Coney Island

Szerencsére az ismeretlen lány veszi a lapot, és láthatóan akadnak pártfogói a katonák között. Legalább egy. Vagy...
~ Sejthettem volna, hogy valami mutáns ügyről van szó, ha egyetlen fegyvertelen elfogásához ennyi fegyverest küldenek.
Persze felemelkednek a fegyverek, majd kattognak. Ekkor fordul be a sarkon. Én meglepetten tekintek körbe, majd felsóhajtok.
- Ja, hogy ez egy forgatás? - nevetek fel - Én meg megijedtem, hogy valami katonai művelet közepébe csöppentem! De...öhm...ők miért verekednek még mindig?
Persze a kedves vezetőnek elakadt a szava. Mindig is imádtam ezt az arckifejezést, amit most ő is produkál. Nem igazán tudta felfogni, miért egész töltények esnek ki a fegyverekből töltényhüvelyek felett. És ahogy egyszerű következtetésem eljutott hozzá, közben pedig még az emberei is egymást csépelték, azt hiszem, ez sok volt neki. Igen, a pofátlanság egy fokon túl bénítóan hat a közönségre. Főleg, ha még be is csomagolod az egészet.
Persze leeresztettem a kezem már akkor, mikor "rájöttem", hogy csak egy ártatlan forgatásról van szó. Odalépek a férfihoz, miközben egy pillanatra az imént elszaladt lány után nézek. Át a falon, majd mégegyen, és mégegyen. Látom, ahogy szalad, próbál elbújni. Persze lelkes, csillogó szemekkel fordulok a férfi felé, mosolyogva, mint aki egy hírességgel beszél.
- Szabad megtudnom a film címét?
Ekkor már kapcsol, és alaposan leüvölti a katonái fejét, akik közben sikeresen leütötték a "lázadót". Közben rám se hederít. Én egy kicsit szomorkás arccal hagyom ott őket, és elindulok a háztömb túloldala felé, hogy újdonsült védencem elé kerülhessek.
Néhányan hátramaradnak a kupacba dobált fegyvereikkel illetve a leütött társukkal, a többiek pedig a parancsnok utasítására tovább rohannak a lány legutóbbi ismert pozíciója felé.
Ahogy a sikátorba érek, fordulok, majd lyuk a falon, besétálok, le az alagsorba, azon át könnyed kocogás, fel a földszintre, lyuk a falra, ajtó bele, kinyitom, kinyúlok, és kezénél fogva berántom a lányt. Ajtó becsuk, befalaz. Bár ez már belülről nemigen látszik, hiszen egy tök sötét helyiségben vagyunk, a liftakna alján. Bekapcsolom a zseblámpa funkciót a telefonomon.
- Fújd ki magad, aztán kérdezek.
Együttérzően nézek rá, hiszen én is utálom, ha futnom kell az életemért. Meg aztán a képessége hasonlít az időnként alkalmazott beszédstílusomhoz. Ez persze megmosolyogtat.

Ahogy rohanok, néha már épp kezdek megnyugodni, hogy sikerült leráznom a katonákat. De aztán ismét közelebb érnek hozzám, bár még nem kartávolság a különbség kettőnk közt. Próbálom a házak között cikk-cakkban róva az utcákat megzavarni őket. Hol jobbra, hol balra fordulok teljesen random, szinte gondolkodás nélkül. Nem nézem merre megyek vagy kinek. Ha valaki az utamban áll, odébb lököm. Most nincs időm finomkodásra. Minden perccel közelebb érnek hozzám. Amikor ismét jobbra fordulok be, hirtelen rántást érzek oldalról. Ijedten sikkantok fel, amikor megérzem a karomon valaki erős szorítását. Még időm sincs felfogni a történteket, máris látom, ahogy az előbbi ajtó - amin keresztül berántottak hitelen magától visszafalazódik és - eltűnik az iménti ajtó. ~De amilyen homályosan és rosszul látok ebben a sötét helységben, még az is lehet, hogy tévedek.~ Körül nézek, de kb. az orromig is alig látok. De nincs időm törődni ezzel, szabadulnom kell. Csak ez jár a fejemben. próbálom kirántani a kezemet a szorításból, de úgy tűnik erősen fognak.
- Azonnal eresszen el! - Mondom, de hangomban félelem csendül meg és koránt sem tűnik olyan határozottnak vagy magabiztosnak, mint amilyennek terveztem. Hirtelen elvakít a semmiből előtűnő fényforrás, mely hunyorgásra késztet. Szemem elé is kapom a szabad kezem, majd lassan leeresztem. Egy nagyon is ismerős alakot és a még ismerősebb hangját hallom meg.

- Fújd ki magad, aztán kérdezek. - Mondja az alig néhány perce megismert fiú.
- Mi? Te... te meg hogy kerülsz ide? - Kérdezek vissza meglepetten, majd abbahagyom a hadakozást. - Mit akarsz tőlem? - Faggatom. Most, hogy van fényforrás és látom rendesebben az arcát és legfőképpen a szemeit, cselekszem. ~Ki tudja, hogy nem-e szándékosan hagytak futni a katonák. Hogy aztán egy hasonszőrű elfogjon nekik. Mert az úgy sokkal kényelmesebb, ha a piszkos munkát más végzi el helyettük.~ Gondolom keserűen, agyatlan parancsteljesítőkké degradálva le őket. Nem akarom én is úgy végezni. ~Eressz el!~ Adom ki a parancsot gondolatban az előttem állónak, miközben szürkészöldes íriszem teljesen eltűnik, ahogy szembogaram kiteljesedik az erőm használatakor. Persze ilyen gyér fénynél nem feltétlen vehető észre, hiszen nem lett teljesen fekete a szemem, a szemfehérjém látszik továbbra is változatlanul. Szótlanul, szinte hipnotikusan nézek a fiú szemeibe, nem is pislogok. Várom, hogy eleget tegyen az utasításomnak és eltűnhessek végre.

Persze, ha mutánssal van dolgom, akkor egyáltalán nem biztos, hogy meg is fogja tenni amit akarok. Náluk ugyanis valamiért nem olyan tartós a dolog. Kb. fél percig tart s ha ez idő alatt nem teszi meg, lerázta magáról a parancsomat. És akkor a nálam erősebb mutánsokról nem is beszéltem. Őket meg aztán végképp nem tudom befolyásolni, ahhoz még nem vagyok elég erős. Náluk még a fél perces időt se vehetjük figyelembe, egyből lerázzák magukról a dolgot. Eddig persze Stryker nem küldött túl erős mutánsokat ellenem, inkább a katonáira bízta a dolgot. A mutánsokat valamiért gyűlöli és nem bízik meg bennük, még a szer hatása alatt sem teljesen. Hallottam, amikor arról suttogtak, hogy a fia is mutáns és ezért utálja a fajtánkat. De soha nem erősítették meg ezt a szóbeszédet. Mindegy is, végeredményében nézve így is, úgy is utál minket, bármi legyen rá az oka. És amíg szinte vadászik ránk, mint valami állatokra... addig nem lehet egy mutánsnak sem nyugta.

Mintha valami megváltozna benne, akár egy kapcsoló, amit felkattintanak. Mikor a szeme megváltozik, már elengedtem a kezét. Ugyanakkor furcsa, akárha maga is más tudatállapotba kerülne, mint az érzelmek nélküli, céltudatos démonok, melyekkel hollywood riogat néha minket.
Közben érzem, mintha valami ki akarna zárni a saját testemből. A valóság furcsa membránként remeg meg előttem, bár ez aligha tartott ésszel felfogható, mérhető ideig. Ennek ellenére úgy sejtettem, valaki bele akart mászni a fejembe. A gyanúsított pedig adta magát.
- Jól van, na! Értem, hogy ideges vagy, de lehetnél egy cseppet higgadtabb. Csak segítettem egy kicsit. Épp most masíroznak el a sikátorban azok a kedves ismerőseid.
Egy közeli hűtőládát húzok a lány mellé, majd egy fadobozt veszek le a polcról magamnak, és a láda felé intek.
- Úlj le, és fújd ki magad! És, ha kérletlek, ne turkálj a fejemben! A hideg kiráz tőle.
Még mindig érzem azt az enyhe zsibbadást, amit okozott. Nem a szokásos zsibbadásról van szó, mikor az izmaimat nem érzékelem. Sokkal inkább egyfajta zavaró érzés. Zavaró, mert szokatlan, és zavaró, mert nem tudom még pontosan behatárolni, mi a fene történt.
Leülök a fa ládára, és a belső zsebembe nyúlva egy laposüveg kerül a kezembe, benne némi Chivas Regallal. Hasznos, ha le tudod másolni, így sok-sok dollárt lehet megspórolni a presztizs italokon. Lecsavarom a kupakot, belekortyolok, majd friss védencem felé nyújtom.
- Kérsz? Segít megnyugodni. Csak óvatosan! A whisky alattomos ital, ha nem szoktál hozzá.
Megdörzsölöm a homlokom, és hálát adok apámnak meg a genetikának az analítikus gondolkodásomért. Máskülönben most lehet, hogy összecsináltam volna magamat.
- Azt a katonát is te ugrasztottad a többinek? Szerencsétlen nagyon nem tudta, mi van, miután lenyomták a társai.

Kissé furcsa, de már azelőtt eleresztett, hogy befolyásolhattam volna. Így a parancs kiadása után szemem egyből visszanyeri eredeti alakját, amikor megnyugszom. Láthatólag hatástalan volt rá a dolog s ha ez nem volna elég, még érzékelte is azt, hogy a fejében matatok. ~Biztos, hogy mutáns. Ráadásul valószínűleg erősebb nálam, jobb lesz eltűnni mielőbb innen!~ Dobok össze egy gyors helyzetelemzést és akciótervet fejben.
- Honnan tudod? Miért segítettél? Te nem velük vagy? - Kérdezem tőle, a falig hátrálva tőle miközben jobbra-balra tekintek lehetséges kijáratot keresve a meneküléshez. Majd megrökönyödve nézem, ahogy egy hűtőládát húz elő a semmiből, meg valami fadobozt is. - Ez valami búvóhely? Mi ez a hely? - Kérdezem meg az elsőt, ami eszembe jut. Elvégre úgy tűnik, itt polcok és más dolgok is vannak, csak én nem láttam eddig őket a sötétben. A lámpa fénye még most sem világítja meg teljesen a helységet, ahol vagyunk.

Az meg pláne meglep, hogy nemes egyszerűséggel közli, tudja mivel próbálkoztam. Eddig még senki sem érzékelte, hogy irányítom. Utólag nem tudták, hogy mi történt velük, hogy én voltam. De ez a fiú... biztosan erősebb, ha érezte. - Te... te érezted? Honnan tudod, hogy én voltam? Elvileg nem volna szabad tudnod, csak eleget tenned a kérésnek. - Mondom fennhangon gondolkozva, miközben fel-alá kezdek járkálni a láda előtt. Egyszerűen nem bírok leállni, nyugton maradni egyetlen percre sem. Agyam ezerrel jár a lehetőségeken, okokat keresek, miérteket. Megtanultam, hogy csak akkor vagyok biztonságban, ha mozgásban vagyok. Most pedig egyáltalán nem érezem magam nagyobb biztonságban, mint amikor a katonák üldöztek. Ugyanakkor a képességhasználattól és a járkálástól lassan elered az orrom vére. Először fel sem tűnik, csak amikor észre veszem, hogy a fehér ruhát összevéreztem. - A fenébe! Már megint. - Mondom félig-meddig haraggal, félig-meddig lemondó beletörődéssel. Hiszen lassan hozzászokhatnék, hogy minden erősebb próbálkozásom után ez történik. Végül leülök a már korábban felkínált hűtőládára és a kis táskámban kutatok zsebkendő után. Persze egyet sem találok.

- Figyelj, nincs véletlenül egy zsepid? - Érdeklődöm a fiútól. Ám ő whiskyt kínál helyette, mire értetlenül nézek rá. - Én nem ittam még soha alkoholt. - Mondom neki, megrázva a fejemet. Tiszta tudatra van szükségem ahhoz, hogy életben maradjak. Ha eddig jó volt nekem a szeszes italok nélkül, nem most fogom elkezdeni a vedelésüket. ~Ha már nem fognak többé üldözni, akkor elengedem magamat. De ez nem mostanában lesz.~ Gondoltam keserűen. Ám ekkor rákérdez arra, amit nyilván már ő is szépen összerakott a fejében, én pedig válaszolok. Elvégre minek tagadjam a nyilvánvalót?! - Igen, bele plántáltam az érzést, hogy meg kell védenie a többi katonától. Meg meg is parancsoltam, hogy adjon egérutat. Így, amikor a többiek megpróbáltak megállítani, megtámadta és feltartóztatta őket. Persze, hogy nem tudta mi történt. Sosem emlékeznek rá, hogy én manipuláltam őket. Mind azt hiszi, saját szabad elhatározásából cselekedett, csak a háttérben lévő okokra nem tudnak magyarázatot adni később. Hiszen az ok, amiért tették én voltam. - Hallgatok el. Talán már így is túl sokat árultam el. Úgy döntöttem, ha ő kérdezhetett egyet, most én jövök. - Te hogy hogy érezted? Mi a képességed? Mentális pajzs? - Találgattam. Mivel én mentálisan befolyásolom az akaratátvitellel az embereket, elsőre az tűnt logikusnak, hogy valamiféle védelmi mechanizmussal van ellátva az ilyesmi ellen.

Átnyújtok néhány zsebkendőt, mielőtt válaszolnék a kérdéseire. Lassan számba veszem, mire is volt eddig kíváncsi.
- Hát lássuk csak sorban! Onnan tudom, hogy csak te voltál itt velem, és mintha külön akart volna válni a tudatom a testemtől. Nem velük vagyok. És bár téged üldöztek, lehettem volna én is a helyedben. Nem voltak túl szimpatikusak, úgyhogy az igazságérzetem azt mondta, segítsek. Ez meg nem épp egy búvóhely, inkább valami raktár. Földszinti pince - fűzöm még hozzá magyarázatképpen.
Az, hogy fel, s alá járkál, elárulja tanácstalanságát. Persze nem csodálkozom rajta, elég komoly hajszán lehet túl.
~ Talán ha eltelik egy kis idő menekülés nélkül, lenyugszik.
- Igen, éreztem. Azt hiszem, én vagyok a legmakacsabb személy, akivel eddig találkozhattál. Tudod, akaratos, talán még egoista is.
A végére egy cinikus mosolyt ejtek meg szavaim mellé, ahogy saját magamat véleményezem.
- Valószínűleg ezért vettem észre, hogy valaki más akar dirigálni nekem. Vagy a testemnek. Neked viszont egy korty ital még segítene is lenyugtatni a túlhajtott szervezetedet. És az még nem számít vedelésnek. De tégy, ahogy jónak látod!
Azon egy kicsit elgondolkozom, amit az imént a képessége használatáról mondott. Hiszen ezek szerint összetettebb dolgokat is bele tud írni mások fejébe. Kicsit olyan, mint én, csak gondolatokat épít. Valószínűleg törölni is képes belőlük, legalább ideiglenesen. Valószínűleg ezért nem szokták észlelni.
- Amíg te manipulálsz az elméddel, én sokkal inkább analizálok. Persze szavakkal zavartam össze a katonákat, de azt nem mondanám nagy trükknek. Inkább csak talpraesettségnek. Könnyen voltam magabiztos, hiszen nem engem üldöztek. Tényleg, az a seb a válladon mikori? Ha benne van még a golyó, ki tudom szedni. Tőlem nem kell félned. Ha kicsit lenyugodtak a dolgok odakint, mehetsz, amerre akarsz. Egyelőre viszont még a környéken keresgélnek egy darabig, gondolom.
Ha továbbra sem kér belőle, elteszem a whiskyt. Megnézem, mennyi az idő, majd a fal mellé tolva a dobozt, hátradőlök.
- Vagy, ha meguntad a menekülést, dolgozhatsz nekem. Persze csak akkor, ha megigéred, hogy nem próbálsz az agyamban turkálni - viccelődöm el egy kicsit a dolgot, mikor rezeg a telefonom. Új e-mail. A friss hírek. Megnézem, majd meglepetten nézek a lányra, és felé nyújtom a telefont - Kira, igaz? Ezek a jómadarak százezer zöldhasút ajánlanak érted. Nem, mintha érdekelne a pénzt - vonok vállat -, az viszont igen, hogy tényleg gyilkoltál-e? És ha igen, miért?
Kezében hagyom a telefont, ha meg akarja nézni, egyébként elteszem.

A zsebkendőket átvéve törölgetni kezdem az orromat velük, miközben hallgatom a válaszait. Arra a magyarázatra, miszerint önzetlensége okán segített csak a szemeimet meresztgettem. Olyan jó lett volna elhinni, amit mond; de jelenleg képtelen voltam. Túl sok fájdalmas emlékkép élt bennem ahhoz, hogy a bizalmamat könnyedén osztogassam bárkinek.
- Szeretnék neked hinni.. de... Ne haragudj, de nem tudom ezt így elsőre elhinni. Stryker kutyusa is lehetsz. - Mondom lemondóan, majd hajamba túrok. És ekkor hirtelen eszembe jut valami, amivel leellenőrizhetem. - Tudom, hogy hülye kérés, de megfordulnál? Muszáj megnéznem a tarkódat... Kérlek! - Préselem ki magamból, jelezve, hogy nem befolyásolni akarom vagy bántani. De muszáj tudnom, hogy van-e rajta is olyan heg, mint minden Stryker által befogott mutánson.

Arra, hogy talán azért nem működött rajta a képességem, mert makacs felnevetek. Bár ez koránt sem jött szívből. Már teljesen el is felejtettem, hogyan is kell nevetni rendesen, úgy istenigazán.
- Szerintem meg jóval erősebb vagy és szintén mutáns. - Mondom el az én véleményemet a dologról. - Aki erősebb nálam, annál hatástalan a dolog, legalábbis elméletileg. Te vagy az első, akin nem működött és meg is érezte a próbálkozásomat. - Mondom elismerően. S csakhamar azt is megtudom, hogy nincsen mentális pajzs az elméje körül; egészen más képesség birtokosa mutánsként. Bár nem volt egyértelmű számomra az, hogy pontosan mit is értett analizáláson.
- És akkor most engem is épp analizálsz? Mint valami pszichológus? - Kérdeztem rá a dologra.

A kérdése ismét eszembe juttatta azt, hogy meglőttek nemrégiben. A sebemről a nagy sietségben teljesen meg is feledkeztem.
- Egész friss, szerintem benne van a golyó; de nem értek hozzá, nem vagyok orvos. - Mondtam, majd hevesen ellenkezni kezdtem ötletére. - Ne, nem kell. Majd megnéz egy orvos. Áááúúú... - Jajdultam fel, amikor felemeltem a meglőtt vállam felőli kezemet. Erőteljesen fájt a kissé még hirtelen és meggondolatlan mozdulattól, ráadásul fájdalom áradt szét a vállamból a kezem irányába és testem más részei felé is. - Kár, hogy nincs itt valami fájdalomcsillapító. - Jegyzem meg félhangosan. Viszont az, amit ezután mond töprengésre késztet. Nem tudom, hogy kicsoda, de lassan fejemben összeesküvés elméletek tömkelege kezd életre kelni és mind afelé tendálnak, hogy bizony talán kelepcébe sétáltam be.

Amikor megnézi a telefonját, ami éppen jelez és utána felém nyújtja; először értetlenül nézek a fiúra - hiszen én nem árultam el neki a nevemet -, majd vonakodva bár, de átveszem tőle a készüléket. A megdöbbenéstől elkerekedett szemekkel nézem a képmásomat, majd a hozzá tartozó szöveget is elolvasom. ~Szalagcím lettem!~ Mást ez lehet, hogy örömmel töltene el, engem mégis félelemmel. Gyakorlatilag burkoltan vérdíjat tűztek ki a fejemre. ~Talán ő is ezért van itt? Előre megszervezte volna az egészet?~ Vetődik fel első lehetőségként bennem az, hogy az előttem álló fiú mégiscsak összejátszott a katonákkal a pénzért cserébe. ~De nem, nem lehet igaz. Ez még csak most történt! A fene egye meg! Rendben, nyugalom Kira! Gondolkodj!~ Próbálom összeszedni magam, de egyre jobban úgy érezem, szétesek.

- Számít ez? - Kérdezem fájdalmas éllel hangomban. - Igen, igaz. Volt rá példa, amikor el akartak kapni a katonái és visszavinni oda. Én NEM megyek vissza! Hallod? Nem, én... nem akarok... gyűlölöm azt a helyet. A kísérletezgetéseket, a fájdalmat, nem bírnám ki többet. Ne küldj oda vissza! Nem akarok megint ott lenni, abban a hideg cellában! Annál az életnél még a halál is jobb! - Mondom szinte már hisztérikusan, miközben szemeimbe könny gyűlik. Régen nem sírtam már. Egyszerűen nem volt értelme, nem hatott meg senkit. Így elfojtottam magamban a késztetést s csak a kínzások során hullajtottam néha, mérhetetlennek tetsző fájdalmaim közepette. Most pedig itt vagyok, gyakorlatilag befalazva egy ismeretlen idegennel, aki ráadásul még mutáns is... Nem a legjobb kilátások a jövőre nézve. A zsebkendők egyikét elővéve a szememet kezdem el törölgetni, majd az orromat kezdem el kifújni.

Igen sok rossz érhette az utóbbi időben a velem szemben ülő lányt, ha ennyire nehezen hiszi el, hogy valaki egyszerűen csak segítsen neki.
Persze elég furcsán mutatja ezt ki. A reakciója, és amiket mond, amiket kérdez nem kicsit zavaros.
- Ne értsd félre, nem vagyok önkéntes jótevő. Most viszont úgy éreztem, szemétség, amit műveltek veled. Persze ettől még nem tudhatom, hogy miért kergettek. Lehet, hogy őrült vagy, esetleg szimplán valamiféle veszélyes bűnöző.
A kérése furcsán érint, de persze annyira nem nagy dolog. Fegyver nincs nála, ennyi már biztos. És ha mentálisan manipulál másokat, talán nem ugrik elő penge vagy nagy karmok a kezéből.
- Ha ez boldoggá tesz...
Felállok, és könnyedén, lassan megfordulok. Zakóm gallérja felett persze semmi furcsa nem látszik a tarkómon. Közben alig érezhetően párásabbá válik a levegő. Így a vízgőz mozgására figyelve tartom szemmel a leányzót, nem akar-e véletlenül barátságosan fejbeverni.
Miután megfordultam, újból kiszárítom a levegőt, megsemmisítve a nedvességet.
Mikor kijelenti, hogy jóval erősebb lehetek nála, elmosolyodom. Talán van némi büszkeség is benne, talán egy kis bátorító lendület, mint mikor a biciklivel elesett gyereket próbálod vígasztalni, hogy menni fog ez még.
- Hát, köszönöm. Ilyen dícséretet nem sokszor kapok. A legtöbben inkább féltékenyek a náluk erősebbekre, semhogy elismernék őket. Az mondjuk tényleg előfordulhat, hogy erősebb vagyok. De az is biztos, hogy akaraterő nélkül hiába tudnék város méretű tűzgolyókat egyensúlyozni a fülcimpámon, akkor se lennék védve a cseles kis suttogásaid ellen.
Ahogy puhatolózik a képességem vagy készségeim felől, csak vállat vonok.
- Ha kell, pszichológus, ha kell, önkényes gondolatolvasó. Ha pedig kell, akkor vizsgálóorvos.
Mikor végre odafigyel a sebére, felállok a dobozról, és közelebb megyek hozzá. Persze ezt nem könnyíti meg, hogy közben egyszerűen pánikolni kezd. Persze ez érthető, hiszen ilyen vérdíj mellett brutálisan sokan kezdenek majd vadászni rá. Akár önjelölt zsoldos-kommandósok, akár mutánsok, sok lesz egyszerre neki.
- Hagyd abba a hisztit! - mondom ridegen, nyugodt hangnemben, miközben az ép vállára teszem a kezem - Ha nem akarsz oda visszamenni, akkor nem próbálsz meg egyedül kimenni a százezer lepedőért a fejedre pályázó zsoldosok és szerencsevadászok közé.
Miközben a szemébe nézek, újra megkeresem a golyót, és a pontos helyzetét felmérve anyagát is kielemzem.
- Most kiveszem a golyót, fertőtlenítem a sebet. Te döntheted el, hogy megpróbáljam bevarrni, vagy kiégessem, hogy ne vérezzen. Vagy megpróbálhatok egy szorítókötést tenni rá, de akkor nincs rohangálás.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor kiderül, hogy nincs heg a nyakán. Legalább nem Stryker embere. Az, amit a erőkülönbségről és az akaraterőről mond elgondolkodtat egy pillanatra. ~Talán még igaza is lehet és valóban az akaraterő, a kitartás a lényeg az egészben.~ A képességét firtató kérdésemre csak vállat von és elpoénkodja. Ha nem akarja elárulni, hát nem fogja. Én ugyan nem kényszerítem feleslegesen arra, amit nem akar. Egyrészt, mert nem számítana úgysem; másrészt csak önvédelemre és túlélésre használom. Amikor közelebb jön, megmerevedem ültömben. Amikor ridegen rám szól, nagy szemeket meresztve nézek rá, de elhallgatok. Várom, hogy mit akar mondani. Meglep azzal, amit mond.
- De itt sem maradhatok örökké! - Fakadok ki. Fogalmam sincsen, mitévő legyek. Nick mindig is jobb volt a tervezésben. Én inkább a partizán akciók híve vagyok. Amikor rám néz, először nem értem mit akar. - Mi az, hogy kiveszed? És a fájdalomcsillapítás hol marad? Nem volna jobb megnézetni fű alatt egy orvossal? Hidd el, az emberek szót fogadnak nekem. - Bizonygatom. Nincs kedvem ahhoz, hogy nagyobb fájdalmat érezzek a jelenleginél. Ráadásul minden bizonnyal sebfertőzést is kapnék a szakszerűtlen ellátástól.

Úgy tűnik, valamelyest megnyugtatta, hogy megmutattam a tarkómat neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen lehiggadt volna, hohó! Csak újabb problémákat keres. Hogyne.
Csendben nézek rá, míg hagy végre egy levegővételnyi szünetet, amikor válaszolhatok neki, és rám is figyel. Ezt általában csendes bámulással egészen könnyű kiharcolni, így tán most is sikerül.
- Azt mondtam, nem mész ki egyedül. Tehát, ha nem akarok szétlövetni vagy elfogatni magad, akkor kihasználod a kéretlenül felajánlott segítségemet.
Óvatosan a vállára teszem a kezem, közben rámosolygok. A hosszas, pánikszerű kérdéseire csak megcsóválom a fejem.
- Csak eltüntetem onnan. Minimális lesz a fájdalom. Most. Ennyi volt.

Gyűlölöm, ha parancsolni akarnak nekem. Abból köszöntem szépen éppen eleget kaptam kísérleti patkány koromban. Komoly erőfeszítésembe kerül az, hogy ne vágjak megint valamit vissza egyből. Kissé talán olyannak tűnhetek, mint valami mérgezett egér vagy sokkal inkább egy sorokba szorított állat. ~Igen, azt hiszem ez helytállóbb Valahogy így is érzem magam.~ Persze ez talán nem látszik annyira, hiszen jelenleg leginkább ijedt vagyok és félek. A katonáktól, tőle... mindenkitől. ~Ugyan kiben bízhatnék meg?~ Teszem fel magamnak a kérdést, ám választ adni nem tudok rá. Aki igazán fontos volna nekem, most messze van tőlem. A szüleim, Nick. Másra úgysem számíthatok, csak rá.
- Itt akarsz tartani? - Kérdeztem ijedten és elhúzódni próbálok tőle, miközben lassan remegni kezdek a félelemtől. Túlságosan is mélyen él bennem annak az emléke, hogy milyen is bezárva lenni fogolyként. - Gyakorlatilag túszul ejtettél?! - Fakadok ki, mint inkább kérdezem. De a hangsúlyban mindkettő benne van, egyszerre kérdezem és állítom is a dolgot.

Amikor a vállamhoz ér inkább lehunyom a szememet. Nem akarom látni, hogy mi fog ezután jönni. Hisz úgysem tudok tenni ellene, rajta nem működik a képességem. Még csak rá sem vehetem arra, hogy ne bántson. Gyűlölöm a kiszolgáltatottság érzését, s most mégis kénytelen vagyok ismét megízlelni, hogy milyen érzés. Olyan érzésem van, minthogyha szúnyog csípett volna meg. Felmerül bennem rögtön, hogy valami szert adott be nekem tűvel. Ha így van jobb is, hogy csukva volt a szemem. Legalább nem lettem rosszul a tű látványától. Kisebb koromban, vérvételkor is rendszeresen elájultam. Ugyanis én botor sosem tudtam belőni, hogy mikor végeztek már. És valahányszor ideje korán a kezemre néztem és megláttam a fiolába csepegő vért, egyből leszédültem a székről. Ám most mégsem láttam nála tűt, ahogy kinyitottam a szememet.
- Mit csináltál velem? - Érdeklődtem, mert semmi különöset nem láttam. Mintha nem változott volna semmi sem.

Láthatóan nem bízik bennem. Ezen nem is csodálkozom, de egészen konkrétan olyan szinten paranoid, hogy azt már tényleg csak a sokszorosan megtört és megkínzott embereknél szokták feljegyezni. Mindegy is, hogy fizikai vagy lelki terrorról beszélünk.
~ Mintha tőlem is félne. Ijedt a tekintete, és reszket. Nem szép dolog. Cristopher, ezt jól megcsináltad! Egy lányt se tudsz megmenteni anélkül, hogy halálra ne rémítsd vagy fel ne bosszantsd.
Unott képet vágok, mint akin látszik, hogy már kezd belefáradni a folyamatos magyarázkodásba.
- Addig akarlak itt tartani, amíg lecsendesedik odakint a helyzet. Nem tudom, miért vagy így berezelve. Úgy tűnik, sokkal erősebb vagyok nálad. Ha bántani akarnálak, már gond nélkül megtettem volna.
Legyintek egyet, jelezve, hogy részemről nem kívánok többet erről vitatkozni.
- Szerintem, ha letelik a fél óra mondjuk, akkor már kinézhetünk.

Érzem, ahogy megremeg, mikor a vállához érek. Lehunyja a szemét? Ezen aztán megintcsak csodálkozom, hiszen eddig olyan akaratosnak és ellenállónak tűnt.
- Mondtam, hogy nem fog nagyon fájni. Nyugi!
A művelet végén úgy tűnik, nem tudja, mi a fene történt. Ez mosolyra késztet. Egy kicsit azért pedzegeti a büszkeségemet, hogy sikerült elmúlasztani a foyltonos gyanakvását és hisztibe hajló problémázását. Még akkor is, ha ezt az összezavarásával értem el.
- Kiszedtem a golyót. Most pedig fertőtlenítenünk kell a sebet, majd bekötni. Csak alapvető elsősegélynyújtást tanultam a jogsi mellé, de szerintem az is elég lesz, hogy ne fertőződjön el. Viszont ehhez szabaddá kell tenni a sebet.

//Danielnek//

Rám fért már egy kis lazítás. Egyértelmű, ugye, hogy abba a krimóba nem nagyon akartam visszamenni, ahol az egész kezdődött? Itt viszont elüldögéltem, kellemes hely volt, finom csapolt sörrel, meg pár nyerőgéppel. Mondjuk én csak akkor használok ilyet, ha megszorulok, de hát... És még a zene sem volt túl hangos.
Az asztal lapjába karcolt üzeneteket és feliratokat olvasgattam. "Steve meleg", meg "Holy + Ben" meg "555 - 297, hívj, Steve vagyok"... Szóval ilyesmi, a szokásos. Jó, talán nem a legelőkelőbb hely volt, de mivel eddig szerettem olyanoka járni, talán itt nem fognak keresni.
Szóval ültem a magam kis sötét sarkában, iszogattam a sörömet és igyekeztem nagyon észrevétlen maradni.

Itt van már egy ideje, gimis osztálytalálkozó volt a volt osztálytársak azon felének, akik nem hallottak arról, hogy Danielt egyébként többszörös gyilkosságért körözik. Igen, Daniel szervezte, hárman voltak, jó buli volt. De mint minden jó dolog, ez is véget ér egyszer, ennek a kis összejövetelnek pedig itt és most lett vége.
Természetesen most sem hazudtolta meg önmagát, öltözete nem hagy kívánnivalót maga után. Fehér ing, sötétkék mellény, fekete szövetkabát, farmer, semmi extra, de azok bizony az élükre vannak vasalva egytől egyig. Na jó, kesztyűt is visel, ez feltűnő lehet azért idebent.
Mondjuk Danielt sok mindennek lehet nevezni, de alkoholistának biztos nem. Ő már attól képes lenne padlót fogni, hogy kinyalja a sörös kupakot, így az a fél üveg sör, amit eddig leküldött már igazán számottevő mennyiségnek minősül. Elvileg a nagy búcsúzkodás után a mosdót veszi célba, valamiért úgy rémlik neki, hogy pont abban a sarokban lehet... pont ott, ahol az a furcsa fazon ücsörög egymagában. Meg is indul arra, érintőt vesz a férfi székén.
- Hoppácska. Nem erre van a mosdó igaz? - Nehéz eldönteni, hogy költői kérdésnek szánja-e vagy valós érdeklődéssel tekint a magányosan ücsörgő férfira.

Körülnéztem, de egy ajtó nem sok, annyit sem láttam a környékemen. Megráztam a fejem.
- Attól félek, hogy nem, haver. Egyébként tetszik a kesztyűd. Manapság kevesen adnak az eleganciára.
Igaz, ma én is alább adtam kicsit. Otthon hagytam a csokornyakkendőt, és egy egyszerű, kék zakót vettem, hozzá nyitott gallérú inget, valamivel világosabb kéket. Sötét farmernadrággal és fekete edzőcipővel egészítettem ki. Általában bőr cipőt hordok, e ha futni kell, ennél a csukánál nincs jobb. De komolyan.
- Amúgy a vécé, azt hiszem, valamerre... Gőzöm sincs. Gondolom, van. Kell lennie, nem?
Meglehetősen sok fogyott már abból a bizonyos finom csapolt sörből ma ennél az asztalnál, ami nem lenne gond, ha más is ülne it, így viszont... Még a szokásosnál is lököttebb voltam. Mit ne mondjak, nem volt okos dolog ennyit inni, mikor bármikor rám törhetnek...

A mosdót illető választ mintha meg sem hallaná, amint szóba kerül a kesztyű, fel is emeli a kezét és jól megnézi. Csak egy kicsit fókuszálnia kell a kezére. Persze azonnal kap a témán, egy mozdulattal kihúzza a férfi melletti széket, fordítva, mint ahogy alapesetben szokás használni, de megoldja, lovaglóülésben teszi le magát rá.
- Nekem mondod? Ráadásul ez nem is akármilyen, igazi szarvasbőr. E-bay-en egy csomóan rá voltak állva, de az enyém lett. - Jelenti ki elégedett mosollyal, még egy kicsit ki is húzza magát ültében, mintha ez olyan nagy tiszteletet érdemlő cselekedett lett volna. Nyomkodott egy gombot másfél napig, de azt igazán jól csinálta.
A wc felemlegetésével újra visszaterelődnek a gondolatai arra, hogy netán nem ártana szilárd alapba helyeznie folyóügyeit. Így ő is körbenéz, halvány lila gőze sincs hova dughatták el.
- Majd meglesz, ne foglalkozz vele. Amúgy vársz valakit? Elfoglaltam a helyét? - Csak baromi lusta feltápászkodni és megkeresni a mellékhelyiséget, inkább vár még. A kérdések pedig a legkevésbé sem hatnak előzékenynek, vagy megilletődöttnek. Érzékelhetően marhára nem érdekelné, hogyha valakinek a helyére ült volna, csak azért mégis jó tudni az ilyesmit. Ki tudja, lehet, hogy a ötszörös világbajnok súlyemelő haverját várja a csávó, sosem lehet tudni.

Megráztam a fejem.
- Szó sincs róla. Csak iszogatok egy kicsit. Baszus, eBayen kész rémálom bármit is beszerezni, ami megtetszik az embernek, arra tuti, hogy legalább egy fanatikus rááll...
Bár, így belegondolva, mivel én a fanatikusra licitálok, az meg rám, én meg megint rá, lehet, hogy végül is ő gondol engem fanatikusnak. Vagy nem?
- Szarvasbőr? Nem lehetett olcsó. Mondom én, tudni kell adni az eleganciára. Az úriemberek, én mondom neked, és nem a nyálas kis buzeránsok, hanem az igazi úriemberek, na, azok kihalófélben vannak.
Igaz, én maximum bőrcipőt hordok, a többi, bőrből készült ruhadarab nálam ki van lőve... De jó látni olyan embert, aki tud és szeret elegánsan öltözködni. Nekem ez nagy gyengém...
- A múltkor is... El sem fogod hinni...Nőket akartak megverni. Férfiak. Hát férfi az ilyen? De így komolyan?

- Hidd el, jó okom van rá... - Válaszolom keserűen. Közel 4 és fél éve nem láttam a szüleimet, fogalmam sincsen, hogy mi van velük. A laborpatkány pályafutásomról nem is beszélve. Az ilyesmiről nem szívesen beszél az ember, inkább igyekszik magába fojtani minden rosszat, ami történt vele. Legalábbis én ilyen vagyok. Még mindig nem látom át az indokait, hogy mit miért tesz. Senki sem kérte, hogy segítsen nekem; ám most mégis nyakig belekeveredett az egészbe. ~A fenébe! Muszáj lesz elmondani neki mindent!~ Na jó, ezt én magam sem gondoltam teljesen komolyan. De egy jó hosszú és velős élettörténettel történetesen szolgálhattam neki. Időnk volt rá, egy darabig úgysem mehetünk sehová. - Inkább legyen 3/4 óra, és mesélek addig jó? - Kérdeztem. Valahogy nem akaródzott kimennem, hogy aztán folytassam élő céltáblaként az űzött vad szerepet. Jól esett picit megpihenni.

Próbál nyugtatni, de nem tudhatja, hogy addig jobb nekem, amíg nem látom mit is csinál pontosan. Amikor közli, hogy kivette a golyót, majd a fertőtlenítés is szóba kerül, értetlenül nézek rá.
- Jó, de itt honnan szerzel fertőtlenítőt vagy kötszert? - Faggatom, majd az utolsó része a mondandójának némi félelemre ad okot. - Fel akarod vágni a sebet még jobban? - Kérdezek rá a dologra. Egyáltalán nem tetszik az ötlete. És nem pusztán azért, mert rémesen alacsony a fájdalomtűrési ingerküszöböm - köszönhető a sok kísérletezésnek - hanem, mert már így is számos seb borítja testemet. Lehet, hogy eddig nem tűntek fel neki a tűszúrások nyomai vagy a kanül helye, de én gyűlölöm, hogy hegek sora található a kezemen és a testemen. Ám jó részüket nem láthatja, hiszen a ruhám szerencsére eltakarja őket. ~De én tudom, hogy borzalmasan festek, még ha Nick teljesen más véleményen is van ezzel kapcsolatban.~

Az már eddig is egyértelmű volt, hogy akadnak titkai. Nem egy közülük biztosan fájdalmas, így nem is faggadom a részletekről.
- Rendben, elszhiszem.
Persze úgy tűnik, mintha nem is figyelne rám folyamatosan. Állandóan agyal, töpreng valamin. Ha katonák csörtetnének a nyomomban, talán én is így csinálnék.
- Jó, legyen háromnegyed óra. De csak akkor mesélj, ha ennyire azért megbízol bennem! Jobb a kevés infó, mint a nem teljesen valós infó.
Ez persze nem igaz. Ha hazudik, akkor is van esély, hogy kihámozzam, miben. Viszont ezen ennyi töprengés elég is.

Ujjammal rajzolok egy kört a ruhájára, ami olyan hatást kelt, mintha konkrétan kivágtam volna. Le is pottyan az anyagdarab, így szabaddá válik a seb.
A doboz mellől előkerítek egy kis gézt, vattát és desztillált szeszt. Szesz a vattára, majd szeszes vatta a sebre. Előtte azért szólok.
- Ez most csípni fog, próbálj ne nagyon mozogni!
Szépen kitisztítom, mint ahogy annak idején a saját feldagadt képünket tisztítottuk Greggel bunyó után. A püroszi győzelmek, ugyebár. Leverheted a fél kocsmát, de más nap azért csak óvatosan csajozz Jimmie Walker-esre dagadt szájjal!
- Nem vágok fel semmit. Csak a seb felszínét tisztítom ki. Ahogy kiszedtem a golyót, nem maradt benned belőle.
Kitisztogatom szépen, majd ugyanígy levágom a válla környéki ruházatot és már passzintom is a sebére a gézt. Nekiállok leragasztani, végül büszkén kihúzom magam.
- Így ni! Mármint, talán kicsit csálé, de azért rajta van rendesen, na.

[Darren-nek]

- Jelen. - Emeli fel a kezét elégedett mosollyal, jelezvén hogy bizony ő az egyike azoknak a fanatikusoknak, akiket a férfi emleget. Bizony, ha kesztyűkről vagy értékes ruhákról van szó, akkor nem retten vissza semmitől. A kesztyű árára pedig konkrétan egy elégedett bájvigyor jelenik meg az ábrázatán.
- Nem volt az. - Érezhető, hogy ha nem állna kimondottan előnytelenül az árcédula viselése, akkor biztosan rajta hagyta volna, csak, hogy mindenki lássa mennyit adott ki és, hogy nem egy bóvliról van szó. Egyébként csak egy kis hatásszünetet hagy, hiszen ez az ő terepe, nem ő is ő lenne, ha nem szólna hozzá.
- Az a nagy bajuk az embereknek, hogy azt hiszik stílusosak és egyediek lehetnek csak úgy varázsütésre. De nézzük már mekkora különbség van egy szarvasbogár meg egy pillangó között. Ahogy a a szarvasbogár is hülyén festene, ha pillangónak öltözne, úgy próbálják sokan a stílusosság látszatát kelteni. Szánalmas. Erre születni kell, nem úgy megy, hogy eldöntik, hogy "Hé haver, mostantól van stílusom!". - Egyértelműen félreérti az úriemberség fogalmát, vagy egyszerűen csak keveri a stílusossággal. Részletkérdés, ivott, rá lehet hagyni az ilyesmit, de ez a kis monológ egyértelműen egy kis betekintést enged a gondolkozásmódjába.
Az, hogy félreértelmezte a kifejezést, Darren következő kijelentésénél válik világossá, hiszen értetlen tekintete egyértelműen azt sugallja, hogy nem tudja hogyan is kapcsolódik ez az eddigi beszélgetésükhöz.
- Nem... ezzzz szörnyű. - Próbál menteni, de az iménti tekintete már elárulta. Igyekszik közben fejben összerakni, hogy ők ketten hogy is beszélhettek el ennyire egymás mellett.

Szerencsére nem firtatja a dolgot jobban. Bár így is muszáj lesz elmondani neki a történetemet, bármennyire is ódzkodom ettől. Azonban ez később a túlélése miatt még fontos lehet. Igyekeztem megnyugodni, de könnyebb mondani, mint megtenni. Agyam nem tudott kikapcsolni, bár fokozatosan engedtem fel a fiú mellett.
- Ez nem a bizalomról szól jelenleg. Most már te is nyakig benne vagy, ezért tudnod kell néhány dolgot. - Mondtam válaszképpen. ~Lehet, hogy eztán meggondolja kétszer is, hogy kinek nyújt segítséget.~ Gondolom, majd elkerekedett szemmel nézem, hogy gyakorlatilag szétvágja a ruhámat, majd a semmiből elővesz gézt, vattát és mindent, amire szükségünk lesz. Ettől kissé olyan érzésem van, mintha valami terülj-terülj asztalkám lenne a teremben és minden, amire szükségünk van elérhetővé válik egyetlen kívánságra. Persze ezek a gyermeteg mese hatására ötlenek fel bennem, de gyakorlatilag ha azt nézzük én még gyerek vagyok. Hiszen szó szerinte ellopták az életemet, elvettek tőlem 4 évet, amit sosem kapok már vissza. És még nincs vége a dolognak, még nem lehetek nyugodt.


Felszisszenek hirtelen, kizökkenve a gondolataimból, amikor kitisztítja a sebemet. De szerencsére nem akarja felvágni a sebet, csak a felszínét kezelte le. Most már rá figyelek és arra, hogy mit csinál. A ruhámat még inkább szétvágja, majd a gézzel leragasztja a sebemet, végül büszkén kihúzza magát és ezen most először mosolyodom el. Óvatosan megmozdítom a vállamat, hogy megnézzem tényleg tartós-e a dolog. De úgy tűnik jó munkát végzett, még ha nem is túl szakszerűen csinálta.
- Köszönöm. Viszont ezek után egy új felsőre is szükségem lesz azt hiszem. - Mondom, miközben megszabadulok a kardigásomtól lassan. Próbálom kímélni a sebesült kezemet, így kissé hosszadalmasan veszem le a zöld kardigánt. Más csak a fehér hosszú, pántos tunika van rajtam. A kardigánt minden esetre a vállaimra terítem ismét, próbálva elfedni a karjaimon lévő hegek és tűszúrások nyomát. A kézfejem még mindig fáj ott, ahol a kanül helye látszik. De remélhetőleg idővel jobb lesz a dolog, ha végre gyógyulásnak indul. ~Azt hiszem a kórházakat jó időre elkerülöm.~ Határozom el magamat. Ha nem muszáj, többet ne nagyon vizsgáljon senki. Maximum akkor, ha már nagy a baj.

Elhelyezkedem a ládán, elfekve rajta kezdek bele a mesémbe.
- Négy és fél évvel ezelőtt az iskolából hazafelé menet elraboltak. Alig múltam 14 éves. A katonaság volt az, aki elrabolt. Konkrétan egy William Stryker nevű ember parancsára ragadtak el a családomtól. Tudták, hogy mutáns vagyok. Talán azt is, hogy a szüleim is azok. Ki tudja mióta figyeltek már minket előtte. Szóval elhurcoltak és utána már egy betoncella lett az otthonom, amit jó néhány hasonlóan mutáns és befogott gyerekkel osztottam meg. Hosszú időbe telt, míg sikerült megszöknöm Nick-kel. Most fél éve bujkálok előlük, de eddig mindig a nyomomra akadtak valahogy. - Hallgattam el, majd hozzátettem. - Ha rájönnek, hogy te sem ember vagy csupán vagy hogy segítettél nekem, elkapnak és rajtad is kísérletezni fognak. Vagy sokkal rosszabb... arra kényszerítenek, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz. Élő bábbá változtatnak és akármit mondanak te engedelmeskedni fogsz nekik. És nem tehetsz ellene semmit, amíg azt a szert beadják neked. Nálam elszúrták a dózist, különben még ma is ott rohadnék meg. - Mondom, majd a hajamat elsöpörve a tarkómtól megmutatom a szérum utónyomát. - Ez az adagoló helyének nyoma. Szerintem örök életre a bőrömbe égett. - Morzsolok el egy könnycseppet.

- Nyakig benne vagyok? Miben is?
Érdeklődve nézek rá, kissé talán szkeptikus tekintettel. Tényleg olyanba szóltam bele, amihez semmi közötm. Vagy mégis? Mindegyikünk tud valamit, amit más nem. Talán ennyi lenne? Szolidaritás? Lehetséges. Akkor viszont Cristopher, nyakig benne vagy! Elszúrtad, van lelkiismereted! Akármennyire is tagadnád..
~ Nagyszerű. Nagyszerű. Mint a csíkos skótkocka.
Szerencsére egészen jól viseli a kötözést, ami igencsak megnyugtató. Nem tudom, mi történne, ha megint elvesztené a hidegvérét, és próbálkozna azzal a furcsa agyturkász képességével. Valamiért kiráz tőle a hideg, hogy bábozzanak velem.
Mosolyát látva nekem is mosolyoghatnékom támad. Talán ez az első olyan pillanat rövid ismerettségünk során, amikor egyikünk sem feszült. Bár tudom, hogy ez hamar elmúlik, azért még kiélvezem arra a néhány szívdobbanásnyi időre.
- Megpróbálkozhatok vele - mondom, majd megérintem a ruháját.
Másik kezemet oldalra tartom, és finoman megszövik az akaratom vezérelte láthatatlan kezek annak pontos mását, leszámítva a szakadt részt. Kissé talán hajszálnyi szégyellős tekintettel nyújtom át.
- Elég valószínű, hogy elszúrtam a varrást azon a vállon. Nem értek a ruhákhoz, ilyen még nem volt rajtam - ezutóbbihoz fel is nevetek -, és nem volt mintám sem hozzá. Szóval lehet, hogy túl tág vagy túl szűk, de legalább nem fázol benne.
Közben megdörzsölöm a fejem, kissé bosszúsan, kissé aggodalmaskodva.
- Viszont egy oltást nem ártana szerezni, nehogy itt valami szennyeződéstől vérfertőzést kapj! Csak a seb felszínét tudtam kitisztítani.

Hallgatom a történetet, aminek elején egészen hamar le kell ülnöm a dobozra. Ez eddig rendben is van. Figyelek, hallgatom, csodálkozó tekintettel.
Egyre inkább csodálkozom, majd egyre inkább dühös leszek. Szemeim résnyire húzódnak. Elképzelem azt a bizonyos Stryker-t, akiről eddig még nem hallottam, de valahogy biztos voltam benne, hogy léteznek "strykerek". Persze nevesítve még egyikről sem tudtam. Mostanáig.
- Jobb, ha letesznek rólad. Legalábbis ha elfogadod a pártfogásomat, segítek. Ezt megigérhetem. Egyébként lassan minden New York-i mutáns lesz, szóval vagy megnyugszanak, vagy háború lesz. Ebben egyre biztosabb vagyok. És sajnos nem csak én gondolom így.
Felállok a dobozról, majd eszembe jut valami, így gyorsan visszakérdezek.
- Lehet még a szervezetedben abból a szérumból? Ha igen, megpróbálhatom kielemezni az anyagot, és ellenszert készíteni. Akadna hozzá segítségem is. Persze remélem, hogy te is segítesz.
Nagyot sóhajtok, majd kezemet nyújtom a lány felé, tekintetem eltökéltséget tükröz.
- Ha csatlakozol hozzám, többet nem leszel egyedül. És Nick barátodat is megkeressük.

Bólintottam a férfi szavaira.
- Úgy valahogy, ja. Nézz rám, például. Van stílusom? Van. Azoknak ott a pultnál, az egyenfarmer, egyenpóló, egyenzakós fiúknak, akiknek mind ugyanolyan a hajuk, na, nekik is van stílusuk? Frászt. És mindenhol ez van. A sok kis hülye megy a töbi után, mint egy csorda, tudod? Itt van ez a nőveréses dolog is. Régen tabu volt nőt ütni, tudod, még pár éve. Ma meg? Sok barom összekeveri az egyenjogúságot a bunkósággal.
Felhajtottam még egy italt, és a kép valahogy érdekesen megkettőződött.
- Te mutáns vagy, nem? Mert hirtelen kettő lett belőled. Nem baj, nem azért kérdezem... Tökre bírom a mutánsokat.
Közelebb hajoltam a férfihoz, és intettem, hogy ő is tegyen így. Körülnéztem, mint aki óriási titkot árul el.
- Én is mutáns vagyok - suttogtam úgy, hogy a körülöttünk lévő három asztalnál mindenki hallotta.

Kérdését kissé felháborodottnak és szkeptikusnak érzem. Teljes joggal lehet az, bár nekem semmi közöm ahhoz, hogy belekeverte magát. Arról csakis ő tehet, hogy rosszkor volt rossz helyen. Először nem igazán értem, hogy mégis mit akar mondani. Ám hamarosan a csodálkozástól kerekedik el a szemem. A keze mentén újraszövi magát az anyag és egy teljesen új, ép felsőt láthatok magam előtt.
- Aztaaa… kösz… köszönöm. – Nyögöm ki nagy nehezen. Még mindig a látottak hatása alatt vagyok. Lassan ismét magamra öltöm a zöld kardigánt, mely megnyugtatóan kezdi átvenni a testem melegét és végre eltakarja a sebhelyeimet. Máris sokkal jobban érzem magam, hogy nem láthatja őket. Az zavarna, nem is kicsit. Felnevet, mire elmosolyodom én is.

Valóban vicces, hogy azon aggódik vajon elszúrta e a készítés során a varrást. Végül ő is azt javasolja, hogy oltassam be magam. ~Mintha nekem nem ez jutott volna eszembe elsőre. Majd felkeresek valami orvost és elintézem fű alatt a dolgot… mint mindig.~ Látom, hogy megdöbben a sztorimon. Tekintete csodálkozó, de szerencsére nem szól közbe. Hagyja, hogy elmondjam, amit el kell mondanom. Ennek örülök, mert nem tudnám összeszedetten elmondani, ha folyton megállítana és rákérdezne erre vagy arra. Aztán a csodálkozó tekintete dühössé válik, szemeit résnyire szorítja össze. Nem szeretem, ha ilyen tekintettel kell, hogy szembe nézem. Félek tőle. Inkább lekapom róla a tekintetemet és a ládát kezdem el nézni, amin fekszem.

Nem tudom, hogy rám dühös-e vagy azokra, akikről meséltem neki. De bármelyik szituáció is áll fenn, nem akarok több rossz dolgot látni az életemben, mint feltétlenül szükséges. Meglep a kijelentésével. És előcsalogat valamit, amit már régóta csak Nick jelentett számomra… a reményt. A reményt egy jobb életre. Egy olyan életre, ahol boldogan és gondtalanul élek Nick-kel és a szüleimmel. Ahol nem üldöznek, nem kell menekülnöm. Lassan itt a karácsony is. Régóta nem karácsonyoztam már. Utoljára 13 éves koromban írtam levelet a mikulásnak a hosszú listámmal, hogy mit kérek tőle. Emlékszem, hogy bár már tudtam arról, hogy valójában nem létezik; mégis úgy tettem, mint aki véresen komolyan veszi a dolgot. Hónapokig tervezgettem, hogy mit kérek végül.

Majd nekiálltam valamikor szeptember környékén megírni a listámat. Már elsőre is igen hosszú lett. Végül hozzáláttam, hogy megkurtítsam. Minden hónapban rövidítettem rajta és kihúzkodtam a kevésbé fontosabb kívánságokat. Így csupán egy oldalas listám lett decemberben, megannyi kéréssel és ajándékötlettel. Az emléktől és a remény érzésétől meghatódva könny szökik a szemembe. A fiúra nézek, akinek még a nevét sem tudom. Ajkaim elnyílnak, de megszólalni nem tudok. Így csupán némán bólintok, jelezve, hogy benne vagyok a dologban. ~Nagyon is benne vagyok. Nick tarts ki, jön a segítség!~ Jut eszembe óhatatlanul ismét kedvesem. Fogalmam sincsen, hogy mi lehet vele. Hogy él-e még vagy hogy elfogták-e. És már telefonon is nagyon régen beszéltünk.

Nézem, ahogy feláll, majd ismét kérdez tőlem. Azonban erre sajnos nem tudok számára pozitív feleletet adni. Ahhoz túl régóta szökésben vagyok szerintem, hogy legyen még bennem nyoma.
- A szer már biztosan nincs meg bennem. Legalább fél éve, hogy megszöktem. Egyébként is naponta kaptuk a szérumot, hogy engedelmes szolgái legyünk… nem hiszem, hogy ilyen hosszan megmaradt volna bennem. De szívesen adok mintának való vért. Hátha találsz valamit. - Ülök fel végül. Amikor a kezét nyújtja, szemeibe nézek és eltökéltséget, magabiztosságot látok bennük. Felkelek, teszek felé egy lépést és elfogadom a kezét. Tekintetemben remény és hitetlenség.
- Tényleg tudsz rajtunk segíteni? – Kérdeztem végül félénken.


//A vastagon szedett rész Mystic karácsonyi kalandjátéka miatt van.//

Elégedetten szemlélem, ahogy elcsodálkozik képességem megnyilvánulásán. Valamiért késztetést érzek rá, hogy

lenyűgözzem. Végülis, ez talán segíthet kiépíteni a bizalomhoz szükséges szimpátiát. A többit pedig majd az idő

meghozza.
- Ugyan, nagyon szívesen! Vállalok még medence, zongora, és autókészítést is megfelelő tervek birtokában - fűzöm

még hozzá, nyilvánvalóan viccnek szánva, ehhez megfelelően vigyorogva.
Láthatóan megnyugtatja, hogy újra felöltözhet. Azok a sebhelyek engem is introvertáltá tennének valamelyest, azt

hiszem. Hát még az élmény, mikor kaphatta őket.

Orvos kapcsán közben eszembe jut valami, vagyis inkább valaki. Meg is említem, ha már így szóba került, hiszen nem

mindegy, kihez megy lőtt seb okán az ember fia vagy lánya.
- Van egy ismerősöm, aki titokban térítésmentesen lát el mutánsokat. Ha gondolod, elviszlek hozzá.
Miért is ne tenném? Ez igazán nem nagy dolog, és amúgy is szeretek vezetni. Ha nem is olyan vakmerően, mint Greg,

vagy az a sportoló gyerek a suliban. Valami Cooper.

Látom, hogy megijeszti a tekintetem, ezért kissé megenyhül az arckifejezésem. Úgy helyezkedem, hogy ismét a látószögébe kerüljek.
- Nem kell félned tőlem! Csak azoknak, akik valamilyen csinált indokkal vadásznak másokra. Mindenkin nem tudok segíteni, de azért néhányan csak az utamba akadnak. Mint te.
Csettintésemre lyuk nyílik a falon a sikátorra. Fejemmel biccentek arrafelé.
- Tudok segíteni. Még ki kell gondolnom, pontosan hogy, de biztosan találunk megoldást. Egyelőre menedéket tudok nyújtani, később pedig utánanézünk Nick hollétének és hogylétének is.
Intek, hogy kövessen, majd a sikátorban megjelenik kedvenc régi Mustangom.
- Pattanj be, kocsikázunk egyet! Most úgy tűnik, egy kicsit elült a vihar.

A poénját először nem értem. Hiába a vigyor, elámulok attól, amit mond. Aztán kapcsolok és az én arcomra is visszaköltözik a korábbi mosoly. Manapság hajlamos vagyok túlságosan is komolyan venni azt, amit mások mondanak nekem. Talán azért van így, mert gyakran ezen múlhat az életem. Amint ismét ruha fedi a sebhelyeimet megnyugszom, és kevésbé leszek tartózkodó, mint előtte. Nem kicsit frusztrált, hogy láthatta őket. Bár nem vettem észre, hogy annyira bámulná őket; de nyilván észrevette azt, hogy gyakorlatilag több harci sebesülésem van, mint némelyik veteránnak. Meglepődöm, amikor említ valakit, aki hajlandó segíteni a magunk fajtákon. Eddig éppen hogy az ellenkezőjével találkoztam lépten nyomon.

Az emberek félnek, ha meghallják azt, hogy valaki más… hogy mutáns az illető. De hiába lenne segítőkész, jelenleg nem nagyon kívánok orvosokat látni magam körül. Legszívesebben a falra másznék a fehér szobák, a vizsgálóasztalok gondolatától is. Félek tőlük. Egyszerűen számomra ezek a dolgok már a fájdalommal és a félelemmel kapcsolódtak össze. Mint valami Pavlovi reflex. Elég volt csak rágondolnom a tűkre és a fehér köpenyes, maszkos orvosokra; máris izzadni kezdett a tenyerem és a testem. Az adrenalin meglódult bennem, izgatottá váltam. Mehetnékem támadt hirtelen.
- Muszáj? - Kérdeztem, hangom fájdalmasan elcsuklott a végére. Egyszerűen nem kívánkoztam egy rendelőbe sem. Jobban szerettem azt, ha egy halandó embert választok ki én magam. Akkor biztosan nem esik bántódásom. Persze nem szoktam ártani az embereknek, csupán elfeledtetem velük még a találkozásunkat is. Így nem kell aggódnom, hogy utólag értesítik a hatóságokat.

Amikor igyekszem „elbújni” haragja elől, de ismét úgy helyezkedik, hogy meglássam. Bizonytalanul tekintek fel rá, nagy adag kíváncsisággal. Talán rosszul teszem, de mondja csak el, hogy mit is akar. Aztán lépjünk is tovább. Az arca már megenyhült, nyoma sincsen az iménti haragnak rajta. Ettől sokkal nyugodtabbnak érzem magamat és a válaszától is. Láttam, hogy csettintett egyet, mire ismét egy bejárat nyílt a falon a semmiből. Még mindig nem tudom megszokni, hogy ilyen képesség birtokosa és csodálattal vegyes ámulatban nézem a sikátort, melyre „ajtót” nyitott nekünk. ~Menedék?~ Kezdetnek jól hangzott, jobbnak, mint a semmi. És így nem kell senkit sem feleslegesen elbűvölnöm. Amikor Nick-et említi, hirtelen kezd hevesebben dobogni a szívem. Már a neve hallatára is hevesen reagál a testem. Ő talán a legfontosabb ember számomra és az, hogy segítségemre lesz a felkutatásában ismét bizakodással tölt el.

Amikor int, lassan és körültekintően lépek ki a sikátorba, majd követem. A sikátorban egy réginek tűnő autó áll, a márkája ismeretlen a számomra. Sosem voltam otthon az autók ismeretében, de igazán áramvonalas járműnek tűnik. Meg sem kérdezem inkább, hogy honnan van. Még a nevét sem tudom, sőt! Igazából alig tudok valamit róla. Például fogalmam sincsen, hogy van-e valami munkája vagy tanul még valahol. Hogy hol lakik, hogyan nem kapták még el eddig és hasonló, lényeges kérdések. Bizonytalanul nyúlok az autó kilincséért, majd lenyomva azt megtorpanok. Ismét elbizonytalanodtam, hogy valóban jó ötlet-e megbízni ebben az ismeretlenben. ~Mi van, ha Stryker épp stratégiát váltott, és így akar elkapni? Hogy összebarátkozom valakivel, aki aztán orvul hátba döf?~ A paranoiám ismét felülkerekedett rajtam, de lassan megnyugodtam, ahogy a kihalt utcán végigtekintettem.

Végül összeszedem magam és beülök az autóba. A biztonsági övet bekapcsolom, ez kissé megnyugtat. Még sosem ültem az első ülésen. Az mindig anyu helye volt. A szüleim azt mondogatták, hogy ha nagyobb leszek majd és magasabb, akkor én is ülhetek ott. Ám elraboltak és erre sosem került sor. Most sem vagyok valami túl magas, kisebb koromban még inkább pici voltam. Bizonytalanul tekintek az autóban lévő rádióra. Majdnem 5 éve, hogy nem hallottam rádiót és nem néztem tv-t. Amióta menekülök, azóta sem. Egyszerűen megelégedtem az étellel és a fekhellyel, nem igazán voltak olyan igényeim, mint a szórakozás. Hiszen még a legalapvetőbb szükségleteimet is csak óvatosan mertem kielégíteni. Már nyitnám a számat, hogy megkérjem, kapcsolja be. De végül beleharapok inkább alsó ajkamba és nem szólalok meg.

Ám gyomrom sokkal beszédesebb kedvében van, hangos korgással jelzi éhségemet. Való igaz, hogy már ebédidő van lassan és reggel óta nem ettem egy falatot sem. A táskámba túrok, némi maradék élelem után kutatva, de csalódnom kell. Még csak egy müzlit sem lelek, amivel csillapíthatnám éhségemet. Hogy eltereljem a figyelmemet, a nemrégiben eltulajdonított mobiltelefont veszem elő. Reménykedem benne, hogy Nick jelentkezett, ám még csak egy sms-t sem írt. Kezdek tényleg aggódni, hogy mi lehet vele. A héten már kellett volna hívnia. ~Remélem nem esett semmi baja és nem kapták el.~ Teszem hozzá gondolatban.
- Szerinted nem lesz ebből gond? Nem fognak felismerni? - Kérdezem aggódva. A félelmeim és a paranoiám ismét előtérbe kerül azáltal, hogy Nick miatt szorongok.