dr Adam Windsor hálószobája

A reggel első sugarainak esélyük sem volt felébreszteni. Egyrészt azért, mert a zsebkendő, amit hálózsákként használtam, eltakart lehunyt szemeim elől a napfényt, legalábbis a nagyját, másrészt meg, mert még alig egy órája aludtam (az ébresztőóra lehet, hogy hatra volt állítva, de szombat lévén nyilván nem volt bekapcsolva).
Így utóbb visszagondolva nagyon nagy szerencsém volt, hogy Adam még időben felkelt, mivel én úgy terveztem, hogy a nemsokára megszólaló vekker hangja majd felkel, és kispurizhatok onnan, anélkül, hogy észrevenne. Viszont így, talán még át is aludtam volna az átalakulásomat (pláne, hogy ezt megelőzően elég sokat használtam), és mivel emberként nem igazán férhettem el fekvő pózban az éjjeliszekrényen, valószínűleg le is pottyantam volna a földre, ami az egy dolog, hogy elég kellemetlen, de Adam tuti felriadt volna rá, és nem hiszem, hogy el lett volna ragadtatva tőle, hogy éjnek évadján belopakodtam hozzá a tudta és engedélye nélkül, miközben ő békésen aludt.
Szóval a vakszerencse mentett meg ettől. Attól viszont nem, hogy ne ijedjek halálra, amikor végre magamhoz tértem. Először igazából még kellemesnek is tartottam azt az óvatos ringatást, amire ébredtem, de aztán másodperceken belül üvölteni kezdett a fejemben a vészharang. Túlélés! Még mindig a túlélés, ami az egyik legalapvetőbb emberi ösztön, bennem, és a hozzám hasonlókban meg aztán végképp. Azonnal menekülőre fogtam, de nem jutottam sokáig, mivel belegabalyodtam a zsebkendőbe, ami már inkább béklyónak tűnt, mint ágyneműnek. Bár mondjuk itt még el sem jutottam odáig, hogy hol is vagyok, úgyhogy az sem jutott eszembe, hogy mi ez, és mi a legvalószínűbb lehetőség arra, hogy ki tart a kezében.
Éppen ezért, miután félig lecsúsztam a tenyeréből, de aztán a hátsó lábaimmal rúgkapálva csak sikerült visszamásznom, ha zsepi a földön is landolt, hátra sem néztem, hogy ki lehet az elrablóm, helyette rémült ,,Nem, nem, nem!" kiabálással rávetettem magam a mutatóujjára, és erősen beleharaptam. Éreztem, ahogy átdöföm a bőrét, sajnos azonban a fogaim annyira kicsik voltak így, hogy lehettek akármilyen tűhegyesek, még a vére sem serkent ki. Ez a kudarc pedig még inkább letört, főleg hogy még eléggé a tegnap történtek sokkhatása alatt voltam. Így aztán, hogy legalább ennyivel erősebb legyek, visszaváltoztam emberré, és ahogy végre szembefordultam az egyenlőre ismeretlen személlyel, ugyanazzal a lendülettel löktem el magamtól, majd a falig hátrálva védekezőn emeltem az arcom elé a kezeimet, miközben kicsit összébb is görnyedtem.
Csak ekkor néztem végre zihálva ki az ujjaim közül, hogy végre az arcát is láthassam. Elkerekedő szemekkel eresztettem lejjebb a kezeimet.
-Adam - leheltem elhaló hangon, majd igyekezve összekaparni magam azonnal korrigáltam. - Mármint tanár úr... igazgató őr... Mr Windsor... uram... én... én sajnálom... bocsánat... nem akartam betörni... mármint de, akartam... de nem loptam el semmit, becsszó... csak tegnap... és én... és itt nem féltem, úgyhogy... de nem akartam felkelteni... meg, hogy kiküldjön... ne haragudjon... Mo-most haragszik? Meg fog... meg fog ütni? Tényleg sajnálom, én csak... azok az emberek... és Sarah-t is... tényleg bocsánat... ne haragudjon...
Itt tört el a mécses. Hangosan felzokogva borultam a nyakába, és bár a reszketésem nem tudott alábbhagyni, muszáj volt, hogy végre kiadjam magamból, és reméltem, hogy Adam nem fog ellökni magától, ahogy én tettem vele az előbb. Ha nem, akkor bizony hosszú percekig sírtam a vállán, és szorítottam görcsösen, észre sem véve, mennyire alul van öltözve, amitől máskor a föld alá süllyedtem volna.

Kótyagos fejjel ébredtem, mint általában. Hiába, a desszantban töltött katonaévek már mögöttem voltam régen, mostanában nem része az életemnek a hajnali 5 órakor érkező riadó, meg a reggeli terepgyakorlatok. Nehézkesen nyújtózkodva keltem ki az ágyból, majd bizonytalan léptekkel indultam a nappali irányába. Zavartan keresgéltem a bagómat, míg rá nem jöttem, hogy az éjjeli szekrényről már a fülem mögé toltam egy szálat. Na az most átkerült a számba, ellenben felvetődött két új probléma. Egyrészt ehhez nem ártana egy öngyújtó, mert öngyulladásig szívni nem én tudom az X-ek közül, másrészt meg kéne egy kávé, hogy ha meg is találom tüzemet, rájöjjek melyik végét kéne meggyújtani. Mogorván kutattam tovább, viszont a gyufa helyett egy érdekességet sikerült találnom, egy kis zöldes gyíkot, amely pont az én textilzsebkendőmet nézte ki ágynemű gyanánt. Elmosolyodtam a kis kópéra pillantva, majd nagyon óvatosan felemeltem a "takarójával" együtt, hogy kitegyem a kertbe, ahol eliszkolhat ébredése után a dolgára. Alig egy-két lépést tettem viszont csupán meg, amikor a kis pikkelyes úgy tűnik felébredhetett, mert igencsak menekülőre fogta volna, de persze azért erre kevés sansza volt. Éreztem, ahogy harapdálni próbál, de hát a fejletlen fogaival azért ez nem volt megrázó élmény. Az annál inkább, amikor elkezdett alakot váltani..! Bután pislogtam felé még mindig álmos szemekkel:
- Annabelle? - nyögtem megtántorodva a lökés után, hiába nagyobb súlyom, egyszerűen váratlanul ért, mint ezen a reggelen kb minden.
Összefüggéstelennek ható szavait hallgatva próbáltam azokat éppen az értelmezhető tartományba átemelni, mikor vadul megölelt. Ösztönös mozdulattal karoltam át és kezdtem simogatni a hátát és a haját, magamhoz húzva és hagytam, hogy kisírja magát a mellemen. Megvártam, amíg egy kicsit megnyugodott, közben gyengéd erőszakkal csak odavittem a kanapéhoz, amelyre aztán (ha már nem igényelte annyira a védelmező közelséget) leültettem magam mellé, de a vállánál átfogva magamhoz húzva tartottam (ha nem ellenkezett), érezve, hogy valamiféle biztonságérzetre vágyik, bár egyelőre elképzelésem sem volt: miért? Nyugtató, meleg hangszínnel kezdtem:
- Cssss! Semmi baj Anna, hallod? Az az ajtó minden diák előtt nyitva van, igen éjjel is, nem történt e tekintetben baj, rendben? Nyugodj meg - kérleltem halkan. Ha sikerült már magát hosszú percek után összeszednie valamelyest, akkor biztatóan megszorítottam a vállát és a lehető legkedvesebb mosollyal mormoltam:
- Felveszek egy tréningalsót, főzök egy kávét, iszunk egyet együtt, rendben? - kacsintottam. - Nem lesz baj Anna. Itt vagyok. Oké?
Magamban elraktároztam az információt: kellett volna az a bagó... szinte biztosan... mert megint valami olyasmi jön, amit nem akarok hallani. Pedig fogom!

Szerencsére Adam nem úgy tűnt, mint aki különösebben haragudna, amiért betörtem hozzá, megütni meg végképp nem állhatott szándékában, legalábbis akkor elég furcsán jött ki, hogy előtte még megölelgetett, és vigasztalni próbált. Persze aztán nekem is eljutott az agyamig, hogy amennyit eddig láttam Adamből, az teljesen ellentmond annak, hogy ilyet tegyen, és hát nem hiába jöttem éppen hozzá az éjszaka. Nem, nem, ő inkább próbált összekaparni engem, ami nagyon jó érzés volt, hiszen, ha itt nincs is mellettem Tibu, azért van más, akihez fordulhatok. Bár Adam azért más volt. Nem csak, mint ember, hanem a mozdulataiban is sokkal több rutin volt, mintha ő lett volna az iskola ügyeletes válla, amin bárki kisírhatta magát. Bár, ahogy éreztem a feszültséget némiképp oldódni, meg is értettem, hogy miért.
A kanapén ülve szorosan bújva az ölelésébe, a zokogásom lassacskán hüppögésre csitult, majd egészen elcsendesedett, és csak apróbb szipogások törtek fel belőlem néha. Az ijesztő ébredés a felszínre rángatta az előző nap rémületét, úgyhogy sajnos nem úgy sikeredett az Adammel való találkozás, mint szerettem volna. Úgy terveztem, megvárom, amíg Sean ígérete szerint beszél vele, én pedig megkérdezem, hogy mennyire lenne probléma, ha a kinti foglalkozásokat pár napig kihagynám. Ehelyett lényegében a fejére dobtam az atombombát. Gratulálok, Annablee, nagyon szép volt!
-Mm-hm - motyogtam lehajtott fejjel, mert nekem aztán végképp semmi kivetnivalóm nem volt az ellen, hogy egy férfin minél több réteg ruha legyen.
Mindazonáltal, ha felállt, még nem jelentette azt, hogy elengedtem. Továbbra is fogtam a kezét, bármit is mondott, egyre csak szorongattam, szóval vagy egy kézzel öltözött fel, vagy ha nagyon kötötte az ebet a karóhoz, amíg szüksége volt az ujjaira, a karját markoltam, de hacsak nem két kézzel vágott ki a szobából, kizárt volt, hogy elengedjem. Viszont még odáig sem jutottam el, hogy most, hogy viszonylag lehiggadtam, ki tudjam nyitni a számat, úgyhogy ha mondott, kérdezett valamit, csak bólogattam, vagy a fejemet ráztam, de még a szemébe nézni sem voltam képes.
Ha eljutottunk a konyháig, továbbra is körülményesen tudott csak kávét főzni, vagy igazából bármit csinálni, mert továbbra is némán szorongattam a kezét (vagy a karját), és ha esetleg lenyomott egy székre, csak addig maradtam ott, amíg el nem kezdett távolodni, akkor felpattantam, és már mentem is utána, hangtalan árnyékként.
Amikor már előttünk gőzölgött a kávé, mi pedig az asztalnál ültünk (én nyilván minél közelebb hozzá, hogy a kezét továbbra se kelljen elengednem), megpróbáltam belekortyolni a forró italba, de annyira reszkettem még mindig, hogy vagy a felét mellé lötyköltem.
-Bocsánat - suttogtam, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy kapkodva töröltem fel a pocsolyát a pizsama felsőm ujjával, aztán ahelyett, hogy ismét a csészéhez nyúltam volna, inkább a ruhaujjból kezdtem el kiszívni a kávét, mert az biztonságosabbnak tűnt.
Aztán vettem egy mély levegőt, és nagy nehezen Adam szemébe néztem. A tegnap történtek után még mindig olyan mocskosnak éreztem magam, még mocskosabbnak, mint azelőtt az utcán. Most aztán végképp nem éreztem méltónak magamat még arra se, hogy ránézzek, de hát tudnia kellett, mi történt. Seannak igaza volt: már csak az iskola védelme érdekében is.
-Szóval tegnap... - kezdtem bele nagy nehezen meg-megbicsakló hangon.
Beszéd közben még erősebben szorítottam Adam kezét, és akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá.

Hát ami azt illeti Annabelle nehezen nyugodott meg, sőt teljesen nem is került erre sor. Amikor viszont azért már egy kissé lecsillapodott elindultam a tréning alsóért. Elindultam volna... Ugyanis alig egy pár lépést ha tehettem, amikor már úgy kapaszkodott a kezembe, mint hajótörött az egyetlen deszkába. Meglepetten szaladt fel a szemöldököm, itt bizony nagy a baj, tartok tőle. Sóhajtva visszaültettem, majd mosolyogva megsimogattam az arcát:
- Figyelj, nem megyek sehova, csak a hálószobába egy nadrágért, meg oda a szoba túlvégébe a kávéfőzőhöz, jó? Két perc és itt leszek - kacsintottam, amire ijedten bólintott. Csak éppen három lépésnél tovább nem sikerült távolodnom, mert már csimpaszkodott is belém. Elnyomtam egy sóhajt és szelíden visszaültetve újra lejátszottuk a fenti kört. Meg még párszor...
Ötödjére feladtam és inkább fél kézzel rángattam fel a sportnadrágot (hiába a harctéri gyakorlat, ahol az éjszaka közepén egyik kezedben a karabélyoddal húzod fel a terepgatyát és futsz is közben kifelé a sátorból sokat tud érni...), majd kávéfőzés után visszaültünk a kanapéra. Más esetben talán kuncogtam volna a kávéval leművelt akciózásán, de túlságosan is ott ült felettünk kimondatlanul a megkezdett beszélgetés negatív visszhangja. Egy kockás plédet terítettem Annára, egyrészt mert azért még nem ez volt az év legmelegebb reggele, másrészt (és inkább) mert ha lehiggad, akkor zavarni fogja azt hiszem, hogy csak egy pizsamát visel, majd a karom feltartva intettem felé:
- Gyere ide Anna - kértem.
Ha hozzám bújt most, akkor szelíden vontam az ölembe, magamhoz húztam és valahonnan távoli gyermekkorom messziségéből visszacsengő gyermekdalokat dúdoltam neki csendesen, finoman ringatva, vállát-hátát simogatva. Nem egyszerű helyzet ez, lévén sok minden lehetek, de gyermek... vagy legalábbis tinédzserekre szakosodott pszichiáter aligha, inkább csak ösztönös volt az egész, amiről csak remélhettem, hogy legalább nagyon rosszul nem csinálom. Igyekeztem megtippelni, mikor nyugodott már egy kissé meg, akkor a füléhez hajoltam és a zöldes bozontba súgtam a mondandómat, nyugtatóan, csendesen, szeretettel telt hangon, amennyire csak tudtam. Mondjuk nem volt nehéz, őt mindenki szereti. Én is.
- Anna... Most kicsit figyelj arra, amit mondok - suttogtam lágyan, ringatva a lányt. - Egyelőre nem tudom, mit történt tegnap, csak azt látom, hogy baj. Felzaklatott téged, mégpedig nagyon. Szeretnék segíteni, amennyiben tudok, viszont ez a te döntésed lesz Bella. Nem fogok egy pillanatra sem haragudni, ha magadba zárod ezt a fájdalmat, ami kínoz, nincs harag. Amennyiben rám bízod, akkor teljes diszkrécióval fogom kezelni és segíteni fogok amiben tudok, amellett, hogy mélységesen megtisztelőnek érezném a bizalmadat. De egyet kérek. Tudom, hogy nehéz életed volt. Tudom, hogy nehéz a beilleszkedés. Elhiszem. Nehéz bízni, megbízni másokban. De itt téged mindenki szeret, neked mindenki, mindent megtenne, egyetlen szavadra. Barátok közt vagy. Családban vagy. Ne kérj bocsánatot, ne ijedj meg magadtól, sem pedig tőlünk. Katona voltam, tudok szigorú, meg félelmetes lenni, de... mindenre ami vagyok, az eszemre, a tapasztalatomra, meg a két kezemre mindig számíthatsz kicsi lány. Érted?
Aztán, ha amikor összeszedi magát ki akar bontakozni a karjaimból, azt természetesen hagyom, de amennyiben maradna az ölemben inkább, akkor az ölelés sem változik, abszolút rá van bízva. Magamban ugyan éreztem egy jellegzetes hangulatot de elhessegettem magamtól. Bármi is ez, olyan mértékben nyomasztja szegény lányt, hogy nem tehetem meg az elszaladást. Meg kell tennem érte, hisz a legtöbbet, az ezen korban még oly sérülékeny lelkét bízta rám egyelőre. Így hát komolyan figyeltem a szavaira.

Adam kedves szavaira szipogva bólogattam, és az ölében ülve szorosabbra húztam magamon a rám terített pokrócot, majd a csücskével megtöröltem a szemem. Nem nagyon volt erőm a kétkedésemmel foglalkozni, hogy vajon mennyire lehet igaz az, amit mondott, hiszen éppen azt nyújtotta vele, amire szükségem volt: biztonságérzetet. Afelől egy szemernyi kétségem sem volt, hogy amíg vele vagyok, senki nem bánthat.
Még egyszer megöleltem, hosszan és szorosan, aztán nagy nehezen lekászálódtam az öléből, és elfészkelődtem mellette felhúzott térdekkel, átkarolva a lábaimat. Néhány másodpercig csak bámultam magam elé, aztán megemberelve magam belevágtam:
-Szóval tegnap megkerestem Sarah-t, hogy bocsánatot kérjek tőle. Az most mindegy, hogy miért, ő csak jót akart nekem, és Sebastien is, én meg... Mindegy. És elvittek minket. Itt voltunk kint a ligetben, elég közel az erdőhöz. Valami szert nyomtak belénk, amitől elájultunk. Egy kislányra emlékszem, egy nőre, és egy kocsira. Aztán valami föld alatti helyen voltunk. Olyan volt, mint egy piac, csak éppen.. emberekkel kereskedtek. De volt, ahol szerveket adtak el, máshol meg belöktek valakit egy verembe, hogy egy kutyával harcoljon. Nyakörv volt rajtunk Sarah-val. Ha megpróbáltuk használni a mutáns erőnket, sokkolt. Volt hozzá egy távirányító, amit az a férfi kapott meg, aki megvett minket. Azzal is tudott sokkolni. Sokkolt is párszor. Megnézte a fogaimat is, hogy mind épek-e. Végül addig rázott minket az árammal, hogy megint elájultunk. Amikor felkeltünk...
Itt nyeltem egyet. Erre már végkép nem szívesen emlékeztem vissza. De el kellett mondanom. Nem csak azért, mert Adamnek fontos volt tudnia, kik vadásznak akár ránk is, hanem, hogy kiadjam magamból. Talán könnyebb lesz úgy.
-Egy bár volt. Valami night club szerűség. Az ott dolgozó lányok szobalány ruhában voltak, mindenki más színűben. Rajtam vajszínű volt. Még megvan, ott van a szobámban. Ki is sminkeltek, leginkább rózsaszínnel, a hajamat meg két copfba fogták. A tulajdonos egyik... egyik barátjának ígértek, aki még a piacon, vagy hol igényt tartott rám, és odaígértek neki, mert... mert még szűz vagyok. Azt mondták... azokért... többet lehet kérni. De előtte még segítenem kellett a felszolgálásban... és annyi férfi volt... és mindegyiknek... és... amikor megfogtak... és az ölükbe ültettek... és olyanokat mondtak nekem, hogy... Nem olyan volt, mint most, ők nem voltak kedvesek, ők csak azt akarták, hogy... csak, mert szűz vagyok! Az miért ilyen fontos?!
Itt megint szünetet tartottam. Két tenyeremet a füleimre szorítva hajtottam le a fejem, hogy picit magamhoz térjek. Az undorító élmény még mindig elég felkavaró volt, hisz nem volt még huszonnégy órája, hogy kiszabadultunk onnan.
-Sarah volt az egyetlen, akit nem öltöztettek be szobalánynak. Őt a főnök akarta. Feketébe öltöztették. Olyan feszülősbe, és ördögszarvakat tűztek a fejére. Aztán megjelent Sean. Kiszabadított, de nagyon fájt. Tony... akinek ígértek... odajött, a vállára dobott, és elvitt, de Sean megmentett. Megnyomta az erejével a gombot a távirányítón, amitől megrázott az áram, de így Tony-t is. Elájult. Aztán jött Rozsomák is. Nagyon... ő nagyon tud verekedni, nem is tudtam. És... és hazajöttünk. Sarah és Sean mentek a saját szobájukba, Rozsomák is ment Lily-hez, de én... nem volt kihez mennem... és féltem... nem akartam felébreszteni... csak itt biztonságban éreztem magam... nem akartam bajba sodorni, nem kötelessége megvédeni, de... én csak... Kérem, uram, miért kellett ezt csinálniuk? Miért volt olyan fontos, hogy szűz vagyok? Hiszen a többiek tapasztaltak, én meg csak... Miért?
A szám megint remegett, de már nem sírtam, csak a könnyeim folytak folyamatosan, bár a reszketésem kezdett alábbhagyni. Tényleg nem értettem, miért olyan fontos ez.

Megacélozva a lelkemet hallgattam Anna szavait. Igen. Kellett volna az a cigaretta... határozottan. Egyfelől hirtelenjében kellett megküzdenem a torkomat fojtogató haraggal, másrészt éppenséggel ezt le is kellett küzdenem, hiszen bármire is volt szüksége Annának jelenleg, az semmiképpen sem az, hogy megijesszem. Talán át kéne küldenem Ingridhez? Ő mégiscsak nő és megértő, bölcs asszony. Basszus, hogy Ciklon is ilyenkor nincs már velünk... Na jó, ezt most kéne abbahagyni, elvégre itt ül, nálam, minden jel szerint él benne valamennyi bizalom irántam, ergo a helyzettel nekem kell kezdeni valamit. Átgondoltam a dolgokat magamban. Annát sokan tekintjük mindenki kicsi lányának, de végül is felnőtt nő, ha úgy vesszük, lassan teljesen nagykorú, magán egyetemi tanulmányai mutatják az intelligenciáját is... talán... Talán meg kéne próbálnom egyszerűen őszintének lenni vele? Korrekten, de szeretettel elmagyarázni neki a helyzetet? Vagy kezeljem kislányként és igyekezzek mindent tompítani? Hajjaj... Lassan simogatva a vállát és hagyva a testemhez bújást kezdtem bele:
- Anna... - sóhajtottam. - Ez... ez nem egy könnyű kérdéskör - nyeltem. Korrekt leszek, döntöttem magamban. Talán keményebb, de remélem az elméje így hamarabb feldolgozza a dolgokat. - Nézd, te az utcán éltél sokáig, nyilván nem kell magyaráznom az emberi természet sötétebb oldaláról. Tudnod kell mostanra: vannak veszélyes, rossz szándékú emberek, akik bánthatnak adott esetben. Csak amivel nagy szerencsédre eddig szembesülnöd kellett az a kapzsiságból, vagy a puszta agresszióból fakad. Ez azonban más, ennek a motivációja mélyebben gyökerezik, valahol ott, ahol őseinknél működött a kőkorszak előtt is már, az ösztöneinkben.
Felsóhajtva igyekeztem száműzni magamból az indulatokat és belekezdtem:
- Anna, a te korodban a legtöbb tini a mai világban bizony már túlesett az első pár szerelmen, illetve az első egy-két szexuális együttléten is. Olybá tűnik, ez neked viszont elmaradt. Megkérdezhetem: azért ugye tisztában vagy a dolog biológiai részével? Mármint, hogy honnan lesz baba, mit jelent a szexuális együttlét fogalma, igaz? - néztem a szemébe őszintén, igyekeztem bizalmas légkört teremteni, még ha ez nem is egyszerű dolog jelen helyzetben.

-Puszta agresszió? - néztem rá értetlenül. - Miért, még milyen fajta agresszió van?
Magyarázatára egyre jobban elképedtem. Én ahhoz szoktam, hogy, amint Adam is mondta, kapzsiságból bántsanak. Hogy elvegyék az ennivalómat, a pokrócomat, vagy bármit, amire szükségük lehet. Esetleg azért, mert mutáns vagyok. Talán ez utóbbit értette ,,puszta agresszió" alatt? Bár akkor sem láttam be, miben különbözik a bármilyen más fajtától, ha egyszer ugyanúgy fáj, ha megütnek.
Viszont úgy tűnt, ő is bajban van. Gondterheltnek látszott, nyilvánvalóan próbálta visszafogni magát, ez nem csak a sóhajából látszott, hanem a hirtelen megránduló állkapcsából, ujjából, a homlokán kidudorodó érből, amit biztosra vettem, hogy csak erőnek erejével sikerült újra kisimítania, miközben a lehető legnagyobb önuralomra törekedett. Nem mondhatnám, hogy különösebben jó megfigyelő vagyok, de az utcán az ilyesmit hamar kellett megtanulnom, hogy lássam, ki hol tart abban, hogy esetleg megtámadjon. De azt nem tudtam, hogy az zaklatta fel, amit mondtam, vagy az, hogy a pokolba se kívánja a problémáimat, esetleg mégis mérges, amiért rátörtem. Viszont nem küldött el, és bármennyire is szégyelltem magam, hogy mindent rázúdítottam, maradni akartam. Egyrészt a biztonságért, másrészt azért mert kíváncsi voltam arra, amit elkezdett mondani. Tibu a múltkor nem jutott sokáig.
-Hát a női és férfi testfelépítéssel tisztában vagyok - mondtam elgondolkodva, zavartan dörzsölgetve az államat. - Hogy a... a genitáliákra van szükség, hogy... a... a szexhez - suttogtam alig halhatóan. - És aztán... de... és akkor... valami van a férfiben meg a nőben is, ami összekeveredik, és lesz belőle egy baba. Akkor azt hiszem... de nem vagyok benne biztos... olyankor nem... nincs vér? Már az utcán éltem, amikor először történt, nem is igazán tudom, mi az, de rémlik mintha valahol olvastam volna, hogy akkor már nem lesz. Nagy pocakkal nincs vér. Azért, mert az kell a babának? Ja, igen és szoktak csókolózni is! - jutott hirtelen eszembe, és kicsit büszke voltam magamra, hogy valamit már sokkal jobban tudok. - Olyat már láttam. A férfi megforgatja a nőt a levegőben, aztán megharapdálják egymás nyelvét.

Az agresszióra vonatkozó kérdésére csak bólintottam, majd meghallgattam a részletesebb válaszát. Hát mit mondhatnék, majdnem félrenyeltem, de végül igyekeztem megacélozni magamat és belefogni egy visszafogott mosollyal:
- Nos... Anna, vannak bizonyos pontok, ahol a tapasztalatlanságod még egy kissé átsüt és félreértelmezel egyes kérdéseket, de alapnak jó lesz - biccentettem. - Igen, a havi vérzés, vagyis a menstruációs ciklus elmarad áldott állapotban, de ennek a biológiáját most hagyjuk egy kissé, az nem tartozik jelenleg szorosan ide, később elmagyarázom, ha szeretnéd. Tehát. A szexuális együttlét, vagyis, hogy a szavaiddal éljek a genitáliák "egymásba illesztése" - magamban újfent fejet hajtottam a lány felé, a kifejezést nyilván az egyetemen szedte fel, hiszen közel sem általános, 10-ből 8 ember valószínűleg nem ismeri, nem lehetett könnyű hiányos tanulmányokkal - szóval ez szükséges a gyermeknemzéshez, de... nem csak arra irányulhat. Ugyanis kifejezetten erőteljes öröm érzet is társul hozzá, éppen ezért manapság a legtöbb esetben már közel sem csak utódnemzési célzattal történik. Ellenben... - megcsóváltam a fejemet - hát normális viszonyok között ez két olyan ember között lehetséges, akik házasok, ha az én nézőpontomat tekintjük, de legalábbis minimum vonzódnak egymáshoz. Amíg mindkét fél akarja, addig nincs igazán vele probléma, úgy hiszem. A mai világ része ez is. Ellenben sajnos ez nem minden esetben igaz - öleltem meg egy kicsit jobban. - Az emberek nem csak szerelemből, hanem pusztán az élvezet kedvéért is keveredhetnek egymással szexuális aktusba. Nem tudom mennyire jöttél rá eddig, de fizikailag... nos... te egy kifejezetten szép, vonzó, fiatal nő vagy Anna. Szükségszerűen nagyon sok férfiban, sőt, ha őszinték akarunk lenni, akkor az ehhez megfelelő életkorú férfiak mindegyikében bizonyos szintig, felkelted a vágyat a szexuális örömszerzésre veled. Ennek több szintje van. A legtöbb férfi szimpatikusnak talál és feltehetően nem utasítaná el veled az ilyen együttlétet, de mivel mindenkinek van egy belső ideálja, azért a legtöbbjük nem tesz aktív lépéseket ez iránt. Vagyis nem kezd udvarolni neked. Ilyenek a barátok, a tanárok, meg az utcai járókelők többsége is. Aztán van, amelyik férfiember belső ideáljához már valamivel közelebb állsz. Minél inkább, annál valószínűbb a fellobbanó láng úgymond, vagyis, hogy megtetszel neki, igyekszik a társaságod keresni, bókolni, ajándékokat adni, egyszóval udvarolni. Ilyenkor nálad a döntés lehetősége, hogy közelebb engeded, vagy visszautasítod. Előbbi esetben szerelemmé erősödhet a kezdeti érzés, utóbbi esetben barátsággá fakul, avagy ellenszenvvé válik. Na ez eddig, ami normális. Mert amit ti átéltetek, az nem volt az...
Merengve felnéztem a plafonra, majd halkan folytattam:
- Az a hely, ahol voltatok, az úgymond egy rabszolgapiac. Leánykereskedelem helyszíne. Ugyanis a szexuális együttléthez technikailag nem feltétlenül kell mindkét fél beleegyezése - mormoltam. - Ez az erőszak. Hatványozottan gyakrabban követik el férfiak, mint asszonyok, több okból is, de a lényeg mindenképpen egyetlen dolog: a másik fél belekényszerítése az aktusba. Megtörténik, úgymond az egyik elveszi, amit akar, de a másik fél ebből nem nyer semmilyen örömöt. Csak fájdalmat, ha nem is feltétlenül fizikai, de lelki értelemben mindenképpen. Ez nem szerelem, csak kéjvágy. Na meg és főleg: birtoklási vágy. A látszat ellenére a legtöbb esetben gyenge személyiséget takar, aki másképp nem tud érvényesülni a másik nemnél. Ezért tartja fontosnak sok férfi, azt hiszem, a szüzesség kérdését is. Az elsőre mindig emlékezni fogsz Anna, az beleég az emberek többségébe. Egyfajta birtoklás ez is. Mindig birtokolni fogja lényed egy apró szegletét, akinek azt odaadod - magyaráztam halkan. Közebn persze odafigyeltem, hogy mindezt hogy viseli.

Csüngtem minden egyes szaván, és igyekeztem az összes elhangzott betűt megjegyezni, és valahogy a helyükre illeszteni a fejemben. Valójában nem is tűnt bonyolultnak, ha a történet technikai részéről nem is nagyon esett szó. De ezt annak a számlájára írtam, amit Tibu is mondott, hogy ehhez inkább ki kéne próbálnom, mert elmondani nem nagyon lehet. Bár a gondolatra legszívesebben feszítővassal nyitottam volna mag a lábam alatt a talajt, hogy nyeljen el, de mindez semmi volt ahhoz képest, amikor Adam azt mondta, hogy vonzó vagyok, és ez bizonyos reakciókat válthat ki a férfiakból.
Ezt nagyon nem akartam hallani. Még az sem érdekelt (legalábbis lényegében észre sem vettem), hogy valami kedves bókot mondott, mert ezzel lényegében kiterjesztette a félelmemet az összes férfira, hiszen, ha a megfelelő korú férfiak mindegyikében ilyen gondolatokat ébresztek azzal, hogy... Hát nem tudom, de gondolnak rá, akkor... Na, nem! Ráadásul, ha még tényleg ennyire fontosnak is tartják a szüzességemet, hogy birtokoljanak életük végéig... és én aztán tudom, milyen, amikor birtoklási vágyból vesznek el valamit az emberből... és minden férfi...
-Nem! - iszkoltam hátrébb, amíg a hátam a kanapé karfájának nem ütközött, és rémült tekintettel meredtem Adamre, miközben a pokróccal igyekeztem magam takargatni, hogy lehetőleg még a bokám se látszódjon ki, de a fejem semmiképen. - Nem, én ezt nem akarom! Soha nem is akartam! Minden férfi... azt akarja? Maga is?
Az agyamban üvöltöttek a rémes kifejezések, mint ,,kéjvágy" ,,szexuális aktus" ,,örömszerzés" ,,aktív lépések" ,,birtoklás" ,,beleég az emberek többségébe". Nem akartam ezeket hallani, ezekre gondolni, de torkukszakadtából ordítottak. Legszívesebben elrohantam volna, sikoltozva bújtam volna el a világ legelhagyatottabb pontján, ahol soha senki nem találhat meg, soha senki nem érhet hozzám, soha senki nem bánthat. Hirtelen máshogy kezdtem tekinteni minden férfi ismerősömre. Rozsomák, Mike, Sebastien, és a többiek. Kivéve Tibu, de hát ő lényegében a bátyám, és egyébként is, ő aztán biztos senki másnak nem rágcsálná a nyelvét, csak Tessnek.
És Adam...
Adamtől nem tudtam félni. Persze megijedtem az előbb, de nem tőle, hanem... a férfitól, aki mellettem ült. De ahogy a szemébe néztem, ahogy éreztem a belőle áradó nyugodt biztonságot, rájöttem, hogy tőle félni legalább olyan hülyeség lenne, mint Tibutól.
-Maga nem olyan, ugye? - kérdeztem kikukucskálva a pokróc alól, majd óvatosan előredőlve négykézlábra ereszkedtem, és közelebb másztam hozzá. - Magában megbízhatok, ugye, uram? Ugye? Ugye?
Még közelebb hajolva hozzá körbeszaglásztam az arcát és a nyakát, majd elgondolkodva hajoltam hátrébb.
-Nincs ijesztő szaga, maga nem olyan, mint, akik bántottak - jelentettem ki. - Senkinek nem rágcsálná a nyelvét, aki nem akarja. Igaz?
A sarkamra ülve, oldalra billentett fejjel meredtem rá, rezzenéstelen tekintettel.
-Túl sokat vártam? Ha rajtam kívül már mindenki túlesett ezen az én koromban... elrontottam? Lett volna rá alkalmam, de... azok... ők... nem, inkább mégiscsak azok... nem kérdeztek. Volt egy valaki, aki kérdezett. Akarok-e enni. Ennyire azért nem akartam. Hiba volt? Csak én úgy gondoltam... azt hittem, ha valakivel... ő majd különleges lesz... és nem csak azért mert ő lesz az első, hanem, mert... szeretem és... és... ő...
Zavartan horgasztottam le a fejem, mert itt erősen elbizonytalanodtam, elvégre csak egy csatornából összekapart szutymó voltam.
-Lehet engem szeretni? - motyogtam az ülőpárnának. - A családom kidobott, mert mutáns vagyok, a férfiak csak azért akarnak, mert nő vagyok, de... lehetek én is különleges valakinek? Még én is? Vagy rosszul tettem, hogy vártam, és nem... nem ettem meg azt a szendvicset? Vagy szűz maradok mindig?

Először magam is megijedtem, amikor elhátrált a kanapé végébe, de igyekeztem a lehető legnyugodtabb maradni. A két tenyeremet a térdemre tettem és megvártam, míg elkezdi magában elrendezni a dolgokat. Na a nyugalmat sugározni életérzés annyira nem egyszerű a története mellett, de akinek megvan az a harctéri gyakorlata, amivel golyózápor kellős közepén is el kell hitetni valakivel, hogy minden rendben, az azért sokat segít ebben. Nem úgy egy tinilány lelki világának gyógyításában... hajjaj... Úgy döntöttem akkor is őszintének kell maradnom, ah megrémisztem még jobban, az úton elindultunk, nincs most már mese.
- Elsősorban is: nem, én semmiképpen sem fogok erőszakoskodni veled Anna, több okból sem - kezdtem. - E tekintetben megbízhatsz bennem. Viszont azt el kell tudnod fogadni, hogy egy csinos lány, mint te is, akarva, nem akarva, igenis kelt bizonyos mértékű vágyat a férfiakban. Minden egészséges, heteroszexuális férfiban. Bennem is. Az lenne a baj, ha nem így lenne. Ugyanakkor ez az érzés alapvetően halvány. Nagyon kevés ember van, aki ezen nem tud akaratlagosan uralkodni. Én is képes vagyok. Vallásos emberként nem tehetek ilyet. Tanárként nem tehetek ilyet. Tisztességes férfiként sem tehetek ilyet. Ha összebarátkozol egy fiúval, abban bizony élni fog mindez, de nem domináns, nem mindent elsöprő érzelemként. Sőt, lassan el is szunnyad, ha nem kerül sor közeledésre. A szépség vonzó dolog, de egy erős, tartós kapcsolatot nem ez határoz meg. Legfeljebb segíti az első lépéseket - mosolyodtam végre egy kicsit el. - Egyszóval nem, tőlem és a világon élő férfiak 99,9%-tól nem kell tartanod. Amelyikük annyira vonzónak talál, az úgyis elkezd közeledni hozzád, de nem... nem úgy mint a tegnapiak. Kedvességgel, bókokkal, ajándékokkal, közös szórakozásokra való meghívással, stb. Udvarlásnak hívják. Azt hiszem kiábrándító leszek mellesleg, de a csókolózás is kissé másként működik a valóságban. Az általában zenés, romantikus filmeken kívül, a való életben nem képezi szerves részét az ilyesminek a lányok megpörgetése és azt hiszem egymás nyelvének rágcsálása sem a tökéletes kifejezés erre, de... ezt majd tényleg a gyakorlat hozza egyszer magával neked is - nevettem könnyedén, véletlenül sem bántóan.
Sóhajtva felé dőltem egy kissé, hogy meg tudjak támaszkodni (természetesen nem belépve a személyes terébe) és a szemébe nézve, komolyan folytattam:
- Annabelle, te egy rendkívül csinos, ifjú lány vagy. Ráadásul elképesztően kedves is, ami mélyen, belőled fakad. Már miért ne találnál párt magadnak? - kérdeztem biztatóan. - Az utca más világ, nem csoda, hogy nem élted még át azokat az érzéseket, mint a korodbéli lányok többsége. De mivel te is normális lelki állapottal bírsz, erős a gyanúm, hogy itt az iskolában vagy azon kívül, bizony lesznek fiúk, akik megpróbálnak majd közeli hozzád. Méghozzá kedvesen, érdeklődéssel, kíváncsian vagy éppen felvágósan. Bőven lesznek Anna. Akit te is szimpatikusnak találsz, azt majd közel engeded magadhoz. Nem, nem maradsz mindig szűz, bár szerintem sietned sem kell az elvesztésével - ráztam meg a fejemet. - Az első néhány szexuális élmény gyakorta nem kellemes a lányoknak, erre is fel kell készülni a testednek majd. A barátok, az iskola... az új családod melletted fog állni mindenben. De ez a legszemélyesebb, legbensőbb és a legcsodálatosabb élmény. Ezt te és a választottad fogjátok majd megtapasztalni, érted? - kérdeztem komolyan.

99,9? Az egészen sok. Ezek szerint nekem eddig csak irtózatosan nagy pechem volt, hogy mégis ennyi kontrollálatlan barmot fogtam ki, de hát ha minden igaz, itt már nem kell emiatt félnem. Itt vigyáznak rám. Vigyázunk egymásra. Bár megjegyzem a ligetből raboltak el. Tibunál is azt hittem, biztonságban vagyok, és ránk támadtak. Itt is azt hittem, hogy biztonságban vagyok, és ránk támadtak. Ezek szerint a világon mindenhol veszélyben vagyok. De nem mindegy, hogy van-e mellettem legalább egy valaki, aki olyankor mellettem áll, és megpróbál segíteni, vagy megint teljesen egyedül lennék, mint a kisujjam.
Az meg, hogy a pörgetés és a nyelvrágcsálás nem éppen a legjobb megközelítése a dolognak, nem ő volt az első, aki mondta, de én csak annyit tudhattam, amennyit láttam, és csak reménykedhettem, hogy ha valaha valaki megcsókol, nem fog majd nagyot harapni.
-Szóval én mondom meg, hogy mikor jöhet közelebb? - enyhültem meg egy kicsit. - Meg fogja várni az illető, amíg én megengedem? Biztosan?
Aztán megint olyasmi következett, ami nem volt kellemes.
-Fájni fog? Nagyon? Remek! - lombozódtam le. - Végül is miért ne? Ha már mégiscsak jó dolog, rontsuk el valahogy! Zseniális!Bár akkor aztán tényleg örülök, hogy nem sikerült Tony-nak... belém égetnie magát. Nem hiszem, hogy nagyon vigyázott volna, hogy olyan nagyon azért ne fájjon.
Lemondó sóhajjal ráztam meg a fejem, de aztán megint kérdőn fordultam Adamhez.
-Mr Windsor, maga honnan tudta biztosan, hogy jól választott? Honnan lehet azt tudni?

Határozottan bólintottam a kérdésére:
- Igen Belle, a fiúk legtöbbje megvárja - feleltem. - A legtöbb fiatal férfi átesik pár visszautasításon élete során, mire megtalálja a megfelelő lányt a maga számára, mégsem erőszakolnak meg lépten-nyomon mindenkit, nem? Keresni fogják a figyelmedet, a szereteted, amelyiknek sikerül kivívnia, az pedig azt hiszem nagyon boldog lehet majd veled - mosolyogtam.
Következő gondolataira csak széttártam a karjaim tanácstalanul:
- Nos, ha nem erőszakos körülmények között történik, márpedig legtöbbször nem úgy fog, hidd el, akkor a fiú oda fog figyelni rád. Lehetséges, hogy elsőre csak belekezdtek, de nem fejezitek be, mert a tested nem áll készen még a befogadásra. Idővel sikerülni fog és úgy tudom, az ilyesféle élmény akkor kárpótolni fog a korábbiakért - igyekeztem biztatni. - És én nem választottam még Belle. Úgy hittem egyszer már, hogy megtörtént és sor kerül a továbbiakra, de nem így alakult. Mutánssá váltam és az illető hölgy úgy döntött, hogy ezt nem vállalja fel. Jómagam elsősorban elméleti tudással rendelkezem, a gyakorlatban a hitem okán még nem került sor szexuális együttlétre. Ettől függetlenül a legtöbb kérdésedre azt hiszem tudok válaszolni. Inkább ismerkedj meg most a dologgal, amíg friss az élmény és időben lehet ellensúlyozni a negatív élményeid - biztattam tovább.

-Majd... majd igyekszem - húztam összébb magam pipacspiros arccal, de halvány, szégyenlős mosollyal az arcomon.
Ez eddig eszembe sem jutott. Amennyit én láttam eddig a férfi-nő kapcsolatból, legalábbis, ami velem történt, és szexuális közeledésnek minősült, az mindig durva volt, nemkívánatos, erőszakos, és csak a vakszerencse, vagy valaki más mentett meg a katasztrófától. Ha pedig arra gondoltam, hogy talán nekem is lesz valamikor majd valakim, akivel szeretjük egymást, mindig csak megijedtem a gondolatra, hogy, ugye, tényleg nem fog bántani, nem fog becsapni vagy kihasználni. Arra nem is gondoltam, hogy nekem ugyanúgy boldoggá kell tennem őt, és nem szabad csalódást okoznom. Furcsa, de ennek a felelősségnek a súlya inkább kellemesnek tűnt, mint túlzott tehernek.
Továbbra sem rajongtam a gondolatért, hogy eleinte fájni fog, de ha tényleg olyasvalakim lesz, aki odafigyel rám, csak nem lesz olyan rossz. És hát annak is oka lesz, hogy együtt leszünk, ami biztos ellensúlyozza majd. Hálásan néztem Adamre, és megint közelebb húzódtam hozzá, hogy megint ott lehessek, ahol azelőtt, mielőtt menekülőre fogtam, de most nem bújtam hozzá, hanem szembefordulva vele vártam, hogy elmondja, ő hogy oldotta meg a választás kérdését.
És leesett az állam. De úgy ám, hogy még jó, hogy nem az alsó szomszédtól kellett visszakérnem.
-Ezt tényleg komolyan mondja? - hápogtam döbbenten. - Maga még sosem? De hát még idősebb is, mint én. És jóképű. És kedves. És okos. És olyan... védelmező. És olyan aranyosan mozog az orra, amikor nevet. Hogy lehet, hogy... hogyan?
Értetlenségem ellenére hangosan felnevettem, de nem azért, mert komikusnak láttam az érintetlenségét, hanem azért, mert határtalanul megkönnyebbültem.
-Ez nagyszerű - lelkendeztem boldog mosollyal. - Mármint... nem tudom, magának mennyire, de én... így valamiért máris könnyebb. Azért remélem, hogy hamar talál valakit, akinek megrágcsálhatja a nyelvét, csak ezek szerint mégsem vagyok abnormális. Ó, ez remek!

Felsóhajtottam egy komikusnak ható mosollyal a képemen, alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek el sírva röhögni őszintén szólva, elképesztően édes kislány is tudott lenni Anna. Sőt, leginkább csak az tudott lenni, de világbajnok szinten. Mindazonáltal igyekeztem válaszolni:
- Nos az én életkorom már valóban abnormális talán a szüzességhez, ha nem papról beszélünk, de őszintén szólva elfogadtam ezen eshetőséget, lévén vallásos ember vagyok. Ebbe nem akarok különösebben belemenni, ha te magad nem vagy elkötelezett hívő, akkor ezt a részét nem értenéd, jómagam pedig nem vagyok prédikátor - mosolyogtam. - Mindenesetre a bókokat köszönöm. Tény, hogy nem vagyok visszataszító ember, de talán a te szavaid is tartalmaznak némi túlzást - kuncogtam. - Gyere ide egy kicsit az ablakhoz kérlek, szeretnék mutatni valamit - álltam fel magam is és léptem a mondott nyílászáróhoz.
Ha csatlakozott hozzám, akkor kifelé mutattam a meditációs kert irányába, ahol Fagypont meditált. Nem tudtam biztosan találkoztak-e többször Annával, de abban viszonylagosan hihettem, hogy a hírét már hallotta és nem tart annyira a jégninjától.
- Fagypont. Jéghideg, kemény és magabiztos férfi - kezdtem óvatosan. - Itt az iskolában tanít masszázs technikákat is. Váll, hát, lábak, stb. Normális esetben ezek intim érintések lennének, mégis senkinek eszébe sem jut ilyesmi. Azért nem, mert tudják, hogy ez gyógyászati eljárás. El tudnád képzelni a tanárról, hogy bármikor úgy letámadjon téged, mint a tegnapi férfiak?
Tovább mutattam, ahol Josh ücsörgött belemélyedve magányosan a leckéibe, lába mellé támasztva a gitárja. Elgondolkodtam, de végül megpróbáltam, remélhetőleg ezzel tényleg sikerül megfelelő irányba terelni a lányka félelmeit:
- Talán emlékszel a gitáros fiúra, aki összeszedte neked az iskolai felszerelésed - sóhajtottam. - Nagyon szépen megkérlek, amit most elmondok, maradjon köztünk, mert sokan bántanák érte érdemtelenül - megvártam a bólintást vagy a helyeslést. - Josh átélte azt, amit te csak majdnem. Ráadásul ő csak kisfiú volt akkor. A nevelőapja tett erőszakot rajta. Láthattad mennyire félszeg, visszahúzódó, csendes fiú lett, nem véletlenül, az ilyesmi egészen talán sosem gyógyuló nyomot hagy az emberben. De ő is képes volt már megtapasztalni ennek az érzésnek a pozitív oldalát egy nővel. Le tudta győzni a félelmeit, meg tudta tanulni kezelni az embereket, annak ellenére is, hogy egy elmegyógyintézetben, zárt körülmények között nőtt fel.
Annabellehez fordultam:
- Idővel meg fogod tanulni a különbséget baráti és érzelmi érintés között. Meg fogod tanulni a helyén kezelni az emberek szavait, a fiúkét is, igen. Nem vagyunk annyira bonyolult lelkek - kuncogtam. - De hidd el, sokkal több pozitív érzelem fog érni, mint amennyi negatívum. Amikor nem hiszel ebben, ha félsz, akkor gondolj majd Joshuára. Ő az élő bizonyítéka, hogy meg lehet tenni, le lehet győzni a félelmet és sohasem késő semmire. Rendben? - kérdeztem fenntartva a szemkontaktust.

-Hát nem, elkötelezett hívőnek nem tartanám magam - ráztam a fejem. - De odakint minden ember valamennyire vallásos lesz. Jó volt arra gondolni, hogy valaki azért van velem, és vigyáz rám. Az egyetemen a teológia előadásokat is szerettem. Szóval ezek szerint maga csak... Mrs Windsorral? - kérdeztem meghatottan. - Tudom, hogy ez Önnek vallási kérdés, de szerintem nagyon romantikus.
Nem tudtam, mire készülhet, ötletem sem volt, mit akarhat az ablaktól, de csak nem most jött rá a leküzdhetetlen függönykarnis-szerelhetnék. Kíváncsian mentem hát utána, hogy kiderüljön, mi lehet ott.
Fagypontot többször is láttam azóta, hogy először találkoztunk, és már nem rémisztett meg annyira, mint az első találkozásunkkor, mégis mindig behúztam egy kicsit a nyakam, amíg elhaladtam mellette. Meditálás közben viszont még sosem figyelhettem meg szinte túlvilágian nyugodt vonásait, ahogy nyilvánvalóan már elszakadt az őt körülvevő környezettől. Talán (bár erre azért nem mertem volna megesküdni) most akár kartávolságnyira is meg mertem volna közelíteni. Mármint annyival közelebb menni, nem olyan közel állni hozzá! Isten ments, a végén még megzavarnám, és szemmel verne.
De hát hogy azt tegye, amit Tony, és McBain, és az összes többi vendég, na, azt nem feltételeztem róla, ezért némán megráztam a fejem, majd a következő célpont felé fordultam. Mikor észrevettem, ki az halványan elmosolyodtam, mert eszembe jutott az a kellemes dallam, amit a múltkor előcsalt a gitárjából. Sajnáltam, hogy bár ott van mellette, most nem zenélt rajta, szívesen hallgattam volna. Annál nagyobb volt a megrökönyödésem, amikor meghallottam, milyen borzalom történt vele.
-Jesszusom - suttogtam elszörnyedve, két kezemet az arcomra szorítva. - Szegény Josh! Ilyet művelni! Jaj, istenem, borzalmas vagyok - túrtam bele a hajamba. - Én meg itt nyavalygok, miközben megmenekültem, és nem történt igazából semmi, őt meg nem védte meg senki.
Szánakozó sóhajjal néztem még őt egy darabig, miközben azért Adam szavai is eljutottak az agyamig. Értettem is mit mondott, és egyet is értettem vele. Ha ő le tudta győzni azt, ami megtörtént, nekem is le kell győznöm azt, ami majdnem megtörtént. Az utcán eltöltött évek, meg az ott tapasztalt borzalmak pedig talán fel sem érnek azzal, amit ő átélt. Engem csak kidobtak azok, akik előzőleg befogadtak, őt viszont bántották... úgy.
-Én... - kezdtem bele Adamre nézve.
Aztán gyíkká változva kimásztam az ablakon, le az udvarra, egyenesen Joshuahoz, felfutottam a padon, a karján, végig a vállán, nyomtam egy villámgyors puszit az arcára, aztán mosolyogva integettem neki, és visszafutottam Adam szobájába az ablakon át.
-... rendben - fejeztem be bólogatások közepette, nagyot szusszanva az iménti rohangálástól, ami nagyjából fél percet vehetett igénybe.
Aztán elkaptam a kezét, és mintha csak üzleti tárgyaláson lettünk volna megráztam, amin azért talán valamelyest enyhített, hogy közben ismét hálásan mosolyogtam rá.
-Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott, és ennyit segített. Már sokkal jobban érzem magam. De - ráncoltam hirtelen össze a homlokom, ahogy eszembe jutott valami (és még mindig folytattam komótos fel-le mozgással a kézfogást) - maga kihez fordulhat? Hiszen... nem viheti mindenki gondját és félelmeit a vállán anélkül, hogy legalább néha pihenhetne egy kicsit. Tudja mit? - vidultam fel. - Ha valaha félne vagy bármiben segítségre lenne szüksége, majd én megvédem. És segítek is. Bogyó közkatona szolgálatra jelentkezik - vágtam magam vigyázzba, és még tisztelegtem is.

Könnyed mosollyal biccentettem Annának:
- Igen - feleltem. - Részben vallási kérdés csak mindez, részben pedig azért, mert konzervatív neveltetésem volt. A kettő együtt kialakítja azt a személyiséget, ami alapján a szexualitást a szerelem első, na jó, inkább a második beteljesedésének értékelem, nem pedig napi szükségletnek - magyaráztam.
Utána, ahogy Joshra terelődött a szó, láttam, bizony ez eléggé megérintette Annabellet. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy már azért ezek szerint az egyneműek kapcsolatával is tisztában van és nem kell ezt is az alapoktól felépíteni. Megráztam a fejemet:
- Nem Belle. Attól, hogy mással megtörtént, veled pedig csak majdnem, még nem lesz kisebb a téged ért trauma - válaszoltam. - Idő kell a feldolgozásához és nagyon sok szeretet. Josh inkább csak a reményt keltő példa lehet arra, hogy van a sikerre esély - fejtegettem.
Kacagva néztem a lefelé illanó gyíkocskát, amint puszit ad a zavartan pislogó Josh arcára, majd ahogy visszafelé iramodik láttam még Fantázia szégyenlős visszaintését is felé. Mire Belle visszatért már igyekeztem teljesen rendezni a vonásaimat. Az viszont meglepett, amikor kezet rázott velem, de valahol meg is hatott a szavaival. Bólintottam:
- Számíthatsz rám a későbbiekben is - feleltem. - Ami a kérdésed illeti: jelenleg nem igazán. Néha a lelkésszel, rajta kívül maximum az Úrral beszélem meg a gondjaimat - mosolyogtam, majd a kezét elengedve feszes, díszszemlére való tisztelgést és vigyázzállást vágtam ki felé, halál komoly arccal, rezzenéstelen tekintettel néztem rá: - Értettem! Közkatona, hátra arc! Kanapéra leül és megmondja mit kér reggelire! - utánoztam a régi kiképző tisztem modoros beszédét és elborzasztó ír akcentusát, majd közben magamra kapva egy melegítő felsőt is Bellere mosolyogtam: - Szóval ülj le és mond meg mit szeretnél reggelizni, kérlek. Még valami. Tanórákon kívül, mint végül is idősebb, felajánlhatnám a tegeződést? - érdeklődtem.

-Tudom - motyogtam szégyenlősen, miközben majd elolvadtam Adam védelmező aurájától. - És higgye el, hogy nagyon... nekem ez annyira... én... köszönöm.
A tisztelgésemet ő is viszonozta, persze sokkal szabályosabban nálam, csak hogy először nem ez volt az első gondolatom. Az első gondolatom a szokásos volt: VESZÉLY! Azzal, hogy vigyázzállásba vágta magát, csak még inkább fölém magasodott, hirtelen fellendülő kezét pedig már ösztönösen az ütésre emelt ököllel azonosítottam, ezért az első reakcióm egy sikoly volt, összegörnyedve hajoltam el tőle, a kezeimet védekezően emelve a fejem fölé. Szorosra összezárt szemekkel vártam, hogy lesújtson, és jöjjön a fájdalom, de mindez csak pár másodpercig tartott, aztán rájöttem, hogy már megint elszúrtam. Adam nem akart bántani. Ugyan már, ő sosem bántana egy másik embert. De még gyíkot sem.
-Bo-bocsánat - hebegtem, amikor kissé még félénken visszaegyenesedtem. - Nem akartam. Én csak... bocsánat.
Bár most legalább nem rohantam be a szekrény alá, mint Tibunál. Bár akkor kaptam csokit, hogy előjöjjek. Aztán a pizza... na, arra inkább nem is akartam visszagondolni. Túl rémes élmény volt.
A reggeli említésére azonban már felvidultam. Engedelmesen ültem le a kanapéra, bár előtte még, miután feltérdeltem, tettem pár kört a saját tengelyem körül, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pontot. Utána elfészkelődve hagytam figyelmen kívül a hasam irdatlan korgását, amivel talán Adamet akarta sürgetni, mert ezek szerint mindjárt kapok valamit enni.
-Hogy mit? - kérdeztem vissza kicsit meglepetten, mert még mindig nem szoktam hozzá, hogy még választani is lehet. - Hát nem is tudom. Van valami olyasmi, ami friss? Nem kell teljesen annak lennie, csak ha még nem penészes, az tök jó lenne, az olyan dolgokat szeretem. Van olyan?
Kutakodva tekintettem körül, hogy vajon hol tarthatja az ételeket. Tibu a múltkor azt mondta, hogy a kajákat általában a konyhában szokták tartani, de most Adam szobájában voltunk, úgyhogy ötletem sem volt, hol kéne keresnem. Már lódultam volna neki, hogy felforgassam az egész helyiséget, de amit mondott, az még jobban meglepett, mint a választás lehetősége.
-Tényleg? - pislogtam rá nagy szemekkel, majd hacsak nem vonta vissza, szélesen elvigyorodtam. - Én nagyon szívesen tegezlek, uram... mármint Adam. De - kúsztam egészen a kanapé széléig, ahol a sarkaimra ülve, a karfához simulva, úgy, hogy a belekapaszkodott kezeimre támasztottam a mellkasomat néztem fel rá - szabad a többiek előtt is?

Csak fejcsóválva fogadtam a mentegetőzését, végül jobb híján odaléptem hozzá és adtam egy puszit a homlokára:
- Nem kell bocsánatot kérned mindenért Belle, hidd el - válaszoltam. - Majd idővel nem ijedsz meg már mindig, mindentől. Nincs semmi baj.
A kérésére viszont felsóhajtottam:
- Esküszöm, neked többet kéne beszélgetned a Fagyponttal - morogtam túljátszottan. - Középkori ninja, nem érdekli mit eszik, egyszerűen nincs ízlése, nincs kedvence még egy év után sem. Eddig te sem szoktál le az utcai reflexekről, ahogy nézem - vigyorogtam rá. - Sűrűn kaptál eddig a konyhán penészes ételt itt? - tettem fel a költői kérdést, majd beballagtam a minifrigomhoz, eldöntve, hogy eszerint tartalma is megfelel akkor. Mikro, majd visszatérés Bellehez az immár meleg étellel két tányéron:
- Parancsolj, frissnek tekinthető, tegnap esti. Hawaii pizza, jó étvágyat - adtam az ölébe az egyiket két emberes szelettel és tanulva az első találkozásból leraktam egy fél literes korsót is. - Ez meg a colád.
A kérdésére bólintottam:
- Tanórán lehetőleg ne, ott Sarah is dr Windsornak, vagy tanár úrnak hívnak, de azon kívül bármikor és bárki előtt nagyon örülnék az Adamnek vagy az Előőrsnek kedved szerint - feleltem egy biccentéssel megtoldva. - Miért ne lenne szabad mellesleg? Legalábbis szerintem ostoba dolog eltitkolni a barátságot mások iránt. Ízlik? - intettem a szememmel Belle tányérja felé kérdőn, ahogy magam is nekiláttam az ételemnek.

-Oké, oké - bólogattam gyorsan beleegyezően. - Nincs több szabadkozás. Bocsánat. Mármint... na... Érti. Érted! Na, még ezt is elrontom! Sajná... Nem! Nem, dehogy sajnálom! Jaj, együnk már, abban jobb vagyok!
Már a nyelvem hegyén volt, hogy megint elnézést kérjek az ennivalóra tett megjegyzésem miatt, de végre időben ráharaptam a nyelvemre, hogy elhallgattassam magam (Ez vajon öncsókolózásnak számít?).
-Nem úgy gondoltam - vontam meg a vállamat. - Itt sosem kaptam romlott kaját, csak ha már így megkérdezted. Sosem szerettem a romlott ételt, mert attól beteg lehetek, és eddig nem nagyon volt kilátásom arra, hogy valaki meggyógyítana. Manapság meg már a legapróbb pékségeket is bekamerázzák, úgyhogy egyre nehezebb az én szakmámmal boldogulni. Szóval maradtak a kukát a legtöbb alkalommal, ott pedig elsősorban penészes cuccok vannak - magyaráztam a finom illatokra táncoló orrcimpákkal. - Majd... hozzászokom, hogy már ne a szemetesben keressek reggelit. De persze nekem is vannak kedvenceim, csak eddig alapvető volt, hogy ne gondoljak rangsorolásra. Majd erről is leszokom. Saj... tos dolgokat például szívesen eszem.
Mintha csak előre látta volna, hogy ezt fogom mondani, letett elém egy nagy szelet gőzölgő pizzaszeletet. Rengeteg minden volt rajta. Rózsaszín dolog, sárga dolog, és rengeteg sajt. És cola is! Mármint volt, mert a pizza pillanatok alatt fogyott el, még kihűlni sem maradt ideje. Még az orrom hegye is paradicsomszószos lett, a szájam pedig a piros maszat miatt Jokerszerűre nyúlt mindkét oldalt. Mikor lenyeltem az utolsó Adam öklényi falatot is, jöhetett az üdítő, ami szintén hatalmas kortyokban vándorolt a hasamba. Csak időnként szuszogtam egyet közben, hogy azért levegőt is kapjak, és csak szörcsögő hümmögéssel jeleztem Adamnek, hogy értettem, órákon marad Mr Windsor.
-Mondhatni - cuppogtam, jólesően nyalogatva az ujjaimat, a kézfejemet, a könyökömet, a térdemet, szóval ahol még találtam egy kis maradék pizzát.
Mikor már minden tartalékom elfogyott, mohón néztem újra Adamre.
-Van még? Éhes vagyok.

Majdnem elnevettem magam, amikor további pizzaszeletet kért, így odaadtam neki az egyiket az én tányéromról:
- Egyél csak Belle - vigyorogtam. - Neked még nőni kell. De azért ne tömd magadba ilyen gyorsan, nem veszi el senki, ráérsz - mosolyogtam. - Mellesleg tudom, mit jelent az utcán élni, legalábbis vannak elképzeléseim a körülményekről. De ez már nem az utca Anna. Fagypont is az őrületbe kergeti a fél iskolát a "Mit szeretnél ebédelni?" kérdésre adott "Teljesen mindegy, az étel dolga csak az, hogy tápláljon" válasszal - kuncogtam, kissé eltúlzottan utánozva a férfi modorát, a kislányra kacsintva.
Megvártam míg végez és töltöttem még egy pohár colát is neki. Megmondom őszintén, kissé várakoztam, feltörik-e belőle még valami, amihez igyekeztem bizalmas környezetet teremteni. Biztonságot nyújtani.

-Áh, a növekedéssel sajnos már leálltam - legyintettem ugyanazzal a mozdulattal, amivel elvettem a következő adag pizzát. - Már évek óta nem növök egy centit se. Ráadásul azt mondják, az ember húsz éves koráig növekedhet, úgyhogy erről már egyébként is lecsúsztam.
Azért megpróbáltam szót fogadni, és kevésbé úgy enni, mint egy disznó, de nem sok esélyem volt, hiszen annyira finom volt ez a pizza! Fagypont hozzáállásán én felkuncogtam, még akkor is, ha igazat adtam neki. Sőt én még ennél is elvetemültebb voltam, hiszen az utcán nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az ételek tápértékével foglalkozzam. Az volt a legfontosabb, hogy legyen. Ha ezt már kipipálhattam, akkor persze az volt a legjobb, ha még egészséges is, az pedig, hogy finom legyen, a legutolsó helyen kullogott, hiszen ez utóbbi kettő aztán már végképp a szerencsén múlott. Fagypontot ezek talán tényleg nem érdekelték, én nem tehettem meg, hogy érdekeljen. Lényegében ugyanaz a kettő, de talán mégis különböztek. Hiszen most, hogy már választhattam is, most, hogy már nyilvánvaló volt, hogy semmi sem romlott, de minden finom, most már kezdett a rangsorolás kicsit változni. Szegény Mr Fagypont, úgy tűnt, a végére megint magára fog maradni a véleményével.
Mikor már minden elfogyott, a cola is, átszellemült mosollyal dőltem hátra, és felsóhajtva dörzsöltem meg két tenyérrel a pocakomat.
-De jó Bogyónak - motyogtam elégedett szusszanással.
Elernyedt boldogságom azonban nem tarthatott sokáig, mert még mindig nem jutottunk előrébb a történtek feldolgozásában. Mármint én lelkileg már neki kezdhettem, és Adam is megtudott mindent, amit kellett, de azért nem ártott, ha minél többet elmondok neki, mindent, amit csak lehet, hogy megtehesse a szükséges óvintézkedéseket. Fogalmam sem volt, hogy melyek voltak a fontos információk, úgyhogy úgy döntöttem, mindenről beszámolok.
-Sean szerint nem normális, hogy csak így lenyúljanak minket innen - mondtam keletlenül visszakanyarodva az igencsak kellemetlen témához. - Szóval ha gondolod, megmutatom, hol történt.
Ha nem volt ellenvetése, még kértem egy percet, hogy felöltözhessek (de persze előbb segítettem neki a koszos edényekkel, ahogy Tibu belém nevelte), aztán a kapuban megvártam.

//Folytatás: A liget//

Meglepett Belle válasza, bár először csak félreértésnek hittem, ami az állapotát tekintve nem lett volna meglepő. De mikor kifejtette, akkor azért felszaladt a szemöldököm, nem mondom. Meglepett már párszor ez a lány, de ennyire azt hiszem még soha. Na jó, legalábbis nem sokszor. Igyekeztem összeszedetten válaszolni:
- A szaglásom közel sem túl kifinomult, lévén dohányos vagyok - jegyeztem meg, csak hogy időt nyerjek, amíg átgondolom a szavait újra. - Hát, mindenesetre nyugodtan alhattál volna nálam akkor is, ha szólsz, nem kellett volna besurrannod, bár legalább a képességfejlesztésben jól jött ez a kis... öhmm... kalandozás. Mindenesetre ügyes vagy, hogy ezt tudtad egy évig észrevétlenül csinálni. Én is kelek fel esténként mondjuk pisilni vagy ilyesmi, villanyt gyújtok, stb, mégsem buktál le. Gratulálok... Mesélni majd legfeljebb otthon, lassan itt van értünk Colos.
Nyűgösködésére elnevettem magam és felkaptam, mint korábban:
- Na gyere, te nagyra nőtt óvodás, megnézzük azt a nyavalyás tuning verdát.
Colos és Belle hamar összehaverkodtak, szerencsére a vezetni vágyásról gyorsan lebeszéltük a lányt. Az úton döngetve a szavaira előkotortam a belső zsebemből a cigarettám és hátranyújtottam a tálcával és az öngyújtóval együtt. Colos is erős bagós, tudtam, hogy lehet a verdájában bagózni.
- Nem is tudtam, hogy rászoktál Belle - jegyeztem meg meglepetten. - Hülye ötlet, én is legszívesebben leszoknék inkább.
Colos élvezte a száguldást, szerencsére Belle is magában tartotta a Portert és az összes többi nasit és piát is, úgy néz ki, ez valóban tetszett az egyébként félős kislánynak. Én mindenesetre erősen kapaszkodtam, de amúgy nem viselt meg, a kemény ülőtartás is csak a seregből maradt vissza, mint reflex. A Xavierben aztán felkísértük Bellet a szobámba. Közben Colos körbe pillantva füttyentett:
- Az igen! Szóval itt élnek a mutánsok! Azt hittem legalább egy tűzgolyó nyomot látok a falon, vagy valami - heccelődött velünk.
- Áh, aki hozzávág egyet, annak meszelni is kell - ütöttem el én is tréfával a dolgot.
A szobámban aztán megköszöntem régi barátomnak a fuvart, aki el is köszönt Belletől is és már olajra is lépett. Én leültettem az ágyamra a lányt, lehúztam a cipőit, felhúztam a lábára egy vendégpapucsot, majd nekiálltam lefőzni egy kávét, közben csevegtem:
- Nagyon klasszat nem nagyon tudok mesélni Belle - tértem vissza a korábbi témára. - De ebben az állapotban sok értelme nem is lenne. Holnap majd megérted miért. Vagy nem nagyon fogsz emlékezni, ez a ritkább eset. Vagy fogsz emlékezni... az van amikor kellemetlen... Ugyan nagyapám régen nekem megmondta: "édes fiam, egyszer az életben minden tisztességes embernek be kell rúgni, de úgy mint az albán szamár. Onnantól aztán majd megismeri mi a mérték, meddig mulattat az ital és honnantól butít", de ettől még nem kellemesebb az ital másnapja.
Míg a kávé a tűzre került visszamentem egy-egy pohár itallal a kezemben. Bellenek egy kis pohár tüzes skót whiskeyt nyújtottam oda, magamnak csak cola volt benne, de ezt persze neki nem kell tudnia. Nem fog ártani, ha kijön a nagyobb része annak, ami bement, ez meg segíteni fog benne úgy hiszem.
- Egészségedre - nyújtottam oda neki, majd mellé ülve lesegítettem a kabátkáját és ráadtam egy köpenyt, szépen be is kötöttem az elejét.
- Hamarosan kész a kávé is - mosolyogtam és koccintva vele megittam a colát.

-Csúcs, köszi - kaptam el a hátra nyújtott cigit és az öngyújtót, igaz, csak harmadikra, mivel pont ennyit láttam belőlük felém közeledni, és csak az utolsó bizonyult igazinak.
Akkor a számba nyomtam a dohányt, majd miután ügyetlenkedtem egy sort a gyújtótekercs forgatásával, végre sikerült egy kis lángocskát kicsiholnom belőle, meggyújtottam az elől lévő szűrőt, és élvezettel szippantottam bele.
-Édes Istenem! - köhögtem, meglátásom szerint sokkal nagyobb kínok között, mint mikor először kortyoltam bele a Porterbe. - Ez rémes. Hogy tudod te ezt... - Köhögésroham. -... Fúj! Tessék, a tiéd lehet, ha te ezt annyira szereted - hajoltam előre, hogy visszaadjam Adamnek a furcsán füstölgő bűzrudat, miközben majdnem előre zuhantam. - De nagyon baró! Én is hadd! - rikkantottam fel boldogan, ahogy megláttam az előttünk lévő utat a szélvédőn keresztül, ami olyan volt, mintha irdatlan sebességgel falnánk fel a kocsival, mégsem akarna sehogysem elfogyni, és a következő mozdulattal a másik oldalra vetettem magam, hogy ezúttal Colos vállán vessem át magam, és a kormány után kapjak, hogy én is rángathassam egy kicsit.
Aztán megint filmszakadás, és máris Adam ágyában ültem, amit még ilyen állapotban is könnyen megismertem.
-Azt hittem, te előbb feleségül vennél - vigyorogtam rá kábán, ahogy éreztem, hogy lehúzza rólam a kabátomat, a lábujjaimat megficánkoltatva pedig éreztem, hogy cipő már nincs is rajtam. A poharat elvéve tőle egy hajtásra belöktem a benne lévő égető folyadékot, ami most valahogy nem okozott akkora kínokat, mint szerintem józanul történt volna. - Nem illik kihasználni, hogy Bogyó... *hikk* túl sok szörpit ivott... meg egyébként is... *hikk*... csak esküvő után szabad... úgyhogy előbb akkor... és én rá is érek... keress egy papot és máris hozzádmegyek... *böööööööff* ... feleségül... VÉCÉT!!!
Bár a végére már meghatottan a nyakába is borultam, de a mozdulatot annyiban elvétettem, hogy nem bírtam megtartani a fejem, és lendületesen lefejeltem a kulcscsontját. Bár a fájdalmat csak távoli rezdülésként érzékeltem, az ütés hatására valami más megmozdult bennem. A sajgó homlokomnál jóval lejjebb, és nagyon nem akarta abbahagyni a mocorgást.
Miután a kagylóra borulva kiadtam magamból szerintem fél New York alkohol készletét, aztán egy karhúzással eltűntettem, és a csap fölött valahogy rendbe pancsoltam magam, nagy nehezen visszavánszorogtam az ágyba, és a párnába fúrtam a fejem.
-Olyan jó illata van... - szuszogtam boldog mosollyal miután beszippantottam az ismerős illatot.
Aztán jött a következő filmszakadás.
Láncfűrész... acélfúró... forgó betonkeverőbe dobált rozsdás szögek... Hát mi ez az éktelen lárma, és miért kell közben tövestül kitépni az agyamat?! Nem elég, hogy már meg is lékelték? Már az is rémesen fájt. Ja, ez csak valami csiripelő madár az ablakpárkányon. De hol vagyok? És mi történt? Egy száguldó kocsi elmosódott képe merült fel bennem, meg valamiért Adam kulcscsontja, de hát istenkém, mindenki szokott furcsákat álmodni.
-Mi...? Hol...? Én...? Fúúú! - nyögtem ki rekedten, miközben két kezemet szorosan a halántékomra szorítottam, a szemem pedig kénytelen voltam becsukni, hogy kizárjam a tolakodó fényt.
Oldalra fordulva szerencsétlenül kicsusszantam az ágyból, majd négykézláb elkezdtem Adam picike konyhája felé mászni nagyon-nagyon nehézkesen, miközben elhaló hangon hörögtem:
-Káááávéééé... káááávéééé...

Hát nem alakult túlságosan bonyolultan az este, miután sikerült ténylegesen lebeszélni Bellet a személygépjármű-vezetés intenzív 5 másodperces kurzusáról. Otthon aztán hamar megtette a hatását a whiskey, hamarosan mindet kiadott magából. Kikísértem persze a fürdőbe és az első mosakodása után szépen visszairányítottam, majd amit nem sikerült elsőre eltüntetnie az álláról meg az ajkai körül, azt nedves ruhával letörölgettem.
Ágyba kerülve csak vigyorogtam a szavain:
- Megnyugodthatsz, nem keresünk most lelkészt, csak pihenj szépen. Bár javaslom a kardigánt és a zoknit még vedd le... Áh hagyjuk, majd én - sóhajtottam az immár alvó lánynak. Lehámoztam róla a kötött feslőt meg a térdzoknikat, aztán szépen betakargattam, elvégre hűvösek már az esték, még ha itt kellemes is az idő a fűtés miatt ki tudja ki ébred előbb és merre barangol el, ezért a papucsot és a házi köntöst és jól látható helyre raktam. Végül adtam egy puszit a smaragdszín hajkoronájába. Aztán ledőltem a kanapéra, de még vagy egy jó órán át gyönyörködtem benne, ahogy alszik. Édesen tud mosolyogni közben...

Reggelre kelve magam is kissé kótyagos voltam, de az italtól elnehezült fejű lánynál érthető okokból jóval hamarabb ébredtem. Főztem friss kávét, majd csináltam két melegszendvicset magamnak, meg kettőt a lánynak is. Sokan nem tudnak enni másnaposan, de Belle esetében, tekintve alapállapotát, erre nem mertem volna megesküdni, jobb a biztonság. Került mellé narancslé is.
Ekkor hallottam meg a motoszkálást a szobából. Visszasiettem és felkaroltam a lányt földről, ahová épp csak lecsúszott, majd visszafektettem az ágyba.
- Mindjárt hozom.
Hamarosan visszatértem a gőzölgő csésze itallal és a kezébe adtam, majd amint iszogatni kezdte mellé ültem és finoman elkezdtem átmasszírozni a halántékát.
- Na, jobb egy kicsit, vagy hagyjam abba? - mosolyogtam. - Egyébként kész a reggeli, ha szeretnél.

Nem jutottam el a konyháig, mert valami elemelt a földtől. Máskor talán gyorsabban kapcsoltam volna, de most egészen addig lógtam ernyedtem a kezei között, amíg vissza nem pakolt az ágyba, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Jé, Adam - motyogtam szerény véleményem szerint iszonyú ostoba mosollyal. - Hát te meg hogyan...
Aztán azonnal kipattantak a szemeim.
-Megláttál? Istenem, hogyan? Nem változhattam vissza, hogy láttál meg? Mindegy nem is ez a lényeg - legyintettem kapkodva, majd hadarva folytattam a mentegetőzést. - Nem akartam megint rád törni, sajnálom, és máskor nem is volt semmi ilyesmi. Mármint megesett, csak... jó talán egy kicsit többször, de... Ne nézz már így! - nyüszítettem föl. - Jó, minden este, de eleinte úgy féltem, és melletted biztonságban érzem magam, de aztán megszoktam, és nem tudtam máshogy aludni, és... és sajnálom. Megpróbálok leszokni róla, esküszöm. Nem akarok teher lenni, nem kötelességed vigyázni rám, nem is kérhetek ilyet. És ez mégiscsak... mégiscsak privát dolog, és én... én... Várj csak... Mi tegnap... Te és én... meg a Porter... Most mi van?!
Értetlenül húztam össze a szemöldököm, és teljesen tanácstalanul meredtem rá.
-Mi tegnap ittunk - mondtam aztán lassan, ahogy elkezdtek derengeni a részletek. - Én szerintem egy kicsit túl sokat is - motyogtam elpirulva. - És volt valami srác... nem emlékszem, mi volt, de ijesztő volt, azt tudom. És egy másik egy autóval, aki nagy volt. És... én dohányoztam?! - döbbentem meg mélységesen a következő filmkockára, ahogy meredten bámultam Adamre, hogy a szemeim majd' kiestek a helyükről. - Nem mondod, hogy rágyújtottam! Én nem dohányzom. Sosem volt cigi a számban. Jézusom, mennyire rúgtam be?
Mikor megkaptam a kávét, még mindig leforrázva ültem, hogy megpróbáljam helyrerakni a mozaikdarabkákat. Hát mit műveltem én tegnap?!
-Én... mmm... ez nagyon jó - hunytam le a szemem jólesőn a masszírozásra.
Amíg tartott, átmenetileg nem is gondoltam másra, olyan isteni volt, hogy nem akartam elrontani az előző nap kínos emlékeivel, de igazából nem is jutottak eszembe. Helyette csak élveztem a kényeztetést, és szürcsöltem a kávét. Utána elégedett, boldog mosollyal pillantottam fel Adamre.
-Köszi... és köszi a tegnapot is - tettem hozzá nem kicsit szégyenkezve, és az éjjeli szekrényre csúsztattam a csészémet. - Bocsánat, hogy akkora nyűg voltam. Én... Nem mondod, hogy a kanapén aludtál?! Jesszusom, hát jó nekem az ágy alatt. Ez a te szobád, nem akartalak kitúrni! Jaj, Adam, ne haragudj! Megyek is, tiéd az ágy, visszakapod. Megígérem, hogy többet nem jövök át. Én vagyok a legrosszabb! Hálátlan dög...
Bár tényleg kemény volt az elhatározásom, a kivitelezésével már gondok adódtak, ugyanis még az ágy széléig sem jutottam el, máris forogni kezdett velem a szoba, úgyhogy muszáj volt megkapaszkodnom a takaróban. Hülye másnaposság! Adamnek már biztos elege van belőlem.
-Nem baj, ha még egy nagyon picit maradok? - néztem rá félénken. - Csak amíg magamhoz térek, aztán már itt sem... KAJA!
Annak köszönhetően, hogy nem bírtam a szemébe nézni, mindenhova máshova fókuszáltam, így aztán az egyre erősödő finom illathoz, meg egy másik információhoz, amit Adam mondott az előbb, csak a fejmasszázs közben nem igazán fogtam fel, mivel túlságosan közel kerültem a Nirvanahoz, egy kép kapcsolódott. Ennivaló. Hogy leegyszerűsítsem, átváltozva rohamoztam meg az asztalt. Igaz, párszor eltaknyoltam, és pár centit (ami nekem többnek számított) gurulva tettem meg, de végre odaértem a finomságokhoz. Akkor pedig egy tornádó sem állíthatott meg. Fél perc múlva már a homlokom is maszatos volt, úgy kukucskáltam ki a tányér mögül, amit éppen szakértő mozdulatokkal nyaltam tisztára.
-Kaphatok még?