New York Egyetem

Hatalmas nagy háztömb, sok diákkal, fényes, tágas termekkel, hosszú folyosókkal - utáltam a helyet. Nemhogy nappal kell követnem, ráadásul még egy iskolába! Brr… Sosem szerettem a taknyos kölyköket, még akkor sem, ha most egyetemről van szó. Emberek és ezzel minden meg van magyarázva. Mikor az épületbe érkezem, tele van velük az összes helyiség. Néhányan furcsán tekingetnek felém és még élvezem is az ilyen pillantásokat. Hát bizony, bizony, igazán vészjósló egy ismeretlen, számító tekintetű alak a diákok között. Bejutni könnyű, ha nem az ajtót, hanem egy nyitva felejtett ablakot használ a mutáns, kijutásra pedig sosem gondoltam. Majd rögtönzök, ahogy szoktam.

Mikor Magnus megparancsolta, hogy kell neki ez a kölyök, nem kérdeztem miért. Egyszerűnek tűnik a dolog; megtalálni, követni, elkapni, leszállítani… egészen addig, amíg nem az én szemszögemből nézzük – hiszen, ha okot ad rá, lehet, hogy a kezem jobban megszorul, mint amennyire kellene. Akármikor történhetnek balesetek. Erre a gondolatra elmosolyodom és bekanyarodom az egyik folyosóra. Nem céltalanul megyek, a szaga tökéletesen adja az irányt, hogy merre kell haladnom.

Amilyen kedves vagyok, még egy cédulát is raktam a szekrényére, ami egy vérrel festett mosolygós fejet ábrázol. Szép ajándék, tőlem neki. Majd viszonozza a tekintetében lapuló rettegéssel. Egész jó kedvem van, bár a nappali közlekedéssel vigyáznom kell, hiszen mostanában nem nagyon kedvelnek a zsaruk.

Egy újabb kanyart veszek be, mikor megpillantom a folyosó túlsó végén, ahogy a mosdóból valaki kifele jön. Tökéletes, gondolom, mikor felismerem. Eddig csak egyszer láttam és akkor is csak a szagát jegyeztem meg, de most... Nem alakulhatnának jobban a dolgok. A kezéről rázogatja a vizet, jó ideig nem is veszi észre, hogy a másik oldalról én közeledem, egyszerűen csak jön és jön… aztán felpillant. Nem tudhatja ki vagyok, de a sokat sejtető féloldalas vigyorom minden magyarázkodást megold. Nagyra nőtt, azt meg kell hagyni, de azért ő sem mentes az alapvető reakcióktól – megdermedés. Az életben a három „meg” egyike. Kíváncsian várom, hogy ő melyiket választja ezek után – meghátrálás vagy megtámadás. Elindulok és sötéten felkuncogok – tehát a meghátrálás. Lehajolok a földre és a távolodó kölyköt figyelem. Rendben, akkor kezdődjön a móka…

Élvezettel nézem, ahogy gyorsan eliramodik, még hagyok is neki pár méter előnyt, mielőtt elrugaszkodnék és négykézláb ügetve üldözőbe venném. Érzem a szagát és hallom a lépteit, mikor bekanyarodik a folyosón – szám széléről a vigyort le sem lehetne kavarni. Na, de kölyök, hát így kell köszönteni? Legalább egy mosolyt megérdemlek. Egy ugrással bekanyarodom, de aztán megtorpanok… Felegyenesedem és körbenézek, de sehol semmi. Se a talpainak csattanása a földön, se levegővétele, de még egy halvány szagminta se. Eltűnt, mintha nem is lett volna.

Hmm… Ügyes, tehát ezért akarja Magneto ennyire.

- Bújj elő kölyök! Jobban jársz, végül így is úgyis megtalállak… Na, nem bújócskázni akarok – kiáltom és körbefordulok, miközben karjaimat széttárom. – Ígérem, nem fog fájni… nagyon – teszem hozzá halkan és felkuncogok. A hátam mögül meghallom, ahogy valaki a nevemet monda, így sietve fordulok felé. A folyosó végén egy sokkal termetesebb alak körvonalait látom. Beleszagolok a levegőbe, de nem érzek semmit… Tanár, diák? Egyik sem és vért kívánó mosolyom lelohad az arcomról, amikor meghallom a fémes, nehéz lépteket. Kezeimet leengedem és ingerülten felmorgok.

Átfut az agyamon, hogy talán csapda az egész és az eltűnt kölyök is benne van a buliban, de a végén már nem is érdekel. Kolosszus. Elfintorodom, ahogy meglátom rajta az X-menes egyenruhát, aztán még újból megpróbálom meggyőzni az eltűnt mutánst, miközben a fémbőrű kölyök kitartóan trappol felém.

- Jobb lesz, ha sietsz! Még vacsorára haza akarok érni! – aztán unottam visszafordulok, gyors mozdulattal engedem ki a karmaimat, leguggolok és elrugaszkodva sebes iramban futok Kolosszus felé. – Hihetetlen, kölyköket küldenek ellenem… - motyogom, de azért megdobogtatja a kicsiny kis szívemet, hogy eljátszadozhatok egy X-szel. Jól van, nem kölyök, elég nagyfiú már ahhoz, de a szememben nem tűnik sokkal többnek, mint a társai… Kölyök. Mikor már majdnem egymásnak csapódnánk, felugrok és átrepülve a feje felett, a talpaimmal egy jó erős rúgást indítok a lapockái felé, hogy onnan kilőve még két métert repülve landoljak, felegyenesedjek és nézzek ismét körbe. Ha ez sikerül, mintha mi sem történt volna, sétálok tovább.

- Hallod? És ha szépen kérlek? – kérdem gúnyosan, miközben minden idegszálammal a hátam mögül jövő hangokat figyelem, hogy ha felcseng a fém, azonnal reagálni tudjak rá. – Nincs kedvem szarrá verni egy konzervdobozt, szóval gyerünk! – Ó, dehogy nincs, csak előtte felizzítom azt a hideg koponyáját.

Mikor feláll érdeklődve nézem a vállam felett, vajon min ügyködik. Kirántja az ivó kutat, aztán jó kisfiú módjára, hogy nem tegyen kárt az épületben, még el is zárja a vizet. Lenézően felmorranok és már fordulnék is el, de az edényt meglendíti és felém repítve elengedi. Játszi könnyedséggel lépek ki oldalra, de még így is csak egy hajszál választ el attól, hogy engem is elvigyen. Egy unott grimaszt vágok, aztán ismét elfordulok tőle. Jól hallom lépteit és csak addig tartom fenn ezt a közönyt, amíg távol van tőlem.

- Ostoba – dörmögöm az orrom alatt és az ujjaim megrándulnak, ahogy nagyobbá válnak a karmaim. Miközben lassú léptekkel sétálgatok, azon gondolkozok, hogy vajon mennyi kárt tudok tenni az acéltestében. Abban biztos vagyok, hogy valamennyire megsebzem, karmaimnak sosem volt akadály, hogy az acélt is könnyedén átvágják, de ő – lesek a vészesen közeledő Kolosszus felé – azért kissé nehezebb eset lesz. Lássuk, milyen mélyre szántok a testében. Elmosolyodom, és ha felém érkezve ütésre emeli a kezeit, igyekszem elhajolni előle és ismét hátrébb oldalazok, hogy kikerüljek kartávolságából.

- Mondd csak, csapda volt, vagy nincs semmi bajotok azzal a kölyökkel? – kérdem lassan beszélve, mintha egyáltalán nem érdekelne, miközben szememben kezd megjelenni valami… csillogás.

- Logan? – nézek rá döbbenten, aztán rájövök, hogy kire gondol. - Ja, hogy Jimmy – morgom halkabban. Hiába, meg kell még szoknom ezt a nevét. A válaszának nincs sok értelme, hisz ha nem létezik a csapda, nemes egyszerűséggel ő is egy ilyenbe sétálhatott volna… Na, de miért akarom megérteni ennek a lassú fémdoboznak a gondolatait? – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdem, de a bárgyú arcáról nem sok mindent lehet leolvasni. Egy biztos; nem áll meg. Megvonom a vállamat és elvigyorodom. –Hát legyen. – Az utolsó pillanatig kivárok és ragadozó tekintettel figyelem a lomha kocogását. Ha így folytatja, soha a büdös életben nem fog elérni.

Mikor már jó, ha csak egy méter választ el a kölyöktől, összesen három választásom van. Egy; ott maradok és eltarol, amit eszem ágában sincs hagyni. Kettő; átugrom a feje felett és újra a hátát célzom. Három; arrébb állok hagy repüljön tovább. Mivel az első fájdalmas, a második pedig már volt, így a harmadikra esik a választásom. A baj az, hogy még nincs akkora lendülete, hogy jót szórakozzak azon, ahogy igyekszik majd megállni. A saját tengelyem körül megfordulok, miközben oldalra hajolva kitérek az útjából, majd a forgás közben kezemet lendítem, hogy a karmaimmal végigszántsak széles felkarján és aztán a közelebbi lábszárába akasztva a lábamat, ismét essen egy nagyot. Ha sikerül, elégedetten elmosolyodom és oldalra döntött fejjel megvizsgálom a „kicsi” X-et.

Hmm, tehát fogja a testét. Remek, mosolygok önelégülten, mikor kezdődnek a bajok. Az a tizedmásodperc, mikor a lábam nagyot koppan a lábán, megdermedve telik el. Meg kissé döbbenten. Mi az, a földhöz van betonozva? Mielőtt még reagálni tudnék, a könyöke villámgyorsan kiszorítja az összes levegőmet a tüdőmből, aztán azt az aprót is kilehelem, ahogy az egész súlyával rám nehezedik. Baszki! Kettő ütés és a csontjaim repednek meg az erejüktől, de mikor már harmadszorra emelné a kezét, az öklét elkapom és hosszú karmaimat belevájom, hogy aztán lehúzzak róla egy réteg acélt. Erősen tartom, mindent bele kell adnom, hogy megállítsam a lendülő kezét. Másikkal eközben az arcán húzom végig a karmaimat, hogy négy szép bemélyedés legyen rajta, aztán feldobom magamat és még a lábaimmal is rásegítek, hogy egy rés keletkezzen és ki tudjak gurulni alóla.

Tisztes távolságba érve megropogtatom a nyakamat. Érzem, ahogy koponyám összeforr és a sebek is eltűnnek az arcomról, amit bivalyökle csinált, de nem bírok teljesen felegyenesedni, annyira ég belül mindenem. Figyelem, hogy ha közeledne, ne kerüljön túl közel hozzám... Aztán végül is csak sikerül felállnom, mikor a belső vérzések enyhülnek. Bírom a fájdalmat, szinte mindig abban van részem, elég időm volt megtapasztalni és legyűrni... Legyen, ha játszani akar, engem nem kell félteni. Mikor kinyitom a szememet mélyről jövően felmorgok és kitépek egy szekrényt a helyéről, aztán felé hajítom és míg azzal van elfoglalva, olyan mélyre mélyesztem bele a karmaimat az oldalába, amennyire csak tudom, végül ismét visszalépek. Ha látom, hogy közben engem is figyel, nem kockáztatom meg a támadást, helyette érdeklődve figyelem, amit csinál.

- Hmm… Mikor jön az erősítés? … Csak, mert addig megpróbálom nyújtani a játszmánkat, nehogy kidőlj – szökik fel a szám széle, aztán ismét ügetve indulok felé. Ideje lesz ledönteni a lábáról ezt a szerencsétlent.

Közel vagyok már, mikor látom, hogy emeli a lábát. Hmm… Öreg hiba. A következő dobbanásnál, az alsó testemet előre engedem, és hatalmas erővel rúgok bele, a mozgásától bizonytalan, földön lévő lábszárába, hogy annak hátrafelé, felfele változtassam az irányát. Ahogy eldől, arccal arra, amerre kilépett én már csúszok is tovább a sebességtől, de karmaimat a padlóba vájom, és hirtelen megállva felugrok rá. Még nem telik el annyi idő sem, hogy normálisan becsapódjon, így könnyedén ráugrom, a talpaimat a hátába nyomva és kezeim közé véve a fejét egy határozott mozdulattal hátrafeszítem az egész gerincét. Ívbe feszülő nyakán egyik kezemmel végighúzom a karmaimat, aztán újra, újra, újra, amilyen gyorsan csak meg tudom ismételni. Lássuk, mennyi réteg van ebből a páncélból. De két másodperc elteltével tudom, hogy nincs sok időm, így mielőtt még feleszmélne, elcsavarom az egyik oldalra a nyakát, olyan sebesen, ahogy csak tudom, aztán ideje leszállni róla…

Megfordulok a tengelyem körül, mellé ugrok az esésétől szétrepedezett földre, de még elkapom a lábát, jó távol maradva a mozgolódó karoktól megfogom és természetellenesen hajlítom oldalra, hogy a térde legalább kiugorjon a helyéről. Minden energiámat beleadom és még fel is morgok, mikor rántok a térdén, élvezettel nézve az eredményt.

Ropog a csuklóm, ahogy egy óvatlan pillanatban elkapja és ledob magáról, majd bevisz egy jobb egyenest. Megrázom a fejemet, hogy hamarabb visszatérjen minden a helyére és felállok, mikor jó messze kerülök tőle. Ismét felmérem a lehetőségeimet. A páncélja a gyengéje és az erőssége is. Lassabb, mint én, de a támadásaim nagyon úgy látszik, hogy csak felületi sérülést okoznak. Nem fáj neki, nem gyengül, a karján, az arcán és a kis vitánk közben megjelent többi vágásból nem szivárog semmi. Tömör acél… Villámló szemekkel figyelem, ahogy hátrál, miközben megmozgatom a csuklómat. Szóval erre megy ki az egész! A kölyök! Bosszúsan morranok fel és nézek körbe. Semmit sem hagyok ki; fülelek, minden sarkot megfigyelek és jó mélyen szívom be a levegőt, hogy ha valamit megérzek, azonnal reagálhassak. De még mindig nincs életjel. Hol lehet a fiú? Akármennyire szomjazom Kolosszus vérére, mégis őt kell megtalálnom. Nem tölt el örömmel.

A hangzavarra szinte a legtöbb ajtóban kíváncsi diákok és tanárok bukkannak fel. Délután van, de az órák többsége még most is tart. Felmorranok… Most már nem csak a kölyköt lesz nehezebb megtalálni és Kolosszust kiiktatni, hanem nézőközönségünk is van… Remek… Hirtelen jön az ötlet és miután a hatalmas oroszra vigyorgok csak mindent tudóan elkezdek hátrálni. Én. Hátrálok… De ha ő is egy X-men, akkor be kell válnia a tervemnek. Kis hősök gyülekezete az egész iskola…

Hirtelen fordulok és bár a közeledtemre a legtöbb ember meghátrál, azért vannak olyanok, akik döbbenetükben lecövekelve bámulnak. Néhányan szájtátva mutogatnak Kolosszusra, összesúgnak, felsikkantanak az óriás láttán, megbabonázva nézik csillogó bőrét… Ők azok, akik bajba kerülnek. Mert akik rajtam csodálkoznak (inkább úgy kéne mondani, hogy a gyomruk összezsugorodik és elönti őket az a reflexszerű óvatosság), elég eszesek, hogy kitérjenek a két mutáns harca elől. De mint mindig, most is akadnak lassúak… Így kerül a markomba egy lány. Fekete haja az arcába zuhan, ahogy megrántom és magam elé tartva a folyosó közepére sétálok vele. Felsikít és próbál menekülni. Belém rúg, kalimpál, de ez édeskevés a szabaduláshoz. Egy erősebb szorítás a karján pár édes szó suttogása a fülébe és már is kezes báránnyá válik… Fellesek Kolosszusra, miközben hátrasimítom a lány haját, hogy jól látszódjon az arca.

- Szóval, Kolosszus… Úgy tudom, a többi kutyával együtt, szeretitek nyalni a gazdáitok kezeit. Itt az alkalom... Mutasd meg! – a torkánál megragadom, és arra kényszerítem, hogy emelje fel a fejét. – Tessék… itt van – horkantok fel megvetően és közelebb lépdelek. Figyelem, hogy ha elindulna vagy bármi rossz mozdulatot tenne, jól lássa növekedő karmaimat, ahogy a nyakához ér és kibuggyan a lány vére. Nem ajánlatos pattogni… - Emberek – köpöm undorodva. - Megalázkodtok csak, hogy nekik jó legyen és ne féljenek tőlünk. – megcsóválom a fejemet, aztán erősebb hangon folytatom. – Legyél olyan jó és add át a kölyköt. Ha megteszed, békésen távozom innen, a sráccal együtt… Ha nem… - lesz szélesebb a mosolyom. – Akkor nagyon mérges leszek… - markolok rá a lány vállára.

Elégedett vagyok magammal, hogy a terv beválik. Tudom, a könnyebb utat választottam, de most egyáltalán nincs kedvem ezzel a bádogemberrel elütni az időmet. Gerinctelen húzás, de mindent a cél érdekében, nem igaz?

- Hallod kicsikém – kuncogok bele a fülébe. – Nyugodj meg… Igen-igen, te, hiszen mindjárt kiszabadítanak! Megment a csúnya bácsitól… Nekem biztos nem mondhatja, ennél békésebb nem is lehetnék. Főleg, ha egy ilyen gyönyörűség van a kezeim között. – A lány megremeg és megpróbál lefejelni, de a kobakja a vállamat éri csak el. Leszorítom, hogy ne tudjon többet hadakozni, aztán Kolosszust figyelem.

- Csak nem apuci segítsége kell? – horkantok fel megvetően. – X-menek… Felkészületlen, gyenge csürhe… Azt sem tudod merre kell menned, ha nem kapsz utasítást… - Elnémulok pár másodpercre, de csak nem mondd semmit, helyette kitartóan figyel és vár. Felsóhajtok. – Fogy a türelmem kölyök! – Mutatóujjamat a lány nyakához érintem, miután még jobban felszegem a fejét és lassan egy apró csíkot húzok rajta, hogy a bőre éppen csak megsérüljön és kiserkenjen a vére. Megdöbbentő, hogy milyen finom is tudok lenni, ha erre kerül a sor. A lehető leglassabban tudom leszántani a bőrt az emberről… Ijedten felnyög, de nem mozdul. Megdermeszti a félelem. Ez igazán szerencsés, mivel ha belehajolna a karmomba, önmagát ölné meg. Fültől fülig meghúzom, és a vér elkezd a nyakán lefolyni. – És, most, ismételjük meg mélyebben. – Vigyorgok a kölyökre és elcsigázott mozdulattal helyezem a kezdőpontra a karmom hegyét… Mintha csak szakácsokat oktatnék, a hús helyes felszeletelésére.