Tess Dylan Thorne háza

Nem bírtam várni a dologgal, miután Lee megérkezett, pár órára muszáj volt egyedül hagynom őt Annabelle-lel, mert tisztában voltam vele, hogy így, hogy nem megyek Tess után nem bírok dolgozni, se jópofizkodni a vendégekkel. Sok mindent kibírok, de ez képtelenségnek tűnt.
Úgy éreztem magamat, mint egy asztmás beteg, aki az inhalálója nélkül most fog megfulladni, mikor egy puha, tompa megérkezéssel fogtam talajt a lány háza mögött. Még magamra sem terítettem a kabátomat, olyan sebes tempóban indultam meg a bejárat felé, de aztán félúton lassítottam, ahogy csökkent a bátorságom. Lassan kerültem meg a házat, miközben igyekeztem kifújni a levegőt és nem örökké bent tartani. Muszáj volt beszélnem vele! Nem veszíthettem el, hiszen végiggondolva… Ez egy olyan probléma volt, amit más helyzetben, más stílusban meg tudtunk volna beszélni… Nem igaz? Nem volt megoldhatatlan, ráadásul, mindennek az alapja a bántás volt és a féltés. Nem akartam bántani. De ha azzal, jobban bántom őt, hogy nem vagyok mellette… talán… Nyeltem egy hatalmasat és az utolsó lépéseknél a kezem már kopogásra emelkedett, miközben reménykedtem, hogy be fog engedni. Már ott voltak a meggyőző mondatok az agyamban, azokat ismételgettem át, hátha valamelyik meggyőzi, hogy egy picike esélyt… Vagy nincs is itthon?! Bekopogtam, hiszen csak így deríthettem ki, aztán vártam és füleltem. A homlokomon egyre nagyobb ráncok jelentek meg, ahogy zavartan és bizalmatlanul hallgattam a benti hangokat. Minimum ketten voltak benn a lakásban, az ajtóhoz közel, hiszen tisztán kihallatszódtak a durva ütések és mozdulatok, nem beszélve a…
Azonnal feltéptem az ajtót, a keret hangosan csattant a falon, de mielőtt visszacsapódott volna, már megmarkoltam és berobogva azonnal a baljóslatú hangok irányába fordultam. Atyaúr Isten! Mikor megláttam mi történik azonnal cselekedtem, még annyi időt sem áldoztam a dologra, hogy teljesen elöntsön a düh mérgező egyvelege a féltéssel, az ijedtséggel és a fékezhetetlen gyűlölettel. Erősen markoltam rá a fickó alkarjára, hogy eleressze a lányt, egészen addig, míg az inak és az ízületek kegyelemért nem kiáltottak a férfival együtt, majd magam felé fordítva hátralendítettem a másik kezemet és egy jól irányzott, sebes ökölcsapással képen nyomtam. Megtántorodott, de ez nem volt elég! Kezet emelt RÁ! Mégis, hogy?! Az egyik karommal hátrébb toltam Tess-t, majd a gyanúsan nagyokat dülöngélő férfi felsőjébe markoltam. Ahogy magamhoz vontam, éreztem a bűzös leheletét és az alkohol, már-már gyomorforgató szagát, keveredni a szájszagával. Gyomron térdeltem, majd megfogtam a tarkóját és lendületből lefejeltettem vele a falat, majd amíg a földről igyekezett összeszedni magát, a vállam felett hátrafordítottam a fejemet egy gyors kérdés erejéig.
- Jól vagy? – Majd ha helyeslő választ kaptam, odamentem hozzá és én is gyorsan végignéztem rajta. – Nem bántott? Hogy került ide? Ismered? - Remegtem a dühtől és az adrenalin egyenlőre jótékony hatást gyakorolt a sajgó testemre. Nem volt nagy dolog felülkerekedni egy részegen… de én tenni akartam, hogy a lehető legemlékezetesebb büntetésben legyen része. Ha még Tess nem bocsájt meg, még akkor is... Senki sem bánthatta. Soha... Soha... A férfi felállt, majd megkeresett a tekintetével, amiben elenyésző düh forrongott az enyémhez képest. Elindult, mire összepontosítottam, az orromat egy pillanatra felhúztam és máris szűkülve esett a padlóra. A félelem ami benne tombolt az én kívánságom miatt, elképzelhetetlen határát súrolta, de még mindig azt éreztem, hogy nem elég. Térdre esett, kezeit a fejére tapasztotta, miközben minden végtagja külön járta a táncát. Rettegést, színtiszta, durva szer. Minden beleadtam, miközben magamhoz vontam a lányt és védelmezően megöleltem, hogy érezhesse, most már nem fogják bántani… Ha Tess egy idő után rám szólt, hogy bármit is csinálok, hagyjam abba, először kutatva néztem a szemébe, majd teljesítettem a kívánságát. Ha nem, egy idő után így is úgyis abbahagytam.
- Még nem végeztem veled – sziszegtem vészjóslón. Odaléptem hozzá, talpra állítottam, kicsavartam a kezét és elindultam kifelé (bicegtem kifelé), miközben a férfi még mindig az előbbi sokkterápia utóhatásait produkálta. Zavarodottan nézett körbe, miközben megpróbált eltalálni, megütni, megrúgni, megverni.

Tess kérésére elengedtem, pedig még mindig szánkázott bennem a düh és a gyűlölet keserű keveréke, mégis uralkodtam magamon. Azt, hogy Tess ilyen gyengéden és segítőkészen szaladt oda a fickóhoz, borzadva néztem végig, minden porcikám arra késztetett, hogy lökjem le a lányra csimpaszkodó, gusztustalan állatot. Ám az újabb idegen felbukkanására kissé lankadt a figyelmem az eredeti gondról és még mindig izzó gyűlöletben égő szemekkel fordultam a közeledő férfihoz. A kezem már kegyelemért könyörgött, ahogy ökölbe szorítottam, de a hihetetlenül vicces megszólalásra a szemem is számítóan szűkült össze.
- Ez az Matt, kicsit gyorsabban! – kiáltottam utánuk, mikor a lány adott nekik egy jó tanácsot és önkéntelenül nagyobbra nyitottam a szárnyaimat, ahogy léptem egyet feléjük. – És mondd, meg a haverodnak, hogy ha még egyszer meglátom itt a környéken, annak sem fog örülni, hogy egyáltalán a világra jött! – Arra már, hogy mit fogok csinálni a koronaékszereivel, nem tértem ki, egyrészt a lány előtt nem akartam így beszélni, ráadásul a kocsi ajtaja már rég bezárult. Persze így belegondolva, nem értettem miért akartam ennyire védelmezni ezt a rideg nőszemélyt itt mellettem, de tudtam, hogy ezt kell tennem. A távolodó kocsi zaja magával vitte a gyűlöletemet egyenlőre, de úgy látszott, hogy a lányét, pont, hogy visszahozta. Az epés megjegyzése fájt, de mielőtt megkérdeztem, volna, hogy tényleg olyannak ismer e, aki csak úgy magára hagyja Annabelle-t a történtek után, eszembe jutott a pár órával ezelőtti válasza. Hát, persze, hiszen azt sem tudja ki vagyok – kúszott el a gúnyos gondolat előttem, mint valami figyelmeztetés.
- Nem, nem vittem vissza az utcára, hanem egy régi ismerősömmel hagytam a lakásban, amíg… - a pár másodperces szünetben feleszmélve néztem körül és mikor megláttam az első erre sétáló embereket, elkezdtem keresni a kabátomat. Már csak a rendőrség hiányzott most a nyakamra. Mikor megtaláltam gyorsan a még mindig nyitva lévő ajtóhoz sétáltam, felkaptam a földről és magamra terítettem. Épp időben. A lányra néztem. – Figyelj Tess, csak pár percet kérek tőled, aztán ígérem elmegyek, nem foglak zavarni. Szabad? – kérdeztem, majd végignéztem rajta. – Ám addig, vegyél fel valamit kérlek, mert meg fogsz fázni – kérleltem, a cipőtelen lábára és a kabátjára utalva. Nem, azzal nem is próbálkoztam, hogy megkérdezem, behívna-e addig. Ahhoz túlságosan sokat árult el a fagyos tekintete, ezért a jobb lábamra helyezve a súlyomat, álltam tovább a bejárat előtt.
- Szóval… nos… - szívtam be a levegőt sziszegve a fogaim között. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem vagyok valami jó az ilyenekben, szóval előre is elnézést a szánalmas próbálkozásért, de muszáj megtennem. Nem akartalak megbántani, se nem kirohanni, nem így kellett volna tálalni ezt az egészet, tudom, de… Szeretném, ha tudnád, miért mondtam azokat – a hajamba túrtam egy kicsit, miközben megvakartam a tarkómat és ha láttam, hogy kész meghallgatni, elkezdtem mindent az elejétől. – A bátyámat az én makacsságom ölte meg. A szüleimet az én csökönyösségem és kitartásom verte össze és terrorizálta, mikor kiderült, hogy… nos, hogy ilyen vagyok. Nem az emberek… bár közre játszottak, de én voltam a mozgató rugó. Egyszerűen túlságosan önző voltam, hogy belássam, úgy szabadítom meg őket, ha elhagyom a környéket. Szerettem őket. A családom voltak, hát persze, hogy szerettem őket, de egészen addig túl vak voltam, míg meg nem láttam a bátyám holttestét. – A hangon elhalkult, ahogy ehhez a részhez értem és lenéztem a kezeimre. Aztán gyorsan zsebre vágtam őket és ismét Tess-re pillantottam, ha még érdekelte a mondandóm. Ha nem és távozásra kért, még párszor megkértem had fejezzem be, de, ha az sem használt, azonnal bólintottam egyet, még egyszer elnézést kértem, megfordultam és elindultam a járda felé, hogy hazasétáljak. Ha némán figyelt, tovább folytattam. – Az én hibám volt a halála Tess. Így hát elszöktem. Egy senkiházi magamfajtának nincs sok lehetősége tisztességes életre, főleg mikor valami ennyire szembetűnő rajta, mint rajtam, így hát a tisztességtelen utat választottam. Loptam. Először kisebb dolgokat, majd ahogy fejlesztettem magamat, egyre inkább feltornáztam magamat a létrán, kiszélesítettem az ismertségi körömet és… A lényeg, hogy felvérteztem magamat mindennel, amivel csak tudtam, hogy ne engedjek senkit se közel magamhoz. Magam miatt és mások miatt tettem. Tess, nekem az a fegyverem, hogy szerepeket veszek fel és neveket cserélgetek, embereket vágok át és senkiben sem bízom meg, csak magamban. A szüleimmel is megszakítottam a kapcsolatomat és nem néztem vissza jó pár hónapig. A testvérem halála majdnem megölt, de végül túléltem. – a felsőm nyakrészénél benyúltam a pólóm alá, miután eltávolítottam az útból a kabátot és a kardigánt, majd előhúztam a mindig a nyakamban lógó apró aranykeresztet – A bátyámé volt, Mane-é… Nem tudtam hogy, talán a bosszú adott elég erőt ahhoz, hogy talpra álljak, de a gyilkosát mindvégig hiába kutattam. Nagyon rossz vezető a bosszú, rossz dolgokat csináltam Mane halálát követő napokban. Nagyon rossz dolgokat… de aztán… Aztán megjelentél te. Már első pillantásra éreztem, hogy különleges vagy, nem tudtam ellenállni neked már akkor sem. Olyan egyedül voltál, olyan magányos és közben olyan elragadóan… - megráztam a fejemet, miközben keserűen elmosolyodtam. – Szóval, valamiért azt éreztem muszáj melletted maradnom... hogy melletted akarok maradni. Közben pedig elfelejtkeztem egy igazán lényeges dologról.
- A korcsságomból, most tolvajlás lett. Mane helyét te vetted át. Ugyanaz a minta ismétlődik, de nem vettem észre a jeleket vagy nem akartam észrevenni az olyan ordító egyezéseket. Tess, tudom mi lesz ennek így a vége. Bárcsak ne tartanék tőle ennyire – néztem a szemeibe. - A férfi, aki leütött, ismét felébresztett ebből az álomból, amiben én hülye, tagadtam mindent magam előtt. – Lehajtottam a fejemet. – Még pont időben, mielőtt valami visszafordíthatatlan történt volna. Előbb vagy utóbb be fog következni egy hiba. Érzem... Legyen az egy icipici hiba, csak egyetlen egyszer, de katasztrófát fog okozni… - Pár másodpercig elgondolkozva néztem a cipőmet, majd ismét feljebb emeltem a fejemet. – Nem nekem való ez a rózsaszín világ Tess. Úgy érzem sosem tudok ehhez tartozni, mert csalódást okozok, ahogy még most is neked. Egy idő után az élet úgyis emlékeztet erre vagy így vagy úgy, de most már nem fogom hagyni, hogy a makacsságom, az önzőségem miatt valakinek baja essen ismét. Megtanultam a leckét. Egyszer elég volt átélnem a dolgot. Ha valami bajod esne… - reszelősen távozott a tüdőmből a levegő, miközben egy pillanatra megrándult az arcom a belém nyilalló fájdalomtól. – Ha bajod esne miattam, azt szerintem már nem élném túl. Nem lennék elég erős, hogy azzal a tudattal éljek, hogy ismét meghalt valaki miattam, aki fontos volt a számomra – suttogtam fáradtan az utolsó mondatot. – Nos… szóval csak ennyit akartam mondani – néztem ismét rá. – Nem kérhetem, hogy felejtsd el a dolgot, pedig tudnom, hogy az lenne a legkíméletesebb… – Furcsa, de jó érzés volt elmondani az igazságot, azt hogy mit gondolok. Nem akartam elmenni (önző, egocentrikus, makacs, fukar, barom!), de mégis megismételtem azt a pár szócskát. – Ahogy ígértem, már megyek, csak még… Biztos jól vagy? Az a férfi nem fog többet zargatni? Ha akarod szívesen elveszem még a kedvét, megjegyeztem a kocsi rendszámát… - ajánlottam fel, majd szinte rögtön visszakoztam.
- Bocsánat, tudom nem az én dolgom, de… - megköszörültem a torkomat. Csak nem mondhattam ki, hogy dühös voltam és legszívesebben egy várat építettem volna a lány köré? – Szóval… Egy valamit még szeretném, ha tudnál… hogy… hogy én, attól függetlenül, amiket mondtam, attól függetlenül, hogy jogosan utálsz és megvetsz, még mindig szeretlek. – rántottam meg a vállamat. Ez volt nincs mit tenni. – Nem akarom, hogy azt hidd, hogy azért megyek el, nem ez nem így van… Szabályosan meg veszek érted... ezt én most hangosan is kimondtam... – nevettem fel zavartan, mikor leesett mit csináltam, egészen addig, amíg a fájdalom, ami a hasamba robbant, meg nem állított ebben. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy… - egy ideig kerestem a megfelelő szavakat, majd csalódottan feladtam. Helyette lassan a lányhoz léptem, majd adtam egy gyors puszit a homlokára. – Szia – leheltem a bőrére, beszívva a lány illatát és mielőtt elszállt volna minden erőm, hátrébb léptem. – És, hogy remélem, megbocsájtasz… - Nem akartam úgy elmenni, hogy ez a rideg pillantás legyen az utolsó emlékem… A francba, elmenni sem akartam! De jelen pillanatban, inkább haltam volna bele abba a tudatba, hogy a betegsége viszi el, mint hogy abba, hogy én rövidítettem meg neki a hátramaradt idejét. Bár ki tudhatta mennyi esély van az utóbbira, de nem akartam kockáztatni. Csak kíváncsian és kicsit tartva attól mit fog mondani, vártam a válaszát. Persze, ha volt, mert, ha nem, indulnom kellett volna… A francba, indulj már!

Sosem voltam még senkivel ennyire kegyetlenül őszinte, de a lány megérdemelte. Erőszakot téve magamon fordultam meg és indultam el a csípős hidegben. Tudtam, hogy nem fogok visszanézni, ha már elindultam. Először vonakodó léptekkel haladtam, majd rántottam egyet a kabátomon és gyorsabb tempóra kapcsoltam a lábam ellenére is. Magam mögött akartam hagyni a helyet, el akartam zárni az utolsó gondolat- és érzelemmorzsát is. Szükségem volt a munkámra. Most. Miközben haladtam, azon gondolkoztam, hogy hogyan fog Bogyó teljesíteni, hogy milyen maszkot válasszak, kikkel kezdjem a kihallgatást, mi a legalkalmasabb pillanat az értéktárgyak megvizsgálására és ellopására, mennyi őr lehet, hol van a vakfoltja a kameráknak és…
Tess hirtelen előttem termett. Megütközve néztem az angyali jelenésre, miközben a jelenléte minden elterelő gondolatot kiűzött a fejemből. Az első másodpercekben nem értettem miért volt itt, miért jött utánam, hogy miért sír vagy esetleg miért rohant, az egész olyan… hihetetlen volt. És miközben egy részem már elkezdett reménykedni valami megbocsájtás félében, a másikkal igyekeztem visszarugdosni ezt eredeti helyére. Elegem volt a reménykedésekből és hitegetésekből. Sosem voltak jók… Aztán végül kimondta azt az egy szót, amire vártam, de hogy most eljött, nem tudta hova tenni. Ahogy keze az arcomhoz ért megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a kezébe fúrtam az arcomat, becsuktam a szememet és megfogtam a sajátommal az övét, hogy úgy tartsam ott, mert nem hittem el, hogy tényleg igaz, ami most történik. Hozzám bújó testét azonnal a karjaimba zártam és abban a gyenge pillanatomban teljességgel tudtam – nem fogom elengedni.
- Sss, neked nem kell bocsánatot kérned. Nincs miért… - Próbáltam részeges bizonytalansággal nyugtatni. Szinte megszédültem attól, hogy itt van, de úgy éreztem nem értette meg. Nekem el kellett mennem, ha nem akartam bántani, egyszerűen… „Kérlek ne menj el.” Kinyitottam a szememet és még mindig bizonytalanul néztem le rá. Újabb oldalról került megvilágításba a dolog, hiszen, talán azzal okozok még nagyobb fájdalmat neki, ha egyedül hagyom… Nem? A szavai ezt sugallták, aztán a kép is, amit elém vetített. Persze én a saját szemszögemből láttam. Én Tess-t láttam egyedül. Vagy másvalakivel… Az előbbi Paul gyerek jutott eszembe, mielőtt határozottan lehúzott volna magához. A fickó képe nem hogy nem tetszett, hanem egyenesen irritált, legszívesebben elvittem volna egy kör repülésre és elengedtem volna a magasból, hogy aztán az utolsó pillanatban kapjam el, hogy az emlékezetes zuhanás még a szextől is elvegye a kedvét, nemhogy Tess-szel, hanem más nővel is… Abbahagytam, mikor megadóan közelítettem Tess felé és óvatosan viszonoztam a csókját.
- Nem tudok, mert nincs miért megbocsájtanom. Ha arra van szükséged inkább, hogy maradjak… Ha tényleg ezt akarod, akkor örömmel teszem meg… - Simítottam végig a haján, miközben még véletlenül sem engedtem volna el. Muszáj volt éreznem a közelségét. A pizzériás találkozásra nekem is egy mosoly jelent meg az arcomon. Miközben beszélt szorosan magamhoz húztam, megpusziltam a feje búbját, a mutatóujjam köré, pedig egy hajtincsét csavartam fel. – Csak te hoztad ki belőlem ezt, a te jelenléted tett olyanná, amilyen ott voltam – feleltem és ismét megcsókoltam a haját. – De jó, hogy itt vagy velem… - szökött ki belőlem a vallomás, mielőtt a ház felé invitált volna. Ahogy félrelökte a kabátot és felhúzta a pólómat, én is megpillantottam az átvérzett kötést. Felhümmögtem. – Szóval ezért szédültem – jegyeztem meg és mielőtt Tess elindult volna, megérezve jéghideg kezét, azonnal ráterítettem a kabátomat. – Nyugi, nem véreztem össze. - Épp elég ideig volt kint a hidegben, hogy még meg is fázzon. Ha nem éreztem volna magamat ilyen gyengének, még a karjaimba is kaptam volna, de így… Csak beletörődötten masíroztam mellette, be a házba. Azt, hogy segít levenni a pólómat egy bólintással fogadtam el.
- Úgy érzem magamat, mint valami öregember az öregek otthonában. Ráadásul a csinos nővérke előtt bénázok – morogtam, hogy valamennyire eltréfáljam a dolgot és, hogy eltereljem a gondolataimat a végtagjaimba robbanó fájdalomtól. Ahogy megláttam az aggódó tekintetét, bíztatóan elmosolyodtam. – Ne aggódj, élek, nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. – Görcsös kézszorítását, körkörös ujjmozdulatokkal akartam oldani, ahogy simogattam a kézfejét. – Nyugalom, nem fogok elvérezni, csak még friss a seb, többször, hullámokban csinálja ezt. Mindjárt eláll, meglátod.
- Rendben – válaszoltam, mielőtt eltűnt volna, de még annyi időm sem volt, hogy rendesen kiélvezzem a némaságot, már hallottam is a lefelé robogó, zoknis trappolását. – Úgy lesz – bólintottam és megtettem a mire kért, miközben hátradőltem (szárnyaim a támla mögé), hogy nyugodtabb pozícióban legyen a seb és a hasam. Nem akartam még magamnak se bevallani, hogy a Tess-szel való beszélgetés lehetett az oka, hogy újra vérezni kezdett. Türelmesen vártam, miközben hallottam, ahogy a lány valakinek dühösen ajtót nyit, aztán szabadkozik, végül a (kifejezetten nőnemű egyed), elsikítja magát. Önelégülten elvigyorogtam és, ahogy az életkedvem visszatért, nem bírtam ki, hogy Tess kétes magyarázata után bele ne szóljak a dologba… Kibújt belőlem a rossz gyerek.
- Pontosan Tess, szóval ne várass meg, mert a végén belehalok a hiányodba! – vigyorogtam tovább, egészen addig, amíg meg nem jelent, mert akkor a mosolyom még sokatmondóbb lett. – Jól, bár kicsit sajnálom, hogy nem mutattál be „Lanie”-nek… Vagy túlságosan ronda vagyok így összevarrva? – kérdeztem még mindig vigyorogva, egyik kezemet a sebemre nyomva.

- Hmm, igazad van. Úgysem hiányzik most senki sem ide – értettem egyet a lánnyal és a vigyorom azonnal eltűnt, hogy az arcomra fájdalmas grimasz költözzön, mikor elkezdett kínozni. Felszisszentem, de a hitetlenkedésére megráztam a fejemet. – Hidd el, minden rendben lesz, nem először kezeltek rajtam ilyen sebeket – igyekeztem a lány megnyugtatásával és csak reménykedtem abban, hogy ezzel nem az ellenkezőjét érem el. A csókot lelkesedve fogadtam és vágyakozva fedeztem fel a puha részeket ismét. Nem bírtam betelni a dologgal és ahogy én is a lány hajába túrtam, hogy még ennél is közelebb húzzam magamhoz, éreztem a vágyam növekedését, ami szinte az egekbe szökött azzal, hogy megbocsájtott nekem Tess. Mikor elhúzódott tőlem, egyáltalán nem tetszett, hogy abbahagytuk, de csak helyeslően bólintottam egyet a szobás ötletére. – Merek én veled ellenkezni? - Kérdeztem és izmaimat megfeszítve álltam fel, hogy a lányra a lehető legkisebb teher nehezedjen. A lépcső felé vezető utat kisebb részben a lányba kapaszkodva, nagyobb részben az elém kerülő dolgokra támaszkodva tettem meg, lehetett szó szekrényről, falról vagy végül a lépcső korlátjáról. A hosszú csend utáni megszólalása nem hozta vissza az örömömet. Már rá akartam térni erre a témára, hiszen iszonyúan furdalt a kíváncsiság és most, hogy végül elérkeztünk hozzá, feszülten hallgattam. A némaságomat betudhatta a fájdalomnak és annak, hogy a mozgásra koncentrálok, miközben igazából dühös voltam. Egyre erősebben markoltam rá a korlátra, az ujjaim kifehéredtek a visszafojtott ingerültségtől. Miután befejezte az előttünk lévő folyosót nézve válaszoltam komoran.
- Most bánom csak igazán, hogy nem vertem össze azt a Matt gyereket is… Esküszöm Tess, ha még egyszer valamelyikük ide meri tolni a képét vagy csak egy levegőt mer szívni veled, nem állok jót magamért. Gondoskodom róla, hogy ne legyen bátorságuk a közeledbe jönni. Nem engedem – jelentettem ki rekedtes hangon. – Alig várom a következő találkozást Paulinával és a kis barátjával – sziszegtem, majd pár pillanat után felhorkantam. – Még, hogy csak egy fogadás… - ráztam meg a fejemet bosszúsan.
A szobájához érve azonban kezdtem elfelejtkezni róluk. A tollaimat nézve olyan elégedettség öntött el, ami biztosan a birtoklási vágyból fakadhatott, hiszen jó volt végignézni a még ki nem takarított szobán. Nem kérdeztem meg miért nem tette. Nekem tetszett ez a díszítés, el tudtam volna viselni máskor is. A múltkori este jutott eszembe, ahogy megláttam az ágyát és miközben leültem és nekikezdett a levetkőztetésemnek, egyre csábítóbb gondolatok jutottak az eszembe. A nadrágomnál csak visszatartott levegővel figyeltem, hogy továbbmenjen a kényes ponttól. Piruló arcát nem lehetett nem észrevenni és ez a fajta megerősítés csak még kínzóbbá tette azt, hogy ne nyúljak érte és vonjam magamhoz. Helyette csak egyre többször siklott végig a tekintetem a testén, egészen addig, amíg a hangja vissza nem zökkentett. A kérdésére nyeltem egyet.
- Nem lesz semmi baj – mondtam vagy már századszorra az elmúlt pár napban és ismét elmosolyodtam. – De ha mégis van, akkor majd sikítok – villantottam ki a fogaimat. – És Tess… köszönöm – szóltam utána. Az angyalom megfogalmazásra először kikerekedtek a szemeim, majd a helyét melegség vette át. Senkitől sem voltam hajlandó elviselni ezt a megszólítást, de az ő szájából… Beleborzongtam a dologba, miközben a hátamra feküdtem. A szárnyaim eléggé erősek voltak már ahhoz, hogy ne tűnjön furcsának ez az olyan általános dolog, az egészet úgy éltem meg, mintha egy háttámaszt is alám tuszkoltak volna. Mikor nem tudtam még repülni se, nem kockáztattam. Ám azóta eltelt jó pár év. Behunyt szemmel, halvány, leradírozhatatlan mosollyal az arcomon pihentem. Egész este nem aludtam semmit és most, hogy megnyugodtam a lány közelségétől, olyan erősen akart elkapni az álom, mint még soha. Tisztában voltam vele, hogy nem aludhattam, hiszen Bogyóhoz is vissza kellett mennem, ráadásul, mikor meghallottam a fürdőből a víz zubogását, azonnal kipattantak a szemeim. Hallgattam. Valaki elrázta a csapot, de a lány nem jött ki, helyette elkezdett dúdolgatni. Fürdött… Nyugtalanul nyomtam fel magamat a könyökömre és kinéztem a folyosóra. Szerencsére nem zárta be a szoba ajtaját így könnyedén terjedt a hangja, miközben elöntött valami… Éhes voltam. Ahogy elképzeltem a lány karcsú, törékeny alakját, miközben a kádba lép és a víz alá merül, felnyögtem, visszahanyatlottam és az arcomra raktam a kezemet. Megpróbáltam kiverni a fejemből a képet, de az sokat mondó, bűvös vigyorral settenkedett vissza. Lenéztem az újrakötött sebre. Nem vérzett. Már vagy negyed órája feküdhettem itt és úgy láttam a stressz eltűnésével a vérzés is elállt. Basszus, de ha ez így megy tovább, akkor pedig megőrülök!
- Mekkora roncs vagyok – morogtam dühösen, majd ismét kinéztem az ajtón. Eszembe jutott egy gondolat. Elsőnek briliáns volt és másodszorra sem vesztett semmit a tökéletességéből. Morfondírozva meredtem a fürdő irányába, végül rászántam magamat. Egy próbát megért, hiszen, ha a hegy nem megy… - Tess! Tess, gyere gyorsan! – kiáltottam ki felé és reméltem, hogy meghallja. Ha bevált a tervem, felnyomtam magamat ülő helyzetbe és az ágy széléhez vergődtem, majd az egyik kezemmel a keze felé nyúltam. – Gyere ide kérlek – szólaltam meg, majd ha elkaptam, közelebb húztam magamhoz, kezemet a derekára csúsztattam és nem engedtem el. – Szükségem van rád! – magyaráztam és attól függetlenül, hogy mi volt rajta, az egyik karommal továbbra is őt fogva, elkezdtem kibontani. Ha csak egy köntös volt rajta, akkor a csomót meglazítottam és hagytam, hogy szétnyíljon az anyag, hogy aztán a hasa alatt, ott ahol a combja kezdődött, finoman megcsókoljam a puha, forró részt, miközben a kezem rácsúszott a fenekére és ott rántottam közelebb magamhoz, hogy több mindent is elérjek. Ha nem állított le, finoman csókolgattam és ízleltem a bőrét, felmentem a hasára, aztán visszatértem oda, amit tökéletesen elértem. A lágyék részre, ahol csókokkal borítottam el a csípőjét, a hasát és a combja felső részét. Belemarkoltam a fenekébe… Aztán hirtelen abbahagytam és az államat a lány hasának nyomva felnéztem az arcára.
- Szeretlek – leheltem vágyakozó hangon, miközben teljesen elfelejtettem a fájdalmat, ami miatt az előbb még ki sem tudtam menni hozzá.

- Rendben Lanie-t, akkor későbbre halasztjuk – csóváltam meg a fejemet mosolyogva.
- Szóval vőlegény… - ízlelgettem a szót, miután egyszer megütközve megálltam az egyik lépcsőfokon. Felhümmögtem, de mást nem fűztem hozzá a dologhoz. Folytattam utamat Tess mellett. A következtetésére, pedig csak hevesen bólogattam – Paul örülhetett, ha élve megússza a következő találkozásunkat.
Nos… tényleg bevált – konstatáltam a dolgot sunyin, mikor megláttam a befelé rohanó lányt. Egyik részem tényleg szégyellte magát, hiszen nem akartam én bajt okozni neki, de a többség győzött és elhessegette a gondolatfoszlányt. Mikor ő is megjegyezte csak csibészes fél mosollyal néztem tovább rá.
- Szánom-bánom bűnömet… De tényleg nagy bajról volt szó. Most már nincs, hiszen itt vagy – válaszoltam boldogan, majd visszacsókoltam. A légkör hirtelen változott meg a duruzsoló hangjától és érdeklődve néztem mire készül. Ahogy a köntös gyűrűzve végigsimított a bőrén, a hosszú lábán keresztül egészen a bokájáig, a szám tátva maradt. Nem volt valami nagy, minden mozdulatot megfontolt vetkőzés, de pont elég volt ahhoz, hogy az állam hangosan koppanjon a földön és a levegő egy pillanatra bennem rekedjen. A csodálkozástól és a gyönyörködéstől részegen hagytam, hogy fölém kerekedjen. Ahogy közelebb hajolt azonnal lecsaptam az ajkaira, a kezemmel, pedig élvezettel kalandoztam a csípőjének vonalán, a combján és a derekán. Kezem csúszott a víztől sikamlós, forró bőrén, amibe néha-néha belemarkoltam gyengéden a csókjaitól egyre nagyobbra növekvő kéjvágyam miatt.
- Kezdjek el félni? – kérdeztem vissza fojtott hangon, belemosolyogva a csókjába, miközben beletúrtam a hajába és a kezem letévedt a fenekére… Meglepetten pislogtam párat, mikor hirtelen oldalra vetődött és ott hagyott a kalapáló szívemmel együtt. Oldalra fordítottam a fejemet és miközben merőn a szemembe nézett, álltam a tekintetét. – Nagyon gonosz nőszemély vagy – jegyeztem meg bosszúsan, de a csalódottságom, amit azért éreztem, mert abbahagyta a kényeztetésemet, azonnal elpárolgott, mikor a mellkasomat egy tollal kezdte felszántani. Csikis volt valamennyire, szokatlan és egyben viszketni kezdett az elhagyott helyeken a bőröm, de nem mozdultam. Most így feküdve a fájdalom ismét visszatért, mint valami rég látott vendég. A francba… igaza volt, jöttem rá, de nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Azonban egyenlőre nem szóltam, csak felemeltem a tollat tartó kezét és a kézfejére nyomtam egy puha, kedves csókot. Jó volt mellette csinálni a nagy semmit. Vagyis inkább vele. Elmerülni a pillanatban, nem morfondírozni, egyszerűen csak lenni. A kérdése meglepett. Én már szinte teljesen elfelejtettem azt a rohadékot, de a szavaival ismét visszahozta az emléket. Elgondolkoztam a válaszon, de egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ne mondjam el a dolgot. Már épp szólásra nyílt a szám, mikor a lány meggondolta magát.
- Rendben, ahogy gondolod, szívem. De Tess, bármikor megkérdezheted, ha készen állsz rá. Mostantól nyitott könyv vagyok – feleltem határozottan, hogy én se felejtsem ezt el. Aztán én is pár percig csendben voltam és pihentem. Magamhoz húztam a lányt, élveztem a tollat a mellkasomon és a közelségét. Ha közben meggondolta volna magát a vagy felbátorodott, hogy mást megkérdezzen, kíváncsian hallgattam, majd válaszoltam rá, de egy idő után nem hagyott nyugodni egy kihívó megjegyzés.
- Amúgy visszatérve arra a megkegyelmezésre… Veled még így is fél kézzel elbírnék – vigyorogtam a plafonra és még véletlenül sem néztem a mellettem fekvő szőkeségre.

//+16//

Az volt életem legborzalmasabb rémképe, amit Tess elém vetített, mikor el kellett képzelnem, hogy én a sebek miatt leláncolva a fájdalomtól ülök és csak nézhetem, ahogy a lány fürdik. Megborzongtam a gondolatra – a szó legrosszabb értelmében. A félbemaradt akció után a szempilla rebegtető próbálkozását csak lapos, szúrós pillantással viszonoztam, bár igazából nem tudtam rá haragudni. Különben is, a felháborodása a megjegyzésemet hallva, mindent megért most ebben a másodpercben. Persze reménykedtem, hogy elfogadja a kihívást.
- Ugyan, egy ilyen törékeny porcelánbaba csak nem fog tudni legyőzni – horkantam fel lenézően, de az arcomon azonnal egy elégedett vigyor jelent meg, mikor megéreztem a két oldalamhoz nyomódó combjait. Azonnal lecsaptam rájuk és miközben beszélt, finoman cirógattam a vizes, hófehér bőrét. – Szóval keményen… - hümmögtem fel sokatmondóan még mindig boldogan vigyorogva, amit még akkor sem tudtam eltüntetni jó sokáig az arcomról, mikor a kezei közé fogott és megcsókolt. Tudtam, hogy tényleg mindent bele kell adnom, ha meg akarom kapni a jutalmamat, de a pár perce még lehetetlen feladat, miközben a lány rám nehezedett pehelykönnyű súlyával, sima ügynek tűnt. Éreztem az összes mozdulatában azt, ahogy próbál vigyázni a sebeimmel, de hát ez szinte megoldhatatlan vállalkozás volt. Azonban értékeltem, ahogy ennyire próbált vigyázni. Mikor feljebb húzott, felkönyököltem az egyik karommal az ágyra és úgy engedelmeskedtem a vonzásának. Közben a másik kezem ujjaival óvatosan vándoroltam a könyökétől egészen a válláig, majd onnan vissza, elölről kezdve a feladatot. Éreztem a finom simogatását, minden mozzanata rajtam felért magával a Mennyországgal. Az egész olyan helyén való volt, csábító, bódító, a friss, hamvas bőre szinte búgott azért, hogy tovább simogassam, miközben a vágytól vörös ajkai egyre édesebbek és forróbbak lettek. Becsukott szemmel adtam át magamat neki, kiélvezve minden egyes mozgolódását, amit rajtam tett.
A körmeivel egy újabb szinte röpített. A csókom vadabb lett az apró fájdalomtól, az épp a csípőjét felfedező kezemmel még jobban magamhoz rántottam, mikor libabőrös lett. Követelőzőbb és vadabb lettem, miközben a megerőltetéstől a fájdalom erőssége is kezdett felszökni. Mégsem érdekelt. Az egyetlen egy dolog, ami kitöltötte az összes gondolatomat, Tess jelenléte volt.
- Felmelegítelek – ígértem rekedtes hangon, ám mielőtt teljesíthettem volna az ígéretemet a csuklóm után nyúlt. Át sem érte a kezével és az erő, amit kifejtett, szinte elenyészett az enyémhez képest, de az apró nyomás, amit egy pontra mért, ismét engedelmességre buzdított, ha nem akartam nagyobb kínt. A kezem a fejem fölé emelkedett. Hagytam, hogy bilincsbe verjen a kecses ujjaival, miközben mélyen fúrtam bele a tekintetemet az ő, boldogságot árasztó szemébe. Az enyémben nem volt öröm, nem volt fájdalom. Követelőző tűz, szenvedély lobogott benne, miközben eszemet vette a lány. A mellkasom gyorsan süllyedt és emelkedett, a bőröm csillogott a rám ragadt víztől, ami a lány ölelésénél vándorolt rám, miközben szinte minden izmom, egyenként feszült meg Tess alatt, aprót táncoltatva a bőrömön. Hangosan vettem a levegőt, miközben gyönyörködtem a felcsatolt, kissé zilált, szőke hajzuhatagában, a villogó, vágyakozó tekintetében, az alig szétnyíló, íves ajkában, amit a tudta nélkül harapdált olyan szívkorbácsolóan kéjesen… Mindenében. Éreztem, ahogy az utolsó ruhadarab, amit rajtam hagyott, kezd hihetetlenül szűk lenni.
- Még nem végeztem veled – mondtam ugyanazokat a szavakat, amiket pár perccel ezelőtt Paul-nak címeztem, de a dühöt az akaratos szerelem váltotta fel és az a fajta sötét fenyegetés érződött a hangomból, amitől reméltem meginog egy pillanatra. Én is ráfogtam a csuklóira, szorításom nagyobb lett, miközben alkaromat felemeltem az ágyról és egy gyors, tekeredő mozdulattal, már én fogtam rá könnyedén Tess csuklójára. A szárnyammal feljebb löktem magamat, még plusz két karként használva őket, ülő helyzetbe, mialatt Tess kezét a nyakamra kulcsoltam, aztán hevesen átöleltem. Megkönnyebbültem, mikor végre felültem, de a fájdalom grimaszát elnyomta a vágy. Csak Tess-t akartam. Egyre jobban, egyre követelőzőbben. A sebeim ellenére könnyedén emeltem fel az ölemben, hogy jobban eligazgassam magamon és miközben a karommal a hátát tartottam, ujjaimmal végigsimítottam a gerince vonalán. Belecsókoltam a nyakába, majd finoman megharaptam a puha bőrét a kulcscsontja felett, válaszolva a körme kérdésére. Miközben harapdáltam és csókolgattam, a fejem egyre lejjebb haladt a két melle közé, hogy az ő vágyát is a lassú haladással az egekbe korbácsoljam.
Fájdalom?... Ugyan... Nem éreztem semmit.

//+18//

- Épp az a célom – simítottam végig a vörös arcán, majd adtam egy csókot a füle tövébe. – Gyönyörű vagy így…. Mindig így akarlak látni… - suttogtam, miközben elkezdtem lejjebb haladni. Minden sóhaja felért egy hatalmas elismeréssel. Minden önkéntelen megfeszülése tovább ingerelt. Minden csókja megrendített abban a hitemben, hogy én egy erős férfi vagyok. A határozottságom, az önuralmam azonnal darabjaira hullott, ahogy így felkínálta magát nekem. Mit hullott… én magam törtem össze, csakhogy még hamarabb láthassam a gyönyörtől becsukódó szemeit, hogy érezhessem a forró testének rezzenését, hogy hallgassam az akaratlan nyögéseit. Csodálatos szimfóniát adott, miközben én rezgettem a húrokat a lelkében, óvatosan, félénken, hogy ne tegyek kárt benne, majd egyre szenvedélyesebben, lelkesebben, mikor tudtam, hogy nem fogok. A hajamba kúszó ujjak jól estek, miközben az egyik kezem is a kebleire tévedt, hogy érezhessem a vizes bőrét és az alatta kalapáló szívét. Az, hogy mik vannak a sebeimmel, elvesztek az éterben, értelmét vesztette, hogy velük foglalkozzunk, hiszen az, hogy nem kaphatom meg a lányt, sokkal nagyobb fájdalmat adott volna, mint a fizikai sebeim. Mikor megmozdult, meglepődve és élvezkedve nyögtem bele a szegycsontjába. // https://www.youtube.com/watch?v=yvM8GYj3u4Q //
- Tess… - szökött ki a számon remegő hangomon a neve. Hirtelen egyenesedtem ki ültömben és rántottam egyet a lányon, hogy puha, nőies mellkasa az enyémnek nyomódjon, amin az összes izmom feszülten várta a folytatást. Az orromat egy hajszálnyi távolság választotta az övétől, miközben megszólaltam. – Nézz a szemembe! – Ha így tett pár másodpercig nem csináltam semmit csak gyönyörködtem a tekintetében egyikről a másikra kapva a pillantásomat, majd gyorsan megcsókoltam kívánnivaló ajkait. Az egyetlen egy alkalom, mikor elváltam tőle akkor történt meg, mikor ismét nem bírtam visszafojtani egy mély nyögést… Megszédültem. Az egyik kezemet oldalra kaptam és megtámasztottam magamat, miközben végigszánkázott rajtam a fájdalom. A gyötrelem egy pillanatra figyelmeztető ördögként magasodott felém, de elnyomtam az óva intését. Aprót ráztam a fejemen és mielőtt Tess bármit is mondhatott volna, a véleményét egy újabb csókba fojtottam. Kínkeserves mozdulat volt közben a hátára fordítanom és fölé kerekednem, de megérte, miközben pár ideges lábmozdulattal megszabadultam az alsógatyámtól. A feje mellé támaszkodtam, egyenesen a tenyerébe, hogy ha akart volna, se tudjon most már szabadulni. Ujjaimat az övére kulcsoltam, miközben a tekintetemből a mélységes csodálat sugárzott felé. Önkéntelenül csaptam egyet a szárnyammal, miközben belefúrtam a tekintetemet az övébe. A tollak a levegőmozgás miatt táncra keltek körülöttünk, felemelkedtek, majd lustán kezdtek el hullani lefelé, megtalálva a helyüket rajtam vagy a lány testén, szépen lassan beborítva elefántcsont fehér bőrét. Kellemes kontrasztot jelentett az ő fehérsége és az én fekete tollam. – Gyönyörű vagy – sóhajtottam. Megcsókoltam, felfedeztem ismét és ismét az ajkait. Újra gyereknek éreztem magamat, aki függőként kapkod újabb és újabb édességért, de tudtam, ez sokkal jobb, amit én kaptam tőle.
- Azt akarom, hogy csak rám emlékezz! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mégis kedvességgel teli hangon, miközben az egyik kezem végigszánkázott a hattyúnyakán, a formás mellén, a lapos hasán és elért a combja belső részéhez. Megcsókoltam az ajkait. – Felejts el mindenki mást! – Rányomtam a számat a füle mögött gödröcskébe, miközben az alul lévő kezem, finoman, vigyázva simogatta a combját. – Felejtsd el azokat, akik fájdalmat okoztak… Engem figyelj… - leheltem ki a nyaka alatt a levegőt a vágytól égő bőrére. – Érezd az érintésem… - érintettem meg a legforróbb pontján, miközben a keblére is egy csókot nyomtam és jobban rákulcsoltam a másik kezemet az övére. – Halld a hangomat… Tess… Tess… Tess… - mondtam ki a nevét halkan, hatalmas szüneteket hagyva, miközben az ajkaimmal egyre lejjebb haladtam a testén. – Nézz a szemembe… - néztem fel rá, a szemöldököm alól, a keblei között az arcára. A tekintetem birtoklási vágyat és a szeretet tükrözött. - Azt akarom, hogy tudd: Szeretlek... - Lassan emelkedtem vissza hozzá és újfent csókokkal ajándékoztam meg az ajkát. Nem eresztettem el, miközben arra vártam, hogy teljesen felkészüljön… És ha megtörtént egy óvatos mozdulattal vesztem el benne.

//+18//
https://www.youtube.com/watch?v=kBXl4Mq3jho


Tényleg azt akartam, hogy csak rám emlékezzen. Hogy kitörölhessek minden fájdalmas emléket a fejéből, hogy helyette csak kellemeseket hagyjak, mintha tavaszi takarítást csináltam volna az elméjében. A szennyet finom mozdulatokkal akartam eltüntetni a bőrén és a lelkén, hogy ne essék soha többé bántódása. Leginkább Paul-tól akartam megszabadítani, miközben ellágyultam a körém fonódó combjaitól. Mindent imádtam benne és azokban a percekben a fájdalom és a jövőtől való félelmem is megszűnt. Abban a pillanatban nem létezett más rajta kívül. Nem volt betegség. Nem volt mutáció. Örökké élt. Velem. Ez az elképzelés felüdített és egyben megnyugtatott. Boldog voltam, hogy magam mellett tudhatom… Olyan boldog, amiről sosem mertem azt hinni, hogy létezik és ha létezik, megtapasztalhatom. Furcsa volt. De sosem mondtam volna rá azt, hogy rossz. Finoman, majd egyre szenvedélyesebben, sürgetőbben mozogtam, miközben a kezem a bőrét simogatta és ahol értem, csókokat nyomtam a testére. Nem értettem miért nekem voltak szárnyaim, miközben ő volt az egyetlen angyal a szobában. Egy olyan lány, akinek a fénye túl tiszta volt ehhez a mocsokhoz. Egy törékeny Porcelánbaba, akire mindig vigyázni fogok. Vigyázni akarok…
- Ígérem – feleltem lenézve az arcára, lágy mosollyal az arcomon. Végül izmaim megfeszültek…
…
Elégedetten, megnyugodva zuhantam a tollakra, a paplanra és pár másodpercig csak lélegeztem, miközben Tess-t figyeltem. A tekintetemből kimeríthetetlen, szűnni nem akaró csodálat és szeretet áradt, mialatt végignéztem törékeny testén, majd a szemét bámultam. A tekintetét, amiben az én érzéseim tükröződtek. Olyan helyes volt… Olyan kegyetlenül, tisztán helyes. Lassan nyúltam felé, hogy letöröljem a könnyeit egy-két ujjmozdulattal. A mosolyom még mindig az arcomon volt, de nem vettem észre. Ahogy a lélegzetvételem lelassult, magamhoz vontam a lányt és adtam egy finom csókot a homlokára. Mint az első alkalom után, most is az oldalamra fordultam és betakartam a fél szárnyammal. Homlokomat az övéhez nyomtam, behunytam a szememet és a kezemmel az arcát simogattam, miközben a másikkal magamhoz szorítottam. Hallgattam. Egyedül azokat a lélegzetvételeket hallgattam, amikről tudtam, hogy mostantól életben tartanak.
Nem tudtam mennyi ideig maradhattam így, ha ő neki sem volt ellenére. A szám sarkában egy boldog mosoly bujkált, miközben az ujjaim a hajába túrtak és egy tincsével kezdtek el játszani. A szememet továbbra is csukva tartottam, ahogy lomha mozdulatokkal simítottam végig a hüvelykujjammal az arccsontján. Újra, újra és újra…
Természetesen a fájdalom visszatért, de egyelőre tudomást sem vettem a vértől pirosló kötésről és a hirtelen rám törő fáradtságról…

A halk hangja zökkentett ki ebből a felhőtlen állapotból, csakhogy még tökéletesebbé tegye azt. Lassan, álmosan nyitottam ki a szememet és belenéztem az övéibe. Az-az egyetlen szó összeugrasztotta a gyomromat. Végigsimítottam ismét az arcán.
- Én is szeretlek – suttogtam vissza. Birtoklóan és szenvedélyesen fogadtam a csókját, mégis finoman és gyengéden igyekeztem viszonozni azt. – Mondd, mivel érdemeltelek ki? – kérdeztem a csók után értetlenkedve, azonban erre már nem jöhetett válasz. Felsóhajtottam, majd a fájdalmak közepette én is felálltam (ez nem is sikerült olyan elcsigázva, mint amilyenre számítottam, hiszen Tess-ről volt szó) és követtem a lányt. Az ajtóban megállva, mindenre készen figyeltem és ha szüksége volt valamire, azonnal ugrottam. Persze nem tudtam nem észrevenni, hogy a kötés ismét átázott és én már falfehér voltam a vérveszteségtől, de nem foglalkoztam vele, mert tisztában voltam vele, hogy ennyitől nem lesz semmi bajom. Ugyan… volt már rosszabb is. Mikor végzett (minden egyes szörnyű hangnál megrándult az arcomon egy ideg) segítettem neki felállni, kisöpörtem az arcából a haját. És féloldalasan elmosolyodtam.
- Szóval ezért. A két roncs végre megtalálta magát – válaszoltam meg magamnak az előbb feltett kérdésemet. Halkan felnevettem, majd magamhoz húztam. Hát igen, hányás, sebvérzés… Minden a legnagyobb rendben van, de tényleg… – Jaj, te, most mondd meg, miért vagyunk mindketten ilyen makacsok? Úgyis én nyerek, a „Ki a nagyobb bénaság” versenyben! – majd adtam neki egy eszkimó puszit. Ha rendbe akarta tenni magát, elengedtem és a tükörből figyeltem egy ideig, majd a végzett, kissé kellemetlenül érezve magamat, de megkérdeztem. – Öhm… lezuhanyozhatok? Csak mert nemsokára mennem kellene vissza Bogyóhoz, de nem akarok tetőtől-talpig véresen hazaállítani – magyaráztam, majd bosszúsan felprüszköltem. – Basszus, hogy nekem mennyire nincs kedvem innen elmenni! – jött ki belőlem az őszinte gondolat…

Úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek, akinek az anyja segítségére volt szüksége, mert anélkül nem érte volna meg a holnapot sem… Nos, abban volt valami, hogy segítség kellett, de Tess szerencsére nem úgy nézett ki, mint az anyám – mosolyodtam el az összehasonlításon, de aztán elkomorodtam. Egy pillanatra megfeszültek az izmaim és kidudorodott egy ér a nyakamon, ahogy nyeltem egy hatalmasat anyám gondolatára. Nem is tudtam visszaemlékezni arra, hogy mikor jutottak eszembe utoljára a szüleim – vagy a bátyám. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy szégyellnem kellett-e volna magamat, hogy ennyire elfelejtkeztem róluk vagy pedig fájdalmat kellett volna éreznem, amiért ismét a fejemben üvöltött az emlékük. Fájdalmas, sötét emlék, amit azóta sem zártam le. A szüleim éltek… Valahol Bronx egy jelentéktelen társasházában, várva az elveszett fiuk hazatértét vagy gondolni sem rá. Mélyen megsebezve – hiszen az egyik fiuk meghalt, a másik eltűnt. Én sebeztem meg őket… Én tehettem róla… Mindig is érdekelt vajon mikor adták fel a reményt, hogy megtalálhatnak. Mindig is elmorfondíroztam azon a lehetőségen, hogy egyszer csak megjelenek előttük majdnem 7 év után. Mit reagáltak volna? Dühösek lennének? Boldogok? Csalódottak?... Gondolataimból Tess hangja ragadott ki, mikor a nevemen szólított.
- Hmm? – kaptam felé a fejemet. Arcán láttam az aggódást, ami, be kellett vallanom, jól esett. Nem is tudtam mióta nem aggódtak értem. Hallottam a víz csobogását. Éreztem a kezét, ahogy a tenyerembe csúszik és a nyomást, ahogy a zuhany felé terelt. Félholtan mentem utána, miközben próbáltam a leghamarabb visszatérni a valóságba. Az egész most már mindegy volt – mondogattam magamnak. Nem változtat semmin az emlékük…
- Áú! – kiáltottam fel, mikor a víz kegyetlenül belehatolt a friss sebbe. A fájdalom végre felébresztett bódultságomból, minden visszanyerte élességét, a tompa hangok élesen tolultak be a fülembe, csakúgy, mint a lány édes arca, ahogy homlokráncolva koncentrált, nehogy nagyobb fájdalmat okozzon nekem a kelleténél. Elnézve az arcát, a sajátomra egy szeretetteljes félmosoly költözött. Élveztem a testemen vándorló finom, törékeny kezeit, szinte sugárzott belőle a gondoskodás, ami annyira újszerű volt nekem. Hogy áradhatott ebből az aprócska lányból ennyi… csoda? Mit mondhattam volna – egyre inkább beleszerettem. Végigsimítottam a vállán, az álla alá nyúltam és finoman felemeltem a fejét, hogy megcsókolhassam. A szárnyaim miatt már így is kisebb lett az egy személyre jutó tér a zuhanyzóban, de nem bántam… ez lett volna a legutolsó, amit bántam volna abban a pillanatban. – Ha azt hiszed végeztünk, nagyon el vagy tévedve – jegyeztem meg mosolyogva, mikor végzett a lemosdatásommal. Az egyik karomat oldalra nyújtottam, hogy még véletlenül se tudjon megszökni, felkaptam a tusfürdős tubust, egy adagot a tenyerembe nyomtam.
Óvatos voltam. Finom, csakúgy, mint ő, de én azért, mert nem tudtam másképp viselkedni a közelében. Na, tessék, kezdek elpuhulni! Legszívesebben rosszallóan felciccegtem volna, helyette kedvesen össze-vissza puszilgattam a nyakát, a vállát és az arcát, amit ilyen testközelségben kényelmesen el tudtam érni belőle. Élveztem, ahogy szinte elveszik az ölelésemben, azt, hogy milyen puha és meleg a bőre. És azt, hogy csak az enyém.
- Na, most ki a fehérebb? – kulcsoltam össze az ujjaimat az övéivel kiszállás előtt és mosolyogva a füle mögötti gödröcskébe csókoltam. Arról nem akartam vitát nyitni, hogy nekem mitől lett egyre inkább hullafehérségem…
Megadóan tűrtem, hogy tovább ápoljon (mintha ez olyan megterhelő feladat lett volna…), egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet róla, ahogy tett-vett a fürdőszobában. Ahogy ott ültem, a tollaim felszínén cseppekben gyűlt össze a víz és halk hanggal potyogott bele a kádba.
- Hát, nem ígérhetem, nekem lételemem a veszély! – kacagtam fel, de aztán megláttam a baljóslatúan vizes szemeket, így inkább gyorsan megnyugtattam. A törülközéssel volt egy kis probléma. Bár a kötés tökéletesen szuperált, most ténylegesen jól jött Tess segítsége – főleg, ha ki akarta próbálni, milyen tollakat törülgetni valakinek a hátán, amit az illető már nem ér el.
- Köszönöm – szólaltam meg és végigsimítottam az arcán, mikor már teljes díszfelszerelésben pompáztam. – Persze, hogy jól… Vagyis, ha valamit eltört, felgyújtott, tönkretett, már nem ígérhetem, hogy ez így is marad – viccelődtem rákacsintva a köntösbe bújtatott Porcelánbabára. „Nem szeretnélek elengedni”. Egyik kezemmel közelebb vontam magamhoz a derekánál, a másikkal pedig kisöpörtem néhány tincset a szeméből és a füle mögé tűrtem. Bátorítóan mosolyodtam el, hogy érezze, nem lesz semmi baj. – Annak nagyon örülnék – feleltem, aztán, hogy ezt alátámasszam, örömmel viszonoztam a csókját is. Az őszinte kijelentésre a szemöldököm felszaladt, de Tess lehet, hogy félreértelmezte, mivel azonnal visszakozott.
- Hé, hé, hé! Sss… - tettem a mutatóujjamat a szájára és mélyen, komolyan a szemébe néztem. – Csak mondd, hogy mikor jöjjek érted és azonnal elrepítelek a dokihoz. Szívesen elkísérlek. Sőt… Legalább megbizonyosodom róla, hogy nem végeznek rajtad agymosást és hülye kísérleteket. – Próbáltam felvidítani. Mostanában szinte szükségét éreztem annak, hogy mosolyogni, nevetni lássam. Az ajtónál lévő búcsúzkodás engem annyira nem viselt meg, mint Tess-t… Ki tudja, talán még mindig a megbocsájtása miatt érzett mámorban lebegtem.
- Vigyázni fogok! De te is, édes! – nyomtam egy puszit a homlokára, aztán elindultam haza…

//Én is! //