BlueBird Coffee Shop

Chloe

Nathaniel újságot lapozgatva lép be a kávézó ajtaján. Leveszi napszemüvegét, s körbenéz.
Megpillant egy korabeli srácot. A pult irányába indul, de tekintete néha a laptopjába bújt srác felé irányul.
- Csak egy teát kérnék. - ül le a pulthoz.

A helyen meglepően kevesen vannak. Nathaniel körbenéz, majd tekintete visszakúszik a srácra.
Megkapja teáját, kifizeti, majd felkel, de a teát a pulton hagyja. A srác asztalához sétál. Rövid beszélgetésbe kezdenek, majd a laptopos srác indulatosan felkel, összekapja cuccait és dühösen kisétál. becsapja maga mögött az ajtót és eltűnik az autók között.

Nathaniel visszasétál a teájához. Letelepszik a pulthoz és újra az újságba pillant.

A munkanélküliség nagy úr. Tudom ezt jól, még ha Alfnak van is munkája, nem költhetem el az ő pénzért topokra meg cuki övekre. Magamnak kell megkeresnem a rá valót. Irány a város és annak minden felszolgálónőt foglalkoztató üzlete.
Csinos szoknyába és blúzba bújva, magassarkúban tipegve, kezemen retiküllel indulok neki a nagy munkavadászatnak. Szőke hajamat össze fogtam. Munka közben is ajánlott, lássák hát, hogy nem vagyok kezdő.
Itt ez a BlueBird Coffee Shop. Gyorskiszolgáló. Kicsit fintorgok, de azért belépek, hátha szerencsém lesz. Nincs szerencsém. Épp egy dühös srác lép ki, s nagy lendületével nekem ütődik, amitől elveszítem egyensúlyomat. Sarkam törik, arcom lilul. Kezdésnek borzalmas. Ma már nem lesz munkám, ezt tudom. Mire magamhoz térek a kezdeti sokktól, a srác már el is tűnik. Mérgesen fortyogok magamba miközben feltápászkodom. Krémszínű ruhám foltos, egy eldobott rágó is beleragadt. Förtelmes látványt nyújtok, mégis úgy érzem, hogy ezek után egy kávéra legalább, de be kell ide térjek. Kissé bicegve, nem túl fényesen mutathatok, ahogy a pulthoz érek.
- Egy kávét. Erőset! - kérem határozottan. Most nagy szükségem is lesz rá. Pénztárcámból előkerül a zöldhasú, az utolsók egyike. Megkapva italomat elbicegek a legközelebbi asztalig, ott kívánom kiheverni az előbb történteket. Látom, hogy nem vagyok egyedül, de jelen kinézettel igyekszem meghúzni magamat.

- Minden rendben, kisasszony? - Kérdeti az erős kávéval vigasztalódó Chliet Nathaniel. - Nem könnyű kivédeni egy ilyen erős ütközést... - kúszik mosoly az arcára, de rögtön el is szégyelli magát, s próbálja menteni a helyzetet. - Ha megengedi... - szól negédesen, s benyúl a zsebébe, hogy kifizesse a lány kávéját. - ...ma senkinek sincs jó napja. - sóhajt egyet, s valami furcsa érzés ragadja magával a lányt illetően.

Képessége aktivizálódik, s most újra mutánst érez. Nem tudja, hogy a kiviharzott srácot érzi még, vagy új mutáns szereplője van a kávézónak. A lányra kezd gyanakodni.

Hogy rendben lenne az merő túlzás. Még is csak mosolygok a gondoskodó érzésen.
- Volt már rosszabb is, uram. - fejemet aprón megrázom.
- Minden ütközést nehéz kivédeni, de főleg túlélni. - kacarászom picit pozitívan fogva fel a történteket. Szemeim kikerekednek a váratlanul jött borravaló láttán. Lám, munka nélkül is lehet keresni, csak bohócot csináljon magából az ember.
- Köszönöm! - hálálkodom a gesztusért.
- Chloe vagyok! - mutatkozom be.
- Nem rég költöztem a városba. Épp munkát keresek. De azt hiszem ezután a baleset után ma még nem fogok találni. - aprót nevetek.

- Chloe...nagyon szép név... én Nathaniel vagyok. - nyújtja a kezét a lánynak, s amint megérinti a bőrét, már tudja, hogy mutáns...de vajon mi lehet a képessége? Hamarosan ez is kiderül, mert elkezdi néhány percen belül érezni, talán még kontrollálni is tudja majd, ha hasznos.

- Ez a város tele van meglepetésekkel és lehetőségekkel. És sajnos néha nagyobbat is lök az emberen, mint az előbb az a férfi. - neveti el magát egy kis grimasszal az ajtó felé mutatva. - Elég sietősen távozott.

Gyorsan igyekszik terelni a szót az előbbi pasasról:
- És merről jött a nagy almába, kedves Chloe? - kérdezi, miközben a teájába kortyol.

Amint kezet fogok Nathaniellel úgy érzem, mintha Alf fel akarna ébredni. "Ne most! Nem alkalmas!" Igyekszem sugalni neki a gondolatot. Arcom megremeg, homlokom gyöngyözni kezd, testem reagál a belső feszültségre. Önuralmamat sikerül vissza nyernem, de erős bennem a félelem, hogy folytatódik az ébredés.
- Igen. Valóban sok a lehetőség és a lökés itt a városban. - igyekszem apró mosolyommal, bájos hangommal az előbbi grimaszomról elterelni a figyelmet.
- A Nagy Tavak vidékéről érkeztem ide. Chicago városából. - kortyolok a kávémból.
- És kedves Nathaniel, magát honnan fújta ide a szél? És mi jó dologgal tölti el az idejét, mikor épp nem kávézóban beszélget ifjú hölgyekkel? - vidáman mosolygok rá. Jól is érzem magamat. Belső egyensúlyom helyreált. Talán csak rosszat álmodott a testvér és azért mocorgott.

Nathaniel kicsit szédült, s egyre jobban izzadt. Valami furcsaság történhetett vele, mikor megérintette a lányt, s szemmel láthatóan Chloe-t is valami felzaklatta... - Csak nem jött rá? - gondolta magában Nathaniel, majd a lány természetes egyszerűséggel folytatta a beszélgetést.

- Én bostoni vagyok eredetileg. - köszörülte meg a torkát a mondat végén - Elnézést, kérhetnék egy pohár vizet, köszönöm. - szólt a pultos lánynak - Egyetemre járok, s közben az egyik újság gyakornoka vagyok. - Belekortyolt a pohár vízbe. - Uhh, kicsit megszédültem, bocsánat. Ritkán fordul elő velem ilyen. - mosolygott.

Furcsa ez a srác. És a szó rossz értelmében. De mindegy, ez a napom már el van szúrva, így végighallgatom míg iszom a kávét. Kortyolok is belőle egy nagyot, hogy minél hamarabb elfogyjon.
- A szédülések legtöbbször váratlanul jönnek. - jegyzem meg halványan somolyogva.
- Tehát egyetemistaként már dolgozol. Jó neked! De azért remélem nem fogsz írni egy buta szöszkéről, aki neki ment egy mogorva srácnak. - hevesen kacarászom mondandóm közben.
- És melyik lapnál vagy? Hátha van apró hirdetés osztály. Tudod, olyan hely ahová álláslehetőséget adó hirdetések érkeznek be. - próbálok kicsit Nathanielre hatni, hátha tud adni valami jó tippet, mielőtt a konkurencia kiszimatolná a lehetőséget.

- Nos..ömmm....igaz, hirtelen jönnek... - néz kicsit szemöldökét összeráncolva a lányra, aki szerencsére terel - A New York Timesnál dolgozom, vagyis inkább csicskás vagyok napi 4-5 órában. Nem sok szerep jut nekem...most is a Central parkban voltam fotózni a reggeli kocogókat...valami gagyi cikkhez lesz az infarktusokról...ha adhatok egy tippet, személyesen menj be és ott a személyzeti osztályon, ha kedvesen mosolyogsz arra szottyat Mrs. Newtonra, még az is lehet, hogy tud segíteni valami titkárnői állásban...őt keresd...de figyelmeztetlek, akik nem névvel publikálnak ennél az újságnál, azok manapság a takarítóktól kezdve a legnagyobb fejesekig is hullanak, mint a legyek...megbolondult az újság... - vág savanyú képet Nat.

(Chloe, mi lenne, ha az a lökdösős mutáns visszajönni, s csinálna valami balhét? Irányítanám akkor.)

- Óh, a New York Times! Az már lap, nem is kicsi. Még akkor is ha csak csicska-gyakornok vagy ott. Így is sokat tanulhatsz. - vigasztalom meg egy kicsit, ha már ilyen segítőkész felém.
- Öhm... azt hiszem a titkárnői állás kicsit sok lenne nekem. Ugyanis nincs tapasztalatom. Inkább pincérnői állást keresek, esetleg olyan bandát ahova gitározni is tudó énekesnőt keresnek. Ilyesmivel nem hiszem, hogy foglalkozik a lapod. - tekintek rá Nathanielre kék szemeimmel. Kávéból újra kortyolok. Még van egy kicsi belőle, még szóval kell tartanom.

(Részemről semmi akadálya.)

- Hát, ilyen munkát nem tudok sajnos. - kortyol bele keserűen a teájába Nat.

- De erre sok étterem és kávézó van, talán... - a kávézót hatalmas csattanás rézza meg, egy busz rohant bele a kávézó kirakatába, elsodorva néhány embert, akik az ablaknál lévő asztaloknál ültek. Szerencsére Nathanielék beljebb, a kávézó belső részében voltak, így őket csak a por, a törmelék és a feléjük repülő tárgya érhették el.
A busz teljes hosszával zárja el a kijáratot az utcára.

Nathaniel a nagy robaj és törmelékek lökésétől a földre zuhan. A por elég sűrű, de gyorsan ül el. Az emberek többsége véresen sikongat, s próbál felkelni. A buszon látszólag kevés a sérült.

- Chloe! Minden rendben? - prüszköli a port Nat.

Sejtettem, hogy nem tud ilyen munkát. Sebaj, majd lesz aki tud. Nagy a választék, ahogy Nat is mondja.
- Hát igen... - mondanám egyetértőn mikor becsapódik a busz a kávézóba, magával repítve nem kevés repeszt. Most adhatok hálát bármiféle égi hatalomnak, hogy nem itt próbálkoztam munkát kapni.
Lerepülök a székről, neki csapódok a padlónak. Most már annak mocska is ékesíti ruhámat. Újabb tanulságot nyújt számomra ez a város: sose vedd fel a legjobb ruhádat.
- Aú! - nyöszörgök.
- Azt hiszem bevertem a fejemet. - kezemmel tapogatom kobakom a fájdalom tájékán. Szerencsére nem lesz véres, nem sérültem meg jobban.
- Vajon mi történhetett? - vettem fel a kérdést, miközben megpróbálok felállni.

Nathaniel segít Chlenak felkelni.
- Egy busz, belerohant a kávézóba. - törölgeti arcáról a port.

A buszt hirtelen egy erő kirántja a helyéről és a szemközti üzletsor kirakatait betörve söpör el mindent az útjából.
Az utcán hirtelen egy furgon fékez le. Két jól megtermett férfi száll ki belőle, s Nathanielék felé indul. Jó erős szorításban fogják meg Nat-et és Chloe-t, majd az autóhoz vonszolják őket.
A furgon elhajt velük.

Nathanielnek ideje sincs felocsúdni, csak az arcát és a szemeit dörzsöli.
- Nahát, nahát! - hallatszik egy hang az első ülésről - Nem is gondoltam volna, hogy két mutánst is sikerül elkapnom. - nevet a hang, majd hátrafordul.
- Mégis mit jelentsen ez? - kiáltja Nathaniel indulatosan.
- Maradj veszteg öcsi! - szól rá a mellette ülő behemót.

Ha nem mondja is tudom, hogy busz rohant belénk. Csak azt nem tudom, hogy miért történt ez. Arra már felocsúdok, hogy valami láthatatlan erő el is távolítja. A sokkhatás miatt még sincs időm felfogni azt, hogy elfognak. Igaz, elkezdek rúgkapálni, körmeimmel felszántom a pasas karját, de szabadulni nem tudok, hát nyugton maradok.
A kocsiban hitetlenkedve fogadom, hogy is jöhettek rá mutáns mivoltomra. Talán valami mutáns radarral bírnak? Minden esetre ki kell majd használnom az alkalmat a menekülésre. Amikor lesz rá lehetőség. Nem érdekel ha Alfon rosszul fog állni a rucim, egyébként is már annyi neki. Menekülni kell!
Oda húzódom Nathoz. Halkan súgom a fülébe.
- Ha mutáns vagy, biztos van erőd. Kérlek, használd! - biztatom kicsit. Hátha ő is meg tudja oldani a problémát.

Nathaniel mérgesen pillant Chloera. Nem szívesen használja az erejét, félti az inkognitóját, viszont most vészhelyzet van, így muszáj bevetnie mindent.
- Kapaszkodj jó erősen! - suttogja, majd ő is egyik kezével belemarkol az egyik kapaszkodóba, míg másik kezével egy hatalmasat lendít a levegőbe, mintha egy szúnyogot akarna lecsapni. A furgon hirtelen a levegőbe ugrik, mintha 120-szal hajtott volna át egy fekvőrendőrön, majd orral előre
Mindenki elesik a kocsiban, a sofőr elveszíti uralmát az autó felett, s a fékbe tapos.

Azonban, mielőtt Nathaniel az ajtó felé suhintana, az egyik melák akkorát üt a fejére, hogy összeesik.
- Ügyes! - mosolyog az első ülésen ülő férfi, majd a furgon tovább hajt.

A szökési kísérlet sikertelen volt.

(Chloe, itt reagálj még egy utolsót, aztán a bronxi elhagyott gyárnegyedben folytatom a válasszal)

Mérgesen néz rám. Nem rám kell így néznie, hanem el rablóinkra! Mégis bízom benne. Megkapaszkodom az ülésbe, de még sem olyan jól, hogy neki ne ütődnék az ülésnek. Megszédülök. Még látom ahogy leütik Natot. Aztán elájulok.

A mai tanórák leadása után határozottan úgy éreztem, hogy képességfejlesztés helyett jobban járok, ha nyugodt körülmények között átnézem a srácok által beadott munkákat a középkor különböző időszakairól, eseményeiről. Meglepően sokan írtak a Szent Hivatal, az inkvizíció működéséről, történetéről, azt hiszem túl sok az áthallás számukra a mai világgal, de ezen nem kell talán meglepődnöm. Egy nyugodt kávézót választottam, ahol alkoholt csak módjával fogyasztanak az emberek, bár azért természetesen árusítanak is, hiszen az irodistákkal ellentétben mikor a takarítók, őrszemélyzet, stb műszakja ér véget, akkor kellemes bevételkiegészítés ez a háznak.
Mikor helyet foglaltam, csak akkor jöttem rá, hogy meglepően sok szempár fordul felém kíváncsian, vagy idegenkedve, amit leginkább csak egy dolog okozhat, na de hát miről... na persze. Kellett nekem az alapítvány emblémájával díszített mappát hurcolni a hónom alatt. Gondolom sejtik, hogy nagyrészt a munkatársak is mutánsok lehetnek. Most már mindegy. Gyors ellenőrzésem nem talált igazán ellenséges tekinteteket, a legtöbben csak távolságtartás, határozatlanság honolt, azt pedig ha veszélyesebbé válna is, gyorsan le lehet szerelni. Kinyitottam a mappát és belemerültem az első dolgozatba, na meg a kávémba. Legalábbis szerettem volna belemerülni.
Néhány fiatal fiú állt fel egy közeli asztaltól. Könnyű, sportos ruháik, fiatal koruk, tekintélyes mennyiségű olcsó ékszerük valahogy kirítt a környezetből így együtt. Nem tűntek aggasztónak, inkább kíváncsinak, noha volt bennük némi ellenszenv, így ránézésre. Odasomfordáltak az asztalomhoz, mire a mappát letéve felpillantottam. A szószólójuk, kopasz, hosszú barkós fiatalember fordult hozzám:
- Mutáns vagy, hapsikám? - érdeklődött gyorsan a tárgyra téve. Magamban elmosolyodtam. Nem akartam balhét és nagyon reméltem, nem is fog sor kerülni ilyesmire. Bólintottam:
- Igen, az vagyok. Neked is szép napot fiatal barátom, szólíts csak Adamnek.
Igen sokan fordultak felénk, néhányan elvigyorodtak, még a társai közül is. Egy-null, konstatáltam magamban. A kopasz zavarba jött, de folytatta:
- És mit tudsz? - érdeklődött.
- Háááát... - nyújtottam el szándékosan a hangom, várakozástelivé varázsolva elkövetkező szavaim, - ha beiratkozol a mutáns suliba és nem tanulsz, akkor méteres karót tudok belevésni az osztálynaplóba - kacsintottam.
Két haverja is a szája elé kapta a kezét, több helyről jött kisebb megnyikkanás a teremből. Reméltem elég lesz, hogy visszavonuljon, de sajnos nem. Megrázta a fejét és összeszűkült a szeme. Ismertem már ezt a tekintetet, rengetegszer láttam a kantinban a seregben. Vagy röhögés, vagy verekedés a vége. A srác kíváncsi volt csak, most viszont kezdi úgy érezni, elveszíteni a tekintélyét, könnyen ellenségessé válhat - figyelmeztettem magam. Nem akartam bántani, főleg, hogy a barátait is ideszámolva nem sok esélyem lenne, ha nagyon elfajul a helyzet, márpedig lőni nem fogok. Legfeljebb használom az erőm és elmenekülök, végül is az úszónadrág szerű alsóját mindig viselem az egyenruhának, elég jó idő van minden máshoz - vontam vállat magamban, de azért inkább elkerülésre játszottam volna. Talán valami régi kocsmai vicc...
- Na és mire vagy képes, ha nem vagyok a tanulótok? - morogta sötéten.
- Előbb iszok meg három korsó sört, mint hogy te megiszol három feles vodkát - feleltem nyugodtan, - na persze csak ha nem nyúlsz a korsómhoz.
- Nem hiszem - csökkent azonnal az indulata, a helyét átvette a kíváncsiság, - mutasd csak meg, Adam fiú!
- Te fizetsz - vigyorogtam rá.
Intett és hamarosan egymás mellé került az asztalom szélére a három sör és a három vodka. Odaálltunk és a kocsma most már lélegzetvisszafojtva figyelő tekintetétől kísérve nyugodtan a poharakért nyúltunk. Felkaptam a sört és a meleg levegőtől és a napi hajtástól megszomjazva igen gyorsan kiürítettem azt, még jól is esett. Persze a kopasz ennyi idő alatt már a második vodkáját döntötte be. Rámosolyogtam és az üres sörös korsómat ráborítottam az utolsó felespohárra. Pillanatra értetlenül meredt rám, aztán lassan kapcsolt. Nem nyúlhat a korsómhoz. Talán két-három másodpercet néztünk farkasszemet, majd innen is, onnan is felhangzott a kuncogás, a kopasz is elröhögte magát és kezet nyújtott:
- Bill vagyok - paroláztunk. - Jó arc vagy mutánsfiú, tartsd meg a titkod - nevetett, majd visszaült a barátaival.
Éreztem, hogy egy közeli asztalnál ülő fiatal nő valahogy... valahogy mélyebb tekintettel vizslatta ezt az egész jelenetet, na meg engem, mint a kávézó törzsközönsége. Felvettem a két sört és az asztalához lépve megszólítottam amint rám emelte a tekintetét:
- Kisasszony - bólintottam meg a fejemet. - Ha már így alakult, hogy van két söröm, esetleg az egyiket megoszthatnám Önnel? Látom már régen elfogyott a kávéja, esetleg meginná velem, mert jómagam akkora rajongója nem vagyok, hogy még kettőt elpusztítsak - mosolyogtam rá, majd az egyik sört az asztal szélére téve kezet nyújtottam: - Adam Windsor.

Már sokszor rájöttem, hogy a lakásom nem alkalmas cikkeim megírására, hacsak nem akarok mondataimba beleszőni némi túlfűtött szitokszavakat. Meg egyébként sem ment a koncentrálás, jobb szerettem kimozdulni. A nap melege elől egy csendesebb kávézóra esett a választásom, ahová laptopommal a hónom alatt sétáltam be, egy csendesebb sarkot választva magamnak és egy nagy bögre kávéval fogtam neki megírni az első cikkem. Nehezebb dolgom volt, hogy nem volt se jegyzetem se felvétel az interjúról, de emlékeim közt tapogatózva próbálkoztam összeszedni és rendszerezni a gondolataim.
Talán észre sem vettem volna alapesetben a kialakulóban lévő szópárbajt, néha annyira bele tudok feledkezni magamba, de mostanság bizonyos szavakra igencsak kiéleződött a hallásom. Példának okáért a mutáns szóra figyeltem fel most. Mit figyeltem, felkaptam a fejem és végigmértem a férfit. Első ránézésre nem igazán értettem, hogy miből következtettek mutáns valójára, talán tett valamit az imént, nem tudtam eldönteni. Laptopom lehajtva követtem az esemény végkimenetelét, láthatólag nem csak egyedül. Viszont egész szórakoztatott a kis közjáték, amivel kihúzta magát. Talán észre sem vettem, hogy túlzottan figyelem őt, de az már jobban meglepett, amikor felém tartott. Megpróbáltam tekintetem zavartan elvonni róla, legalább is a tegnap estéből kiindulva, nem szerettem volna, ha most ő is belém köt, mert bámultam. De úgy látszik ez esetben más a helyzet. Nyugodtam meg és engedtem el magam.
- Kara Shawn – emelkedtem fel a székből és szorítottam meg a kezét határozottan. – Az attól függ, hogy a sörön is alkalmaz-e hasonló képességeket… - mosolyodtam el szélesen.

- Mármint, hogy megiszom? - vontam fel a szemöldököm mosolyogva. - Igen, a sajátomat szándékszom - folytattam könnyeden és elé toltam az egyiket: - de a másikat meghagyom magának Ms Shawn.
Helyet foglaltam vele szemben az asztalnál és koccintásra emeltem a korsóm, majd egy aprót kortyolva belőle visszatettem az asztalra. Rövid pillantást vetettem az előbbi bajkeverők asztalára, aztán enyhén megráztam a fejemet:
- Néhány hónapja ilyen alakokkal még nem lehetett itt találkozni - mormoltam. - De hát sajnos mindenhol változik a világ. Szerencsére csak kíváncsiak inkább, mint valódi kötekedők, meg ahogy nézem hamarosan menni is fognak. Nem szeretném ha elfajulnának a dolgok, azért is ültem addig ide, amennyire az emberi természetet ismerem, márpedig tanárként ismerem azért, nem fognak tovább próbálkozni, ha látják, hogy társaságban vagyok. Jobb így mindenkinek, nem akarom bántani őket, csupán mert fiatalok és hevesek még. Remélem addig megbocsátja az alkalmatlankodásom kisasszony - mosolyodtam el bocsánatkérően. - Gyakran fordul meg egyébként itt? Törzsvendég? - érdeklődtem egy semleges témáról, hátha feszélyezi a mutánsokkal kapcsolatos dolgok, manapság még nehéz biztosra menni az ilyesmivel.

Na jó, látom mr Windsor nem vette a lapot, vagy nem túlzottan van poénos kedvében ma, de ennek ellenére mosolyogva fogadtam el az elém tolt korsó sört és viszonozva emeltem koccintásra azt.
- Ez esetben köszönöm és egészségünkre. – kortyoltam bele, közben tekintetemmel követtem pillantását a másik asztalnál ülő kötekedő társaság felé, majd visszafelé pillantásom megakadt a szomszédos asztalon, ahol eddig ült. Hangosan koccanva csattant a korsó az asztalon, ahogy leesett a dolog. Felcsillanó tekintettel néztem a mappán szereplő emblémát. Agytekervényeim sűrű kattogásba kezdtek és érdeklődve figyeltem immár a férfit.
- Egyáltalán nem alkalmatlankodik Adam. – szóltam kedvesen – Tehát tanár… Nem is árt ebben az esetben ilyenfajta türelemmel rendelkezni, mint amiről az imént tett tanúbizonyságot. És mondja, mit tanít? Ha nem zavarja kíváncsiságom. - tettem hozzá némileg halkabban.

Hintázva a széken megdőltem hátrafelé és addig nyújtózkodtam, míg el nem értem a mappám szélét és magamhoz húzva átügyeskedtem Kara asztalához. Kivettem egy dolgozatot és csak a címoldalt mutattam mosolyogva a nő felé, amelyen öles betűkkel szerepelt: "A Szent Hivatal felállítása és ideológiai fejlődéstana a középkori Spanyolországban". Én magam, talán feleslegesen de kifejtettem:
- Nos ez volna elvileg a fő profilom, történelemtudományt oktatok középiskolásoknak - összegeztem. - Emellett pedig testnevelés szakos tanári diplomával is rendelkezem, utóbbiban viszont inkább mint beugró vagyok az iskolában, ha más nem ér rá. A nevelési módszereim a történelemhez állítólag kiválóak, de a testnevelés órákon hajlamos vagyok túl sokat követelni - vontam vállat. - Tartalékos tiszt vagyok, ezt pedig nehéz levetkőzni magamról, márpedig nyilván középiskolás gyerekeknek nem kiképzési programot kell összeállítani - nevettem. - És Ön mivel foglalkozik, ha nem titok? - érdeklődtem én is.

Tekintetem még mindig rabul ejtette a mappán szereplő embléma és egyszerűen nem akaródzott elhinnem, hogy ekkora mázlim legyen. Bár az is megfordult a fejemben, hogy egy kerti kiárusításon vásárolta a tetszetős darabot, ám ezt aligha tartottam elképzelhetőnek. Milliónyi dolog pörgött át a fejemben, miközben arra is figyeltem, amit mond, de nem akartam lerohanni a kérdéseimmel. Ennél finomabban szerettem volna megközelíteni a helyzetet.
- Találó téma… - reagáltam a felmutatott dolgozat címlapjára tekintve. – Érdekes munka lehet különleges képességű gyerekeket tanítani. – közelítettem meg a témát, kevésbé lerohanva Adamet elvégre egyelőre nem lehettem biztos benne, hogy kitörő lelkesedéssel fogadná, a fajtájáról szóló cikkeimet. Na jó ez így egy kicsit rondán hangzott, főleg tekintve, hogy én is közéjük tartozom, ha úgy vesszük. Csak én nem reklámozom, még mappákkal sem.
- Nem titok. Újságíró vagyok. Épp egy cikksorozaton dolgozom, bár eddigiekben nem a legnagyobb sebességgel haladok az ügyben. – rájöttem, hogy túl sokat beszélek össze-vissza, így leállítva magam, cigim után kezdtem kutakodni a táskámban, Adamet is megkínálva.
- Nekem elárulja azt amit a fiúknak nem tett? - kérdeztem, miközben cigire gyújtottam, mintha csupán egy jelentéktelen kérdés lenne, amivel kitöltöm a beszélgetésünket, azonban ennél sokkal jobban érdekelt a válasza.

Sóhajtva bólogattam a kérdésére:
- Igen, nem egyszerű ez tény - ismertem el, majd a jelkép felé biccentettem: - Eszerint nincs olyan szerencsém, hogy ne ismerje még a Xavier Intézet emblémáját Ms Shawn... Általában oda szoktam figyelni, hogy ezt ne hordjam magammal, de ma különösen fáradt voltam azt hiszem, elfelejtettem átpakolni. Na mindegy... Kérdésére válaszolva: igen, egy mutáns gyermek, aki mondjuk tegyük fel képes a téren át utazni, azaz teleportálni, azt határozottan nehéz megállítani abban, hogy ha akarja ellógja az órát. Igaz, ha meggondoljuk a hangsúly nem is a szokványos órákon van. A mi tanulóink nem fogyatékosok és nem is zsenik, értelmileg teljesen átlagosak, nem igényelnek különleges képzést. Annál többet kell megtanítanunk nekik a felelősségtudatról, szocializációról, ezekben kell sokkal fejlettebbnek lenniük a maguk korabeli gyermekeknél.
Válaszára elismerően bólintottam:
- Óh! A média világa minden bizonnyal izgalmas és kihívásokkal teli lehet - bólogattam. - Nyilván nagyon sok élmény éri, olyan tapasztalatok, amelyeket nem szerezhet meg másképpen. Szereti a munkáját? Vagy csak ideiglenes állomásnak tartja? Már persze ha meg nem sértődik az érdeklődésen, ne értse félre, kérem...
Utolsó kérésére enyhén megvontam a vállamat:
- Ez nem valamiféle hadititok, természetszerűleg megosztom Önnel, miért ne tenném? - feleltem, a fiatalok asztala felé nézve: - Előbbi esetben sem a kérdéssel volt a baj, hanem annak következményeivel. Bemutatót akartak volna, ami nekem több szempontból is kellemetlen lenne. No de, hogy rátérjek arra ami iránt érdeklődik: a legtöbb mutáns képessége, avagy képességei gyakorlás útján fejlődnek, idővel. Jómagam részlegesen képes vagyok megváltoztatni bizonyos testi jellemzőimet, amivel tudom jelenleg mire vagyok képes, de csak óvatos becslést mondhatok arról, mivé fejlődik majd ez. Másrészt egy eleddig szunnyadó képességem is feltörni látszik mostanság, időnként. Nem kell aggódnia, ha emiatt kérdezi: nem jelentek veszélyt sem Önre, sem a helyiségre nézve - mosolyogtam rá biztatóan.

- Eszerint feszélyezi, hogy tudom kicsoda? – vontam fel szemöldököm újfent a mappára pillantva. Köztudott volt, hogy létezik egy ilyen iskola, de hogy személyesen is találkozzam olyannal, aki ott tanít, a legvadabb álmaimban sem mertem remélni. Főleg jelen helyzetben, amikor is óriási lehetőségnek tekintettem azt.
- Mindenféleképp izgalmasabb lehet egy ilyen órán részt venni, mint az átlag iskolákban. A gyerekkori csínyekre, mintha több lehetőség adódna. – mosolyodtam el, bár magam részéről sosem lettem volna hajlandó szabadon alkalmazni a képességem. Viszont egy ilyen közeg teljesen más lehet.
Nos, igen rátértünk az én világomra, minden bizonnyal sokkal több élmény ér, mintha sarki boltban dolgoznék. Hiszen akkor mennyi lenne rá az esélyem, hogy mutáns bérgyilkossal készítsek interjút?
- Szeretem és ezen a pályán szeretném tökéletesíteni tudásom, képességeim. Mármint az újságírásban. – javítottam ki magam, bár nem is tudom miért, hiszen mi másra gondolt volna. Zavaromban inkább újabbat kortyoltam a sörből és cigis dobozommal kezdtem el babrálni, majd élénken figyeltem Adam képességének leírását.
- Megváltoztatni a testi jellemzőit? – kérdeztem vissza – Kifejtené bővebben? Illetve, bocsásson meg, nem akarom faggatni. Szakmai ártalom.
Bár a legkevésbé sem éreztem úgy mintha aggódnom kéne miatta, inkább magam miatt hiszen, én magam vagyok a megtestesült ketyegő bomba, illetve a környezetem.