The Belnord Hotel

A hazugság teljesen elérte a célját, hiszen a doki most már minden további győzködés nélkül is további hasznos információkkal látott el, és a címet is lediktálta. Nem is tudom miért nem lepett meg, amit Josh mostoha apjáról mondott, hogy egy kis aprópénzért is eladná, hiszen ez az előzmények után teljesen nyilvánvaló volt számomra.
- Nem lesz probléma, - intek a kezemmel hárítólag. – Meg fogom találni a házukat, ne aggódjon, elég jól tájékozódom, ez is a munkámmal jár. – mosolygok rá az orvosra.
~ Attól nem kell félni, hogy nem fogom megtalálni őket. Arra mérget vehet, hogy megfogom. ~
Mikor váratlanul a táskájába nyúl, majdnem a fegyveremhez kapok, de aztán szégyenlősen ellazítom magam, mikor egy dossziét helyez az asztalra. Mikor meghallom, hogy mi van benne, nagy örömmel teszek eleget a kérésének, hiszen ez nagyon sokat segíthet majd a fiú további előrelépésében, hogy megkezdje egy normális tinédzserré fejlődését, akinek van egy jó kis képessége.
- Természetesen, elviszem neki dr. Moore! – nyugatatom meg a lázasan igyekvő orvost, majd elteszem a dossziét. – Nagyon nagy segítségemre volt az ügyben és a Megbízóm is nagyon hálás lesz Önnek, ha sikerül nyélbe ütni a dolgot. – nyújtom felé a kezem, majd, ha már nincs több mondanivalója elbúcsúzom tőle, biztosítva, hogy sokat tett Joshua érdekében, sokkal többet, mint bárki más eddig.
A kocsiban, aztán belelapozok az iratokba, és utána háborgó lelkemet és öldöklő dühömet csak nagy nehezen tudom csillapítani, azt is csak azzal, hogy minél hamarabb meg kell látogatnom egy hegyi faházat, benne egy halálra ítélt favágóval.
/szál vége - köszönöm dr. Moore :d/

//Előzmény: [You must be registered and logged in to see this link.]//

- Rendben, menjünk. - Egyezem bele megadóan. Egy idő után komoly csönd áll be a beszélgetésbe. Végül ő töri meg a csendet és épp egy olyan témát hoz fel, amit a hátam közepére sem kívánok. Mégis muszáj beszélnem róla. ~Úgy talán jobb lesz.~ Biztatom magam. - Stryker... Stryker egy nagyon gonosz ember. A mutánsokat szörnyeknek tekinti. A fia volt az első, akin kísérletezni kezdett. Egyszer hallottam, hogy a rajtam kísérletező tudósok azt találgatták, hogy a fia képességéből kifejlesztett szere - amitől feltétlen engedelmes bábjai lettünk Strykernek - miért hat rám kevésbé, mint a többiekre. Nekem valamiért nagyobb adagban kellett kapnom, mint másoknak. Szerencsére csak keveset láttam, a pribékjei is épp elég szenvedést okoztak. - Hallgattam el szomorúan. Amikor a képességemről faggatott, vállat vontam. - Ezen még soha nem gondolkodtam . - Vallom be a csokit majszolva.

Bár láthatóan nem szívesen beszél az illetőről, egyszerűen tudnom kellett mindent róla, amit Kira tud. Főleg azok után leszek ebben biztos, miután közli, hogy ez a bizonyos Stryker kollektíven gyűlöli a mutánsokat. Vagy fél tőlük. Netán mindkettő. Végülis nem áll olyan messze ez a két érzés, és gyakran együtt járnak.
- Szóval egy fanatikus mutánsellenes, aki aki fenyegetve érzi magát tőlünk? Mondjuk nyomorult egy alak, ha a saját fiát is kísérleti nyúlként használja. Bár nem tudom, milyen is az ő apa-fia kapcsolatuk, de akkor is bizarr dolog. Az viszont tény, hogy nagyon sokan veszélyesek a fajtánkból. És nincs Képességek Ellenőrző Hivatala, ahol pszichológiai alkalmassági vizsga alapján kapja meg valaki a használati engedélyét. Pedig Berettával sem sétálgathat senki az utcán. Bár akkor már érdemes lenne a fegyverviseléshez hasonlóan szigorú jogosítványhoz kötni az állattartást és a gyermekvállalást is. Akkor talán a következő nemzedék tagjai kultúráltan megférnének egymás mellett.
Leparkolok egy közeli sikátorban, majd miután kiszállt Kira is, eltüntetem az autót két intéssel. Telefonomban a járműlistámon visszakerül a készenlétben csoportba. Ruházatomat is lazábbra változtatom. Ruhákkal teli bőrönd a kézbe, és már kész is van a turista. Kira kap egy női táskát és egy kendőt, hogy a csuklya helyett azt tehesse a fejére. Napszemüveggel együtt valószínűleg elég lesz.
- Megérkeztünk. Csak egy kis séta. Egyébként azt hiszem, azért nehezebb parancsolni neked, mert ehhez értesz ösztönösen. Bár más módon, de hozzám is kötődik az irányítás. Hiszen láthatod, csak meg tudtalak nyugtatni - bíztató mosoly - Azt hiszem, ezért nem ugrottam egyből ezekért a szép szemekért - kissé cinkosabb mosoly.
Valóban, rövid séta után elérjük a hotelt. Bent egy kedves londiner már ugrik is a csomagjainkért, ahogy megvan a szoba.
- Látod, drágám? Mondtam, hogy itt gyors a kiszolgálás. Olvastam róla az interneten.
Lááthatóan, ha nem is látványosan okoskodok egy kicsit Kira felé, majd a londinerhez fordulok.
- Köszönjük!
Karomat nyújtom a lány felé, hogy belém karolhasson, majd rövid út a lift felé. Fel, szobához, be, cuccok be, londiner ki, kezébe jatt, ajtó becsuk. Baldachinos ágyra lehuppan.
- Na, hogy tetszik?

Csak pislogok nagyokat arra, hogy miket mond a fiú. Egy részét még értem is, de a vége?! Nekem már zavaros. Szerencsére a csokiba és az italba belefeledkezhetem és nem kell válaszolnom neki. Azonban hamar elpusztítom mindkettő. De szerencsére nem is baj, mert a kocsi egy sikátorban megáll. Értetlenül nézek először a fiúra, majd kiszállok. Pislogni sincs időm, máris eltűnik az autó két intéssel. Tátott szájjal figyelem azt a kis műsorszámot, amit lenyom előttem. Komolyan elmehetne bűvésznek vele. Most már csak egy valami zavar, hogy nem tudom a nevét. Korábban csak az enyém hangzott el és kezd zavaróvá válni, hogy nem tudom hogyan szólítsam.
- Figyelj, biztos hogy jó ötlet ez? Az irataimat nem adhatom oda, egyből lebuktatna... - Hallgatok el, majd folytatom. - Legalább akkor a nevedet áruld el, hogy ne bukjam le odabent. - Kértem tőle. Szinte a semmiből varázsolja rám a kendőt, s ismét máshogy nézek ki ettől, mint korában. A mondandója második felére elpirulok. A bókokkal és ugratásokkal nem tudok mit kezdeni. Talán túlságosan is komolyan veszem az élete, de ez segített eddig életben maradni. Hogy minden kimondott szót halálosan komolya veszek.

Tényleg hamar a hotelhez érünk. Félénken nézem, ahogy a csomagokért jön egy londinerfiú. Az emberek sürögnek-forognak, láthatóan nem veszik észre, hogy ki is vagyok. És ez megnyugtat valamennyire. Megmentőm ismét átlényegül egy új szerepbe s rá kell jönnöm, hogy szerelmespárt kellene játszanunk. Csakhogy nekem ez nem fog menni. Hála égnek ő vállalja a szerep oroszlán részét, így én csak kedvesen és félénken mosolygok. Ez még nekem sem esik nehezemre. A felém nyújtott karját elfogadom, majd a lifttel felmegyünk a szobánkig. Amint a boy elhagyta a szobát végre fel merek lélegezni és a hatalmas baldachinos franciaágyra ugrom. Puha és régen nem volt már részem ilyen kényelemben. Amikor megkérdezi a nyilvánvalót, elszégyenlem magam.
- Sajnálom... én... nekem már régóta nem volt ilyen puha ágyam. Minden nagyon szép. - Hallgatok el zavartan, hajamat a fülem mögé tűrve. - És most? Hogyan tovább? - Kérdezem tőle. Most leginkább egy jó meleg fürdőre vágyom kádban, habfürdőkkel. Aztán meg alvásra. Nagyot ásítok a gondolattól, de még időben a szám elé kerül a kezem.

Kényelmesen elnyúlok az ágyon, majd meglepve pillantok Kira-ra, miután ugrásának következtében végigfut egy kisebb hullám a puha ágyon.
- Hát akkor használd ki a lehetőséget, mert ma itt alszunk! Érezd magad otthon!
Bokáimat keresztezve, kezeimet pedig fejem alá kulcsolva, könnyed mosoly kíséretében hunyom le a szememet. Ha a lány nem fűz hozzá mást, gyorsan ismertetem a lakosztály fontosabb paramétereit.
- A klímát az ágy melletti vagy az íróasztal feletti konzollal lehet vezérelni. Az ott - bökök még mindig csukott szemmel ujjammal az egyik ajtó felé - a fürdő. Illetve ott találod a mellékhelyiséget is. Van bárszekrény, amiből fogyaszthatsz belátásod szerint nassolni valót, üdítőt, szeszt. Fél óra múlva kapunk vacsorát, azt bátorkodtam előre megrendelni bejelentkezéskor. Remélem, nincs ellenedre a sült csirkecomb!
Nagyot sóhajtok, majd halkan szuszogni kezdek. Nem alszom, csak pihenek. Közben kinyitom szemem, és Kira-t kezdem vizslatni tekintetemmel, ha látom.
- Mivel úgy emlékszem, szerelmes vagy, ennél többel most nem tudom kényelmedet szolgálni.

Az ágy puha, legszívesebben azonnal ágyba bújnék. Viszont a fürdés is rám fér, megizzasztottak a katonák, amikor menekülőre kellett fognom. Őrangyalom lehunyt szemmel pihen, így óvatosan lekecmergek az ágyról. De nem alszik, mert hamarosan ismét megszólal; mire megmerevedem, mint akit most kaptak rajta, hogy valami rosszban sántikált. Mondjuk a settenkedés igaz, de csak azért lopakodtam a fürdő felé, hogy megmosakodhassam. Mutogat és magyaráz valamit, aminek a felét sem értem. Bólogatok és arra lesek, amerre mutat éppen. Aztán rájövök, hogy nem láthatja, ha egyszer csukva van a szeme, így megszólalok.
- Aha. Szerintem én elmegyek lefürödni. És persze, bármit meg tudok enni, ha éhes vagyok. - Mondom, de menet közben meglesem a korábban már említett bárszekrényt. Felvidult arccal veszem elő a földimogyorót és a smarties drazsét. Ezer éve nem ettem édességet és nassolni valót. Miközben feltépem az édesség zacskóját és egy fél marékkal betömök a számba ismét kapok egy mondatot, amit nem tudok hová tenni. - Hát... lehet, hogy nem a legjobbkor eszem édességet. Na mindegy. - Vonok vállat. - De az utolsó gondolatodat nem értem. Tudod, mit? Ha megfürödtem utána megbeszéljük. - Zárom le részemről a dolgot.

Előbb a mosdóba megyek, majd pedig a fürdőbe. Magamra zárom az ajtót, a benne lévő aranyozott kulcsot is elfordítom a zárban. Csak a biztonság kedvéért. Majd megeresztem a vizet a hatalmasa kádban - amiben szerintem legalább kettő, de három ember is simán elférne - majd beleereszkedem a vízbe. Gyorsan mosdom meg, kétszer is átdörgölöm magamat, hogy biztosan lejöjjön rólam az út pora. Aztán egy picit áztatom magam a kádban. Majdnem sikerül is elaludnom, de aztán észbe kapok és gyorsan kiszállok. A törölközővel gyorsan megtörölközöm, majd a szállodai fürdőköntösbe burkolom magam és kimegyek a szobából. A ruháimat nem húzom vissza, mert alapos mosás férne már rájuk. De ezzel később is ráérek foglalkozni. A szobából kiérve az ágyhoz megyek és megmentőm mellé fekszem.
- Szóval hogyan értetted azt az utolsó mondatot? Még ennél is jobban tudnád fokozni a kényelemérzetemet? De mégis mivel? - Teszem fel a kérdést értetlenül. Fogalmam sincsen, hogy mire gondolhatott. - Én már most úgy érzem magam ennyitől, mint egy hercegnő! - Mondom, miközben elpirulok. A semminél, amim eddig volt ez már hatalmas előrelépés. Zavarba hoztam magam sikeresen. A hajam nedves tincseivel játszom, a fülem mögé tűröm őket, majd hajamba túrva ujjaimmal ismét előre hozom a hátratűrt tincseket.

//Sorry, hogy csak most, de ihlettelenségben szenvedtem. Egyébként visszaolvastam a reagokat, és még mindig nem mutatkoztál be. Szóval Kira azért kérdezget finoman, mert nem tudja a keresztneved. xD//

Egészen aranyos, ahogy maréknyi édességgel a szájában próbál beszélni. Ki is nyitom a szemem, nem érem be pusztán a hangélménnyel. Látványa megmosolyogtat.
Visszadőlök az ágyra, és heverészek még. Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer csak kopogtatnak. Feltápászkodom, és az ajtóhoz megyek. Mielőtt kinyitnám, megnézem, ki is az. Kéretlenül is érkezik a válasz.
'- Szobaszerviz.
Kinyitom az ajtót, majd beengedem a fiatal férfit, aki precíz műgonddal készíti elő vacsoránkat. Megvárom, míg végez, majd a kezébe nyomok egy húszast.
- Köszönjük!
Isteni illata van az ételnek, egyelőre viszont uralkodom étvágyamon, és visszahelyezkedek az ágyra. Ismét hanyatt fekszem, és lassan lehunyom szemeimet.

Nem kell sokáig várnom, és Kira is visszaér a fürdőből. Mikor érzem, hogy mellém fekszik, lassan felé fordulok, s szemeimet is kinyitom.
Kérdésére kissé közelebb húzódom, mintha valami komoly titkot készülnék elmondani, vagy egyszerűen csak valamit, amiről nem szokás, nem illik hangosan beszélni.
- Nekem úgy tűnik, régóta nem nyúlt hozzád senki anélkül, hogy ártani akarna neked. Pedig hercegnőm, szerintem igazán megérdemelnéd az érintést.
Szemeimben együttérzés, és afféle szomorkás empátiát ismerhető fel, miközben kezemet a lány kezére helyezem. Tekintetem végig az ő szemeit keresik. Visszahúzom kezemet, megelőzendő, hogy valamiféle ijedt reakciót váltsak ki belőle. Bár talán a nyugodt környezet jobban előhozza rég feledett vágyait, elnyomva valamelyest az eddigi folytonos rettegést.
~ Az emberi agy megpróbálja kezelni a stresszt, és keresi a szépet, amivel feledheti világunk fájdalmait. Ezért van ennyi játékfüggő, azt hiszem.
Hirtelen halovány mosoly sejlik fel szám sarkában, szemöldököm felszökik fejemben most születő gondolatom nyomán, én pedig az ágy szélére csúszva nyújtom kezem Kira felé.
- Azt hiszem, nem kellene a nevedben beszélnem! Elvégre felnőtt nő vagy, el tudod dönteni, mit akarsz. Mit szólsz hozzá, ha a ma estét mintegy mesébe csomagolva reggelig én leszek a herceged? Volna kedved velem vacsorázni ezen a szép estén?
Bal kezemmel csettintek egyet, bár nem emiatt jelenik meg a háromágú gyertyatartó az asztal közepén, és gyulladnak ki bűvésztrükkbe illő módon némi füsttel és hirtelen lobbal a benne lévő gyertyák.

Ahogy ott fekszem az ágyon, végre felém fordul és rám néz. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludt. Megmerevedem, ahogy közelebb húzódik. Hirtelen olyan érzésem van, hogy valami olyat fog mondani, amit csak mi ketten tudhatunk. Mintha figyelnének ismét minket, mint amikor még közös cellám volt a többi elfogott gyerekkel. Reflexszerűen húzódom közelebb én is, amolyan megszokásból, orrunk szinte összeér. Az ágyon magzatpózba görnyedve várom kihagyó lélegzettel, hogy elmondja végre azt a titkot. Végül csak kiböki, hogy mit akar. Ám én még mindig nem értem. Durván öt éve kiestem ebből a szocializálódási folyamatból. Érthető azt hiszem, ha nem tudok most ezzel mit kezdeni. Legalábbis remélni mertem, hogy nem velem van a baj. ~Mit akarhat? Megölelni? Nem értem.~ Ám ezt hangosan nem merem kimondani, csupán gondolatban zongorázom végig újra és újra a hallottakat.

Tekintetébe mélyedve keresem a választ, de nincsen most segítségemre. Ártó szándékot nem látok benne, inkább valami szomorkás csillogást. Nem értem. Aztán a látómezőm szélén, szinte a holt terében meglátom a mozduló kezét. Tekintetem akár egy riadt őzé. Vágyom az érintésre, a simogatásra, de a mozdulata számomra a fájdalom érkeztét jelzi nekem. Ösztönösen csukom be és szorítom össze a szemem, s húzódom még összébb a magzatpózban. Úgy kevésbé fáj, minthogyha látom is a tűket. Ám a fájdalom elmarad, helyette csupán egy érintést érzek a kezemen. Minél kisebbre próbálom összehúzni magam, hogy eltűnjek a föld színéről, de nem megy. Végül már moccanni sem merek. Csak szemeimet nyitom ki lassan; kipislogva a hirtelen ijedtség okozta előbukó könnycseppeket. De hiába a szép szoba, a több évnyi kínzást nem tüntetheti el nyomtalanul.

Ahhoz időre van szükségem, hogy a berögzült reflexek ne úgy működjenek, mint ahogy előtte. Úgy érzem bolondot csináltam magamból és ez zavar. Módszeresen kerülöm tekintetét, szégyen pírja festi pirosra hófehér bőrömet. Kislányként gyakran mesélte édesanyám a Hófehérke és a hét törpe történetét. S mindig úgy mesélte el nekem, mintha én magam volnék a meseszép hercegnő. Viszont ahogy az életem 180 fokos fordulatot vett, már leginkább a Hamupipőke volt az, amire emlékeztettem. De megjött a hercegem, még ha most nem is lehet velem. Óhatatlanul is Nick jut eszembe. Fogalmam sincsen, hogy most mi is lehet vele. Amikor megszólal, ismét Őrangyalomra emelem a tekintetemet. Már messzebb van tőlem, s kezét nyújtja felém mosolyogva. Kérdésére nem tudok mit felelni, inkább csak félszegen bólintok.

Csak elámulva nézem, hogy ismét a semmiből elővarázsol egy gyertyatartót, amin hamarosan égni is kezdenek a gyertyák. Megkapó a látvány, bele is feledkezem teljesen. ~Már csak egy tökéletes ruha hiányzik az estéhez.~ Gondolom és tekintetem egy pillanatra elréved, ahogy magam elé képzelem Hófehérke ruháját a Disney meséből. Ha akarná, a következő pillanatban már úgy is nézhetnék ki és a gondolat megmosolyogtat. Lassan mászom az ágyon közelebb hozzá és bizonytalanul, de elfogadom a felém nyújtott kezét. Sosem gondolok úgy magamra, mint egy nőre. Bár már az vagyok. Legalábbis anyu azt mondta, ha az ember lánya menstruálni kezd, onnantól már egy kész nő és nem kislány többé. S mégis, én inkább egy kislánynak érzem magam, mint magabiztos és döntésképes nőnek. De persze erről sem szólok egy szót sem.

Mintha már várta volna, hogy ránézzek, hogy hozzá szóljak. Nem pörögnek agyamban alternatívák, hogy vajon mi az indítéka, egyszerűen csak a nyugtázom az érzékszerveim által közvetített információt.
Azon túl, hogy nem okoz gondot számára a közelségem, mintha egyenesen ő törekedne rá, minél kevesebb levegő szoruljon közénk. Talán a kíváncsi gyermekekhez lehetne hasonlítani azt az arckifejezést, amit most Kira produkál.
Kíváncsi lehet, ugyanakkor mintha némi értetlenség tükröződne arcán. Nem csoda, végső soron évekig fogságban volt. Így ezen sem töprengek túl sokat, viszont minden információt gondosan, rendezetten tárolok el. Pont úgy, ahogy szoktam.
Mivel nem sietek sehová, és találkoztam már néhány félénk lánnyal, nem okoz gondot a helyzet kezelése.

Meglovagolom kíváncsi, érdeklődő, törekvő attitűdjét, hogy figyelmét fenntartsam. Ahogyan egy régi kelet-európai bűvész mondta: Figyeljenek, mert csalok!
És igaza volt, egy jó előadó elég, ha a közönsége figyelmét kézben tartja. Legyen szó bűvészről, színészről, jogászról, biztosítási ügynökről vagy akár politikusról.
Persze akad még titka annak, hogy vezessük közönségünket éppen futó előadásunk alatt az általunk vezetett ösvényen. Ide tartozik az is, miszerint az előadó figyelme soha nem lankadhat! Nézői, hallgatói minden mozdulatát, minden szavát, minden reakcióját észben kell tartania, reagálnia kell rájuk!
Hogy ennyi-e az egész? Nem, közel sem. De kezdetnek megteszi.
Láthatóan megijed, mikor megérintem, de nem akadok fenn ezen reakcióját. Bárminnyre is szomorú, ez várható volt.

Előadásom azonban fenntartja érdeklődését, és láthatóan hatása alá kerül. Mikor aztán fürdőköpenyére pillant, bárki megjegyezhetné: Ahh, nők... Ehelyett azonban jobbnak látom egy a szabad kezemmel megejtett legyintéssel fehér köntössé változtatni öltözetem, majd a lányra pillantani egy pajkosabb mosoly kíséretében.
- Úgy látszik, összeöltöztünk. Bár idő lesz olyan helyet találnunk, amit tartósan sajátodnak tekinthetsz, addig is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy otthon érezd magad.
Az egyik székhez kísérem, majd kihúzom neki a széket, ahogy azt egy igazi úriember tenné a régi romantikus filmekben.
- Hölgyem!
Nekilátok az étel felszolgálásának, majd magam is helyet foglalok. Kibontom a bort, kézbe veszem Kira poharát, majd a lányra tekintek engedélyt kérőn.
- Tudom, hogy ódzkodsz az italtol, de mértékkel fogyasztva még egészséges is. Igazán megérdemelsz egy kis feloldást a sok menekülés után.
Amennyiben helyesel vagy akár csak halványan bólint, töltök neki, majd magamnak is.
- Egészségünkre! - emelem koccintásra poharamat, majd egy korty, és nekiláthatunk az ételnek.

A szépen megterített asztalt elnézve határozottan úgy érzem magam, mint aki nem alkalomhoz illően néz ki. A fürdőköpenyt is összébb húzom magamon. Most úgy érzem, mintha nem takarna eléggé. Amikor hajamat a fülem mögé tűrve ismét Rá nézek, már ő is hasonló öltözetben van. Mondanám, hogy most ez kevésbé feszélyez; de nem igaz. Egyedül Nicket láttam eddig félmeztelenül és zavar a tudat, hogy a köpeny alatt talán ugyanúgy nincs semmi sem rajta, mint rajtam. A gondolattól persze elpirulok, de ekkor megszólal. A gesztusát értékelem nagyon is, így sikerül egy halvány, pírral teli mosolyt küldenem felé. A székhez megyek, de előbb húzza ki nekem, minthogy megérinthetném. Ezzel most megint megfogott. Nem tudok mit kezdeni ezzel a régi filmekben látott jelenettel. Ez pedig zavarba ejtő. Amikor látom, hogy a bort bontogatja és elveszi előlem az egyik öblös poharat kérdőn nézek rá. Majd némi hezitálás után bólintok, de hozzáteszem.
- De csak tényleg keveset. Nem biztos, hogy ízleni fog. - Egyezem bele.

Amikor koccintáshoz emeli a poharat, én is leutánozom a mozdulatsorát és követem a példáját. Az első korty bor nem igazán kellemes, inkább kesernyésnek tűnik. Nekilátok hát a húsnak inkább. Először kézzel fogom meg és harapok bele, aztán rájövök valószínűleg ismét ostobaságot csináltam. Régóta nem ettem evőeszközzel, inkább csak kézzel. Gyorsan megtörlöm a szalvétával a kezemet és bizonytalanul megfogom vele a kést és a villát. Megpróbálkozom a kulturált evéssel, bár láthatólag teljesen máshogy fogtam őket, mint ő. Zavaromat leplezendő, inkább iszok a borból; így az lassan apadni kezd a poharamban. Megborzongok az ízétől, viszont aprókat kortyolva idővel belőle már egészen élvezhetővé válik az étel után. Csöndben eszem, nem kezdek beszélgetést. Nem tudom, hogy ő szokott-e. Nekem egy idő után magáncella jutott, így már ha akartam volna se tudtam volna kivel megosztani az ebédemet. De nem akartam, mekkora adagokat adtak ott; ez eszembe sem jutott.

Látszólag ügyet sem vetek lányos zavarára, nehogy tovább növeljem azt. Közben már mérlegelem a lehetőséget, hogy elmondjam, már rég átnéztem a ruháján. Egyelőre azonban még várok erre, eddig is érzékenyen kezelte az újdonságokat. Pozitívum viszont, hogy igyekszik alkalmazkodni. Ezt mutatja az is, hogy elfogadja az italt, még ha csak óvatosan is.
- Persze, megértem. Csak óvatosan! - felelem halvány mosollyal, és félig töltöm a lány poharát.
Elsőre nem szokása ízleni, ez tény, de nem kell csalódnom. Az étel mellé már egészen jól csúszik egy idő után, így Kira itala is egyre gyorsabban fogy.
Én kevésbé vagyok finomkodó a borral, de nem is éppen szokatlan számomra, hogy igyak vacsora mellé. Régebben pedig, nos, hogy egyek italozás közben.

Miután elfogyott a főétel, és poharaink is kiürültek, italt töltök, majd a tányérokra helyezem a desszertet is.
- Mond csak, mik a terveid most, hogy nyakadon egy fél hadsereg? Mivel köröznek, talán nem ártana valamiféle álszemélyiséget kitalálni, mellé pedig nem ártana valamiféle plasztikai műtét vagy legalább egy maszk. Mert gondolom, nem akarsz folyton rettegni, ha az utcán jársz.
Lehet, hogy kemény téma, és kissé bele a közepébe módon kezdtem neki, de ezeket mindenképpen meg kell beszélnünk. Nem igazán olyan dolog, amit sokáig lehetne halasztgatni.
Az órámra pillantok, majd ha mindketten befejeztük az étkezést, Kira mellé sétálok. Kezemet nyújtom felé.
- Bár egy maszk engem például csak rövid ideig tévesztene meg. Amolyan röntgen szemeim vannak, nem olyan gyors, de részletes képet adnak. Ezért nem is érdemes zavartatnod magad a köpeny miatt, már láttalak - teszem hozzá egy elnéző mosoly kíséretében.
Ha megfogja a kezem, magam felé húzom, majd miután felállt, szabad kezemmel helyére igazítom székét.
- Mit szólsz hozzá, ha az ágyon fogyasztjuk el a maradék bort? Megnyugtat, és segít aludni. Elég sok stressz ért ma, rád fér egy kis nyugalom.

A kérdésére először nem tudom, hogy mit is mondjak. Elvégre nem akartam ma még ezzel foglalkozni. Ám jobban végiggondolva muszáj már most valami tervet fabrikálni, ha túl akarom élni.
- Muszáj? - Néztem rá úgy, mint akinek nagyon nem akaródzik se maszkot viselni, se megműttetni magát. - Nem elég a kapucni meg egy sapka? - Kérdezem reménykedve. Nézem, ahogy az óráját nézi, majd felállva hozzám sétál. A kezét nyújtja és ismét egy mese jelent ugrik be erről. Ezúttal az Anasztázia. Ám a mondandójától elpirulok a fülem tövéig. Még Nick sem látott úgy, teljesen meztelenül. Ez a fiú meg talán már első találkozásunkkor lecsekkolt engem. Zavartan tűröm a fülem mögé a hajamat, s kerülöm a tekintetét. Bizonytalanul, de mégiscsak kezébe helyezem a sajátomat és hagyom, hogy felhúzzon ültömből. Amikor az ágy felé akar terelni hagyom magam. A bor lassan kezd a fejembe szállni és kezdek emiatt kissé felszabadultabb lenni. Mosolyogva bólintok, majd még mindig a kezét fogva elindulok az ágy felé. Leülök rá, majd egyetlen hajtással eltüntetem az italom maradékát és az éjjeliszekrényre helyezem az üres borospoharat. Majd végül eleresztem Megmentőm kezét és az ágyra fekszem. Egyenlőre a takaró fölé, majd kissé beljebb húzódom, hogy ő is mellém fekhessen, ha akar.

//Sorry a késésért, de el voltam havazva. És filóztam rajta sokat, hogy Kira hogy reagálná ezt le. Végül úgy döntöttem, hogy a bor a fejébe szállt és nem akadt ki túlzottan. //

//Nem gond, nekem is át kellett gondolnom, mielőtt írtam. (://

Jót derülök azon, ahogy zavarában kapucniról és sapkáról beszél. Mintha nem közveszélyes gyilkosként, csupán piti kis tolvajként szerepelne a rendőrségi nyilvántartásban. Tréfásan hangzik.
- Esetleg kifesthetünk, mint azokat a fickókat, akik szobrot játszanak az utcán. De ezt se szabad túlzásba vinni, mert egy idő után gyanús lesz a nem dolgozó szoborlány.
Látom rajta, mennyire zavarba jön, mikor újabb momentumot árulok el neki adottságaim kapcsán. Az ágy felé lépdelve rápillantok, majd megcsóválom a fejem. Ahogy leheveredik, mellé fekszem, és arcán végigsimítva elnéző mosolyt villantok felé.
- Ne zavartasd magad! Szép vagy, ruha nélkül is. Ezen nincs semmi szégyellnivaló. Valószínűleg csak én voltam illetlen, hogy nem kértem engedélyt. Igaz, így találtam meg a golyót is a sebedben.
Töltök mindkettőnk poharába némi bort, majd az üveget az éjjeliszekrényre helyezem, saját poharamat pedig magam előtt tartom. Kira-ra pillantva lassan mosolyra húzódik a szám.
- Milyen érzés végre egy kis nyugalom a hosszas rabság, majd az azt követő üldöztetés után? Mit szólsz, ha erre iszunk?
Egyelőre úgy tűnik, túltette magát a paranoiáján, mivel nyugodtabbnak tűnik. Ugyanakkor még nem árt figyelnem, mert eddig is elég könnyű volt ráijeszteni akár csak amolyan kis finom kekeckedéssel is.

Láthatóan sikerült a kapucnis, sapkás kérdésemmel felvidítanom. ~Nem értem, hogy mi vicceset mondhattam?!~ Minden esetre ő jót derül rajta. - Komolyan mondtam. - Hangzik a bátortalan megerősítés, amit valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem, amíg ki nem nyitottam a számat. Amikor egy kifestős ötlettel áll elő először felcsillannak a szemeim, majd csalódottan veszem tudomásul, hogy nem arra gondolt, amire én. Még igazán nem is szépítkeztem soha - kivéve, amikor titokban mégis; bár arról anyu nem tud -, de eszembe jutott, hogy milyen máshogy festenék némi szempillaspirál és púder, no meg rúzs használata után. ~Biztosan jó tíz évet öregítene rajtam, talán meg sem ismernének az emberek úgy.~ Gondolom, majd hozzáfűzöm.
- Inkább nem lehetne akkor már olyan gumimaszkos izé, mint amit abban a sorozatban... tudod, a... Mission Impossible-ben használtak? - Kérdezem, amikor emlékeimből előkotrom apu kedvenc sorozatának a nevét.

Miután az ágyra fekszem, hamarosan ő is odaheveredik mellém, s csakhamar arcomon érzem meg végigsimító kezét. Jól esik a gyengéd érintés, régóta nem volt már benne részem. A bortól és a jóllakottságtól kissé álmos is leszek, de még tartom magam. Amikor nem száll le erről a röntgenszem témáról elgondolkozom, hogy rászóljak e. De végül inkább elpirulok a kéretlen bókjától és csöndben maradok. Elgondolkodtató, hogy mit mond; csak hümmögök válaszképpen. Hiszen e képesség nélkül valóban nem tudta volna észrevenni azt, hogy hol van bennem a golyó.
- És, akkor minden mutánsnak több képessége is lehet? Mármint... neked ott van az a bűvésztrükk, meg hogy mindenen átlátsz... - Bizonytalanul teszem fel a kérdést remélve, hogy elérti mit is akartam kérdezni tőle. ~Kíváncsi volnék, hogy nekem mi lenne a mostani mellé.~ Amikor látom, hogy újabb adagot tölt a poharamba, nem veszem el egyenlőre.

- Nem lesz az sok? Mennyit szabad inni egyáltalán lefekvés előtt, hogy jól tudjon aludni tőle valaki? - Érdeklődöm. ~Ha tényleg segít abban, hogy jól aludjak akár az egész üveget kitöltheti nekem.~ Újabb kérdés jön, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen nem gondolkozom, tervezek semmit sem előre. Leggyakrabban improvizálók és sodródom az árral. Máról holnapra élek, fogalmam sincsen, hogyan is lehetne ez másként. ~Ő annyira könnyedén veszi ezt az egészet, mintha nem kellene semmitől sem tartanunk. Mondjuk szerintem neki nem is kell, csak nekem. De ez egy más kérdés.~ Csak fekszem az ágyon és belefeledkezem a látványába. Majd rájövök, hogy valószínűleg válaszolnom kellene a kérdésére. - Furcsa, ugyanakkor megnyugtató. De ugye itt biztonságban vagyunk tényleg? - Kérdezem zavartan a fülem mögé tűrve egy sötétbarna tincset. Lassan picit fészkelődni is kezdek az ágyon. Fura érzés ennyi ideig mozdulatlanul feküdni, hiszen megszoktam, hogy sajtkukac módjára folyton mozg(olód)ásban vagyok.

Mikor kissé megilletődik derűmön, bátorítás céljából végigsimítom arcát, és elnézően rámosolygok.Végső soron egyértelmű volt, hogy komolyan gondolja. Ha teljesen képben lenne, tudná, hogy pont emiatt volt számomra olyan vicces mondandója.
- Tudom, hogy komolyan mondtad. Nem tudom, mikor jártál utoljára a városban, de a csuklyában és lehajtott fejjel közlekedő járókelők külsejüknél fogva gyanút keltő elemeknek számítanak.
A maszkos megoldás már legalább egy kellő rációval megalapozott választás volt, így csak helyeselni tudtam rá.
- Természetesen a gumimaszkos izé, az megoldható. Minden esetre meg kell tervezni, vagy minimum ki kell választani, hogy is nézzen ki az a bizonyos maszk.

Mivel úgy tűnik, pozitívan reagál közeledésemre, egyelőre nem visszakozok. Bár azt fontos megemlíteni, hogy igencsak óvatosnak mondható jelen hozzáállásom. Egyelőre jó így, kissé visszafogottan, de mégis célirányosan közeledve.
Kényelmesen mellé heveredek, s egyik kezem oldalirányba kinyújtom, hogy lehetőséget biztosítsak számára karjaimban való elhelyezkedésre.
- Nekem ez a kettő összefügg. Olyan, mint mikor te megérzed, vajon hallgatott-e parancsodra az illető. Vagy mint mikor a tűzzel játszó személy megérzi, vajon mekkora az a forróság, amit éppen idomítani próbál. Tudom, milyen anyagok vesznek körül, és ezen ismeretekre alapozva könnyedén teremtem vagy pusztítom a létezőt.
Természetesen nem említem meg az esetleges gátakat, hiszen minek tárnám fel gyengéimet, vagy úgymond korlátaimat?

- Egészen biztos, hogy nem lesz sok. Persze csak akkor, ha jól esik a gyengédség. Áruld el kérlek, jól érzed magad így a karjaimban?
Természetesen töltök még, újra és újra, míg az üveg ki nem ürül. Miért ne? Hiszen azért hozták, hogy megigyuk. Más célja nincsen.
Amennyiben pozitív a visszajelzése, netán kifejezett örömét fejezi ki közeledésem kapcsán, természetesen folytatom a dolgot. Egészen közel hajolok, és oly mértékben közelítem meg a lányt, hogy ajkaink leheletnyire összeérjenek. Tudom jól, ha valaki már vágyik a testi közelségre - különösen, ha magányos -, egészen biztos, hogy kap az alkalmon. Ezt persze nem gondolom ilyen hosszan végig, egyszerűen tapasztalataimra és a szituációra építve úgy néhánby pillanat alatt döntök.
- Milyen érzés itt feküdni? Mit gondolsz arról, aki szerzett neked néhány nyugodt percet?
Természetesen csak akkor kérdezem meg, miután megtörtént az első testi közeledés, bármennyire is felszínes érintkezés is legyen az.

Amikor végigsimított arcomon megilletődve, félénken néztem rá. Hiába vágyom az érintésre, furcsa és szokatlan még ez nekem. Csak Nick volt az, aki mellett ezt egyetlen percre sem éreztem. Kifejti, hogy bizony igencsak feltűnő lennék az általam kitalált álruhában. Így utólag, hogy kifejti belátom igaza van. Ugyanakkor örülök, hogy a másik ötletem használhatónak tűnik.
- Én nem értek az ilyesmihez. Rád bízom magam. - Pirulok el zavaromban. Kicsit beljebb húzódom az ágyon, amikor mellém fekszik. Így van köztünk egy kis hely és mindketten kényelmesen elférhetünk. Ő el is nyújtózik mellettem egyből, karja így közénk kerül, ahogy kinyújtja oldalra és mivel annyira nem vagyok messze azért tőle, a hajamhoz és fejemhez ér hozzá talán szándékosan. Kicsit közelebb húzódok ösztönösen hozzá és oldalt fekve nézek rá, de még mindig van köztünk némi távolság. Bár nem túl sok. Kíváncsian hallgatom, hogy arról mesél, nála ez azért két képesség, mert gyakorlatilag együtt használja a kettőt.

~Talán nálam is kettő van?~ Morfondírozok. ~Az egyik nyilván az irányítás lesz. A másik meg talán az emlékek és érzelmek átírása?~ Elmélkedtem. Nem szeretem használni a képességemet, kivéve, ha veszélyben vagyok. Így többnyire keveset és ösztönösen alkalmazom általában. Sosem gondolkoztam még el azon, hogy például hogyan is lehetek erre képes. Egyszerűen megszoktam, megtanultam együtt élni ezzel a dologgal. Kérdése meglep, de azért néhány szívdobbanásnyi idő után válaszolok neki.
- Akkor jó, igen kellemes ez az ital. - Helyeselek megnyugodva, ám a kérdése ismét zavarba hoz. - Én... én... nem tudom. Azt hiszem igen. - Vallom be zavartan lekapva arcáról tekintetemet. Amikor megmozdul ismét rá kapom tekintetem, kipirult arcom tekint az övébe. Ami egészen közel van már és csak közelít felém. Testem nyomban megmerevedik, ijedten pislogok rá. Nem értem mit akar, de hamarosan ajkai az enyémekhez érnek. Nem csókol meg, inkább csak éppen hogy megérinti őket vele.

Reszketeg sóhajra nyílik szám, s kellemes bizsergésre készteti testemet ezzel. Várnám, hogy elhúzódik, de nem teszi. Így amikor kisvártatva megszólal megint, ajkai hozzá-hozzáérnek az enyémekhez. Egy kicsit hátrább húzom a fejemet, hogy ne legyen ilyen közel hozzám a szája, ha megszólalok.
- Jól esik itt lenni, olyan puha az ágy. - Felelem, s végiggondolva rájövök, hogy mi zavar annyira vele kapcsolatban. Az, hogy nem tudom még mindig a nevét. Persze, kellemes érzés úgy gondolni rá, mint valami őrangyalra, aki minden lépésemet vigyázza; de ki tudja, mikor kell a nevére hivatkoznom a későbbiekben. Úgy érzem kifejezetten kínos, hogy nem tudom. - Azt hiszem kedvellek. De, van valami, ami zavar veled kapcsolatban. Még mindig nem árultad el a neved. Vagy titok? - Kérdezem bátortalanul, ismét a most arcomba hulló hajam tincseit tűrve a fülem mögé.

Ahhoz képest, hogy találkozásunkkor és utána is egy darabig még folyamatosan veszélyforrásnak tekintett, lassan mintha kezdene bízni bennem. Ebben önmagában nincs is semmi meglepő. Ugyanakkor vele olyan lassan haladt eleinte a dolog, hogy tán kevesebb, mint hatvan százalékra becsültem a valószínűségét valami fajta bizalmasabb ismeretségnek. Jó eséllyel mind a saját képességemet alá-, mind Kira ellenségességét túlbecsültem.
~ Nem akart ő ennyire befordulni, de minden bizonnyal csak így tudta ép ésszel átvészelni a fogságban töltött időt.
Mikor közli, hogy rám bízza magát, elégedett mosollyal arcomon biccentek. Így már könnyedén áttérhetünk a mutációkról folytatott rövid csevejre.

Úgy tűnik, elgondolkoztatta, amit mondtam. Nem forszírozom tovább - egyelőre -, hiszen lesz még alkalmunk beszélgetni a témáról. Főleg arra való tekintettel, hogy a lány igen gyakran szóba hozza. Bár ez nem csoda, emiatt tartották bezárva. Eltart majd egy darabig, mire nem fog majd percenként visszagondolni rá. Az viszont határozott haladás, hogy már képes ellazulni, még ha egyelőre csak mellettem, akkor is.
- Ha kellemes, akkor megisszuk. Azért van - biccentek ismét, majd a kevés maradék bort is kitöltöm poharainkba. Bele is kortyolok az enyémbe, ha már kezem ügyébe akadt.
Nem tartottam kizártnak, hogy menekülőre fogja, s kihátrál. Az is felmerült bennem, hogy netán sötét szemei ezúttal valóban rámparancsolnak majd. Még ha nem is ez volt a leginkább várható kimenetel.
Úgy tűnik, hagyja magát, bármerre is tereljem. De nem, nem lép, ahogy vártam. Úgy tűnik, jelleme pontosan ellentéte annak, amit mutációja alapján feltételeznénk róla.

Minden pillanatát élvezem és átérzem teste rezdüléseinek, halk sóhajának, bőre puha érintésének. Mikor abbamarad a pillanat, kérdésére kissé oldalra billentem fejem, szám pedig lassan feljebb húzódik arcomon, ahogy a derű diktálja.
- Cristopher vagyok, de te nyugodtan szólíthatsz Cris-nek. Persze készséggel elárulom a teljes nevemet, ha érdekel. Vagy ezt hagyhatjuk későbbre, most pedig visszatérhetünk oda, ahol az imént tartottunk? Egészen úgy tűnt, mintha már épp elkezdtél volna élni...- teszem hozzá szemét vislató tekintettel és széles, csábos mosollyal.

Nézem, ahogy kitölti a bort a poharainkba ismét, s nyúlok is rögtön az enyémért. Ha ide adja, néhány korty után eltüntetem a pohár tartalmát, majd visszafekszem mellé. Ezúttal kissé talán még közelebb is húzódom hozzá, mint korábban. Jól esne most hozzá bújni, de félek, nem volna illendő dolog. Nekem ott van Nick, neki meg... neki meg biztos van barátnője vagy valakije. A gondolatok egyre jobban kavarognak a fejemben, így inkább nem lépek és semmi meggondolatlanságra nem ragadtatom el magam. Azt az előző szájra puszit sem tudom hová tenni. Fogalmam sincs, hogy megnyugtatásnak szánta-e vagy másnak. Minden esetre az elérte, hogy összezavarodjam sikeresen és megborzongjon a dologtól a testem és talán a lelkem is picit. Amikor bemutatkozik ismét végigmérem, mintha most látnám először. Határozottan illik hozzá ez a név.
- Chris... hm... igazán örvendek ismét. És igen, érdekel. - Mosolygok rá, tetszik és kellemes még kiejteni is.

Sokkal jobban érzem magam, hogy végre tudok rendes nevet is társítani az arcához. Kevésbé érzem idegennek. Aztán megint olyanokat mond, amitől úgy érzem el kell piruljak. Nem igazán értem, hogy mire gondol pontosan. Nekem fogalmam sincsen hogyan is kellene normálisan élni. Ezidáig a menekülés volt az életem. Bele kell ebbe még tanulnom azt hiszem.
- Miért? Hol tartottunk? - Kérdezem naivan tőle. Persze sejtem, hogy arra a majdnem csókra utal. S már a gondolatától is bizsergés fut végig az ajkamtól a gerincemig. Furcsa érzés, szokatlan. Nick-kel szoktam hasonlót érezni, de az ennél sokkal intenzívebb és mámorosabb. Végül, mielőtt még ismét a számat próbálná meg letámadni esetleg; minden bátorságomat összeszedve gyorsan odabújok hozzá a mellkasára hajtva fejemet. A régen tapasztalt érzés kellemes és bizsergető, ahogy fogad. A teljes boldogsághoz már csak az kellene, hogy átöleljenek. De talán kérnem sem kell és rájön erre.

Lassan kezd teljessé válni az egyetértés köztünk. Én töltöm az italt, ő issza. Nem marad le tőlem, ez tetszetős. Azon már meg sem lepődöm, hogy egyre közelebb kerül hozzám. Valószínűleg szándékos, az ösztönösség látszatát pedig az óvatossága kelti.
- Én is örvendek, szép hölgyem! - biccentek úriasan sznob arckifejezéssel, politikus mosollyal, majd elvigyorodom, mielőtt ismét az iménti mosolyt venném fel.
Legújabb kérdésére nem szándékozom semmit szólni, hiszen tudja ő jól, hol is tartottunk. Láthatóan a karjaimba menekül, hogy időt nyerjen magának, így azonnal átölelem. Ez remek kiindulás ahhoz, hogy fölébe kerekedjek, és tekintetét ismét szemeim felé csaljam.

Mivel amolyan macska módjára bújt hozzám, úgy döntök, némi pajkosnak mondható komolytalanságot csempészek a jelenetbe, ezzel is segítve a lány ellazulását.
Orrom egy pillanatra megakad Kira orrában, majd arcát érintve siklik tovább, és vissza. Ezzel a kis játékkal és egy kaján mosollyal arcomon aztán visszatérek szépen a kezdőpontra.
- Most már lazíthatsz. Tudod, láttalak már pucéran, és az ital miatt még kifogásod is van, ha esetleg rosszalkodnál - kacsintok rá, mielőtt ajkaim ismét megtalálnák az övéit.
Bár tisztában vagyok vele, hogy nem erőssége a kezdeményezés, azért nekem is megvannak a módszereim. Egészen addig megyek - lassan, minél inkább felaljzva a lányt -, míg a következő lépést már maga teszi meg.

Szerencsére elérti, mire is vágyom most éppen. Így anélkül ölel át, hogy kérnem kellett volna. Amúgy is nehezen fejezem ki magam, ha ilyesmiről van szó. Nem igazán van ebben tapasztalatom köszönhetően annak, hogy kiestem néhány évre a társadalomból. És bár nem az én hibám volt, szégyelltem a dolgot kicsit. Úgy éreztem, kevesebb és ügyetlenebb vagyok emiatt másoknál. És ez gyengévé tesz, sebezhetővé. Az pedig gátolja az életben maradást. Mélázásomból arra térek magamhoz, hogy sikeresen összeakasztotta velem - na nem a bajszát, az ugyanis nincs neki - az orrát. Meglepve emelem feljebb tekintetemet, s nagyot nyelek amikor ismét bizsergetni kezdi érzékeimet az, amit éppen művel velem. Egy pillanatra lehunyom a szememet is, s úgy élvezem érintését. Lélegzetem lassan egyenetlenné válik és szinte fel sem fogom miket mond nekem, ajkai máris ismét az enyémen. A borzongató érzés feléled bennem ismét, de most elmaradnak a Nick-kel jól megszokott pillangók a hasamban. Ez most enyhébb valami, mégis kellemes valami. Nem tudnám megfogalmazni, s csak tovább ront a helyzeten Chris. Nem áll le, mint korábban, s így lassan már az utolsó értelmesnek tűnő gondolatot is kiűzi ezzel a fejemből. Lehunyt szemmel élvezem a csókját, s kezeim önállósítva magukat végül bizonytalanul elindulnak, hogy végül aztán a hajába túrva álljanak meg.

Gond nélkül viszem tovább a következő fokozaton át, anélkül, hogy valamiféle szerelmes elgyengülést kellene megélnünk. Egyszerűen csak az ösztönök bekapcsolásáról és a testi - számára pedig nyilván emellett a lelki- - igények kielégítéséről van szó.
Nem okoz problémát tovább vezetni a lány abba az irányba, ami nekem leginkább kézenfekvő és amerre egyébként is haladtunk. Némi rásegítés kezeim által, hogy figyelme egészen biztosan csakis kettőnk testének harmonikus mozgására koncentráljon. Innentől aztán ha minden jól megy, sikerül elfeledtetnem vele - legalább egy töredéknyi időre - minden fájdalmat, minden bizonytalanságot, minden egyéb vágyát, ami eddig fogva tartotta gondolatait.
Mindeközben szinte észrevétlenül, de megszűnnek létezni a rajtunk lévő köntösök. Nem látványosan, ámde annál hatékonyabban fakulnak ki létezésükből, míg végül teljes egészében el nem tűnnek.
Ezáltal természetesen csak még inkább lehetőségem nyílik, hogy testén - akár egy frissen hangolt hangszeren - tovább játszam imént rögtönzött dallamomat, míg legújabb szimfóniám teljes egészében el nem készül. Ez a fajta alkotás pedig sosem volt ellenemre és sosem okozott nehézséget. Különösen, ha ennyire bájos hangszer akadt kezeim közé. Valószínűleg ezért nem szokásuk ezen hangszereknek sem a tiltakozás.

A csókoknál még Nickkel sem mentünk tovább. Egyszerűen nem éreztem készen magam rá. Ráadásul a folytonos menekülések közepette bőven beértük azzal, hogy egymáshoz bújhatunk és együtt alhatunk a másikhoz simulva. Chris könnyedén terelt a számomra ismeretlen ösvényen. Én azon kívül, hogy a haját és a tarkóját simogattam, nem igen csináltam mást. Gőzöm sem volt, hogy mi merre hány méter és nem akartam ügyetlenkedni. Így inkább elmerültem ebben a kellemes és bizsergető érzésben, amit okozott nekem. Szépen lassan pedig teljesen elengedtem magam, ahogy a fejemből tova tűntek az eddig foglalkoztató gondolatok. Stryker, a katonák, a menekülés, az hogy másokat kell rávennem a képességemmel dolgokra, mert ez segít életben maradnom, és végül Nicket is sikerült elfeledtetnie velem. Most úgy éreztem minden megszűnt szépen lassan körülöttünk és csak ő van, meg én. Mintha megvédene a külvilágtól azzal, hogy most szorosan magához ölel. Reszketeg sóhaj tör elő torkomból, ahogy kezei utat találnak a köntös alá. Azonban idővel azt veszem észre, hogy fázok. Végignézve magamon aztán rádöbbenek, hogy nemes egyszerűséggel eltüntette a ruhát rólunk. Zavartan és pirulva kezdem fixírozni a falat. Egyenlőre nem akarom megállítani, de kezd olyan érzésem lenni, hogy kicsit talán lassíthatnánk. Elvégre nem hajt a tatár. Bizonytalan tekintettel nézek arcába ismét, keresve a szemeit.

Bár sikerül megszüntetnem számára az általa eddig érzékelhető világot, azonban még nem sikerült teljesen beindítani azokat a bizonyos ösztönöket. Különben egészen biztos, hogy jóval hevesebb és aktívabb lenne.
Ha már így elakadt újdonsült partnere felfedezésében, kezemmel terelem kezét, hogy újra rátaláljon a helyes ösvényre. Végső soron egy ilyen tapasztalatlan lánynál talán belefér, ha egy valódi ölelkezéshez is útmutatásra szorul.
Mikor eltűnnek ruháink, érezhetően megborzong, bár valószínűleg nem a hidegtől. Egy fűtött hotelszobában vagyunk, és testünk sem épp rideg állapotában van éppen. Zavarát azonban el kell tüntetnem, magyarázni pedig nem áll szándékomban. Tehát nem marad más lehetőség, mint elterelni a figyelmét szégyellősségéről. Vagy méginkább ráterelni figyelmét arra, amivel eddig is egészen kellemesen fel tudott oldódni.
Arcát magam felé fordítom, és némi mozdulatlan szempárbaj után nemes egyszerűséggel ismét ajkaihoz érek. Most már kezeim sem tétlenek, hiszen nem csak melegen, de egyenesen tüzesen kell tartani az alattam fekvő fiatal testet.
A gyakorlattal nincs gond, viszont többet időzök a kezdeti lépésekkel, ha mégoly hevesen is. Hiszen egy igencsak szentimentális lányról van szó, és láthatóan vágyik rá, hogy érzékei szabályosan túltelítődjenek. Nincs mese hát, az új élményt nem vonhatom meg tőle.

Megborzongok, amikor a keze lassan végigsimít a karomon, egészen fel a kézfejemig és lassan vezetni kezdi kezemet a testén. Hagyom magam persze, hiszen semmi tapasztalatom ebben az egészben. Az alkohol már kellőképpen eltompította tudatom ahhoz, hogy készségesen fogadjak tőle mindent, amit ad nekem. Ahogy eltűnik rólunk a köpeny, megborzongok attól, hogy immáron a csupasz bőr ér bőrhöz. Ez kissé magamhoz térít, de nem hagy időt arra, hogy a meztelenségem miatti zavarom eluralkodjon rajtam. Kezével maga felé fordítja arcomat, amitől borzongás és pír önt el megint. Zöldes barna szemeiben szinte elveszek, ahogy szó nélkül, hosszan csakis engem figyel. Ez nyugtatóan hat rám, s ugyanakkor a szívemet hevesebb dobogásra készteti. Érzem én, hogy lóg egy újabb csók a levegőben, s e romantikus pillanatot eszemben sincsen megtörni elutasításommal. Reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor megcsókol megint. Egy pillanatra ugyan megmerevedek, amikor megérzem kutató, simogató kezeit; ám mivel kellemes lassan feloldódom benne megint. Most már én is bátrabban simítok a hátán s tarkóján végig kezeimmel. Magamhoz húzom a fejét, s hevesebben csókolok vissza magam is, s nyelvemet is bevetem a játékba ösztönösen. Christ a nyakába és hátába kapaszkodva magamhoz húzom, s egyre hevesebben csókolom. Egyszerűen nem tudok betelni a csókokkal, az öleléssekkel és gyengédséggel, amit kapok tőle.

Kira tökéletesen jól reagál az útmutatásra, ahogy arra számítottam is. Amellett, hogy ivott, temérdek feszültség lehet benne. Ideje kiengednie a fáradt gőzt. Látszólag nem lesz akadálya, hiszen egyre hevesebb.
Utoljára a szemeimbe nézve áll meg hosszabb időre, nem zavarában, csupán látszólag hullámként buknak át fején saját érzései. Nem baj, ebben a tengerben látszik, hogy szívesen elmerül...
Innentől egyetlen pillanatra sem ütközöm elutasításba. Sőt, egyre aktívabban vesz részt párharcunkban, kezdi magáénak érezni az együttlétet.
Hagyok némi rést kettőnk között, hogy kezeimmel újabb lépéseket tehessek, ezzel is még inkább felhevítve a lányt. Eljátszom vele, ha kell, vagy kérlelhetetlen árként indulok meg attól függően, pillanatnyi lelkiállapota alapján melyikkel jutok előrébb.
Jelen álláshoz alkalmazkodva elsőként lassan haladok, hogy az általa nem megszokott tájakon is érezhesse érintésem. Egészen addig ostromlom, míg láthatóan meg nem érik a szituáció a következő lépéshez.