New York-i Közösségi Könyvtár

Örültem, hogy egyetértettek velem a sorrendben, és így, hogy eldöntöttük, együtt megyünk, máris kevésbé éreztem súlyosnak a terhet, amit a feladatokkal ránk helyeztek. Na, nem mintha könnyebb lett volna, de legalább volt kikkel megosztanunk.
-Tehát akkor először Staten Island, Bill Wexler - bólintottam. - Szerintem a naplót azért ne hagyjuk itt. Még szükségünk lehet rá.
Logan még mindig szorosan magához húzva tartott, úgyhogy ahogy elfordultam, valójában csak még jobban hozzásimultam, és a kezeimet sem tudtam máshová tenni, mint a mellkasára.
-Figyelj, tudom én, hogy szörnyű ember, de már nyugdíjas - mondtam neki. - Egy öregembert pedig nem lehet megverni, hiszen már annyi mindent megélt, és gyenge, és így teljesen kiszolgáltatott lenne... - Itt eszembe jutott Helen, akire ez ugyanúgy ráillett, azzal a kiegészítéssel, hogy ő nem ártott senkinek, ráadásul még fiatal volt, aki előtt ott állt az élet, amit ilyen mocskos módon vettek el tőle. -... szóval lehetőleg élje túl. Jó? A maradékot gondolom, úgyis elvégzik a börtönben, ahova kerülni fog.
Felvetése abszolút ésszerű volt, de sajnos megoldás terén nem állt a rendelkezésünkre kimondottan sok minden.
-Ehhez speciális felszerelés kell és még néhány szakember - csóváltam a fejemet. - Úgyhogy hacsak nem ismertek olyan mutánst, aki ki tudna segíteni ebben, akkor mi nem tehetünk semmit, mert hogy mást ne mondjak, a tartóoszlopra szükség van, nem véletlenül tették oda, szóval még ha valahogy ki is tudjuk szedni onnan, kelleni fog egy másik.
Felemeltem az engem ölelő karját és átbújtam alatta.
-Azt hiszem... fogjuk rá - bólintottam bizonytalanul. - Majd jól leszek. De semmiképp sem megyek haza, Helen megérdemli, hogy végre békében nyugodhasson, és a szülei, hogy végre megtudják az igazságot. Menjünk. Pihenni ráérünk utána is.
Kinyitottam az ajtót, hogy szembenézzek a még mindig kihalt, de már sokkal kevésbé ijesztő könyvtári folyosókkal. Mardosott a bűntudat, amikor arra gondoltam, hogy hány évet töltöttem itt anélkül, hogy akár csak sejtettem volna. De most talán jóvá tehetem.

Legdrágább öltönyét igazgatva lép be a könyvtárba Alex. Arcán félszeg mosoly ül - el sem hiszi, hogy eddig eszébe sem jutott egy ilyen triviálisan egyszeru" megoldás: a könyvtár.

Az önképzés fellegvára, ahol Alex hosszú órákat kezd tölteni minden délután, fáradhatatlanul lapozgatva a történelemkönyveket, és a fontosabb - komolyabb - újságok archívumait. Megfigyeli emellett még a hirdetéseket - hiszen bármikor rábukkanhat valami érdekes tanfolyamra - is, és természetesen a könyvtárba járó, fiatalabb hölgyeket.

/Gordon, Sarah, Rozsomák/
/Előzmény: [You must be registered and logged in to see this link.] /

Nem tűntek kifejezetten vérszomjas fegyvereseknek azok a rendőrök, úgyhogy megnyugodhattam. Biztos könnyebb lesz szót érteni velük, mint azokkal, akik a könyvtárba érkeztek anno ,,segíteni" nekünk, de helyette inkább mindenképpen Logant akarták elkapni. Már vártam is, hogy végre valamelyikük rábólintson, hogy mondjuk el, ami olyan fontos, de ekkor egy eddig takarásban lévő férfi jelent meg. Először egészen furcsa volt, hiszen civil ruházatával eléggé elütött egyenruhás kollégáitól. Viszont a fegyver, a rádió és elsősorban a jelvény egyértelművé tette, hogy ő is hozzájuk tartozik. Rövidesen pedig arra is gyanakodhattam, hogy a felettesük. Ez a ruhára vonatkozó lazaságot is magyarázhatta.
-Te jó ég, mennyi zűrös esetük van egyszerre - ingattam a fejem. Aztán a hirtelen ránk szegeződő fegyverek hatására hatalmasra tágultak a szemeim, és már olyan magasra nyújtózkodtam, hogy mutassam, én igazán nem akarok bántani senkit, hogy majdnem kiszakadtak a karjaim a helyükről. - Rólunk beszélt?! De hát ez egyáltalán nem is...
De nem sok időm maradt a hebegésre, mert ekkor furcsa dolgok történtek és az események felgyorsultak: köd, ismerős hang biztatása a semmiből, káosz, aztán Sarah keze az enyémben, és rohanás.

A könyvtár előtt már igencsak szúrt az oldalam, de most nem pihenhettünk. Logan ott maradt, mert minden aggályom és rossz érzésem ellenére nem tehettünk érte semmit. Legalábbis ott és akkor nem. Sarah-nak megint igaza volt, az egyetlen értelmes dolog, amit tehettünk az volt, hogy újragondoljuk az egészet, tanácskozunk Helen szellemével, és csak azután lépünk. Az egyetlen, ami vigasztalt az volt, hogy Wexler ezek szerint túlélte, még ha nem is azoknak köszönhetően, amit a különös rendőr állított.
-Szóval egy valamit legalább kipipálhatunk - veregettem meg Sarah vállát. - Van abban valami báj, ha az ember úgy fekhet le este aludni, hogy aznap se lett belőle gyilkos. Csak Logan... - sóhajtottam fel aggódással telve. -... Remélem nem lesz semmi baja.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Visszafelé már buszozni voltunk kénytelenek, hiszen a rendőrök nyilván kiszúrták maguknak Logan motorját, úgyhogy igen hamar a nyomunkra bukkantak volna, ha végigdörgünk rajta a városon, aztán leparkolunk vele Manhattan egyik legforgalmasabb utcájában. Persze így sem lehettem teljesen nyugodt, de gondoltam, ami óvintézkedést tudtam, megtettem.
-Remélem, már visszaért - lihegtem befelé masírozva. - Nem tudom, milyen gyorsak a kísértetek.

Sarah-nak és Lilynek

A könyvtár ezen a napon, ezen a szép, késő nyári délutánon még mindig néptelen. Ez nyilván a kísértet mesterkedésének köszönhető. Furcsa lehet most ide Rozsomák nélkül visszatérni, hisz vele indultatok, de nyilván tudjátok, őt akkor is nehéz megölni, ha valakinek kifejezetten ez a szándéka. Érte tehát aligha kell aggódnotok.
A kísértet megjelenik, alighogy elhal Lily utolsó szavának visszhangja. Arca gondterhelt. Fel alá járkál, és alig-alig fénylik. Embernek is tűnhetne, ha arca nem változna időről-időre a kislány arcává, aki szemlátomást pokoli dühös.
- Ennek nem így kellett volna történnie - mondja - Egyáltalán nem. Sajnálom, hogy belekevertetek benneteket. Vége. Nem hagyom, hogy ti is meghaljatok az emlékem miatt. A szüleimhez se mehettek el! Rick okos. Mostanra már biztosan figyelteti a házunkat...
Látszik a szomorúság a szép arcon, de a határozottság is.
Nektek kell tehát dönteni. Vállalhatjátok a veszélyt, és kidolgozhattok új terveket, vagy pedig hallgathattok a halott nőre, és akkor az ő igazsága máskor, másként fog majd napvilágra kerülni.

Aránylag gyorsan értünk vissza a könyvtárhoz és én biztos voltam benne, hogy egy kísértet eléggé gyors, így biztosan itt lesz már. Viszont nem láttam Logan motorját, így bár tudtam, hogy neki nem valószínű, hogy bármi baja is eshet, azért aggódtam, vajon mi történhetett vele.
Mikor Lily felteszi a kérdést, mintha csak a szavaira válaszolna, megjelenik a lány kísértete és láthatóan nagyon feldúlt, hiszen fel-alá járkál és közben időről-időre alakot vált, így néha a kislány alakját láthatjuk, néha meg az övét.
Szavai is zaklatottságról bizonykodnak, ami meglepő egy meggyilkolt és bosszút forraló szellemtől, bár az is igaz, hogy nem ránk fente a fogát.
- Senki nem fog meghalni! – jelentem ki határozottan és elé állva, mert már idegesít, hogy ide-oda kapkodom a fejem. – És a házatokat figyelheti, telefon is van a világon, de azt hiszem ők lennének az utolsók akiket értesítenénk a dolgok állásáról, inkább először a testedet kéne megtalálni, hogy bizonyítékot szerezzünk. – teszek javaslatot. – Én nem adom fel, főleg, hogy Rozsomák sem tért még vissza. Nem tudod mi történt vele? – nézek rá kérdőn, hiszen egy kísértet sok mindenről tudhat és sok mindent láthat, amit mi nem.

A szellemalak legalább annyira zaklatott és feldúlt volt, mint mi. Igaz, hogy nem az ő élete volt veszélyben, hiszen ő már nem halhatott meg kétszer, viszont attól még úgy gondoltam, hogy neki akkor is több vesztenivalója volt, mint nekünk. Hiszen már mióta itt kísértett, és ha nem sikerül végre örök békéhez segítenünk, ki tudja meddig kell még itt raboskodnia két világ között? Ezt nem akartam hagyni, szegény lány már így is épp eleget szenvedett.
-Szerintem is - bólintottam Sarah szavaira. - Egyenlőre még nincs is miről értesíteni őket, majd ha minden rendben van, és tisztáztunk mindent, akkor felkeressük őket, de egyenlőre felesleges volna felzaklatni őket. Viszont amondó vagyok, hogy siessünk, mielőtt Kohler elkezdené eltüntetni a bizonyítékokat. Ha tudja, hol van a holttest, akkor felteszem, azzal kezdené, az pedig a lehető legrosszabb lenne nekünk.
Ami Logant illette, vagy hagyta, hogy lecsukják, vagy pedig máris félholtra vert rendőrök, szétlőtt, felrobbantott kocsik és vértócsák jelzik az útját, amerre menekült. Nagyon reméltem, hogy inkább az előbbi mellett döntött, hogy ne adjuk még jobban a lovat a rendőrség alá, hogy feltétlenül börtönbe zárják (ráadásul akkor már jogosan).
-Esetleg megismételhetnéd azt a trükköt, amit Wexler házánál csináltál - vetettem fel. - Csak addig, amíg meglógunk. Logan a karmaival biztos ki tudná bontani a testedet az oszlopból, ha nem is teljesen, de annyira igen, hogy megtaláljunk. És akkor bizonyítékkal a kezünkben már muszáj lesz végighallgatniuk. Velünk tartasz? El tudsz jönni innen még egyszer?
Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy megint tűzharcba keveredjünk, de ha arra gondoltam, hogy Logan bajban van, hogy egy ártatlan lány holtteste fekszik egy oszlopba ágyazva, rögtön félresöpörtem az aggályaimat. Most nem tehettem meg, hogy engedtem a félelmeimnek, hogy leblokkoljanak. Majd később blokkolhatnak! Ha már túlleszünk rajta.
-Nem hagyunk cserben - ráztam a fejem visszakozására. Megerősítést várva néztem Sarah-ra, bár nagyon úgy tűnt, hogy a lány is osztja a véleményemet. - Mióta letartóztatták Logant, ez már nekünk is személyes, hiszen őt is tisztáznunk kell. Meg persze magunkat, de most ő van közvetlen veszélyben. Csak azt találjuk ki, mit tegyünk. Szerintem először Logant szabadítsuk ki, aztán menjünk a holttestért. Nélküle semmire sem jutnánk.

A kísértet végighallgat benneteket, aztán elmosolyodik, de a mosolyában nincs semmi megnyugtató vagy kedves. Csupán keserűség, semmi más.
- A barátotok még él. Őt nem lehet megölni, ugye? Érzem a tudatát. Kétszer is kihunyt, de mindkétszer újraéledt. Azt hiszem, most egy kihallgatószobában van. De nem látom tisztán... Valami leárnyékol. Vagy csak túl messze van, nem tudom... Tehát őrá szükség van, igaz?
A nő elgondolkodó arcot vág. Aztán mosoly deríti fel szomorú vonásait, és ez már valódi, örömteli mosoly.
- Igazatok van! Szét kell válnunk! Te, Sarah, neked el kell menned a holttestemért, ha kell, erővel meg kell védened a rendőröktől. Csak amíg a barátotokkal odaérünk... Mi pedig, Lily, mi kiszabadítjuk Logant. Mit szóltok hozzá?
Nyilvánvaló, hogy a tervnek vannak hiányosságai, ezt ti is láthatjátok. Az első mindjárt az, hogy a nő mintha megfeledkezne róla, hogy ti még meg tudtok halni (noha nem egykönnyen). A második pedig, hogy bármily jól is hangzik mindez, amit a halott nő felvázolt, mondani könnyebb, mint megtenni. Sokszoros túlerővel kéne szembenéznetek ugyanis...
- No, mi lesz? - sürget titeket a nő - Vagy van valami jobb tervetek?

Nem lettem boldog attól, amit a kísértet a tudomásunkra hozott, hogy Logant elfogták és most valahol valószínűleg cseppet sem kellemes körülmények között vallatják, ismerve a rend őreinek cseppet sem szívbajos főnökének hozzáállását. Minket is minden további nélkül lelövetett volna. De, hát ez miért is lep meg a történtek tükrében?
Az azért biztató, hogy Roszomák él, bár elég nehéz őt meghalasztani, azért jó lenne, ha ki lehetne onnan szabadítani.
-- Gondolom semmi törvényes vádat nem tudnak felhozni ellene, bár nem hiszem, hogy ez ebben a városban akadály. – merül fel bennem Pikkely esete. – Igen nagyon nagy szükségünk lenne rá és egyébként sem kéne, hogy az iskola igazgató helyettese le legyen csukva.
A szétválás gondolata nem villanyoz fel, hiszen nem nagyon ismerem Lilyt, és nem tudom mire is képes, de azért nem úgy néz ki, mint aki egy magában megrohamozza a rendőrséget, hogy kiszabadítsa Logant, még ha egy szellem is segít neki. A magam dolgával még csak-csak elboldogulnék, de ez nem éppen egy kecsegtető terv. De sajnos rá kell jönnöm, hogy kevesen vagyunk ahhoz, hogy időben érjünk oda mindenhová, így nekem sincs jobb ötletem, még ha ez nem is tetszik.
- Lily? – nézek a lányra kérdőn, hiszen igazából rajta múlik, hogy bevállalja-e a dolgot. – Mit mondasz? Nekem nem túlságosan tetszik, de sajnos mindkét dolgot majdnem egy időben kell elintézni, így jobbat viszont nem tudok. – tárom szét a kezem tehetetlenül.

-Kétszer kihunyt? - ismételtem ijedten. - Ma? Ma már kétszer is megölték? De rá mindenképpen szükségünk van, igen. Nem csak hogy ő a legerősebb, de ő a legtapasztaltabb is. Nélküle elég nehezen jutnánk tovább. De egyébként is... - zavartan pirultam el, és sütöttem le a szemem -... szeretném végre biztonságban tudni.
Szaporán bólogattam Sarah szavaira, hiszen most minden biztató dologba két kézzel akartam kapaszkodni. Persze a lány ennél sokkal reálisabb volt, úgyhogy a bólogatást is hamar abbahagytam.
-Azért csak nem mindenki olyan a rendőrségen, mint az az alak - jegyeztem meg csendben, de hangomban több volt a remény és kérlelés, mint a határozottság. - De bárhogy is, ki kell hoznunk onnan... de hogy?
Úgy tűnt a szellem máris tudta, mit kell tenni, bár nem nagyon tetszett, hogy elváljunk egymástól Sarah-val. Viszont rájuk kellett bíznom a döntést, hiszen ezen a téren én voltam a legkevésbé kompetensebb.
-Legyen - adtam meg magam nem sok meggyőződéssel. - Legyen, ahogy akarjátok. Ha Kohler rájön, miben sántikálunk, biztos eltünteti a holttestet, amint tudja, akkor pedig nincs a kezünkben semmi bizonyíték, és csak huligánok leszünk, akik rátámadtak egy békés családra. Ezt nem kockáztatnám meg, és Helen is megérdemli, hogy segítsünk. De hogy szabadítom ki én Logant? Ha tudsz is olyan örvényt vagy mit kavarni, mint Mr Wexler házánál, elbírsz egy egész őrssel? - néztem Helenre.
Valójában elég szkeptikus voltam, hiszen még ha így is történne, lehetséges, hogy ez elég? Hiszen azt se tudom, az épületen belül, hol van Logan. Szaladjak végig a folyosókon a nevét kiabálva? Ráadásul sem a hazudozásban nem voltam jó, sem a harcban, márpedig legalább az egyikhez értenem kellett volna, hogy legalább esélye legyen a sikernek. Na, majd Helen súg.
-Induljunk - néztem kettőjükre. - Nem vesztegethetjük tovább az időt, mikor nem tudjuk, hogy Logan... szóval jobb, ha sietünk.

A szellemlány megrázza szép fejét, gondolkodik. Aztán elmosolyodik.
- Bízz bennem, Lily.
Arcán pajkos mosoly jelenik meg, olyasmi, ami félig-meddig az ijesztőbb énjét idézi, és ez nem lehet túl megnyugtató Lily számára. De valóban, mi más lehetősége volna, mint bízni Helen szellemében? Rozsomák fogságban van, Kohler lépéselőnyben, és most minden csakis kettejükön múlik.
- Induljunk - sürget titeket Helen - Már alig van időnk. Sarah... Neked a Methal Inc-be kell menned.
És már lebeg is az ajtó felé, intve, hogy kövessétek.
- Lily, mi pedig megyünk a rendőrségre. Te majd Helenként mutatkozol be, és azt mondod, hogy muszáj a rendőrfőnökkel beszélned. Amíg elvonod a figyelmét, én kiszabadítom a barátotokat valahogy. Indulhatunk?

Bár továbbra sem tetszett a szétválás terve és, hogy pont Lily az, akinek Logan kiszabadítása jutott, aki látványra még egy légynek sem tud ártani, de hát Helen talán tud valami hatásos belépőt, hogy aztán már kiszabadulva Logan is bevethesse magát.
Mondjuk a szellemlány mosolya elég ijesztő volt ahhoz, hogy egy kis bizalmat szavazzak neki.
Mikor elmondja, hogy melyik épületbe kell mennem, egy pillanatra megtorpanok, mert eléggé ismerősen cseng a neve, és biztos vagyok benne, hogy hallottam már valakitől emlegetni, de most nem jut eszembe, arra meg nincs idő, hogy nagyon ráérjek kutakodni az emlékeimbe, így inkább csak megrázom a fejem és indulok a kísértet után.
- Rendben, én megyek és megpróbálok út közben valami kézi szkennert, vagy valamit felhajtani, hátha ki lehet vele mutatni, melyik oszlop rejti a holttestet, de mindenképp megpróbálom távol tartani Kohler pribékjeit. - bólintok, aztán Lily-hez fordulok.
- Te meg vigyázz magadra, mert ha te is fogságba esel, akkor már nagy bajban leszek, így hát igyekezz kihozni Logan-t és maradj épségben. - érintem meg a vállát és közben átadom a spóráimat, hogy valamennyi védelmet biztosítsak neki.
- A képességem egy gyengébb változata most már a tied, remélem ez segít majd egy kicsit. - grimaszolok rá egyet és aztán indulok a dolgomra. - Ott találkozunk. intek még vissza.

Hiába éreztem mély sajnálatot a lányért a múltja miatt, hiába tettünk meg eddig is mindent, hogy segítsünk neki, hiába húzott már ki egyszer ő is minket a biztos halál torkából, mégis ahogy most mosolygott, elég nehéz volt rábólintanom a szavaira, hogy rendben van, megbízom benne. Egyszerűen vérfagyasztó volt. Reménykedtem benne, hogy hagyott belőle Kohlernek is, hátha még összefutunk vele. Ettől még az a szívtelen dög is nyüszítve vackolná be magát az íróasztala alá.
-Hogy Sarah... nem is jön velünk? - kerekedtek el a szemeim. - Biztos jó ötlet ez?
Bizonytalanul kapkodtam tekintetemet a két lány között, de nem volt mit tenni, ők már döntöttek, nekem pedig, ahogy Helen is mondta, bíznom kellett bennük. Hát legyen.
-Te is vigyázz magadra - néztem Sarah-ra lámpalázasan, hiszen most aztán tényleg az oroszlán barlangjába készültem egyes-egyedül egy időnként kimondottan rémisztő kísértetlánnyal. - Bár ahogy néztem, abban te elég jó vagy, de akkor is... csak óvatosan, jó?
Ahogy a vállamra tette a kezét, először azt hittem, hogy csak biztatni akart, de aztán valami furcsa bizsergést éreztem, aminek semmi köze nem volt ahhoz, ami a zsigereimet őrjítette meg.
-Mi...? Ó! Köszönöm. De te ettől ugye nem lettél gyengébb?
Azért jó volt arra gondolni, hogy ha a lány nem is, de legalább a páncéljának egy kis része velem lesz a veszélyben. Persze jobban örültem volna, ha ő is jött volna, de ez nem volt lehetséges. Muszáj volt egyedül (vagy másfeled magammal) megoldanom Logan kiszabadítását. Kicsit megnyugodva fordultam hát Helen felé, és határozott tettrekészséget színlelve intettem az ajtó felé.
-Akkor induljunk. Hozzuk ki onnan Logant.

*Ásítva léptem be a könyvtárba munkára készen. Ami egyben azt is megmutatta, hogy hűű de sok kedvem volt ma dolgozni. Na jó, a kedvemmel épp semmi baj nem volt, azon kívül, hogy nem ért a fülig a szám minden ok nélkül. Szimplán csak fáradt voltam. Lyon kikészített az este és aludni sem hagyott miközben folyamatosan a kérdéseire kellett válaszolnom ahonnan mindig kilyukadtunk Blayhez. ~ A fene essen abba a fiúba és a családi ékszerébe.~ Szidtam némán miközben neki vetkőztem a munkának. Már nem volt rajtam más, csak egy feszülős farmernadrág, magas sarkú csizma és egy szintén feszes, mélydekoltázsú fehér felső, aminek az ujja fel volt tűrve a könyökömig. Megittam a teámat, aztán neki láttam a visszahozott könyvek visszarakásának. Az utolsó kupacot pakoltam épp a legfelső sorba, egy három fokos létráról, amikor megláttam valakit a szemem sarkából elhaladni. Először csak a hosszabb haja volt az, ami feltűnt, és ami miatt a polcba kapaszkodva kihajoltam utána, hogy jobban szemügyre vegyem. ~ Hmm… Helennek igaza volt. Így élvezet lesz…~
- Vááá…. puff… *Gondolataim közepette, annyira kihajoltam a srác után, hogy a létre megbillent és én most szépen vele landoltam, a hátamra. A kezemmel igyekeztem megkapaszkodni, de csak annyit értem el, hogy a könyveket áttoltam a keskeny polc túloldalára, hogy ott potyogjanak le. S csak bíztam benne, hogy nem az oda beforduló srácnak a fejére. De jelenleg ezt nem tudtam felfogni, csak feküdtem és meglepetten pislogtam párat. Ha így maradok, elalszok. ~ Ügyes vagy Jessy. Már az első héten törd ki a nyakad.~

*Meglepetten pislogtam párat mikor az imént még nagyban stírölt arc fentről nézet rám és a kezét nyújtotta. A szavaira azonban még így is sikerült elmosolyodnom.*
- Ami azt illeti, egyáltalán nem így terveztem. Feltűnés nélkül akartam legeltetni a szemem. * És most ezt most hangosan is ki mondtam? *
- Öhm… azt hiszem bevertem a fejem. * Magyarázkodtam, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet, és a másikkal bele is túrtam a hajamba, hogy megdörzsölhessem a nyomaték kedvéért, no meg azért mert tényleg fájt egy kicsit. De felálltam, szóval a bokám nem tört.*
- Nem. Vagyis de. Jól vagyok, köszönöm. * Hebegtem kissé zavartam és a tekintetét követtem a polcokra. *
- Azt hiszem egyedül is sikerült levenni pár könyvet. Majd csak visszapakolom. Előttem az egész nap és legalább nyomos oka is lesz az izomlázamnak. * No igen, már előre fájt a lábam a folyamatos le-fel létrázástól még akkor is ha csak három fokról van szó. *
- Azért remélem a tudás nem tett kárt benned, ami kissé erőszakosan igyekezet felhívni magára a figyelmed. * Húzódtam vissza, miután megláttam, hogy a túl oldalt is voltak könyvek lepotyogva.*
- Úgy száguldoztál, hogy nem volt időm végig mér… * ~ Ó anyu… ennyire nem verhettem be a fejem. Vagy az iskolában hagytam a szerénységem is?~ Haraptam el a mondatot és gyorsan kissé átkreáltam, amit kérdezni akartam.*
- Szóval ha megmondod, hogy mit keresel ilyen sietve talán tudok segíteni. * Tekintettem a srác szemeibe kissé vonakodva. Nem voltam benne biztos, hogy látni akarom, hogy mi van ott. De csak rá szánni volt magam nehéz. Amint megtaláltam bizony nem eresztetettem. Egyelőre azonban csak talán. Hisz nem régóta dolgoztam itt és egy ekkora könyvtárban nehéz lett volna ennyi idő alatt mindent megjegyezni, hogy mi hol van. Még szerencse, hogy Helen türelmes fajta.*

- Ami azt illeti… nem. *Feleltem a kérdésére és felém mozgó kezére. ~ Mikor szokom már meg, hogy a pasik csak azért kérdeznek valamit, hogy járjon a szájuk, és nem azért mert választ is szeretnének rá?~ Gondolataimba mélyedve pufogtam, míg a másik megvizsgálta a fejem. A kezeimet is csak azért nem fontam össze a mellkasomnál durcásan, mert egyáltalán nem volt kedvem a kabátjához érni. Ám a vizsgálat eredményére csak felhorkantottam.*
- Ha lett volna, magam kiáltok segítségért. És a hősködés egyébként sem az én asztalom. Azt meg hagyom a srácoknak.* Vontam meg könnyedén a vállaim, de aztán gonoszul elmosolyodtam.*
- És ha legközelebb tapizni akarsz, akkor ne kérdezd meg, hogy akarom-e ha úgy sem érdekel. * Nem volt ebben semmi bántó, csak hülyéskedtem… csak épp a magam módján. Még nem döntöttem el, hogy az utálatom nyilvános kimutatásával vagy a srácok folyamatos ugratásával fejezem ki, hogy mennyire egyformák. No igen… itt van már ööö… talán kedd. Ami három napot takar, mióta Blay elvitt Lyonhoz. Szóval… Ő sem különb. sőt… Ő elérte a célját, szóval még rosszabb is. S az épp előttem álló szépfiú sem lehet különb. *
- Jelen esetben azonban elütni kell az időmet, szóval talán még jól is jön. *De ekkor bizony felnevetett és barna szemeim még a szokásosnál is nagyobbak lettek. ~ Jééé… tudd nevetni…~ Az álam meg valahol már a bejárat környékén gurulhatott, mikor kapcsoltam, hogy be kéne csukni a számat.*
- Ha ez minden óhajod, rád boríthatom az egész polcot. *Mosolyodtam el kedvesen. A szavaim ellenére tényleg csak kedveskedtem. Ha ez az óhaja, hogy nevessen… Lássuk be, a csillagoknál azért könnyebben megvalósítható kérés. *
- Egész nap várok. De nem, én nem nézelődő vagyok. *Ingattam meg a fejem, ám a megjegyzésére meg is állt és csak végig néztem rajta én is.*
- Ami azt illeti, hamarabb tudnálak elképzelni egy sikátorban leskelődve egy áldozatra, mint egy könyvtárban, vagy az álmaimban. Szóval azt hiszem, kvittek vagyunk. De mégis mi olyan hihetetlen abban, hogy itt dolgozom? Mikor diák voltam, az életem itt töltöttem…*Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Ám a kívánságát meghallva tekintetem a kezére tévedt és az ujjaira, ha épp láthattam. *
- Ööö… hamarabb tudnám, hogy hol van a fantasy nyáladzós, álmodozós regények. De emlékeim szerint a művészetek leghátul találhatóak. De, hogy ez az akárki van-e… az majd ott kiderül. Gyere… *S meg is indultam hátra, és csak reménykedtem benne, hogy valóban ott lesz.

*A gesztus meglepett és egy őszinte mosolyt csalt az arcomra és némi jó kedvet a tekintetembe. De meg kell vallanom, nem mostanában láttam ilyen eredetinek tűnő utánzatot. *
- Most nem tudom, hogy ez utóbbinak örüljek vagy keseregjek. *Pukedliztem egyet magam is. Egyenes háttal ugyan, de a fejem kissé lehajtva tartottam. Legalábbis ezt tanultam dráma tagozaton. Majd mikor felemelkedett magam is így tettem.*
- De nem bántottál meg. Csak kissé kaotikus kedvem van az utóbbi napokban. *Engedtem meg felé egy bocsánatkérő mosolyt a korábbi szavaim miatt. Bár jelenlegi állapotom szerint utáltam a pasikat, de ettől még ez a srác nem érdemelte meg, hogy rajta köszörüljem a nyelvem. Az álmaim említésére felkaptam a fejem.*
- Ha az álmaimat követném, akkor már nem itt lennék. * Ingattam meg a fejem. De a gond az volt, hogy még magam sem tudtam, hogy mik az álmaim. Ha épp nem a Sárkányom volt, akkor meg egy furcsa fazon, akinek sosem láttam az arcát és volt egy sejtésem, hogy csak a saját fantáziám szüleménye mely a sok buta könyvnek volt köszönhető. Összevont szemöldökkel vártam, hogy mit akar mondani, hisz a mosolya nem ígért semmi jót.*
- Hééé… hát ilyen gyengének tünők? * Csaptam vigyorogva csípőre a kezem. De valahogy nem tudtam dühös lenni, hisz igaza volt. *
- Egyébként meg, ha nekem nem megy. Találkoztam valakivel, akinek könnyűszerrel menne. De a könyvekkel szemben az Ő módszerei nem volnának etikusak. * Ingattam meg a fejem. No meg persze, meg is kéne találni. Ami jelenleg eszembe sem jutott, pláne nem meglátogatni a Xavier intézetet. Egy az utolsó mondatára csak szélesen elvigyorodtam.*
- Ez lényegesen könnyebben teljesíthető, mint a csillagok lehozatala. Hisz kétségem sincs afelől, hogy azon tuti megint röhögnél. Ha meg nem, akkor Helenen mikor kitekeri a nyakam ezért a galád tettért.* Öltöttem rá a nyelvem gyerekesen egy pillanatra. Na de, hogy ez honnan jött immár 21 éves fejjel. Azt én is szerettem volna tudni. De ahelyett, hogy ezen gondolkodtam volna a válasza némiképp megdöbbentett és le is lombozott. Pláne mikor magyarázkodni kezdett. *
- Atya ég… ennyire taplón nem viselkedhettem, hogy egy parfümériába száműzz a sok vinnyogó miss madam közé, akiknek már a hangjuktól is kiver a víz, nem még a gondolatra, hogy a kedvükben kelljen járnom és minimum 8 órában elviselnem. Inkább innen megyek nyugdíjba, sőt ha kell be is költözöm, hogy elkerüljem. Ezekben a könyvekben legalább értelem is van, ami nem merül ki annyiban, hogy melyik a legújabb cipő vagy melyik illat az, amelyiknek már csak az illatától is pincsi lesz a fiúkból. * Borzongtam meg még a gondolatra is. Nem volt bajom a parfümökkel, de röhejesnek tartottam, hogy ezzel próbálnak meg fogni egy pasit. No meg szánalmasnak, azt, hogy van is akin ez beválik. S én nem is használtam parfümöt. Egyetlen illat volt, amit mindig érezni lehetett a közelembe, az csak a tusfürdőm és a samponom illata, ami fehér liliom volt. Olvasni meg legalább szeretek. *
- A divatlapot meg inkább csak bóknak veszem és nem fejtem ki a véleményem, hogy mit tesznek meg a lányok azért, hogy oda jussanak. És látod… a polc is a helyén maradt. * Intettem a könyvek felé kissé vidámabban. *
- De ha az okosságom a művészeti kérdésekkel akarod tesztelni, akkor inkább elismerem, hogy Én vagyok a legbutább ember a földön. Viszont ha valamit hosszú elmondani, arra azt szoktam mondani, hogy; mutasd meg. Azt könnyebb… * Kacsintottam oldalra srácra tekintve. Persze ebben nem volt semmi flört vagy csábítás. Inkább csak némi játékosság és kíváncsiság.*
- Valami baj van? * Kérdeztem mikor elkaptam már nem az első összehúzott szemöldökét. *

//Bocsánat. Ma valahogy nem nagyon akaródzott össze jönni egy reag Jessyvel//

- Ez azonban csak a realitás. De attól még egy kevés izomzattal rendelkező teremtés is tud mondani némi hokusz – pokuszt és már borul is a polc. Mondjuk egy antigravitációs varázslatot, ami után már könnyű kibillenteni a függőleges helyzetéből. Itt él Manhattanbe és ennyire földhöz ragadt Uram? *vontam fel a szemöldököm miközben Őt próbáltam utánozni. Annyi, hogy az áll vakargatás elmaradt. Igazán idiótán néztem volna. A színjáték csak addig tartott, míg fel nem kuncogott. A hangot hallva magam is elmosolyodtam és egy pillanatra lesütöttem a szemem.*
- Ó igen? Mégis mi? * Kérdeztem, hogy mivel lehet rá bírni nevetésre. Helent érintő kérdésre viszont csak bólintottam.*
- A felől látod semmi kétségem nincs, hogy mindig itt van. Ha nem láttam volna, hogy haza megy, akkor azt hittem volna, hogy itt él. Ami azt illeti… régen tényleg ezt hittem. *Vallottam be kissé halkabban, nehogy meghallja. Bár nem vette volna magára, no meg egyébként is az már régen volt. A megadása csak egy újabb mosolyra késztetett vagy le sem lehetett mosni? Már nem tudtam, de mosolyogtam, az biztos mindaddig míg az ígéret hallatán nem tetettem riadalmat. De persze barna szemeimben öröm csillogott.*
- Vigyázz… mert a végén ellened fordulnak és lássuk be, többen vannak. *Intettem körbe a termen, ahol annyi könyv volt, hogy a leltár is hónapokig tartana, ha egyszerre kéne felvenni őket.*
- A cselekedet sem különbözik sokkal többen. *Vontam meg a vállam könnyedén egy pillanatra. De nem erőltettem semmit, ha nem, hát nem. De aztán a gondolat menete megakasztott és meg is álltam, hogy megnézzem. De aztán kikerekedett szemeimmel néztem hitetlenkedve a másikra.*
- Hát nem tudtad? Ernest szereti a pónikat. Gondoltam örömet szerzek neki és egy fél napra a közelébe teszem, hogy meglelje az örömét és tovább nyugodjék a lelke. * De már el is vettem onnan a könyvet és mellkasomhoz fogtam.*
- De ennyi talán elég volt mára, nehogy egyedül érezze magát a póni és sírni kezdjen, majd visszaviszem a többihez. *Simogattam meg féltőn a könyvet és ajkaim megfeszültek miközben visszatartottam a nevetésem. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy mit keresett ott. De azt sem zártam ki, hogy túl kómás voltam… bár… már maga a szín miatt is minimum alva kellett járnom, hogy ennyire benézzem.*
- De most, hogy megmentetted szerencsétlen pónit Ernesttől, talán mehetünk a festőidhez. És reménykedjünk, hogy ott nem a vámpírok vigasztalódnak.

- Ezt örömmel hallom. De ha a játékosság nem nyerő, akkor bizony az egyszerű, mégsem olyan egyszerű. * Ingattam meg a fejem egy pillanatra.*
- Micsoda bátorság Sir… képes elrepülni a könyvek elől. * Forgattam a szemeim, de aztán már vigyorogva tekintettem rá.*
- Viszont ha egyszer szárnyad nő, igazán kölcsön adhatnád vagy gondolhatnál rám. Szeretnék eljutni Rómába, és lényegesen takarékosabb megoldás volna. *A mondatom első felét viccnek szántam. A másik fele pedig igaz volt. Tényleg szerettem volna eljutni Rómába, egyszer, és ha már ott vagyok, akkor Velence sem maradhat el ahol a Capulet ház állt még mindig. A nevetésére már nem tudtam tovább elfojtani és magam is felnevettem. De legalább azt megtudtam, hogy képes vagyok hülyeséget beszélni. Ahogy haladtunk tovább a könyv mi a kezembe volt, már nem volt olyan szent és csak a kezemben tartottam magam mellett. A művészetekhez érve körbe intettem a részlegen…*
- Itt a Kánaán. *Hajoltam meg kissé és az egyik polcnak dőlve vártam, hogy segíthetek-e még valamiben. Mikor azt mondta, hogy valami baj van előrébb léptem, hogy magam is lássam, de csak értetlenkedve néztem a könyveket. Egyetlen rózsaszín könyv sem volt…*
- Majd szólok... * Kezdtem bele, hogy majd szólok a takarítónőnek hisz az már végképp nem az én dolgom, hogy porosak a könyvek. De amikor befejezte megingattam a fejem egy vigyorral az arcomon.*
- A mai vámpírok csak szégyent hoznak a régi ideára. De hát Ők is csak abból élnek, ami kelendő. S igazán nem lehet hibáztatni az írókat, hogy ez kell a fiatalságnak. * Vontam meg könnyedén a vállam, de aztán feltekintettem, hisz nagyon csendben volt. No de itt aztán a szám is tátva maradt. Olyan… fenséges, megfoghatatlannak, elérhetetlennek és távolinak tűnt a srác, hogy szinte már kihívásnak minősült. Percekig csak csendben bámultam mire sikerült elszakítanom a tekintetem Tőle. A torkom megköszörülve vágtam magam pofon gondolatba, hogy tudjak válaszolni a kérdésére.*
- Én…ööö… a fantasy regényeket szeretem. De Torrentét is imádom. *Csillantak meg a szemeim, hisz az bizony kicsit sem volt fantasy, hanem kivégzési, kínzási módszerek sokasságát taglalta. De ahogy rá emeltem a tekintetem még mindig úgy állt ott mint egy isten.*
- Szeretném megtartani a munkám, és ha sokáig állsz a fényben úgy, mint egy elérhetetlen istenség, még kihívásnak veszem. Szóval nem állnál egy kicsit odébb? *Kérdeztem kissé zavartan miközben az ajkam kezdtem rágcsálni, a cipőm nézegetve. Rossz szokás volt saját magam enni, de hát, vannak dolgok amik levetkőzhetetlenek. *

- Mellé. A boszorkányos storyk pont nem a kedvenceim. A régi vámpírok, bukott angyalok, sárkányok és egyéb lények történeteit keresem. Van bennük valami, amit a valóvilág nem tud meg adni. Még a mutánsok sem… * Vontam meg könnyedén a vállaim, de már folytattam is.*
- Veszély, ösztönös tettek, izgalom, reményt és álmokat add még akkor is mikor a főhősben annyi romantika sincs, mint egy veszett kutyában… De nem lehet elmondani… egyszerűen olvasni kell. *Vagy csak én vagyok annyira magamnak való, hogy azt látom meg benne amire vágyom. Arról már nem is beszélve, hogy sosem a romantikus egymásra találás volt az, ami annyira vonzott bennük. Az ajánlatra csak legyintettem.*
- Nem tetszene. *Bááár… sosem tudni, de nem tartottam valószínűnek. Aztán nem voltam még elég zavart, jött az értetlen kérdés is.*
- Erre nem akarod, hogy válaszoljak. *Hadartam gyorsan, de nem volt az a pénz, amiért felemeltem volna a tekintetem. Gondoltam én, de aztán a nevetésre felkaptam a fejem és az rágcsálásom is abba maradt. Szemeim összevonva próbáltam rájönni, hogy most ez meg mi. De a gondolataimat csak a keze mozdulata kötötte le, ahogy a hajába túrt… ~ Jess! Ébredj!~ Kiabáltam magamra gondolatban, és kissé már nem volt olyan álmodozó a tekintetem mikor már megfordult és rám nézet. *
- Köszönöm. *Feleltem kissé rekedten a szavaira és már húztam is volna mosolyra az ajkaim, de ekkor visszaugrott és csak döbbenet lett belőle, ahogy levadászta fentről a könyvet. Ahogy nyújtózott, ahogy támaszkodott… szívesen lettem volna az a polc. De melyik nő nem? Úgy éreztem, hogy lángolok, már pedig ez nem volt helyes a korábban történtek fényében. De nem bírtam elszakítani magam a jelenettől és csak megkukulva álltam még akkor is rászegezve a tekintetem mikor közelebb lépet. Mikor a tenyerébe csapott valami végig szánkázott bennem, de nem tudtam azonosítani. Vagyis de, de egyszer éreztem így és nem óhajtottam megint így érezni. Semmi kedvem nem volt soha többet a nemi vágyaimmal foglalkozni. De ennek ellenére még a gondolatba is belepirultam, ahogy máshol, más helyzetben pörgött le a fejemben ez a csapás. No meg ott sem könyv volt. Szavai visszarángattak a kissé álmodozásomból és hátraléptem egyet lesütve a tekintetem, mert féltem, hogy a gondolataim és vágyam ott is meglátszik. Miközben a könyvet elvettem feleltem a szavaira.*
- Akkor Te nem tudod, hogy mit váltasz ki a nőkből vagy csak én vagyok részeg, hogy mást látok. Az utóbbi esélytelen, mert nem iszom és emlékeim szerint még nem is ittam alkoholt. – Köszörültem meg a torkom. Hisz már hiába nem néztem rá, mégis hallottam valami furcsa gyengeséget a hangomban. *
- Ezt pedig máris. * Lett kissé határozottam és a pónihoz fogtam, hogy egyúttal azt is visszapakoljam a helyére és már indultam is. De megállásra késztetett és összevont szemöldökkel néztem rá miközben a betérőre tévedt a pillantásom.*
- Hát persze. *Nyújtottam felé a könyvet és otthagyva elindultam a helyemre. Az érkezőt mosolyogva köszöntöttem mintha nem lett volna semmi bajom. Ó de még mennyire volt. Már a tudat is a bajom volt, hogy itt van a férfi. A kérést hallva viszont összevontam a szemöldököm.*
- Persze. Máris megmutatom. De már elvitték és nem emlékszem, hogy van-e belőle még egy példány. De kérem, ezen induljon meg. *Intettem egy másik polcoszlopra, mint ahol az előző férfi volt.*
- Máris megyek Ön után, csak ezt ki kell vinnem. *Vettem el egy adag papírt és ceruzát, és ha a férfi elindult magam is visszatértem az istenséghez.*
- Hátra ment és ugyan ezt a könyvet keresi. Írd le a neved a papírra és mehetsz. Ha végeztem vele beviszem a rendszerbe. A számot meg majd kikeresem a leltár jegyzékből. * Na azért annyira hülye, nem voltam, hogy azt higgyem mindössze csak a könyvről van szó.*
- De ha legközelebb erre jársz, talán megmagyarázhatnád… * Nem tudtam mit fog csinálni a másik, de én hátra mentem még mielőtt a másik művészetrajongó előre jött volna értem.*