dr Adam Windsor hálószobája

Ijesztő volt számomra Sarah hallgatása, nem ilyennek ismertem meg s nem lehettem biztos abban, mi játszódik le a lelkében. Vártam egy keveset, talán, hogy megszólaljon, talán, hogy erőt gyűjtsek a végére. De aztán csendesen folytattam:
- Természetesen nem csak Charles és Magneto voltak akkor a szigeten. Mint mondtam, az volt a legelső csapat. Egyikükről egészen biztosan hallottál már. Ravenről, bár azt hiszem te úgy ismered: Mystique. Nem sokat tudhatsz az alakváltó mutánsról, de most mesélek egy keveset. Ő és Charles... Xavier professzor... nos gyermekként együtt nőttek fel. A kislány korábban utcagyermek volt, a családjának nem... nem kellett a kék bőrével és sárga szemeivel. Csak egy magaféle, az ifjú mentalista volt, aki e mögé tudott látni. A CIA kiképző bázisán aztán megbarátkozott másokkal is. Mint a Bestia... Hank McCoy, ma a legismertebb mutáns politikus, de ő tervezte a Cerebrot is, ha nem tudnád. És... és Eric. Az ő kapcsolatuk túlmutatott a barátságon, azt hiszem. Ő is a szigeten volt, mint minden más mutáns. Alakváltó ereje segítségével verte át Azazelt, Shaw egyik legerősebb csicskását, amíg a Bestia legyőzhette. Nem hallgatott a lázadó mutáns ígéreteire korábban, harcolt az emberekért mindennel, amilye volt. A képességével, az eszével és a szívével. Barátok mellett hát egy erősebb érzelem, a szerelem is ott munkált a mágneses erők urában.
Elgondolkodva, merengve folytattam:
- Magneto megállította a kilőtt rakétákat a levegőben, majd... majd lassan visszafordította őket a flotta hajói felé - beszéltem tovább csendesen. - Charles megpróbálta lebeszélni, de nem hallgatott rá. Mielőtt bárki elítéli, azért képzeld magad a helyébe. Képzeld el, hogy te verekeded végig azt a csatát a barátaiddal az oldaladon és... és Seannel. S a győzelem pillanatában titeket akarnak elpusztítani azért amik vagytok. Az indulatait nem védeni akarom, de... hozzátartozik a dologhoz.
Vállat vontam, ahogy lassan visszaültem:
- Ericet nem lehetett lebeszélni. Charles nekiugrott ugyan, megpróbálta lebirkózni, viszont Eric fizikálisan jóval erősebb volt, lerázta a barátját magáról. Majd... a CIA ügynöknő tüzet nyitott rá. Lensherr könnyűszerrel félreütötte a golyókat, de az egyik... az egyik eltalálta Charlest. A barátját. Ez kellett ahhoz, hogy a flotta megmeneküljön azt hiszem. Magneto azonnal feledte a dühét és a segítségére sietett, erejével kirántotta a testből a golyót. Elborította a düh, majdnem kivégezte az ügynököt is. Charles deréktól lefelé megbénult. Baleset volt. Sohasem tekintette másnak, de Eric... ő magát hibáztatta. Voltam katona Sarah. Éles szituációban, tűz alatt nincs lehetőség mérlegelni, nem látsz, nem láthatsz mindent. Charlest épp felállt mögötte, nem tudta, hogy ott van. Baleset volt.
Kiittam a poharamat:
- Baleset, ami nem változtathatott azon, ami addig történt. A mutánsoknak választani kellett. Az emberekkel vagy ellenük. Lensherrben túl sok volt a düh, az elárultság érzése, a szeretett nőt látta veszélyben, a barátokat. Nem lehetett kérdéses a döntése sajnos. Mystique követte. Meg Shaw régi csapata is. Ők lettek az első Testvériség. A többiek maradtak. Hittek az eszményben, amiben mi. Természetesen leszerelték őket a Cégtől, Plazma majdnem mehetett vissza a börtönbe, mindannak ellenére, hogy egyébiránt megmentett a harc hevében két csatahajót meg a rajtuk szolgáló majd 3000 embert. Végül karantén, gyógymód keresés, aztán győztek Charles érvei. Teljes titoktartást adtak ki a hajók személyzetének, ő pedig megalapíthatta az iskolát a családi birtokán. Itt. Miért engedték neki? Mert a golyó a gerincvelejét roncsolta. Mert béna volt és veszélytelennek hitték, ma már tudjuk. Eredetileg az volt a célkitűzés a CIA részéről, hogy egy helyen, sebezhetően tartsák a mutánsokat s szükség esetére, míg nem lesz gyógymód, folytonosan ide volt irányozva egy atomtöltet. Ahhoz nem volt elég széles az értelmi horizontja a Cég vezetőinek, hogy belássák: ide nehezen érne célba bármi is, ha nem akarjuk... - húzódott kesernyés mosolyra az ajkam.
Sarah szemébe néztem, ahogy visszaültem a helyemre:
- Miután megszökött az otthonból, Magneto és csapata behatolt ide, a birtokra. Te akkor még nem voltál itt. Bejöttek az "ellenség" fészkébe a Testvérek, követve vezérüket. Nem harcolni jött. Nem titkokért. Nem... nem a bajt keresni. Egy idős ember jött el, hogy talán élete utolsó könnycseppjeivel adózzon egy régi barát, egy nagy ellenfél de mindvégig tisztelt és szeretett ember... mutáns... síremlékénél. Láthatjuk ma már egyszerű terroristának az öreget, de... Sarah, talán azt is megérted majd: ha egyszer ő is elmegy, az Intézet legrégebbi tagjai mécsest fognak gyújtani, imádkoznak vagy csak megemlékeznek róla, érte. Bármilyen is legyen ma már a Magneto, de valamikor Eric Magnus Lensherr hős volt, s ha mi úgy is gondoljuk, utat tévesztett, de akkor is értünk, érted, értem és minden mutánsért harcolt a maga módján - töröltem ki egy könnycseppet én is a szememből. - Szerettem volna, ha megismered a történetét, mert te is oktató vagy immár. Adott esetben beszélned kell róla is, vagy a Testvériségről. Bármit is mondj majd a diákjaidnak, azt akartam, megfelelő képpel rendelkezz...

Igyekeztem lehiggadni, hogy képes legyek tovább hallgatni Adam történetét és ne ugorjak fel, hogy megkérdőjelezzem az eddig tanultakat, fogadott apám elveit, ideáit, amiket már lassan képes voltam elhinni és magamévá tenni, és ami most pár perc alatt hevert romokban előttem.
Összeszorított fogakkal, kőmerev arccal ültem tovább és hallgattam, hogy alakult Magneto és Charles barátsága, sőt az is kiderült, hogy nem csak ketten, hanem négyen voltak barátok, köztük Bestia és Mystique, akit mint pár perc múlva kiderül, nem csak szimpla barátság fűzött Magneto-hoz. Az őszintén meglepett, hogy Bestia tervezte Cerebro-t, mert ezt nem tudtam, na persze, nem mintha a többi információ, amit most elmondott Adam ismerős lett volna. Csak ez egy üde színfolt volt a sok árulás és szenvedés után.
Most már nagyon is kíváncsi voltam a történet végére, hogy mi történt, ami végül szétszakította ezt a halálos veszélyben kovácsolódott barátságot, de valahol, lelkem legmélyén már tisztában voltam a válasszal, mert bennem is munkálkodott valami hasonló, mint amit Eric Lensherr-ben ott, akkor.
Nagyon valószínű, hogy nem Xavier-rel értettem volna egyet, aki megállította Magneto-t bár talán hatottak volna rám azon szavak, melyek az ártatlan katonák életére hivatkoztak volna, de akkor, abban a helyzetben a bosszú nagy úr tudott lenni.
Aztán az ügynöknő lövöldözése és Charles Xavier sebesülése és bénulása megint csak megdöbbentett, hiszen ezek után még annyira sem értettem meg, hogyan tudott olyan elveket a magáénak vallani, amik máig tiszteletet parancsolnak.
Ezek után már megértettem miért vált külön az útjuk és azt is, hogy lelkük mélyén, ellentétes elveik ellenér, mindig tisztelték egymást és talán barátok is maradtak.
Felháborított a kormány álnok viselkedése, de felmerült bennem, hogy amilyen okos volt Xavier professzor és amilyen képességekkel rendelkezett, nem hiszem, hogy nem volt tisztában ezekkel a dolgokkal. Akkor miért?
Mikor Adam mintegy levezetéseként a történetnek elmesélte, hogyan búcsúzott el, itt az iskola udvarán régi barátjától Magneto, valamelyest csillapodott a bennem felgyülemlett indulat, de továbbra is kétségek gyötörtek hiszen eddig úgy tekintettem erre a hegyeket megmozgató férfira, mint a mutánsok ügyének megbuktatójára, de kiderül, hogy nemzeti hős is lehetett volna belőle, ha…………..ha nem mutánsnak születik!
- Hát…..mit is mondjak. – kezdtem bele kissé rekedten egy hosszúra nyúlt szünet után, és tényleg nem találtam a szavakat, hiszen még meg kellett emésztenem ezt az egészet. – Tudod Adam, nem is tudom mit szeretnék tenni legszívesebben. –néztem rá. – Talán kimennék a kertbe és ordítanék egyet, vagy lemennék a Harci Terembe és megverekednék a legvérmesebb program kreálta gyilkosokkal, mert úgy érzem ki kell, hogy szakadjon belőlem valami, ami azok után amit elmeséltél bennem ragadt.
A hangomon hallhatja, hogy az a visszafojtott feszültségtől remeg.
- Nem értem, hogy miért? Miért bízott és bízol te is még mindig az emberekben, hogy megváltoznak, hogy elfogadnak? Hiszen nem változik semmi! Vagy mégis? Adam, mond, hogy nincs igazam, hogy tévedek, hogy a jó úton haladunk! Hiszen már kezdtem hinni, hogy én tévedtem és az emberek megérdemlik, hogy támogassuk őket, hogy megvédjük őket, mert bíztam benned és elhitetted velem! Biztos vagy benne, hogy a jó utat választottuk? Mond, hogy igen és én……én hinni fogok neked. – remeg meg a hangom.

Idegesen remegő ujjakkal doboltam az asztal szélén nagyot sóhajtva:
- Azt hiszem kezded már érteni, miért nem beszélünk ezekről a diákoknak, azt leszámítva, hogy a flotta támadása a mai napig hadi titoknak számít, s köt minket Charles hallgatási ígérete - feleltem rekedten. - Na meg nem is használna a mutáns-ember kapcsolatoknak, ha ezek közkézen forognának. Zavarna, ha rágyújtanék?
A nemleges válasz után cigarettára gyújtottam, s mélyen belélegeztem a kátrányos füstöt párszor, míg átgondoltam amit felelhetek erre. Megráztam a fejemet:
- Senki sem mondhatja azt, hogy jó úton járunk, vagy a Testvériség jár a rossz úton. Ezek csak lehetőségek, leginkább azon múlik, miben hiszünk - feleltem rekedten. - Én úgy gondolom, Charlesnak igaza volt. Miért gondolom így? Nos...
Vállat vontam:
- Sarah, én történész vagyok, ebből tudok kiindulni - kezdtem. - Akkor és ott a totális újdonság erejével hatottak a mutánsok. Senki sem volt felkészülve erre az egészre, ráadásul az első közismert mutáns, Shaw, azonnal ellenségesnek is tűnt. A kormányzat döntéshozói meg voltak rémülve. Kilenc mutáns halála árán megóvni a békét? Katonailag nem nagy ár. Nem tudta senki mi áll a háttérben, hogy működik, mire számíthatnak. Féltek az ismeretlen, de jól láthatóan félelmetes, veszedelmes erőket birtokló lényektől. Emberi reakció. Most? Nézz körül a világban. Most már elmúlt a hisztéria első nagyobb hulláma. Vannak bőven túlkapások, pogromok, olyan területek a Földön, ahol azonnali halál vár mindenkire, ha kiderül, aktív X gén hordozója - ismertem el. - De vannak helyek, ahol az emberek már túllendültek az első hisztérián. Japánban totális az elfogadásunk. Nem tudom, hallottad-e, de az Európai Unióban elsőként az utolsó választásokon tizenhét mutáns képviselő jutott be a Reichstagba, a német parlamentbe, egyiküket alkancellárrá nevezték ki. Franciaországban megváltoztatták az alkotmányt, kiegészítették a mutánsok jogaival. Az USA jelenlegi ENSZ nagykövete, az államszövetség arca és képviselője a világ előtt a Bestia. Japánt szintén egy mutáns képviseli. A franciák, a németek, a japánok, a portugálok, a görögök és a spanyolok már az úgymond államilag bizalmi és kiemelt pályákra, mint mondjuk a hadsereg, politika, sajtó, stb beengedik a mutánsokat. Angliában most készül a törvénytervezet ugyanezekre egy népszavazás után, amelyen a lakosság 87%-a támogatta a mutáns beilleszkedést. A református egyházak tanácskozásán is szóba kerültek a mutáns jogok, több kisebb felekezet már deklarálta az emberekkel egyenlő jogainkat. Ezek azok a lépések, amelyek miatt hiszek benne, hogy jó úton haladunk. Mert ha a Magneto elveit követnénk, akkor most legfeljebb valahol egy szétbombázott városban beszélgetnénk a frontvonalon. Mert ha a Magneto elveit követnénk, akkor - súlyosan pillantottam a lány szemébe - akkor te nem ismernéd Seant. Valószínűleg megölted volna a nagy mutáns önvédelmi harcban.
Felsóhajtottam:
- Még valami, ami árnyalja a képet... - nagy levegő - Tudnod kell, hogy annak a Lagernek a parancsnoka, nem... nem egy ember volt. Hanem Sebatsien Shaw. Egy mutáns...

- Hát a mutáns-ember kapcsolatnak aztán biztos nem! – bólintottam komoran a felvetésére, majd jeleztem, hogy tőlem nyugodtan rágyújthat, bár nem kedvelem a cigeretta fürtöt, de úgy láttam rá is ráfér egy kis nyugtató.
Kis gondolkodás után beszélni kezdett és én feszülten vártam, vajon találok-e a szavaiban megnyugvást és nem fog gyötörni a kétely, hogy nem a megfelelő úton járok.
Ahogy sorba vette az akkori és a mai hozzáállást a vezetők részéről, ahogy felsorolta az incidens óta történő változásokat, az elgondolkodtató volt. Így egészben látva a fejlődést, tényleg el lehetett mondani, hogy elkezdődött talán egy folyamat, vannak eredmények és az is lehet, hogy egyre látványosabbak és nagyobb volumenűek, amit talán a professzor előre látott.
Magneto agresszívabb és megalkuvás nélkülibb elvei biztos, hogy harcokhoz vezettek volna, ez nem is volt számomra kétséges, és lehet, hogy a mutáns erők birtokában legyőztük volna az embereket, de milyen áron? És akkor már nehezen lehetett volna válogatni, hogy ki toleráns a fajunkkal szemben és ki nem, mindenki áldozatul esett volna, és akkor mi jobbak lettünk volna azoknál az embereknél, akik minden ok nélkül pusztítják a mutánsokat? Nem!
És igen, az utolsó mondatai a szívemig és a lelkemig hatoltak, hiszen, ha visszagondolok arra az utcagyerekre, aki pár évvel ezelőtt még gyűlölettől fröcsögve átkozta az embereket, és ha akkor nem jön egy Adam nevezetű irgalmas szamaritánus, most lehet, hogy a Testvériség sorait gyarapítom és ott ártok az embereknek, ahol tudok, és igen, nem lett volna lehetőségem megismerni egy olyan kedves és drága embert, mint Sean, akiről nem utolsó sorban csak később derült ki, hogy mutáns.
Ezn gondolkoztam, ez járt a fejemben, mikor Adam kiböki még azt az utolsó mondatot, amitől tágra nyíltak a szemeim.
- Mutáns? Te jó ég! És ezt művelte a saját fajtájával? De hát, hogyan? Miért? – buktak ki belőlem a döbbent kérdések.

Rezignáltan sóhajtottam, tovább szívva a cigarettámat, majd belekezdtem a zaklatott lány számára a magyarázatba:
- Nos, Shaw elvei igen hasonlóak voltak a Magnetoéhoz, ahhoz, amit most képvisel - kezdtem. - Ki akarta teljesíteni a mutáns erőket és mutáns készségeket az erre alkalmas személyekben, vagyis akikben aktiválódott az X-gén. Márpedig akiket feláldozott a táborban ennek érdekében, a gyerekek... Eric anyja... Ők emberek voltak Sarah. Nézd a Testvériség oldaláról a dolgokat. Ha elfogadod a tényt, hogy mi "felsőbbrendűek" vagyunk, a jövő, ha úgy tetszik és az emberiség mint olyan ellenség, akiket ki kell írtani, mielőtt megtámadnának minket, az evolúciónak élnie kell, akkor ebben a harcban nincsenek kivételek. Az asszony, azok a picik, emberek. És ez bezárja a kört. Ha emberek, akkor értéktelenek.
Elgondolkodtam pár pillanatig, majd felsóhajtottam s ezt is megosztottam vele:
- Mondtam már, hogy Mystique és Magneto különlegesen szoros kapcsolatban álltak egymással. Amikor a férfi kiszabadította az Alcatrazi akció előtt a börtönkamionból a nőt, meg a Bulldózert, az egyik őr rálőtt a mutáns vezérre. A pisztolya a mutáns készségeket elnyomó, emberré tevő szérummal volt megtöltve. Mystique habozás nélkül elé vetette magát, ő kapta a lövést s szinte azonnal át is alakult. A múlté lett kék bőre, sárga szemei, alakváltó készsége. Emberré vált. A Magneto megköszönte az önfeláldozó cselekedetet, majd... hátra hagyta. Mert már "nem tartozik közénk". Mára az elvei épp olyan destruktívvá tették, mint valaha Shawt, aki ellen harcolt. Ezért óvtalak attól, hogy az érzelmeid vezessenek a harcaidban. Erőt adnak, de veszélyes útra is terelhetnek, ha engedsz a haragodnak s hagyod gyűlöletté válni. A végére nem fogod tudni, melyik oldalon is állsz... - mormoltam szomorkásan.
Meghallgattam a lány válaszát, majd lassan felálltam, mellé sétáltam és a vállára tettem a kezemet:
- Van... van még valami Sarah... - nyögtem. - Valami, amitől legszívesebben megóvnálak, de amit nincs jogom eltitkolni előtted. Ez egy videofelvétel... ami téged személyesen érinthet, számodra... számodra fontos emberről szól és... és a lelked legmélyéig felkavarhat. Megmutatom, ha kéred. Egyetlen felvétellel. Nem rohansz ki azonnal üvöltve, hanem... hanem adsz egy esélyt beszélgetni arról, amit látsz...

Nehezen tudtam elhinni, hogy egy mutáns volt annak a tábornak a parancsnoka, de hát Adam magyarázata megvilágította a cselekedeteinek mozgatórugóit.
Nagyon sajnáltam, hogy végül Magneto is odáig jutott, hogy hasonlóvá vált egy olyan személyhez, akit mélységesen gyűlölhetett azért, amit tett vele, és amivel valószínűleg elindította azon az úton, ahol most tart.
Végig gondolva amit Adam felhozott, hogy a Testvériség elvei szerint minden ember bűnös és értéktelen, már nem is volt olyan csábító az az oldal, habár még mindig dolgozott bennem a düh, a hallottak miatt.
Aztán mikor a még mindig feszült nevelő apám Mystique kiszabadításának történetét és Magneto viselkedését is elmesélte, akkor már inkább csak szörnyülködtem.
Annyiszor éltem meg különböző érzelmeket ez alatt a beszélgetés alatt, mint aki egy hullámvasúton ül, hol gyűlöltem, hol szörnyülködtem, hol szomorkodtam és kételkedtem, ezért már csak némán ültem és figyeltem, mert nem akartam elszalasztani egyetlen szót sem, ami a helyes úton tart.
- Biztosan szörnyű lehet Magneto-nak, aki választott egy utat, de sorra vesztette el barátait, szerelmét, és talán ez torzította el mostanra a jellemét. – mondtam elgondolkodva. – Igyekszem Adam, igyekszem uralni a veszélyesen szélsőséges érzelmeimet, ahogy tőled is tanultam és ahogy Fagyponttól is igyekszem minél többet elsajátítani, hiszen már tudom, hogy ez nem csak rám veszélyes, hanem mindazokra is, akiket szeretek. – válaszoltam halkan, hiszen igaza volt.
Aztán amikor a vállamra tette a kezét, mintegy bátorításként és a szemembe nézett, akkor nagyot dobbant a szívem. Könnyebben szívvel néztem volna szembe 20 banditával, mint azzal a videóval, amit most lehetőségem adódik megnézni, mivel Adam féltő szavai nehéz árnyékként nehezedett rá előre, de most már nem akartam és nem is szerettem volna visszakozni.
- Mutasd! – bólintottam és a kezem a kezére tettem. – Majd igyekszem moderálni magam. – jelent meg a szám sarkában egy nagyon halvány mosoly, ami aztán átadta magát a feszültségnek.

Bólintottam Sarah szavaira, majd enyhe félmosollyal kihúztam óvatosan az ujjaim az övéi közül:
- Tudom, hogy már jól uralod az erődet, de most nem fog menni - mormoltam halkan. - Ne érezd kérlek sértésnek. Mikor ezt a felvételt megnézte Xavier professzor, akkor ha jól tudom az összes bútor légi balettbe kezdett.
Felvettem a távirányítót és beállítottam a felvételt, közben halkan beszéltem:
- Amit most látni fogsz, az valahol azt hiszem mindennek az alja, amire... amire bárkivel szemben képesek lehetünk, még akkor is, ha tényleg egy állat lenne, de... Mindegy. Ezt nem tudom leírni sem felkészíteni rá. Csak... csak nézd...
A felvétel elindult...

"Első snitt:
Máladozó vakolatú szobában szorong egy talán négy éves kisfiú, Zöldes bőre és jellegzetes szemei jól azonosíthatóvá teszik a Varangyot. Pici még és nagyon sovány. Nyakára befelé szögezett nyakörvet erősítettek, hogy nagyon ne tudja rángatni, kulccsal záródik, amivel persze nem rendelkezik. Alig néhány bútor van a szobában, de azok is kívül vannak a lánc adta mozgástéren, ami legfeljebb 2-3 méter lehet. Nyikorogva tárul fel az ajtó, mire a kölyök ösztönös ijedelemmel ugrik fel a falra, majd pottyan is vissza, hisz készsége még fejletlen. Két nagyobb gyermek érkezik, egy fiú és egy lány. Egyikük kezében az étel, amit a fiatal Mortimernek hoztak, a másikukéban még ott a rövidre tört hurkapálca, ami alapján kijelölhették, kinek nincs szerencséje a közelébe menni a torzszülöttnek. A fiú a padlóra rakja a furcsa küllemű ételt. Valami főzelékre hasonlít leginkább, de kis gondolkodás után azonosítható, hogy inkább ételmaradékok összeöntve. Túl messze van, a lánc miatt nem éri el, hiába hasal a padlóra, hiába próbálgatja. A nyakörv véresre tépi a nyakát, csak pár centi kéne, de... A páros persze vidáman viccelődve követi a kínlódást. Varangy végül nem bírja tovább, kilövi nyelvét ajkai mögül a tányérba... Meglepett tekintetek, majd némi vigyor és tányér arrább kerül, végül annyira, hogy a meghosszabbodott izomcsomó sem érheti el. Pedig a kiskölyök éhes. Szenved. Összenevetnek felette, majd a lány belelép az ételbe s úgy tartja cipője talpát, hogy azt már elérhesse a nyelve. Az éhség nagy úr. Nagyobb mint bármi. Nekiáll hát lenyalogatni a táplálékot, közben a röhögő fiú is beleáll a tányérba...
Snitt 2:
A gyermek a szoba padlóján hever. Rázza a sírás, karjait szorosan húzza magára, magzati pózt vesz fel. Sírva kiabál néha ki:
- Kérem szépen!... Kérem!... Én... fázom! Nagyon-nagyon fázom!!... Kééééhhéééreeem.... Nagyon fááázom...
Egy idő után elunja odakint valaki. A felügyelők fehér egyen uniformisában lép be az árvaház egyik alkalmazottja, majd felröhög, a kisfiút látva:
- Nocsak-nocsak. Csak nem melegebbet szeretnél a hideg véreddel békuci? Juuuj. Hát az emberek nem fagyoskodnak 10 fokban. Békákat meg a kertben tartunk legfeljebb. Szedd össze magad hüllő! Próbálj legalább emberként viselkedni!
- De... nagyon-nagyon... fázom... - feleli elesetten, reszkető ajkakkal. A válasz egy orbitális mérvű rúgás a bokái közé, majd a férfi elneveti magát:
- Jó, hát ma jó napod van. Kapsz egy kis meleget - röhög fel reszelősen és lehúzza a sliccét...
Snitt3:
Egy másik terem. Egyetlen, szíjakkal ellátott szék van benne. Ebbe kötözték bele a talán itt olyan hat éves forma gyereket. Dől róla a verejték, szemében páni félelem. Egy szigorú vonásokkal bíró, jó negyvenes, szemüveges nő és az előbbi képsorokban látott brutális férfi ácsorognak ott valami kezelőpult mellett. A pultból gyanús kábelek lógnak ki, melyek végén tapadó egységek vannak a fiú mellén, karjain és... a nemi szervén. Az asszony komoran zsolozsmázza:
- Mi tényleg igyekszünk, hogy embert csináljunk magából Mr Toynbee. Erre maga mit csinál?
- Igazgató néni én... - kezdi hebegve az ijedt, kiszolgáltatott kisfiú. - Én nem akartam... nem is tudom, hogy történt, csak...
- Egyetlen emberi lény sem kap el csak úgy a nyelvével egy legyet Mr Toynbee. Kénytelenek leszünk szigorúbb nevelési elvekhez folyamodni.
A kar elfordul... A sikoltás bármire utalhat, de az izomrángások csak áramütésre...
Snitt4:
Az árvaház folyosói. Egy másik nevelő nyakra erősített póráz segítségével rángatja az anyaszült meztelen, kezein és lábain összekötött tíz éves forma fiúcskát. Mindenfelé nevetnek rajta a kisereglett gyerekek. Megjegyzéseket tesznek a testére, bőrére, szemére. Bele-bele rúgnak. Leköpik. Végül az udvaron ér véget a furcsa menet. Lekötözik egy időre egy fához. Télidő van. Havas a táj. Az amúgy is hideg vérű kisfiú ajkai kékek már, szemeiből patakzanak a könnyek..."

Nem nagyon akartam követni a felvételt, egyszer is elég volt. De egyszerűen képtelen voltam máshová nézni. Végül remegő ujjal benyomtam a leállítás gombot:
- Elég annyi azt hiszem. Elég, hogy megértsd... megértsd mi az, ami örökre Magneto oldalára visz egy mutánst. Így kevesen éljük át, mint Varangy, de neked, hisz a barátja vagy, kötelességem volt megmutatni... - mormoltam érzelmektől rekedten.

Mikor kissé somolyogva elhúzta a kezét és elmondta, hogy ez a felvétel még a mindig higgadt és nyugodt professzornál is kiverte a biztosítékot, akkor már sejtettem, hogy kemény lesz. De arra, amit láttam végül, a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam.
Ahogy felvillantak az első képek, rögtön megismertem Varangyot, bár még csak olyan 3-4 éves lehetett, de hát őt nehéz lenne összekeverni bárki mással.
Aztán elkezdődött a tortúra, amit el kellett szenvednie a nem sokkal idősebb gyerekektől. Már az is felbőszített, amikor a nyakörvet megláttam rajta, de az a megalázás, amit tettek vele nagy indulatokat gerjesztett bennem, bár ő, abban a korban talán fel sem fogta ezt még. Viszont megígértem Adam-nak, hogy fegyelmezem magam, így inkább csak a körmeimet mélyesztettem a tenyerembe és néztem tovább a pergő képeket.
Aztán már nem tudatlan gyerekek, hanem nagyon is céltudatos felnőttek kegyetlenkedése következett, a még mindig csak apró gyerekkel szemben. Már az, hogy a hidegvérű srácot hideggel kínozták is borzasztó volt, de a végén a felügyelő aljas tettét már nem bírtam ki szó nélkül.
- Óóó, hogy csak került volna a kezembe ez az ocsmány patkány! – hördültem fel és feszültek meg ugrásra készen az izmaim, de aztán Adam megkínzott arcára néztem és nagyot fújtatva visszaültem. – Jól van, igyekszem. – csikordultak meg a fogaim.
A harmadik képsornál talán úgy ámultam ki a fejemből, mint egy zombi, mert úgy éreztem menten megpattan a szívem, ha nem kapcsolom ki valahogy az érzelmeimet. Vagy esetleg én is levezetem valahol, valakin a bennem tomboló dühöt.
Nem szóltam semmit, csak bámultam üveges szemekkel azt a gyűlöletes nőt és éreztem, ahogy a vér kiserked a körmeim alatt.
~ Jézusatyaúristen! Hogy bírhatta ki épp ésszel? Sosem mesélt róla. Ó szegénykém! ~ csapongtak a gondolataim közben.
Az utolsó képek megaláztatása már csak a hab volt a tortán, ez már nem is tűnt olyan szörnyűnek az előzőek tükrében, de talán pont ez volt benne a félelmetes.
De, ha a fizikai bántalmazásokon át is siklanék, nagyon is át tudtam érezni szegény Varangy lelkiállapotát. Hogyan tud valaki élni és az emberek szemébe nézni nap nap után, úgy, hogy ne jussanak ezek az eszébe.
Mikor Adam lekapcsolta a dvd-t, még sokáig néztem mereven a sötét képernyőt és próbáltam visszafogni a mellkasomból kirobbanni akaró szívemet.
- Megértem Adam, de tudod mi a vicces? – kérdeztem elcsukló hangon rekedten, hiszen az, hogy nem tudtam kirobbantani magamból a fájdalmat és a dühöt, most visszájára fordult és legszívesebben sírva ütöttem volna az asztalt, amire most felemelem véres kezemet. – Tusos mi? Az, hogy talán Magneto-ban is csalódott, és már nem akar hozzájuk tartozni! Pedig őt megérteném! És…..és sosem beszélt róla, sosem akarta ok és fejetlenül öldökölni az embereket, még ezek után sem. – néztem könnyben úszó szemekkel Adam-ra.

Nem szóltam semmit, mikor Sarah idegesen felpattant, de önmagától is visszanyelte a dühét. Gyakorlatilag kifejezéstelen arccal nézte a felvételt. A lehetőségekhez képest nyugodtan vártam ki hát magam is a végét. A szavaimra adott keserű reakcióra csak határozottan bólintottam, majd visszaültem a lány elé s óvatosan felé nyújtottam a kezemet. Megvártam, míg a tenyerembe helyezi a sajátját vagy hangosan is elutasítja a gesztust s utána beszéltem tovább:
- Sarah... Bár ez már olyasféle lesz talán, mint egy kegyelemdöfés, de ezzel túl leszel a titkokon s mindazon, amit meg akartam osztani veled - nyögtem s halkan folytattam: - Emlékszel, mikor egyszer, a kezdetekkor a Harci Teremben azt mondtam neked: a Varangyot mindenki elárulta? Hát ideje megtudnod, hogy is értettem mindezt...
Mély levegő:
- Bár, ha akkor elmondom, talán hamarabb levetkőzted volna a Testvériség iránti enyhe szimpátiádat, de azt hiszem olyan lelki károkat is szenvedtél volna, amit nem vállalhattam fel - ismertem el. - Most már érett vagy rá, készen állsz megtudni. Varangyot elárulták a társai az árvaházban, de ez egy dolog. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni mindenhol, legyenek emberek vagy mutánsok. Elárulták a nevelők is, ami sokkal súlyosabb. Felnőtt emberek, akik nem csak Mortimert, hanem a hivatásukat is köpték szemen, amikor... - bágyadtan legyintettem a képernyő felé. - Elárulták a mutánsok is. Elárulták, mikor hagyták egyedül kiállni a Küklopsszal, Jeannel és Ciklonnal. Talán... talán cserbenhagyták az első csapat tagjai is. Nem tudom. Nem csatlakozott az X-ekhez, de nem ismerem ennek részleteit. Nem merek nyilatkozni. Cserben hagyta a Magneto is. Igen, részben, mikor hagyta odaveszni a Szabadság szobron, de annál sokkalta előbb is... Sarah... Amikor... amikor Varangyot a szülei egy nylonzacskóba kötve kidobták egy kukába... Gondolod, hogy bárki, bárki ember, ha megtalálja, akkor árvaházba viszi? Egy ember halálra rémül és menekül egy ilyen baba láttán... A Magneto megbízottjai találták meg és adták az egyik legszigorúbb keresztény árvaházba. Tudták mi vár rá, de ahogy Eric sem tanult mást saját életében a Lagerben, úgy adni sem képes mást... Érted?! - néztem magam is könnyes szemekkel az övébe. - A gyűlölet, amit sok magunk fajta magába szív, az egy istenverte láncreakció. Ezért féltelek tőle. És ezért remélem, hogy megszakítható és lesz esélyed megszakítani neked is. Ha már... ha már egyszer képes volt barátokra szert tenni az a fiú. Nem tudom, hány... hány sorstársa van még a világban. Vagy éppen... vagy éppen abban az árvaházban - ziháltam megtörten. - Csak remélhetem, hogy időben tudunk segíteni.
Elborzadó, súlyos pillantása láttán bólintottam:
- Igen, Sarah, az az intézmény ma is üzemel. Mutánsok most is vannak, lehetnek ott és egyelőre semmi hajlandóság nincs senkiben véget vetni ennek... - ráztam meg a fejemet. - Talán... talán egy-két éven belül sikerül elérnünk a bezáratását. De addig... - csak ráztam a fejemet.

Tudtam, és éreztem is, hogy őt legalább annyira megviselte ez az egész, mint engem, még akkor is, ha nem ismerte annyira Varangyot, mint én. Éppen ezt tiszteltem benne a legjobban, és fogadtam el tőle azt is aránylag békésen, amiért mást már esetleg ájulásig sokkoltam volna.
Mindig tudott olyan meggyőző érvet mondani, ami visszafogta a dühömet és rávett, hogy ne az érzelmeim, hanem az eszem után menjek.
Így aztán mindennemű hezitálás nélkül helyeztem a kezem az övébe és vártam, hogy mit akar még elmondani nekem. Azt hiszem, hogy kissé le is voltam lassulva a sokktól, ami eddig ért, egyik a másik után és már kezdtem úgy érezni, hogy ma már nem érhet semmi ennél rosszabb, ezért szinte félve emeltem nevelő apámra a tekintetem a szavaira.
- Igen, emlékszem, de akkor nem értettem és te nem beszéltél róla. – bólintottam a kérdésére.
Most azonban már semmit nem akart eltitkolni előlem Adam és talán neki is megkönnyebbülés volt, hogy végre elmondhatta, még ha ez nekem egy trauma volt, de most úgy ítélte meg, hogy egy szükséges trauma.
Annak, amit elmondott egy részével már magam is tisztában voltam, hiszen pont arra céloztam, amikor kifakadtam, hogy Magneto is elárulta, de az, hogy ez sokkal korábban is megtörtént már egyszer az villámcsapásként ért.
. Azt mondod, Magneto szánt szándékkal jutatta oda, hogy biztosan elérje, hogy meggyűlölje az embereket? – kérdeztem döbbenten, mert felfogni is nehéz volt, hogy valaki ennyire kegyetlen legyen egy fajtársával.
Az előbbi szimpátiám Magneto iránt egy pillanat tört része alatt semmissé lett és most nem, nem gyűlölet, hanem csak keserűség maradt a szívemben iránta.
Viszont ami még jobban szíven ütött az az volt, hogy ez az intézmény még MŰKÖDIK! És ahogy Adam is mondta, talán nem Varangy volt az egyetlen, aki a falai között tanulta meg gyűlölni az embereket.
- Ez ugye csak valami vicc? – szólaltam meg halkan és elhúztam a kezem, mert most nem szerettem volna Adam-ot véletlenül lesokkolni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban és legalább az érzelmeimmel együttműködő képességemet nem akartam most visszafogni, így a tüskék már előbújtak, még ha nem is teljesen. – Miért nem lett már a földig rombolva? Mire várunk még? Hogy még több mutáns gyereket kínozzanak halálra? Vagy, hogy még több onnan kikerülő torzlelkű, sérült fiatal gyarapítsa Magneto sorait? – pattantam fel és kezdtem járkálni feldúltan.

Csak csendesen bólintottam a kérdésére, elismételni nem volt kedvem. Akarta a fene azt mondani, de ez volt az igazság. A kifakadása már nem ért váratlanul, várható volt. Felálltam, mögé léptem és lágyan átkaroltam, megfordítottam és magamhoz húztam atyai ölelésembe. Tartottam s halkan közben beszélni kezdtem, nem érdekelt, ha kiengedi a tüskéit, most nem, ezt muszáj volt megértetnem vele:
- Sarah, ez nem így működik - kezdtem csendesen. - Megtettünk minden jogi lépést, kint is voltak az ellenőrök, de valahogy mindig megneszelték a dolgot és rendben találtak mindent. Igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt, de a bürokrácia malmai sajnos nagyon lassan őrölnek...
Beszédes tekintettel nézett fel rám, felemelve az arcát mellkasomról. Sóhajtottam:
- Mit vársz Sarah? Küldjem oda Logant, hogy mészároljon le mindenkit? Vagy a Fagypontot, hogy fagyassza jéggé őket? - érdeklődtem némi malíciával. - Igazság szerint megtehetnék. Még a legtöbb diákunk is, nemhogy mi tanárok. Ratna pillanatok alatt változtathatná szűkölő emberronccsá őket, Sean átírhatná az agyukat kedvére, Gregory egy oldalpillantása után pernyeként szállna el az épület a szélben és had ne soroljam tovább. De ez nem így működik. A Xavier Intézet munkatársai vagy tanulói vagyunk. Ha így cselekszünk, annak híre megy. Kockára tennéd mindezt? - intettem a szememmel az ablak felé, az udvaron játszadozó gyerekek irányába. - A lépéseinknek súlya és ára van. Nem mondom, hogy nem tehetnénk meg. De megéri? Erre egyetlen diákot sem utasíthatok. A tanároknak pedig nagyon komolyan meg kell gondolniuk a lépéseiket. Érted? Hányinger kerülget engem is, ha arra gondolok, mi folyik abban az árvaházban. De meg van kötve a kezem. Nem mehetek oda és nincs lehetőségem hivatalosan odaküldeni senkit sem - ráztam a fejemet.

Ijedten húztam vissza a tüskéimet, ahogy Adam átkarolt és a mellkasához húzott, aminek sóhajtva döntöttem neki a fejem és szabadjára engedtem pár könnycseppet is, míg azt hallgattam, hogy miért is áll még az a nevelőotthon, ahol annyi kín és megaláztatás érte kedves barátomat és talán sokan másokat.
Azt hiszem mikor ezek után ráemeltem a tekintetem, nagyon is jól ismert már ahhoz, hogy mindent kiolvasson belőle, amit erről az egész bürokratikus szarságról gondolok.
Mikor megemlíti, hogy miket is tehetnénk, mi x-men-es mutánsok annak érdekében, hogy ez a förtelem és vele együtt azok, akik ezt működtetik eltűnjön a föld színéről, erősen bólogatni kezdtem, bár tudtam, hogy ezeket pont azért hozza fel, hogy elmagyarázza miért is nem teheti meg. De olyan jól esett még hallani is! Lelki szemeim előtt megjelent Logan, ahogy végig söpri a termeket, vagy Fagyopnt, ahogy mindenkinek olyanná teszi a szívét, amit megérdemel: fagyossá, de a Greg-es megoldás is nagyon tetszett, szó se róla!
Persze tudtam, hogy valahol igaza van, hiszen nem akartam veszélybe sodorni azokat a gyerekeket, aki itt tanulnak és nincs senkijük az iskolán és annak összetartó csapatán kívül, és tudtam azt is, hogy Adam-nek ezt kell mondania, de……..de megütötte a fülemet az utolsó csendesen kiejtett mondat: „nem mehetek oda és nincs lehetőségem hivatalosan odaküldeni senkit sem”! HIVATALOSAN!
- Ezek szerint nem hivatalosan lehet? – toltam el magam egy kicsit a karjaiból, hogy reménykedve a szemébe nézhessek, leolvassam az arcáról a választ, mielőtt még szavakba önthetné, hiszen ezzel új reményt adna nekem. – Én szívesen vállalom, hogy szétcsapjak ott és azt hiszem nem lennék egyedül! – villantak meg a szemeim.

A kérdésére egy pillanatra a plafonra néztem, majd széttártam a karjaim:
- Sarah, az, hogy a fogadott lányom vagy, nem jelenti azt, hogy meg is szabhatom neked mit tegyél, vagy mit ne tegyél - feleltem csendesen. - Nem mondhatom neked: ne csináld! Egyrészt nagykorú vagy, másrészt egy barátodról van szó. De féltelek is ettől, ebben igazad van. Az indulatok ott munkálnak benned. Talán jó lecke lenne neked is, másoknak is - néztem csendesen a készülék felé. - Viszont az is benne van a pakliban, hogy elszalad veled a ló. Nem. Nem mondok semmit, sem igent, sem nemet. Ez egy olyan döntés, amit neked kell tudnod felvállalni.
Elővettem egy újabb cigarettát és rágyújtottam:
- Viszont te sem utasíthatsz erre egyetlen diákot sem - mondtam komolyan. - Ha valaki veled akar menni, annak szíve joga, bár kétlem, hogy szükséged lenne segítségre, de utasításról szó sem lehet. És... Sarah, ha nem őrzöd meg az önuralmad, te sem leszel jobb egyik vadbaromnál sem... komolyan mondom - néztem mélyen a szemébe. Egy apró papírkártyát tettem az asztalra: - Ez az árvaház címe. Nem akarok tudni semmiről, míg bajba nem kerülsz. Ha viszont bajba kerülsz, arról azonnal tudni akarok - mosolyodtam végül el.
Fáradtan megmasszíroztam a halántékom:
- Komolyan nem tudom, jól tettem-e, hogy beavattalak, de az idő majd választ ad, azt hiszem...

Mikor meghallottam a válaszát a nyaka köré fontam a karom és adtam az arcára egy cuppanós puszit örömömben. Úgy imádom mikor ilyen diplomatikusan fogalmaz, hogy úgy kell kihámozni a mondanivalója lényegét és ha valami idegen hallja akkor teljesen más következtetést vonhat le, mint most én.
- Értem! Mindent értek Adam! Köszönöm, hogy beavattál és bár nagyon megviseltek a látottak, ígérem, hogy a megfelelő döntést fogom meghozni. Mivel ismersz engem, és tudod, hogy milyen barátság fűz egy bizonyos személyhez, tudod, hogy mi lesz az. – fogalmaztam én is virágnyelven.
- És talán igazad van abban is, hogy nincs szükségem segítségre, boldogulok én egyedül is, ahogyan már sokszor tettem.
Tudtam, hogy habár tisztában volt azzal, hogy nagyjából hogyan fogok reagálni és hogyan fogok dönteni, azért nagyon aggódik is értem, ezért igyekeztem megnyugtatni.
- Ígérem, hogy mindent elfogok követni, hogy úgy viselkedjek, ahogyan tőled tanultam. Higgadtan és visszaszorítva az érzelmeimet, - kicsit habozva elhallgattam, - legalábbis megpróbálom. –néztem a szemébe. – Nem fogok szégyent hozni rád, ezt tudnod kell! De dolgavégezetlenül sem akarok majd eljönni! – vettem a kezembe a kis kártyát, amin Adam akkurátus betűivel ez állt: USA, Texas állam, Dallas. – És köszönöm a lehetőséget. – tettem zsebre. – Azt hiszem elmegyek csomagolni és holnap indulok is.


// Játék vége - köszönöm nagyon szuper volt //

Sean bármennyire is küszködik, képtelen leküzdeni a dinnye méretű gombócot a torkában, ahogy az igazgató úr ajtaja felé halad, s a földrengés, amitől egész teste reszket sem akar alábbhagyni egy cseppet sem. Még egy utolsó pillantást vet a piros dobozkára, aztán a zsebébe süllyeszti azt, s az ajtóra mered.
*Kopp-Kopp.*
Persze, képességének köszönhetően jól tudja, hogy Adam odabent van, de ugye az illem...ráadásul kifejezetten jó érzés volt megütögetni valamit, még ha csak ujjal is.
~Jól van, szedd már össze magad! Minden kafán fog menni! Egyébként meg, lehetne rosszabb is, mondjuk ha Fagypont lányába szerettem volna bele...húh...~
Egy pillanatra elképzeli maga előtt Sarah-t kék, testhez simuló ninja öltözékben, ami tetszetős látvány, de aztán megjelenik a képben az apa, a folytatásba pedig inkább nem gondol bele, már így is eléggé parázik.
~Vagy mondjuk Rozsomák..neki asszem tényleg van lánya...~
Ismét...a karmos Sarah még tettszik neki, bár az a csaj tuti lenyomná őt szkanderben még most is, az apa pedig...Sknitt...~
Megrázza magát, és újra kopogtat.
~Na igen, ehhez képest sokkal normálisabb Adam! "Szia Sean, Gyere be! Hogy mit szeretnél? Nahát ez, csodálatos! Megkínálhatlak valamivel? Cigaretta? Selyem szemkötő? Rendben, és most oda állnál a falhoz kérlek? BUMM! BUMM!"~
Megrázza magát, mintha csak a fejéből akarná kiejteni ezt a sok hülyeséget, aztán kihúzza magát, mély levegőt vesz, és úgy várja Adam válaszát, lesz ami lesz...bár eddig csak kopogott, abból még nem lehet baj...ugye?

Kényelmesen feküdtem az ágyon egy napilapot olvasgatva, amíg el nem nyomott az álom. Előtte a kicsiknek tartottam tornaórát, így a kedélyes fáradtság bizony maga alá gyűrt. Alig néhány perc szendergés után ébredtem a halk kopogásra. Fájdalmasan megdörzsöltem a szememet, egy szál cigarettát toltam a számba, majd imbolygó léptekkel úgy ahogy van, mezítláb, boxerban és trikóban, szabad kezemben a megkezdett dobozzal az ajtóhoz kacsáztam. Végigsimítottam rutinból a hajamon, hogy valahogy ki is nézzen, majd kinyitottam az ajtót:
- Szervusz Sean! - mosolyodtam el. - Ne haragudj, testnevelés óra után vagyok, kissé fáradtan, de épp ráérek, kerülj csak beljebb - hívtam be a puritán, de tökéletesen rendben tartott lakrészembe. Rutinból emeltem felé a dobozt: - Kérsz egy szálat? Vagyis... egyáltalán dohányzol? - érdeklődtem még kissé kótyagosan.

-Rosszkor jöttem? - Kérdi sajnálkozva. - Akkor mr nem is zavarok tovább, én csak...
Ám végük Adam a szobába invitálja, mielőtt befejezhetné a mondatát, úgyhogy ha már idáig eljött, úgy dönt talán nem ártana megtenni azt, amire készül.
-Köszönöm, de nem dohányzom - Hárítja el az ajánlatot, kicsit talán túl hirtelen is, azt a benyomást keltve, hogy ha dohányzott volna is, épp most szokott le róla, ebben a pillanatban, valamiért. A szobába érve igyekszik úgy helyezkedni, hogy tisztes távolságot tudhasson saját maga, és a férfi katonaládája közt, majd szembe fordul az igazgatóval, megköszörüli a torkát, és egyszerre meglepően folyékonyan kerülnek elő a szavak a szájából.
-Biztosan tudod, hogy Sarah-val lassan egy éve együtt vagyunk, és én nagyon szeretném, ha ez így is maradna, szóval...
Előhúzza a zsebéből a piros dobozkát. Ha akarná sem tudná titkolni, hogy fogalma sincs, mit kell ilyenkor tenni, de mentségére szóljon, ez az első alkalom, hogy ilyet tesz, és az utolsó is.
-...mivel Sarah úgy tekint rád, mint az édesapjára, szeretném az áldásodat kérni ahhoz, hogy megkérjem a kezét.
~Huhh, kimondtam!~
Ezt követően csak áll, mint egy szobor, s levegőt sem mer venni, amíg Adam nem válaszol.

Néztem a kínban lévő fiatalembert és inkább magam sem gyújtottam rá. Most vagy nagy a baj, vagy pedig valami nagyon kínosat próbál a tudtomra adni. De mivel én vele ellentétben nem bírok mentális készségekkel, így ebből most nem tudtam kisegíteni, csak várakoztam, míg megszólal. Szavaira felszaladt a szemöldököm és egy félmosoly jelent meg az ajkam szélén. Eszembe jutott az egy évvel ezelőtti piszkos kis utcalány, aki lesokkolt a nyílt utcán lényegében, csak mert embernek hitt. Ugyanez a kislány mára az emberbarát mutánsok egyik legismertebb szervezetének oktatója, összejött egy akkor még embernek hitt fiúval. Kislány? Nem. Többé már nem, még ha az én szívemben az is marad örökre.
Fürkésző pillantást vetettem a fiatalemberre, de tulajdonképpen nem volt mit megfontoljak. Sean egy velejéig tisztességes, intelligens és tehetséges fiatalember, ami úgy ahogy van lényegtelen. Na jó, az első pont fontos, a többi érdektelen. De szereti Saraht és akárki, akármit is hisz vagy mond, nem az én érdemem, nem Fagyponté, nem az iskoláé, hogy a vadóc kölyökből érett gondolkodású nő vált, hanem ezé a fiúé, aki maga is lényegében a szemünk láttára vált szeleburdi kamaszból érett férfivá.
Amit mellesleg a büdös életben nem mondok el neked, kivéve ha éppen hallgatózol, de akkor megnyúzlak - vigyorogtam magamban.
A srác elé léptem és katonásan kezet nyújtottam:
- Nem vagyok pap, hogy az áldásomat kérd Sean, azt majd a templomban - néztem a szemébe félkomolyan, majd egy pillanatra zavarba is jöttem. Az, hogy én vallásos vagyok és nekem fontosak a szertartási külsőségek nem azt jelenti, hogy a fiataloknak is... Na mindegy, ezen a mondaton majdcsak túllendülnek. - Igen, Sarah számomra olyan, mintha a lányom lenne, jól mondtad. De ezt a kis kincset a legnagyobb örömmel bízom mostantól rád Sean.
~Hisz téged is úgy tisztellek és szeretlek mintha a fiam lennél, de erre is a fentiek vonatkoznak~

Sajnos még nem sajátította el annak művészetét, hogy hogyan birkózzon meg kíváncsiságával, ami sajnos a fő visszatartó erő abban a kérdésben, hogy mikor lesz képes nem olvasni mások gondolatában, ám legalább azt sikerült mostanra megtanulnia, hogy hogyan ne reagáljon az arca azokra a dolgokra, amiket elvileg nem szabadna hallania. Kivételesen nem kell nagy színészi tehetség ahhoz, hogy eljátssza, mennyire izgul még mindig, hisz Sarah-nak is igent kell még mondani...
~Az évfordulóig elrejtem a gépházban ezt a kis aranyost, ott sosem találja meg!~
-Köszönöm - Feleli, s már lendül is a keze, hogy találkozzon a felé kinyújtott jobbal, vele együtt pedig jóformán lendül egész teste, ahogy majdnem a levegőbe szökken örömében. - Nem mintha nagyon könnyű lenne kárt tenni benne, de vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére, ezt megígérem.
~Húha, jobb lesz, ha eltűnök innen...az sosem jelent jót, ha valaki gondolatban kétszer is a megölésemről beszél, ráadásul ha így folytatja, mindjárt elpirulok, és akkor lebuktam.
-Khmm...hát, akkor, nagyon köszönöm, és további kellemes pihenést. - Hadarja, s már indulna is kifelé, ám hirtelen szöget üt a fejében még valami. - Jut eszembe...amíg távol voltál, kiküldték a diplomámat, és jelentkeztem ide tanárnak...Gondoltam, ha már úgyis itt lógok, vegyétek valami hasznomat. Szóval, elvileg el is kezdtem dolgozni, de...nos, Logan intézte a papírmunkát...
Szégyenlősen lehajtja a fejét. Az igazat megvallva azóta sem foglalkozott a dologgal, de Adam-et talán érdekli, hogy minden alkalmazottja hivatalosan is létezzen.

Nem engedtem el Sean kezét, helyette barátságosan folytattam:
- Érdeklődve várom az esküvőt, amire, remélem, azért engem is meghívtok - kezdtem vidáman. - Úgysem találkoztam még a nagyszüleiddel, ha jól tudom ők neveltek fel. Ugye már felvilágosítottad őket az... életedben bekövetkezett apróbb változásokról? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.
A másik megjegyzésére bólintottam:
- Igen, megkaptam a vonatkozó papírokat Logantől. Fogjuk rá... - morogtam, intve, hogy ha akar foglaljon helyet. Végül is ráfoghatjuk, hogy hivatalos kézbesítés történt. Több kiló papír volt áttolva a küszöböm alatt, rajta Rozsomák gyöngybetűivel az "Olvasd el" felirat. Gondolom az ő feje megfájdult az első bekezdés után. Na de nem is irodistának "tartjuk" az ex-kommandóst. - És azóta ellenjegyeztem is. Ezúton gratulálok a hivatalos diplomához, a vonatkozó papírokat szerintem hamarosan megkapod és örömmel üdvözlünk az iskola tanárai között. Meggyőződésem, hogy remek oktató lesz belőled, még ha kissé meg is lep. Régebben nem említetted a tanári pályát... vagy rosszul emlékeznék?

-Még szép! - Vágja rá azonnal. - Nem volt még esküvőm, de rémlik, hogy valakinek oda is kell kísérni az arát az oltárhoz, és van egy sanda gyanúm, hogy azt szeretné, ha majd te lennél az - jelenti ki vidáman, ám fiatalos lendülete azonnal alább hagy, amikor a nagyszüleire terelődik a téma, és arról, hogy vajon mennyire jól tájékozottak őt illetően.
-Ó, igen, ők neveltek fel, jól emlékszel - feleli, s a tarkóját kezdi vakargatni zavarában, tekintete pedig inkább a cipője orrán állapodik meg. - Mire gondolsz pontosan? Hogy elvégeztem a sulit? Vagy, hogy találkoztam a jövendőbelimmel? Esetleg arra, hogy többé nem kell játszanom a mutánst?
~Na mégis....~
Mélyet sóhajt, és felemeli a tekintetét, hogy találkozzon a férfiéval.
-Úgy volt, hogy karácsonykor hazautazok, és elmondok nekik mindent de...hosszú történet, de az utóbbi néhány hónapban mindig valahogy közbejött valami...mármint, komolyan. Egyszer agyrázkódást kaptam egy oktatáson, volt, hogy forró nyomon voltam, és nem értem rá mással foglalkozni, meg ott voltak a vizsgák, és persze egyszer megesett, hogy Sarah rosszat álmodott, és a gyengélkedőn ébredtem vagy délben.
~Mostanában már szerencsére csak hozzám bújik, és visszaalszik. ~
-Szóval Iggeeen...előfordulhat, hogy vár még rájuk pár meglepetés,de most, hogy megtaláltam a vér szerinti fiukat, és kiderült, miért tűnt el, talán nem lesz olyan sokkoló utána a dolog....
Vigyorogva hallgatja végig Adam beszámolóját Logan irodista teljesítményéről, annál is inkább, hiszen lelki szemei előtt látja, ahogy a vén karmos idegbajt kap, és végül kihajítja az íróasztalt az ablakon, a csukott ablakon, ha egy mód van rá.
-Hát köszönöm, de igazándiból nem volt nagy kunszt így, hogy annyi okos ember ült a teremben, aki tényleg készült. Csak azért fogadtam el a diplomát, mert úgy érzem megérdemlem azok után, hogy élve kijutottam onnan. - A megjegyzésre, hogy sosem mutatta jelét annak, hogy tanítani szeretne, csak megvonja a vállát. - A Fordham tanárokat képez, meg papokat..és egyebeket...de hivatalosan főleg az első kettőt, részben ezért is választottam. Eszem ágában sem volt elvégezni, csak gondoltam lazítok egy kicsit, mielőtt elkerülhetetlenül magába szippantana egy jogi egyetem, és addig vernék a fejembe az ükapám hőstetteit, amíg végül én is elhinném, hogy értek valamit a törvényekhez...de a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogy eltervezzük őket, hála az égnek. A lényeg, hogy tényleg nem terveztem tanár lenni, és tökéletesen látom az iróniát a dologban, de gondoltam, pár évet akár taníthatok is, mielőtt beadom a jelentkezésem a BioWare-hez, oda úgyis doktori cím kell állítólag.

Barátságosan a fiú vállára tettem a kezemet, miután végighallgattam monológja első felét, de komolyan néztem a szemébe:
- Megengedsz egy tanácsot egy magamfajta öreg katonától? - érdeklődtem. Ha nemet int, vagy mond, akkor csak bólintok, nem sértődöm meg. Ha igenlő választ ad, akkor viszont folytatom: - Általában véve könnyebben viselik az emberek, ha minél előbb szembesülnek az új információkkal. Azt hiszem mindenkinek könnyebb lenne, ha túlesnétek ezen a nagyszüleiddel. Például bemutatnád nekik Saraht. Ha úgy érzed könnyebbség lenne, meg is hívhatod őket az Intézetbe, szívesen bemutatom nekik én is a helyet, ahol az unokájuk dolgozni fog, illetve elmagyarázhatok bizonyos dolgokat a mutáció mibenlétéről, hasonlók. Persze ezek a te döntésed, de azért talán nem a templomban kéne őket mindezzel szembesíteni... Sokkoló hír lehet, főleg ha sok ember előtt türtőztetniük kell magukat. A feszültséget jobb azonnal kiadni magukból.
Minden humor és él nélkül, őszintén mondtam Seannek:
- Minden további nélkül el tudtalak volna képzelni, mint református lelkészt is - közöltem a gondolataira. Így volt igaz. A legtöbb lelkész hite nem teljes, nem megingathatatlan. De bármilyen keresztény hit a szeretetről, megbocsájtásról, egymás és a világ iránti elkötelezettségről szól, amit a katolikusok életszentségnek, a reformátusoknak példaképnek hívnak. Talán nem is tudja ez a fiú, mennyire közel jár ehhez. Mert ennek nem a hit az előfeltétele, hanem a lélek. A lélekben nyugvó szeretet, az egyetlen, igazi főparancsolat. De ez most végképp nem ide tartozik. - A Bioware, ha jól tudom számítógépes játékok fejlesztésével foglalkozik. Megvan minden előképzettséged hozzá, amennyire tudom, minden tekintetben - mosolyodtam el egy pillanatra. - Mindenesetre természetesen az Intézet technikai háttere szabadidőben a rendelkezésedre áll bármilyen gyakorláshoz, legyen az játék, avagy más vizsgaanyag. De egy apró megjegyzést, ha megengedsz Sean. Ha nem, ezt akkor is elmondom, mint a leendő "főnököd". Az iskola fő profilja a reál tantárgyak, a számítástechnika oktatása érintőleges. Felhasználói szintű ismeretekről van szó, legfeljebb szakkörökön lehet szó a mélyebb részéről. Másrészt... a felhasználói szintű ismeretekről viszont szó van, aminek a szövegszerkesztő vagy táblázatkezelő része, de a játékok nem. Órán főleg nem. Ugye értjük egymást? - mosolyogtam.

Sean nem felel, a hallgatás meg ugye beleegyezés, szóval már kapja is azt a bizonyos jó tanácsot, aminek egyébként szerinte is van értelme, csak ugye nem olyan egyszerű a dolog...persze sosem az.
-Hát, neki biztosan örülnének. - Feleli, halványan mosolyogva. - Ő a legkedvesebb, legimádnivalóbb lány, akivel valaha találkoztam, biztos ők is gyorsan meg fogják kedvelni.
A következő kijelentés villámgyorsan rángatja őt vissza a rózsaszín fellegek közül. Elkerekedett szemekkel bámul a férfire, minden olyan apró jel után kutatva, hogy most csak viccel, de még a gondolatai közt sem talál semmi ilyesmit. Végül megvonja a vállait, és cska ennyit nyög ki:
-Hát, köszönöm, azt hiszem.
~Én lelkész? Vagy várjunk, azok házasodhatnak ugye? Ja igen...így már annyira nem vészes...de mégis, pont én? Hamarabb avatják szentté Rozsomákot!~
-Kétlem, hogy valakit az én pedigrémmel felvennének lelkésznek, de ha nagyon megszorulok, még talán meggondolom. - Teszi még hozzá, és egyszerre elmosolyodik, sőt, majdnem felnevet.
~Ó basszus, Szent Jakab! Nála lelkesen senki sem változtatná borrá a vizet, az tuti!~
-Igen, azzal foglalkoznak, de ez nem egészen komoly cél, csak amolyan gyermekkori álom meló, mint az úrhajós volt, mielőtt rájöttem, hogy egy sima repülőgépen is félek...Na mindegy, szóval lehet ez csak álom marad, hisz a cég Kanadában van...
~Szent Jakab szülőhazájában!~
-Na mindegy. - Vált témát gyorsan. - Nagyon köszönöm, de szerintem lassan nem ártana az intézetnek pár új gép...mármint, az alagsor még mindig olyan, mintha a Star Trek-ből bukkant volna fel, de a sima gépterem...
~Az előző megjegyzés után inkább elharapja a mondat végét. Lehet mégsem lenne akkora poén, hogy szaggatott az Angry birds?~
-Játszani az én órámon? - Kérdi, megjátszott döbbenettel. - Hová gondolsz, olyan vasszigorral oktatok, amilyet még nem látott EZ az iskola sem korábban...bár a tanterv szerintem kissé alábecsüli a nebulókat, de haladunk...Ó, és ne aggódj, nem tanítom meg nekik, hogyan kell betörni az NSA-hez. Ami azt illeti, lehet már nekem sem menne.

Mosolyogva hallgattam az okfejtését:
- Nos, a nagyszüleiddel neked kell ezeket a döntéseket meghozni, pontosabban az információkat közölni, bár természetesen bármiben szívesen segítünk - feleltem. - Ami a gépterem modernizálását illeti... Nos, mi alapítványi iskola vagyunk, amint van rá keretösszeg, megfontoljuk.
Felvontam a szemöldökömet a tervei kapcsán:
- Nos, majd meglátjuk, milyen oktató leszel, ez úgyis csak a gyakorlatban derül ki. A szigor önmagában nem sokat ér, de ezt majd úgyis meglátod te is - vigyorodtam el. - A tanterv meg nem véletlen, ez az, amit egy normális, átlagos embernek tudni kell a számítástechnikáról, ha nem különösebben érdeklődik utána. Így ezt legfeljebb szakkörön kell meghaladni, oktatásban semmiképpen.
A végén elnevettem magam:
- Ahogy ismerlek, csak szerénykedsz. Gyanítom, ha két pohárral többet innál a kelleténél, még ma is átszerveznék miattad a Pentagon adatnyilvántartását és esetleg még a rakétaindító kódokat is - kuncogtam.
Végül kezet nyújtottam:
- Köszönöm, mégegyszer, hogy gondoltál erre a gesztusra felém Sean. Jól esett - mondtam ki őszintén. - Tudok még valamiben segíteni?

-Annyira nem sürgős - feleli kicsit csalódottan - végül is az office még elfut rajta, és azt a daráló hangot is meg lehet szokni...
~Hmm, nem lett volna az előbb elég nyilvánvaló, hogy csak vicceltem? Esetleg vizuális típus, és elképzeld engem, Kőagy Őrnagy szerepében?~
Minden esetre halkan felnevet Adam arckifejezését látva.
-Ne aggódj, Fagypontnál nem leszek hírhedtebb, de még Rozsomáknál sem, esküszöm.
Ami a hackelési tehetségét illeti, és rakétarendszert, újból kénytelen szégyenlősen megvakargatni a tarkóját, ezúttal azonban nem kezdi el a cipője orrát kémlelni, inkább együtt nevet Adam-el, kínjában.
-No igen...nem tudom meséltem-e már, amikor egy hét szobafogságot kaptam, mert a nagyszüleim találtak egy kacsát a kertben, aminek valami vicces gyerek egy marha nagy parafadugót szúrt a csőrére...hosszú történet, a lényeg, hogy 2 pohár, az pont két pohárral több a kelleténél az én esetemben, ráadásul már nem is vagyok olyan "edzett", mint anno, szóval..a lényeg, hogy nem iszom már rég óta, és nem is tervezek, soha többé.
Ami a számítógépes bűnözést illeti, arra már nem tesz ilyen ígéretet, hiszen ki tudja, mikor lehet megint szükség az iskola, és a diákok biztonsága érdekében információra, vagy ingyen HBO-ra. A felé nyújtott kezet elfogadja, és határozottan szorítja meg, mielőtt távozna.
-Igazán nincs mit. Én is köszönök mindent, azt hiszem egyenlőre ennyi. Nos, akkor majd holnap találkozunk, Igazgató úr.

//Köszönöm a játékot //