Liget

Gondolkodóba ejtett a kérdése, főleg mert alig értettem, de végül is válaszoltam lehetőségeimhez illően:
- Nem tudok biztos választ adni neked Vidám Bagoly - feleltem halkan. - Nem ezen korszak szülötte vagyok. Mikor csatánk ideje elérkezett lelkem másik felének hordozójával a Nagy Kereket forgató erők úgy döntöttek, hogy a pusztító láng és az örökkön fagyott szív harcosainak viadala ne hozzon győzelmet egyikünknek sem, de a halál ölelő karjai se öleljenek minket még. A fagy ereje kitört és testünk jégbörtönbe vonta. De újra fordult a Nagy Kerék s talán meg is bicsaklott kissé. A lángok heve és a jegek fagya újra összecsap majd - néztem a távolba. - Azonban az idő nem volt úr sem testünkön, sem lelkünkön. Csupán... aludtunk a hideg ölelésben. Négy évszázada már. Nem tudom még igazán, mik történtek pihenésünk alatt - ráztam a fejemet, közben állattestvére sólyommá változott s egy galamb felé száguldott sebesen. Az élet örök körforgása... Halálból születik az élet, s pályája végén a halálba hull is vissza.

Annyira meglepődtem a szavait hallva, hogy képességem elszabadult, és az összes közeli állatokon is végigfutott a döbbenetem, a verebek felreppentek a bokrokból, Holdba-néző újra farkassá változott a levegőben, (majd becsapódása előtt siklómókussá) a galambok elröppentek. Négyszáz év?
~Tehát nem ninja hagyományőrző, hanem igazi ninja! Felmérhetetlen módon ölhet... ~
Nagyot nyeltem. Ő testesíti meg azt az ősiséget, amit én utánozni próbálok.
~És tegyük hozzá elég bénán próbálod utánozni...~
~Repülő-farkas ezt épp te mondod?~
~Még mindig jobb mint Laposító Bölény!~
~Igaz...~
-Az a harcos-sámán-tűzasszony, melyik sámán ösvényt választotta?

Meglepetten láttam, amint a sólyom farkasként zuhan alá, hogy aztán könnyeden sikló mókusként érjen földet, de nem tettem megjegyzést. Ahogy arra sem, amint minden állat zavarodottan kezdett csapongani. Biztosan az ifjú kamijának erejéhez van köze, de ez nem az én dolgom. Helyette válaszoltam:
- Parázsléptű és én más utakon járunk - feleltem. - Én abban hiszek, hogy a képzettségem adta erő az, ami kiemel mások soraiból. Büszke vagyok a tudásomra, amit elértem az évtizedes gyakorlások alatt. Azokat a képességeket tekintem fokmérőnek, amit elszántsággal és verejtékkel csiszoltam ki magamban, de amit bárki más is elérhetne, ha elég időt és erőt fordítana rá. A szellemek ereje segítség, de nem értékmérő a szememben. Ő másként gondolkodik. Szerinte az áldás, amit birtokol egyúttal különleges voltát bizonyítja és emeli mások fölébe. Lenézi az átlagos embereket. Másként élünk és másként ölünk. Mik a te néped elvei, ifjú? Ha nem titok természetesen...

~Ez egyre izgalmasabb! A csaj ellen párti!~
~De én nem vagyok süket!~
Szinte láttam magam előtt a lángokba öltözött asszonyt, ahogy ősi tudásával és a tűz erejével nyomja le a New Yorki rendőröket. Hát ezért jó sámánnak lenni. Állati fontosnak tűnsz, de az ilyen őrült tömeggyilkosok elől simán elsprintelhetsz mindenki tudja, hogy te szívesen kiállnál vele, csupán az ősi tudást menekíted...
-A népem nyelvén nincs szó a titokra. A mi tudásunk szerint egy sámánt az ért segítenek a szellemek, hogy az a törzset óvja, a törzs pedig őt óvja. De a sápadtarcúak hadi ösvényében megszűntek a törzsek, és azok a sámánok akik nem kerültek a villámló botok elé, értelme-vesztett életet élnek. De én rátértem egy új ösvényre, ami nehéz mert nem kitaposott. A természetet óvom mintha a törzsem lenne.

Lassan térdre ereszkedtem és visszaültem a sarkaimra. Egyetlen jól irányzott ütéssel szilánkokra törtem a korábban megalkotott jégszobrot, majd a darabjai fölé tártam az ujjaim, ahogy a fiút hallgattam. A jég rezegni kezdett és alakzatokat formált, miközben beszélni kezdtem:
- Mondod nem kitaposott az ösvényed ifjú, de mégsem oly ismeretlen talán, mint azt hiszed...
A jégből legelésző nyúl formálódott, majd mögötte vadkan, ami felöklelte és szétszaggatta, aztán a szerte heverő szilánkok farkasokká váltak és a vaddisznóra rontottak, végezetül az egész jégszobor magába omlott és csak füves rétet mintázva csillogott, melyből kiemelkedett lassan egy nyúl alakja.
- A természet kegyetlennek tűnhet sokaknak, mégis örökkön egyensúlyban van - mormoltam. - Népem bölcseit már nagyon régen megérintette mindez. A nyúl megeszi a füvet, a vadkan a nyulat, a farkas pedig a vadkant. De végül, ha elhullik, akkor a farkas is a fű alá kerül. Együtt, egyben alkotnak egészet. A fű, a nyúl, a vadkan és a farkas. Ha nincs fű, nincs nyúl sem, s éhen hal a vadkan, kiveszik a farkas. Marakodni tűnnek egymással, mégis egy nép, egy egész részei ők. A természet is egy klán, egy... ahogy te mondod, egy törzs. Tagjai talán nem mindenben értenek egyet, mint a valóságban is, de létükkel egyengetik útjukat, s nem csak a magukét. Együtt alkotnak klánt, minden klánok egyik legnagyobbikát. S ebben megtalálja mindenki a helyét. Aki nem, az a világon is kívül helyezi magát. Két úton jár mindenki a világban, mégis egy klánba tartoznak. Aki nem, az a világba sem. Márpedig annál veszedelmesebb, aki örök klánjára, a mindig hű természetre is fegyverét emeli, annál nincs veszedelmesebb. Mert az nem kegyetlen. Az becstelen...

Tűnődve figyeltem a jégszobrok harcát, miközben figyelmesen hallgattam a harcművészt. Sőt! Komolyan. Ez nálam olyan ritkaságnak számított, mint Holdba-Nézőnél a csönd. De Fagypont olyan tudást osztott meg velem ami pár évtized óta halott volt, csakhogy Fagypont által feléledjen. Ősi tudás, hatalmas, és biztosan vezeti a lábamat a választott ösvényemen. Akaratlanul is bólintottam, amikor a természetre támadókról beszélt, ismerem őket jól. ezernyi érzékszervvel figyeltem a kutyájukba rugó, macskákra lövöldöző, "embereket". Nehéz engem kihozni a folyóm sodrásából de nagyon meglepődhet valaki aki ezt teszi. A természet pusztító ereje egyszer majd megtisztítja a világot, mint már sokszor megtette. De addig én majd vigyázok rá.
~Ej-Haj de elszállt valaki!~
~Igen Repülő farkas?~
- Bűn e az ha az ember hadi-ösvényre lép az effélékkel és a skalpjukat kívánja?

Elmerengtem. A skalpjuk, nyilván a haláluk... Lassan visszaengedtem a tenyereim a térdem fölé a combom alsó részére, majd némi gondolkodás után válaszoltam:
- Az ostoba meghal, ha harcba száll. A katona győz, ha harcba száll. A szamuráj győz, mielőtt harcba száll. A mester pedig úgy győz, hogy harcba sem száll - feleltem. - Egyedül megyek át a piactéren a Hold alatt ifjú Vidám Bagoly, nem adhatok bölcsességet, csak szavakat. A mi elveink szerint nem bűn, de nem is erény, csupán hiba vagy szükséges tett a világ előtt. Aki ostobán cselekszik és megüti anyját mert tudatlan, s fel nem ismeri, annak kezét megfogva s elmagyarázva mit is tett újra bevezethetjük a hajlék fedele alá, s erősebb lesz vele a család. Az, aki gyáva, s megüti szülőjét, nem hallgat ránk majd, de ha félelmet sodrunk a szívébe, visszajön majd velünk a hajlék tetője alá, de nem lesz több vele a család, mert nincs gerince annak. Az aki gonosz, igazán gonosz, s megüti anyját, hiába szólsz annak, hiába kérleled s fenyegeted, vissza nem tér az tetőd alá. Ha nem veszed a vérét, meg is öli anyját, neki csak halálával lesz erősebb a család. A bölcsesség ahhoz kell, hogy tudd: vissza tudod-e vezetni, vagy érdemes-e visszavezetni a kunyhó tetője alá.

Ittam a szavait. Olyan igazságok voltak amelyek jégbe fagyva várták, hogy elöljön az idejük. Jól időzítettek. Az ilyen egyetemes igazságokra, amelyekre építeni lehet, és biztosan kitartanak, nem úgy mint a ma igazságai.
~Ezek a falkaigazságok... átdolgozva emberbe.~
~De hogyan döntsük el, ki érdemli meg az életet?~
~Majd én eldöntöm!~
~És még én vagyok elszállva...~
-Köszönöm szavaid. Ösvényemen, hatalmas bölény-sziklák nehezítették a járást. Szavaid földmozgásként takarították el őket. Úgy mondtad el a helyes ösvényt, hogy nem léptél rá helyettem.
Mondtam, és próbálva utánozni az ő mozdulatát, meghajoltam.
~Ő egy mester!~
~Vagy csak őrült. Sose lehet tudni.~

A fiatal férfi szemébe nézve komolyan bólintottam:
- Nyílt szívvel tettem, s bár én mondtam, nem nekem jár a köszönet, csupán visszhangja vagyok a mesteremnek, jégtükör, melyben újra felcsillanak az ő szavai - mormoltam. - Az emberek találkozása sosem véletlen, a Nagy kereket a sors s nem a szerencse mozgatja. Mindig jelent valamit a találkozás. Vagy harcot, vagy halált vagy tanítást. De ez sosem egy oldalú. Egymástól tanulunk Vidám Bagoly, magam is több lettem a te gondolataid által, s ezt újfent köszönöm neked.
Félre billentettem enyhén a fejem, mint a farkas, vagy kutyafélék mikor figyelmüket egy dologra, egy érzékre fókuszálják. Halkan mormoltam:
- Hallottam egyszer egy történetet egy bölcs mestertől századokkal ezelőtt. Én csak ezt adhatom tovább neked, hogy segítsen az utadon - kezdtem csendesen. - Volt egyszer egy ember, akihez odament a barátja és egy kis agyagkorsót adott neki, s kérte: ha egyszer lesz ideje, majd vizsgálja meg azt. De az csak egy kis agyagkorsó volt, az ember pedig szegény, akinek keményen kellett dolgoznia a napi betevőért, így nem volt erre ideje. Alig volt több egész életében a koldusoknál, hiába dolgozott izmait megfeszítve. Végül megöregedett és beteg lett már, mikor a padláson a kezébe került a régi korsó. Akkor emlékezett a barátja szavaira és kinyitotta azt. Ökölnyi gyémántot talált benne. Ez az én történetem neked, használd bölcsen Vidám Bagoly és Holdba-Néző...

-Köszönjük!
A szó olyan ösztönös, olyan egyértelmű volt, hogy a gondolattal együtt szökkent a számra. Miért él a Sámán (a terméketlenség mulasztó rituálén, a pipán, és a tüzesvizen kívül) mint, hogy tanuljon/tanítson. Ez a hely, ami eddig csak egy nagy kősátor volt, most már az én szememben is kastéllyá nemesült. A tudás kastélyává. Egyedül a tudásnak szabadna erődöket, erősségeket emelni. Egyedül ez az amit semmi sem vehet el tőlünk. (Egy telepatán kívül.)
-Ha a Kacskaringós ösvényeiden olyan akadályba ütközöl amihez elkell még két kéz, és négy mancs ránk számíthatsz!
~Igazat is adnék neked, de... áh nincs semmi kifogásom!~
~Az a baj első jele...~

- Suzan tévedése - feleltem nyugodtan. - S igazsága egyszerre. Az embernek egyedül kell átmennie a piactéren, mert ösvénye mindenkinek csak egy lehet. De az, aki örökkön egyedül kívánja járni az útját, csak az első veremig jut, nem tovább, ha nincs aki kisegítse belőle. Egyedül járom az utam és ti is a tiéteket. De ha ellenségre akadtok, ha hívjátok, hát titeket pártol majd rajtam keresztül a jég sárkányának lehelete.
Felálltam a földről és a fiatalemberre, majd lelki társára pillantottam:
- Ha üldözőitek itt érnek be titeket, a harc hosszú lehet és véres. Most mégis azt mondom: rejteket, hajlékot és vetett ágyat adunk nektek, ha kívánjátok, hogy pihenten folytassátok utatokat. S ha kell, döntsetek bárhogyan, tévútra visszük az utánatok igyekvőket.

-Köszönöm kedvességed, de nem jó harci ösvényre lépni ott ahol a gyermek játszik.
Intettem az iskola felé.
- Egyszer, ha már üldözőink skalpjai a tipim díszei, ígérem visszatérek. Sok ösvényt járunk be addig, és sajnos az én ösvényeim közül néhány akár az örök vadászmezőkig is mehet. De amíg a vizek folynak, a patakban, keményednek a jégben, párolognak a vízesésben addig hadi ösvényen vagyok, azokkal szemben akik a az ellenségeid. Ez ősi ösvény a népemnél, egy elágazással: Ami az örök vadászmezőbe torkollik.
~Gyarapodik a falka...~
~Jó vagy rossz értelemben?~
~A legjobban!~

Elgondolkodtam egy pillanatra, majd halkan megszólaltam:
- Egyetek valamit - intettem a csomagok felé, - a lélek mellett a testet is táplálni kell. Ne sokára jövök.
Hosszú, szinte ugrásnak is beillő léptekkel futottam fel az épületbe, majd a szinte üres szobámban, hisz alig volt néhány személyes tárgyam pár dolgot összeválogattam, s azokkal tértem vissza a különös s mégis lelkemnek oly ismerős pároshoz. Más népek szülöttei, más hagyományok hordozói voltunk, mégis oly hasonlók. A fiatalembernek nyújtottam a két magammal hozott tárgyat:
- Nem sok, tudom, de arra kérlek fogadd el és vidd magaddal ezeket - adtam át őket. Egy furulyát és egy kézre álló Sai tőrt. - Népem papjai a furulya szaván keresztül keresik az egyensúlyt a természettel. A hangja idővel, ha megtanulja az ember és rá figyel, segít kiüríteni az elmét. A bölcsesség jelképe. A Sai tőr pedig még nálam is öregebb, hazámban egykor a harcosokat övezték ezzel. Nagyszerű munka, noha én sohasem kedveltem meg igazán, de ez az értékéből nem von le. Mesterem ajándéka volt nekem, mikor felavattak a klán harcosává. Dobni és szúrni épp oly kiváló. A harcosok jelvénye. Együtt vagyok egészek. A bölcs és a harcos. A kettő együtt titeket jelképez.

Épp végeztem egy almával, Holdba-néző pedig egy csomó szalámival, amikor visszaért fagypont. Folyami kavics méretű, döbbent szemekkel figyeltem amikor elmondta ajándékainak történetét/rendeltetését, és utána pár másodpercig szólni sem tudtam a meghatottságtól. Utána pedig levegőhöz jutottam alig:
-E kettő tárgyat átjárják a szellemek, s érintve őket a természet dala hallik. Köszönjük, őket bár nem érdemeljük meg...
Eközben eltettem a két tárgyat az övtáskámból és a pipát vettem elő.
-Népünknél szokás, hogy mindig amikor lelépünk a harci-ösvényről békepipával zárjuk le magunk után a múltat, s ha két barát elválik pipát cseréljenek. Ez a pipa a Varjú törzsé volt, és akkor adták a dakotáknak amikor végére értünk sok száz nagynapos hadi-ösvényünknek. Ekkor ükapám őrizte száz nagynapig majd a dédapám az ő századáig, ezután nagyapámhoz került aki szintén száz nagynapig vigyázott rá. E tárgy több száz nagynapos hadi-ösvények végét látta ugyanis a Varjaknak még egy másik törzs adta és ők is őrizték sok nagynap századig. Azzal, hogy neked adom kérem a szellemeket, Hadi-ösvényeidnek végén békét lelj. E pipa maga a béke.
És ezzel átnyújtom neki tradíciós mozdulattal a rengeteg rováttal, tollal, rojttal, ékes az indián történelmet végigkísérő pipát, ami már négy évszázada őrzött a családunk.

Mély tisztelettel vettem át a természeti díszekkel bőven teleaggatott, egyszerűen, de gyönyörűen megmunkált pipát, két tenyeremen tartva meg azt magam előtt, aztán derékból meghajtottam magam felé nyújtva így ez által s egyúttal a magam feje fölé emelve a szertartási tárgyat:
- Népem nem ismeri ugyan ezt a szertartását népednek, de megérteni eszmeiségét nagyon is meg tudom - feleltem halkan. - A béke a legnagyobb ajándék amit harcos kaphat. Leküzdhetsz ezer és ezer harcost, ellenséget, harcolhatsz csaták százaiban s megnyerhetsz minden háborút, de ha utad végén nem ér a béke, hiábavaló volt minden csatád, elvesztetted a legfontosabbat: az élet küzdelmét.
Nem akartam tovább zavarni a fiút és társát, most nem gondolatokra van szükségük, hanem a testük táplálására. Meghajoltam újból, majd megmutattam még merre jutnak át a parkon és visszatértem meditálni.

//Játék vége - köszönöm szépen, nagyon nehéz, de egyben élvezetes is volt //

Viszonoztam a meghajlást, majd iután Fagypont elment, megettem még egypár almát sajttal, Holdba néző pedig egypár sült húst. Miután elaltattuk az éhfarkasokat a gyomrunkban elindultunk, egyenlőre sétálva a sok étel miatt, lelkünkben az új tudással, és a biztonsággal, hogy bármi történjék is erre a helyre visszatérünk.
~De kint fogunk lakni.~
~Tipiben?~
~Igen.~
~És, ha olyan szobánk...~
~Nem.~
~Mindenesetre jó tudni, hogy vannak még bölcs sámánok.~
Mire ezt végiggondoltuk már elértünk a nagy kősátor elé. Egy percig csak néztem a hatalmas kastélyt, majd amikor már holdbanéző elkezdte ráncigálni a bőrkabátom szélét, elindultam én is...

//Én is köszönöm, nagyon sok mindent tanultam... //

//Elenor , Chris//

-Szokása - vallja be mosolyogva - viszont én vagyok a szobacirkálók admirálisa, szóval számomra mindenki vagány aki elhagyja a házat, pláne, ha azt robogón teszi. - Nevetve jelenti ki mindezt, bár attól még egyáltalán nem biztos, hogy nem igaz. Aztán Chris olyan kérdést tesz fel, amihez nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy tudja az ember, rossz ötlet. Szerencsére a lány nem fedezte fel, hogy minél több felkiáltójelet tesz a mondat végére, annál hangosabban olvassa fel a program a szöveget, úgyhogy a kis telefon épphogy csak erélyesen kiált a fiúra, még nem ordít.
-Egy exe file az egész - szól közbe gyorsan, hogy más felé terelje gyorsan a témát. - Nem kell telepíteni...mondjuk, lehet tudnék találni neked egy profibb változatot, néhány előre beírt példamondattal, és programozható memóriával...esetleg egy másik színésznővel, Renee Raudman hangja például illene hozzád.
Nagyon meglepődne, ha akár csak az egyikük is tudná, kiről van szó, igaz félrevezette őket, hisz színésznőről beszélt az előbb, a szóban forgó hölgy pedig hangoskönyveket szinkronizál, de üsse kő...
-Ó, igazán szóra sem érdemes, egy durván két perces melóról beszélünk. - Visszamosolyog a lányra, majd kedvesen hárítja a következő ajánlatot. - Rendes vagy, de hála az égnek elvégeztem már ezt a sulit, és egy életre elég volt a ninja képzésből, szóval nem hiszem, hogy nekiugranék megint. Ti amúgy nem fáztok? Lassan bemehetnénk...

A kezdeti tesze-tosza kommunikációból mostanra lassan egy jó kedélyű csevegés alakul, amit határozott elégedettség érzése követ, természetesen. Valahogy úgy, mint mikor a három háborút és négy kontinenst bejárt vén nagybácsi biccent egyet történetének tanulsága után.
- Értettem, Hölgyem! - felelek rájátszott katonás fegyelemmel és gesztusokkal, majd némi mosollyal a végén, hogy egyértelművé tegyem, csak tréfálok.
Bár értem, amiről Sean beszél, valószínűleg beletelne némi időbe ezen paraméterek alapján keresnem hasonló programot. Neki sejthetően néhány perc, és pár kattintás.
- Részemről inkább Liv Tyler-re voksolnék. Kiválóan játszik csendes, titokzatos szerepeket, de mindig megmutatja, hogy tud ő nevetni.
Persze nem ismerem azt a nőt, akiről Sean beszélt, de ettől még Elanor-ról leginkább az általam említett hölgy jutott eszembe. Ehhez persze lehet köze meseszerű mutációjának és Liv eposzi szerepének is, de ebbe most így nem gondoltam bele.
- Ez remekül hangzik, Elanor! Úgyis régóta keresek már valakit, aki humán tárgyakból tartana korrepetálást.
A fiú ninja képzésről tett megjegyzését nem egyszerű értelmezni. Bár lehetséges, hogy a harci oktatásról beszél, amit amolyan underground módon szokás errefelé tartani, mintha csak egy szakkör lenne.
A hideggel kapcsolatos megjegyzésére csak bólintok, és ha nincs ellenvetés, én is az épület felé indulok.

/Fagypontnak/


Beleadtam minden erőmet, hogy rácsapjak a jégtömbre és ezzel teljesítsem Fagypont utasítását, és már előre készültem a fájdalomra, amit majd a kemény felület fog okozni, ezért őszintén meglepődtem, mikor a jég nagy csörömpöléssel megadta magát és öklöm jóformán beszakadt az üreges tömbbe.
Aztán viszont elégedett vigyorral néztem tanítómra, aki rögtön egy szép példabeszéddel magyarázta meg, hogy miért is kellett ezt megtennem és miért jó, hogy eleve nem utasítottam el, hanem legalább megpróbálkoztam vele.
Mikor befejezte szellemem pallérozását is, úgy döntött itt befejezzük az edzést és az iskola területén belül, a Ligetben folytatjuk azt.
De, nehogy már kényelmes sétával közelítsük meg a jó messze lévő helyszínt, már ki is adta az ukászt, hogy futni fogunk odáig. Hát akkor futunk! Ahogy elindult én is nekilódultam.

//Előzmény: Főbejárat //



Lassan sétáltak a park felé és Tess figyelmesen hallgatta, amit Sarah mondott. És ahogy észrevette a lány még mindig eléggé feszültnek tűnt, amikor Sean-ről és róla kérdezett.
~ Jobb lesz, ha békén hagyod ezt a dolgot!~
Döntötte el magában, majd amint kiértek a ligetbe körülnézett. Áhítattal figyelte a bokrokat, amik szinte tökéletesre voltak nyírva, ahogy a fű is. A virágok, itt-ott egy-egy csomóban díszítették az egész helyet, és ettől olyan barátságos és megnyugtat volt egyben. Eltudta képzelni, ahogy a gyerekek játszanak és nevetgélnek a meleg füvön, ahogy bújócskáznak és azzal szórakoznak, hogy a locsoló alatt rohangálnak, hogy felfrissülést szerezzenek maguknak. S bár Tess szerette a gyerekeket, most még is összefacsarodott a szíve, hogy mi is az emberek fejében kialakult kép ezekről a gyerekekről. És ott rájött, hogy akárhogy is próbálja megközelíteni a dolgot, mindig ugyan azt látja: gyerekeket, akik a játékból és a nevetésből kapják az erejüket és életük boldogságát.
- Ez gyönyörű..
Suttogta a lány, mikor végre megtudott szólalni és Sarah-ra nézett.
- Nem értem, hogy miért hisznek titeket, mutánsokat rossznak. Hiszen ugyan olyan emberek vagytok, mint én, vagy más emberek, csak különlegesek vagytok.
Suttogtam és a döbbenettől, hogy milyen primitívek is az emberek, az olyanok, mint ő legszívesebben letépte volna magáról emberi énjét, hogy letagadhassa, hogy ő is régen azokhoz tartozott, akik úgy hitték hogy a mutánsok gonoszak és nem emberek. Hát tévedett.
- Nézd, Sarah! Tudom, hogy nem indult túl jól ez a kapcsolat, de szeretném ha tudnád, hogy nem áll szándékomban semmit csinálni Sean-el. Sean rendes srác, és első pillantásra nagyon szimpatikus is, de nem áll szándékomban mást csinálni vele, mint beszélgetni.
~ Ahogy mással sem, mivel valószínűleg két év múlva már a föld alatt fogok aludni..~
Tette hozzá magában a lány, és úrrá lett rajta megint az a felismerhetetlen érzés a betegségével kapcsolatban. De inkább igyekezett nem rá gondolni, mivel feleslegesnek érezte. A napok ugyan úgy fognak telni, ahogy a hetek és a hónapok is. Semmi sem változik körülötte, csak ő maga.

Láttam, ahogy a nő körbenéz és azt is, hogy nagyon is tetszik neki amit lát, sőt úgy láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozott, ami biztató volt, habár ő nem tartozott a vérmesebb mutánsgyűlölők közé, talán az, hogy a saját szemével látja a dolgokat segít, hogy rávilágítson: nem vagyunk szörnyszülöttek.
- Igen! Xavier professzor nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy kiegyensúlyozott környezetet teremtsen az itt tanulók számára, hiszen a legtöbben, akik idekerültek, elég sok szörnyűségen mentek keresztül. – mondom neki csöndesen, mert azért azt becsülöm benne, hogy nem zárkózik el, hanem igyekszik befogadni az új információkat, még ha azok meg is döbbentik. – Hát ahogy mondod! – sóhajtottam. – különlegesek, de emberek és a legtöbben közülünk pont arra teszik fel az életüket, hogy a „normális” embereken segítsenek, vagy megóvják őket, ha baj van. Csak erről nem cikkeznek a sajtóban. – vonom meg a vállam keserűen.
Meglepődve nézek rá, mikor magyarázkodni kezd Sean-nal kapcsolatban és kissé el is szégyellem magam, mert lehet, hogy kicsit én is túlreagáltam a dolgot.
- Talán tényleg nem indult jól. - bólintok a szavaira. - Talán csak félreértettem bizonyos jeleket és szavakat. – néztem most én is komolyan a szemébe. – Akkor, ha te is úgy látod felejtsük el és kezdjünk tiszta lappal. Hidd el, én sem akartalak bántani……komolyan. Csak kicsit kiakadtam, azt hiszem a vizsgáim kikészítettek egy kicsit. – szabadkoztam én is.
- Ha van kedved beszélgetni egy kicsit, én most ráérek, nekem sem árt ha kiszellőztetem egy kicsit a fejem. Ott egy pad, ott leülhetünk. Persze, ha csak nem zavar, ha néha érdekes dolgokat fogsz tapasztalni, ha kiszabadulnak a kisebbek. – vigyorogtam rá.

Tess csalódottan rázta meg a fejét, ahogy hallgatta Sarah beszédét. El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet olyan családban felnőni, ahol csak azért kiközösítenek, mert te más vágy. Ha belegondolt, a szülei arca jelent meg lelki szemei előtt és titokban iszonyatosan hálás volt, hogy ilyen szülei voltak. És bár a gyász még most is a mindennapjai szerves alkotórészének bizonyult, igyekezett nem arra gondolni, hogy mi is volt azon a napon, amikor megtudta, hogy szerető szülei már nem fognak rámosolyogni.
Megrázta a fejét, hogy kizökkenjen a gondolat menetéből, majd tovább figyeltem Sarah mondandóját.
- Pedig lehet hogy érdemes lenne. Gondolj csak bele. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene úgy élnetek, hogy minden ember fél tőletek, vagy lenéz titeket, esetleg belétek is rúg, ha rátok néz.
Mutatott rá a lényegre Tess, majd a lány zavart "bocsánatkérésére" egy mosolyt villantott csak.
- Teljesen normális volt a reakciód. De borítsunk fátylat a múltra. És ami azt illeti szívesen beszélgetnék, a kisebbek pedig sose fognak zavarni, amúgy is nagyon érdekel, hogy vajon milyen képességekkel találkozhatok.
Magyarázta Tess zavartan, majd az előbb említett padhoz érve leült rá. Lábait keresztbe tette és mosolyogva felnézett az égre.
- Minden diáknak külön segítenek a képessége gyakorlásában, vagy az idősebbek tanítják a fiatalokat?
Érdeklődött a doktornőkedvesen, majd zöld tekintetét Sarah-éba temette és mosolyogva nézett a lányra. A fáradtság kezdett eluralkodni rajta, de igyekezett éber lenni.

- Nem tudom! – vontam meg a vállam. – Valahogy az emberek nem szívesen olvasgatnak olyasmit, hogy egy mutáns mentette meg az életüket, vagy a gyereküket. Attól is inkább gyanakvóbbak lesznek, mint hogy elgondolkozzanak rajta, hogy miért is lenne jó velünk együtt élni.
Most, hogy már nem feszült közöttünk a féltékenység gyanúja, egészen kezdtem megkedvelni ezt a lányt, hiszen látszott rajta, hogy mennyire megdöbbentik és elgondolkoztatják a szavaim.
- De hidd el az itteniek egy idő után megtanulják kezelni ezeket a szituációkat, hiszen ez is benne van a tananyagban, hiszen az senkinek nem jó, ha valaki felrobbantja a környezetét, vagy kivonja a levegőből az oxigént, vagy vízzel árasztja el az embereket, ha épp dühbe gurul, mert bántják, vagy ócsárolják. Ennek az iskolának és főleg Xavier professzornak pont ez volt a célja, mikor létrehozta az iskolát, hogy megtanítsa a mutáns diákoknak, hogy a düh nem vezet semmire. – ismétlem, mint egy mantrát Adam szavait, amely valahol már kezd értelmet nyerni számomra is.
A további kérdései mutatják, hogy felkeltette az érdeklődését a téma és az itt tanuló diákok.
- Tudod mikor én ide bekerültem, én is tele voltam keserűséggel és dühvel, hiszen a kényelmes kis életem egy csapásra rémálommá változott, amikor kiderült milyen gének vannak bennem. Az utcára kerültem és bosszúra vágytam. Aztán szerencsére bekerültem ide, és itt az az első, hogy különböző vizsgálatokkal megállapítják a képességünket, majd annak lehetséges végső kifejlődését, így nagyjából tudja az ember mire számíthat. Innentől kezdve mindenki ennek megfelelő fejlesztésen és gyakorláson megy keresztül. Persze vannak rendes óráink, ahol mindenki egyformán tanul, mint a normál iskolákban, csak itt nagy hangsúly fektetődik a képesség mielőbbi kontrollálására. De ebből a szempontból nem mindegy, hogy valakinek fizikai vagy mentális képessége van, de hát ez érthető is. – magyarázom egyre lelkesebben, mert úgy látszik figyelmes hallgatóságom akadt.

- Lehet hogy igazad van, de ha nem mentik meg az embereket, vagy azoknak a gyerekit, akkor kik fogják megtenni? Hányszor történt már az, hogy emberek végignézték, ahogy egy másik ember meghal és csak azért nem léptek közbe, mert sokkal izgalmasabb volt azt nézni, hogy vajon mi lesz? És ha mindez igaz, hogy ti tényleg az emberek érdekeit nézitek, akkor nagyon is van jogotok ahhoz, hogy ne nézzenek le az emberek titeket, hiszen kicsit olyan, mintha mind szuperhősök lennétek.
hadarta Tess és kicsit dühös lett, hogy sok ember néz a szemével, de igazából semmit nem lát. Úgy érezte, mintha olyasvalamit akarnának száműzni az emberek a mindennapokból, ami természetes volt, akár csak a levegő. Hiszen az is a mindennapok, sőt, a minden perces élet létszükséglete, még sem zárjuk ki az életünkből, hát akkor azokkal az emberekkel miért tegyük meg, akik képességgel vannak megáldva.
- Hidd el értem én, csak azt nehéz elfogadnom, hogy miért vannak ezzel így az emberek.
Rázta meg a fejét a doktornő, majd felsóhajtott és csendben hallgatta végig Sarah mondandóját. Iszonyatosan felpezsdítette a téma és Tess egy kicsit úgy érezte, mintha újra élettel töltődött volna fel. Hálás volt a lánynak, hogy kicsit színessé tette neki a mai napot.
- Ha megkérdezhetem és nem túl indiszkrét kérdés, elárulod neked milyen képességed van?
Vonta kérdőre a lányt, mert iszonyatosan izgatta a fantáziáját, hogy vajon mi az a különleges képesség, amivel Sarah kiskora óta együtt él. S bár tudta, hogy neki sose lehet majd gyermeke a betegség miatt, titkon azért örült volna neki, ha az ő fia, vagy lánya is olyan genetikával rendelkezne, mint Sarah, vagy esetleg Tibbuty. Amint meghallotta a fejében a férfi hangját képek villantak fel róla, és hirtelen nagyon zavarban érezte magát, de igyekezett uralkodni az érzésein és az arcizmain.

Látom, hogy mennyire elgondolkoztatják és valahol felháborítják a szavaim, már persze a jó értelemben, mert nehezen tudja elképzelni, miért ilyen vakok az emberek velünk szemben.
- Talán irigyek, vagy csak értetlenek, mert nem képesek felfogni azt, ami velünk történik, pedig hidd el, épp elég sokk egy gyereknek felfogni, hogy más mint a többiek, hogy neki sokkal jobban kell vigyáznia a többiekre, mert könnyen bajt okozhat. – nézek a lassan kiáramló gyerekhadra, akik az udvarra kezdtek özönleni, hogy kieresszék a gőzt a benti tanóra után.
- Az én mutáns nevem Fúria. – nevetem el magam a kérdésére, melyet kissé bátortalanul tesz fel, mintha valami bántó lenne benne. – Ebből már sok mindent sejteni lehet. Nekem egyrészt olyan tüskék nőnek a bőrömből, amely az idegvégződéseket stimulálja, ha megérintek velük valakit, másrészt egyfajta páncélbőr védettségem van, ami megóv a sérülésektől, itt akár a kisebb pisztoly golyókra is gondolok. – magyarázom neki, megpróbálva érthetően előadni. – És ez nem valamiféle betegség, vagy testi fogyatékosság, így nyugodtan rákérdezhetsz egy mutáns képességére, nincs abban semmi sértő. – mosolygok rá biztatóan.
- Látod, azok a gyerekek is milyen jól érzik magukat egymás között. – mutatok a kis összeszokott csapatra, amely Pikkellyel történtek után is mindig összetartott: csavargó, Margareth, Norman és Szellő.
Szellő pont Normant röptette, meg aki kacagva biztatta Margareth-et, aki az egyik tárást gyógyította éppen, mert elesett és felhorzsolta a térdét.
- Ők itt jól érzik magukat és élvezhetik a gyerekek boldog életté, de kint, a kerítésen kívül szörnyszülöttnek tekintik őket, amit már nem egyszer a képükbe is vágtak. De már megtanulták, hogy ne foglalkozzanak vele, pedig mindegyiknek hasznos képessége van, amit a társadalom érdekében használhatnának. Sokunknak viszont, mint nekem is, inkább a harcban vannak előnyeim.