Coney Island

Bólintottam.
- Helyes. Mert ha miattad kerülne bajba... Nem csinálnék semmit, mert simán beleépítenél a betonba, de nagyon mérges lennék, az tuti. És ilyenformán nyilván Lynn is kimarad a buliból. Előre szólok, hogy nem lesz könnyű dolgod, ha távol akarod tartani. Bilincset és acélsodronyt ajánlok, esetleg egy föld alatti atombunkert, ahonnan nem tud meglógni.
Virgil-re mosolyogtam, majd visszafordultam Darienhez.
- A ritkítás az ritkítás, ne szépítsd. De ha muszáj, nem fogok kényeskedni. Már csak azt nem tudom, mégis mi a jó fenét csináljak ezekkel a kavicsokkal.
De amint kimondtam, tudtam, hogy hiba volt. Óriási hiba.
Az a kis fény, ami az üvegezett ajtón betévedt, majd riadtan visszafordult, most teljesen megszűnt. Egy óriás állta el az útját. Megvolt vagy két méter húsz centi, és ha saccolnom kéne, azt mondanám, hogy legalább kétszáznyolcvan kiló. Színizom, persze, mi más.
Ismertem őt. A Főnök leghalálosabb fejvadásza, személyesen. A fizikai testéből adódóan is keresztül megy a téglafalon, mindenféle mutáns képesség nélkül... De persze képessége is van, csak, hogy viccesebb legyen a dolog. Nyomkövető. Amint megszerzi a célpont bármelyik részét, hajszálát, vérét, ilyesmit, máris útnak indulhat. És akkor jaj annak, akire ráuszították. Nem is beszélve arról, hogy ez csak amolyan plusz kis képesség, a csápok mellett... Igen, csápok. Képes magából hat vagy nyolc, négy-öt méter hosszú, izmos, rohadt erős csápot kiereszteni, amik érintésre égetik a bőrt. Szimpatikus, nem? Mintha maga a természet teremtette volna fejvadásznak.
- Izé, Darien, az a fickó azt fogja mondani, hogy adjam neki...
- Add nekem!
- Nem megmondtam?

-Ugyan Darren, arra nem lennék képes - feleli, biztatóan mosolyogva, s még a férfi vállát is megveregeti - nem tudok megjelenni, amíg valamelyik testrészem belelóg valami szilárd tárgyba. Ami pedig a lányokat illeti, már így is nyakig benne vannak, de ne aggódj, a terhes menyasszonyom inkább távol tartanám a tűzvonaltól...
Ami a földalatti bunkert, inkább nem is kommentálja, bár szerinte komoly naivitás azt képzelni, hogy Lynn-t ilyen egyszerű lenne fogva tartani. Teljesen elképzelhetetlen, hogy a nő nem folyna ki a bilincsiből, és szökne meg a szellőztetőrendszeren át, majd hívna segítséget, és térne vissza a felmentő sereggel, hogy szétrúgja mindenki seggét odalent. Na persze, nem sokkal később történik majd valami, ami ezt a poént még keserűbbé teszi a számára, de maradjunk inkább a jelenben. A jelen sem valami rózsás...
-Szerintem add oda neki - feleli, rá sem hederítve a férfira.
-Boower úgyis vadászik ezekre a kövekre, jobb, ha nem nálad van, így is pont elegen akarnak megölni.
Tekintetét csak ezután emeli az emberi Bivaly/Sztegoszaurusz keverékre. A lény láttán nyel egyet, s némileg a hangsúlya is veszít a nemtörődömség zamatából.
-Azta, te aztán nagyra nőttél.

- Kösz, ez kedves tőled...
Egy bérgyilkos komolyan megosztotta velem a képessége gyenge pontját? Vagy bízik bennem, vagy úgy gondolja, még így is esélytelen lennék. Ez utóbbin nem lepődtem meg, mivel én is így gondoltam.
Megráztam a fejem. Nem akartam pont ennek a nagyra nőtt baromnak adni a gyémántokat. Igaz, azt sem láttam be, mi mást tehetnék. Láttam Darien arcán a meglepetést.
- Ha odaadom neked, elmész és békén hagysz minket?
Az óriás elvigyorodott. Sokszor lehet hallani, meg olvasni, hogy valakinek gonosz volt a vigyora. Hát, nem volt az. Ez volt a gonosz vigyor. Sőt, ez volt minden gonosz vigyorok ősatyja.
- Nem. A fejedért is sokat fizetnek.
De én szeretem a nyakamon tudni...
Még be sem fejezhettem, máris egy csáp lendült felém. Mi a fene? Legutóbb még majdnem egy perc volt, mire ezeket kinövesztette. Úgy látszik, fejlődik a kis... Vagyis nagy rohadék.
Lebuktam és a zakóm zsebébe gyűrtem a gyémántokat. Lekaptam Virgilt az asztalról, és guggolva indultam el valami fedezéket keresni.

-Szóra sem érdemes...
Ahogy a férfi felvonultatja teljes fogsorát előttük, azzal a tipikus mosollyal, amit utoljára a Cápamese egyik szereplőjétől látott, már sejti, hogy ennek nem lesz jó vége. Kezével finoman tapogatózni kezd az övébe rejtett 45-ös kaliberű fegyver után, amit ma természetesen nem hozott magával, francba!
-Na bumm, az én fejemért lovaggá is ütnek, mégsem vadászol rám - szól flegmán, majd eltűnik a székkel együtt, amin ült. Támadója háta mögött bukkan fel újra, hogy egy erőteljes suhintással széttörje a fején a szú rágta rozoga ülőalkalmatosságot, szálkákkal, és forgáccsal beborítva áldozatát, illetve kis szerencsével gazdagítva őt pár kék folttal.
~Hát, ha felsértettem valahol a bőrét, tuti elpatkol a fertőzésben, kár, hogy az nem elég gyors.~
-Mi lenne, ha megbeszélnénk a dolgot? - Kérdi, ahogy hátrébb ugrik. Reményei szerint elég időt nyert Darren-nek ahhoz, hogy tervének asztal alatt bujkálós fázisát teljesítse, és rátérjen a visszavonulásra, vagy arra, amit a második porcióban gondolt. - Nincs kedvem megölni téged. - Hazudja még gyorsan, s közben a termet használható gyilkolóeszközök után pásztázza.

Rohadt, szemét, idióta csápok! Hát szabad ilyet csinálni? Most komolyan! Milyen már az, hogy beülök egy haverral egy kocsmába, megdumálni az alvilági hatalomátvételt, és erre tessék, jön egy fószer csápokkal, de komolyan, kicseszett csápokkal, és ránk támad! Jelentkezzen, akivel ez már előfordult... Ne te, barom! Te engedd csak le a csápjaidat... Aú! Ez fájt! Még szerencse, hogy csak ruhát ért...
Tovább kúsztam az asztalok között, fél kézzel magamhoz szorítva Virgilt. Szegény kis cserepes, mellettem mindig bajba kerül...
Aztán mikor már ott tartottunk, hogy Szellem megpróbált alkudni ezzel az idiótával, felderengett bennem valami. Elvégre... Mutáns volnék, vagy mi.
Egyszerre két szék és egy asztal lebbent a magasba, és indult el ellenfelünk feje felé. Az asztalt csápok törték ripityára, az egyik széket félreütötte a kezével, de a másik homlokon találta. Mintha, talán, esetleg, szóval lehetséges, hogy egy icipicit megingott tőle.
- Oké, Darien, te jössz!
Végül is én csak egy tolvaj vagyok, nem? Ő a harcos...

~Darien? DARIEN??? Bakker, el kéne beszélgetni arról az asszonnyal, hogy miért nem mondtam el neki az igazi nevem...nos, gyakorlatilag soha...Kösz Ratna...~
A csápok úgy tűnik még mindig nem őt akarják, bár ezt valahol meg tudja érteni, az arcát nem ismeri ellenségük, és annyi gyémánt sincs nála, mint az ember elvárhatná egy bérgyilkostól, ezért aztán még jó, hogy a növénybarát Darren került bajba ismételten.
~Na jó, ideje a pokolba küldeni ezt a Hentai rajongót.~
-Hé te! - Kiált felé, ha esetleg nem figyelne rá, az után, hogy kertész barátja felhívta rá a figyelmét, hogy most ő jön. - Nesze! - A bárpult mögé teleportált eddigre, és miután fejbe verte a csapost az egyik kezébe akadó üveggel, áttért arra, hogy ellenségüket dobálja meg az összes palackba zárt tömény szesszel, amit csak talál. Nem aprózza el, kizárólag olyan dolgokat hajít el, amit még ő sem merne meginni, és másnak sem szabadna, hisz majdnem biztos, hogy ezek a házi kotyvalékok inkább alkalmasak üzemanyagnak, mint emberi fogyasztásra. Na persze, ha a székkel ki tudta védeni a pacák, ezzel sem lehet gondja, legfeljebb az arcába spriccel az a néhány liter pia, és legrosszabb esetben megvágja magát pár üvegszilánkkal, de egyenlőre ennyi.
-Na jó, van valakinek tüze?
Újra eltűnik, mielőtt a csáp eltalálhatná, így aztán helyette a háta mögött lévő polc semmisül meg. A látvány, ahogy vízesésként folyik a földre onnan a sok tönkre ment ital könnyet csal a helyik alkoholisták gyülekezetének szemébe, Darien azonban nem törődik vele. Ellenségük háta mögött bukkan fel, meggyújtja a zsákmányolt öngyújtót, aztán pedig eltűnik, mielőtt az beleshetne a fickó lába köré gyűlt egyre növekvő szesztócsába.

Ég a nagy csáp ég, el ne aludj, ég...
A bunyónak vége volt, és éktelen bűz terjengett a krimóban. A csápos rohadék hullája felett álltam.
- Ember... - néztem Darienre - Ezt nagyon durván hazavágtad. Asszem, félek tőled.
A kocsma törzsközönsége mozdulni sem mert. Egy, egyetlen egy mobiltelefont kellett csak elhappolnom a tulajdonosától. Senki más nem hívta a rendőrséget. Ez valahol nem is meglepő, tekintve, hogy egy teleportálós meg egy asztalemelgetős őrült épp most sütött meg egy egy csápos őrültet a szemük láttára. Basszus. Ettől tuti rémálmaim lesznek...
- Egyáltalán, miért nincs nálad pisztoly? Az orvos is hord magával fonendoszkópot, nem?
Elfordultam a parázsló fickótól. Láttam én már pár kemény dolgot, de ez mindenképp belekerült a top ötbe.
- Na húzzunk innen a jó fenébe, mielőtt valami túlbuzgó fickó kihívja a zsarukat. Külön megyünk... Tuti kidobnám a taccsot, ha most kéne veled utaznom. Később találkozunk...
És már mentem is kifelé az ajtón.

//Kösz a játékot, és bocs, hogy így elhúzódott//

Fanyarul vigyorogva sandít rá Darren-re, aztán szemeit a plafonra emeli, és megrázza a fejét. Néha nem biztos benne, mennyire kéne komolyan venni ezt a figurát...illetve, hogy van-e olyan alkalom egyáltalán, hisz mégis csak arról van szó, aki sétáltat egy szobanövényt. A randa összeégett hullát még megpiszkálja egy bottal, biztos ami biztos - közben pedig kicsit azért hüledezik maga is, nem gondolta volna, hogy ilyen jól sikerül a támadása. Persze olvasta valahol, hogy a tengeri állatokat elég kevesebb ideig is sütni de na...
-Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van pisztolyra? - Kérdi, azt az adalék információt pedig, hogy megszokásból nem hord magánál fegyvert, ugyanis kedvenc szabadalmaztatott bűvésztrükkjének(pisztolyból a tár eltüntetése) első áldozata saját maga volt. Manapság már rá tudja venni a golyókat, hogy ne maradjanak otthon, de megszokta nélküle...
-Úgy hallottam, hordanak igen - feleli, halványan elmosolyodva, hisz erről egyértelműen Lynn ugrik be neki, és az, hogy még a Halloween jelmezében is magával vitte a fél rendelőt, szóval igen, egy orvost biztosan ismer, akinél mindig van.
~Hmm...a pisztoly, mint orvosi műszer? Dr.Darien Darrow, Mortológus. Édesen hangzik.~
-Ahogy gondolod, de vigyázz magadra...
~..utálok rossz híreket átadni Ratna-nak!~ Teszi még hozzá a szellemvilágban, aztán maga mögött hagyja ezt a randa kocsmát.

//Én is köszi! //

//Előzmény: New York-i városi könyvtár beugrottál //

A fél órás út végeztével - mely alatt azért továbbra sem száguldott ész nélkül(a költői túlzások ellenére csupán 20-30 km/h-val tekerte feljebb as ebességmutatót, esetleg 40-50, ha az sem volt elég), tekintettel a hozzá képest törékeny utasra - Brooklyn egy távoli szegletében kötnek ki a kiindulási ponthoz képest. A távolban a házak fölött pont kivehető az óriáskerék forgó teteje, és ha nagyon fülel az ember a karneváli muzsikát is elhordozza idáig a szél, ám ők most nem a vidámpark miatt jöttek ide. Egy laza rúgással kioldja a motor támasztóját, majd Lily után ő is leszáll, a sisakot pedig visszateszi a tárolójába.
-Örülök, hogy tettszett - feleli mosolyogva - ha szeretnél, bármikor mögém ülhetsz.
Egy kacsintás, majd a bolt cégére felé fordul, ahová jöttek. A táblán egy hatalmas, legalább 8 gombócot tartó tölcsér álldogál, tejszínhabbal a tetején, csokidarával gazdagon megszórva, ám ez a hely híres arról, hogy a többi cukrászdával ellentétben itt ez nem csak álomadag, sőt, egészen minimálisnak számít. Mellesleg a tortáik is finomak, bár a rossz ízű epertorta komoly egzotikumnak számít, szerencsére.
-Ez a legmesszebb fekvő cukrászda a városban, ami hirtelen az eszembe jutott - magyarázza, aztán feltárja az ajtót a szőke szépség előtt, és előre engedi őt, majd ő is követi a szerencsére nem túl zsúfolt terembe. Amint megkapják a tortáikat máris helyet foglal egy félreeső asztalnál, hogy ha esetleg ezt a helyet is kirabolnák, legalább a sütit legyen idejük megenni ezúttal.
-Szóval, mit érdemes még tudni Lily Gabe-ről, azon kívül, hogy szereti a sütit, és a jelek szerint imád motorozni? - Kérdi nevetve, térde pedig néha véletlenül hozzáér egy röpke pillanatra a nő térdéhez. Éppenséggel hátrébb tudna ülni a szűk fülkében, ha nagyon akarna, de neki nem sürgős, kicsit sem. Amúgy a kérdés elhangzása után mohón vág le egy nagyobb darabot a tortaszeletéből, és úgy veszi a szájába, mint aki egy hónapja nem látott ételt. Na igen, sosem lehet tudni, mikor tör rájuk még egy őrült.

Nyaktörő sebességgel száguldottunk, én pedig a bőség zavarában voltam, mert nem tudtam, melyik tetszik jobban, a kilátás, az eszméletlen gyorsaság, vagy a kellemes társaság. De minek is választani? Mind a háromért odavoltam, és talán éppen ezért voltam ennyire feldobva. Hideg levegő csapott az arcomba, ahogy suhantunk előre, és egészen biztosra vettem, hogy az orrom és az arcom már teljesen kipirult, de hát ez akkor is így lett volna, ha nem érte volna ennyi hideg, hiszen annyira élveztem az utat, hogy majd szétfeszített a lelkes öröm. Pedig tényleg azt hittem, hogy az életemért fogok imádkozni, miközben csukott szemmel próbálom átvészelni az izgalmas, de felettébb veszélyes utat. És mégsem!
Mikor leszálltam a motorról, legszívesebben fél lábon szökdécseltem volna, és visongtam volna, hogy még egyszer, még egyszer, de visszafogtam magam, és reméltem, hogy nem látszik azért annyira rajtam, hogy milyen ütődött módon virulok valami miatt, ami igazából teljesen hétköznapi. Rozsomák számára legalábbis biztosan az, elég gyakorlott motorosnak tűnt.
A hely, ahova érkeztünk egy viszonylag félreeső szegletében volt a városnak, de a vidámpark azért közel volt. A vidám zenebona nagyon is illet a mostani hangulatomhoz, ami annál is jobban meglepett, mivel az imént még halálos veszélyben voltam. (Nem a motorra gondolok, hanem a terroristákra.)
Végre a tortám fölé hajolva, apró, de szaporán egymást követőfalatok után, elnevettem magam a kérdésére csakúgy, mint ő. Időközben Inimmát is előhívtam, hogy csipegethessen a szalvétára halmozott morzsákból, amiket neki tettem félre.
-Én sem tudtam, hogy szeretek motorozni, elvégre ez volt az első - vallottam be szégyenlős mosollyal. - De nagyon élveztem. Bár vezetni nem merném... igaz, nem is tudom, hogy kell, még autót sem tudok vezetni.
Magára a kérdésre megvontam a vállamat.
-Könyvek - mondtam egyszerűen. - A legtöbben ezt hoznák fel elsőnek... és valószínűleg utolsónak is, ha rólam volna szó. Nagyon sokat olvasok, imádom a könyveket. Vannak barátaim, de a legtöbbször Inimma az egyetlen társaságom. Jól megvagyunk ketten, igaz, kisfiú? - simogattam meg finoman a fejét, mire jólesőn hunyorgott rám, de aztán már vissza is tért a süteményevéshez.
A tortaszelet gyorsan fogyott, úgyhogy intettem a pincérnek, hogy hozzon egy újabbat, aztán nagyot kortyoltam a jeges teámból. A nagy izgalom és a forró időjárás eléggé kiszárított.
-Na és te? - érdeklődtem, miközben magam elé húztam az újabb szelet tortát. - Tényleg torna tanár lennél? Csak mert nem tűnsz valami tanárosnak. Mármint - visszakoztam ijedten - nem úgy értettem. Biztos nagyon jó tanár lehetsz. Csak hát benne voltál a híradóban, mint veszélyes mutáns, bár azt nem nagyon hiszem el. Meg egyébként is, a tanárok általában... nem is tudom... szabályfüggőbbek. Te meg olyan... normális vagy. Oké, ezt zseniálisan körülírtam jöttem zavarba, és inkább a sütimet néztem, amíg arra vártam, hogy válaszoljon.
Persze felmerült más kérdés is, de az olyan kényes volt, hogy inkább a végére tartogattam.
-Ami a könyvtárban történt - kezdtem lámpalázasan döfködve a teámat a szívószállal, amitől a jégkockák zörögve mocorogtak benne - mennyire gyakran esik meg veled? Vagy az csak a csata hevében előforduló semmiség volt? Nem akarom túlreagálni, csak... hát érted... mégiscsak megcsókoltál. - Ekkor már a világ minden kincséért sem néztem volna a szemébe. - De ha azt mondod, nincs miről beszélnünk, rendben van.

-Viccelsz? Ahogy menet közben biztattál, már kezdtem azt hinni, hogy hazafelé te akarsz majd vezetni - nevet fel jókedvűen - én simán el tudnálak képzelni egy ilyen járgányon.
A torta - mint az ilyesmik általában - túl gyorsan fogy el a tányérjáról, és most az egyszer nem zavarja, hogy nincs itt sör ízesítésű süti...vagy csak sima sör. Villájának hegye néha mellé megy a tányéron, ő ugyanis elmélyülten figyeli, mit felel Lily, annak ellenére, hogy a könyves dolog tényleg nem lepi meg egy kicsit sem. Tortája végeztével a morzsákat egy helyre kotorja tányérján, majd azt is odatolja Inimma elé.
-Á, szóval fiú! Akkor ezért védelmezett téged annyira a kis lovag. - Állapítja meg, még mindig vigyorogva, majd fürgén elrántja az ujjait a tányér szélétől, ha a pici kanári felé mozdul. Nagyon tud csípni ez a jószág, és még egyszer nincs kedve kipróbálni a dolgot.
-Igen, valóban az vagyok - feleli, kissé komorabb hangon, ám ma a Xavier gondolata sem képes őt teljességgel lelombozni. - Az már más kérdés, hogy mi számít tornaórának egy mutáns suliban...
És akkor Lily megint bókol, ő pedig már megint nem tud nem mosolyogni. Azért azt meg kell hagyni, hogy a "olyan normális vagy" kissé tényleg furcsán hangzik, fel is vonja a szemöldökét, már csak azért is, mert ezzel nem vádolják valami sűrűn.
-Köszönöm, azt hiszem...De tudod, nem minden tanár szabálymániás, ahogy a könyvtáros lányok közül sem mindenki unalmas, sőt, van aki kimondottan érdekes, és szórakoztató.
Lily nem tudhatja, hogy ő az egyetlen könyvtáros, akit Logan ismer, de még így is elég nyilvánvaló a férfi hangsúlyából, hogy kire célzott az előbb.
-Egyébként pedig, tényleg veszélyes vagyok - ismeri be, lágyan duruzsolva - de csak ha nagyon muszáj.
Hallja, milyen gyorsan kezd verni a nő kis szíve, és látja is rajta, mennyire elvörösödik a következő kérdés feltétele előtt, ezért nem nagy meglepetés a számára, hogy mi a következő kérdése. Mivel úgy gondolja, ez intimebb téma, közelebb húzódik hozzá, hogy combjaik éppen, hogy összeérjenek a széken, és az asztal fölött valamivel közelebb hajol a poharát tanulmányozó szépséghez.
-Nagyon örültem, hogy nem esett bajod - feleli suttogva - gyűlölöm, ha valaki kezet emel egy nőre, és... - Lágyan megérinti asztaltársasága orcáját, hogy kissé maga felé emelhesse, és a szemébe tudjon nézni. - Az igazság az, hogy tetszel nekem.

-Áh, köszi, de akkor kezdetben fogd hátul az ülést, és tolj, ahogy egy kezdő biciklisnél szokták - nevettem fel a feltételezésre, hogy majd én vezetek hazáig.
Inimmának természetesen nem volt elég az én maradékom, azonnal lecsapott Rozsomákéra is, és ha nem kapta volna el a kezét időben, a falánk kismadár bizony nem kímélte volna.
-Inimma, nem szabad - szóltam rá szigorúan, majd miután a kanári sértődött csipogással visszavonult Rozsomák pohara mellé, bocsánatkérően néztem rá. - Bocsánat, de azt szereti, amit én, úgyhogy az epertortáért odavan. Ha nem vigyázol még a kezedről is lecsipegeti a ráragadt cukormázat.
A kismadár úgy tűnt hallotta, miről volt szó, mert megbántódottan ugrándozott arrébb, majd befészkelte magát Rozsomák keze alá, és csakazértsem kezdte el megszabadítani a ráragadt morzsáktól. Rosszalló fejcsóválással sóhajtottam fel, ahogy a sértődött elvonulását néztem, bár a nagy kéz alól alig sárgállott ki valami belőle.
Aztán inkább arra figyeltem, amit a nagyobbik mondott.
-Hát nemigen tudom, hogy milyen órák vannak a Xavierben - vontam meg a vállam. - Szóval akkor testnevelés órák ezek szerint nincsenek. Mindegy, ha ennyire nem akarsz beszélni róla, nem muszáj, csak kíváncsi voltam, mi a szakterületed.
Bókjára szégyenlősen mosolyodtam el, és nagyon gyorsan másra tereltem a szót.
-Hmmm... de finom ez a torta...
~Lily, most őszintén, ezt komolyan gondoltad?!~
-Hát az előbb jól jött, hogy tudsz veszélyes is lenni - bólogattam komolyan. - Ha olyan tutyimutyi lennél, mint én, sosem szabadultunk volna ki onnan. Legalábbis nem élve.
Aztán jött a kényesebbik téma, amit alig akaródzott felhoznom, de muszáj volt megbeszélnünk. Amennyire jól kezdődik, vagyis hogy nem kell azt a csókot komolyan venni, csak felindulásból kaptam, annyira rosszul fejeződik be. Ahogy közelebb húzódott, felsőtestből úgy dőltem én hátrébb. Alig akartam hinni a fülemnek.
-James - kezdtem bele anélkül, hogy tudtam volna, hogy akarom elmondani, amit muszáj volt elmondanom. - Nézd, ha mások lennének a körülmények... hát akkor sem hiszem, hogy egyhamar elmennék veled randizni. Ne vedd magadra, nem veled van baj, de hát nézz rám, szerinted mennyi idő, amíg rá merem szánni magam ilyesmire? De mi ketten... az nem működne. Te halhatatlan vagy... én meg fogok halni. Hogy kezdjek úgy bele egy kapcsolatba, hogy máris látom a lejárati dátumát? Ha már öreg leszek, biztos nem akarsz majd velem lenni, és nekem is furcsa lenne. Azon kívül pedig, ha ne adj' isten belém szeretnél... hányadik szerelmed lennék, akit elvesztesz? Ezt nem akarom neked.
Borzasztó rémesen éreztem magam, legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna, de muszáj volt a végére érnem.
-De én is kedvellek. És a barátságod nagyon fontos lenne nekem, ha... ha még szóba állsz velem ezek után - sütöttem le a szemem.

A kismadár viselkedése roppantmód meglepi őt, hisz valamiért a legtöbb apró élőlény egy cseppet sem találja őt bizalomgerjesztőnek, sőt! A többség inkább messzire elkerüli a kezeit, Inimma pedig menedéket keres alattuk. Egy ideig nem tudja, mit kezdjen vele, de aztán felötlenek benne Lily szavai(azokat szereti, amiket én) és erre rögtön kicsit derűsebben látja a helyzetet, a törékeny jószágot pedig egy tollpihe gyengédségével cirógatja meg, hatalmas kezével.
-Hagyd csak, engem nem zavar. Egyébként vannak testnevelés órák, hogyne lennének, csak azok, amiket én tartok...nem arról van szó, hogy nem szívesen beszélek róla, csak ha őszinte vagyok, úgy fogok hangzani, mint egy beszívott Star Trek fanatikus, de ha nagyon kíváncsi vagy, talán egyszer megmutathatom.
A tutyimutyi szó hallatán hangosan felnevet, de úgy, hogy tőle visszhangzik az egész cukrászda.
-Mondja ezt a csaj, aki egymaga dacolt az egész rendőrségi kommandóval - böki ki végre, de már jóval halkabban, hisz sejti, hogy ezt talán nem szeretné nagy dobra verni. - Előtte meg hazudott az elrablójának, hogy időt nyerjen, a másikra meg rátámadt, mikor az egyedül maradt vele. - Letörölgeti nem létező örömkönnyeit, aztán még halkan hozzáteszi. - Nemcsak belevaló vagy, de szerény is, ez nem semmi.
Ezen a ponton nem hitte volna, hogy lehetséges, de mégis rálelt valamire a nap folyamán, ami okot ad rá, hogy végre letörölje azt az idegesítő vigyort a képéről. Már akkor gyanítja, hogy itt valami nem stimmel, amikor Lily a zuhanást is megkockáztatva elhúzódik tőle, a szavai pedig...
-Túl sokat gondolkodsz - feleli még mindig lágyan duruzsolva, és már indulna is a keze, hogy megragadja ezt a szépséget, és határozott vadsággal, de mégis féltő gonddal az ajkaihoz rántsa őt megint, és egy újabb szenvedélyes csókban forrjanak össze, mint ott a könyvtárban. Tudja, hogy ő is tettszik neki, ezt kár lenne tagadni, és abban is majdnem biztos, hogy képtelen lenne ellenállni a belőle áradó állatias vonzerőnek, és mindössze annyi lenne a dolga, hogy magához szorítsa, az ölébe kapja, és elhurcolja őt haza, ahol aztán egy olyan éjszakát töltenének együtt, amit amíg él, nem felejtene el ez a lány. Olyan könnyű lenne lerohanni, és megkaparintani őt...vagy mégsem? Ha ilyen biztos benne, ugyan mi az oka annak, hogy képtelen megmozdulni...
-De sajnos, pont ez az, ami tettszik benned...
Hátrébb húzódik, nehogy lelökje szegény lányt. Annyira szeretné elmondani neki, hogy amit mond, hülyeség, hogy nem ártana tükörbe néznie, mert amikor ő néz rá, nem épp olyasvalakit lát, akinek szégyellnie kéne magán bármit is...de inkább nem teszi, szegény így is tönkre fogja tenni lassan a fagyasztógépet, annyira izzik gyönyörű, a naplemente színében ragyogó arca.
-Nyugi kislány, nincs semmi baj - feleli, annyira meggyőzően, amennyire csak tőle telik, pedig valami mintha szúrna a mellkasában. Lehet mégsem volt ehető az a csillogó dísz a torta tetején? - De Jesszus, at mondom tettszel, és te már a nyugdíjas éveinket tervezgeted? - Kérdi nevetve, hogy oldja egy kicsit a feszültséget. - Na mindegy...ne haragudj, de muszáj volt megpróbálnom, remélem érted....szóval a Xavieres órák...Láttál régen Star Trek részt? Én sem, de azért megpróbálom elmagyarázni...
Ez után mégiscsak körülírja, hogy néz ki a harci terem, és milyen élmény ott lenni. Tényleg úgy fest közben, mint egy beszívott Sci-fi fanatikus, vagy mint Sean, ha nem hagyják aludni...

Amikor azt mondta, pont ez az, ami tetszik neki bennem, lassan lehunytam a szemem. Bár nem tudtam, pontosan mire gondolt, de nem is volt rá szükségem. Inkább mondta volna, hogy csak viccelt, és felejtsük el az egészet! De végül csak hátrébb húzódott, így megint kényelmesen ülhettem, igaz még mindig elég közel voltunk egymáshoz.
-Sajnálom... - motyogtam, és a valaha volt legnagyobb erőfeszítéssel belenéztem a szemébe.
Egyenesen abba a két szomorkás mosollyal csillogó szempárba azon a kedves arcon, amit el tudtam volna képzelni, hogy finoman végigsimítok, hogy reggelente csókot lehelek rá, hogy lágyan ébresszem fel a gazdáját, hogy elvesszek ezeknek az erős karoknak gyengéd ölelésében, hogy beletúrjak a hajába, játsszak a szakállával, megismételjük még azt a csókot százszor, ezerszer, milliószor, hogy az ujjaimat a mellszőrei közé fúrom, hogy eszkimópuszit adjak neki munkábamenetel előtt, hogy egy pici gyerek széttárt karokkal fusson felé, miután letettem az ölemből a földre, és azt kiabálja, hogy ,,Papaaaa! Papaaaa!"...
James-nek igaza volt: túl sokat gondolkodok. Vagy inkább kínosan szétkomplikálok mindent.
-Dehogy haragszom, nem - ráztam a fejem, és mosolyognom is sikerült hozzá. Aztán egy kicsit haboztam, de aztán mégis közelebb hajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára, hogy biztos legyen benne, tényleg nem haragszom. - Nagyon édes volt, és igazán jól esett. De ez a helyes döntés. Majd találunk magunknak valakit, aki igazán hozzánk illik. Te egy halhatatlan, motoros-harcos lányt, én pedig... nem is tudom... valakit.
Örömmel vettem, hogy a beszélgetés ezek után a tanórákra terelődött, ami a legkevésbé sem mondható romantikusnak. Időnként hangosan nevetnem kellett, mert tényleg úgy adta elő, hogy komolyan vissza kellett gondolnom, hogy a munkájáról kérdeztem, vagy arról, hogy látta-e a Deep Space Nine tegnapi epizódját. De ahogy hallgattam kezdtem egy kicsit elbizonytalanodni. Most ez az ember ennyire gyűlöli a munkáját, vagy ennyire él-hal érte? Tényleg nem tudtam volna eldönteni, mint ahogy azt sem, hogy vajon az ő esetében feltétlenül szét kéne a kettőt választani!
-Lehet, hogy nagy hiba volt a részemről, hogy nem jártam a Xavierbe. Nagyon jó hely lehet. Mióta tanítasz ott? És egyébként... ha nem veszed tolakodásnak... ha már itt tartunk... megkérdezhetem, hány éves vagy? Nem minden nap találkozom halhatatlannal, és tudod az tény, hogy elég sokat olvasok, de nem tudhatom, hogy mennyire pontos, amit a múltról feljegyeztek. Izgalmas lenne, ha el tudnál nekem mondani ezt-azt. Például... nem is tudom... Sissy tényleg olyan vékony volt? Napóleon olyan alacsony? Ismerted Lincolnt? Milyen ember volt, mármint a hétköznapokban. Annyi mindent láthattál! Olyan vagy, mint egy hatalmas könyv - mosolyogtam rá lelkesen.

-Ugyan, tényleg nincs semmi... - ám ahogy a puha ajkak megérintik durva, szőrös arcát, valamiért elakad a szava. Lily lassított felvételen húzódik vissza, számára pedig végtelenül hosszúnak tűnik a fél másodperc, ami ahhoz kell, hogy végre befejezze a megkezdett mondatot. - ..baj.
És akkor a lány megint beszélni kezd, ő pedig csak mosolyogva hallgatja őt, néha-néha közbeszólva érces hangján valami ilyesmit, hogy: "Halhatatlan motoros lány? Fel is adok egy ilyen hirdetést amint hazaértem." De leginkább csak bólogat, és biztosítja róla Lily-t, hogy ha neki jól esett, akkor már megérte a dolog. A kedvéért még a suliját sem szidja úgy, mint szokta, bár a jelek szerint érződik a szavain, hogy néha..na jó, majdnem mindig az agyára megy az a hely.
-Ugyan, magadtól is rájöttél, hogy ne legyél közveszélyes, és még normális munkát is találtál...a professzor persze büszke lenne egy ilyen volt diákra, de neked semmi szükséged nem volt egy ilyen bentlakásos sulira a jelek szerint.
Nem tagadja, kicsit mellbe vágja a kérdések rohama, de aztán nagy levegőt vesz, és megpróbálja felidézni azokat a dolgokat, amire még érdemben is tud válaszolni.
-Csupán 170 vagyok, szóval nem, nem találkoztam soha Napóleonnal, erről a Sissy-ről vagy kiről meg szerintem te többet tudsz, mint én, Ami viszont Lincoln-t illeti, őt véletlenül láttam élőben a polgárháború alatt, de csak arra emlékszem belőle, hogy nagyon-nagyon magas hangja volt, szinte már fülsértően. Nagyon tudhatott szónokolni, ha elnézték neki azt a rajzfilmfigurára emlékeztető hangot...illetve, a rajzfilmfigura hangja emlékeztet rá. - Furcsa látványt nyújthat, ahogy szívószálán keresztül beleszürcsöl a saját turmixába, de mit csináljon szegény, ha egyszer kiszáradt a szája, és itt csak kunkori, színes szívószálat adnak az embernek.
-Sajnos többnyire csak a háborúk azok, ami lényegesben részt vettem a történelem során. Ott voltam mindkét világháborúban, Vietnam-ban, és persze ezekben az újabb mutáns balhékban is, de az nem ugyanaz. - Befalja az utolsó darabkáját is a nemrég kihozott új tortaszeletének is, majd megissza a turmix utolsó cseppjeit is. - Sajnálom, hogy nem vagyok olyan érdekes, mint remélted. - A beszélgetés alatt megpróbálja teljesen leplezni, milyen szomorú az elutasítás miatt(bár ennek okát maga sem érti még egészen), most azonban a végén egy pillanatra megint keserűbb volt a hangja, mint a helyzet indokolná.
-Lassan nem ártana hazavinnem téged, mielőtt a madárkád cukorbeteg lesz - jelenti ki, újra a vidámság álarca mögé bújva, és mutatóujjával gyengéden megcirógatja Inimma fejét. - A könyv azért még nálam maradhat, csak mert nem vagyok színész? Ratna csalódott lenne, ha anélkül mennék haza...
~És nagyon nem jó, ha ő csalódott...brrr....~

-Hát ez nem egészen az én érdemem, Inimma nem igen tud közveszélyes lenni - hárítottam el a dicséretét, de mivel az említett felháborodva borzolta a tollait, még gyorsan hozzátettem: - Persze azért nagyon hasznos jószág harcban is.
170 év, uram atyám! Persze sejtettem, hogy valami jó nagy számot fogok hallani, de azért így szembesülve vele azért mégis meghökkentőbb volt. 170 év! Amikor ő élt, arról én csak olvastam, tanultam, filmeket láttam róla, de már rég nem él senki, akitől elsőkézből hallhatnám, milyen is volt, hogy is történt, pontosan mi történt. Kivéve persze ő.
-Azért nehéz lehet neked - mondtam elgondolkodva. - Előbb-utóbb elvesztesz mindenkit. Nem is lehet családod, vagy valaki, aki tudná, milyen neked. Vagyis hát... lehet, hogy vannak még olyanok, mint te. Találkoztál már más halhatatlannal?
Csüngtem minden szaván, ittam az emlékeit, mint a jeges teámat, mert annyira lenyűgöző volt, hogy úgy beszél Lincolnról, mint más az előző esti időjárás jelentés bemondójáról. Az a sok minden, amit átélt, az a sok minden, amit látott, az a sok év, amit megélt! Néha még belekérdeztem ebbe-abba, de egy idő után abbahagytam, mert már szédültem a különös, de varázslatos mesétől... ami még csak nem is volt mese, tényleg megtörtént.
-Hogy nem vagy olyan érdekes? - vontam össze a szemöldökömet értetlenül. - Te most biztos viccelsz! Napestig hallgatnálak. Szerinted hány ember tudna nekem ilyesmikről beszélni? Ez fantasztikus! De ne aggódj, nem fogok egyfolytában a nyakadban lógni - kacsintottam rá megnyugtatóan. - Viszont, ha hirtelen rádtörne a mesélhetnék, hívj fel!
Szedelőzködésére én is nyújtóztam egyet, aztán eltüntettem Inimmát, mert az a nyaktörő motorozás, amire mi készültünk nem éppen neki való.
-Persze, hogy maradhat, ez a legkevesebb azok után, amit értem tettél. És ezen kívül úgy is volt, hogy még hálából én is hívlak meg a tortára, úgyhogy maradj csak.
A pulthoz siettem, rendeztem a számlát, aztán csatlakoztam Rozsomákhoz, hogy ismét felülhessek a motorra.
-Remélem, nem kapunk sok pirosat - jegyeztem meg vágyakozó mosollyal. - Valahogy nem tudom elképzelni, hogy úgy motorozzunk, hogy közben el tudjam különíteni egymástól az épületeket.
Miközben a bukósisak újra a fejemre került, eszembe jutott, hogy a könyvet Rozsomáknak talán azután kellett volna dedikálnia nekem, miután az a Ratna nevű lány már kiolvasta, mert így biztos észre fogja venni, és még félreérti a helyzetet. De reméltem, hogy ezesetben a tanár úr még időben el tudja ne ki magyarázni, hogy mi is a helyzet, de legalábbis, hogy mi nem a helyzet. Azt meg végképp reméltem, hogy nem bántottam meg, mert máris sokkal fontosabb volt nekem, mint azt pár órányi ismeretség után az ember elhinné.

//Játék vége. Nagyon köszönöm! //

Megadóan biccent, mikor Lily azt taglalja, hogy kis barátja képtelen lenne közveszélyes lenni, bár ő maga ebben azért nem teljesen biztos, hiába mutatja most olyan cukinak magát a vérszomjas dög.
~És milyen fura neve van...~
-Annyira nem vészes - vonja meg a vállát, mikor újra elismétlik neki a halhatatlanság árát. - Mellesleg, egyáltalán nem biztos, hogy örökké itt leszek, az sem lehetetlen, hogy te simán túlélsz, szóval ne sajnálj.
Több szót inkább nem veszteget a témára, sem pedig a másik halhatatlanra, akit ismer, ugyanis a gondolat, hogy mi lesz vele évezredek múlva, vagy, hogy a szörnyeteg bátyja mennyire nem halott még mindig egyaránt olyan dolog, amihez pillanatnyilag túlságosan is józan, hogy bele merjen gondolni. Amíg ezen mélázik, Lily kifizeti a tortákat, mielőtt ellenkezhetne, ezért aztán ha lovagias akar lenni, már csak egy dolgot tehet:
-Na jó, de a hazautat én állom.
Piros lámpát nem látnak egyet sem, igaz Logan nem is figyel rájuk nagyon, de szerencsére nincs nagy forgalom, így nem olyan feltűnő, hogy néha kicsit gyorsabban hajt a kelleténél - Lily nagy örömére - és csak akkor áll meg, amikor feltétlenül szükséges. A lány lakása előtt áll meg, és miután elköszönt tőle, már képtelen leplezni komor hangulatát, miközben látja távolodni a kanári idomár könyvtárosnőt. Mély, fájdalmas sóhaj hagyja el az ajkait, majd fejére helyezi sisakját, és gázt ad, de úgy, hogy a motor a hátsó kerekére állva indul el. Olyan sebességgel hasít át a városon, hogy legfeljebb a légierő érhetne a nyomába, miközben ő elszántan hajt előre, az iskola felé.
~Azt hiszem, most rám férne egy sör, remélem van még otthona dugi...BASSZUS,NEM VETTEM KI A KÖNYVEKET A HOLNAPI ÓRÁHOZ!!!~
Irányt változtat, egy másik könyvtár felé, ahol lehetőleg nem helyszínelnek. Mégis csak hosszú éjszakának ígérkezik ez a mai, még ha nem is úgy, mint ahogy szerette volna...

//Én is köszönöm, veszélyesen aranyos vagy //

Nos, ezúttal hogy hivatalosan elérkezett a napom vége... mármint ami a boltot illeti, úgy éreztem még nem kéne, hogy nem hivatalosan is itt legyen. Az. Mármint a nap vége.
Igazából különösebb kitűzött cél nélkül róttam az utcákat. Mármint ami a helyszínt illeti. Általában feltekintettem, ha egy villódzó fényreklám az alatta lévő helyet hirdette. Közben pedig gondolatban szinte mantráztam, hogy:
- Nem, nem. Nem... nem. És nem.
Valahogy nem sikerült megtalálnom a megfelelőt. Legalábbis már kezdtem feladni, ami azért nem tett jót a lelki morálomnak. Zsebre tett kézzel kissé magam alatt voltam már menetelés közben.
Nem értem. Az egy dolog, hogy néha válogatós vagyok, de ez önmagában nem szokott lelombozni. Végül azért egy kisebb kocsmába beugrottam egy sörre, hogy legalább az meg legyen.
A pult felett, a tv-ben valami focimeccs ment.
- Pff... - és reménykedtem abban, hogy ez most nem csúszott ki félhangosan is véletlenül. Valahogy sosem érdekelt a foci... Úgyhogy felkészültem rá, hogy megiszom a sört aztán megyek. Folytatom tovább a zarándok utam az utcákon.
Nem... még nem megyek haza. Ilyen szép nyári napon... estén... besötétedett már odakint egyáltalán? Ha nem, az úgysem számít estének. Úgyhogy tökmindegy, nem?

Fárasztó és izzasztó nap állt a hátam mögött. Az építkezésen ma nagyon meghajtottak mindannyiunkat. Néhol kisebb koszcsíkok tarkították a képemet. Hónom alatt a csini sárga fejvédőm, markomban pedig a kék atlétám lifegett. Ilyen döglesztő hőségben nem volt az az isten, hogy én ezt felvegyem. A buggyos melós nadrágomat is csak a balhé elkerülése végett hagytam magamon. Csizmám kikötözve, fűzője és nyelve lógott szanaszét. Betértem az első kocsmába. Végig néztem a díszes társaságon. Egy része rám is vetett egy pillantást majd vissza a focira. A pulthoz masíroztam, feldobtam a sisakot és intettem a pultosnak.
-Egyet, de jéghidegen.
~Nem való nekem ez a klíma... jöhetne már a tél...
Perdültem, fordultam és találtam is valamit. Egy elég furcsa külsejű lányt. Pultra támaszkodtam és kézhez véve hideg sörömet jobban szemügyre vettem az illetőt.

Nyugodtan, mondhatni szürcsölgettem a sörömet. Ami mondjuk nem nézhetett ki annyira menőn, de nem siettem sehova. Másrészről viszont... csak reménykedtem benne, hogy pár pillanatra ki tudom zárni a fejemből a foci meccs csatazajait mielőtt még fejfájást kapok tőle. Azt hiszem nem voltam az a fejfájós fajta, de ehhez most nagyon nem volt kedvem.
Mindegy, nem kevertem balhét. Szépen elmerengtem a habok látványán miközben egy lightosabb metál számot dúdolgattam magamban, úgy hogy valószínűleg senki más nem hallotta rajtam kívül, úgy is a focimeccset nézték. Méghozzá a Disturbed-től a Deifyt, mikor egy kicsit feltűnőbb jelenség becsattogott az ajtón. Az igazság az hogy a jelenlévők minimum felét nem láttam volna szívesen felső nélkül, de ez az egy még így megviselten is szép darab volt.
- Nocsak... ez már valami, ahhoz hogy ne legyen egy hangú napom - mosolyodtam el. - Miijáu... - küldtem egy nos.. sokféleképpen felfogható pillantást még a delikvens felé. Lehet hogy valaki irritálónak vette volna, vagy idegesítőnek, még más lehet hogy éppen hogy nem. Mindenesetre nagyot kortyoltam a sörömből mintha misem történt volna.

Éppen egy pillanatra pillantottam félre hogy a sörömre figyeljek ami ebben a nagy hőségben igen csak párolgásnak indult. A macska nyávogását meghallva visszakaptam a tekintetemet a leányzóra.
~Nohisz... végén még nem is lesz olyan rossz ez a nap?
Gyorsan ledöntöttem a sörömet mielőtt megmelegedett volna. Kézhez kaptam egy másikat. Ellöktem magam a pulttól és néhány lépés után ismételten ott kötöttem ki. Immáron viszont a lány mellett. Séta közben csak annyira vettem el róla a szemem amennyire a közlekedés megkívánta.
-Mi az cica? Nincs meg a gazdi?
Kérdeztem ahogy a pultra könyököltem. Többször is végig futott rajta a tekintetem. Nem zavart, hogy ha túlságosan is feltűnő volt. Nem volt kedvem fölösleges köröket futni. Ahogy az előbb elnéztem neki se. A felmérés után számhoz emeltem sörömet és szemöldököm ugrott egyet míg kortyoltam a hűsítő nedűt.

Mi az drága mit riadozol? - gondoltam magamban, mikor láttam hogy felkapja fejét. De úgy látszott valahogy... egész sietős volt a kedve, ahogy máris ott termett nálam. Na jó annyira nem volt gyors, már maga az ahogy oda jött, vagyis legalábbis nem nem úgy tűnt tekintve, hogy közben arra koncentráltam nagyban nehogy visszanyáladzak a sörömben ahogy rajta feletettem a szemem. Jó oké, lehet hogy kevesebb kosz nélkül jobban nézett volna ki... de az még nem maradandó, és egész könnyen lehet rajta változtatni.
- Nem tudom - feleltem. - Igazából azt hiszem már rég elhagytam valahol...
Cica? Most komolyan? Jó, én nyávogtam, de akkor is. Kissé fantáziátlannak tűnt nekem, de ezt még elnézzük. Síímán. Amúgy is úgy látszott neki, nem jutott ki egy klimatizált helység a munka időre ma, úgyhogy annyiban hagytam.

Úgy tűnt kissé zavarban volt. De ez nem volt gond. Egyáltalán nem, kimondottan jól jött. Ha egy ilyen csajt zavarba lehet hozni az már egy jó jel. Így hát merítve némi magabiztosságot a helyzeti előnyömből folytattam.
-Szegény pára, egy ilyen vadmacskát csak úgy szabadon hagyni? Felelőtlenség...
Ingattam meg a fejem két ciccegést követően majd a sörömbe kortyoltam. Fene ebbe a hőségbe már megint nagyon fogy.
-Messzire kóboroltál hazulról hallod e. Nem félsz?
Húztam ki magam és g tekintettem le a lányra. kíváncsisággal töltött el, hogy vajon hogyan reagál egy kis cukkolásra. Vajon előjön belőle a vadmacska vagy más módszereket kell alkalmaznom? Esetleg meghagyom az alkoholnak, hogy tegye jótékony hatását. Míg vártam kihívóan néztem szemei mélyére.

Fene essen belé, hát mégis tud beszélni. Mármint, hogy emberi nyelven kommunikálni képes, abban nem kételkedtem, hiszen értelmes szavakat mondott az előbb is. DE erre már önkénytelenül is elmosolyodtam. Hujujuj... vigyáznom kell... mert aztán azon kapom magam, hogy elpirulok, mikor olyan is már régen volt.
- Ő tudja - vontam meg a vállam. Ha már jelenleg nem volt senkim, akkor már mindegy volt mi történt az előzővel. Azt hiszem az utolsó dolog volt amire most gondolni akartam.
- Nem igazán... a vadmacskákról azt mondják, meg tudják védeni magukat, ha már vadon élnek - mosolyogtam továbbra is. - Mellesleg, tudom az utat hazafelé - kacsintottam rá.
- És mondd csak... egy ilyen szívtipró... hiányos öltözetű - pillantottam a mellkasra - kandúrnak neve is van? - vontam fel a szemöldököm. - Mert tudod, igazából nem nézel ki egy névtelen lovagnak.
Csak abban reménykedtem, hogy nem derül ki esetleg, hogy egy oltári nagy suttyó, akit el kell küldenem a halál... nos férfiasabbik felére. Az valahogy máris nem lenne olyan jó befejezése a napnak. Na mindegy... ha túl élem... még pedig mért ne élném túl? Akkor holnap már úgy is egy új nap lesz, vontam meg lelkiekben a vállam.

Rosszallóan ingattam fejem.
-Ej-ej, biztos sokat veszített.
Kacsintásával ismét felpiszkálta az alvó oroszlánt. Kicsit közelebb hajoltam hozzá és bizalmasabbra vettem a figurát. Főleg ahogy a kandúr szó elhangzott.
-Biztos hogy haza találsz egyedül is? Ismerek egy John nevű kandúrt aki akár haza is kísérne.
Kacsintottam vissza, majd ismét felegyenesedtem, hogy a sörömbe ihassak. Közben azon járt az agyam, hogy engem valaki lovaghoz hasonlított. Közöm nem volt hozzájuk, legfeljebb néhányat helyben hagytam de több tényleg nem.
-Nem vagyok az a lovag fajta... De sokaknak megadom amire vágynak.
Utolsó mondatomon haloványan elmosolyodom.
~Vajon veszi a lapot?
Tűnődtem el és nagyot kortyoltam ismét a poharamból. Ezzel a rövid mozdulattal ki is végeztem a második sörömet. Lassan kezdtem érezni a sör lassan mámorító hatását. Nem egy erős ital de egy ilyen nap után a szokásosnál jobban megérzi az ember és fickósabbnak érzi magát. Ki is húztam magam, hadd gyönyörködjön bennem a nő, hiszen volt min és szemlátomást legeltette is szemeit, nem hagyhattam éhezni.