hogy soha ne érts meg, mit is jelent. Mindenesetre hidd el: bőven láttam már vért és szenvedést eddigi életemben, ezeknek a gazembereknek a sorsa nem fog álmatlan éjszakákat hozni. Neked azt hiszem nagyobb szükséged van arra a kispárnára. Nem mellesleg: az én ajtóm is nyitva áll.
Felszaladt a szemöldököm a következő szavaira majd rosszallóan csóváltam a fejemet:
- Ez azért nem így működik Belle - feleltem határozottan. - Mi lehetőségeinkhez mérten igyekszünk mindig betartani a törvényeket, vagyis nem törünk be senkihez, főleg nem öncélúan. Főképpen nem okozunk kárt valakinek! Ezt most felejtsd el! Ha szükséged van valamire azt nem ellopod, hanem megveszed. Ha nincs rá pénzed, akkor nyugodtan gyere hozzám és megbeszéljük, ha valóban szükséged van rá, akkor kifizetem neked. De semmiképpen sem lopjuk el! Az iskola célja éppen az, hogy a társadalomba beilleszkedni képes mutánsokat neveljen, nem pedig olyanokat, akik az erejüknél fogva ki tudják használni az embereket. Ezek a Testvériség és nem a mi eszméink. Nem mellesleg Fagypont nem is használ efféléket - enyhítettem a korholáson mosolyogva. - A természetes dolgok híve, na meg a két keze munkájáé. Amíg gondozza a kertjét, maga a tevékenység az, ami örömet okoz neki - magyaráztam.
A kávé iránti helyeslésére bólintottam vigyorogva:
- Nagyon helyes, jó kislány legyél! - nevettem.

-Harctéri... Ó, istenem! - jajdultam fel, és már két kézzel öleltem Adam karját, miközben szánakozó pillantást vetettem rá. - Azt nem tudtam, hogy harcolnod is kellett, csak, hogy katona voltál. Mondjuk talán inkább reménykedtem, de akkor is. Melyik háborúban?
Bele sem mertem gondolni, miken mehetett keresztül, abban sem voltam biztos, hogy nekem való beszámoló lett volna, mégis feszülten figyeltem, hogy mit fog mondani, egyáltalán megosztja-e velem, legalább nagy vonalakban, hogy mi történt vele, az életének abban a minden bizonnyal sötét korszakában. Én közben bátorítóan paskolgattam a vállát, hogy érezze, ott vagyok vele, és itt már senki nem bánthatja... mert annak úgyis betöri az orrát.
-Nem akarok rád akaszkodni - vontam meg a vállamat lesütött szemmel, amikor jelezte, hogy az ajtaja mindig nyitva áll. - Nem mondom, hogy nem aludnék az éjjeliszekrényeden minden éjszaka, de kibírom egyedül. Nyolc évig ment, akkor ezután is fog menni. Bogyó boldogul egyedül - biccentettem komolyan, félig talán önmagamat biztatva.
Aztán rendesen kihúztam nála a gyufát. Mivel nem volt tíz perce, hogy rendesen helybenhagyta Tonyékat, szóval még élénken élt bennem a kép, hogy mi tud következni az elsötétülő tekintete után, megszeppenten húztam be a nyakam, és elengedve a karját, hangyányit eltávolodtam tőle.
-O-o-ké - cincogtam félénken pillantva rá. - Nem fogok lop... Hé! 
Mintha elvágták volna az ijedelmemet, most rajtam volt a felháborodás sora. Olyannyira, hogy meg is torpantam, és sértetten álltam, mint a cövek, kezeimet csípőre vágva.
-Én nem vagyok olyan, mint ők - jelentettem ki dacosan. - Semmi közöm az olyanokhoz, mint Kardfog. És nagyon ritkán használtam a képességem a lopásoknál, én annál sokkal jobb vagyok benne. Egy dologhoz értek, de ahhoz nagyon, nincs szükségem hozzá a gyíkalakomra. Ha loptam is, mert muszáj volt, még nem vagyok olyan, mint ők. 
Tudtam, hogy ettől még nem fog meghatódni, sem igazat adni nekem, elfogadni az álláspontomat meg végképp nem, de akkor is bántott, hogy azt az egyetlen dolgot is, amihez értek, amiben tényleg jó voltam, nem csupán elítélik, de olyan szörnyetegekhez hasonlítanak miatta, mint az a vérszomjas szörnyeteg. 
-De ha zavar, nem fogok lopni - vontam meg a vállam, majd kis habozás után előhúztam a zsebemből a textil zsebkendőjét, amiben aludtam, és durcásan felé nyújtottam.
-Mostantól.

Megráztam a fejemet a lány felé, de most nem néztem rá. Nem tudtam. Komor, szomorú tekintettel vizslattam az erdő talaját és rekedtes hangon feleltem:
- Afrikában, a szomáliai polgárháborúban harcoltam, de... - újabb fejrázás, - ez nem olyasmi, amit hallani akarsz, hidd el. Ott tettem én is pár olyan dolgot, ami elkísér majd a sírig és amit talán sosem tudok rendezni magamban...
Ijedt elhúzódására igyekeztem meleg mosolyt varázsolni a képemre, de az előzőek függvényében ez még nem nagyon ment. A szavaira viszont megráztam a fejemet:
- Más az, ha azért lopsz, mert rá vagy kényszerítve. Az a létfenntartó ösztön része - feleltem. - Megint más, ha most lopsz, amikor erre már nem kényszerülsz. Ezzel másnak kárt és adott esetben fájdalmat okozol. Mármint itt - mutattam a szívemre. - A bolt tulajdonosa azért vásárolja meg az áruját, hogy aztán eladja másoknak és a kapott haszon él ő, meg a családja. Ha erre nem vagy rákényszerülve, akkor szerinted etikus csak úgy elvenni tőle? - válaszoltam a kérdésre kérdéssel. - A munkamódszereid pedig nem ismertem - tettem hozzá mosolyogva. - Mellesleg nem is Kardfogra gondoltam. Hozzá én is jobban hasonlítok nálad. A Testvériség legtöbb tagja nem szociopata - kuncogtam és elraktam a zsebkendőmet.

-Semmi baj, na - húzódtam közelebb hozzá, ahogy pillantása elhomályosult, és párszor megsimogattam a haját, mert az engem mindig megnyugtatott, hátha nála is bejön. - Nem kell beszélned róla. De már vége van. ÉS biztos vagyok benne, hogy te nem csináltál semmi megbocsáthatatlant.
Tényleg nem akartam erőltetni a témát, láttam rajta, hogy legszívesebben nem is gondolna rá, de volt egy sanda gyanúm, hogy ebbe neki vajmi kevés beleszólása volt. Azt kívántam, bár bele tudnék nyúlni a fülébe, hogy azon át kiszedjem az agyából az összes fájó emléket, ami a szívét nyomja.
De aztán úgyis az én ragacsos kezeimre terelődött a szó, és már egészen másféle komorság ült a szemében.  
-Igyekszem megváltozni - mormoltam csekély lelkesedéssel, mert bár úgy volt, ahogy ő mondta, már nem voltam rákényszerülve arra, hogy lopjak, és persze akkor sem volt etikus ezt tennem, amikor muszáj volt, de akkor sem volt könnyű egyrészt nyolc évet csak úgy lezárni, másrészt pedig búcsút inteni valaminek, amire bűnös büszkeséggel gondoltam, mert ha rossz is volt, attól még sikerült minden csínyját-bínját kitanulnom, ami nem két napig tartott. - A nyakláncot is le tudnám lopni úgy a nyakadról, hogy ne vedd észre - vázoltam a szaktudásomat. - És aludnod sem kéne hozzá - tettem hozzá halvány mosollyal, aztán nehézkesen felsóhajtottam. - De nem fogom. Igazad van, már nincs rá szükségem. Nem lopok többet.
Kis habozás után előhalásztam egy kiskanalat a zsebemből, és kerülve a tekintetét azt is átnyújtottam. 
-Én csak Kardfoggal találkoztam - jegyeztem meg elfintorodva az emlék hatására, és mivel nem voltam benne biztos, hogy Adam engedi még, hogy megint belekaroljak, de Tonyék még elég közel voltak, csak a kabátujját kaptam el. - Nehéz elhinni róla, hogy Logan testvére. Semmiben nem hasonlít rá. Nem csodálom, hogy most is a frontvonal két oldalán állnak... mármint... - rettentem meg az elszólástól, amivel megint felhoztam a háború témát, pedig az előbb állapítottuk meg, hogy az nagyon nem kívánatos téma. - Szóval, hogy egymás ellen... öh... Marják egymást, na! - vágtam ki végül.

Mintegy válaszként viszonoztam Belle a hajamra adott simogatását és kedvesen válaszoltam:
- Majd talán egyszer egy napon én is el fogom hinni, hogy nem voltak a tetteim megbocsájthatatlanok, de a magam szemében azt hiszem messze még a megváltás - feleltem csendesen.
Ahogy haladtunk tovább és szóba került a tolvajlás, no meg az ez iránti készsége elvigyorodtam:
- Én nem is vitatom az ez iránti tehetséged Belle, de ez még nem ok arra, hogy használd is - mutattam rá a tényekre. - Ha végiggondolod, én a legtöbb emberhez képest fizikailag jó kondícióban vagyok, az amerikai hamburgeren kinevelt átlagpolgárhoz képest erős embernek számítok. Ráadásul katonai harcművészetet tanultam. Vagyis a legtöbb átlag embert meg tudom verni. Mégsem verek meg lépten nyomon mindenkit az utcán, nemde? A gyors és ügyes ujjaidnak, finom kézmozgásnak elég sokszor fogod hasznát látni az életedben, de attól, hogy valamire képes vagy, nem biztos, hogy meg is kell tenned - magyaráztam, majd előhúztam az egyszerű kialakítású rozsdamentes acélláncot a  pólóm mögül, amin egy kis kereszt és a dögcédulám fityegett:
- Ezt mondjuk maximum kitépni tudnád a nyakamból - nevettem. - Rántásra könnyen enged, de azt persze észreveszem. A kapcsa viszont egy rémálom volt még simán is, mikor először a nyakunkba raktuk, utána pedig fogóval deformálták el, hogy ne nyílhasson ki véletlenül sem - kuncogtam.
Hallgatva az okfejtését először is finoman rámosolyogtam, miközben újra normális karfonásra váltottam, nem erre a kapaszkodásra, amit ő csinált:
- Nos az első és legfontosabb: képes vagyok értelem szerint helyén kezelni a szavakat, nem kell odafigyelned a frontvonal, katona, szolgálat és még kismillió egyéb kifejezésre - mosolyogtam biztatóan. - Nyugi. Másrészt... Rozsomákban valamivel több még az emberi oldala, de nagyobb részt ő is gyakorlatilag vadállat, akit az ösztönei irányítanak. Antiszociális lény. Ellenben Kardfog igazi szociopata. Mellesleg ha jól tudom sokáig elválaszthatatlanok voltak, de aztán történt valami, amiről nekem nincsenek mélyebb ismereteim és ez egymás ellen fordította őket. Kardfog már régen be lenne zárva, ha nem kontrollálnák valamelyest a Testvériség mindenkori vezetői. Majd egyszer, ha akarod elmesélem, de szóval a Magneto csapatában sem az ősgonosz képviselői játszanak. Mások mint mi, de attól még nem Lucifer jobb meg balkezei. Mondjuk úgy, amennyire kilóg az X-ek közül Logan, annyira lóg ki a Testvériségből Victor is. Kettejük vendettája meg főleg rájuk tartozik, én nem szólok bele. Nem is hagynák - nevettem fel.

-Én megbocsátok - álltam be elé, hogy elálljam az útját, és kénytelen legyen a komoly tekintetem tüzébe kerülni. - Én megbocsátok neked, Adam. Te egyébként sem csinálnál soha olyasmit, amivel komoly bajt okoznál valakinek, te annál sokkal... de ha tettél is rossz dolgokat, biztos vagyok benne, hogy muszáj volt, és ha csak rajtad múlt volna, elkerülöd őket. És csak ez számít, nem az, amire rákényszerültél. Háborúban mindent átértékel az ember, nem? 
A zakójába kapaszkodva ágaskodtam lábujjhegyre, és mint mindig zavartalanul hajoltam egészen közel az arcához, hogy jobban szemügyre vegyem magamnak fürkésző pillantással, elgondolkodva összehúzott szemöldökkel, és oldalra csücsörített szájjal. Majd két mutatóujjamat belefúrtam a szája sarkába és feljebb szuszakoltam őket, majd tenyérrel szétdörzsöltem a homlokán a ráncokat, aztán valamivel finomabban, ujjbeggyel az arcát is, hogy tudjon hova nyúlnia a mosolya.
-Így jobb - mondtam végül elégedetten szemlélve a művemet, félredöntött fejjel, mint egy művész a telepingált festővásznat. - Ez jobban áll neked. Ha nem megy, csak szólj, visszacsinálom én... ha már gyors és ügyes ujjaim vannak - vigyorodtam el én is megfickándoztatva előtte a mutatóujjaimat, mint két kis kukacot. 
Még mindig az izomzatát ért részletes beszámolón pirulva bólogattam, amikor megláttam a nyakláncot.
-Nem fogom ellopni - ígértem kicsit talán szaggatottan. - Már a te neved áll rajta, meg egyébként is... én nem vagyok keresztény, de egy keresztet azért még én se lopnék el. Kitépni meg végképp nem akarom a nyakadból - ráztam a fejem határozottan, mert el nem tudtam képzelni, hogy juthatott ilyesmi az eszébe. - Nem kell félned tőlem, Adam, sosem bántanálak.
A Rozsomákot és Kardfogat ért kritikára (lássuk be, nem egyszerű beszámoló volt), nem reagáltam semmit, egy vállrándításon kívül. Kis szerencsével Kardfoggal soha többé nem fogok találkozni, Logant meg képtelen voltam úgy látni, mint Adam, de nem akartam győzködni, hátha ez is érzékeny téma nála. Talán összevesztek, vagy ilyesmi. De hát nekem ehhez semmi közöm. Valami más sokkal jobban érdekelt, hát kellett neki felhoznia a fizikai adottságait! Egy ideig némán rágódtam rajta, hátha tudok magamon uralkodni, de aztán csak megálltam megint. 
-Adam - néztem rá, és bár nem voltam kimondottan zavarban, valamiért megint forróságot éreztem az arcomban, ha nem is tudtam, miért. - Megpöckölhetem az orrodat?

Sóhajtva simogattam meg mégegyszer a fejét:
- Belle, én ugyanazt tettem mint bárki más, aki megjárta a szomáliai csataterek poklát. Embert öltem nem egyszer. Nem azért mert meg akartam tenni, de megtettem - magyaráztam kínlódva. - Szomália más... más háború mint a legtöbb. De ezt neked nem kell értened és ne is akard - gördült ki egy könnycsepp a szememből.
A további mesterkedése viszont bennem szakasztott minden ilyen irányú emléket és gondolatot. Egyszerűen mozdulni is képtelen voltam, amíg a képemmel ügyeskedett. Esküszöm mint egy öt éves kislány az óvodai gyurmaszakkör különdíjára hajtva... de egy felnőtt nő testébe zártan. Rengeteg hajléktalan keseredik meg végleg az utcán, de ezt a fajta naiv, édes gyerekességet... ezt álmaimban sem hittem volna. Igyekeztem fenntartani azt a belülről kissé groteszknek érzett mimikát amit rám varázsolt most, de hamar rájöttem, hogy ha nem akarok megkockáztatni egy arcidegzsábát, akkor ez nem fog menni, úgyhogy természetesebb mosollyá szeliditettem. Kuncogni kezdtem végül:
- Nem is azért mondtam, hogy lopd el, csak felhívtam a figyelmedet, hogy nem mindent lehet olyan könnyen elemelni, ha már épp a láncomra hivatkoztál - fejtettem ki. - Tudom, hogy nem bántanál engem önszántadból Belle, ahogy én sem téged. A kereszt pedig egy dísztárgy csupán, a mögötte lévő tartalom a lényeges.
Láttam a vívódását, de megvártam, hogy fel meri-e tenni a kérdést, ami nyomja a szívét. Végül előhozakodott vele, de valahogy... nem abból a kategóriából került ki, amire számítottam. Konkrétan lépés közben megbotlottam, csak nehezen nyertem vissza az egyensúlyom és nem csak testi értelemben. Pislogva néztem a lánykára:
- Hogy mi? - köhögtem. - Izé... persze... szolgáld ki magad... - nyögtem felé hajolva kissé, de végül csak megkérdeztem: - De... minek?

Amikor legördült az a könnycsepp, csak még eltökéltebb munkára sarkallt, hiszen olyan nincs, hogy Adam szomorú, olyan nincs, hogy valami nyomja a szívét, őt nem szabad, hogy bántsa az égvilágon semmi, na, de majd én megoldom. Nincsenek rossz emlékek, nem ölt meg senkit, nem járta meg a poklok poklát, én mondom, hogy mindez csak egy nagyon rossz álom volt, semmi oka a bánkódásra. Nem mondom, hogy nagyon természetes lett az arckifejezése, de annál a búskomorságnál még mindig jobb, mint ami előtte volt. Végül aztán megjelent az ő saját, hamisítatlan mosolya, ami belőlem is vidám vigyort csalt elő.
-Ha nehéz is, sikerülne - kacsintottam rá. - Lehet, hogy napokra lenne szükségem, talán hetekre, amíg kilesem, hogyan működik, milyen tevékenység közben figyelsz a legkevésbé, mi tudja a legkönnyebben elvonni a figyelmedet, mi az, amire a legkönnyebben ugrassz, de hidd, előbb-utóbb megszerezném. De nem fogom - biztosítottam szelídebb mosollyal, és visszatuszkoltam az inge alá a lógókat. - Azt mondtad, ne lopjak, én pedig szeretném betartani a szabályokat. Neked még el is hiszem, hogy tényleg így helyes. 
Az engedély megadását követően boldogan feszültem ismét felfelé, hogy kényelmesebben elérjem (noha ebben a segítségemre volt azzal, hogy lejjebb hajolt felém), és örömmel kopácsoltam az orra hegyén az ujjam hegyével, miközben lelkes vigyorom egyre csak mélyebb lett, mígnem végül belőlem szakadt fel egy örömteli kuncogás. Úgy éreztem, napestig tudnám csinálni, de aztán feltette a teljesen helyénvaló kérdést, amire válaszolnom kellett, ez pedig kibillentett az elmélyült pöckölgetésből.
-Mozgatod alvás közben - világosítottam fel továbbra is lelkes fültől-fülig érő szájjal. - Tudod, milyen nehéz volt uralkodni magamon, és megállnom, hogy ne pöcköljem meg? Sarah azt mondta, jobban is tettem, mert biztos felébredtél volna rá. De ha már megengedted... - és már folytattam is a nózi-bökdösést.

Barátságos mosollyal féltérdre ereszkedtem a lány előtt, hogy kompenzáljuk a magasságkülönbséget és meg tudja nézni a láncot tartó részt. Szóban is elmagyaráztam:
- Ezt nem lehet kioldani Belle - mutattam rá a tényekre kedvesen. - Én sem tudom. Láthatod, miként működött valaha, de mikor a nyakamba akasztották, akkor egy vaskos fogóval össze is passzírozták a szerkezetet. Teljesen deformált, nem nyílik már ki önerőből - kacsintottam. - Egy jó példája annak, hogy minden képességnek vannak előnyei és korlátai is. Az ügyességednek is - borzoltam fel egy kicsit a hajkoronáját játékosan. - Na menjünk!
Kicsivel később, miután túl voltunk a gyurmaszakkör elején, már egyre nehezebben tartottam magam. Hogy is fogalmazzak... sehogy. Egyszerre volt a szituáció meglepően kínos, meglepően vicces és tökéletesen értelmezhetetlen. Elképedve hallgattam a lányt, miközben igyekeztem felfogni is a szavai mögött rejlő értelmet. Tényleg próbáltam... komolyan! Isten az atyám! De egyelőre úgy éreztem magam, mint akit odaültetnek egy túl betűtésztával készült leves fölé és ki kéne találnia melyik irodalmi művet olvashatja éppen... Végül finoman elfordultam és egy tekintélyesebbet tüsszentettem a lány ügyködése okán. Megvakartam viszketővé vált orromat, majd bólintottam:
- Hát hogy mit csinálok vele alvás közben arról fogalmam sincs, olyankor ugyanis mással vagyok elfoglalva - magyaráztam. - De Sarahnak igaza lehet, nem alszom általában mélyen. Kisebb zajokra és a legkönnyebb érintésre is fel szoktam ébredni, legalábbis úgy kb mondjuk a felett, amit egy bogár leszállása jelent - magyarázkodtam, hogy mondjak is valami legalább értelmesnek tűnőt. De egyelőre az agyamban azt hiszem lenyomták a "Vészleállítás" gombot és míg a világ racionalizálódik körülöttem a munkások elmentek sörözni...

Értetlenül néztem, ahogy egyre jobban összement, és nem igazán tudtam, mi baja van. Megfájdult a lába? Kioldódott a cipőfűzője? Vagy lovaggá kéne ütnöm? Tanácstalanul mustrálgattam, de aztán annyira természetes könnyedséggel folytatta a megkezdett magyarázatot, hogy kénytelen voltam elfogadni, hogy valószínűleg csak kényelmesebb így neki. Na, azt mondjuk nem tudtam, hogy miért, hiszen ez a póz kimondottan kényelmetlennek tűnt, de mivel nem akartam, hogy egyedül dagonyázzon a nyirkos földön, én is féltérdre ereszkedtem.
-Nem lehet megjavítani? - kérdeztem egészen ráhajolva a tarkójára, hogy lássam a kapcsot. - Egyébként sem volt szép tőlük, hogy tönkretették, főleg, hogy éppen csak megkaptad.
Visszadőlve egyenes tartásba, rosszallóan csóváltam a fejemet.
-Szégyellhetik magukat. Tanuljam meg, hogy kell megjavítani, és aztán javítsam meg? És öhm... meddig maradunk így? - kérdeztem elbizonytalanodva dőlve előbbre, hogy a diszkréten lehalkított, szinte már suttogó hangomat is jól hallja. - Kicsit hideg van, és a kavicsok nyomják a térdemet. Nem baj, ha én felállok?
Végül csak talpra kecmeregtünk, bár ő már megint kénytelen volt lemondani az egyenes tartásról, de hát nem tehettem róla, hogy jó egy fejjel magasabb volt nálam. Viszont kedves volt tőle, hogy így megkönnyítette a dolgomat, még akkor is, ha félő volt, hogy a végén még úgy marad, és többet ki nem tudja húzni magát, amennyit kell miattam hajlongania. Az önfeledt orr-pöckölgetést aztán igen hirtelen zárta le. Először azt hittem, azért fordult el, mert már megelégelte.
-Ó, bocsá...VÁÁÁÁ! - ugrottam hátra riadtan, ahogy kisebb bomba robbant mellettem, amit nagy jóindulattal akár tüsszentésnek is lehet nevezni, de hapcinak semmiképp. - Zsepit? - kérdeztem még mindig egy kicsit megszeppenve, mikor magamhoz tértem az ijedelemtől, és felé nyújtottam ismét lenyúlt, monogramos zsebkendőjét.
Miközben igyekeztem lenyugtatni heves szívdobogásomat, amit az előbbi ijedelem gyorsított fel annyira, hogy a Hikari expressz reumás csigának tűnhetett mellette, inkább másra figyeltem, hogy hamarabb lecsillapodjak.
-Nem baj, ha nem tudod, én ott voltam és láttam - jelentettem ki megnyugtató hangon, hogy ne féljen, hiszen én bármikor örömmel tanúsítom bárkinek, hogy tényleg mozgatja alvás közben az orrát. - Olyan vagy, mint egy szundikáló nyuszi.... a nagyobb fajtából. De olyan komoly arcod van olyankor, olyan elgondolkodó. Kimondottan élvezem nézni, ahogy alszol - jelentettem ki tárgyilagosan. - Olyan... pöckölgetős. Meg megnyugtató. Nem is tudom... mint egy lávalámpa. Nem is nyuszi vagy, hanem lávalámpa. De megígérem, hogy soha többet nem töröm rád az ajtót - fogadkoztam ismét elhalkulva, de ezúttal azért, mert eléggé elszontyolodtam, hogy le kell mondanom róla.

- Biztosan meg lehet javítani Belle, de senki sem akarja - kuncogtam. - Éppen ez a lényege, hogy többet ne tudjuk levenni, érted? Mellesleg nyugodtan felállhatsz, azért kucorodtam le, hogy ráláss a csatra - nevettem fel. - A lényege a csat elroppantásának végül is az volt, hogy se el ne hagyjuk véletlenül, se ne vegyék ki a nyakunkból ügyes kezű zsebesek. Elvégre a dögcéduláját ne hagyja el az ember - vigyorogtam.
Én tüsszentettem, a lányka halálra rémült, szóval az élet zajlott. Megcsóváltam a fejemet, bár igazán kezdtem kifogyni az értelmes megnyilvánulásokból. A beszélgetés kimondottan szürreális irányba fordult, hogy úgy mondjam. Széttártam a karjaim:
- Hát, ha te mondod, én elhiszem... bár eddig nem sűrűn hasonlítottak még háziasított rágcsálókhoz és értelmetlen használati tárgyakhoz - mosolyogtam továbbra is.
Lassan kimerültem. Fogalmam sem volt mit tudnék mondani ennek a szertelen kislánynak, mindenesetre valami egészen más fordulatszámot képviselt mint én. Meg azt hiszem valami tökéletesen más dimenziót is. Nem nagyon tudtam értelmes felelteket adni, inkább már csak sodródtam az árral...

-Ja, jó - bólintottam azonnal, és miután felálltam, a kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek felállni. - De itt már levehetnéd, itt már mindenki tudja, hogy ki vagy... mármint ha akarod - tettem hozzá gyorsan. - Nem mintha ne állna jól... bár egy nyaklánc egy férfi nyakában kicsit furcsa nekem, de hát ízlések és pofonok. Mondjuk megnézném azt, hogy te elhagysz valamit - mosolyodtam el, majd ez a mosoly kicsit ördögibbé vált, ahogy hangyányit elmélyült. - Ellenünk meg úgysem véd semmi...
Aztán, ahogy tovább haladtunk, ő meg teljesen félreértette a szavaim, amit ugyan nem értettem, hogy lehetséges, de nem akartam, hogy azt higgye, ennyire tartom.
-Nem vagy te rágcsáló, sem használati tárgy, értelmetlen meg végképp - magyaráztam neki, igyekezvén olyan türelmes hangot megütni, mint ahogy ő is tette eddig velem. - Csak olyan aranyosan tudsz aludni, mint valami kis nyuszi. Ha szorult helyzetbe kerülnél egyszer rosszfiúk ellen, szerintem csak gömbölyödj össze, és szundikálj egyet, máris nyert ügyed lesz, mert másodperceken belül fog véget érni az önuralmuk, és inkább babusgatni fognak, meg betakargatni... meg pöckölgetni a nózidat - böktem még egyet az orra hegyére menet közben lelkes vigyorral. - A lávalámpa meg lehet, hogy teljesen értelmetlen kacat, de azért jó ránézni, ahogy rád is. Bár te nem vagy értelmetlen kacat. És ugyanolyan megnyugtató is, mint te, csak te még jobban, de nem tehetek róla, hogy Adam lámpákat még nem árulnak. De nem mondom többet, ha nem szeretnéd - szögeztem le komolyan, majd a megfelelő szavakat keresgélve kezdtem az ujjaimat csavargatni, és meredten bámulni a cipőm orrát. - Csak örülök neki, hogy te... hogy melletted biztonságban lehetek. Jó érzés, hogy megvédesz, ha kell, na, ez van - vontam vállat kicsit dacosan. - Nem mintha kötelességed lenne, elvégre Sarah apukája vagy, én meg csak... én csak... én csak éhes vagyok. Menjünk már!
Azzal elkaptam Adam kezét, és magam után kezdtem vonszolni, mert továbbra is az volt a meggyőződésem, hogy nincs olyan probléma, amire egy kiadós evés ne lenne megoldás, de legalábbis segítség. Reméltem, hogy ma már többet nem kell éreznem, ahogy minden vér az arcomba szökik, mert már belefáradtam ennek a miértjén tépelődni, és azt még inkább reméltem, hogy Adam csak akkor fog majd megint rám nézni, amikor már visszatért az egészséges bőrszínem. Addig is, ha van még abból a csirkéből, akkor az pont eddig tartott. 
-KAJAAAAAAAAA! - visítottam végig az utolsó pár lépést, és úgy huppantam lényegében egész testemmel a feltépett ajtajú hűtőbe, mint egy anyai ölelésbe, ami a legfinomabb sült csirkét rejtette.
Minden rendben volt.

//Köszönöm a játékot. Nagyon-nagyon élveztem //

Megvakartam a fejemet:
- Rengeteg emlék köt a hadsereghez Belle, de tárgyi a kitüntetéseimen, meg pár levélen kívül leginkább csak ez. Az is az életem, a múltam egy része, talán emiatt hordom még a dögcédulám - válaszoltam. - Mellesleg a seregben sem erről tudták, hogy ki vagyok, a nevem ide volt hímezve az egyenruhámon a szívem fölé - nevettem. - A dögcédulát azért hívják így, mert a halott katonákat segít azonosítani, ha az eltelt idő vagy a halál körülményei miatt másképp nem lehetne - kuncogtam.
A következő szavaira felsóhajtottam:
- Azt hiszem félreértettél - kezdtem. - Nem mondtam, hogy sértene a hasonlat, mindössze, hogy meglep. Eddig még sem nyúlhoz, sem lávalámpához nem hasonlított senki. Hogy tetszik-e? Hát a nyúllal még ki vagyok talán békülve, de a lávalámpa azt hiszem tényleg nem nem szimpatikus... - vigyorodtam el. - A nyúl egy kedves állat, az úgy gondolom maradhat. A harci technika ötlete pedig... khmm... kifejezetten egyéni, mondhatni rád vall Belle. Én konzervatív emberként maradok a bevált "csihi-puhi" módszernél - nevettem.
Nevettem... Ez mondjuk elég gyorsan bennem szakadt, amikor Belle egy hajóvontató uszály sebességével és erejével rántott befelé a kávéról immár elfeledkezve. Hamarosan enyhe fejcsóválással néztem a falnak támaszkodva amint egy könnyedebb irokéz csataüvöltés kíséretében lerohanta az azonnal kapituláló hűtőszekrényt és magához ragadta belőle egy sült csirke romjait rekordsebességgel tüntetve el az ajkai mögött az egykori szárnyas földi maradványait. Végül zavartan elfordulva kerestem magamnak egy doboz sört, talán kissé túl soká időzött el a tekintetem az említett ajkakon. Összességében végül mosolygósan csatlakoztam a kishölgyhöz.

//Én is köszönöm és szintén :DKb a Lynn-Adam játékon röhögtem ennyit //