New York-i Közösségi Könyvtár

Hatalmas szemekkel néztem a felém siető óriásra. Mit óriás, ez akkor volt, mint egy épület! Akaratlanul is összehúztam magam, mert ha csak rámpöccint, ott maradok, de végül is nem bántott. Igaz a karomat úgy megszorított, miközben arrébb vonszolt, hogy felszisszentem.
-Na! - jajdultam fel, és megpróbáltam kiszabadítani a karomat. - Ennél még a terroristák is óvatosabbak voltak!
Egyenesen egy orvoshoz vitt, hiába bizonygattam, hogy jól vagyok. A doki mindenféle számomra haszontalannak tűnő vizsgálatot végzett el, hogy megállapítsa azt amit én is elmondtam volna készséggel, ha kérdezik. Sajnos azonban úgy tűnt, az én szavamra adtak ott a legkevésbé. Amikor meghallottam, milyen következtetésre jutott a nagydarab ember, aki a többiek megszólításából kiindulva nem volt más, mint maga King százados, megdöbbenve bámultam rá.
-Micsoda?! Miért akarja ennyire, hogy legyenek még terroristák? Mondtam, már mindegyiknek annyi. Van bent egy férfi, aki kiütötte az összeset, és megmentett mindenkit. Már csak a túszok vannak maguknál odabent. Miből veszi, hogy van még odabent ellenség? Egyébként meg nem hiszem, hogy mutánsok lettek volna, mert semmilyen mutáns képességet nem használtak. De ez mindegy is, mondom, már ártalmatlanok.
Érdekelt itt bárkit is, amit mondtam? Olybá tűnt, nagyon nem. Amikor a kommandósok gyors készülődésbe kezdtek, kicsit már bepánikoltam. Odaszaladtam Kinghez, és elkaptam a fegyvert markoló kezét.
-Kérem szépen! Na! Miért nem figyel rám? A veszély elhárult! Túszokra akar lőni? Csak menjenek be, tartóztassák le azokat, akik nincsenek maguknál, meg fegyver van náluk, és kész!
Határozottan szorítottam a felsőjét, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy még félig sem érném át az ujjaimmal a csuklóját. Bármennyire is félelmetes volt, és nem tudtam, hogy ez mennyire ült ki az arcomra, szerettem volna végre egy kis értelmet verni a fejében, hiszen teljesen értelmetlen, elvadult őrültségre készült.
Ha nem hallgatott rám, félrelökött vagy bármi, dacosan felszegtem a fejemet, és akármennyire is próbáltak megakadályozni benne (bár nem hittem, hogy bárki odafigyelne rám), visszavonultam a lépcső közepére, leültem, és összefont karokkal elhelyezkedve mutattam, hogy itt csak a holttestemen át mehetnek be. Persze azért nagyon reméltem, hogy erre nem kerül sor.
-Addig nem mehetnek be, amíg meg nem ígérik, hogy csak a terroristákat fogják el! - jelentettem ki hangosan.

Az óriást látszólag cseppet sem hatja meg Lily sziporkája, bár az arcát takaró taktikai sisaknak köszönhetően annyi érzelmet sem láthatna tőle senki, mitn egy Power Rangers-ben játszó színésztől, így csak testbeszéde árulkodik némileg arról, hogy mit gondolhat, ami valami olyasmi lehet, hogy: "No, még gyorsan odébb cipelem ezt a beszélő krumplis zsákot is, hogy mehessek végre lövöldözni. Ideje már!". Ez a hústoron később érzelgős költőnek tűnik King-hez képest, aki mindössze egyetlen másodpercre fontolja meg, hogy talán mégsem egy gonosz mutáns műve, hogy Lily ennyire félre akarja vezetni őket, lehet csupán arról van szó, hogy beütött nála a Stockholm szindróma, ám azt nem lehet gyógyítani golyóval, úgyhogy inkább marad az első elméletnél.
~KI KELL NYÍRNI A MUTÁNS FATTYÁT!~
-Rohamhoz készülj. - Adja kia parancsot a rádióban, ezt követően pedig egy nagy darab rendőr a vállára kapja Lily-t, és elvonszolja az útból, hogy a S.W.A.T. akadálytalanul tudjon behatolni.

-Lehet pesszimista vagyok, de kezdek kételkedni benne, hogy ezek a fickók ki fognak tüntetni.... - jelenti ki, az ablakon át kémlelve, ügyelve arra, hogy őt ne láthassák meg - ó remek, most meg egy madárhoz beszélek! Na jó...véletlenül sem akarsz elhúzni, igaz? -Kérdi olyan kedvesen, amennyire csak tőle telik ebben az igencsak stresszes helyzetben. - Akkor....elvinnél egy üzenetet Lily-nek?
Mint eminens diák 15 másodperccel a dolgozat beadása előtt, olyan sebességgel körmöli le egy blokk hátoldalára, hogy:

"Örülök, hogy megismertem,
és nagyon köszönök mindent,
de most tűnjön innen,
mielőtt még bajba kerül.

Log James.

Álnevét párszor még áthúzza, annak ellenére, hogy még mindig utálja, ha James-nek szólítják. Ez után összegöngyöli a papírkát, és Innimma lába elé dugja.
-Kérlek, légy jó...mi vagy te kislány? Fiú? Á, nem érdekes, szóval vidd ezt el Lily-nek oké? Miattam ne aggódj, legrosszabb esetben is egy pszichológusra lesz csak szükségem, amiért veled társalgok, és most Hess!
Ez után pedig a könyvtár másik vége felé szalad, futtában pedig lekapja az egyik valódi elkövető símaszkját, és felsőjét. Fel is veszi gyorsan mint a kettőt, aztán hátát a falnak vetve az egyik ablakhoz settenkedik.
~Na jó, mit csináljak most? Szaladjak ki, tűrve, hogy szitává lőnek, vagy kérjek segítséget valakitől?~
Odakint ez idő alatt megtöltik a könnygáz gránátokat kilövő ágyút.
~Még gondolkodom...~

Tudtam, hogy rajtam keresztül úgysem hatolhatnak be az épületbe, hiszen ártatlan áldozat voltam, akinek nem árthattak. Azzal a kőkemény elhatározással ültem a lépcsőn, hogy engem onnan az isten se tud kimozdítani, mivel nekem van igazam, s ha egy kicsit végre lecsillapodnak, és végighallgatnak végre, talán belátják, hogy elhamarkodott döntést hoztak, amikor...
-Na! Mit csinál? Tegyen le! Nem hallja? Tegyen le! Tegyen... már... le! Hadd üljek még ott egy kicsit! Na, csak egy egészen kicsit, hogy ne tudjanak bemenni! Maga ezt nem érti, ártatlanokat fognak bántani, ha...
-Jaj, hallgasson már! - mordult rám a rendőr, és letett a járdára.
Azonnal visszafordultam az épület felé, és elhűlve láttam, hogy a többi már fel is készült arra, hogy lerohanják a többi túszt, köztük Jamest, aki megmentette az én és a többiek életét is. Megkergült a világ? Hiszen nekik minket kéne védeniük!
Ekkor megláttam Inimmát felém repülni. Valahogy olyan furcsán repült, de csak akkor láttam meg, hogy miért, amikor már a tenyeremben pihente ki a levélke által nehézzé tett utat. A sorokat olvasva csak még erősebb lett bennem az eltökéltség, hogy, ha kell, egymagam szállok szembe az egész S.W.A.T. osztaggal, hiszen James majdnem meghalt, amikor segített rajtam, ráadásul teljesen önzetlenül, nem hagyhattam cserben.
~Vagy gondolkodhatnál is, Lily! Mi a csudát csinálhatnál te velük, ami megállítja őket? Semmit! Úgyhogy inkább bízz benne, hogy James elég nagyfiú és halhatatlan ahhoz, hogy meg tudja védeni magát... Lily, hozzád beszélek!!!~
De nem érdekelt, mit diktál a józan ész. Annyira pánikba estem, hogy Jamesnek baja eshet, azok után, amit értem tett, hogy elkeseredésemben, a befelé sietők után rohantam, és hátulról Kingnek ugorva kapaszkodtam bele a vállába, s húztam visszafelé teljes erőmből, aztán ezt megpróbáltam helyettesíteni azzal, hogy elé vágtam, és kinyújtott kézzel toltam őt hátrafelé, hogy megállítsam.
-Miért akar mindenképpen bántani valaki? - kérdeztem lihegve az erőlködéstől. - Fogalma sincs, mi történt odabent. Már csak a túszok, és a megmentőnk van ott, nagyon kérem, ne bánts. Kérem, Mr King, hallgasson meg!
Toltam, ahogy tudtam, de olyan nagy volt!
-Úgysem... engedem... be... - jelentettem ki nagyokat nyögve, ahogy újra és újra nekifeszültem.

Mikor a kismadár elrepül a levelével, Logan mosolyog, egy örökkévalóságnak tűnő idő óta először. Követi szemével Inimma útját, és közben elmélázik rajta, milyen furcsa az élet, abban a másodpercben, hogy megismer valakit, akitől zavarná, ha bunkónak tartaná, és két perccel később szétlövik miatta a munkahelyét. Már épp azon lenne, hogy ő is beszálljon a rongálásba, mikor megüti a fülét Lily hangja, és nem akarja elhinni, mit hall. Visszalopózik előző rejtekhelyére, és újból megfigyeli a nálánál legalább háromszor akkora rohamgorillával viaskodó nőt, és bár látja, mégis alig akarja elhinni ami történik.

-Maga megőrült? - Szólal meg King, és egy kicsit sem titkolja, hogy számára ez csak költői kérdés volt. - Tűnjön el az utamból, már így is eleget kockáztatta túszok életét!

~A túszok!~ Ötlik fel Logan-ben valami, és örömében letépi a fejéről az álarcot. A felsőt magán hagyja, hogy eltakarja a véres pólóját, aztán a szoba felé kezd rohanni, ahol a hálás tömeget hagyta. Amint belép, valaki rögtön tárcsázni kezd a mobiljával, most azonban nincs ideje felhívni a rendőrséget, és hülyeségeket mondani, mert Rozsomák azonnal kitépi a kezéből az eszközt, és a kukába dobja azt.
-Jól figyeljenek, a terroristák elpatkoltak, de telerakták az épületet bombákkal, és öt perc múlva a levegőbe repül minden! Ha lassan, és rendezetten...hé várjanak meg!!!
Aztán együtt ordít, és kapálózva szalad a tömeggel, ami ugyan legfeljebb 80 főt tesz ki, de reményei szerint bőven elég ahhoz, hogy ne szúrják ki benne. Mint amikor egy gát átszakad, úgy tör ki a túszok serege az épületből, és hömpölyög le a lépcsőn. Ennyi ember benntartására nem készült fel a kommandó, puszta kézzel nem, a fegyvereiket pedig nem akarják bevetni, így a nép elszalad mellettük. Szegény Lily-t szinte elsodorják, fellökik, és el is taposnák, ha egy súlyos alak nem lökne félre vagy három embert, hogy aztán futtában felsegítse őt, és a kezét megragadva tovább húzza őt, el innen.
-Tudod mit? Mégis megérdemled az a tortát - szól hozzá rekedtes hangján, mikor már sikerült átvágni a rendőrök kordonán is. - Azért jó, hogy jöttem, tudod mennyit kaphatsz azért, ha hülyére versz, egy ilyen nagy darab kommandóst?

Kinget ostromolni olyan volt, mintha egy egész hegyet akartam volna eltolni. Ki is fáradtam benne, miközben egy tapodtat sem mozdult arra, merre lökni igyekeztem. Lassan fel kellett volna adnom, hiszen nyilvánvalóan felesleges erőlködés volt, de ha arra gondoltam, mi lesz, ha ez a durva, erőszakos fráter rászabadul Jamesre, ismét nekifeszültem, hogy megakadályozzam benne. Ahogy nem értettem, mi ütött Kingbe, úgy nem akartam megvárni, hogy kiderüljön, mi történne, ha rátámadna a megmentőmre, aki azért maga sem volt egy törékeny virágszál.
Már két kézzel ráncigáltam visszafelé King karját, amikor lábdobogást hallottam. De nem ám egyetlen láb dobogását, hanem nagyon sokét. És nagyon gyorsak voltak. Ezek rohantak. Mint a többiek, én is a bejárat felé tekintettem, amerről a zaj érkezett, és hamarosan meg is láthattam, mi történt. Elsőre azt hittem, a túszok egyszerűen csak örülnek, hogy végre szabadok, és sietnek haza, de a kiabálásuk, az egyre jobban kivehető arcuk, az a rémült tempó, amit diktáltak maguknak, az a nemtörődömség, amivel elsodortak mindenkit, aki az útjukba került, csak hadd jussanak minél messzebbre innen, nem éppen felszabadult boldogságról tanúskodott.
Kezem már nem szorította King karját, mert ahogy a könyvtár felé fordultam, ernyedten lazítottam el, hogy szünetet tartsak, amíg megtudom, mi folyik odabent. Ahogy az emberek tódultak kifelé, fellöktek engem is, és a kezem lesiklott Kingről, én pedig elzuhantam, és már esés közben félhettem tőle, mi lesz, ha ez a sok ember mind végigtapos rajtam. Hallottam valahol a fejem fölött Inimma riadt csipogását, de rá nem számíthattam, ő túl kicsi volt, hogy segítsen.
De valaki más nem. Még el sem értem a földet, amikor két erős kéz megragadott, de nem olyan fájdalmasan ám, mint az előbb a százados, hanem még vészhelyzetben is gyengéden, s talpra segített, Ahogy megszorítottam a kemény, de meleg ujjakat, fellélegeztem. Nem esett baja, és még meg is fog menekülni. És én is. Rohantam utána, ahogy a lábam bírta, vissza sem néztem, csak futottam James után.
Már jó messzire értünk, mikor végleg úgy éreztem, hogy egy lépést sem tudok tovább megtenni. Elengedtem James kezét, hátamat egy ház oldalának vetettem, és lihegve támaszkodtam a térdeimre, hogy visszanyerjem a lélegzetemet.
-Nem megy... muszáj egy kicsit... pihennem...bocsánat...
Mély levegőt vettem, aztán még néhányat. Lassan a szúró fájdalom is enyhülni kezdett az oldalamban, ahogy felegyenesedtem.Éreztem, ahogy a torkomat más is szorongatja, mint a kimerült levegőhiány, de nagyokat nyelve igyekeztem visszafojtani, miközben folyamatosan töröltem ki a szememből a felgyülemlő könnyeket.
-Nem akartam bántani - ráztam a fejemet a feltételezésére. - Én csak azt akartam, hogy ne támadjon rád, csak meg akartam állítani...
A zokogás folyamatosan tört fel belőlem, és én remegő, lebiggyedő szájjal küzdöttem ellene, de nagyon nehéz volt.
-Oké, oké, ne aggódj, nem fogok sírni - biztosítottam, de alig mertem a szemébe nézni. Az arcomat a kezembe temettem, úgy motyogtam tovább. - De olyan ijesztő volt. Úgy féltem. És aztán még King is... sajnálom, én...
A fejemet James mellkasának döntöttem, és a vállaiba kapaszkodva hagytam, hogy legalább egy kicsi rémület kijöjjön belőlem sírás képében. Nem akartam hisztizni, de ezek után nehéz volt higgadtnak maradni.
-Nem... nem ehetnénk inkább... tortát? - hüppögtem, és a könnyfátylon át megpróbáltam a szemébe nézni. - Csak mert még... éhes vahahagyoook...
Jött az újabb hullám, nem tudtam már mit csinálni ellene, csak reméltem, hogy a férfi nem fog a földhöz vágni, hogy most már ne nyaggassam. Bár nem olyannak ismertem meg, de most elég idegesítő lehettem.
-Jó, abbahagytam... - jelentettem ki. - Tényleg abbahagytam... igazán... abba...
És megint bőgtem. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Még néhányszor megpróbáltam elnyomni magamban a rémületet, a félelmet, a kétségbeesést, de aztán arra jutottam, hogy inkább most gyorsan túlesek rajta. Mikor végre vége volt, elővettem egy zsebkendőt, kifújtam az orromat, aztán felsóhajtottam.
-Ne haragudj, James. Ígérem többször nem fordul elő. Ha esetleg te is szeretnél sírni, akkor nyugodtan, én már megvagyok. Szeretnél? - nyújtottam felé a karomat, hogy a fejét a vállamra vonva ölelgessem, amíg el nem csitul az ő zokogása, ha egyáltalán igényt tart rá.

Logan aznap reggel a hét mérföldes csizmáját húzhatta a lábára, mert minden lépése után szegény Lily-nek kilométereket kellett futnia, hogy ne maradjon le félelmetes védelmezőjétől. a Rozsomákhoz képest apró termete ellenére azért elég határozott tud lenni a szorítása, illetve az sem valami gyengéd, ahogy kirántja a kezét a férfi kezéből, hisz végül rá tudja venni, hogy álljanak meg pihenni.
-Semmi baj - feleli halnak, és gyanakodva hátrafordul, hogy megnézze követik-e. Szerencsére a rendőrségnek bőven elég program a nem létező pokolgépek felkutatása, úgyhogy egyenlőre egérutat nyertek. Ez főleg a szőke nő számára jó hír, ugyanis Logan már felkészült rá, hogy ha mégis üldöznék őket, az ölébe kapja őt, és szalad vele tovább, ha kell. - Pihenj csak, egyenlőre leráztuk őket.
csak ez után fordul vissza Lily-hez, ám amit ekkor lát rajta, az teljesen felkészületlenül éri őt. Szívszorító látvány, ahogy a nőnek elerednek a könnyei, neki pedig földbe gyökereznek a lábai, mint egy kiskamasznak, aki az első csókjára vár, és egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig képtelen reagálni a helyzetre, vagy akár csak levegőt venni. Hatalmas, vastag karjai maguktól mozdulnak meg, hogy átöleljék a hozzá bújó Lily-t, gazdájuk pedig, ha nehezen is, de végre megtalálja a szavakat.
-Nyugalom, nem lesz semmi baj - hallja saját szájából, ám a simogatóan szelíd bariton idegen a számára - Tudom, hogy nem akartad bántani, és megmentetted a könyvtárat azoktól a barbároktól, hála neked nem lőtték szét az egészet - nyugtatgatja tovább, fejével pedig enyhén előre hajol, hogy szőrös arca is hozzásimulhasson Lily hajkoronájához.
-Mi lenne, ha inkább hazavinnélek? A motorom itt áll pár saroknyira...
~Az a rohadt könyvtár előtt nem volt motorbicikli tároló valamiért...mondjuk így utólag jobb is.~
-Aztán, ha még mindig van kedved hozzá, megszerzem neked a legnagyobb tortát, amit csak találunk, rendben? - Kérdi, és egy megnyugtatónak szánt mosolyt próbál erőltetni az arcára. Az újabb sírásroham már felkészülten éri őt, és már tudatosan öleli át szegény lányt, egyik lapát kezével többször is megsimogatja őt, a feje búbjától egészen a tarkójáig, ám ennél tovább valamiért nem merészkedik lefelé, de még oldalirányban sem.
-Köszönöm, de én odabent zokogok - hárítja el az ajánlatot, annak ellenére, hogy nagyon csábító lenne elfogadni azt az ölelést, csak épp...nincs rá idő! - Gyere! - Mégis elkapja a felé nyújtott kart, és megint húzza maga után a nőt. A motorja tényleg nincs messze innen, melynek ülése alól felkap egy bukósisakot, és azt átadja Lily-nek, majd felpattan a Harley-re, mintha egy igazi paripa lenne. - Aztán kapaszkodj erősen!
Felbőg a motor, és még messzebb kerülnek a tett színhelyétől. Rozsomák persze most is gyorsan hajt - a sebességhatár alatt szédül, ha egy ilyen járgány robog alatta - ám magához képest meglepően lassan, és óvatosan vezet, és most kivételesen még a piros lámpáknál is megáll...akkor mindenképpen, amikor van áthaladó forgalom.
-Ne félj, egyszer valaki törött kézzel ült így mögöttem, és neki sem lett semmi baja - próbálja biztatni - ma is él, ha jól hallom épp házasodni készül...
Azt az apróságot, hogy leesett a motorjáról, sőt, ő maga lökte le inkább elhallgatja előle. Nem szeretné, ha pánikolna emiatt, és neki egyébként sem kell attól tartani, hogy vele is megteszi ezt. Ha elárulja, hol lakik, egyenesen a lakásához, mennek, ha nem...akkor valami semleges, de távoli helyre viszi őt.
-Szóval...van még kedved ahhoz a tortához, vagy csak azt szeretnéd, hogy hagyjalak kipihenni a nagy ijedtséget? - Miután ezt kimondta, elgondolkodik egy kicsit, és ha Lily még mindig nem felel, hozzá teszi, a város alapzajától alig hallhatóan... - Illetve, ha nem szeretnél egyedül lenni, itt vagyok...

Rozsomák nagyon kedves volt. Vigasztalt, bátorított, még meg is dicsért, ami kifejezetten jól esett. Éppen ezért siettem annyira összeszedni magamat, hiszen az ilyen jó lelkű tettért mi lehet a jobb viszonzás, mint hamar megszabadítani a nyűgtől?
-Köszönöm - mosolyogtam rá kicsit még szipogva. - Így máris jobb. Sok embernek vagy a támasza, igaz? Elég gyakorlottnak tűnsz a vigasztalásban, biztos sokan fordulnak hozzád, ha valami gondjuk van. De ha nem akarsz sírni, akkor... hát én már abbahagytam, de azért mégis... hogy köszönjem meg? Megvan - csillant fel a szemem, és közelebb hajoltam. - Mit szólnál, ha én hívnálak meg a tortára? Úgy néztem, te is nagyon szereted.
Elfogadtam az ajánlatát, úgyis nagyon izgalmasnak tűnt motoron közlekedni (első alkalom volt). Lelkesen kaptam fel a felém nyújtott bukósisakot, és elhelyezkedtem Rozsomák mögött a kétkerekűn. Először csak a dzsekijébe kapaszkodtam, de ahogy elindultunk előrevetettem magam, és mindkét karommal szorosan átöleltem, hogy biztos fent maradjak.
Nagyon élveztem az utat, egészen elfeledkeztem a rossz hangulatomról, csak átadtam magam a pezsdítő örömnek, hogy ilyen hihetetlen gyorsasággal száguldottunk előre a motoron, ami medveszerű brummogással hozta a világ tudtára, hogy milyen klassz is most nekem. És egyáltalán nem féltem, mármint... de, féltem, de ez olyan jófajta félelem volt, mint amit az ember a hullámvasúton is érez. Fantasztikus volt.
-Juuuuujj, de szupiiii! - visítottam menet közben vidáman. - Mehetnénk egy távolabbi cukrászdába? Esetleg egy kicsit... gyorsabban?
Ha rákapcsolt, megint felujjongtam lehunyt szemmel (,,Juuuuuuujj!").
-Nem szeretném egyedül kipihenni a nagy ijedtséget, úgyhogy lássuk azt a tortát! - nevettem fel a kérdésére. - Vagy, ha tudsz valami más helyet, ahova szívesen mennél, nekem az is megfelel, csak olyan helyre menjünk, ahova lehet ezzel menni! De még nem szeretnék hazamenni, ha esetleg valaki utánunk jött... hát ennyire azért nem könnyíteném meg a dolgát. Persze csak, ha nem gond, nem akarlak feltartani.
Bárhova is mentünk, miután leszálltunk, annyira fel voltam dobódva, gondolom a hatalmas adrenalin lökettől, hogy úgy kellett kapkodnom a levegőt, mintha eddig futottam volna, és úgy méregettem a motort, mintha az valami csoda járgány lett volna.
-Hihetetlen! - meresztettem rá a szemem. - Motoron ültem. Én! Hű, ez nagyon klassz volt!

Furcsa, de az, hogy a lány megnyugszik tényleg boldogsággal tölti el, az a feltételezés pedig, hogy sokan fordulnak hozzá a problémáikkal, mert ő olyan nagyszerű és megértő hallgatóság lenne egy olyan széles vigyorra készteti őt, aminek hatására a szemtől a bölcsesség fogáig mindegyik kibújik egy kicsit üdvözölni a napot.
~Nem, HÁLA AZ ISTENNEK!!!~
-Néha megesik - feleli aztán szerényen - de hát kihez fordulhatnának szegény kölykök, ha nem az elvetemült tornatanárhoz, nem igaz?
A motor felé azért kicsit elgondolkodik a hallottakon. Lehet tényleg ő lenne a lelki támasza annak a sok embernek, akár akarja, akár nem? Lehet nem merő mazoizmusból fordulnak hozzá, hanem mert önhibáján kívül tényleg segít azoknak a sátánivadékoknak, akik kiteszik a a Xavier diákjait? És ez vajon azt jelenti, hogy a jövőben csak többen, és többen fognak hozzá fordulni, hiába utal rá a legkevésbé sem finoman, mennyire fontos számára az, hogy békén hagyják? A gondolattól kirázza hideg.

A motoron ülve aztán kellemesen csalódik utasában, kiről azt feltételezte volna, hogy reszketve szorongatja majd őt, görcsbe állt ujjakkal, hiába csupán csak súrolja felülről a sebességkorlátozást, ám ehelyett éljenez, és még biztatja is őt, hogy gyorsabban menjen, ő pedig boldogan teljesíti a kérését.
~Már megint ez az idióta vigyor..mi a pokol ütött ma belém?~
-Kapaszkodj - utasítja Lily-t, aztán szép lassan előre dől, és elszántan vicsorít az előtte fekvő útra. Gázt ad, és olyan messze hagyják maguk mögött a sebességkorlátozást, amennyire acélos paripája csak bírja, mire a szél visítva süvít el mellettük, az autókból pedig csak egy folytatólagos maszat marad két oldalukon, de még az épületekből sem lehet sokat kivenni. Olyan az egész, mintha egy szürreális alagútba érnének, ahol nincs többé más, csak ők ketten, és a szédítő sebesség, egészen addig, amíg egy enyhe emelkedőhöz nem érnek.
-Nézz balra! - Kiáltja hátra, és ha Lily követi az utasítást, láthatja, amint a táj újra kinyílik előttük, és a híd legszélső sávjáról a Hudson folyó csillogó víztükrének csodálatos panorámája tárul a szemei elé, az egyetlen dolog, ami még ennél az észveszejtő tempónál sem szökik el a látómezejéből egyetlen pillanat alatt.
~Szóval, menjünk egy kicsit messzebb? Nem probléma.~

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Lily vasárnap reggelét ha nem is tette tönkre, de mindenképpen megzavarta az sms, amit a főnökétől kapott. "Kérem, haladéktalanul jelenjen meg az irodámban. A felmondási eljárást hátráltatja egy aláírásra váró papír. E nélkül nem tudjuk elbocsátani Önt." Rövid és szűk szavú, barátságtalan sms. A könyvtár vezetője nem kedvelte különösebben Lilyt, főleg nem azóta az incidens óta azzal a roppant neveletlen és rosszul öltözött férfival.
Amennyiben Lily eleget tesz a kérésnek, és ellátogat a könyvtárba, először semmi szokatlant nem tapasztal. Az épület üres, és csak az egyik oldalajtó van nyitva, amin bejuthat. A nagycsarnok is üresen ásít: a gépek pittyegése, a cipőtalpak halk surrogása hiányzik, és a könyvlapok zizegése. A csend mély. A könyvtárban mindig csend van, de az hangos csend, megöltik az apró zajok. Lily még sohasem hallhatott itt ilyen mély, ilyen tökéletes csendet.
Lily, ha egy pillanatra a lába elé néz, furcsa dolgot vehet észre. A padlón három sötét csepp éktelenkedik. Azon a padlón, amit mindig olyan kínos figyelemmel takarítanak. Az ember hihetné épp egy tollból kifolyt tintának, vagy valamilyen lopva becsempészett étel szószának is. De a vért valamiért ösztönösen felismerjük. Három apró csepp valami a padlón. Kétségkívül vér. Távolabb még egy. Majd kettő. Azután egy kisebb tócsa.
Mit tesz vajon Lily? Azonnal megpróbál segítséget hívni, vagy annak szellemében, hogy a nyomok végén valaki segítségre szorul, követni kezdi a vérrel rótt térképet?

Nagyon izgatott voltam. A munkahelyemen felmondtam, a lakáspapírokat elintéztem, a cuccaimat összecsomagoltam, és már két megtermett bőrönd, meg egy rakás doboz között kellett csupán lavíroznom, hogy közlekedni tudjak (ez utóbbiakban voltak a könyveim). Az olyan dolgokon, amik az enyémek voltak, de már nem volt rájuk szükségem (bútorok, tévé, konyhai felszerelések stb.) az internet segítségével túladtam, így mégsem üres zsebbel kellett kezdenem az új életemet. Nem sokkal azután, hogy felébredtem, már meg is érkezett a vevő, aki az ágyamat vette meg kétszáz dollárért, így már tényleg csupán a beépített bútorok maradtak meg a lakásban. A taxit délutánra kértem, addig volt még időm bőven.
És mintha csak erre a gondolatra várt volna, megszólalt a mobilom, és kiadta azt a tripla tücsökciripelés hangot, ami azt jelezte, hogy sms-em érkezett. ,,Egy aláírásra váró papír!" Viccelnek velem? Ezen akadnak fel? Egy aláíráson? És pont ma?! Zseniális! De hát mit volt mit tenni, el kellett indulnom. Ne ezen múljon a szabadulásom! Pedig úgy terveztem, hogy amikor legközelebb átlépem a küszöböt, akkor már örökre elbúcsúzom ettől a kis jégveremszerű egérlyuktól. No, de akkor a könnyes búcsú várat még magára. Ezt gyorsan letudom, aztán már tényleg csak annyi dolgom van, hogy várjam a kocsit, ami elvisz minket Inimmával a Xavierbe.
Egy gond volt csupán. A könyvtár teljesen üres volt. Nem egészen tudtam ezt hova tenni, hiszen, bár vasárnap volt, még nyitva kellett volna lennie. De sehol senki. A kávézó rész kihalt volt, a kölcsönző pult mögött nem ült senki, sehol egy olvasgató, könyvek közt eltévedt, kóválygó látogató, egyáltalán sehol senki. Nagyon nem tetszett ez nekem. Mikor legutóbb így láttam ezt a helyet, ráadásul nem is olyan régen, a látogatók és az itt dolgozók odafent reszkettek lőfegyverektől fenyegetve, rám pedig idelent fogtak két puskát is, és azt hittem, Logan halott.
A gyanús apró cseppeket észrevéve a földön, megtorpantam.
Vér!
~Ugyan, ne legyél nevetséges, Lily! Nem egy western filmbe csöppentél! Ez egy könyvtár, szóval nyilván csak kilötykölte valaki a vörös tintát!~
Ez a gondolat sokkal tetszetősebb volt, mint az első, és bár azt nem indokolta, hogy miért nincs itt senki, azt már egyértelműen mutatta, hogy valaki azért mégiscsak van itt, hiszen a... folyadék, még nem száradt meg. Eszemben sem volt hozzáérni, megszagolni, bár úgy talán biztosabbra mehettem volna, de talán éppen ezért nem tettem. Ha mégiscsak vér, még egy kicsit hadd higgyem azt, hogy mégsem az.
Inkább követtem az útvonalat, amit megrajzolt előttem, hogy megtaláljam a forrását. Akár egy súlyosan sérült embert, akár egy kiborult tintás üveget. Az ellen viszont sajnos semmit nem tudtam tenni, hogy bár elszántan ismételgettem magamban, hogy Nem vér! attól még a szívem a torkomban dobogott, és a lélegzetvételem is egyre szaporábbá vált.
-Inimma! - suttogtam, mire a kismadár azonnal megjelent, és engedelmesen rászállt kinyújtott, kissé reszkető mutatóujjamra. - Örülnék neki, ha most nem hagynál egyedül.

Lily úgy döntött, követi a nyomokat, bár makacsul igyekezett meggyőzni magát róla, hogy amit lát, az nem vér. Azonban az irodákhoz vezető lépcső aljában, ahol jókora tócsa vörös folyadék áztatta át a szintén vörös szőnyeget, amit a lépcső fokaira terítettek, aligha kételkedhet ebben tovább. Ha csak nem a száján át veszi a levegőt, orrát megcsapja a vér édeskés, fémes szaga.
Bármi vagy bárki is hagyta ezt a nyomot, úgy tűnt, ezen a ponton megpihent. Talán a sérülése gyengítette le... Elég súlyos sebnek kell lennie ahhoz, hogy ennyire vérezzen.
Lily talán megfontolná a menekülést, főleg, miután meghallja (mert a néma épületben feltehetően meghallja) azt a zajt... Odafent egy ajtó ütemesen, lassan nyílik és csukódik. Egyforma időközönként kattan a zár, s az ajtó sarokvasai szörnyű, túlvilági hangon nyikorognak. Katt... Hátborzongató nyikorgás... Katt. Aztán újra, mint valami ostoba, végtelenített hangfelvétel...
Szóval, ha Lily fejében megfordulna, hogy elmenekül, sajnos elkésett. Az ajtó, amin át érkezett, jól hallható kattanással záródik kulcsra, holott senki sincs a közelében. Ahogy kulcs sincs a zárban. Odafent nem hallgat el a dobhártyát kaparó, rémítő zaj. De egy másik hang is keveredik bele... Halk, visszhangos, gyenge szó, ami mintha egy nagyon hosszú folyosó túlsó végéből szólna...
- Segíts... Segíts... Segíts...
A hang is az emeletről jön, talán épp abból a szobából, aminek az ajtaja olyan hátborzongató hangokat ad ki... Nos, Lily, mit teszel?

Féltem. Hát hogy ne féltem volna? Hiszen akármennyire is igyekeztem meggyőzni magamat, hogy az ott nem vér, csak tinta, attól még valahol mélyen, amiről próbáltam elérni, hogy tényleg minél mélyebben legyen, már tudtam, hogy az ott visszavonhatatlan bizonyossággal vér, és semmi más. Innentől kezdve már felesleges is volt áltatnom magam, hiszen már nem volt mivel. Főleg, mikor a lécsőn észrevettem azt a nagy tócsát.
Leguggoltam, és tétován kinyújtottam felé a kezemet, hogy mégis megérintsem. Mielőtt azonban az ujjam elérte volna, fentről valami furcsa hangot hallottam. Olyan váratlanul ért, hogy akaratlanul felsikkantottam, és hátrahőköltem, hogy majdnem lebucskáztam a lépcsőn. A korlátba kapaszkodva álltam fel ismét, és felfelé tekintettem, hogy lássam, mi adja ki ezt a különös, és valamiért nem sok jóval kecsegtető zajt, ami képtelen volt elhalni.
-Inimma, menj fel, nézd meg, hogy mi az!
Inimma ment is, ahogy kértem, én pedig óvatos léptekkel követtem. A kismadár hamarosan visszatért, és megvadult csiripeléssel körözött a fejem körül.
-Remek - morogtam az orrom alatt. - Ezek szerint nem csak a huzat. Ez... Maradj csendben egy picit! Azt hiszem, hallok valamit!
A kanári rárepült a vállamra, szófogadóan elnémult, s kicsit előredőlt, mintha ő is fülelt volna. Először nem értettem, mit akar mondani az idegen, egyáltalán, hogy akarom-e tudni, de egyenlőre jól hallható volt a távolság, úgyhogy talán nem volt mitől félnem. Mikor pedig végre ki tudtam venni, milyen szót formázott meg újra és újra a szája, már egyáltalán nem féltem, sőt, inkább pont összeszedtem magam, mivel ha én talán nem is, de valaki más nagy bajban volt, amit a vér mennyisége mellett a segélykérése is jelzett.
Felszaladtam, és követtem a zajokat, hogy megtaláljam, hogy megtudjam, mi történt, és segítsek, ha tudok, anélkül, hogy tudtam volna, mi felé rohanok, és mennyi esélyem van bármivel szemben, ami odafönt várt. Hamar rájöttem, mitől zsongott úgy be Inimma, hiszen a vért nagyon nem szerette a kismadár, itt pedig volt abból bőven. De most nem foglalkozhattam ezzel Csak találjam meg azt a valakit, csak érjek oda időben, csak ne legyen már itt az, aki ezt tette vele!

Lily apró kis sikolya hosszú másodpercekig visszahangzott a falak között. Pattogott faltól falig, akkor is őrizve a belé rejtett riadalom hangját, mikor az már talán el is múlt a nőben, aki útjára engedte a sikolyt...
Ahogy Lily felér az emeletre, láthatja, hogy hogy Inimma riadalma bizony bőven meg van alapozva. Itt még több vér van a földön, és a földszinti, már-már szolid nyomokkal ellentétben idefent a falakra is jó adag fröccsent belőle. De ami a legfurcsább, az a négy, résnyire nyitott ajtó. Ezekkel szemben van a folyamatosan csapkodó ötödik, ami most, hogy Lily a folyosóra lépett, egyszeriben mozdulatlanná dermedt.
Egyetlen másodpercig csend volt. Aztán a folyosón hideg szélroham támadt, és a négy, még nyitott ajtó becsapódott. És akkor jött a hangzavar...
Furcsa hangok voltak. Ahelyett, hogy egyetlen, összeolvadó zajjá álltak volna össze, valahogy mégis könnyen kivehetőek voltak külön-külön is.
A Lily bal oldalán lévő ajtó mögül rekedt, férfihangon szóló könyörgés szűrődött ki.
- Kérem, ne... Ne bántson... Van pénzem... Kérem, ne tegye... Nagyon kérem, gyerekeim vannak...
Ezzel szemben volt egy raktár. Onnan ütemes, folyamatos puffogás hallatszott ki, mintha valaki egymás után, szabályos időközönként dobálná le a polcokról az ott lévő könyveket. Ez a hang egyértelműen közeledett az ajtóhoz...
Ez mellett egy iroda állt. Lilytől ez az ajtó már kicsit messzebb volt. Mögüle síró kislány hangja hallatszott.
- A mamámat akarom... Kérem, valaki vigyen el a mamámhoz...
A negyedik ajtó, mely a kislány ajtajával szemben volt. Egyszerűen csak kinyílt. Kékes lidérfény villogott odabent, és valaki eszelősen kacagott.
Az utolsó ajtón, ami Lilyvel szemben állt, egy fekete, füstölgő folt jelent meg, azzal fenyegetve, hogy az ajtó előbb vagy utóbb meggyullad.
A folyosó szőnyege tocsogott a vértől. Egyértelmű volt, hogy ezen az emeleten valami szörnyű dolog történt, és történik még most is.
Lily megteheti, hogy visszafordul, és lemegy a földszintre. De megnézheti azt is, mi van az ajtók mögött...

Inimma ajtóról ajtóra szállt, és egyre hangosabban, egyre hisztérikusabban csipogott, mintha közvetíteni akarta volna a bent történő borzalmakat. Nagy kár, hogy nem tudtam kanáriul, így nekem is be kellett kukkantanom a szobákba, hogy lássam, honnan ezek a vérfagyasztó hangok. Csak remélni tudtam, hogy magyarázattal szolgálnak a sok vérre körülöttem, ami cseppet sem segített megőrizni a nyugalmamat, de lehetőleg olyan magyarázattal, amiben nem szerepel senki halála.
Bezzeg legutóbb itt volt velem Logan! Most is nagy hasznát venném, de még felhívni sem tudom, mert nem hoztam magammal mobilt. Akkor még úgy gondoltam, hogy erre a kb. fél órára tudom nélkülözni. Hát rosszul gondoltam! Most itt vagyok teljesen egyedül ezekkel a rémisztő furcsaságokkal.
Persze vissza is fordulhattam volna, elég nagy volt a kísértés, de hát nem lettem volna ember, ha jelen helyzetben akár csak egy lépést meg tudtam volna tenni hátrafelé enélkül, hogy a kíváncsiság ne húzott volna vissza. Látni akartam, mi folyik itt, már csak azért is, mert még azt sem zártam ki, hogy csupán a volt kollégáim akarnak még utoljára megviccelni.
-Hello! - próbálkoztam, és bár határozott, hangos kiáltásnak szántam, csak satnya, szánalmas egércincogásra futotta. - Van itt valaki... aki nem akar bántani?... Kérem... hahó!...
A hangok furcsa szavakká álltak össze. Bár kérlelő, vagyis engem közvetlenül nem fenyegető szavakká, mégis majd elájultam a félelemtől, amikor meghallottam, mit mondanak a... Kik ezek? Leginkább a mamája után vágyakozó kislány hangja fogott meg. Nehogy már egy gyereket is bántsanak!
Egyenesen az őt rejtő ajtóhoz siettem, hogy megnézzem, ki van odabent!
-Inimma, őrködj, amíg vissza nem jövök - suttogtam a madárnak, majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset, és benyitottam a szobába. - Hahó! Gyere elő nyugodtan! Ne félj, nem bántalak.
~Ugye te se engem?~
Azt ugyan nem tudtam elképzelni, hogy miként árthatna nekem egy kislány, de aki olvasott már Stephen King regényeket, tudhatja, hogy a pici gyerekeket sem kell lebecsülni. Viszont, ha bajban van, nem hagyhatom itt, elvégre én is teljesen kivagyok a rémülettől, akkor ő már milyen állapotban lehet? És ha még meg is sérült?
~Logan, miért nem vagy itt velem?~

Lily a kislány szobájához siet. Inimma, ahogy a nő kért, odakint őrködik. A madár nyugtalan. Emberinél sokkal kifinomultabb madárösztönei veszélyt jeleznek, és nem súgnak, hanem egyenesen ordítanak. De nem hagyja el az Embert, az ő Emberét. Inimma őrködik.
Lily mögött pedig becsukódik az ajtó. Ha ijedtében rögtön a kilincset kezdené rángatni, csalódnia kell: az ajtó zárva van Kulcs pedig sehol.
Sötét van a szobában. Lily azt is hihetné, hogy teljes sötétség, de idővel, talán, mert a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, talán, mert az a fehér ruha mintha maga is tompa fehér fénnyel világítana, észreveszi a kislányt.
Nem lehet több ötévesnél. Alacsony, szőke haja pedig hullámosan omlik a vállára. Arcán könnyek maszatos nyoma. A sarokban áll, mint aki fél valamitől, és el akar bújni ott, ahol nincs semmiféle búvóhely.
Lily emlékezhet rá, hogy mi volt ebben a szobában korábban, egészen máig végül is itt dolgozott. Mindenesetre ha keresné is ezeket a tárgyakat, egyiket sem lelné meg. A szoba üres, sötét, és ablaktalan: a sarokban a pityergő kislány, a szoba közepén pedig egy nagy, embermagas, ovális tükör. Semmi misztikus nincs benne. Nem lebeg a levegőben, nem jelennek meg benne arcot... Csak egy tükör.
- Segítesz nekem, néni? A mamám... A mamámat ellopta a tükör...
Amennyiben Lily a kislányra pillant most, vagy eddig is őt nézte, esetleg már oda is ment hozzá, a következőt tapasztalhatja: a kislány egyszeriben elkezd kifakulni. Akárha egy filmes trükköt nézne, előbb csak áttetszővé válik, majd eltűnik. Közben vidáman kacag, és a fehér ruha a földre hullik. De már nem fehér: megsárgult, szakadozott, látszik már, hogy nagyon öreg.
- Becsaptalak, néni!- kacagja a testetlen kislányhang - Nincs is nekem anyukám! És most téged is megesz a tükör, mint engem!
A ruha Lily szeme láttára lesz egyre sárgább, szakadozottabb, öregebb, végül,mint az évtizedes papír, összetöredezik. A kislány szellemhangja egyre messzebbről és messzebbről nevet, mintha távolodna Lilytől egy hosszú, visszhangos folyosón.
Lily ismét döntés előtt áll. Megpróbálkozik az ajtóval (ismét?), vagy szembenéz azzal, amit a szoba közepén álló tükörben láthat meg?

Alig léptem át a küszöböt, az ajtó máris becsukódott mögöttem, és hiába próbáltam ismét kinyitni (hivatalosan csak azért, hogy Inimma is bejöhessen, valójában azért, mert halálra rémültem), meg sem moccant, pedig nem volt a zárban kulcs. Ez persze egyáltalán nem segített hozzá ahhoz, hogy megnyugodjak, ahogy az sem, hogy még világítás sem volt a szobában, pedig, mint az őrült kattintgattam a villanykapcsolót.
Ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, néhány dolgot fel tudtam fedezni. Mint példásul a polcokon nem sorakoztak az elromlott fénymásolók, pót-tintapatronok, papírhalmok, már csak azért sem, mert polcok sem igen akadtak. Pedig itt kellett volna lenniük. De semmi sem volt itt, csak egy nagy tükör.
De nem ez volt a legnagyobb gond. Egy kiürített szoba még nem nagy dolog. De az a kicsi lány, aki ott vacogott a sarokban, már annál inkább említésre méltónak volt mondható. Valahol már én is a különös kép részévé váltam, hiszen itt álltam a falhoz lapulva, én a felnőtt fehér ruhában, szőke hajjal, és félelmemben reszkettem, mint a nyárfalévél, a másik oldalon pedig ott volt a szintén fehér ruhás, szőke kislány, aki szintén a falhoz lapulva reszketett félelmében, mint a nyárfalevél. Mint valami nagyon gonosz szembesítés. ,,Tessék, ennyi év alatt semmit sem változtál, csak egy kicsit magasabb lettél, bár itt sem nagyon erőltetted meg magad!"
-Segítek, persze... amint elmagyarázod nekem, mit értesz azalatt, hogy elnyelte a mamádat a tükör.
Akármennyire is rászorultam volna én is a nyugtatgatásra, próbáltam összeszedni magamat, hiszen a gyerek sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt, mint én. Most nekem kellett a nagynak és erősnek lennem, még akkor is, ha már ennek a gondolata is megrémített. Közelebb mentem hozzá, hogy mondjak neki valami vigasztalót, de ahogy közelítettem, elkezdett megváltozni. Előbb ő maga. Halványodott, aztán teljesen eltűnt. Közben pedig már nem is volt rémült, hacsak nem találta a félelmét valamiért roppantul viccesnek, ugyanis úgy nevetett, mint akit csiklandoznak. A ruha pedig, amit a kislány maga mögött hagyott, eddig vakító fehér volt, most rongyos és megsárgulttá vált. Akár egy mosóporreklám visszafelé tekerve.
-Ne, ne, ne! - motyogtam magam elé elszörnyedve vadul rázva a fejemet, ahogy meghallottam a kislány immár cseppet sem segítséget kérő szavait.
Rémülten ugrottam vissza az ajtóhoz, és minden erőmmel nekiláttam feszegetni. Ki akartam jutni, magam mögött akartam hagyni ezt a helyet mindörökre, és az istenért! Minél távolabb maradni attól a tükörtől!...

Lily a pánik határán imbolyog, ha az át nem ölelte máris nyúlós, nyálkás csápjaival. Inimma odakint rémülten csipog, de nem biztos, hogy ezt Lily meghallja, miközben az ajtót rángatja.
Aztán Inimma egyszer csak elhallgat. Mintegy varázsütésre. Olyan, mintha... Mintha egyszerűen már nem lenne ott. De a zaj odakintről nem hallgat el.
Kopp. Kopp. Kopp. Katt. Kopp. Kopp. Kopp.
Valaki van odakint.. Az ajtó halk kattanással jelzi, hogy immár ki lehet nyitni.
Kopp. Kopp. Kopp.
A kislány testetlen hangon még egyszer felkacag.
- Lily néni, most aztán jaj neked! Odakint van a régi szörny!
Kopp. Kopp. Kopp. Valaki még mindig áll, vár, várja hogy Lily kinyissa az ajtót és kilépjen a folyosóra, hogy aztán... Mi történjen? Mit akarhat az idegen? Megmenteni őt? Miért nem szól egy szót sem?
Kopp. Kopp. Kopp.
Nem... Talán mégsem ő a hős megmentő. Akkor? Talán az a szerencsétlen próbálja kopogással magára vonni a figyelmet, akinek a vérét Lily idáig követte?
Kopp. Kopp. Kopp.
Vagy az is lehet, hogy az áll odakint, aki azt a vért fakasztotta? Gonosz szemű gyilkos, kezében véres pengéjű kés, aminek markolatgombjával kopog az ajtón?
Kopp. Kopp. Kopp.
Bármi lehet. Bárki. És Lily csak egy módon tudhatja meg az igazságot: ha kinyitja azt az ajtót.
Persze a nő dönthet úgy is, hogy a szobában marad. Idebent csend van... Vagy... Mi lehet ez? Ez a zúgás, ami belevegyül a kinti zajba...
Kopp. Kopp. Kopp.
A zúgás... És, ha Lily jól figyel, azt is észreveheti, hogy a tükör lapja mintha világítana. Enyhé, de szép, fehér fénnyel. Olyan fehér fénnyel... Amilyen fehér a kislány ruhája is volt.
Kopp. Kopp. Kopp.
- Lily Gage... Látlak téged...
Ez a hang nem odakintről jön. Szó sincs róla. A tükör. Csak az lehet. Ahogy a szavak értelmet nyernek, pulzál a fehér fény is, a féy, ami egyre erősebb lesz...
- Lily Gage... Nézz ide... Nézz ide rám... Segíts rajtam...
Kopp. Kopp. Kopp.
Lily megint két cselekedet között választhat. Kinyithatja az ajtót, vagy belenézhet a tükörbe... Vagy tehet valami egészen mást is... Csak rajta múlik, kikeveredik-e innen.

Furcsa zaj hallatszott odakintről. Kopogás. Kattogás. Akárki lehetett. Barát. Ellenség. Áldozat. A pánik kellős közepén persze csakis ellenségre gondoltam, úgyhogy egyenlőre meglapultam. Még akkor is, amikor az ajtó zárszerkezete az én pártomat kezdte fogni, és végre kinyithattam volna az ajtót.
Mint a rab, akit bezártak az ablaktalan tömlöcbe, de egy kis résen azért beszűrődik egy kis napfény, úgy jelentette nekem Inimma csipogása és szárnyverdesésének halk surrogása az egyetlen szalmaszálat, ami még megmaradt nekem, hogy még azért van remény, hogy egyben kikeveredek innen, nem is áll az egész világ ijesztő rémségekből. És most ez szűnt meg, ahogy a kanári elhallgatott, és én ott maradtam egyedül a sötétben, borzalmas hangokkal, árnyakkal, fenyegetésekkel körülvéve.
-Inimma! Inimma! - kiabáltam kétségbeesetten, ahogy ököllel vertem az ajtó lapját. - Inimma, felelj! Hol vagy? Gyere vissza! Ne hagyj itt, hallod? Gyere vissza!
Persze mit is tehetett volna, még akkor is, ha ott lett volna? Hiszen csak egy kismadár, nem tudhatott megvédeni engem ezektől a szörnyektől, amikről még én sem tudtam, hogy micsodák. De kellett nekem valaki, bárki, aki nem akart bántani, aki velem volt, aki ha tudott, azért segített, de legalábbis nem hagyott magamra. Ráadásul Inimma a barátom volt, az én kismadaram, úgyhogy a közelsége annál többet jelentett nekem, főleg most, ebben a helyzetben.
De egyedül voltam. Inimma eltűnt. Ez és a kislány egyre rémesebb kacagása, szavai, amelyeket hozzám intézett, valamint a különös fény, ami a tükörből áradt, mind arra sarkalltak, hogy feltépjem az ajtót, és kirohanjak. Ott legalább volt rá esély, hogy mégsem ártó szándék vezérli az ismeretlen kopogót. Itt bent biztos meghalok. Szinte fuldoklásszerű zihálással futottam ki a folyosóra.
-Inimma! Inimma, gyere elő!

Lily kiront a kísérteties szobából. Talán egy emberre számít, vagy egy szörnyetegre, a rémfilmek Frankenstein- szörnyetegére vagy Nosferatujára... De csalódnia kell. Egy szörnyeteg, boszorkány, kísértet vagy vámpír sem áll a folyosón. Illetve... A kísértetek talán még ne zárjuk ki. Lévén, hogy a kopogás nem szűnik meg, talán ez lehet a megfejtés... Nyughatatlan lélek.
Kopp. Kopp. Kopp.
Azonban a folyosó néptelen. A testetlen kislány is hallgat, talán csak odabent, a szobában van hatalma, a tükör mellett...
Az ajtó becsukódik, majd kivágódik Lily mellett. Ha nem fél odanézni, láthatja, hogy újra a régi berendezés, meghibásodott fénymásolók, tintapatron-csomagok töltik meg a kis raktárat. A tükör eltűnt. Épp csak az egyik elvileg rossz fénymásoló okádja magából a kislány képeit, egyiket a másik után, zöld fényt vetítve a sötét falakra...
Inimma nem tűnt el nyom nélkül. Az ajtó és a kerete közé egy apró, sárga toll szorult. Melyik ajtó? Az, ami mögül még mindig hallatszott a rettegő, könyörgő férfihang. És a nevetés... Hideg, éles kacaj, egy rémalak örömtelen kacaja.
A folyosó nyugodt, leszámítva a kísérteties kopogtatást.
Kopp. Kopp. Kopp.
Lassan, mindig ugyanabban az ütemben. Nem közeledik, nem távolodik. Csak van.
Vajon Lily Inimma után megy? Vagy elég volt neki mára az izgalmakból, és megpróbál elmenekülni?

Végre kint voltam! Azt ugyan nem tudtam, mennyire könnyíti ez meg a helyzetemet, esetleg oldaná meg, de egyenlőre legalább a bezártságérzéssel nem kellett küszködnöm. Viszont a teljes zavarodottsággal igen, mert ahogy nagyon bátran, tetőtől - talpig reszketve visszatekintettem, hogy ugye nem követett onnan senki, a raktár megint régi képét mutatta, úgyhogy ha végre megjelenne itt valaki mellettem, hogy ne legyek egyedül, aztán magyarázhatnám neki, hogy higgye el, az előbb még nem volt ott semmi, csak egy kislány, aztán csak a hangja meg egy szakadt ruha, a szoba közepén meg egy kísérteties fényű tükör. Én sem voltam már biztos benne, hogy nem csak az ijedtség miatt képzelődtem.
De nem! Ott volt láttam, hogy ott volt! Vagyis, hogy pont nem volt ott! Csak az, aminek nem kellett volna, aminek meg igen, az nem volt. Tényleg! Tényleg?
Na jó, fókuszáljunk arra, amiben biztos voltam: Inimma. Nem volt sehol. Az egyik ajtó résében megtaláltam az egyik sárga kis tollát, de ezzel semmire sem mentem, hiszen nekem nem egy része, hanem az egész madár kellett. Lehet, hogy bement abba a szobába, ami az ajtó mögött volt? Elképzelhető? Képes volt ezt tenni velem, amikor én már az ablakon is szívesebben ugranék ki, mint akár csak egy percet is tovább itt tölteni? De ha nem is akart, ha nem önszántából ment be oda... akkor segítségre van szüksége.
Csak ez a kopogás maradna abba!
Egy férfi beszélt. Halkan. Kérlelőn. Valaki pedig nevetett. Ahelyett, hogy segített volna neki.
-Hahó! - nyitottam be a szobába remegő térdekkel. - Van itt valaki? Inimma! Itt vagy? Hahó, kérem, hallottam a hangját! Hol van? Ne féljen, nem bántom. Segíteni jöttem.
Ezúttal makacsul fogtam a kilincset, és nyitva hagytam az ajtót. Nem mentem beljebb, biztosra akartam venni, hogy most nem fognak bezárni. Akárki is volt az az előbb. Csak fogni akartam Inimmát, és ha tudtam, a jajgató férfit, és eltűnni innen.
Miért nem jön senki?!

Sarah-nak és Rozsomáknak

Rozsomák valószínűleg a sebességkorlátozásra nem igazán figyelve repeszt végig az utcákon, hogy minél előbb érjen a könyvtárhoz. A lány, akit oly könnyen a szívébe zárt, talán veszélyben van... Az is lehet, hogy halálos veszélyben. Arra még gondolni sem igazán akarhat, mint ahogy más sem tenné, hogy mi van, ha Lily már nincs veszélyben... És nem is lesz soha többé.
Rozsomák nyilván nem is sejti, hogy egy másik útvonalon, némileg lemaradva tőle egy barátja igyekszik éppen ugyanoda. Sarah járműve is falja a kilométereket, bár őt alighanem inkább a kíváncsiság hajtja, és nem az aggodalom. Talán ha tudta volna, miféle dolgokkal kell szembenéznie és kiken kell segítenie, jobban siet, és nem buszra száll, hanem kölcsön kéri az egyik iskolatársa autóját.
Két mutáns, két erős, szinte legyőzhetetlen harcos tart egy egyszerű, régi, bár híres könyvtár felé, nem tudván, mi várhat ott rájuk. Fogalmuk sincs, miféle veszély leselkedik ott a testükre és az elméjükre...
Nem meglepő, hogy nem egyszerre érnek a könyvtárhoz. Logan már ott van, ha a megfelelő oldalbejáratot használta, már rég be is jutott az épületbe, ahol aztán nem sok jó fogadja. Ő nem áltathatja magát azzal, hogy azok a nyomok, amiket lát, nem vérnyomok, hisz tisztán érzi a vér szagát. Hall is valamit... Ezúttal a könyvtár márványpadlóját karistolják a láthatatlan kések vagy karmok, és a jelenség megint őt követi, bármerre veszi is az útját, de utol egyelőre nem éri.
Sarah talán óvatosabb, mert nem siet és nem is kimondottan aggódik. Ha körülnéz, valószínűleg felfedezi Rozsomák motorját. Talán ráismer, talán nem. Egy bejárat sincs nyitva, amin át bejuthatna. A könyvtár őt már nem akarja beengedni. De vannak ablakok, pár pinceablak is, és néhány nem túl magasan... Sarah, ha akar, ott próbálkozhat.

Három méter hosszú féknyomot hagy maga mögött, mikor befarol a könyvtár parkolójába, és ezúttal azzal sem vesződik, hogy rögzítse a járgányt valamihez, épp csak a kulcsot veszi ki belőle, és bár eszében van, hogy talán vigyázni kéne rá, hisz lehet szükség lesz még rá, amikor mondjuk elmenekülnek innen, mégis csak a csodának köszönhető, hogy nem törik bele, amikor kirántja a helyéről. Nem törődik vele, hány rajongót szerzett magának az imént, sem pedig azzal, ki áll az útjában, amikor ő egyenes vonalban tör előre, félrelökve a parkolóőrt, aki megpróbálja feltartóztatni.
~Vér...már megint. ~
Nem, nem szabad arra gondolnia, mi van akkor ha...már így is úgy viselkedik, mint egy elmebeteg. Inkább kirántja karmait, és arra kezd koncentrálni, mennyivel több vér lesz még itt, ha végre hajlandó felbukkanni az, aki a karmolásnyomokkal dekorálja ki mögötte a padlót.
~Állítólag az agy még öt másodpercig életben van lefejezés után. Ha ez igaz, a tréfamesterünknek tényleg 7 másodperc az élet, onnantól kezdve, hogy megtalálom.~
Megpróbálja Lily-t az illata után követni, ha pedig az csődöt mond, jobb híján az a pult felé igyekszik, ahol először találkoztak.

Mondhatni igazán kíváncsi voltam, hogy mi a fene folyik abban a Könyvtárban, ha folyik egyáltalán és nem valami tréfás mutáns szórakozik velem, mert akkor biztos nem fogom annyiban hagyni és felkajtatom, ha napokba telik is és kicsit elbeszélgetek vele, hiszen az még hagyján, hogy velem szórakozik, de hogy a kicsiket is belevonja, az már túl megy azon a bizonyos határon.
A busz végre megérkezik a Könyvtár előtti megállóba és én egyből a főbejárat felé indulok, amikor egy ismerős járműre leszek figyelmes, hiszen ezt elég nehezen lehet összekeverni másikkal.
~ Logan? Mi a csudát keres itt? És, ha ő itt van, akkor ki lehet veszélyben? ~ ötlik fel bennem a gondolat és most már kevésbé hiszem, hogy valami átverés áldozata lennék. Rozsomákról meg nem feltételezem, hogy ő viccelődne így velem.
Az ajtó meglepő módon zárva volt, pedig még a kiírt nyitvatartási idő szerint nagyon is nyitva kéne lennie. Ez sem volt normális. Ezért aztán körbejártam az épületet, hátha találok valami oldalsó, vagy hátsó bejáratot. Találtam is, csak épp mindegyik zárva volt.
Próbáltam belesni az ablakon, de a teljes kihaltságon kívül nem láttam semmit, pedig ha mást nem Logan-nak bent kellett volna lennie.
Most már a végére akartam járni a dolognak és nem akartam dolgom végezetlenül elmenni, így kisebb lelkiismeret-furdalás után betörtem az egyik pinceablakot és beugrottam a sötét helyiségbe, hogy onnan jussak fel a könyvtárba.

Lily:
Odabent, a szobában sötétség honol. De aztán kékes fény villan... És Lily láthatja, hogy ezúttal bizony egy csúnya átverés áldozata lett. Odabent nem volt más, mint egy régimódi, lábakon álló, nagy tévékészülék, ami újra és újra egy régebben nagy népszerűségnek örvendő varázslófiúról szóló film egy jelenét ismételgette. A képernyőn egy csúf, kopasz, fehér arcú és kígyóorrú férfi hadonászott egy fapálcával, és egy zöld fénynyalábbal újra és újra halálba küldte a könyörgő mellékszereplőút. Ezután pedig torkaszakadtából nevetett a maga irritáló, éles hangján.
Inimma megbűvölten repdesett a tévé előtt. A jelenet újrakezdődött. Ezúttal azonban, ha Lily esetleg már megnyugodott volna valamelyest, ismét hatalmába kerítheti az ijedtség. A rémalak ugyanis most ügyet sem vet az előtte térdeplő férfire. Egyenesen a kamerába néz... Vagy talán kifelé, a való világba?
Ez utóbbi látszik valószínűnek, mert a kígyóarcú így szól hideg-szelíd hangján:
- És most te következel, Lily Gage. Felkészültél a halálra? A gyors halál kegyében részesítelek...
Inimma ijedtében Lily markába röppen, így már nincs akadálya annak, hogy a lány rácsapja az ajtót a hátborzongató tévére. Csakhogy a folyosóról, egészen pontosan a lépcső felől súlyos lépéseket hall...
Megkockáztatja vajon, hogy odakint valami újabb rémségbe fut bele, vagy itt bent marad a látszólag ártalmatlan, bár ijesztő házimozival?

Rozsomák
Logan-t egyelőre legalábbis úgy tűnik, nem fenyegeti közvetlen veszély. Az ablakokon beszűrődő napfény meg-megcsillan a férfi karmain. Ha szán némi figyelmet az őt követő, mindeddig ártalmatlan karmolásnyomnak, különös dolgot vehet észre. A felszakadó márvány vonala igazából nem is követi őt. Néha elkanyarodik, majd visszatér, aztán újabb vargabetűt tesz... Apropó, betűk!
Logan, ha felfelé indul a lépcsőn Lily után (ezt könnyedén megteheti, hisz még a vér átható szaga sem tudja elfedni Lily parfümjének kellemes illatát), és esetleg visszanéz (amire oka talán a félrelökött asztalról leeső könyv puffanása lehet), érdekes dolgot vehet észre.
Az a karcolásnyom, ha felülről nézik, és a teljes mintázatát veszik figyelembe, egy feliratot ad ki, mely a következő:
Meghalsz, Loga
Szép, szabályos betűk, mint a könyvekben. Épp az utolsó kerül a helyére, egy "n" betű, aztán a jelenség abbamarad. A felirat viszont nem tűnik el...
Ha Logan folytatja az útját, és Lily úgy döntött, a folyosót és az idegent választja a szobában lévő rémtévé helyett, akkor ők ketten most találkozhatnak.

(Itt, ha úgy akarjátok, alkalmatok nyílhat pár környi szabad játékra, eszmecserére, ilyesmire, majd jellezzétek valahogy, hogy éltek-e ezzel, ha találkoztok.)

Sarah
Sarah a pincében találja magát. Ha belegondol, furcsállhatja, hogy kényszerű vandálkodása miatt nem szólalt meg semmiféle riasztó. Ennyire gyenge lenne a könyvtár biztonsági rendszere? Vagy valaki - esetleg valami- azt akarja, hogy több személy egyelőre ne érkezzen az épületbe?
Sarah egy kissé dohos raktárhelyiségbe tört be. Kartondobozok állnak mindenfelé, bennük régi, szakadt vagy összefirkált, kölcsönzésre már alkalmatlan könyvek.
A lány nyilván elindulna a lépcső felé, mely a helyiség egyetlen ajtajához vezet. Ha így tesz, mielőtt még a legalsó lépcsőfokra tenné a lábát, szokatlan dolog történik. Tucatnyi doboz fedele pattan fel, és belőlük könyvek sorjáznak a levegőbe. Vastag, egérrágta lexikonok, ázott kis puhakötésűek, elavult évkönyvek, sőt, régi diafilmek is...
Egyelőre csak fenyegetően lebegnek, de ha Sarah még egy lépést tesz, akkor együttesen nekitámadnak a lánynak, hogy letaszítsák őt a szabadulást jelentő útról... Amennyiben viszont letesz arról, hogy a lépcsőz használja, a könyvek is visszatérnek eredeti helyükre egészen addig, míg újra a grádicsra nem lép.
Persze Sarah dönthet úgy is, hogy megkockáztatja az irodalom támadását, lévén, ellenálló bőre alighanem ettől is éppúgy megvédi, mint szinte minden mástól...

Na, ezt már nevezem! Azt persze nem állíthatnám, hogy olyan sokat tudnék a szellemekről meg különböző rémségekről, de hogy Harry Potter filmmel múlassák az időt, az már igen! És ezek szerint nem csupán gonoszak, de az ízlésük is pocsék. Az a könyv zseniális, mára már igazi klasszikus, de hát azokban az időkben is elsősorban a pénzért készültek az adaptációk, a minőség pedig abszolút másodlagos volt.
De legalább Inimma megvolt. Ott körözött a tévé fölött, s veszettül rikácsolt.
-Tudom, tudom, szerintem is pocsék - legyintettem, majd kinyújtottam neki a mutatóujjamat, hogy visszaröppenhessen hozzám. - De legközelebb ne csatangolj így el tőlem! Tudod, hogy aggódtam?
Ösztönösen léptem előrébb, hogy kikapcsoljam ezt a förmedvényt, de ekkor felém fordult a Nagyúr arca, és egyenesen hozzám beszélt.
-Hogy... hogy én? De hát én nem vagyok... engem hogy tudna...
De őt ezek a frappánsan megfogalmazott és kifejtett ellenérvek nem érdekelték, én pedig nem akartam megvárni a zöld villanást, még akkor sem, ha képtelenség hogy bármi bajom essen, elvégre biztos előre felvett jelenetet látok, de akkor is! Minek kockáztatni? A reszkető Inimmával a markomban léptem ki a folyosóra, és lábbal rúgtam be az ajtót.
-Na, ebből elég! - ráztam a fejem. - Hazamegyünk. Gyere, Inimma!
Ez azonban nem volt olyan egyszerű. A lépcső felől ugyanis, amerre vissza kellett volna mennünk, hogy végre becélozhassuk a kijáratot, lépteket hallottam. Súlyos, döngő lépteket, a tulajdonosa biztos, valami óriás lehetett!
Inimma úgy tűnt, kicsit zavarba jött az iménti berezelésétől, ugyanis elszánt csipogással lendült a levegőbe, és kilőtt a lépcső felé.
-Gyere vissza! - sziszegtem utána. - Ne csináld, akárki lehet ott!
A kismadár azonban rám sem hederített, és hamarosan eltűnt a szemem elől. Körbe néztem, hátha találok valami fegyvert. De hát ez egy könyvtár, mégis milyen fegyvert találhattam volna? Viszont ekkor meghallottam a kanári még eszelősebb csivitelését, és tudtam, hogy nincs időm a keresgélésre. Felkaptam hát az első tárgyat, ami a kezem ügyébe esett, és amivel talán még küzdhetek is egy kicsit, és utána eredtem.
-El a kezekkel a madártól vagy nagyon megbánja! - kiáltottam rá a felbukkanó alakra, két kézzel a magasba emelve a Tavaszi virágok albuma nagyalakú, vaskos példányát.
Az első, amit észrevettem a madaram volt, akit úgy féltettem. Nem is volt ijedt, inkább lelkesen és túláradó boldogsággal körözött a férfi feje körül. Aki pedig nem volt más, mint...
-Logan? - néztem rá hitetlenül, majd leejtettem a kezemet, eldobtam a súlyos könyvet, és odaszaladva megöleltem. - Istenem, de jó, hogy itt vagy! Ez valami borzalom! Szellemek, kísértetek, gyilkos filmek, és vér mindenhol! Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nem is érdekel, csak szeretnék hazamenni.
Zaklatottan temettem a kezembe az arcomat.
-Majd megőrültem itt egyedül!