BlueBird Coffee Shop

Bólogattam a kérdéseire, majd előkotortam egy doboz Pall Mallt és kérdően fordultam felé:
- Azt hiszem magam is rágyújtok. Remélem nem zavarja, de én erősebbet szívok - biccentettem a doboza felé. Kényelmesen a számba vettem egy szál cigarettát és előkotortam a Zippomat is hozzá. Pillanatokkal később már élveztem is a kékes füstöt, a dobozt az asztalra téve kettőnk közé. Nevetve fogadtam a magyarázkodást:
- Ugyan kisasszony, nincs semmi baj, mindenkinek vannak ilyen szakmai ártalmai - legyintettem. - Mint mondtam nem titok, bár alapvetően ritkán szoktam beszélni róla, lévén sokan tartanák aggályosnak. Bizonyos mértékig képes vagyok uralni a testméreteimet, vagyis a képességem jelen szakaszában pontosabban szólva képes vagyok a testemet alkotó sejteket összehúzni. Úgy hiszem, bár ennek pontos fizikájával még nem vagyunk tisztában. Annyi biztos, hogy megfelelő koncentrálás után akaratlagosan néhány centiméteresre zsugorodik a testem. Gyakorlatilag megtartja minden kiterjedését, így egységes méretváltozás ez, nem lehet külön csak testrészekre hatni. Persze elővigyázatosan kell alkalmaznom, hiszen aki egy egér méreteit sem éri el egészen, az átalakult formában igen sérülékeny lesz... - vontam meg a vállamat. - Egyelőre nehézkesen alkalmazom és mindenképpen csak egy irányba hathat, de nem olyan régen fedeztem fel magamban a mutáns géneket, egyszóval nem csak tanár, de diák is vagyok - mosolyogtam. - Na persze a másik készségemről egyelőre még ennyit sem tudok mondani, azt nem akaratlagosan hoztam létre eleddig, mikor felszínre tört. Ellenben Ön azt kell mondjam meglehetősen jól viseli a mutánsok jelenlétét, a legtöbb ember jobban idegenkedik - biccentettem felé. - Sokan még mindig attól félnek, hogy fertőző betegség - mosolyodtam el. - Talán ezért is van bennem némi tartózkodás. Nem feszélyez igazán, hiszen ha akarom, ha nem, ez is a részem, ráadásul ismert mutáns vagyok. De tény, hogy nem reklámozom - nevettem el magam.

Talán azért viselem ilyen jól mert én is az vagyok. – futott át egy pillanatra fejemben a gondolat, miközben figyelmesen hallgattam Adam szavait. Elmosolyodtam a képesség hallatán, persze azért nem annyira, hogy sértő legyen számára.
– Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem fertőző betegég. – csúszott ki a számon. Mostanság túlzottan is képes vagyok elfecsegni dolgokat, amiket nem feltétlenül szeretnék
– Tudja sokat olvastam a témában, tekintve, hogy cikksorozatot írok a képességeikről. –rukkoltam elő a témával, hisz előbb vagy utóbb úgy is ez lett volna belőle és a legjobb módja volt korrigálnom, iménti elszólásom.
Mielőtt bármi továbbit mondtam volna vagy folytatom jobbnak láttam, hogy kiderítsem hogyan reagál előbbi szavaimra. Addig is felhajtottam a maradék sörömet, természetesen próbálva közben a korsó mögül kilesni, az esetleges arcrezdüléseit, majd újabb cigi után nyúltam.

Láttam a visszafogott mosolyt az arcán a képességem hallatán, mire komolyabbat szívtam a cigarettába és előre hajolva feleltem:
- Látom kissé mulatságosnak tartja - mondtam minden él nélkül, kedvesen. - Talán az is, bár a gyakorlatban nem mindig vicces edzésben maradni felette nagy emberek felette nagy lábai elől szaladgálva - kuncogtam. - Ennek ellenére meg vannak az előnyös oldalai is, remélem, hogy néhány év múlva, mikor már lecsillapodik a minket körülvevő idegenkedés, ha megengedi minden sértés nélkül mondanám: hisztéria, akkor előnnyel tudom kamatoztatni majd, de ehhez természetesen meg kell ismernem és ki kell tapasztalnom. Remek fizikai kondíciómat őrzöm a mai napig, a készségem felhasználásával idővel szeretnék katasztrófavédelmi tevékenységet kifejteni. Egy bányaomlás, földrengés utáni romok és egyéb nehezen megközelíthető helyek mentésénél egészen hasznos is lehetne a néhány centiméteres réseken való átférkőzés lehetősége. Amennyiben sikerül annyira uralnom, hogy esetlegesen tárgyakra is kiterjesszem a hatását, akkor például vizet, kötszereket, hasonlókat vihetek magammal ilyen elzárt helyen rekedt embereknek. Tudom, tudom a tv-ben mind nagyon "veszedelmes" erők birtokosai voltak a mutánsok. Ennek ellenére nem bánom, hogy az én adottságom nem lézersugarakra, időjárás irányítására vagy hatalmas villámnyalábokra való, noha ezeket is meg lehet tanulni több célúan használni, akár másokat segítve is. Egy szóval nem bánom. A kisebb diákok körében is általában sikert szoktam aratni, főképp a lányok reagálnak gyakorta egy sipító "de kis cuki"-val ha meglátnak átalakulva, ellenben ez hasznos is, segít jó kapcsolatot kialakítani velük - mosolyogtam. - Na de nem akarom untatni ezzel. Ami a munkáját illeti, az viszont nem egy egyszerű feladat amibe belevágott. Én könnyedén beszélek, hiszen a képességem relatíve ellenőrzött körülmények között, a hadseregben tört ki először belőlem. De ha végiggondolja az elmúlt időszak eseményeit rá fog jönni miért is tartózkodó vagy bizalmatlan e témában a legtöbb mutáns. Az én "erőm" nem alkalmas rombolásra például, de ha végiggondolja még így is sokan igencsak aggályosnak tartanák és tartják is. Nehéz lesz részletekbe menő információkra szert tennie - biccentettem együtt érzően a lány felé, tudtam miről beszélek. A lappangó készségemről nem véletlenül nem mentem bele részletekbe.

Érdekes mód nem tűnt zárkózottnak a férfi, sőt mondhatni meglepett, ahogy részletességgel beszélt önmagáról, képességéről és jövőbeli céljairól. Felcsillanó tekintettel néztem rá, mint amikor a vad megpillantja leendő áldozatát. Lehet egy csöppet erős volt a hasonlat, de valahogy így éreztem most. Nem akartam, hogy kárba vesszen a kínálkozó lehetőség…
- Dicséretes és figyelemreméltó tervek ezek. – bólintottam elismerően, bár magam sosem láttam úgy, hogy képességem ily módon tudnám kamatoztatni. Inkább pusztító hatásai vannak, neki, mint építő… És talán ez rettentett el igazán.
- Esetleg, ha nem venné tolakodásnak hajlandó lenne interjút adni nekem. Tudja úgy érzem kár lenne kihagyni a kínálkozó alkalmat. – mosolyodtam el szélesen és legbelül reménykedtem a pozitív válaszban.

Elgondolkodtam pár pillanatig a kérésén, majd újabb cigarettára gyújtva lassan válaszoltam:
- Nézze Ms Shawn, adott esetben igen, hajlandó vagyok válaszolni a kérdéseire és interjút adni Önnek - bólintottam, mindig is úgy gondoltam az ismeret és az őszinteség a legjobb módja embertársaink megértésének és szimpátiájának elnyeréséhez. - De néhány feltételt mindenképpen szabnom kell. Munkámból kifolyólag is némileg bizalmi szerepkörben vagyok, akárhonnan is nézzük. A mutáns gyermekeknek bízniuk kell bennem, mint oktatóban és ezt a bizalmat nagyon könnyű eljátszani. Többük még nem regisztrált mutáns, akik szeretnék élni a szokványos tinédzserek életét, s nekem ezt kötelességem tiszteletben tartani. A magam életéről, képességeimről őszintén fogok beszélni ha erre vonatkozó kérdése van, illetve a televízióban feltűnt kollégáimról is mondok néhány szót, elsősorban a készségük s nem hátterük tekintetében, ha igényli. Pusztán mutáns képességekről is hajlandó vagyok mondani Önnek néhány szót, de itt szigorúan ragaszkodnom kell a névtelenséghez, sem nemmel, sem névvel, sem semmivel nem fogok utalni az adott mutáns személyére, pusztán esetleges képességeket említek meg. A Xavier Intézetről nem fogok beszélni, úgy gondolom erre sokkal hivatottabb nálam Munroe igazgatónő, ez nem az én hatásköröm. Végezetül: ha hosszabb interjút szeretne most velem, akkor meghív egy liter hideg colára - oldottam a hangulatot egy könnyed mosollyal. - Megfelel ez így Önnek?

Azt hiszem ugrálni tudtam volna örömömben és lelkesedésemnek semmi nem szabott határt, hacsak nem az, hogy megpróbáltam normálisabb ember módjára viselkedni és visszafogni effajta kitöréseim.
- A kólát veheti elintézettnek. – kacsintottam, majd intettem is a pincérnek és kértem két nagy adaggal a kedvelt nedűből, majd újra visszatértem Adamhez.
- Ami pedig az elhangzottakat illeti, természetesen elfogadom a feltételeit és magam sem gondoltam másképpen. A gyerekekről nem is ejtek szót, nem fogok kérdezni, illetve esetleg általánosságban, de azt puszta személyes kíváncsiságból, ami nem képezné részét a cikknek.
Kutatni kezdtem a táskámban, mivel úgy éreztem nem lennék képes eltárolni annyi információt, pontos részletességgel, mint amit hallani fogok, így előhalásztam a diktafonom. Felmutattam Adamnak és mielőtt bekapcsoltam volna érdeklődtem:
- Remélem nem zavarja. Emlékezetből nem könnyű írni, épp az imént tapasztaltam. – böktem a laptopomra. Közben a kólák is megérkeztek. Csodás. Örültem, mint majom a farkának, hogy még határidő előtt képes voltam két alanyt is meginterjúvolni. Illetve azért még nem egészen, de jó úton haladok.
- Szóval. Meséljen nekem milyen volt az élete előtte! Mielőtt mutatkozott volna a képessége.

Bólintottam a szavaira, mutatva, hogy elfogadható számomra is a dolog, majd megittam a maradék sörömet és a kérdésére cigarettafüstbe burkolózva válaszoltam:
- Nagyjából átlagos, bár azért nem tipikus - feleltem a szavaira. - Régi, nagy múltú katonacsalád gyermeke vagyok, ennek megfelelően egyértelmű életpálya előtt álltam. A norwichi akadémián végeztem el a tisztképzőt, egyúttal itt is diplomáztam hadtörténelemből. Első megbízatásomként tábornoki szárnysegéd voltam, majd az Amerikai Egyesült Államok madridi nagykövetségén szolgáltam mint helyettes katonai attasé és titkosszolgálati igazolvánnyal rendelkező tolmács, tekintettel anyanyelvi szintű spanyol, francia és német nyelvtudásomra. Ez után békefenntartó frontszolgálatot láttam el mint gyalogsági százados, felderítő Afrikában, azon belül is Szomáliában a polgárháború idején. Itt, a frontvonalban bukkant fel először a képességem, tehát eddig tart az az előtti időszaka az életemnek. Orvosi megfigyelés után leszereltek. Édesapámmal, Windsor altábornaggyal nem tartjuk a kapcsolatot - léptem át röviden ezt a kis intermezzóját az életemnek - de hivatalosan a mai napig tartalékos, rendelkezési állományban lévő vagyok. Letettem a minősítő vizsgát, hogy eddigi hadtörténelmi diplomámat ismerjék el történelemtanárinak, sikerrel. Emellett testnevelés szakra is minősítő vizsgát tettem, tanárként dolgozom - összegeztem és vártam a további kérdéseit.

Elkerekedő szemekkel figyeltem és hallgattam a „kisebb” beszámolót, majd elismerően füttyentettem egyet, mire a végére ért.
- Szép előélet. De mi történt önnel a köztes időben? Hogyan jut el egy katona arra a szintre, hogy elfogadja önmagát és végül büszkén vállalja, azt amivé lett. Mi zajlott le önben, amikor orvosi megfigyelés alá vonták? Egyáltalán mivel járt ez pontosan? – kérdeztem talán túlságosan is belemerülve a kérdésekbe és nem tudtam elkerülni, hogy ne éljem bele magam az elhangzottakba. Képes voltam átérezni, mindazt amit átélt, bár talán közel sem annyira intenzíven, hiszen azért míg ő fel meri vállalni önmagát, én legtöbbször csak megbújok a hétköznapok szürkeségében.
- Gondolja, ha más esetben nyilvánul meg a képessége, ha nem a katonaságnál, a harctéren, ahogy mondta, akkor is nyíltan vállalná önmagát? – nem tudtam elkerülni ezt a kérdést, bár nem szántam beleszőni a cikkbe, hajtott a kíváncsiság.

Elgondolkodtam a kérdésén, majd lassan válaszoltam:
- Ez nem egyszerű kérdés - ingattam a fejemet. - Katonai kiképzést kaptam, azt hiszem ez is közrejátszik benne, nehezen tudok eseményeket értékelni enélkül. Mindenesetre a méretváltozásomra olyan körülmények között került sor, ahol senki sem látta, lett volna lehetőségem eltitkolni, mégis azonnal jelentettem a csapatparancsnokomnak. Ijedt voltam és némileg féltem magamtól - tártam szét a karjaim. - Na de gondoljon bele a helyzetembe, szerintem természetes, hogy első alkalommal mindenki megijed egy ilyen mély változástól. Ennek ellenére nem voltak kétségeim. Amennyit tudtam a mutáns génekről és készségekről minden önállóan végzett ismerkedés velük veszélyesnek tűnt akár magamra akár a társaimra nézve is. Ezt a kockázatot nem akartam felvállalni. Ez egyfajta tehetség, hogy úgy mondjam. Nem érdem és nem tesz többé az embereknél, csak... csak másmilyenné. Ha valamit megtanultam az életben, akkor az az, hogy a tehetségeket lehet kamatoztatni. Használja a fantáziáját kérem Ms Shawn és mondjon egy lehetséges mutánsképességet, amiről hallott akár, nem fogom megkérdezni kitől, amiről úgy gondolja nem lehet a világ javára fordítani. Garantálom nem fog ilyet találni. Akkor is úgy gondoltam: a fő probléma a mutánsok lelki fejlődése, a társadalomba való szocializálása, amire válaszokat kell találni. Ennek ellenére én sem vagyok szent, sem tökéletes. Mikor véget ért a karrierem emiatt, kevés választott el az öngyilkosságtól. De sikerült újabb életcélt találni magamnak. Nem titkolom: ember vagyok, szeretnék majd gyermekeket. Nagy az esélye, hogy mutáns génekkel szülessenek meg. A mostani kitárulkozásom, mindannak felvállalása ami vagyok és amit a társadalomért tehetek az ő elfogadásukat segíti elő, a következő generációét. Idővel megtörténik. Egyszerűen csak nehéz korba születtünk mi mai mutánsok, de ez nem jelenti azt, hogy meg kell futamodnom a kihívások elől. Ugyanakkor teljes megértéssel viseltetek rejtőző társaim iránt. Nagyobb részt gyermekek. Elképzelhetetlenül nehéz lépés lenne ez nekik, de idővel - megvontam a vállam - nos idővel minden mutáns kilétére fény derül.

Nem nagyon kellett használnom a fantáziám ahhoz, hogy képes legyek a kért képességet kitálalni neki, hiszen épp kéznél volt egy ilyen.
- Jó tehát tegyük fel, hogy az illető képes tárgyakat, mondjuk ezt a poharat – emeltem meg kólával teli poharam és lóbáltam meg kissé, minek hatására pár csepp az asztalra löttyent – apró darabokra robbantani, amik szétrepülve elég szép baleseteket okozhatnának. Kíváncsian figyelem, hogy Ön szerint ezt hogyan lehetne kamatoztatni? – dőltem hátra a széken és vártam a válaszát. No az előzőekből kiindulva attól nem tartottam, hogy elakad szava, hiszen olyan volt, mintha a vesémbe látna. Hiszen az ahogy és amiről beszélt nem kicsit érintett mélyen és gondolkodtatott el.
- Hogy haladjunk az interjúval és ne tartsam fel a munkájában – böktem a dolgozatok felé – tovább kérdeznék, ha nem bánja. Említette szunnyadó képességét. Esetleg mesélne arról is pár szót?

Megpörgettem a colás poharat, majd néhány másodperc gondolkodás után biccentettem:
- Igen érdekes elgondolás - mormoltam. - Had fejtsem ki egy kicsit amit a készségekről jelenleg tudunk, hogy megfelelő megvilágításba helyezze a kérdést és a válaszomat is. Mint említettem a hadseregben orvosi megfigyelés alá helyeztek. Akkoriban ez teljesen újszerű dolog volt, rengeteg megválaszolatlan kérdés volt vele kapcsolatban. CT, röntgen, ultrahang, EKG, vérképelemzés, szinte minden lehetséges vizsgálaton átestem, géntérkép készült rólam és a szüleimről. De lényegi eredményeket nem hozott a dolog. A legautentikusabb forrás e tekintetben a Xavier Intézet csapata, akik már jóval régebben tanulmányozzák ezeket a kérdéseket. Az X gén ismerete közkeletű, de a hatásmechanizmus közel sem. Ez alapján mondanám: legalább féltucat úton elképzelhető ennek a pohárnak a szilánkokra robbantása. Ez nagyban befolyásolna sok minden mást, de gondolom a kutatási teóriáink nem érdeklik különösebben a képességeink hatásmechanizmusa kapcsán. Mindenesetre csak néhány dolog ahol a civil életben hasznát lehet venni egy ilyen készségnek: legalapvetőbb példa a rendőrségi állomány, ahol egy fegyveres bűnöző ilyedtén megállítása aranyat ér, vagy épp egy autósüldözésnél a defekt. De mondhatnám a bányákban a robbantómesterek munkáját, a filmiparban a speciális effektek új korszakát, a mentőszolgálatoknál vagy a tűzoltóknál a gyors behatolás és életmentés legközvetlenebb módját... De ehelyett inkább egy rövid, nem régen megesett történetét mondanék el. Egyik diákunk nagyon félt és talán némileg fél is, első ránézésre teljesen destruktív készségétől, melynek lényege az ujjhegyein elősarjadó csalántüske szerű kinövések, melyek érintése túlterheli az idegrendszert, elemi kínokat okozva. Látszólag nincsenek pozitív felhasználási metódusai, mégis biztattuk, hogy fejlessze a készségét tökéletesre a felügyeletünk alatt, leginkább, hogy senkinek se okozzon károkat. Néhány napja a Central Parkban szemtanúja volt egy kutyatámadásnak, egy alig hétesztendős kisfiút ragadott meg egy felingerelt doberman. Ezen harci kutyák jellemzője, hogy szájzárat kapnak és nem engedik a prédát, sem oda senkit, aki segítene. A nevezett kislány odarohant és megragadta a kutya a nyakörvét, közben hozzáért az állathoz és beleengedte a tüskéit. Természetesen a fájdalomtól vonagló eb azonnal elengedte a kisfiút, akit szerencsére időben kórházba szállítottak. Ráadásul kutatási eredményeink szerint ez a csalántüskés készség a jövőben, kellő gyakorlással képessé teheti a mutánst arra is, hogy egyetlen töredékmásodperc alatt terhelje túl az idegpályákat. Elmondom mit jelent ez: az agy nem képes befogadni a túlzó ingereket és egyszerűen ideiglenesen lekapcsolja azokat az idegi részeket. A legtökéletesebb helyi érzéstelenítés, ha van a közelben bejuttatható segítség, ha nincs. Mostanában elgondolkodott azon a lányzó, hogy mentőstiszt lesz. Ezért is mondom, hogy ráadásul egy képesség ilyen leírása nem is teljes, hisz nem tudhatjuk még hová fejlődik. De! Vegyük csak ezt példának és egy olyan mutánst aki ezt a képességét nem meri kamatoztatni, titkolja és nem is él vele. Állítólag egy átlag ember életében 4-5 baleset szemtanúja. Ha ebből csak kettő olyan, ahol egy a levegőben repülő s mást egyébként halálra sebző anyagot porrá robbanthatna, ezzel életet vagy életeket megmentve, de nem képes rá, mert nem tudja elég gyorsan aktiválni a készségét, már rosszul döntött - vontam meg a vállamat. - Ez esetben ezen mutánsra nem csak képességéből kifolyólag illene a Pukkancs becenév - kuncogtam, kicsit oldva a komoly témát. - Az természetes, hogy sokan megijednek a saját készségeiktől, félnek az emberek reakcióitól. Az igazán nagy baj, ha gyakorolni sem mernek. Egy gyakorlatlan mutánsból erős érzelmi állapotban önkéntelenül is feltörnek a képességei, ami mondjuk egy robbanás esetében kellemetlen következményekkel járhat, ha meggondoljuk...
Ittam némi colát majd folytattam:
- Nehéz egyelőre körülírnom, mert még nem tudom akarattal előhívni, csak szélsőséges érzelmi reakciók esetén, de nagyon úgy néz ki, az érintésem feldúsítja a környezetében lévő elektronok számát - fogalmaztam meg óvatosan, majd szomorkásan bólogattam: - Igen, egyszerűen megsüt elektromos kábeleket, konyhai eszközöket és hasonlókat...

Érdeklődve hallgattam Adam véleményét és beszámolóját a lányról, akiről mesélt. Végül ellenkezve szavaival, megráztam a fejem.
- Ez így mind szépen hangzik és igazat is adnék önnek más esetben, ha az emberiség nem úgy reagálna ezekre a képességekre, ahogy ezt teszi is. Hiszen gondoljon csak bele! Egy rendőr, esetleg tűzoltó vagy vegyünk bármely szakmában dolgozót a felsoroltak közül. Vajon szívesen dolgozna együtt egy mutánssal? Vagy a célszemély, akin amúgy segíteni szeretne az illető vajon képes lenne elfogadni a felé nyújtott segítő jobbot egy ilyen képességekkel megáldott személytől? Ha valamit nem ismernek az emberek, attól félnek. A félelem pedig láthatja mit hoz ki az emberekből, hiszen az elmúlt időszakban nem egy példa bizonyította ezt. Persze nem tartom kizártnak, hogy idővel ezek az ellentétek változhatnak, de az emberek kirekesztik maguk közül azt aki kicsit is különbözik tőlük… - vontam fel szemöldököm.
- Mindezt figyelembe véve nem csodálkozom, hogy nagyon sok mutáns nem meri felvállalni kilétét, esetleg az emberek ellen fordul. Vagy ezt másképp látja? Mit gondol például az emberellenes mutánsokról, ha már itt tartunk? – tettem fel újabb kérdésem miközben elkalandoztam gondolatban. Hiszen bármennyire is szerettem volna elvonatkoztatni magamtól, jelen helyzetben egyre kevésbé ment.

Megvakartam a tarkómat, aztán nekiálltam megfogalmazni a válaszomat:
- Nehéz kérdések ezek Ms Shawn, de megpróbálok értelmesen kifejtve válaszolni - kezdtem bele. - A társadalmi elfogadottság nehéz kérdés. Vannak területek, gondoljon például Japánra, ahol teljes az integráció már most is. Míg ha a Közel-Kelet Koránra épülő törvénykezésű állammodelljét nézzük, ott még 4-5 generáció elteltével sem lehet szó ilyesmiről. Nehéz ezt egységében nézni. Gondoljon arra, hogy 1951-ben, alig hatvan éve adta ki a US Army parancsoksága a rendelkezést, miszerint a seregben ugyanazon megítélés alá kell helyezni és ugyanazon előmenetelt kell biztosítani az afroamerikai bakáknak, mire hazánk nemzeti hőse, a kiemelkedő stratéga, Ridgeway tábornok úgy reagált: "A hadsereg nem lehet színtere társadalmi kísérleteknek". Ez egy bő generációval ezelőtt volt, mára pedig a seregben is és máshol is lényegében megvalósult ezen integráció. Igen, hiszek benne, hogy el lehet érni ezt az állapotot, bár nem vitatom, hogy nem a mi életünkben valósul meg ez a Föld akár csak nagyobb részén. De ha mi nem teszünk érte, jelen korban élő mutánsok, akkor ez a folyamat még sokkal lassabb lehet. Igen, kell bátorság ezen dolgok felvállalásához, de szükségesnek is tartom. Mondjuk úgy, hogy ez a felelősségünk a gyermekeink felé. Hallotta már a mondást: a pokolban nincs ateista? Nos így működik ez. Ha igazán nagy veszélyben van valaki, akkor igen, el fogja fogadni a mutáns segítségét. Talán utána még el is gondolkodik a dolgokon. Lassú folyamatról beszélünk, de nem megvalósíthatatlanról.
Elgondolkodva kortyoltam a colámból, majd felsóhajtottam:
- Ha meggondoljuk nehéz igazán elítélni az emberellenes mutánsokat, én sem mondhatom ki teljes szívvel ezt - ráztam meg a fejemet. - De hiszek abban, hogy véleményem szerint rossz úton járnak. A cselekedeteik indulatból, dühből, fájdalomból származnak. Nincs bennük logikai igazság. Válogatás nélkül rombolnak és pusztítanak vélt vagy valós sérelmeik okán. Van elképzelésem afelől miféle fájdalom az amit magukban cipelnek, de ez nem lehet ok rajtuk kívülálló, ártatlan emberek megkínzására, bántalmazására. A legnehezebb kérdést talán Lensherr professzor jelenti és Mutáns Testvérisége. Függetlenül attól, hogy erejét vesztette a Magneto tanítása tovább él. Ő úgy vélekedik a mutánsok az evolúció következő lépcsőfoka, szükségszerű a homo sapiens sapiens elbukása a homo sapiens superior ellenében, ez a világ rendje. Csakhogy ez a nézőpont több mint megkérdőjelezhető! Az evolúció folyamata valóban mutációkon keresztül nyilvánul meg, de ezek normális esetben egységes változást jelentenek, mint például a homo sapiens sapiens egyenes és egyszerűbb orrszerkezete elődjével a homo sapiens neanderthalensisszel szemben. A mutáns képességek viszont olyanok, mint egy evolúciós robbanás, nem megegyező változások.Ha igaza is van Lensherr professzornak, akkor sem látnék okot arra, hogy erőszakosan avatkozzunk be a természet rendjébe felgyorsítva egy változást. Még inkább így érzek akkor, ha a professzor téved. De azok a mutánsok akiket gyermekkoruk óta megaláznak, kirekesztenek, bántalmaznak... nos ők könnyedén találnak vigaszt és célt a Magneto eszméiben. Mivel a témával foglalkozik mint újságíró, gondolom hallott már a Kardfogról vagy a Varangyról, Isten nyugosztalja őket. Mindketten durva fizikális elváltozással is születtek a képességeik mellett. El tudja képzelni mennyi harag, fájdalom és megaláztatás gyűlt fel bennük? Rettenetesen sajnálom őket, ha őszinte akarok lenni, de ettől még nem hagyhatjuk, hogy ők és a hozzájuk hasonlók alakítsák a jövőt, mert akkor az a jövő kifejezetten erőszakos is lehet. Megértem őket Ms Shawn. De nem támogatom - ráztam meg a fejemet.

- És az emberek részéről indokolt lehet? Van abban logikai igazság, hogy újjal mutogatnak rájuk esetleg rosszabb? – csattantam fel kissé talán ingerültebben, mint az alap esetben indokolt lehetne. No meg magam is meglepődtem azon, hogy egyáltalán miért is zaklat fel ez a téma, hiszen eddig nem túlzottan foglalkoztatott, hogy mi van más mutánsokkal. Zavartan néztem Adamra és mielőtt bármit is mondhatott volna iménti kirohanásomra, felemelve kezem, vettem elejét a lehetséges mondandójának.
- Elnézést. Nem tudom mi van velem mostanság. Ez a téma talán túlzottan felzaklat. Ne haragudjon rám. Ne is foglalkozzon velem. – nyúltam idegesen újabb cigi után és kissé remegő kezekkel gyújtottam meg azt, majd hideg kólámba kortyolva próbáltam lehűteni magam.
- Szóval, hol is tartottunk? – néztem fel újra Adamra, próbálva magabiztosságot kölcsönözni hangomnak.

Meglepetten fogadtam a nő érzelmi kitörését, majd lassan bólintottam magam is a colámba kortyolva:
- Elég kevés ember reagál így mint Ön Ms Shawn - néztem rá kíváncsian, - de örülök valahol, hogy így érez. Igen, természetesen van igaza. Ennek az éremnek is két oldala van. Természetesen az emberek nélkül elképzelhetetlen minden ilyen jellegű integráció. Ugyanakkor nem vehetjük nem figyelembe, hogy ez egy akkora társadalmi változást jelent, amihez mindenképpen idő mire tudnak alkalmazkodni. Csak abba gondoljon bele, hány új törvényt kell alkotni, hányszor zuhan magába az egyébként kiválóan működő precedensjog, stb. Vegyük csak az Ön által említett példaképességet. Felébred az X gén ilyen formában egy kisfiúban mondjuk és véletlenül atomjaira zúzza a szomszédban lakó Rolex karóráját. Egy: ki a felelős ezért? Kettő: van-e ennek kapcsán büntetőjogi felelősség? Három: ha nincs milyen alapon nincs? Elvégre zavart elmeállapotról nincs szó. Ha viszont van, akkor milyen alapon, hiszen a kisfiú nem szántszándékkal követte el a tettét? Érti Ms Shawn? Nem vagyok az az ember, aki ne viseltetne ebben a kérdésben megértéssel. Tudom, hogy nagyon nehéz és hosszadalmas folyamat előtt állunk. De semmiképpen sem segíti ennek békés rendezését, ha emberellenes magatartással viszonyulunk másokhoz. Ez csak gerjeszti az indulatokat, amelyek erőszakos cselekményekbe torlódnak, mindkét oldalon, ami azt hiszem senkinek sem az érdeke. Egyébként azt hiszem az emberellenes mutánsoknál tartott - teszem hozzá kedvesen, majd újabb cigarettára gyújtva jegyzem meg: - Mellesleg ne kérjen bocsánatot, ez az együttérzését bizonyítja felénk, amelyre némely fajtársamnak több szüksége lenne, mint sokan hinnék. Azt is mondhatnám: üdvözlöm a szélesebb látókörűek táborában. Azt hiszem valamelyes szinten meg is kedvelte a cikksorozata alanyait - kuncogtam a colámba kortyolva és vártam a kérdéseket.

Cigarettám füstjének függönyén át figyeltem a férfit és hallgattam mondandóját, mely lássuk be elég figyelemreméltó. Némileg talán irigykedtem is rá, hiszen képes volt megtenni azt a lépést, amit én nem. De hogy megkedveltem volna őket?
- Nos ez így talán elég merész kijelentés lenne, hogy általánosságban véve kedvelem őket, csupán van egy-kettő akiről jobb véleménnyel vagyok, mint általában eddig. – részleteztem szélesen mosolyogva – Nos, ezen kevesek közé tartozik immár Ön is. Viszont mindez amit imént elmondott nagyon hosszadalmas folyamat és a végeredményt aligha láthatjuk majd mi magunk. Viszont, ha nem lenne az iskola, mely reményt nyújt a gyerekek számára, nos a helyzet aligha lenne jobb. Sőt, tartok tőle, hogy…- nem fejeztem be a mondatot, inkább tovább kérdeztem.
- Milyen érzés azok közé tartozni, akik tesznek is ezért a változásért? - kérdeztem az asztalra könyökölve és érdeklődve figyeltem tovább.

Kiittam a colámat, majd reflexből intettem is, hogy kérek még egyet. Meleg nap volt. Hiába a rengeteg folyadék, igenis jól fog esni. Halkan válaszoltam:
- Igazán megtisztel a véleménye kisasszony, ha megengedi: magam is ritkán találkozom Önhöz hasonlóan tiszteletre méltó gondolkodásmódú emberrel - biccentettem meg a fejemet őszintén, aztán megköszörültem a torkomat:
- Őszintén szólva meglehetősen kettős érzelem ez - ismertem el. - Ne haragudjon, hogy megkérdezzem, de a téma iránt kutató személyként esetlegesen ismerősen cseng a Kardfog vagy a Varangy név? - vontam fel a szemöldököm, majd pozitív válasza után folytattam: - Miközben hiszek abban, hogy az általunk útként felmutatott lehetőség az Intézetben az egyetlen helyes, az egyetlen járható... nos... meg kell mondjam nagyon nehezen vagyok képes ezeket a szerencsétlen embereket elítélni. A Kardfogról kevesebb információval rendelkezem, de egy diákunkkal való beszélgetés során nem régen szóba került ő és a Varangy. A néhai Mr Toynbee - sóhajtottam, egyelőre úgy döntöttem nem fedem fel ország-világ előtt, hogy él, elvégre a Magneto is olvashat újságot... - Nos a békaemberről több történetet hallottam, de azt gyanítom, hogy mivel születésük körülményei közösek, így az életpályájuk is hasonló vonalon mozgott. Arra szeretném megkérni, hogy az alábbiakat, amiket most elmondok, akkor ha a cikkében idézné, legyen kedves és név nélkül tegye. Nem szeretném megsérteni ilyen módon a kegyeleti emlékeket, ugye megérti? Ms Shawn én olyan dolgokat tudok a Varangyról társaimtól, amiket a médiának nem volt módja kideríteni. De a nyakamat teszem rá, hogy hiteles információk ezek. Ő is és Kardfog is feltehetően már aktív X-génnel születtek. Egy eltorzult kisgyermekről beszélünk, akit az anyja 3 napos korában a legkeményebb decemberi télben egy nylonzacskóba kötve hajított ki a kukába. Olyasvalaki találta meg, aki tudta már akkor mi a mutáció és elrendezte, hogy egy speciális árvaházban nőjön fel. Emberek közt. A gyerekek a zöld bőrű, torzult szemű fiúcskát kirekesztették, gúnyolták. A nevelők verték és megalázták. Tizennégy évesen szökött meg, mikor vizes vasalózsinórral verték véresre, a nyakára pórázt kötve meztelenül vonszolták végig a folyosókon a nevető diáktársai előtt, mert ösztönei kitörtek és meghosszabbodott nyelvével elkapott egy legyet. El tudja képzelni miféle fájdalom, miféle megaláztatás volt ez annak a kisfiúnak? Mert én nem merem azt mondani, hogy el tudom... Én felnőttként változtam meg, a legtöbb mutáns 12-16 éves kora közt alakul át. Ennyi békés, szeretetben telő, boldog idő jut nekünk. A Varangynak egy perc sem jutott. Ő nem fogta egy kislány kezét sem a holdfényben, nem élte át az első szerelmet, az első focimeccset, a diákcsínyeket, a lógást a suliból. Semmit. Ő soha nem kellett senkinek a kinézete miatt. Eltemette magában ezeket az érzéseket, felépített magára egy páncélt, egy felelőtlen, vidám fiatalember karakterét, ami ezektől megóvja. De valójában magányos volt. Egyedül örökké. Csak a sebei kísérték el. Mernék rá fogadni, hogy a Kardfog ifjúkora is hasonlóan telt el. Nem rég meséltem el valakinek nagyjából ugyanezt, de megteszem most is, Önnek is. Nem, nem tudok csodálkozni azon, ha valakit egy életen át vernek, lenéznek megtaposnak és leköpnek, az ha találkozik egy ideával, ami értékesnek, bármire is de hivatottnak mutatja őt, abba úgy kapaszkodik, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Nem csodálkozok azon sem, ha az az örökké megalázott kisfiú odabenn legszívesebben visszaadná a kölcsönt egykori "barátainak". Őszintén szólva mélységesen sajnálom és megértem őt. De ugyanakkor, mert hiszek abban, amit az előzőekben felvázoltam, így küzdenem kell ezen mutánsok ellen minden képességemből telően, sőt akár olyan emberekért, akik ezt valaha megtették ezekkel a szerencsétlenekkel. Azt kérdi milyen érzés? Furcsa. Kettős érzelem. Tudom, hogy igazam van, hiszek ebben. De nem teszi könnyebbé - ráztam meg a fejem szomorkás mosollyal. - Nem tudom, érthető volt-e?

Vajon, ha tudná, hogy valójában én magam is mutáns volnék, akkor is élne a kijelentése, miszerint tiszteletreméltónak találja a gondolkodásom? Abból a szemszögből nézve már ugye teljesen más a helyzet. Zavartan kezdtem el babrálni továbbiakban füstölgő cigarettámmal, ujjaim közt forgatva azt.
Bólintottam kérdésére, hiszen ki ne hallott volna a hírhedt csatlósokról, kik Magneto táborát gyarapították. Akkoriban szinte minden újság velük foglakozott, így elkerülhetetlen volt, hogy ne olvassak róluk. No meg a téma iránt érdeklődő személy volnék, így nem véletlen, hogy hallottam róluk ezt-azt ugye. Ám amiket Adam elmondott Varangyról egész új megvilágításba helyeztek mindent számomra. Megrettentem volna? Hiába voltam tisztába a mutánsok elszenvedett kínjaival, kik külső jegyeiket aligha képesek eltüntetni, ésszel felfoghatatlan számomra, hogy mit is kellett átélnie annak a szerencsétlennek. És így ugye már jóval érthetőbb, hogy miért is áll egy olyan eszme mellé, egy olyan mutáns mellé, aki szintén megveti az embereket és igen, okkal teszi mindezt.
- Ami azt illeti, igen. Teljesen érthető. – bólintottam és fagyott le ajkamról az iménti kedves mosoly. Átvette helyét a keserűség érzése. – Önt nézték valaha is rossz szemmel az embertársai? Bár ez teljesen más helyzet ugye, mint így felnőni, de így sem lehet kellemes, bár ahogy látom könnyedén kezeli őket. - utaltam az iménti kis incidensre.

Megráztam a fejemet kedvesen a szememmel az időközben elinduló csapat felé intve:
- Higgye el Ms Shawn, az ilyen fiatalokkal mint ők, igazában véve nincs probléma - mondtam az e szavaim felett meglepettnek tűnő lánynak. - Ők nem agresszívek valójában, tulajdonképpen inkább kíváncsiak. Ez nem baj, más esetben az is elképzelhető, hogy bemutattam volna esetleg a képességem, ha az veszélytelen, de sajnos az enyémmel jelen fejlettségi szintjén még vigyáznom kell - mosolyogtam kedvesen. - Leginkább magamra de másokra is... Nem - legyintettem vidáman a furcsán mosolygó Karára - nyilván 5 centiméteres testmagassággal nem mások épségére kell vigyáznom, de had mondjak egy nagyon profán példát. Meleg van. Ha körbe néz, nagyon sok hölgy visel körülöttünk rövid szoknyát, ami lefelé nyitott ugye... Ez itt Amerika, ennél kevesebbet is éreznek sokan szexuális zaklatásnak - mondtam komolyan. Minden humorossága ellenére nagyon is valós konfliktushelyzet ez, a művelt újságírónő reményeim szerint be fogja látni, nem csupán nevet rajta. - Visszatérve az alapkérdéshez: tapasztalataim szerint az emberek túlnyomó többsége idegenkedő, bizalmatlan, de 80%-uk esetében e mögött kíváncsiság húzódik meg. A maradék agresszív vagy ritka esetben rajongó. De azt, aki pusztán kíváncsi, viszonylag könnyű kezelni. Idegenkedését őszinteséggel vagy humorral könnyű oldani, ha megtanuljuk mindezt. Ha nem érezzük már ezt is ellenségeskedésnek. Mert valójában nem az. A problémát nem ők jelentik, hanem a valóban durva, ellenséges személyek - mormoltam. - Hogy éreztem-e ennek hátrányát valaha? Nézze őszinte leszek. Édesapám árulásnak tekintette, a nagy múltú katonacsaládunk nevén ejtett sötét foltnak, vallásos édesanyám nem beszél velem, attól tart megszállt az ördög, a jegyesem felbontotta a kapcsolatunkat 3 héttel az elvileges kézfogó előtt, a férfi aki felnevelt, akit a leginkább tiszteltem katonai potenciált lát bennem nem a saját fiát, a hadseregben való pályafutásom véget ért önhibámon kívül... nem akarom tovább sorolni. Igen, azt hiszem éreztem már hátrányát.

Ebbe így bele sem gondoltam komolyabban, hogy egy ennyire ártalmatlan képességnek akár ennyiféle következménye is lehet. Akkor mégis mit remélhetnék én? Merült fel bennem újra és bizonytalanodtam el. De legalább újra és újra megerősítést nyerek arról, hogy nem szabad a továbbiakban sem felfednem magam a nagyvilág előtt. Bár tény, hogy ez nem tartható hosszabb távon, főleg, hogy mostanság amióta a cikket írom már volt olyan akinek kénytelen voltam mesélni.
Megpróbáltam komor tekintetemet oldani kissé és úgy néztem Adamra.
- És ön engem bizonyára a kíváncsiskodók táborába sorolna be, akit őszinteséggel próbál meg leszerelni. – mosolyodtam el halványan a végére, pedig, ha tudná, hogy egy egész más táborba tartozom…
- Beszélt már az elsődleges képességéről viszont említette a másodlagost is, amit még nem teljesen ismer. Bizonyára azért van valami képe róla, hogy mivé fejlődhet. Esetleg mesélne róla? - érdeklődtem miközben elkalandoztam kissé.

Felkaptam a fejem a szavaira s enyhén elvörösödve reagáltam gyorsan:
- Nagyon sajnálom, kérem ne értse félre a szavaimat - kezdtem bele óvatosan, de gyorsan. - Nem akartam semmiféle pejoratív értelmet adni ennek a "kategorizálásnak", kérem higgye el! Nem volt szándékomban sértő szavakat megfogalmazni, nagyon sajnálnám, ha esetleg így lettek volna érthetőek, természetesen az emberek nem tárgyak, hogy osztályozzuk őket. Én Önt egész pontosan egy kíváncsi, de őszintén, szívből érdeklődő, intelligens és kedves nőnek láttam eddig, ha kategóriákat kell felállítani éppenséggel egész pontosan ebbe tartozna a szememben - fejtettem ki bocsánatkérően a korábbi szavaim.
Aztán sóhajtva rátértem a kérdésére:
- Az érintésem képes feldúsítani egy tárgyban az abban lévő elektronok számát - kezdtem. - Mégpedig drasztikus mértékben. Ezt egyelőre alig tudom szabályozni, így meglehetősen destruktív hatással bír a szerkezetekre, gyakorlatilag megolvasztja a kábeleket, nyáklemezeket, stb. Nem volt még módunk részleteiben tanulmányozni, így egyelőre semmiképpen sem tudok túl sokat mondani róla - vontam vállat.

Zavartan néztem fel és pislogtam nagyokat a magyarázkodásra, hiszen nem azért kérdeztem vissza, de ezek szerint nem vette a lapot. Megköszörültem torkom és úgy szólaltam meg. Mostanában ennyire szétszórt lennék, hogy senki nem érti mit is szeretnék pontosan mondani?
- Ööö… Ne értsen félre kérem. Ne kérjen bocsánatot. Nem vettem én sértőnek a szavait, csupán kíváncsiságból kérdeztem. Nem gondoltam, hogy ebből félreértés lesz. – magyaráztam zavaromban. Nem értem miért kell mostanság folyton kimagyaráznom magam, pedig szörnyen rühellem az ilyesmit. Egy darabig csend állt be köztünk, ugyanis nem akartam újabb baromsággal zavarba hozni sem őt, sem pedig magamat. A sóhajából ítélve a témáról sem szívesen beszél vagy már unja a banánt. Kikapcsoltam a diktafont, majd úgy néztem rá.
- Ha már soknak találja befejezhetjük a kérdéseket. – ajánlottam fel, majd gondoltam cikken kívül kérdezek tovább, csupán kíváncsiságból, bár, ha úgy vesszük végül is most is kérdezek...
- Mi volt eddig a legérdekesebb képesség, amivel akár iskolán belül vagy kívül találkozott? Ezt csak érdeklődés szinten kérdezem. – magyaráztam mielőtt azt hinné, hogy egy diákjáról szeretnék írni.

A mai napon úgy döntöttem, nem maradok az iskola falai között, kellett már a légkörváltozás, a szabadság. Azóta nem tettem ki a lábam a birtokról, hogy megérkeztem oda az első napomon. Jó volt, egyfajta eldugott helyként szerepelt az életemben, ahol nem kellett megtagadnom a tudásomat, és nem tekintettek miatta halálos kórban szenvedő gyilkoló gépnek. Tény, ez ebben a formában nem teljesen igaz, de mégsem volt olyan feltűnő az elhúzódás, mint a nevelőintézetben a többiek részéről. A mai program nem volt más, mint egy kis motorozás a városban, pihenő, tengés és lengés, meg persze a jól megérdemelt semmittevés.

Dorombolás.
Csend.
A motor zaja egy gombnyomásra abbamaradt, én pedig elvégeztem az ilyenkor szokásos műveleteket. Kulcs, féktárcsazár, hogy biztos ne keljen lába, amíg megiszok egy korty üdítőt az első kávézóban, amibe belebotlottam. Nyugalmas környéknek tűnt, ennek ellenére bizalmatlan voltam mindenkivel és mindennel szemben. Ez amolyan berögzött szokás nálam, ilyen vagyok. Eltéve a zsebembe a kulcsokat húztam le a fekete sisakot a fejemről, majd a jobbommal rámarkolva indultam meg a helyiség irányába. Belépve egy átlagosnak tűnő vendéglátóhely fogadott, semmi különlegesség, csak némi elegancia. Egészen biztosan a környéken dolgozó, magukat minden bizonnyal úrnak, vagy éppen úrinőnek képzelő alakok játszótere lehet, ahol nem feltétlenül tűrik meg a magamfajta bőrszerkós alakokat. Bár tény, nem vagyok oda a hacukáért, azért egy kint alvó szörny megüléséhez szükséges.
Szemlélődés.
Komor és hűvös tekintettel mértem végig a felhozatalt, de egyik asztaltársaság sem keltette fel az érdeklődésemet. A kopasz és két cimborája nem a kenyerem, eléggé balhés fejűek, így nem is időzött rajtuk sokat a kék szempár. Mellettük nem messze egy nő magányosan, másutt két öltönyös alak csevegett. Az egyetlen páros, aki talán egy szemernyit is felvillanyozott, a nekem háttal ülő nőszemély, és a vele szemben helyet foglaló, beszélgetést folytató alak. Őt már láttam a birtokon, de ma valahogyan nem volt kedvem semmi odavalóval törődni. Mivel szemkontaktus nem alakult ki, így nem biccentettem, ez még nem illetlenség. Egy halk sóhajjal indultam meg a pult irányába, hogy aztán ott az egyik székre heveredve várjam a kiszolgálást. A sisak a bárpult lapjára került, elém pedig odatoppant a kékes szín egyenruhában dolgozó lányka, széles mosollyal, hatalmas mogyoróbarna szemekkel. Mielőtt a „mivel szolgálhatok” kérdés elhangozhatott volna, megemeltem a kezem, jelezvén, oda beszélhet, ha akar. Unott és egykedvű hangon szólaltam meg.
- Szia! Jegeskávé, víz!
A lányka egy halovány mosollyal nyugtázta a hallottakat, bár a fejében biztosan elmondott mindenféle parasztnak a belépő miatt. Ez meg pont nem érdekelt, semmilyen formában. Elvégre, miért kell smúzolni feleslegesen, a dolga a felszolgálás, nekem pedig nem kell ennél több.
Nyugalom.
Várakozás.

- Ugyan dehogy - mosolyogtam. - Ez a munkája kisasszony, vagyis természetesen ha gondolja, kérdezzen csak tovább. Vállaltam az interjút, így most már nem is fogok visszakozni - kuncogtam nagyobbat kortyolva, majd elővadásztam egy bontatlan doboz cigarettát, sajnos az előző kiürült. Míg ezzel foglalatoskodtam észrevettem az egyik diákunkat betérni a kávézóba. Elgondolkodtam, de nem emlékeztem a nevére, nyilván nem tanítom. Nos udvariatlanságnál is több lenne idehívni az asztalhoz, mikor egy a mutánsok képességei iránt érdeklődő újságírónő a partnerem, főképp, hogy róla azt sem tudom nyílt személyazonosságú mutáns-e? Nem, nem hívhatom így ide. Mindenesetre egy rövidet bólintottam neki, mutatva, hogy észrevettem a személyét, majd visszafordultam a lányhoz:
- A legérdekesebb egy nagyon nehéz fogalom kisasszony - ráztam meg a fejem nevetve. - Annyi minden lehet érdekes, ez egy nagyon szubjektív kategória. Az első általam gyakorlatban látott s engem nagyon elképesztő képesség az az volt, mit egy fiatal srác tud nálunk megcsinálni, megsokszorozza saját testét. Pl létrehoz maga körül még 5-6 klónt, akik mindenben a megszólalásig hasonlítanak rá, sőt utána is, mert ugyanaz az elme különállóan irányítja őket egyszerre. Bár számomra nagyon különleges volt Küklopsz is - szomordom egy pillanatra ahogy elhalt s oly kedvelt bajtársamra emlékezem - ahogy a retinája összegyűjtötte és lézersugárrá gerjesztette a fényt. Egyértelműen a leghatalmasabbnak Ciklon erejét tartom, még a professzor ereje sem érhetett fel magához az időjáráshoz, s oly könnyű áldásosan használni, de még könnyebb megrészegülni tőle, nagy szerencse, hogy Ororo kezében van. De mondhatnám a tárgyak kinetikus energiával feltöltését, melyek rövid idő múltán felrobbannak, vagy éppen a számomra misztikus gondolatolvasást vagy teleportációt. De most nagyon őszinte leszek: ami engem igazán lenyűgöz, talán mert nagy természetbarát vagyok, azok az állati gének. Mikor ember s állat egybeforr - meséltem el őszintén.

Újra üzembe helyeztem a kis diktafont, ha már Adam nem ellenkezett miatta. – De kérem nyugodtan szóljon, ha már tehernek érzi a kérdéseim, elvégre úgy gondolom már jócskán sikerült összekérdezősködnöm egy cikkre valót. - Bár, ha jobban belegondolok még lenne mivel feldobni, ha már ilyen segítőkész volt eddig Adam, talán a következő kérésem sem fogja elutasítani. Mindenesetre egy próbát megér. Már épp feltettem volna neki a kérdést, amikor megpillantottam az apró biccentést a pult irányába. Önkéntelenül fordultam meg, kíváncsian körbetekintve ki lehet akinek az apró köszöntés szólhatott, ám nem sok sikerrel jártam, hiába meresztgettem szemeim.
- Ha esetleg vár valakit, nem áll szándékomban feltartani a továbbiakban. – fordultam vissza Adam felé, majd újra körbenéztem nem-e tart esetleg valaki az asztalunk felé. Ám miután láttam, hogy semmi ilyesmi nem történik bátorkodtam felvetni a témát.
- Esetleg megengedné, hogy megörökítsem a képességét, mármint fényképen? Már, ha nem veszi tolakodásnak és természetesen nem itt gondoltam. - közben azért még most is körbe-körbe pillantgattam, miközben izgatottan várakoztam Adam válaszára.