Harci Terem

Sikerült kirántanom a lábát, minek következtében hatalmasat esett, ellenben rekordsebességgel kecmergett talpra és felpattanva erőteljes forgó rúgást indított felém, amit fedezékként emelt karommal söpörtem félre, ezt látva messzire szaltózott. Nem bántam, mert belesajdult a csuklóm, hiába vezettem el egy részét a rúgás energiájának.
Nyugodtan a helyemen maradtam és nagyon lassan körözni kezdtünk. Engem nem sürgetett az idő, őt viszont igen, hiszen ha az Intézet felébred nagyon sok mutánssal néz szembe. Az ösztönös kérdésére bólintottam:
- Igen. Nézze el, de jelenleg én voltam a leggyorsabban elérhető - válaszoltam. - Legközelebb feltétlenül küldöm a harci oktatót - tettem hozzá némi malíciával, majd a szavaira megráztam egy picit a fejem: - Nos ez esetben kisasszony végképp semmi oka rá, hogy eltitkolja kilétét és érkezése célját ennél valamivel jobban konkretizálja - válaszoltam.
Nem mozdultam, tudtam, hogy támadnia kell előbb vagy utóbb. Reménykedtem, hogy meglephetem, most én akartam egy szép forgó rúgást bemutatni, mikor még elvileg úgy gondolja nagyon messze vagyok tőle. Négy és fél méteres magasságra még csak nem számít reményeim szerint.

Mikor már elég távol voltam tőle, nem mutatott további támadási szándékot, legalább is egyelőre, hanem körözni kezdett, amit természetesen én is követtem. Elég érdekes látvány lehettünk, ahogy körbe-körbe mászkálunk és árgus szemekkel vizslatjuk egymás legkisebb rezzenését is. Viszont míg volt időm gondolkozóba estem, hogy mi is legyen. A végtelenségig nem játszadozhatunk itt egymással, mert ha beindul az iskola reggeli élete, akkor nekem lőttek, de legalábbis mindenképpen felfedik a kilétemet és hívják a rendőrséget, és ez Joshnak sem lenne jó.
~ Ó, de jó, hogy most már nem csak magam miatt aggódhatok! ~
- Talán annyit mondhatok, hogy egy túl aggodalmaskodó szülő miatt vagyok itt, aki meg szerette volna tudni, hogy tényleg olyan-e ez az iskola, mint ahogy hírlik. – válaszolom lassan, de már közben azt nézem, hogyan tudnám végleg levenni a lábáról, persze egy kicsit drasztikusabb értelemben.
Talán egy kicsit közelebb araszolhatnék, és egy tigrisbukfenc után megérkezve kirúghatnám a lábát és a földön fekvő testet egy kalapács rúgással küldhetném az ájulásba.

Ahogy kimondta a szavait már ugrott is felém egy gyönyörűen kivitelezett tigrisbukfenccel. Biztos voltam benne, hogy ez a nő nem egyszerű ember. Lekicsinyedve néztem, ahogy átrepül felettem és újra visszanyertem eredeti alakomat. Az éjszakai behatoló zavarodottan fordult utánam, mire nyugodtan válaszoltam:
- Az iskola biztosít bejárást, információt, ráadásul egy mutáns beszivárgó felbérelése meglehetősen költséges feladat lehet - mutattam rá. - Sajnálom ezt a választ nem tudom elfogadni.
A nő válasz helyett megpróbált mellbe rúgni, de most tudatosan használtam a képességemet. Lekicsinyedve elkaptam a bokáját, majd a ruhájába kapaszkodva lendítettem magam tovább egyre feljebb ugrálva rajta spirál alakban a teste körül. Először csak a bokáját, majd onnan elrugaszkodva a csizmája szárát, aztán a combján a nadrágot, a derékszíját már az oldalánál, onnan a hátán fogva össze a ruhát, majd a hóna alatt, még tovább lendülve a mellén és a vállán, végül pedig a maszkja tarkórészét elkapva a levegőbe löktem magam s a röppályára állt testem már nőtt is meg, hogy mire elérte a pályája csúcsát már majdnem négyméteres voltam. Összefont ökleimmel zuhantam alá a fejtetőjét célba véve.

Most viszont megint megzavart a hirtelen méretváltozása. Megfogadtam, hogy ha valaha kijutok innen, ezt is gyakorolni, kell, hogy ne érjen váratlanul, habár erre elég nehéz felkészülni.
- Na, jó lehet, hogy kicsit füllentettem. - egyezek bele vigyorogva kissé a zavaromat is leplezve. - Nem volt megbízó, magam akartam utána nézni a dolgoknak, és a saját szememmel, nem amit kifelé akarnak mutatni. Nem tehetek róla, hogy ilyen bizalmatlan vagyok. - ugrom is, hogy a lendület adta erőből nagyot rúgjak a mellébe, ezzel a földre küldve őt, de megint elszámoltam magam és aztán, amit a kis ember művelt, azt leírni is képtelenség! Mire észbe kaptam már fel is kúszott rajtam mint egy fura kígyó és a tarkómnál lendületet véve ugrott a levegőbe. Igaz, hogy aránylag kicsi volt a teste, de az elrugaszkodás lendülete előre taszított, amit még magam is megtoldottam, hogy elkerüljek a közeléből, de ami arra, ami bekövetkezett már megint nem számítottam. Mire felnézhettem volna egy hatalmas test zuhant felém és ökle a homlokomon és a halántékomon csattant, amitől egyrészt hátra tántorodtam, másrészt össze csuklottam, mint a harmónika és táncot járt velem az egész világ. Kétségbeesetten rázogattam a fejem, hogy mielőbb kitisztuljon a látásom, de egyelőre, azt is sikerként könyveltem el, hogy a vacsorát bent tudtam tartani.
Minden esetre még átfordultam a vállamon és oldalra gurultam, hogy mozgásban maradjak, még, ha egyelőre csak homályos foltokat is láttam, igyekezve nem a hatótávolságába maradni, habár ezek után saccolni sem mertem, mi ez a távolság. Ösztönös védekezésül alakult át a szemem és ugrottak ki a karmaim, hogy ha mégis támadna, legalább esélyem legyen a védekezésre.

Ahogy eltáncolt tőlem hosszú karmok villantak az ujjai végén felszakítva a kesztyűje ujjait, de láttam, hogy nagyot kapott, többször is elesett, nehézkesen emelkedett fel újra a talajról és botladozó léptekkel, nem igazán egyenes pályán távolodott tőlem. Megálltam és a sisakomra ütöttem, hogy előhívjam a megfelelő parancsokat a számítógép számára. A mutáns nőhöz fordultam:
- Nos körbe nézhetett immár, annyit máris tud, hogy hol van a harci termünk - közöltem nyugodtan. - Egyébként ez az a hely, ahol enyém a hazai pálya előnye...
Lábam mellett egy lyuk nyílt a talajon, ahonnan egy nagyjából 220 centi hosszú fémrúd emelkedett ki, amit felkaptam és megforgattam magam körül, majd a mozdulatsor végén a hátamnak támasztottam a nyelét rézsutosan fogva a végei közelében, jobb oldalon magasan, míg bal oldalon derék alatt. Innen bármilyen irányban meg lehet indítani a fegyvert, fentről lefelé irányuló ütésre és oldalsó söprő támadásra is. Lassan oldalazni kezdtem, miközben a nő kénytelen kelletlen megszabadult a véráztatta maszktól, hiszen fejsebei mellett ebben már nem is láthatott volna, ami nem sok jót jelenthet a későbbiekre. Nyilván az inkognitónál már leginkább a győzelem vagy menekülés kicsikarása nagyobb prioritást kapott. Nyugodtan fordultam felé:
- És ha szabad tudnom mit is szeretne rólunk tudni, kisasszony? - érdeklődtem továbbra is teljes nyugalommal. Most nem támadtam, megvártam, hogy ő cselekszik-e? - Egyébként mondhatna valamit, hogy hogy szólítsam? Vagy maradjunk a kisasszonynál?

Nem elég, hogy kicsit még mindig kába vagyok az ütéstől, és most már a maszkomnak sem veszem igazán hasznát, inkább csak akadályoz a további küzdelemben, megint elámulok, hogy ez a terem milyen meglepetéseket fog még szolgáltatni, csak az a baj, hogy nem az én oldalamon. Amikor megjelenik a földből kiemelkedő bot, keserűen elhúzom a szám. A mozdulatok, melyekkel megpörgeti, láthatóan profira vallanak, nem mintha az eddigi bemutató után sok kétségem lenne felőle. Engem elég nehéz meglepni, és eddig csak két embernek sikerült, akiktől nem szégyen kikapni, azt hiszem még az én mércémmel sem.
- Igen, ezt már látom, és el is vagyok hűlve, mind ezen kiképző terem, mind a tanári kar harci képzésével kapcsolatban. – nézek rá elismerően. – A diákok is ilyen felkészültek a harc terén? Erre való az intézet, hogy katonákat képezzenek? – merül fel bennem a természetes kérdés, mert akkor jobb, ha Josh messze elkerül ezt, még, ha fizikailag jót is tenne neki, lelkileg összetörne.
Ismét körözni kezdtünk egymás körül, de most a hosszú bot óvatossá tett, nem szerettem volna kipróbálni, hogy mennyire tudja használni és mekkorát tud ütni vele.
- Hát, ha végre abbahagyja a kisasszonyozást és minden áron szólítani szeretne valahogy, akkor maradjunk a Párducnál. – sóhajtok nagyot, mint aki nagy áldozatot hozott.
Ha ki akarom kerülni a botot, akkor meg kell próbálnom a háta mögé kerülni, ezért addig forgatom, míg a kezelőkonzolt elválasztó korlát a fegyver felől nem esik neki, így kissé akadályozva a mozgásban, majd kis lendületet véve és felugorva a korlátra, megpróbálom átugrani, remélve, hogy nem tud ilyen gyorsan alkalmazkodni és hátulról kirúgni a botot a kezéből, majd a térdhajlatára ütni, hogy térdre esve könnyebb pozícióba tudjam leteperni és a karmomat a torkának szegezve kényszeríteni, hogy engedjen ki.

Megráztam a fejem a beszélgetés alatt:
- Nem, nem szükségszerűen minden diákunk rendelkezik hasonló harci adottságokkal - válaszoltam, - noha az alapvető önvédelmi fogásokra szinte mindegyiket megtanítjuk, de az iskola célja a képességek fejlesztése, nem pedig egy hadsereg felállítása. A legtöbb diákunk esetében hasznosak ezek az eszközök, ugyanis... - elvigyorodtam ösztönösen, ezt most én sem tudtam visszatartani - tulajdonképpen gyakorlófegyverek. Ennek ellenére ellenőrzött körülmények között kerülnek használatra, de nem nagyon képesek valósan maradandó sérülést okozni. Ha ezek a golyók találják el... nos az fáj, csíp, de maradandó hatása nem lett volna.
A nő szeme nagyra meredt, ahogy megértette, hogy tulajdonképpen az elején elmenekülhetett volna. Egymás körül köröztünk miközben folytattam:
- Az intézet célja, hogy a társadalomba való beilleszkedésre képes mutánsokat neveljen ki, akik tökélyre fejlesztik az erejüket, mellyel magukat és másokat is segíthetnek választott pályájukon. A harci terem célja stresszhelyzet előidézése, mely a legtöbb esetben segít a képességek fejlesztésében, de nem szükségszerűen veszi igénybe minden diákunk. Például a mentalisták csak a képzésük utolsó szakaszában legfeljebb.
Magam sem tudtam miért tartok a nőnek kiselőadást, noha semmi titkosat nem mondtam, de valahogy... valahogy azt éreztem a szavain, hogy őszintén érdekli a hely. Aztán a bájcsevegés félbe szakadt, ahogy megrohamozott. A korlát miatt jobbról nem indíthattam támadást, ő pedig egyértelműen a hátam mögé szaltózott, tettem amit tehettem, kisebbé válva előre vetődtem. Így is a két lapockám között csattant a csizmája orra és bizony ebben az alakban messzire sodort el, de legalább a botom nálam maradt. Talajt fogva fájdalmasan reccsentek a fogaim, ahogy egymásnak passzírozódtak, én pedig gördültem párat a talajon amíg felálltam. A Párduc már közeledett én meg bólintottam:
- Illik Önhöz a neve - közöltem, majd ellentámadást nyitottam.
Pár lépés futás után felé csúsztam előre nyújtva a botot majd megnőttem a bottal együtt. Ezt a részét még nem ismeri a készségemnek, a végével a szegycsontját céloztam, roham közben amúgy is nagyon nehéz kitérni és a meglepetés ereje is velem. Ha ez talál egy ideig benn szorul a levegő azt hiszem, bár kiütés nem lesz...

Annak ellenére, hogy feszülten figyeltem minden mozdulatát, azért bosszúsan hallgattam, hogy a fegyverek, amik elől olyan ügyesen próbáltam elmozdulni, csak gyakorló fegyverek, és én már rég heted hét határon is túl lehetnék, ha ezt akkor csak sejtem is.
Az viszont megint csak meglepett, amit az iskolai tanításról mondott és kezdtem belátni, hogyha ide irathatnám be Josh-t biztos jó kezekben lenne, hiszen akkor testileg és lelkileg is megerősödhetne. Mivel az ő képességei mentális jellegűek, már kellően megerősödve kezdhetne egy kis fizikai gyakorlatba is. Tisztelettel adóztam a „tanár úrnak”, aki a velem való összetűzés közben is ennyire összeszedetten tudta ismertetni, hogy mit is csinálnak itt az intézetben, pedig aztán semmi oka nem volt, hogy sokat beszélgessen velem. A sérüléseim ellenére is kezdtem élvezni a harcunkat. Ritkán találkozom egyenrangú ellenféllel, így ezt meg kell becsülni, ráadásul tisztességesen játszik, hiszen bevethetné a terem adottságait is, és ekkor valószínűleg esélyem sem lenne.
A támadásom nem járt teljes sikerrel, de azért legalább eltaláltam és a férfi elég messze landolt tőlem, viszont a botot nem bírtam elszedni tőle és ez baj.
- Köszönöm! – biccentettem elmosolyodva. – De maga sem hoz szégyen a nevére. – adom vissza a bókot, miközben ismét a támadást fontolgatom, de megelőz, hiszen nagy vehemenciával kezd el rohanni felém a bottal a kezében, ami nem sok jót jelent.
Már készülök, hogy ha a megfelelő távolságba ér elmozduljak előle, de nem kalkuláltam be, hogy menet közben növeszti meg a testét, de ez még nem lett volna baj, ha az a fránya bot nem nő meg vele együtt. Így aztán rosszul számítottam ki az időt, mikor félre kell ugrani és a rúd vége a mellkasom közepébe robbant. A fájdalom elborított az agyamat, ahogy a kemény tárgy egy kis ponton adta át az ütközés energiáját és repített hátra jó pár métert. Egyelőre csak hörögni tudtam, hiszen egy pár percig egyáltalán nem kaptam levegőt és azt hittem eltört a szegycsontom, de mikor már a levegőhiány komoly gondot kezdett jelenteni, csak hozzá jutottam pár korty oxigénhez és rohamosan kezdtem magamhoz térni.
- Ez igen trükkös volt! – hörgöm nehézkesen, míg talpra állok.
Mivel eléggé fáj még az ütés és a bot még mindig nála van, ezért erősen fontolóra veszem, hogy megmutassam, miért is kaptam azt a becenevet, így legalább kiegyenlítődnének valamelyest az esélyek.

Letámasztottam a botot és megvártam, míg a nő levegő után kapkodva nagy nehezen felemelkedik négykézlábra úgy egy perc múltán. Biccentettem az elismerésre és a szavaira:
- Kiképzésünk lényege, hogy nem csak magunkban kell bíznunk, hanem a társainkban is és adott esetben kreatívan felhasználni mindent, ami előnyt adhat nekünk, így a környezeti tárgyakat is - feleltem nyugodtan.
Ahogy felemelkedett elég ugrottam és nyitott tenyérrel megütöttem a mellét. Nem volt nagy erejű találat, inkább csak érintés, de azonnal statikus elektromosságot vezettem az agyába ez által. A nő összezavarodva tántorgott céltalanul, agya küzdött a túltöltődéssel és próbálta helyrehozni a térérzékelési és egyéb nehézségeket, jó eséllyel egyes érzékszervei lekapcsoltak mások túlzott intenzitással működtek, a látása pedig szétesett, felborultak a távolságok, a méretek. Ki is használtam a helyzetet.
Felé rohanva adtam ki sisakon keresztül az utasítást, mire újabb apró lyuk nyílt a talajban, az alkalommal Párduc lába előtt, ahová a botot betámasztottam, majd mint a rúdugrók emelkedtem fel az időközben több mint hat méteresre nyúló eszközön, s onnan zuhantam alá magam is megnőve immár könyökkel. Brutális erővel találtam el a koponyáját, hogy összecsuklott, mint a rongybaba én azonban felkaptam és a levegőbe, a fejem fölé lendítettem, majd onnan dobtam alá. Teste útjába kiraktam a térdemet, még én is jól hallottam a bordák reccsenését. A behatoló szinte szűkölt fájdalmában, alig volt tudatánál amikor újfent elkaptam a bokáját, párszor körbe forgattam magam körül, majd a falhoz csaptam. Most már nem fordult át a teste, iszonyatos erővel vágódott az acélnak és zuhant alá a talajra.
Hosszú percekig vonaglott a földön, szűkölt, nyögött fájdalmában. Én csak felemeltem a botot és letámasztottam magam mellé. Vártam, hogy összeszedi-e magát még egyszer, vagy ennyi elég volt neki.
- Egyszerűbb lenne befejezni ezt, nem? - érdeklődtem minden gúny nélkül.
Párduc közel 10 perc vergődés után zihálva, nyögve négykézlábra emelte remegő testét...

Mikor már végre a talpamon álltam, nem hagyott időt a további rehabilitációra, hanem a nyitott tenyerével ütött az előbbi fájó pontra, de mielőtt még felfogtam volna, hogy ez most nem erőből jövő támadás, hanem valami más, már el is vesztettem a kontrolt a gondolataim felett. Zavarossá váltak a tervek, hogy mit is kéne tennem, nem engedelmeskedtek az izmaim, nem tudtam, hogy milyen helyzetben vagyok és hol az ellenfél. Mintha valami teljesen összezavarta volna az agyamat. Aztán már nem volt semmi csak a borzasztó fájdalom, ami a fejembe és a nyakamba robbant, és amit azt sem tudtam honnan jött. A lábaim már nem tartottak meg, tudatom kétségbeesetten küzdött, hogy ne ájuljak el, de ezen kívül semmire nem voltam képes, tehetetlenül éreztem, ahogy a férfi felemel és visszaejt. A bordáimba és a gerincembe hasító kín már teljesen elzsibbasztott és csak hörögni és nyöszörögni volt erőm.
A pörgés és az utána következő brutális becsapódás már sok volt és elvesztettem az eszméletemet egy pillanatra, aztán mozdulni akartam, de az elsöprő fájdalom ismét csak nyöszörgésre indított, újból kihunyt a tudatom és ezt még párszor eljátszottam, mire legalább odáig eljutottam, hogy már nem ájultam el és négykézlábra kecmeregtem.
~ Ez nem mehet így tovább! Már így is túl sok sérülésem van, vagy most változom át vagy soha! ~
Nem kellett felegyenesednem, jó volt így négykézláb is, sőt most inkább kényelme, ahogy előhívtam agyam mélyéről a vadállatot és nevemhez méltó alakban néztem szembe a botjával készenlétben álló tanárra.
Mivel ebben az alakban nem tudok társalogni, csak kivillantottam a fogaimat és egy kéjesen morogtam rá, mintegy figyelmeztetésül, hogy még ne írjon le nagyon, majd megrohamoztam, hogy a bot alatt átsuhanva ledöntsem a lábáról.

Mi az ördög? - meredtem hitetlenkedve az egyik pillanatról a másikra sötét szőrzetű nagymacskává változó nőre. Alakváltó?! Azonnal megfeszültek az izmaim, hisz tudtam, hogy ez a fajta vad rendkívül erős, ügyes és gyors, ráadásul a sebzett ragadozó borzasztóan veszélyes! Megpörgettem a botomat és készenlétben állva várakoztam. Nem tudhattam megőrzi-e emberi tudatát az alakjában, de ha igen, akkor intelligenciára is fel kell készülni, ami ezen adottságok mellett különösen veszedelmes dolog.
Első két rohamát sikerült visszavernem a botommal, de vészes sebességgel kényszerültem hátrafelé, a kocka egyértelműen fordulni látszott. Amikor harmadjára jött a lábam felé újfent lefelé kaszáltam a botommal, de felugrott és a mellemnek csapódott. Azonnal a hátamra zuhantam.
A szájába sikerült betolnom a fémrudat, így a harapást elkerültem, de mellemen taposó mellső lábai kiszorították belőlem jórészt a szuszt. Egy ideig megpróbálta kivonni a fejét oldalra, hogy kikerüljön a szájából a botom, de ezt nem hagytam. Erre taktikát változtatott és kiengedte a karmait.
Ahogy a mellembe téptek az éles karmok, bár a ballisztikus szövet sokat felfogott így is megrándultam alatta. Esküszöm kéjesen morgott egyet és a bot hiába való elköpésével felhagyva nagy szemekkel figyelte megránduló testem. Lassan kaparni kezdte a mellem és színtiszta élvezet csillogott az íriszében vonaglásom láttán.
Na jó, ez így nem mehet tovább! Hirtelen nőttem meg, majd a botot elengedve villámsebesen kaptam át a nyakát miközben lefordítottam magamról. Most mellettem feküdt és küzdött. De még hogy küzdött! Pattanásig feszült izmokkal tartottam kulcsban a fejét és próbáltam elérni, hogy az oxigénhiány folytán feladja.

Nem rémült meg tőlem annyira, mint vártam, és ezért többször is visszaverte a támadásomat, hiszen én meg nam akartam még több sérülést összeszedni, hisz így is erőszakkal kellett visszaszorítanom a tomboló fájdalmat, agyam legmélyére, hogy tiszta fejjel és emberi tudattal tudjak szembeszállni vele, mert természetesen nem akartam megölni, amit, ha a bennem szunnyadó vadállat átveszi az irányítást, már nem tudtam volna garantálni.
A harmadik roham már sikeres volt, most is lábra támadtam, így megtévesztettem és egy ugrással ledöntöttem a lábáról, a botot azonban még időben tette keresztbe és sehogy sem tudtam a pofámból kimozdítani, hogy a torkára foghassak, így aztán kénytelen voltam a karmaimra hagyatkozni, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ezért ragyogó szemekkel téptem bele újból és újból, míg éreztem a fájdalmas vonaglást. Felmorrantam megelégedettségemben. Aztán megint megváltozott a mérete és az egyensúlyomat kibillentve szorított le hatalmas karjaival, a nyakamat szorítva. Négy lábbal kapálóztam és rugdostam a testét, minden izmomat megfeszítve, hogy kiszabaduljak a szorításból, mert kezdett fogyni a levegő és a sérült bordáim, most fokozott kínnal büntettek ezért. Próbáltam belemarni a kezébe, vagy a vállába, vagy belekarmolni az oldalába, hogy elengedjen, és akkor már ismét fölébe kerekedhetek, és akkor már nincs nála a bot!

Remegtek az izmaim és fogaim összepréselve próbáltam nem tudomást venni az oldalamba maró fájdalomról lábai nyomán, szerencsére a fogait távolt tudtam tartani. Már erősen lankadni látszott, mígnem egyetlen brutális erőkifejtéssel megfeszítette a testét és az izmait, majd szabályosan lerázott magáról.
Azonnal nekem ugrott én meg féltérden állva félfordulatból ütöttem olyat a pofájára, hogy azonnal hasra csuklott, majd fejét rázogatva eltávolodott. Visszanyerve eredeti méretem a falnak vetett háttal lihegtem én is tenyereimmel a térdeimre támaszkodva.
Ekkor viszont némi zümmögés után felnyílt az eddig zárt fal. Vékony dongájú fiatal legény lépett be bőrdzsekiben és farmerban kíváncsian. Nyilván felfedezte a gátló ajtó bezáródását és most meg akarta nézni mi történt. Psycho... Miért pont ő? 10-ből 9 diák nem tudja ezt a zárat álmában sem feltörni, de ő...
Felmértem a helyzetet, a kis srác pont a nagymacska útjában állt, ha az most menekülőre fogja. Ösztönösen kiáltottam rá:
- Psyho, ide! Most!
Magam mögé toltam, de nem kockáztathattam az épségét, így macskára néztem, majd karommal az immár nyitott ajtó felé intettem:
- Menj - néztem rá, védelmezően tartva magam mögött a gyermeket.

Nem nagyon volt már levegőm, ami arra sarkalt, hogy még egy utolsó kétségbeesett erőlködéssel megpróbáljak kiszabadulni, ami sikerült is, és azzal a lendülettel már a férfinak is lendültem, de úgy vágott képen, hogy hason csúsztam pár métert. Ez egy darabig visszatartott és most én kezdtem volna kőrözni a falnál lihegő férfi körül, mikor fülemet megütötte az ajtó nyitásának sziszegése.
Odakaptam a fejem és egy vékony kölyköt pillantottam meg, aki kíváncsian lesett befelé.
Előörs rögtön kapcsolt, hogy a srác nem épp a legjobbkor és a legjobb helyen áll és rákiáltva figyelmeztette a veszélyre, majd elé állt, hogy védje tőlem. TŐLEM! Hát mi vagyok én? Ja, most éppen egy veszélyes fekete párduc, de hát nem eszem én gyereket!
A férfi ajánlatára, csak megráztam a fejem és nyögdécselve az újból belém hasító fájdalomtól visszaváltoztam emberi alakomba, de rögtön össze is estem, hiszen az átalakulás még jobban megviselte, amúgy is összetört testemet. Egy darabig csak némán ültem a földön és próbáltam úgy levegőt venni, hogy ne érezzem a bordáimba hasító tüzes kínt.
- Azt hiszem talán érdekelne ez az iskola, lenne egy jelöltem, akit be szeretnék hozni ide, és most, hogy alaposan meggyőződtem a hely biztonságáról, - intek körbe, - és a tanárok felkészültségéről. - mutatok magamra, - azt hiszem ez eléggé meggyőzött.

Nyögve előre hajoltam a szavai hallatán, majd először is Pschot lendítettem a vállánál fogva az ajtó felé:
- Menj reggelizni, erről később még beszélünk Stu!
A srác ijedten futott el, azért hála istennek az életösztön működik. Aztán a pneumatika nehéz reccsenése hallatszott, ahogy feloldott a sisakom zárja és leemeltem a fejemről az eszközt, megmutatva immár én is az arcomat. Csapzott hajamon végigsimítva a nőhöz lépdeltem és nem sok kérdést feltéve karomba kaptam majd megszólaltam:
- Minden kérdésre lesz időnk a gyengélkedőn, de most először ellátjuk ezeket a sebeket - mondtam komolyan.

//Folytatás: Gyengélkedő//

Besétáltunk a harci terembe az oldalamon Sarahval, mely a jól ismert képet mutatta, vagyis jelenleg a kezelőkonzol emelvényétől eltekintve teljesen üresnek tűnt, az összes gyakorló fegyver és akadály rejtve pihent a talajban, az oldalfalakban és a plafonban. Fúria szeme izgatottan csillogott, amire én magam csak egy jókedvű mosolyt eresztettem meg:
- Nos itt volnánk - kezdtem. - Én magam most nem küzdök az oldaladon, mint a közös gyakorlásainkban eddig, volt egy kemény csatám nem olyan régen és itt-ott a szervezetem még inkább arra szavazna, hogy ne gyűjtsek újabb zúzódásokat. Ellenben te kapsz egy holografikus harcot - mosolyogtam a szemébe. - Nos? Van ötleted kivel küzdenél?

Izgatottan mentem Adam sarkában, mert mindig szeretek a Harci Teremben gyakorolni, csak hát mivel tanári felügyelet kell hozzá, így ritkán van rá alkalmam. Most már a megszokott kép fogadott, hiszen mikor nem aktív a rendszer a terem teljesen üresnek tűnik, de persze ez már nem lep meg, mint a legelső alkalommal.
Mikor Adam kimenti magát, akkor kicsit elszontyolodom, hiszen mindig jó móka, ha velem együtt küzd a szimulációban, de aztán kajánul felcsillannak a szemeim, hiszen ha nem az oldalamon, akkor ellenfélként is jó lesz, úgy is rég volt már az első küzdelmünk és akkor nem is tudtuk befejezni, hiszen akkor történt az a baleset. Most akkor itt az alkalom, hogy újból megmérkőzzünk.
- Hát....talán ....téged szeretnélek megint, vagyis Előőrsöt! - csapok le a lehetőségre vigyorogva, nehogy visszakozzon. - A múltkor úgy sem tudtuk meg mi lett volna az összecsapásunk vége, most itt a lehetőség.

Rámosolyogtam Sarahra:
- Utoljára a markodban voltam már, az a küzdelem eldőlt - feleltem. - De rendben van, ha ezt szeretnéd, megkapod.
Felsétáltam a konzolhoz és elkezdtem beállítani a gépben az adatokat, mire megszólalt a hangszórókból a jól ismert gépi hang:
- Harctér beállításai folyamatban!
A terem elkezdett megváltozni, felemelkedtek az automata fegyverek és a Sarahnak már feltehetően kevésbé kellemesen ismerős "egérlyukak". Közben tovább zongoráztam, magamban mosolyogva, tudtam, hogy ez nagyon nehéz harc lesz a lánynak, de azt is, hogy meg fogja nyerni. Bíztam a képességeiben:
- Beállítások egyetlen mutánsra: Fúria. Adatok ismertetése!
- Kihívott harcos: Előőrs, alias dr Adam E. Windsor. A célszemély a Xavier Intézet alkalmazásában áll jelenleg. Képességek ismertetése: saját maga, vagy bármely tárgyon elért szélsőséges mértékű méretváltoztatás. Katonai szintű harci ismeretek. Elektronikus túltöltés létrehozása. Megzavaró támadás. A célszemély fegyverrel rendelkezik. Szimuláció betöltése!
Lassan megjelent a saját holografikus alakom az X uniformisban, sisakkal, oldalán zárt tokban a pisztollyal. Azonnal harci alapállást vesz fel és balra oldalazni kezd.

Legnagyobb örömömre Adam azonnal belemegy és nem gördít akadályt a dolog elé, ezért levetem a melegítő felsőm, ami rajtam volt és csak a trikót hagyom magamon, hogy ne akadályozzon semmi a mozgásban. Csinálok egy pár gyors benelegítő gyakorlatot, hogy lazább legyek és eltávolodva a konzoltól várom, hogy átalakuljon a terem és megjelenjen Adam kivetített mása.
A múltkori harcunkról tudom, hogy nehéz menet lesz és mivel azóta a képességem már a maximumra fejlődött számíthattam rá, hogy Előőrs is teljes képességével kerül velem szemben.
~ Jó kis menet lesz, az tuti! ~ vigyorgok a körülöttem kőrözni kezdő férfire és ahogy a Bruce Lee filmekben láttam a kezemmel hívogató mozdulatot teszek, majd felkészülök, hogyha támad, akkor elmozduljak előle. Tudom, hogy a tüskéimet jóformán lehetetlen bevetni ellene a ruha és a sisak miatt, ez legfeljebb akkor lehetséges, ha le tudom róla valahogy szedni, addig viszont marad a verekedés és a páncélbőr.

Néztem, ahogy Sarah hívogatóan int maga felé, de a hasonmásom nem mozdult el felé. A szimuláció megpróbálja tükrözni a kihívott harcos jellemét is, noha ez természetesen jóval kevésbé pontos még, mint a fizikai, de az alap beállítások azért működnek, pl hogy Előőrs rendkívül védekező típusú ember. Lényegében óvatosan elhátrál az így ütemhátrányba kerülő lány elől, majd hirtelen szinte eltűnik, vagyis alig 5 centiméteresre zsugorodik és berohan a mögötte lévő egérlyukba, aminek négy kijárata is van ránézésre. Odabent aktiválja a rendszert, mire térdig érő füst lepi el a terepet... Már csak az a kérdés kijut-e onnan épségben.

Persze nem ugrik nekem hiába hívogatom, de hát erre számítani is lehetett, meg arra is amit a következő pillanatban művelt, vagyis, hogy jóformán egérméretűvé változott és berohant az egyik számára kialakított lyukba, hogy megint valami fegyvert aktiváljon ellenem. Most felkészültebb voltam viszont mint a múltkor és hiába gomolygott elő mindenhonnan átláthatatlan füst, hogy belepje fél méter magasan az egész terepet, már előtt az eszembe véstem a lyukak elhelyezkedését. Most már csak az volt a kérdés, hogy elég gyors leszek-e, hogy elzárjam a kijáratokat, és csak egyet hagyjak szabadon, ezzel csapdába ejtve Előőrsöt.
Sajnos azzal, hogy 3 lyukat kellett valamivel eltömni, nem voltam könnyű helyzetben, hiszen egyrészt gyorsan kellett cselekednem, másrészt nem láttam sehol most olyan tégladarabokat, törmeléket, mint a múltkor. Aztán majdnem a homlokomra csaptam, hisz volt egy két dolog amit használhattam! Gyorsan felkaptam a levetett felsőt, majd eliramodtam az első nyílás felé, ahol eltűnt, legalább is reméltem, hogy jól betájoltam magam. Ha sikerült elérnem, akkor beletuszkolom a felsőmet, amennyire csak lehet, majd rohanok a következőhöz, amit a cipőmmel szándékozom elbarikádozni, ahogy a harmadikat is, amelyik már jóval távolabb van tőlem.

Néztem, ahogyan Sarah roppant kreatívan megszabadul néhány ruhadarabjától és eltorlaszolja a kijáratokat, majd ajkán gonosz mosollyal áll meg az egyetlen szabad lyuk felett magasba emelve zokniba bújtatott lábfejét készült, hogy talpa alatt zúzza össze az előbújni készülő hasonmásomat.
A program értékelte a helyzetet, miközben felderítést végzett az aprócska harcos, majd a nyilvánvaló csapda kikerülésére kezdett játszani.
Körbe nézve értékelte, hogy az akadályokat nem képes elmozdítani, így más megoldás mellett döntött. Gyorsan felmászott a fűző segítségével Fúria edzőcipőjén, majd belebújt egy rövid időre, míg a lány ösztönösen néha körbe tekingetett, aztán mikor nem felé nézett ellenfele sebesen kimászott a túloldalon, megragadta a cipő oldalát, majd már nőni is kezdett, a ruhadarabbal együtt! Felemelkedve megragadta az immár közel fél embernyivé vált cipőt és egy határozott mozdulattal a nő felé lódította. Reménykedett benne, hogy le tudja verni a lábáról vele, míg újra összemenve egy másik lyuk felé sprintelhet, de ha nem jön össze, akkor inkább emberi alakba váltva várja be az esetleges támadást.

A legnagyobb örömömre sikerült minden nyílást időben elbarikádoznom Előőrs előtt, így az utolsónál már arcomon kaján vigyorral vártam, hogy előbukkanjon és beletaposhassam a földbe, és learassam a babérokat, hogy ilyen gyorsan sikerült győzedelmeskednem.
Már kicsit türelmetlen is voltam és egyre többször tekintgettem a lyuk felé, hogy mi lesz már, mikor hirtelen a hátam mögött mintha valami mozgást észleltem volna a szemem sarkából. Azonnal megperdültem és még épp időben, hiszen majdnem telibe talált egy...hatalmas sportcipő! A gyorsaságom annyiban segített, hogy csak a vállamat trafálta telibe, így csak elvesztettem egy kicsit az egyensúlyomat, de nem estem el. Botladozva emeltem a szemem az orvul rám támadó férfire, mert nem tudtam, hogy mit tervez most, hiszen akár kihasználhatja az egyensúlyvesztésemet. Ezért igyekeztem hamar magamra találni és felé vetődni, hogy a súlyommal elsodorjam a még alig a derekamig érő Adamet.

Mivel a dobás nem veri le a lábáról Fúriát, így Előőrs meg sem kísérli, hogy elérje a következő egérlyukat, helyette minden idegszálával a fiatal lányra koncentrál, csaliként kínálva fel alacsony termetét jelenleg. Mikor Sarah nekiugrik, egyszerűen csak egérméretűre zsugorodik, mire a lány hatalmasat esik, egyszerűen átrepülve felette. A férfi azonnal visszanő eredeti alakjába és elhátrál. Ekkor mosolyogva lenyomtam néhány gombot, melynek hatására a padlót fedő könnygázrétegen át színes derengő körök sejlettek elő. Narancs, zöld, vörös, kék, arany és fehér színekben, valamint egy oszlop emelkedett fel. Mosolyogva szóltam bele a mikrofonba:
- Figyelem Sarah! - recsegtem és büszkén láttam, hogy a könnygáz maró füstje miatt azonnal felpattanó lány most figyeli az ellenfelét, de nem ront rá, hanem önmagán uralkodva odafigyel a szavaimra. - Megváltoznak a harctér körülményei! Ahogy az életben, itt is előfordulhatnak hirtelen változások, alkalmazkodj hozzá. Bármelyikőtök besétálhat a körök bármelyikébe. Van amelyik súlyos csapda, mely az aktiváló számára igen fájdalmas lehet, de a legtöbb csak megváltoztatja a harc körülményeit egy rövid időre. Hogy mi mit csinál, azt az oszlopon lehet elolvasni...
Az oszlopon, amely felé szabad az út. ahogy a körök felé is, de bármelyiket is választja időt adhat Előőrsnek, hogy bemeneküljön egy újabb lyukba...

Az ugrás gyönyörűen sikerült, csak Előőrs tűnt el előlem. Persze nem vált kámforrá, csak újból kisujjnyira zsugorodott én meg klasszul elszálltam felette, mint a győzelmi zászló és nagyot nyekkenve értem földet. Nem volt idő pihengetni, meg bosszankodni, hogy megint elvétette, hiszen a füst nem is füst volt, hanem könnygáz, ami egyből marni kezdte a szemem, így úgy pattantam fel, mint akit rúgó lökött fel, de most vártam egy kicsit mielőtt újból támadásba lendültem volna, hogy kitisztuljon a látásom.
Ekkor villantak fel a talajon azok a körök és hallottam meg Adam hangját, hogy újabb variációk léptek be a képbe.
Hát most eldönthetem, hogy először kipróbálom valamelyik korongot, vagy egyenest az oszlophoz futok, hogy lássam is mit érdemes választani és mit elkerülni, de akkor tuti, hogy ellenfelem meglép és akkor ki tudja milyen szörnyűséget szabadít rám.
Viszont nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy az aranyszínű kört ki ne próbáljam, hiszen ez annyira új dolog volt és az arany az csak nem lehet csapda! Így hát a körbe futottam.