New York-i Közösségi Könyvtár

Nem nagyon kellett biztatnom Lynn-t, hogy siessünk, nincs időnk, hiszen ő maga is felmérte már a Kardfog elleni esélyeinket és szélsebesen rohantunk a kijárat felé.
Mielőtt még elértük volna az ajtót meghallottam az üvegcsörömpölést, és valamiért biztos voltam benne, hogy kis barátunk keze van a dologban.
Mivel a kinti zajok hangosabbak lette, ezért biztosak lehettünk benne, hogy valamelyik utcafelőli ablak esett áldozatul.
~ vajon mit akar Kardfog? Mik a tervei, hogy hagy minket kisétálni? ~
Nem fért a fejembe, hogy miért visszakozott és mivel ez egyáltalán nem jellemző rá, ezért persze csapdát sejtettem.
Amennyit tapasztaltam belőle, vérbeli és gyilkos vadász, aki nem mond le egyszerűen a prédájáról, és mivel, nekünk még nem sikerült halálosan megsebesíteni, nem láttam értelmét, hogy itt hagyjon minket.
Ma, nem mintha hiányoltam volna, csak rosszat sejtettem.
Mikor végre kirobogtunk az ajtón és az becsukódott mögöttünk, még mindig a kétségeimmel voltam elfoglalva, és értetlenül néztem, hogy mit akar Lynn a zászlóval, de mikor bereteszelte a rúddal az ajtót már leesett a tantusz.
Újból a fülemre és a szaglásomra hagyatkoztam, hátha rájövök, merre és miért távozott Kardfog.
- Lynn! Szerintem nem stimmel valami! Örülök, hogy kijutottunk, de nem jellemző Kardfogra, hogy csak úgy otthagyja az áldozatát. Gyanítom, hogy készül valamire! Jó lenne, ha fognál egy taxit, nekem itt a motorom és húzzunk innen, amilyen gyorsan lehet.

~Ne pánikolj, ne pánikolj, ne pánikolj... A jó istenedet! Mit mondtam a pánikolásról?! Lynn, figyelsz te rám egyáltalán?!~
A ,,bú" vicces vol kiskoromban, amikor apukám kacagva a magasba emelt. Kellemesen borzongató volt, amikor Szellem ugyanezt, ugyanígy tette velem, mikor nálam lakott az egyetemi évek alatt. Értelmetlen volt, amikor pár napja valaki azt hitte ez a varázsszó az elromlott üdítő automatának.
Na, de ez! Nem kiabált, nem üvöltött, fel sem emelte a hangját. Mégis olyan hevesen rándultam össze ijedtemben, mintha áramot vezettek volna belém. Mit keres ez itt? Hogy jutott a hátunk mögé? Másik ajtó nem visz ki az olvasóteremből. Hacsak... az az ablakcsörömpölés... Kiugrott volna az ablakon?! A mindenit, ha igen, még erősebb, mint gondoltam!
Aztán újra kinyitotta a száját. És vajon mit formázott meg mérgezett kígyónyelvével? Hát persze. Lekezelő gúnyolódás!
-Oké, kisfiú, akkor mutatom, mi a gond - váltottam én is hasonló stílusra, majd meg sem moccanva átalakultam vízzé. - Parancsolj, légy a vendégem. Lődd belém az egész tárat, ha nagyon szeretnéd, de ehhez jobb helyszín lett volna az olvasóterem, itt nincs semmi, amivel lefoglalhatnám magam közben. Ha te nem is, az unalom megölhet!
Beszéd közben nem néztem Sheenára, ha egyfolytában arra is gondoltam, hogy őt nagyon is bánthatja. Ami azt illeti, már meg is tette, de ha még egy vagy netán több golyót is ráküld, akkor már nem tudok rajta segíteni, míg most egy egyszerű kötözéssel menthetném a menthetőt.
-Mint az a semmirekellő testvéred, látom, te is képes vagy regenerálni magad - mondtam tovább. - Vagyis hozzám hasonlóan nem okoz gondot, ha sérülésről van szó, bár én inkább megelőzni tudom, nem begyógyítani, de hát ez végeredményben mindegy. Szóval az ajánlatom ez volna.
Átváltozott alakomból önbizalmat merítve elkezdtem lassan haladni felé.
-Engedd el Sheenát! Ne mond nekem, hogy akkora dicsőség lenne elbánnod egy törékeny nővel, aki a támadások ellen semmi olyan hatékonyat nem tehet, mint mi.
~Úristen, hogy én ezért mit fogok kapni Sheenától! De ha Kardfog ráharap, akkor végül is megéri.~
-Helyette itt vagyok én - folytattam az alkudozást. - Nem megyek sehova. Ölj meg, ha tudsz!

~ Tudtam! Úgy tudtam, hogy valamire készül és most be is jött! ~ fordulok meg villámgyorsan, amikor meghallottam az ismerős hangot.
Látom, hogy Kardfog lassan előre sétál a kezében lóbálva egy pisztolyt, ami felettébb ismerősnek tűnik, annál is inkább, mert honnan a fenéből kerített volna magának a Könyvtárban pisztolyt.
Aztán nem is kell sokat töprengeni rajta, hiszen segít megoldani a problémát, amikor felén csúsztatja a motorom rendszámtábláját, amit csak sejteni lehet, hogy az volt valamikor.
- Ha tönkre tetted a motoromat kitépem a szívedet! – sziszegem és a szememben lobot vet a forró gyűlölet, ahogy a vigyorgó arcába nézek.
Csak az tart vissza, hogy akármennyire is lazának tűnik és nem szegezi ránk a fegyvert, látom a szemében, hogy csak a legkisebb mozdulatra vár, ráadásul nem tetszik a zsebre dugott keze sem! Vajon milyen meglepetést tartogat még.
~ Csak egy kis kihagyás! Csak egy kis figyelmetlenség! ~ könyörgöm a felsőbb hatalmakhoz.
Nem kéne sok, csak egy pillanatra nem figyeljen, hogy elő tudjam rántani a derekamba tűzött pisztolyom. Az ajánlata, amit Lynnn-hez címzett meglepett, és éppen ezért eléggé kétkedve fogadtam, de minden lehetőséget meg kell ragadni.
- Lynn, menj! Tudod, hogy miért mondom! Nem küldenélek el, ha nem lenne fontos! -próbálok virágnyelven a hatni rá.
De Lynn nem megy! Sőt! Megpróbál alkudozni vele! Igaz, hogy víz alakban, amiben Kardfog nem hiszem, hogy sokat tud tenni ellene, de az ekkor is őrültség!
És, mi van? Hogy helyettem rá vadásszon! Hát ez egyre jobb! Kardfog őrült lenne, ha ebbe bele menne, hiszen most is a kezében vagyok, ha Lynnt nem is engem simán lelőhet, a golyónál nem vagyok gyorsabb! Ha engem fenyeget, simán megzsarolhatja vele a Lynnt! Így csak magát sodorja veszélybe és mindketten meghalunk!
Így, hát felkészültem, hogyha kardfog megtámadja a lányt és azonnal nekiugrom, vagy pisztolyt rántok, ez még a szituációtól függ.

Folyamatosan haladtam előre, a mozgást nem törtem meg semmivel, de azért arra ügyeltem, hogy minél lassabban lépkedjek, nem szándékoztam olyan gyorsan Kardfog elé érni, elvégre ötletem sem volt, mit is kéne tennem, de reméltem, hogy fellépésemből kellő mértékben sugárzik a magabiztosság és a fölény. Erre ugyan rácáfolt a férfi lekezelő stílusa, de azért áltathattam magam azzal, hogy csak blöfföl, kifejezetten jó érzés volt erre gondolni.
Mikor azonban lényegében páholyt ajánlott nekem, ahonnan kényelmesen végignézhettem volna a párducnyúzást. Hogy nem sül le a bőr a képéről!
-Ne merészelj hozzáérni, te elmebeteg vadállat! - rivalltam rá. - Nagyon nagy bajban leszel, ha csak a haja szála meggörbül, értve vagyok?! Nem kell levadásznod, kismacsek, én talállak meg, és teszek róla, hogy ezerszer is elátkozd a napot, amikor találkoztál velem!
Látványosan unott képpel hallgattam, ahogy a megelőzés-begyógyítás témakört elemezgette. Persze egyetértettem vele, ha mást kell megvédeni, az ő képessége kétségtelenül hasznosabb, kivéve, hogy ő sosem védene meg egy másik embert. Én meg épp azon voltam, hogy a másik ember ne legyen itt, hogy ne is kelljen már megmenteni. Ezt persze nem kötöttem az orrára, helyette, csak csökkentettem a köztünk lévő távolságot, lassan, de megállíthatatlanul, hátha végre elkezdi fenyegetve érezni magát.
És akkor felemelte a pisztolycsövet. Már épp nyílt a szám, hogy rákiáltsak, de még az első hangot sem tudtam megformázni, máris iszonyatos dörrenés hangzott fel, és Kardfog elsütötte a fegyverét. A golyó akadály nélkül hatolt át a hasamon, majd a vízfürdő után száguldott tovább, hogy feltépve Sheena bőrét, húsát, izmait, ereit akkora kárt okozzon, amelytől a lány szíve szépen lassacskán abbahagyja a dobogást, a test megadja magát, és a nagy Párduc meghaljon.
A másodperc töredéke alatt vagy egymillió alternatíva suhant át a fejemen, hogy most vajon mi történt, annak pedig mi lehet a következménye. Fél másodpercnél már fordultam is, mire egy egész másodperchez értünk már háttal is álltam Kardfognak, hogy borzadó tekintetemmel megkeressem Sheenát, aki ugye kivédte a lövést, valahogy megmenekült, mert neki nem eshet baja, ő szerezhet ilyen komoly sérülést, ő nem halhat meg!!

Mivel Kardfog folyamatosan szemmel tart, így egyelőre tehetetlen vagyok, így kénytelen vagyok végighallgatni a gúnyos megjegyzéseit és a fenyegetőzését, hogy Lynn lesz a következő áldozata.
Aztán felháborodva vettem tudomásul, hogy még ezt is a nyakamba akarja varrni, mivel, hogy ő figyelmeztetett, hogy a nyakamban fog lihegni és vadászni rám!
~ Ez már a pofátlanság teteje! ~
Tudom, hogy a lány jót akar és legalább annyira meg akar védeni, mint én őt, de nem kéne belekeverednie, egyáltalán nem kéne itt lennie, hiszen Kardfog csak az én bőrömre pályázik.
Abban is biztos vagyok, hogy készül valamire Lynnel kapcsolatban, hiszen a lenéző vigyort jóformán le sem lehet vakarni az arcáról, akkor viszont pláne sarokba leszek szorítva, mert nem hagyhatom, hogy baja essen, akkor meg akár arra is hajlandó lennék, hogy feladjam magam Kardfognak, csak, hogy elengedje.
Nem kell sokáig várnom, hogy történjen valami és meglepjen minket valamivel játékos kedvű gyilkosunk, mert hirtelen felkapva a pisztolyt rálő az előtte álló lányra.
Már a lövés pillanatában ösztönösen előre ugrom, nem is gondolva át, hogy ebben a formában Lynnek nem eshet baja, de azt is tudom, hogy elkéstem. Viszont a mozdulat talán az életemet mentette meg, hiszen így nem telibe kaptam a golyót, hanem oldalt a bordám alatt hatolt be és át is szaladt rajtam, nem érintve fontos szervet. Ahhoz azonban elég volt, hogy ugrásom közben hátralökjön, neki az ajtónak és rohadtul fájjon. Felnyögtem halkan, igyekezve összeszorítani a fogam, hogy ne okozzak örömet ennek az állatnak, aztán kissé nehezen, de talpra kecmeregtem, az oldalamra szorítva a kezem, ami leplezte, hogy viszont közben a pisztolyomhoz is közelebb kerültem.
- Hagyd elmenni Kardfog, játsszuk le ketten! – sziszegtem felé dühödt tekintettel.
Már csak egy kis mozdulat és sikerül nekem is telepumpálni ólommal. Reménykedtem, hogy a sebesülésem óvatlanná teszi.

Képességem, amely oly sokszor mentett meg, most őt segítették. Őt az ellenségemet, hiszen vízként nem tudtam feltartóztatni, akadálytalanul haladhatott át rajtam Sheenára törve, még egy frissítő zuhanyban is részesült. Hirtelen lövése annyira meglepett, hogy pár másodpercig csak álltam teljesen leblokkolva, de aztán, mikor teljes testtel dobta be magát, hogy szanaszét cincálja Sheenát, sikerült leráznom magamról a kába bénultságot.
Azért sikeres döntés volt a részemről, hogy víz alakomat még megtartottam egy ideig, mert Sheena végre megtalálta a pisztolyát, és többszöri egymásutánban el is sütötte. Bár nem vagyok fegyverpárti, ez a hang most zene volt füleimnek. Azt jelentette, még él, még formában van, még rendesen oda tud vágni, ha kell. Más nem is lehet.
Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy Kardfog még így is erőfölényben volt, ráadásul nagy étvággyal esett neki Sheenának, hogy talán még a csontjait is tisztára nyalogassa. Nálam nem volt fegyver, arra pedig esélyt sem láttam, hogy tőlük csaklizzak egyet.
Ekkor pillantásom az éknek használt zászlóra tévedt. A teteje lándzsaszerű volt, valamiért a zászlókat ilyenre csinálják. Ezt pedig ostobaság lett volna nem kihasználni, ez lényegében egy felszólítás arra, hogy harcra használjam, ha nem éppen a nemezetet kell jelképezni. Az pedig még várhatott egy kicsit, nem szánhattam egy percet sem patriotizmusra.
Lendületes ugrással repültem el felettük egyenesen az ajtó felé, ahonnan az imént jöttünk ki. Sheena feje a lábam mellett hevert a földön, láttam, ahogy a férfi karmolásai, harapásai nyomán fájdalmas fintor jelenik meg az arcán. Már az is csoda volt, hogy még nem ájult el.
Jéggé válva kikaptam a zászlórudat eddigi helyén, és harmadik funkcióját használva, hegyes végét egyenesen Kardfog bordái közé szúrtam, ügyelve arra, hogy ne bökjem át teljesen, nehogy Sheenát is megsértsem vele. Úgy céloztam, hogy a tüdejét biztosan átdöfjem, és bár tudtam, hogy hamar regenerálódik, a fájdalmat és a légszomjat attól még érezheti. Hogy a gyógyulását minél jobban késleltessem, időnként újra lecsaptam rá, és amint belehatolt a ,,lándzsa", már forgattam, jeges kezeim miatt meg-megcsúszó, de biztos mozdulatokkal.
Hogy ne tudjon csak úgy félre lökni lábaimmal átkulcsoltam a derekát úgy kapaszkodtam belé. Így ráadásul egyszerre tudtam gyötörni a rémes hideggel és a tüdejét újra és újra átszakító rúddal.
Mindeközben próbáltam hátrafelé dönteni a testét, hogy minél kevésbé nehezedjen Sheenára, és így a lány nagyobb eséllyel tudjon kimászni alóla. Sajnos ezt a pózt nehezebb volt fenntartani, mint terveztem, úgyhogy egy hevesebb mozdulatnál, bár a lábaim szorítás nem enyhült, majdnem hanyatt vágódtam. Ennek a szerencsétlen eseménynek azonban volt valami haszna is. Nevezetesen az, hogy megláttam Kardfog futás közben elejtett pisztolyát. Nem csak, hogy megláttam, még el is értem.
A zászlórudat immár kapaszkodónak használva hajoltam le a fegyverért, majd határozott mozdulattal nyomtam a csövét Kardfog halántékának, ugyanabban a pillanatban, hogy Sheena saját pisztolyát meg Kardfog másik halántékához szorította.

Alig, hogy felállok már látom is ahogy Kardfog gúnyos beszólásait a tett követi és már neki is lendül, hogy Lynn víztestét semmibe véve nekem rohanjon. Látom a lány döbbenetbe merevedő arcát, ahogy rám néz, de már nincs több tétovázásra szánt idő! A pisztolyom automatikusan csúszik a kezembe és azalatt a pár tized másodperc alatt míg Kardfog belém csapódik legalább három vagy négy ólmot pumpálok a férfi testébe, remélve, hogy olyan fontos szerveket is sikerült eltalálnom, ami némileg lelassítja.
De úgy látszik ez a mai nem a szerencse napom, mert már maga alá is teper a lendülete és karmai csúnya sebeket szakítanak a karomon, majd a már sérült oldalamon is, amitől fájdalmasan felkiáltok és arcom eltorzul a kíntól.
Aztán viszont valami történik! Látom Lynn jégtestét halványan, ahogy Kardfog hátán lovagol, és érzem ahogy a vadállat szorítása és csapásai enyhülnek, majd mintha már szabadabban vennék levegőt.
Talán Lynn csinált vele valamit, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az hogy a kezem is szabaddá vált, amiben még mindig szorongattam a pisztolyomat és amit most hideg mosollyal szorítottam a zihálni kezdő Kardfog halántékához.
Ekkor láttam meg a másik fegyvert, amely Lynn kezében volt és a másik oldalról tartotta sakkban a férfit. Azt nem tudom, hogy a lány használni is akarja-e, de hogy én igen, abban biztos voltam. Az ujjaim megfeszültek a ravaszon.
- Talán ma nem jó ötlet volt neked a Könyvtárba jönni nagyfiú! – suttogom rekedten és a lövés ígéretétől terhes pillantásomat az övébe fúrtam, hogy lássam, ahogy őt is átjárja a fájdalom.

Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem lőni. Nem mintha nagyon sajnáltam volna Kardfogat. Ó, nem, attól nagyon messze álltam. Ami az erőszakellenes elveimet illeti... hát azt már épp eléggé megszegtem. Már az elmúlt fél óra is külön gyónást érdemelne, hát még, amiket egész életemben voltam kénytelen elkövetni! Fujj! Nem is igazán arról volt szó, hogy a megtorlástól féltem volna Kardfog vagy a törvény oldaláról.
Inkább attól, hogy régebben még egy legyet se szívesen csaptam le (bár, ha nem tudtam elaludni a döngicsélésétől, nem volt kegyelem). Amire pedig az elmúlt években szánnom kellett magam, hát azt a fiatalabb önmagam el se hinné, ha valaki elmesélné. Most pedig itt ez az ember, aki bár képes az öngyógyításra, méghozzá igen magas fokon, de elképzelhető, hogy ha golyót röpítenék a fejébe, azt már nem élné túl.
Meghalna. Újabb határt lépnék át, ahonnan már nincs visszaút. Egy halál és már öltem. Onnantól már akár apácának is állhatnék, vagy utána küldhetnék még pár tucat áldozatot, ugyanúgy gyilkos lennék. Józan érvek nem szólnak hát amellett, hogy lelőjem, pláne, hogy jelenleg úgyis mi álltunk nyerésre.
A pisztolyt markoló kezem elkezdett lejjebb ereszkedni, a Kardfogat fenyegető életveszély részemről egyre halványodott.
És neki épp ezt a pillanatot kellett kiválasztania, hogy újra megszólaljon. Hogy nem tudja befogni a száját! És amiket mondott! Volt képe Sheenát fenyegetni, nem is tagadva, sőt inkább kellemes gondolatként dédelgetve a terveit, hogy mennyire jó lesz, majd levadászni.
A dühöm újra fellángolt, és mielőtt a bennem dolgozó, oly sokszor méltánytalanul elnyomott józan ész felkiálthatott volna, hogy ,,Számolj el tízig, és gondold át ezt még egyszer!", a pisztoly csöve ismét a gyűlölt férfi halántékának szegeződött, én pedig életemben először elsütöttem egy igazi fegyvert.
A kezemet és Kardfog fejét is jókora lökés érte. A durranás sokkal hangosabb volt, mint amire számítottam, kis ideig komolyan aggódtam, hogy halláskárosodást szenvedek tőle, de aztán inkább másra figyeltem. Például arra, hogy lepattanjak végre a hátáról, mert úgy sejtettem, nem lesz már olyan biztos kapaszkodó, golyóval a fejében, mint amilyen eddig volt.
Aztán jött a rémület. Lelőttem egy embert. Kardfogról volt szó, ha bárki más ereszt egy vagy esetleg több golyót a fejébe, nem hullattam volna krokodilkönnyeket érte, de a legminimálisabb sajnálatot sem éreztem volna iránta még egy nanoszekundumig se. Megérdemelte.
De én akkor is lelőttem. Főbe lőttem egy embert. Megöltem. Gyilkos vagyok. Azzá váltam, amiért egyszer már elítéltem Szellemet.
Borzadva hajítottam el a pisztolyt, és Kardfognak, Sheenának hátatfordítva a kezembe temettem az arcom. Nem sírtam. De magamon kívül voltam. Lynn Harlow: gyilkos.

Nem elég, hogy a saját vérem is már kellően eláztatott, még a Lynn áldásos tevékenysége által vérző Kardfog is rám köpködi a vérét. Finnyásan elhúzom a szám, de a pisztolyt egy percre sem engedem eltávolodni a fejétől, mert egyszerűen nem hiszem, hogy a lány megfogja húzni a ravaszt, nekem viszont feltett szándékom, mielőtt a vérveszteségtől megremegne a kezem.
Közben látom Kardfog szemében a fájdalom szikráit is megjelenni, amit akármennyire is igyekszik már nem tud elrejteni, főleg nem ilyen közvetlen közelről.
Egyre jobban gyengülni látszik és ez gyógyír a fájdalmaimra. Nem tudom Lynn mivel éri el nála ezt, de nagyon jól csinálja.
Aztán mikor észreveszem, hogy Kardfog a kényelmesebb utat szeretné választani és a kínmentes eszméletlenséget választaná, már nem is vagyok olyan biztos benne, hogy meg akarom húzni a ravaszt, még annak ellenére sem, hogy még mindig nem fogyott ki a gúnyos megjegyzéseiből és a halálos ígérgetéseiből.
De azon nyomban meggondolom magam, mikor az oldalamhoz kap és karmai belemélyednek az amúgy is felszakított oldalamba. A kín szabályosan a fejembe robban és felsikoltok a fájdalomhullámtól. Mielőtt azonban beleereszthetnék pár golyót a ronda és kemény fejébe, Lynn mégis megelőz és a férfi feje oldalra billen az ütéstől és én újabb vérpermettel és egyéb adalékkal leszek gazdagabb. Kardfog teste hirtelen lefordul rólam és én vérmocskosan mászok arrébb, hogy minél előbb talpra tudjak állni, csak előtt felmérem a bennem okozott károkat, ami lehet, hogy megnehezíti a menekülést, hiszen nem számítok túl sok időre, mielőtt ez a vadállat újból regenerálódik. Nem nézek ki valami jól és nem is érzem fittűl magam
A dűhtől és a sebesüléstől sápadtan nézem a földön fekvő férfit, majd felemelve a pisztolyt még belelövök kettőt, remélve, hogy ez is jelent pár percet.
- Lynn, nagyszerű voltál, de nem fog sokáig nyugton maradni, abban biztos vagyok! Talán van 5 percünk…talán. – Én csak hátráltatnálak! Menj, amíg lehet én majd igyekszem minél tovább feltartani.
Tudom, hogy makacs és nem fog itt hagyni bármit is mondok neki, hisz eddig sem tette, de legalább megpróbálom.

Hallottam Sheena motozását a hátam mögött, amiből arra következtettem, hogy végre kikászálódhatott Kardfog alól. Aztán összerezzentem. Meg még egyszer. Bár megértettem, hogy még párat belelőni biztos remek érzés volt Sheenának, de már így is kellőképpen kivoltam ahhoz, hogy százszorosan vágyjak rá, hogy ne hozzá rám a frászt. Nem elég, hogy megöltem egy embert, aki bármennyire is megérdemelte, nem lett volna szabad... Várjunk csak! Milyen öt perc?!
-Azt akarod mondani, hogy nem halt meg? Ebből is képes regenerálni magát? - néztem rá elképedve, aztán minden átmenet nélkül, hatalmas, megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcomon, még egy rövid kis nevetés is elhagyta a számat. - Istenem, hát ez nagyszerű. Hogy én hogy féltem, hogy megöltem!
Ahogy elkezdte az abszolút értelmetlen sületlenségeit arról, hogy hagyjam ott kettesben a nemsokára magához térő, és nyilván sokszorosan vér- és bosszúszomjas Kardfognak, csak még szélesebben mosolyogtam, és megcsóváltam a fejem.
-Hát nem sok minden nézel ki belőlem, az már biztos.
Odasétáltam hozzá, és végignéztem rajta. Rémesen megviselt állapotban volt. Lehajoltam Kardfoghoz, és a pólójából letéptem pár darabot, egyrészt, mert neki jóval nagyobb volt a mérete, vagyis anyag is akadt ott bőven, másrészt, mivel az általa okozott károkért nem akartam, hogy nekünk kelljen fizetni akár csak egy póló árával. Ha Sheena nem ellenkezik, a mélyebb sebeit, gyorsan bekötöztem, hogy kibírja az utat. A munkám így persze elég felületes lett, de én is tudtam, mennyi az öt perc, ha lesz rá idő és mód, majd ellátom rendesen is. Most csak tüzet kellett oltani, a nagytakarítás ráért.
-Gyere!
Támogatóan nyúltam a karja alá, majd megindultam a kijárat felé olyan sebesen, amennyire csak Sheena bírta remélve, hogy ez is elég lesz. Újra és újra hátratekintgettem, a fülemet folyamatosan hegyeztem, felkészülve, hogy a legkisebb neszre, a legapróbb mozdulatra ugrásrakész legyek.
-Odakint fogunk egy taxit - biztattam Sheenát. - Már nincs sok, tarts ki!
Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, micsoda pusztítást végzett rajta Kardfog, próbáltam is a lehető legkíméletesebb tempót diktálni, és valahogy úgy lépkedni, hogy minél kevésbé zötykölődjünk.
Már a bejárati csarnokban tartottunk. Sehol senki, az utca felől azonban szokatlanul hangos zsibongás szűrődött be. Nyilván, akik kimenekültek, azért kíváncsiak voltak a fejleményekre, és odavonzottak még pár nézelődőt, mintha a cirkuszban lennének.
-Idióták! - dühöngtem. Sheenára néztem. - Bírsz állni egyedül? Jobb, ha figyelmeztetem őket. Nem jó belegondolni, hogy mi lesz, ha majd ő próbál utat törni magának köztük.
Hacsak nem ragaszkodik hozzá, hogy maradjak, futólépésben közelítettem meg az embermasszát. Mikor eléjük értem, rögtön hangosabbak lették, közelebb nyomultak, kérdésekkel bombáztak, amitől engem elfutott a pulykaméreg. Ők is látták, mi történt, legalábbis a lényeget. Mit nem lehet ezen érteni? Kit érdekelnek a részletek, miért nem elég annyi nekik, hogy életveszély, vagyis pucolás?!
-Mindenki azonnal meneküljön! - ordítottam túl mindenkit. - Egy rendkívül veszélyes mutáns ólálkodik odabent, nemsokára kiszabadul, és nem fogja érdekelni, hány embert öl meg, hogy gyorsabban haladhasson!
-Na, de kérem, én itt dolgozom...
-Bent maradt a táskám...
-Az okozott károk...
-A District Time főszerkesztője vagyok, megengedi, hogy feltegyek néhány...
Elkerekedett szemmel bámultam rájuk. Ezek tényleg ennyire ostobák?!
-Elmondom még egyszer, hogy mindenki megértse - harsogtam. - Közveszélyes mutáns, vagyis a rendőrségre se nagyon számítsanak! Az összes itt lévő összes ujja sem lenne elég, ha össze akarnánk számolni, hány embert ölt már meg, és higgyék el nem az a fajta, aki gyorsan, kíméletesen öl. Úgyhogy takarodjanak innen, de nagyon gyorsan, hacsak nem akarják saját kezűleg visszapakolni a beleiket a nyílt utcán!
Ettől kellőképpen megszeppentek, de úgy tűnt kell még nekik egy végső lökés.
-TŰNÉS!!
Erre végre mind fejvesztett sikoltozás közepette hanyatt-homlok rohanni kezdtek. Na végre!
Dolgom végeztével visszasétáltam a csarnokba, ahol Sheenát hagytam.

El nem tudtam képzelni, hogy mi örömet okozhatott Lynnek, amikor elmondtam, hogy talán, ha 5 percet nyertünk, azzal, hogy fejbe lőtte Kardfogat, de minden esetre egészen felvidult tőle. Viszont természetesen nem ment sehová, ahogy számítottam, ami már annyira nem volt jó, de hát ez volt Lynn.
Aztán mielőtt lábra álltam volna, még ellátta a mart és lőtt sérüléseimet, hogy legalább a vérzés megszűnjön nagyjából. Igaz, hogy Kardfog pólójából tépte a kötést, amitől elhúztam a szám, hiszen ki tudja hol járt abban a szerelésben. A végén összeszedek valami nyavaját, de egy-két bolha nélkül biztos nem úszom meg!
Aztán a doki néni segítségével lábra kecmeregtem és a támogatásával elindultunk, jobban mondva vánszorogni kezdtünk a kijárat felé.
- Ezzel a tempóval nem fogunk messzire jutni! – mormogom az orrom alá, hiszen úgy sem érek célt vele, nem fog itt hagyni.
Látom a feszült figyelmet az arcán, ahogy fülel a hátunk mögé, de még én sem hallok semmit, pedig most én is erre vagyok kihegyezve.
Néha, meg- meg bicsaklanak a lábaim, ahogy a fájdalom összerántja az izmokat, de már nem kell sok, biztatom magam.
- Igen, azt hiszem a taxi jó ötlet, csak úgy hallom nem fogunk olyan könnyen kijutni. – intek az ajtóra, mely mögül, mint a felbolydított méhkasból hallatszanak a hangok.
Lynn-nek elkerekednek a szemei és aztán dühösen összevonja a szemöldökét.
- Igen, persze, menj csak, de nem tudom, hogy sikerrel jársz-e. – válaszolom, mert már jól ismerem a szenzáció hajhász embereket.
A lány elrohan, majd kisvártatva meghallom a kiabálását, amit még követ egy pár, mire elhalkulnak a hangok.
Mikor ismét megjelenik, még éppen időben, hogy elkaphasson, mert kezdek erősen szédülni.
- Sietnünk kell! – suttogom a fülébe, mert mintha dobogást hallanék a távolból. – Nagyon sietnünk kell! – és igyekszem összeszedni magam, hogy mihamarabb az ajtón kívül legyünk és bevághassuk magunkat egy taxiba.

Nagyon aggódtam az egyre sápadtabb Sheenáért, de annyira már ismertem, hogy ne kezdjek el hangosan sopánkodni. Nem mondom, hogy nagyon vissza tudtam volna fogni aggódó pillantásaimat, de azért igyekeztem nem túl feltűnően csinálni. Végül ki is bírta az utat, ami az ő állapotában nagyon hosszú lehetett. Ismét el kellett ismernem, mint már olyan sokszor ezelőtt is, hogy Sheena az egyik legkeményebb és strapabíróbb ember, akihez szerencsém volt.
A gond csak az volt, hogy ugyanez állt Kardfogra is.
Nem hittem, hogy taxit fogni legalább olyan nehéz lesz, mint eljutni eddig a pontig. Talán, ha tudták volna, mennyire fontos volt nekünk, hogy minél hamarabb eltűnjünk onnan, segítőkészebbek lettek volna, és felvettek volna. De hiába kalimpáltam, ránk se hederítve hajtottak tovább.
Mikor végre megállt mellettünk egy sárga autó, már annyira elegem volt a vállalat sofőrjeiből, hogy legszívesebben szobrot emeltem volna ennek az egynek. Sajnos azonban sem erre, sem egy normális fuvarra nem kerülhetett sor. Kardfog utolért minket. Alig nyitottam ki a taxi ajtaját, már hallottam is a semmivel sem összetéveszthető, mélyen dörmögő hangját.
Gondolkodás nélkül löktem be Sheenát a kocsiba, galádul visszaélve legyengült állapotával. Mozdulat közben pedig kirántottam pisztolyát a zsebéből, reménykedve, hogy még töltény is akad benne.
-A legközelebbi kórházba, és taposson bele! - kiáltottam a sofőrre, és hozzávágtam egy százast.
Sürgető-buzdítóan ütögettem meg az autó hátsóját, mintha csak egy ló lenne, aztán felegyenesedve megfordultam, és farkasszemet néztem Kardfoggal.
-Sheenát már nem bánthatod - közöltem vele, és ráfogtam a pisztolyt. - Lássuk, mire mész velem!
Lassan oldalazva közelebb lépkedtem a könyvtár bejáratához, hogy kisebb eséllyel kerüljünk ki a az úttestre, ami csak növelte volna a veszélyeket.
-Tudod az előbb még hálaimát tudtam mondani, amikor megtudtam, hogy nem halhatsz meg csak azért, mert fejbe lőttelek. El nem tudom mondani, mennyire örültem! Most viszont... - fegyver egy kattanással kibiztosítva - ... most viszont szívesen korrigálnám, ami akkor nem sikerült. Nem érdekel, ha gyilkos válik belőlem. Ha ez kell, hogy ne árthass többé másoknak, megtalálom a módját, hogy végezzek veled!
Az igazat megvallva pillanatnyilag egy kis egérútnak is örültem volna. Szerényebb céljaim eléréséhez gondoltam, még pár golyót repítek a fejébe, és Sheena után eredek. Ezzel azonban akadt egy kisebb gond. Név szerint a célzás. Azt elleshettem Sheenától, Szellemtől, hogy hogy kell kibiztosítani egy pisztolyt, de a célzáshoz attól még nem értettem. Nem volt nehéz eltalálni Kardfog fejét, amikor a fegyvert egyenesen a halántékához szorítottam. Most azonban volt köztünk pár méter távolság. Ezzel azonban nem törődhettem, nem volt túl valószínű, hogy a következő másodpercekben hirtelen a birtokában leszek annak a tudásnak, ami komoly gyakorlást igányel heteken, hónapokon, éveken át.
Vettem egy nagy levegőt és lőttem.
Egy postaláda csúnyán behorpadt.
Még egy lövés.
Egy kirakatüveg szilánkokra tört.
Még egy lövés.
A kocsi riasztója bezengte az utcát.
Még egy lövés.
Egy cukrászda előtt díszelgő cserepes virág kaspója szétrobbant.
-Na jó - eresztettem lejjebb a fegyvert. - Ez csak... öh... figyelmeztetés volt. A következőt már nem vétem el. Azt ajánlom gyorsan tűnj el!

A legnagyobb megkönnyebbülésemre, egészen jól haladtunk és a Könyvtárból kijutva próbáltunk taxit fogni, ami persze most nem sikerült, máskor pedig akkor is megállnak, ha csak a haverjának integet az ember.
Egyre idegesebb lettem és nem is ok nélkül, hiszen a fékező és dudáló autók, előre jelezték, hogy a kedvenc vadállatunk már összekaparta az agyvelejét és sajnos nem felejtette el, hogy kiket üldözött az utóbbi fél órában. Nem ringattam magam abba a hiú reménybe, hogy a vér szaga nem fogja elvezetni hozzánk, ráadásul a látásával sincs baj, ezért, ha nem történik valami, mondjuk nem üti el egy döngető kamion, akkor perceken belül a nyakunkon lesz.
A már hiányolt dörmögését pont abban a pillanatban halljuk meg, ahogy egy taxi végre kegyeskedik megállni mellettünk. Már éppen mondani akartam Lynnek, hogy nem fogunk tudni elmenekülni, hiszen Kardfog még a taxist is kinyírja,, ha az el akarna húzni, mikor a nyitott ajtón egész egyszerűen belök a kocsi belsejébe és én nyögve zuhanok a fájós oldalamra, amitől könnyek szöknek a szemembe, de a mikor látom, hogy Lynn mire készül és a sofőr már a gázba taposna, a karmaimat nyomom a nyakához.
- El ne merjen indulni, mert megölöm. – suttogtam neki rekedten. – Mondja, van fegyvere? – kérdezem reménykedve. – Ha van, akkor szépen ideadja és már mehet is, ha nem akkor itt maradunk és megnézem, hogy ez az állat, - intek a véres és tépedt Kardfogra, - fogja magát darabokra cincálni. Na, melyik a szimpatikusabb? –
A fickó remegve és tétovázás nélkül az ülés alá nyúl és előhúz egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, amit szépen a csövénél fogva hátranyújt, ahogy kell. Én a másik oldalon kimászom a kocsiból, aminek az ajtaja még be sem csukódik és úgy húz el, mintha a pokol össze ördöge üldözné, habár lehet, hogy Kardfogat elnézve ez is felötlött benne.
Lynn közben céllövöldét rendez a férfi körül és én, ha nem maradtam le egy lövésről sem, akkor biztos vagyok benne, hogy már előtte belőle az össze golyót.
Nem hiszem, hogy Kardfogat egyébként is visszatartaná, egy töltött fegyver sem, nemhogy egy üres fenyegetés. Na, de mire is jó egy szép kis puska. Remélem az öreg söréttel töltötte meg, mert akkor sok helyen fog fájni kitartó hódolónknak.
Kibiztosítottam a fegyvert és kínlódva becélozva kardfog mellkasát, meghúztam a ravaszt.
A fegyver nagyot rúgott és én alig bírtam megállni a lábamon. Nagyon reméltem, hogy én legalább eltaláltam.

Észre sem vettem, hogy miközben próbáltam őt eltalálni, ő pedig az oktatásommal heccelt, bármennyire is tisztában voltam szavai 100%-os gúnytartalmával, mégis úgy tettem, ahogy mondta. Sőt közben időnként rá is néztem, mintha tényleg a tanítványa lettem volna, hogy jól csinálom-e. Pisztoly feljebb, biztosan fogom... nem így? Akkor talán így. Ez jó lesz? Na akkor egy kis határozottság. Az, hogy eddig nem voltam képes eltalálni, nem azt jelenti, hogy most se fog sikerülni.
Még egy kicsit feljebb... és... KATT! Értetlenül néztem a pisztolyra. Újabb próba. Újabb KATT!... KATT!... KATT!... KATT!
Legyőzött. Hosszú napunk lesz, ha még csak most kezdődik a kettőnk közti csata, hiszen Sheena már remélhetőleg suhan a biztonság felé, érte tehát nem kell aggódnom, viszont ez ugyanakkor azzal is jár, hogy már nem tud nekem segíteni. Bármikor átváltozhattam vízzé, vagyis igazából nem kellett tartanom Kardfogtól. Viszont nagyon megalázó helyzetbe kerültem, ami inkább elcsüggesztett, mint felpaprikázott.
Ő jól hallhatóan nagyon élvezte a játékát. Nyugodtan, higgadtan lépkedett felém, nem félt, nem aggódott, nem kapkodott. Miért is tette volna? A fegyverért nyúlt. Nem volt erőszak, agresszivitás a mozdulatában, sőt szinte kedvesen húzta ki a pisztolyt ernyedt ujjaim közül, mintha csak azért venné el tőlem, hogy ne tehessek vele kárt magamban. A tár üres volt. Amíg nem volt az, addig se mentem vele semmire. Miért is ellenkeztem volna? Vigye csak! Legyen vele boldog!
-Oké, lőni nem tudok - szegtem fel a fejem, hogy az ijesztően magasan lévő szemeibe nézhessek -, de legalább nem függök tárgyaktól.
Előbukkanó karmaira pillantottam, aztán vissza a szemeibe.
-Ahogy te se - Ezt már víz formájában mondtam.
Lövés dördült, Kardfog pedig megtántorodott. Meglepetten kezdtem forgolódni, hogy tekintetemmel megtaláljam jótevőmet. Mikor megláttam a látszólag ájulás környékezte Sheenát, ha valódi testemben lettem volna, legalább olyan falfehérré váltam volna, mint ő.
-Mit keresel itt? - kiáltottam rá. - Meg akarsz halni? Azonnal kórházba kell menned! Hallod? Azonnal! Őt bízd rám, én jól vagyok!
Úgy tűnt Kardfog sem örült annyira visszatérésének, bár ő egészen más megfontolásból. Nem is kórházat szánt neki, sokkal inkább egy koporsót. Sajnos azonban, ahogy már előzőleg jelezte nekem, az én képességem valóban inkább önvédelemre volt jó, mint mások feltartóztatására. Szinte semmit sem tehettem a győzelem érdekében, ha még azt is belekalkuláljuk, hogy az ellenfelem nagyon keményen harcedzett volt, aminek én a közelében sem jártam.
Ebből merítve önbizalmat, amíg ő sörétlenítette magát és morogva fenyegetőzött, a háta mögött a betört ablaküveghez szaladtam, majd lehajolva immár jéggé fagyott kezembe kaptam egy jókora, hegyes üvegszilánkot. Mielőtt még egyszer meggondolhattam volna, már rohantam is vissza, hogy Kardfog hátába vágjam rögtönzött fegyveremet, és két kézzel markolva végigszántsam vele a gerince mentén lapockától derékig. Utána gyorsan kikaptam belőle, beledöftem a nyakába, és hátraugrottam, hogy felvegyek egy biztonságosabb távolságot.
Közben Sheena felé araszoltam, hogy ne maradjon magára, mert már komolyan aggódtam amiatt, hogy ha, ha még várunk egy kicsit, nem lesz szükség Kardfogra ahhoz, hogy összeessen.

És sikerült! Eltaláltam! Igaz, hogy majdnem hanyatt lökött a puska, de csak eltaláltam! Örültem, hogy eltereltem Kardfog figyelmét Lynn-ről, hiszen már olyan közel volt hozzá, hogy azt hittem rögtön végez vele.
Tudom, hogy a lány víz alakjában jóformán sebezhetetlen, de ez az állat nem buta, előbb-utóbb ki fog találni valamit, hogy sarokba szorítsa és akkor nem fogom tudni megvédeni.
Ebben az állapotba biztos nem.
Újból felhúztam a fegyvert és megint megcéloztam Kardfogat. Elhatároztam, hogy addig lövöm, míg van töltény a tárban, és talán addigra valaki végre hívja a rendőrséget, a Nemzeti Gárdát és még mit tudom én kiket, hogy végre levakarják rólam és lehetőség szerint a föld színéről is ragaszkodó hódolómat.
Sejtettem, hogy csak ez az egy esélyem lehet, hogy végre megszabaduljak tőle, de arra is számítanom kellett, hogy nem várja meg, míg bekerítik és így elmenekül. Akkor meg egész hátralévő életemben a hátam mögé nézve kell járkálnom. És most még Lynnt is belekevertem.
~ Azt hiszem meg kell kérnem Szellemet, hogy vadásszuk le együtt ! Ha megtudja mit művelt Lynnel nagyon győzködnöm sem kell majd, azt hiszem! ~
Most viszont nem vártam meg, míg elindul felém, hiszen láthatólag nem nagyon hatotta meg az a pár darab sörét, amit kapott, így folyamatosan tüzelve közelítettem felé, remélve, hogy mire odaérek olyan lyukas lesz, mint a szita.
Lynn tekintetét látva, afelől sem volt kétségem, hogy nem fog megdicsérni, azért, hogy nem mentem el a taxival, de hát ő sem ment el, mikor én kértem rá.

Sajnos nem okoztam elég nagy fájdalmat neki, hogy ne tudjon védekezni. Még teljesen elememben éreztem magam, hogy ha alkalom adódik rá, még néhányszor belemártsam az üvegszilánkot, de sajnos erre nem kerülhetett sor. Gyorsan, és a mindenképpen borzalmas kínjaihoz képest energikus mozdulattal nyúlt hátra, hogy hatalmas kezével megragadja a csuklómat, majd előre hajítson.
Túl könnyedén hajtotta végre ezt a manővert. Ez nagyon nem tetszett. Zuhanás közben valamiért az jutott eszembe, amikor Szellem kapott az ölébe vagy emelt a magasba. Neki sem volt különösebben megerőltető művelet. Az viszont inkább kellemes volt és vonzó, mint ez. Ez a fajta erő fenyegető volt, durva és életveszélyes.
~Szellem bezzeg el is kapna!~
Nem töprenghettem tovább, Sheena vészes sebességgel közeledett.
-Menj arrébb! - kiáltottam rá.
Ha sikerült kikerülnie, akkor az aszfaltba csapódom, ha nem sikerült, akkor kapott egy jó kis hideg zuhanyt, de mindenképpen átalakultam vízzé a landolás előtt, így nem esett bajom.
-Sheena! - dörrentem rá. - Az ég áldjon meg de nagyon-nagyon!!! Nem megmondtam, hogy tűnés?! Mindenképpen itt akarsz meghalni? Hogy nem vagy képes... - itt pillantásom a fenyegető közelségbe került Kardfogra esik. Aggódó dühömet késlekedés nélkül váltja fel az eszelős rémület. - Tök mindegy! Csak lőj már! Lőj! Lőj!!!

Hiába lövök bele újból és újból, úgy látszik most semmi sem állíthatja meg, csak közeledik gonosz tekintetét le nem véve rólam. Nem érdekel legalább nem Lynnt fenyegeti.
Persze a lány sem marad tétlen, míg Kardfog engem akar levadászni, addig felszad egy nagyobb üvegdarabot és belehasít vele a férfi hátába, majd a vállába, de úgy látszik ma semmi nem elég, hogy ledöntse a lábáról, csak egyszerűen megragadja barátnőm kezét és egy lendületes mozdulattal hajítja át a feje felett egyenesen felém.
Ha nem lennék sebesült, akkor nem tartana semeddig elugrani előle, de így örülök, hogy állni tudok a lábamon. Megpróbálok ugyan arrébb lépni és félig meddig sikerül is, de így is félig beterít Lynn vízzé vált teste, amely aztán mögöttem toccsan le a betonon. Nem mondom, talán még jót is tett a hideg zuhany, kicsit összekaptam magam tőle.
Kardfog gúnyos megjegyzésére már nem is reagálok, csak Lynnre figyelek, aki teljesen kiakadva kiabál.
- Lynn, értsd meg nem lehet! Nem hagyhatlak itt! Az ki van zárva! – rázom meg felé a fejem, majd kétségbeesett hangjára már tüzelek is, de félek, talán, ha három töltény maradt a tárban.
A puska még háromszor felcsattan a kezemben, de aztán a csönd szinte ordított, ahogy kifogytam a golyókból.
~ Most már csak a csoda segíthet! ~ néztem a vigyorgó férfira., és a fegyvert megfordítva bunkóként emeltem ütésre.