New York Egyetem

Ezra belegyűri a táskájába az eredeti nyelven írt Lorca kötetet és hevenyészetten behúzza a cipzárt. Teljesen a gondolataiba mélyedve felegyenesedik, észre sem véve, hogy csak fél munkát végzett és hátizsákja félig nyitva tátong a nagyvilágra. Egy gyors mozdulattal az egyik vállára rántja és gyors léptekkel elindul a kávézó felé. Csak úgy átsuhan az aulán és az útját keresztező folyosókon. Sietnie kell, nem szeretne elkésni egy ilyen...fontos és érdekesnek ígérkező találkozásról. Pár perc sem telik bele és már érzi a frissen készített kávék és sütemények illatát. Az órájára tekint, még van teljes öt perce a nő érkezéséig. Körbepillant és úgy dönt jobb helyük lesz a szabad levegőn, kiválaszt egy asztalt és leül. Táskáját becsúsztatja az igen kényelmesen kipárnázott szék alá. Amint felnéz egy pincér már ott is áll közvetlenül mellette. Egy párszor már járt itt, de ezt a férfit még egyszer sem látta...pedig rá aztán biztos emlékezne. Kedvesen rámosolyog és kér egy pillanatot. Nem tudja eldönteni, hogy illendő lenne e megvárni a hölgyet, vagy rendelhet e magának. Végül rendel magának egy hideg narancslevet. Három perc sem telik bele és már azt kortyolgatja, közben néha a pincér-srácot néha az ajtót figyeli. Eltelik jó negyed óra mire az asszony feltűnik. Ezra ekkorra már egy kicsit bosszússá vált, de felállva üdvözli a régi rokont. Nagy mosolyt helyez az arcára és felé nyújtja a kezét.

-Nem téved, Ezra vagyok. Ezek szerint Ön Mrs. Waldorf.

A nő nem viszonozza a kézfogást é rögvest helyet is foglal. A fiú egy kissé furcsán tekint le rá és félszegen ő is visszaül. Kicsit odébb tolja a kiürült poharát és már egy jóval apróbb mosollyal tekint az idős hölgyre, mint legutóbb. Az odahívja magához az előbbi felszolgálót és cseppet sem udvariasan rendel tőle. Ezra halkan felhorkan.

~Hát...ebből sem lesz már semmi...pedig, igen jól néz ki. Kár érte. Kíváncsi vagyok, anya mit láthatott ebben a nőben. Áá, de biztos csak az évek...

Az apjára tett megjegyzése már más tészta. Ez kiváltotta nála a teljes antipátiát. Arca már egy cseppet sem volt vidám és kedves. Egy kis koncentrációjába is kerül, nehogy eluralkodjon rajta az egyik testében lapuló vad. Bár nem éppen pozitív kapcsolatban váltak el édesapjával, de akkor is...hogy jön ez a nő ahhoz, hogy ilyen lekicsinylően beszéljen róla. Ezra feltűnően megköszörüli a torkát a füst hatására és számon kérőn néz Natalie Waldorf-ra.

-Nos? Miért is szeretett volna találkozni?

A mai nap történéseiből már untig elege volt, legszívesebben ordított volna, hiszen a főnöke most cseszett ki vele a lehető legjobban. Megígérte akkor és ott Ross teste felett, hogy történjék bármi, de bosszút áll, érte és Maryért is...hiszen ők voltak a barátai, vagy talán valahol már a családja is. És neki nem szokása ígéretet szegni soha. Épp ezért érte ekkora pofonként, mikor le kellett adnia a főnöknek mindent, és hivatalosan leállították az ügyről. Hogyne akadt volna ki ezek után ennyire? És persze őt sem kell félteni, az hogy se szolgálati fegyver, se jelvény, nem visszatartó erő neki...és úgy tűnik erről az irodában is meg voltak győződve már, hiszen minden információt szándékosan visszatartottak előle, és kiadták, ha bárki bármit kiszivárogtat neki, az repül...és persze mindenki félti az állását, így hivatalosan biztos, hogy nem jut több információhoz annál, mint amit gyorsan még sikerült megszereznie. De ezen felül akadnak még kapcsolatai, amiket ebben az ügyben is talán megmozgathat. Ebben tudott csak igaz bízni ebben a helyzetben...ha nem megy szép szóval, akkor megy másképp...nem volt soha az az ijedős fajta, és ha valamire nagyon ráállt, akkor azt kopóként hajtotta...

Az egyetemen se járt szerencsével, épphogy ki nem vezettették a biztonságiakkal, dühösen fújtatott egyet, nem akart balhét pont ebben az intézetben, ugyanis, nem kellene, hogy még balhét is csapjon, mert akkor nemhogy felfüggesztik, de Billy képes, és még le is ülteti, csakhogy nyugton maradjon, és az neki most kevésbé jött volna jól. Más módszerhez kell, hogy forduljon, mert így mindenhol zárt ajtókat talál.
~A francba....~gondolta, de legszívesebben sokkal cifrábban káromkodta volna el magát, de nem veszítheti el a fejét, mert itt most sokkal több forog kockán.
~Hova is forduljon az ember, ha mindenhol zárt kapukat talál?~ dőlt az épület falának kint, s kavarogtak a gondolatok a fejében, üres tekintettel bámulta a kint elhaladó embereket. Egyszer csak tekintete megakadt egy siető öltönyös alakon,s mintha a felkerekedő szél is az ő pártját fogta volna, az útirány az épület volt,s a hirtelen szétrebbenő papírok...lendületesen lökte el magát a faltól,s vette fel a hozzá közel eső irat stócot, aminek megnézte a fedőlapját, és mire már vissza akarta nyújtani a papír halmot, látta, hogy a gazdája gyors léptekkel iramodott el,s ment fel a lépcsőn, egyenesen befelé az épületbe.
-Ezra Mihaljevic...-olvasta fel fennhangon, szemöldökét kissé összeráncolta, és hümmögött valamit.
-Mégsem vagy olyan szerencsétlen Roxy...-motyogta maga elé, és erősebben szorított rá az iratkötegre. Már csak várnia kellett, amíg a férfi újra felbukkan, ugyanis, ha az épületbe utána megy, az újabb bukás, és ezt most nem kockáztathatja meg, ha már egyszer a véletlen vak szerencse a kezére játszotta az adut. Olyan helyen állt meg az épület környékén, ahonnan jól láthatja a ki és be közlekedő embereket, viszont ő nincs feltűnő helyen, nehogy észrevegye bárki, hogy még mindig ott ólálkodik az egyetem környékén. Fekete napszemüvegét is feltette, és várt...eközben volt ideje végig tanulmányozni azt az írást, amit a férfi nagy sebbel lobbal elejtett. Közben pedig figyelt és várt...hogy mikor jön ki a másik az épületből.
-Nem is vagy te olyan hülye gyerek Ezra Mihaljevic...nagyon remélem, hogy tudsz majd segíteni, hiszen, most te vagy az egyetlen szalmaszálam, amibe jelen pillanatomban kapaszkodhatok...-motyogta maga elé, miközben olvasta a sorokat a papíron. Tekintete fel fel kúszott, amikor mozgást érzékelt az egyetem bejárata felől Ujjai erősebben markoltak rá a papír szegélyére.
~Megígértem neked Ross...akárhogy is próbálnak velem kicseszni, megígértem....nem fogok itt meghátrálni...én nem...~gondolta magabiztosan, és amire ő egyszer elszánta magát....ott semmi nem álílthatta meg.

Előbbi ellenséges gondolatai már teljesen távoztak. A srác szíve megesett az idős asszonyon. Ahogy az ott ült, jól láthatóan tépelődve valamit, kereste a szavakat, de nem tudta hol lelje meg őket. Ezra hihetetlenül furcsának találta őt. És ez még önmagát is meglepte, a családjának orosz ága is elég...szokatlan életmódot folytatott, ezért már hozzá szokott az ilyen típusú emberekhez, de ez a nő...Egyszerűen csak nem tudta hová rakni. Kényszerében belenyúl barna dzsekijének zsebébe és kiemel onnan egy kicsiny orosz rubelt, a szerencsepénzét. Elkezdi az ujjpercei között forgatgatni, természetesen csak az asztal alatt, nem akarja még jobban zavarba hozni Nataliet.

-Nem rabolja az időmet. Ma már nem lesznek óráim, csak azért akartam itt találkozni, mert még le kell adnom egy dolgozatot.

Fejével az iskola épülete felé int, nem is tudván, hogy jól kidolgozott munkája épp idegen kezek között hánykódik. Arcán ismét megjelenik a barátságos mosoly, amivel a nőt is fogadta, csak most egy kicsit visszafogottabb. Még mindig nem tudja a nő szándékait és ez egy kicsit zavarba hozza.

-Nyet! Elhiszem ezt magának. Az édesanyám mindig is értett ahhoz, hogy jó és tiszta emberekkel vegye magát körül. És ha magában valóban megbízott, akkor én sem tehetek mást.

Lehet, hogy ezt kicsit elhamarkodja és talán önnön naivsága is tehet róla, de hisz a nőnek. A kis érmét ismét a zsebébe süllyeszti és a már szabaddá vált kezét az asszonyéhoz emeli, de csak ujjbegyeivel érinti meg azt. Visszahúzza és maga mellé ejti, nem tudja, hogy reagálna erre a közeledésre és nem szeretné ha kellemetlenül érezné magát. Valóban, igen furcsa és szokatlan látványt nyújt a hátradől "dáma" pozíció. Ezra, ha nem lenne ennyire megilletődve már kacagna ezen a képen. Bár a fiú számára ez az emberi cselekedet oldja a helyzet nyomasztó mivoltát, így egy kicsit fellélegezhet. Látja, hogy nagyon leköti valami társa figyelmét...a szalvétatartó, érdektelenül elkezdi nézegetni. A kijelentésre, azonban az asszonyra helyezi tekintetét és felvonja szemöldökét. Már épp nyitná a száját, hogy ellenkezzen, amikor egy erősebb fuvallat felkapta a szalvétákat és elvitte őket mindenfelé. A srác reflexből az egyik után kapott, de nem érte el. Inkább lelapogatja újonnan vásárolt I "szív" NY pólóját, amit felborzolt az iménti kis közjáték. Ezra tudatalattijában már elkezd valami kis gondolatfoszlány materializálódni. Arcán megjelenik egy csalafinta félmosoly. Bár még nem tudatosul benne a felismerés, de elkezd sejteni valamit. Természetesen ő is hallott már a többi mutánsról, főleg, hogy Moszkvában mi is zajlik, de még csak néhány hozzá hasonlóval hozta össze a sors.

A park minden szempontól tökéletesnek bizonyult, talált egy padot, melyre nem épp rendeltetésszerűen ült fel,szokásához híven a felső támlára tette le nőies valagát. Egy ideig forgatta a kezében a dolgozatot, aztán végül úgy döntött z lesz a legcélszerűbb, ha annyira nem tartja feltűnő helyen, hiszen sosem lehet tudni....így azt besüllyesztette a kabátja alá. Nem volt az a türelmetlen típus, így nem esett túlontúl nehezére, hogy várjon és figyeljen. Sokan azt hinnék róla, hogy az a típusú ember, aki fejjel megy a falnak mielőtt bármit is átgondolna...nah épp ez volt a nagy tévedés. Minden látszat és apró rosszul összerakott darab ellenére, közel sem volt ilyen hülye. Tekintete olykor olykor elkalandozott a környezete felé, de a célpontot nem tévesztette szem elől.
Hirtelen megakadt a tekintete a beszélgető pároson, vagyis jobban mondva nem is konkrétan a pároson, hanem a történteken...feltámadó szél, repkedő szalvéták, úgy, hogy mindeközben totális szélcsend volt, még itt a parkban is alig mozogtak a levelek a fákon vagy a bokrokon.
Gyanakvóan ráncolta össze homlokát, ám még mielőtt elmerülhetett volna a találgatásaiban, mely inkább volt már gyanú...ismerős hang csapta meg füleit, melyre a hideg szaladt végig a gerincén.
-Devalos...-sütött hangjából az undor és még meg sem kellett fordulnia, hogy tudja ki az,s nem is méltatta arra a másikat, hogy akárcsak egy centit is megmozduljon abból az ülő helyzetéből, ahogy eddig figyelt.
A férfi megkerülte a padot, és kissé oldalt állt meg, ahonnan látta a nőt is, és az Egyetemet is, amit figyelt, bár ebből a helyzetből, aligha tudta volna megmondani, mit is néz pontosan a nő, és tegyük hozzá, elég hülye is volt ezekhez a kissé nagyobb logikát követelő következtetésekhez...
-Miből gondolod, hogy én szaglásznék a TE ügyedben...-nyomta meg kissé a jelzőt.
-Egyszerűen csak élvezem a kényszer szabadságom...és nem kell itt a púder duma Devalos, mindketten tudjuk, hogy éppen csak hogy nem plakátoltatok körbe mindent a portfólióimmal, hogy közveszélyes leszerelt zsaru, infoért a sitten végzed! Alapos munkát végeztetek, és az a leggusztustalanabb, hogy ebbe még Billy is belement...és, hogy pont neked adták az ügyet...ch....-nem akarta kimondani a továbbiakban amit gondolt, de elég egyértelmű volt, hogy a másikat semmire sem tartja, és nem azért, mert ő oldotta meg az egyik fontos ügyét, hanem úgy szimplán egy nagy lúzernek tartotta a másikat, és úgy vélte, nem való az ilyen egy nyomozó irodába...de inkább visszafogta a többit, amit kimondott volna, hiszen, ha most vitába bonyolódik a másikkal, akkor még elszalaszthatja a hirtelen idepottyant kapaszkodóját...és ezt nem engedheti meg magának,most nem.
Még szerencse, hogy eltette a dolgozatot,amit a férfi elejtett, hiszen az most elég nagy árulkodó jel lenne, de így nincs amibe belekössön a másik zsaru. Könnyedén emelkedett fel a padról,s érintette meg akaratlanul is a másikat, tekintetében mintha egy röpke pillanat erejéig valami földöntúli suhant volna át...pedig eddig esze ágában sem volt még csak a közelébe se menni ennek az alaknak most meg...De az egész csak egy pillanat műve volt, még igazából neki sem futott át egészen az agyán, mintha ösztönből jött volna az egész, és nem is véletlenül....
-Van még valami mondandód? Esetleg nyomkövetőt szereltetek rám? Vagy van, valami oka annak, hogy most itt vagy?-kérdezte,s egy pillanatig vizslatta, hogy lát e valamit a másik arcán, de persze ez elterelés is volt, hiszen nem akarta, hogy esetlegesen a hülye vak szerencsével a másik kiszúrja, hogy figyel valakit, és hogy ki is az....De persze azzal is tisztában volt, hogy Devalon sem tiszta...tudta, hogy egyes esetekben a nemzetbiztonságiak kezére játszik, bár az okára még nem sikerült rájönnie, és még az összefüggések sem egészen tiszták előtte, és elviekben a másik sem tudja, hogy ő ezekkel tisztában van. Olyan sok hiányzott még ebből a kirakósból, és minél több darab került elő, annál furcsább kép kezdett összeállni az egészből....

Ez a nő...Nem csak a szél intenzitása váltakozik, Ezra gondolatai is folyamatosan pörögnek. Az asszony összezavarta, egyik pillanatban még játssza az udvarhölgyet, a másikban az érzelmeire akar hatni, végül pedig ismét csak megsérti. Vagy az nem is sértés volt, szimplán egy tényközlés? Azt már magának is rég bevallotta, hogy a kelleténél talán egy kicsit naivabb és jobban megbízik az emberekben. De, hogy ezt pont egy ilyen nő veti a szemére? Gondolatai ezen tárgykör körül keringenek, de egy pár pillanat sem telik bele és már el is felejti, amikor ismét szóba kerül az édesanyja. Végül is, kit érdekel, ha egy öregasszony szerint nem tudja kiismerni az embereket. Ledöbbenti a gondolat, hogy talán egyik felmenője is mutáns, mint ő maga. Annyi kérdés kavarog a fejében, nem tudja...még nem is akarja őket feltenni. Egyszerűen csak el akar tűnni innen...egyedül végig akarja gondolni a dolgokat, mert most csak egy hatalmas katyvasznak hallatszik a fejében.

~Anya is olyan volt mint én? Akkor miért nem mondta el? Miért bízott meg jobban egy ilyen távoli rokonban, mint a saját fiában? Vajon apa tudta? És Boris? Lehet, hogy ő is...Miért ne lehetne? Ha én örökölhettem, akkor ugyan annyi esélye van annak is, hogy benne is meg van...

Átveszi a fehér, keménypapírból készült névjegyet. Rátekint, kissé összeráncolja a szemöldökét, majd a nagy csöndre felnéz. Ekkor jutnak el a fülébe a nő utolsó, érdemleges szavai. Hálás neki, hogy meg akarja védeni, de egyben neheztel is rá, hogy ilyen sok, nehéz információval látta el egyszerre. A kis papírt belesüllyeszti farmernadrágja zsebébe és Natalie-ra néz. Az most az ő öltözködését méltatja. Ezra, nem kis sikerrel úgy tesz, mint ha érdekelné.

-Köszönöm, de nem vagyok pénz szűkében. Boris nem hagyja, hogy bármiben hiányt szenvedjek. Azért vettem fel ezeket, mert be akarok illeszkedni...igazából majd megsülök ebben a kabátban, de tudja jól...ez az amerikai módi!

Hallat egy kis műnevetést és körbenéz. Senkin sincs kabát. Egyre feltűnőbb a zavara és kényelmetlensége. Előhalászik pár bankót a kabátjából és az asztalra teszi, pont annyit, hogy a nő és saját maga fogyasztását is állja (borravalót elfelejt kirakni). Kiveszi a táskáját a szék alól és feláll. Zavart mosolyt erőltet az arcára. Kissé meghazudtolja magát ezzel a cselekedettel és most azt sem érdekli, hogy hihetetlen udvariatlanságot követ el.

-Sajnálom, de most mennem kell. El kell vinnem egy dolgozatot, ha nem sietek lekésem a határidőt. Szeretnék még önnel találkozni. Mesélhetne egy kicsit, hogy anya milyen volt fiatalon.-Hazudja, hiszen még van három napja, hogy leadja a dolgozatot. Elindul vissza az iskolába, de megtorpan és kissé visszafordul.- És...Köszönök mindent!

Pár perc múlva már Smith Professzor irodája felé tart, hogy leadja a dolgozatot. Fejében még mindig taszigálják egymást a gondolatok. Mindegyik előrébb akar furakodni. Mikor odaér az ajtó elé, megáll és a falnak veti a hátát.

~Rendben! Nyugodj meg! Lesz még időd ezen gondolkozni és talán Mrs. Waldorból is ki tudsz szedni valamit. Csak nyugodj meg. Ha már ennyire stréber voltál, hogy ma elhozd a dogát, akkor most ezzel foglalkozz.~Megpaskolja a hátizsákot. Csak ekkor veszi észre, hogy annak tartalma igen hiányos. Arca teljesen elkomorul.

-Ó, az Isten szerelmére! Most még ez is...-Jó pár orosz sértés és trágárság kíséretében visszaindul. Azt tudja, hogy nem a kávézóban hagyta el a dolgozatot, hisz ott ki sem nyitotta a táskát. Csak az oda vezető úton lehet. Elindul az aula felé és könyörög az összes általa ismert istenhez és azok prófétáihoz, hogy meglegyen valahol az a nyamvadt papírtömb.

Devalos nem hazudtolta meg önmagát, nem elég, hogy olyan undorító volt mint egy utolsó disznó, akit most szalajtottak valami állatkertből, hanem még egy idegesítő alak is, akit úgy legszívesebben a második szónál megütne az ember...de úgy izomból.
Egyik szemöldöke kicsit feljebb kúszott, de az arcán nem látszott semmi, ahogy a férfi elkezdte fúrni, hiszen mi más is várhatott volna...de nem...akárhogy is elképzelte, hogy megragadja a nyakán az inget, majd bever neki egy jókorát, hogy nagy reccsenéssel törjön a porc az orrában...de nem tehette meg ezt a gyakorlatban...
~Bár elvileg fel vagyok függesztve...~futott át agyán a lehetőség igen csábító gondolata, de tudta magát türtőztetni...egy pontig.
-Mekkora egy pöcs* vagy te Antonio...még mindig szúrja az a szálka a szemed, hogy képtelen voltál egy egy egyszerű piti kis ügyet megoldani egyedül...-hanyag tartása mit sem változott, hiszen a másik nem igazán tudta kibillenteni lelkivilágából, hiába forgatta csípős szavait. Nem volt soha elveszett, ha vissza kellett vágni, a magas labdát szó nélkül lecsapta ő is.
-Már megbocsáss, de néztél már tükörbe? Ugyanis lehet, hogy én nem flangálok be minibe az irodába, mint az ostoba kis titkárnők, de az én s*ggem hamarabb fogna pasit még ilyen szakadt farmerban is, mint a te disznó képed valaha is egy igazi nőt...-azért kicsit már kezdte bosszantani a dolog, azért ha már a nőiessége a téma, akkor megvédi magát. Lehet, hogy nem járt kiskosztümbe, lehet, hogy a trikói meg a feszülős farmerjei nem a nőiesség mintaképét ábrázolják, de azért az erős túlzás lenne, hogy nincs benne semmi nőies meg vonzó. Bár nem egy ilyen alak fog beletaposni az önérzetébe, de nem fogja hagyni, hogy egy ilyen alak rászálljon és köszörülje rajta a nyelvét.
És megcsörrent a telefon. Hülye lett volna nem meghallani a beszélgetés részleteit,s most legszívesebben telibe arcon vigyorogta volna azt a szerencsétlent, hiszen a nagyszájú kemény legényből hirtelen dadogó hülye gyerek lett...na igen, amelyik kutya ugat az nem harap...mennyire igaz is.
~Le merném fogadni, hogy az a fontos nyom nem is létezik...nah majd pont tőle...chh...~gondolta, miközben hallgatta a beszédfoszlányokat.
Szerencsére ennyi pont elég volt ebből a kellemetlen találkából, s Devalos már el is tűnt a környékről. De valamiért nem hagyta nyugodni a történet, hiszen minden olyan zavaros és titokzatos volt. Hogy lehetett épp Maria a sorozatgyilkos állat áldozata, mikor ő teljesen más kategóriájú nő volt, mint akiket addig gyilkolt...vajon volt összefüggés aközött, hogy Maria Ross menyasszonya volt...de hogy a fenébe kapcsolata volna össze a dolgot a gyilkos...hacsak....
~...Hacsak valaki nem segített neki ebben...ha valami teljesen más áll az egész mögött, és Ross útban volt valakinek...de mégis.....miért~szűkültek össze pupillái, ahogy ezen kezdett el gondolkodni...És ha mindez igaz, akkor Ross után ő is valóban útban van...de mégis kinek az útjában? Vagy talán teljesen más volt az indok...és a gyilkos is csak egy báb, egy eszköz valakinek a kezében...
~Mintha csak egy ócska sakktáblán lennénk, de valaki mégis kede szerint tologatja a figurákat...~nem volt túl sok ideje ezen rágódni, hiszen a szeme sarkából észrevette, hogy a célpontja megindult kifelé a kávézóból...és szerencsére...egyedül...
Lassú léptekkel indult meg, ám nem tudta beérni, a fiatal férfi nagy lendülettel ment be az egyetemre, ahová jobb volt, ha ő nem merészkedett vissza, mert a prof mondta, hogy kidobatja, ha nem áll le az ügyről..és nm veszítheti el az aranytojást tojó tyúkját.
Így hát annyit tudott tenni, hogy egyelőre csak várt...ha bement előbb utóbb ki is kell jönnie...Minden bizonnyal a másiknak fontos volt a dolgozata, mintahogy neki is a másikban felsejlő reménysugár...még ha az összkép most még oly sötét és zavaros is volt.
-Remélem eloszlatod a felhőket a fejem fülöl kicsi huszár...-mormogta maga elé, hiszen ezzel a férfi is felhelyezésre fog kerülni a sakktáblán..akár akarja, akár nem.

Az egész egy teljesen ártatlan fogadással indult. Hogy igenis megmerem csinálni. Totálisan zakkant volt a srác az új haver, aki nem is tudom kinek az ismerőseként jelölt be a facen. Hogy valahol már találkoztunk, azt mondta, és bólogattam, és oké, mert nem tűnt annyira vészesen jó manipulatívnak, mint amennyire az volt. Rávett erre a baromságra, hogy adjam be a tanárnak, hogy megbuktam. Hogy nem lett meg a vizsga, és nincs már más hátra, mint egy utolsó alkalom. Ha az sem sikerült? Kész, kivágnak az egyetemről.

Így utólag belegondolva az egész tiszta baromság volt. Mert… mégis mi a francért csinálnám? De merem állítani, hogy a srácban is megvolt az X gén, ha más nem, akkor még ő sem tudott róla, de baromi jól használta. Na, ilyenkor határozottan rühelltem a fajtársaim.

És most itt álltam a tanár előtt. Nem is tudom, hogyan mérgesedett el eddig a helyzet… azaz. Frászt, dehogynem tudtam. Azt mondta, hogy vállaljam fel a képességem. De ezeket a szavakat nem úgy ejtette ki, mint ami kívül esik az alkunk hatálya alól: nagyon is beletartozott. Ha nem használom a képességemet, bukom az egészet. Nem akartam bukni az egészet. Semmiből nem akartam bukni!
Pedig lassan még magam is elhittem, hogy ebből a tárgyból buktam.

Először tök ártatlan legyezőnek indult a kezemben tartott papírköteg. Amolyan bemutatásként, mit is tudok. Azt hiszem, egy szaklap feküdt az asztalán, abból varázsoltam egy mozdulattal, és hangosan sírva fakadtam: hogy képtelen vagyok így élni. Képtelen vagyok enni… aludni. És tanulni se! Képtelen voltam magolni az órájára. A szüleim elidegenedtek tőlem! – Ekkor már majdnem ordítottam.
És ott csesztem el, hogy végig a lapokon vezettem le az idegességem. Egyre csak merevedtek, élesedtek a kezemben, miközben én csak előadni akartam magam. A tanár nem adta be a derekát. Rendőrt is akart hívni… valahol itt lett azt hiszem, valami egészen más a próbából. Mondjuk hívjük úgy: vérre menő játék.

Hangos ordítozás. Mindkettőnkké. Székcsapkodás, dobogó léptek. Én nem értettem, miért nézeget folyton az ajtó felé a tanár, akinek lassan a torkának feszült a legyezőm éle. Ő nem értette, a félig nyitva hagyott ajtón keresztül miért nem hallja meg, és nyit végre ránk valaki…

a/n.: hogy kinek? ó, hát Crisnek.

A folyosót biztos voltam benne, hogy eltaláltam. Emlékszem ezekre az oszlopokra. Gyakran sétáltam el közöttük, mikor épp órára mentem. Minden hónapban pontosan egyszer.
~ Jó hely az a Princeton, de az üzleti kommunikáció órák ennél az előadónál sokkal jobbak.
A biztonság kedvéért finoman végighúzom az ujjam a falon séta közben. Rengeteg információ áramlik elmémbe, mely kiegészülve tapasztalataimmal komplett egésszé formálódik idebenn egy végletekig részletes épületmodell képében.
Kiabálást hallok. Nem túl erőteljesen, de arról, amerre eddig is tartottam. Gyorsítok kissé lépteimen. Nem lenne szerencsés, ha feleslegesen utaztam volna ide.
- Jó napot Tanár Úr!
Nem volt sok időm eldönteni, mit tegyek, miután beléptem, és összeraktam a képet. A tanár próbált minél távolabb kerülni a papírdarabbal hadonászó fiútól. Állán egy félcenti hosszú vérző seb. Tekintve, hogy ez a tanár előbb kelt a kakasoknál, nem hittem, hogy most vágta meg magát borotválkozás közben.
- Szervusz! - biccentettem a srác felé is, és máris úton voltam az asztal felé, viszonylag gyors léptekkel. Közben nem hagytam abba a beszédet.
- Elnézést, ha megzavartam a vizsgát! Sajnos csak most tudtam eljönni a kurzus elvégézését igazoló papírral az Ön aláírásáért. Remélem, nem leszek tiszteletlen, ha mindkettejüktől kérek két perc türelmet, hogy ezt mihamarabb elintézhessük!
Közben természetesen diplomatikus mosoly pihen arcomon. Időnként a papírdarab felé lesek. Nem látok vérnyomot rajta, de abban biztos vagyok, hogy egy kicsivel azért ügyesebb az a hajtás, mint amit egy egyetemista ficsúrtól várnánk.

Úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak éppen egy szerelmi afféron. Nem mintha mindennapi eset lenne, hogy rám és (nem létező) kedvesemre nyitják az ajtót egy kis akció közben, sőt az ilyen esetek száma a nullával határos, de ettől függetlenül most tökéletesen átérzem az ilyesmin kapott embereket. Cseszett érzés, mondhatom.
Nem javít a problémán a fiú viselkedése sem, aki a lehető legnagyobb természetességgel lépdel hozzánk. Én szolidan elhúzódzkodik, és vigyázó szememet a kedves tanár úrra ejtem: egy szót sem! – villámlik a tekintetem. A srác felbukkanása felér egy hideg vizes vödörrel a nyakamba, egész szépen kikopik tőle a hajtogatás és a szituáció adta agresszió. De… attól még bőven tobzódik bennem a „csakazértis” típusú virtus.

– Aha! – kiáltok fel, és a srác mellé állok. –Szevasz –mormogom kiegészítésként hozzá, majd nyájas hangon folytatom. – Egy ilyen papírnak én is tudnék örülni – süt tovább a bosszúszándék a tanár felé.
Büszke vagyok magamra, reménykedem, hogy ezzel sikerül a srácot is magam mellé állítani, és a tanár minden további nélkül megtörik. Elképzeltem, ahogy sírva írja be egy kamu neptunkódhoz a jegyet, és közben többször is elnézést kér.

Hmm, vajon nagyon látszik az arcomon ez a fanatikus átszellemültség?

a/n.: a tanár amolyan szabad njk szerintem ebben a játékban. ha van kedved, nyugodtan irányítsd.

Észreveszem a fiú zavarát, aki láthatóan nem csak a vizsga miatt volt feszült. És nem csak annyira volt feszült, mint általában egy diák a vizsgája miatt feszült lehetne.
Gondolkodás nélkül kinyitom a mappámat, a papírokat a tanár elé teszem, kezébe nyomva egy tollat.
~ Ez a sok stressz a levegőben...legalább hamar túlesünk rajta. Egyik sem úgy tűnik, mintha húzni akarná az időmet.
Ezt persze mégegyszer meggondolom, mikor a srác magyarázni kezd. Valamelyest lenézően intrikus, kiváncsi tekintettel figyelem, ahogy pattog. Mert szó szerint pattog. Ahogy lassan felmérem, mire is akar felhasználni, részben el kell ismernem az alkalmazkodó készségét. Ugyanakkor nem tetszik a dolog. Hogy miért? Mert Ő akar ENGEM felhasználni. Ez nem működik ilyen irányba.
- Ezt a nyomtatványt a más egyetemen tanulóknak dolgozták ki, hogy az itt elvégzett óráikat be tudják ott is számmíttatni. Szükség van hozzá a sikeres vizsgát igazoló papírra, és a másik egyetemtől származó hallgatói jogviszonyigazolásra, valamint az engedélyre, hogy a tárgy befogadását hajlandó mérlegelni az intézmény.
Mire befejeztem, a tanár már alá is írt mindent. Gyorsan elpakolok, ő pedig elég nagy lendülettel kel fel a székéből. A holmijait három mozdulattal elpakolja, és elindul kifelé.
'- Mr. Hanscom, Donaghie professzornál lesz alkalma pótvizsgát tenni, amennyiben addigra rendesen felkészül. Viszont látásra!
Biccent felénk, majd szinte siklik a padló felett, ahogy nagyra nyújtott léptekkel távozik az ajtón. Ha Mike utána indulna, elé állok.
- Szervusz! A nevem Cristopher. Te is másik egyetemen tanulsz?

Okostojás – ez az első gondolat, ami a fiú viselkedése kapcsán eszembe jut. Aztán ahogy ő szépen verbális úton kioktat, eláll mellőlem, majd még szinte meg is aláz, ez az egy szó olyanokkal bővül, hogy ripacs, nyomorék, balfék és főként: stréber. Nem mintha az utóbbiakkal bármi bajom lenne, az ilyeneknek bőven elég, hogy nem élnek szociális életet, még ez is nagy árnak számít ahhoz, hogy ezért cserébe legyenek jók a jegyeik, de ahogy ennek a fiúnak a szemébe nézek – kihívóan, és némileg tovább, mint ami egy szimpla átnézés lenne –, az egész valahogy átértékelődik. Ez a srác nem szimplán stréber. Ki akarta húzni a lábam alól a talajt. Ez a srác maga a Gonosz!

És ha azt mondanám, hogy nem, nem szoktak úgy egyébként ilyen gondolataim lenni, hinnél nekem? Én se magamnak. De jelen pillanatban, amikor ott állunk egymással szemben, mert a tanár után léptem volna, ő viszont elém állt, és ezúttal ő próbált nyájasnak tűnni, elindult a fejem felé a vezérhangya, és az azóta is kezemben szorongatott újságból lett legyezőn megint elkezdtek eltűnni a gyűrődések. – Papírnak hívnak. És most nagyra értékelnéd, ha félreállnál. – Tesztoszterondús pillanataimban elkövetem azt a baklövést, hogy összerántok dolgokat, így lett a „most nagyra értékelném”, és a „nem bánnád meg” fúziójaként a „most nagyra értékelnéd”. Mindenesetre, attól tartok, hogy az üzenet még így is könnyen dekódolható: „mutáns vagyok, dühös vagyok, és biztos neked is feltűnt, hogy elém léptél.”

Az a helyzet, hogy amilyen kis bénácskának tűnik, a stréber, rosszindulatú tekintetével, igazán nem várok tőle mást, minthogy ellép előlem. Nyilván leesett neki is, hogy nem fogunk a különböző egyetemekről beszélni. Szóval még igyekszem is kiengedni a kezemből a görcsöt, ahogy a hegyezőmre, úgy értem: legyezőmre szorul.

Ahogy elnézem a reakcióját a fiúnak, egyre inkább kezd érdekelni. Nem azért, mert - egyelőre - úgy tűnik, hogy uralkodni is tud magán. Azért, mert többet lát másokban, mint amit megmutatnak. Valószínűleg nem rakott mindent össze, különben telepatának kellene gondolnom, de még így is elég érdekes.
~ Papír? Seb a tanáron? Papírlegyező a gyerek kezében? Szóval így.
Mikor megpróbál félreállítani, valahogy nem áll szándékomban elengedni. Egyszerűen túlságosan kiemelkedettnek érzem, hogy hagyjam átlépni felettem.
Bár nem állok félre, egy nagyobbat hátralépek. Nem szándékozom nyílt szembenállást mutatni - egyelőre -, azonban a kontaktus keresését igen.
- Szóval Papír. Az pedig papírvágó olló helyett vágó ollópapír? A tanár torkának megsértéséért elég sokat szívnál.Biztos megéri?
Időnként egy-egy izmom megfeszül a zakóm alatt, illetve a vállamban. Tudom, hogy ebből akár az első mutáns-mutáns összetűzésem is kialakulhat. Nem szándékozom belepusztulni.
- És lehet, hogy én leszek most ezzel a gonosz manó, de ránézésre több eszed van, mint hogy ilyenért agresszióra szorulj.

Ó látványosan nem veszi a lapot, én pedig látványosan menni akarnék. Még mielőtt a mélyen tisztelt tanár úr még jobban meglép, mint ahogy eddig tehette. Szóval már lépnék is, de basszus, nem tűnik el előlem, csak hátrább lép… nem leszünk mi így jóban.
Épp emelném a kezem, hogy a papírlegyező fenyegetés eszközévé váljon, amikor már be is azonosítja az elemeket: ollópapír. Leesik neki a nyakon hagyott aprócska kis seb is. Basszus!
– Olyanba ütöd az orrod, amihez semmi közös. – veszem elő az egyik legsablonosabb, B-kategóriás filmekből unásig ismételt dumát. – Nem tudod, mi ez az egész.

És ha a tipikus maffiózószöveg nem is lenne elég, biztos, ami biztos alapon hasznosítom a legyezőm, és reménykedve, hogy jó hátszelet ad, amivel elvitorlázhatunk a téma közepéből, némi fenyegető éllel (már azon kívül, ami egyébként is van neki) magam elé emelem. – Igazán nem szeretném használni. Játsz pusztuljkát!

Egyre kétségbeesettebb. Egyre kevésbé tudom komolyan venni. Egyre kevésbé érdekel. Egyre kevésbé érdemli meg a szabadságot, hogy hagyjam nekimenni a tanárnak.
Tartok annyi távolságot, hogy a legyezővel ne érhessen el egy előrelépés után sem még.
- Nem szokásom mindent tudni, de ha gondolod, meghallgatom.
Tekintetem végig rajta tartom, akár a maszáj harcos lándzsáját az oroszlán felé. Leülök arra a helyre, ahol korábban a tanár ült. Fejemmel finoman a fiú korábbi helye felé bökök.
- Ha meggyőzöl az igazadról, utadra engedlek. Ha akarod, segítek is. Jónéhány kapcsolatom akad egyetemi körökben. Ez így már elég jó üzlet?
Kihúzom magam a széken, majd kimért mozdulattal előre dőlök, és könyökeimre támaszkodva hajolok az asztal fölé. Ujjaimat összekulcsolom magam előtt.

– Megmondtam, hogy ezt nem értheted, de ha ennyire ragaszkodsz a témához… – Úgy érzem magam, mint aki most lépett elő egy pénzügyileg is túl rövid és ötletek tekintetében sem sziporkázó fantazmagóriás film képkockáiról, és bár eddig sosem csináltam, tudtam, hogy képes vagyok rá: egy hatalmasat rántottam a kezemben tartott újságon, mintha lepedő lenne, amit kirázni akarok, és már épült is át azon nyomban, félig a kezemben, félig a földre lépve. Szabályosan: előlépett a lap hasábjai közül az előbb oly’ sokat emlegetett tisztelt tanár úr, és bár darabos volt a mozgása, érezhetően a lap hasábjai adták a színét, nyilvánvaló volt, hogy dobozmásolat, talán még méreteit tekintve se lett élethű, de akkor se csináltam még ilyet, és most baromi elégedett voltam magammal, hogy egy sikerült elővarázsolnom kisujjból. – … Talán ezt beszéld meg vele! – kiáltottam, és parancsomra a bábu már mozdult is, hogy maga terelje el az útból az alkalmatlankadót.
Persze az ilyen bábuknak hátránya, hogy ereje hangyányi, főleg, hogy nem bevetésre, csak elijesztésre terveztem, de ennyire talán elég is lesz. Különben, attól tartok, ahogy a tanár megragadja a diákot, ujjai és keze is megtörik, a hajtogatás menten tönkremegy.

Ráadásul jelentős hátrány: egy darab papír sem maradt a kezemben. Ez persze nem igazán jelenthet problémát, a zsebembe bele van gyűrve egy reklámpapír, hirtelen még az igazolványaim jutnak eszembe, de azokkal igazán nem szívesen machinálok. Rá kell jönnöm: hiányzik a táskám. Abban lenne cigi, egy pár dolláros könyv, több reklámanyag, a jegyzeteim, amúgy is néhány füzet… Aztán arra gondolok: miért cidrizek egyáltalán? Majd a kedves tanár úr (másolata) elintézi nekem az egész szituációt

A papírtrükk láttán először felnevetek, majd lelkesen tapsolni kezdek. Ez a lelkes, barátságos derű nagyjából addig tart, míg világossá nem válik, ez a papírmasé engem akar. Pontosabban a gazdája akarja, hogy engem akarjon, de valójában felesleges így túlbonyolítani a gondolatot. Fogalmam sincs, mit csinált pontosan. Ez egy papírfigura, és rám uszította.
- Akkor beszélgessünk először vele - mondom, a végét kissé nyögve, ahogy az asztal aló előveszek egy méretes festékes vödröt. Persze nem festék van benne, hanem víz.
Ezzel a lendülettel borítom is a bábura. Ráadásként még hozzávágom a vödröt is, miközben hátralépek egyet.
Amennyiben sikerült ezzel elintéznem, vagy legalább jelentősen lelassítanom, akkor még némi fölényességgel hangomban megszólalok.
- Akkor most már beszélhetünk, vagy akad még asszisztensed?

Döbbenetemet döbbenet éri. Pedig olyan jól indult minden!

Ő tapsol, már csak azt várnám, sikongatni és magában hullámozni kezd, mint tizenéves a vidámparkban, aztán hasonló hasonlattal tudnám azt is leírni, ahogy a mosoly az arcára fagy, és akkor… Felkap egy festékesvödörnyi vizet a tanár asztala alól?! Fel se tűnt, hogy eddig elégedetten vigyorogtam, most viszont a szerepkörök megfordultak, és egy száznyolcvan fokos fordulattal az én arcomra ragadt rá a fogmutogatás. Alapból: mit keresne egy festékesvödörben(!) víz(?), mindez ráadásul a tanár asztala alatt?! De ha minden még hagyján is volna: honnan tudott a srác róluk? Tátogok, mint hal a zacskóban.

A dermedtséget a döbbenettel együtt igyekszem ledobni magamról, mint olyat, és mint szükségtelent, de ez természetesen nem úgy működik, ahogy azt fejben elgondolja az ember, de minden lépésről egyre jobb és jobb, és jobb és… igazán nem kell sok lépés ahhoz, hogy áthidaljam az asztal mögötti lévő srác és a köztem lévő egyre szűkülő távolságot. Futtában felkapok az asztalra, hogy a következő pillanatban ordítva vessem rá magam a… Frászt! Aktivizálnám a fejemben lévő kapcsolót, hogy a következő pillanatban már élő papírrepülő legyek, és ezzel a trükkel és a meglepetés erejével többszörös eséllyel jussak el a srác feje felett. Cél az ajtó!

Élvezem, ahogy egyre inkább ledöbbentem újdonsült játszópajtásomat. Úgy tűnik, nyertem egy kört a vödörrel, ami komoly meglepetésként érte.
~ Akár a mesében. Már csak egy prérifarkas hiányzik.
Tetszik, ahogy látom a döbbenetet az arcán. Tetszik, ahogy küzd a bénultsággal. Persze, ahogy az várható, sarokba szorított vadként megpróbál kitörni. Nem venném jó néven, ha valóban feldöntene.
~ Szeretem ezt a zakót.
Jobb kezemet a ballal könyék magasságban alátámasztva tartom felé, mintha jobb csuklóm egy fegyver csöve lenne. Kissé rájátszok a menő, zakót viselő, már-már indokolatlanul magabiztos karakter szerepére.
- A nevem Bond...
Ahogy lendül felém, visszatartom a levegőt, ruhám ujjából pedig gáz tör elő. Nitrogénoxidul, 25%-os oxigéndúsítással.
~ Kéjgáz. Most már csak egy kis visszaszámlálás, és várjuk a kábulást vagy a görcsös nevetést.
Meglepetten fordulok utána, mikor látom, hogy egyáltalán nem tervezett rámesni. Magam körül eltüntetem a gázt, amire egy kis legyezéssel is rásegítek. Arcomra sajátos, a gravitációval dacoló, meglepően gyors folyásszerű mozgással nő rá a gázmaszk, majd sétálni kezdek arra, amerre Papír libbent. Kiváncsian várom, vajon zuha-e, vagy sem. Magam mögött eltüntetem a gázt, bár magára hagyva is szétoszlana pár percen belül.
~ Nem illene így, az iskola diákelnökeként csak úgy annyiban hagynom egy mutáns fiú ámokfutását. Különösen így, hogy nem tűnik hülyegyereknek. A fenébe is! Nem szoktam én ahhoz, mindent nekem kelljen csinálni. Legközelebbre szükségem lesz néhány segédre.

Szidom a fejemet, máskor igazán illene gyorsabban kapcsolnom, ugyanis a srác vagy telepata, vagy közelharcban teljesen tapasztalatlan: abban a pillanatban, hogy felé vetődök, ő egyáltalán nem mozdul, hogy fogadjon, mintha pontosan tudná, hogy sikeresen elrepülök majd felette. Semmi védekezés, nulla összpontosítás a becsapódásomra, ha nem izgulok rá annyira a témára, hogy nekem most papírrepülőset kell játszanom, könnyedén leteríthettem volna a Bondos dumájával együtt, ami… vicces? Vagy… az arckifejezése, miközben elreppentem felette? A fene essen belém, sosem álltak távol tőlem a szélsőséges és a helyzethez nem illő reakciók, de az, hogy alig bírjam magamban tartani a nevetést, sőt, kibuggyan belőlem, a számra kell szorítanom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan, de aztán hogyne nevetnék, amikor valamiért igazán mást se tudok csinálni. Teljesen kétségbeesek. Félek, hogy nem fogok így eljutni az ajtóig.

Puffanás nincs, de valami nagyon hasonlót hallatok, mikor a térdem koppan a padlón, én meg utána ernyedek. Nevetve nem igazán tudom fenntartani a papírtestet. Ijedten fordulok hátra… azaz mit ijedten: ilyen jól még sosem szórakoztam. Igazán kár, hogy ehhez valami fura gázra volt szükségem. Sose ismételném meg, ha rajtam múlik. Fura ez az összehallás, a görcsölő rekeszizom az adrenalinpumpáló ijedtséggel, ami nem segít, persze, hiszen csak a gáz felszívódását gyorsítja. De ki gondolja ezt így végig akkor? Érzem, hogy így nem fogok tudni tovább jutni. Egy gyors válaszcsapást szeretnék, valamit, ami még esetleg őt is kiüti. Vagy legalább időt nyerek, hogy kicsit úrrá legyek a magam alá bicsakló lábamon. Egy kézmozdulat az egész, de valójában olyan, mintha egy bazi nehéz pörölyt lódítanák meg: és majdnem el is ejtem, a hatásfokkal már nem is vagyok tisztára: mi mással lenne tele egy tanár íróasztala, mint papírokkal? Lényegében magamhoz rántom az egészet, és vele az asztalt is. Ha jól hallom a lépésekből, úgyis arrafelé sétál, amerre én libbentem.
És csak nevetek, nevetek és nevetek...

Úgy tűnik, nem túl, hanem alábecsültem Mike pehelysúlyát. Nem kicsit meg is lep a dolog. Ahogy sétálok utána, lassan meglátom a tisztuló füstben.
~ Szóval ő maga is papír. Vagy tud papír lenni. Valami ilyesmi.
Valami koppanás hallatszik, majd nevetés. Elmosolyodom a gázmaszk alatt, ahogy megüti a fülem a gáz Mike-ból kiváltott hatása. Közben eltüntetem a gázt. Így is percekig hat még, ha minden igaz. Vagyis csak percekig hatna, ha csak egy keveset kapott volna.
~ Mit kezdjek ezzel a gyerekkel? Cipeljem Ciklon elé? Áhh, aztán mit érdekel engem, hogy ki akar nyírni egy tanárt? Már kijártam a kurzusát.
Ahogy közelítek, látom, ahogy nyúl felém. Vagy valami más felé...hangos zörgés-recsegés...ahogy hátrapillantok, egy gyorsuló íróasztal közelít. Félreugrani nincs idő. Ilyen ütközésekre fejemben védelemként elsőre beugró, bár szerkezetileg még nem vizsgált dolgot használom.
Csattanás, majd tompa puffanás, ahogy az ajtó melletti falat elérem a levegőben. Arról szolidan lepattanok, ami újabb tomba puff. Ahogy feltápászkodok, leveszem fejemről a football sisakot, majd a mell- és vállvédőkkel együtt eltüntetem. Két apró lépés oldalra, ahogy az egyensúlyom jelzi, hogy még nem ért haza.
- Azt a rohadt...
Lépek hátra kettőt a fal felé, mielőtt újabb meglepetés érne. Zakóm, nadrágom szutykos, utóbbi térd tájékon ujjnyira ki is szakadt.
- Remélem, a nevetés megnyugtatott, mert én kezdek mérges lenni. És, ahogy azt láthatod, nem tesz jót a környezetnek, ha összekapunk. Meg nekünk se. Tárgyalhatunk, vagy csépeljük még egymást.
Csak most érzékelem, hogy valami lassan csordogál lefelé az arcom élén. Ahogy odanyúlok, már látom, vér.
- Na szép. Ha hajlandó vagy megbeszélni a dolgot, akkor nem lesz fegyelmi.

Fura dolog azon röhögni, ahogy a terved nem várt módon válik valóra, főleg, amikor a rekeszizmaidnak nem te parancsolsz, hanem elvannak ők magukban is, a lábaidnak sem te parancsolsz, mert a gáznak hála eléggé kikerültek a hatásod alól, így még rátenni se tudok egy lapáttal az akciómra. A földre rogyva, és ott nevetve nézem végig, ahogy az asztalom betalál, és a srác, aki máris fura hokis mezben díszeleg, reptében megkóstolja a falat. Továbbra is javában kuncogok, vagy éppenséggel vihogok, amíg konstatálom, hogy mégsem voltam annyira sikeres: nincs eszméletvesztés, nincs levegő után kapdosás, nincsenek fájdalomgörcsök, amik még legalább néhány másodpercre magzatpózba kényszerítsék, hanem egyből tápászkodik fel, bár nyög azért, és… ó, nagyon tetszik az a kis vércsík, ami a halántékától indul, a nevetésem kap nem kevés őszinte hangsúlyt. Ez már kicsit rekesztő, úgy érzem, mintha lassan csökkenne a gáz hatása.

És amíg ő oda-vissza járja a cha-cha-chát, megpróbálok én is feltápászkodni. Az egész szerintem nagyon vicces, mint két öregember, akik nem is egymással, hanem a korral küzdenek.
– Tudod… hihi. Most tanulhattál az egészből – dülöngélek, az oldalam fogom a nevetéstől. – Hogy ne szólj bele mások dolgába, ha egyszer semmi közöd hozzá… – Egy kicsit kinevetem magam, hogy megint legyen levegőm néhány szóhoz. – És akkor nem lett volna semmi bajod.
Hogy ne érjen készületlenül, bármit is tenni akar, amíg én még egy ideig a nevettetős gáza hatása alatt vagyok, kiveszem a zsebemből a belegyűrt kapott reklámanyagom. A kezemben újra egyenes lesz, bár a hajtás nyomai ott maradnak rajta, és biztos vagyok abban is, hogy amennyire nem néz ki éles vágóeszköznek, annyira az. Legalábbis remélem, hogy az, mert miután még mindig húzza a kacagás a rekeszizmomat, nem igazán vagyok biztos magamban. Bár bazze, elhajítottam papírostul egy asztalt! Mit nekem a világ?!