Hotel Le Bleu

Még csak két kéjlovagot sikerült kiiktatnom a játékból, mikor Roxit a főnök elcipelte az egyetlen zárható ajtajú szobába, ami egy kicsit kizökkentett, aztán meg sietésre ösztönzött, mert innentől valószínűleg felgyorsulnak majd az események és én nem szerettem volna, ah Roxinak baja esik.
Egy fiatal férfinak adta használatba Gerald, aki el is tűnt az ajtó mögött és innentől már nem tudtam a benti eseményeket követni.
~ Ó Roxi! Bírd még ki egy kicsit, sietek, ahogy tudok. ~ sóhajtottam a látványra, de azért nem rohanhattam fejjel a falnak, mert azzal egyikünknek sem segítek, ha engem is elfognak vagy megölnek.
Szerencsémre még mindig nem figyeltek fel rám sem és a ténykedésemre sem, annyira elbűvölte őket a reszkető, remegő lányok látványa, amitől nekem meg hányingerem támadt.
Láttam, hogy az egyik lány kiszúrt magának, de okosan tartotta a száját, viszont ügyesen kivonta magát az éhes tekintetek kereszttüzéből és lassan elkezdett felém óvakodni. Nem tartottam nagyon jó ötletnek, mert akár le is buktathatott volna, de most inkább azzal foglalkoztam, hogy tovább ritkítsam ezeknek a szadista barmoknak a számát.
Most már sokkal nehezebb dolgom volt, mert szétoszlottak a teremben, ki-ki a maga szája íze szerinti lány, asszony vagy gyerek felé véve az útját, ahogy a kéjbarlang vezetője is, aki,……aki egy jóval tíz év alatti kislány szúrt ki magának. Az arcára olyan perverz vigyor ült ki, hogy nekem minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak azonnal hozzá, és verjem bele a fejét a falba, vagy bármilyen kemény tárgyba. Szabályosan reszkettem a visszafojtott dühtől, de még mindig hatan voltak ellenem, hiszen a lányokra nem számíthattam, azaz……azaz egyre mégis csak, mert a felém óvakodó már odaért hozzám és mielőtt még bármit is mondott volna, egy jókorát rúgott az előttem heverő eszméletlen fickó ágyékába. Még jó, hogy nem volt magánál, mert most minden bizonnyal felverte volna az ordítása az egész környéket.
- Igen. – suttogtam halkan, miközben magamhoz húztam a nőt, így kevésbé voltunk a futó pillantásoknak feltűnők. – Ígérem kiszabadulnak és a társam is, akit most vittek be oda. – intettem az állammal a szoba felé. – Segíthet is, ha van hozzá bátorsága. – mondtam egy pillanatnyi habozás után, mert nem szívesen kevertem volna vele civileket. – Amennyire lehet, el kell terelni a figyelmet, hogy minél később vegyenek észre. Meg tudja tenni? – néztem rá kérdőn. –És, ha elkezdődik a móka, igyekezzen a lányokat egy helyre terelni, hogy ne legyenek útban.
Ha segít, akkor még két félreesőbb helyen lévő fickóval végzek, de ekkor már nem tudom türtőztetni magam a kislány sírását hallva és pár lépéssel a főnök előtt termek, majd a képességem által megszilárdított testtel és ököllel mosok be neki egyet, remélve, hogy lepadlózik tőle, ezzel a többiek is megzavarodnak, időt adva nekem, hogy nekik támadjak, vagy, jobbik esetben akár el is menekülhetnek.
- Mindenki feküdjön a földre! – kiáltom el magam, és a segítőmet keresem a tekintetemmel, hogy most tegye amit megbeszéltünk, nehogy a lányok véletlenül is megsérüljenek.

Daphne megkönnyebbül mosollyal sóhajtott fel, természetesen csak hangtalanul, és elsuttogott egy ,,Köszönöm!"-öt, de aztán már feszülten hallgatta, mit mond a megmentője. A mutatott irányba fordult, amerre Roxit elvitték, majd szó nélkül bólintott, és nagy léptekkel elindult az elkülönített szoba felé. Mikor már kellő távolságba került Mike-tól, egyáltalán nem figyelt arra, hogy észrevétlen maradjon, hiszen azt kérték tőle, hogy vonja magára a figyelmet. Nos, ez nem volt olyan nehéz. Miután kirohant az épületből, mert észrevette, hogy a szobaajtó valahogy mintha hozzáolvadt volna a falhoz (ezt a kérdést úgy érezte, ráér később megfejteni) fogott egy kerti szobrocskát, és bedobta vele az ablakot, ami mögött Greg és Roxi volt, majd felmászott nagy nehézkesen (pár helyen meg is vágta magát), és miután sikeresen landolt a szobában, nyomban a férfira rontott.
-Vedd le róla a mocskos mancsodat, te beteg állat! - üvöltött Gregre.
Futólépésben közeledett, és a férfi hátára ugorva a derekára kulcsolt lábbal próbálta elvonszolni Roxi közeléből úgy, hogy közben kezével kapaszkodott az ágytámlába, az ajtó kilincsébe, igazából bármibe, úgy húzta mindkettőjüket egyre távolabb Roxitól. Na persze a fiatal, vékony testalkatú lánynak különösebben sok esélye nem lehetett ellene, de bízott benne, hogy Mike úgyis ott van, és segít neki, ha túlságosan húzós lenne a helyzet. Mármint még ennél is húzósabb. Arról nem is beszélve, hogy már Roxi sem volt lekötözve, vagyis már rá is lehetett számítani. Közben odakint megjelent két fegyveres, akik felfigyeltek az üvegcsörömpölésre, vagyis az ablakon át csak akkor távozzanak, ha felkészültek a csatára. Ha az előtér felé mentek, szinte rögön belebotlottak Geraldba.
-Na, nézd csak, karmol a cica - röhögött fel Gerald, akinek a nagy mulatozásban egyáltalán nem tűnt fel, mit machinált Greg az ajtóval, és a kislányt magával vonszolva lépett hozzájuk közelebb. - Hát fiam, te aztán szerencsésnek mondhatod magad, te tényleg kanállal tudnád csak levakarni magadról a csajokat! Figyelj csak, mit szólsz esetleg ahhoz, ha együtt gondoskodnánk társaságról ezeknek a szépségeknek? - vigyorgott rá felmutatva a kezében tartott pityergő kislányt, aki már fulladozva zihált a rettegéstől.
Már lépett volna hozzájuk közelebb, amikor elérte az arcát Mike ökle, és az ütés erőssége mellett a meglepetés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megtántorodjon, elengedje foglyát, és sebes arcát szorongatva nézzen körül, ki volt ennyire életunt. A kislány közben elszaladt a legtávolabbi heverőhöz, felkapott egy ágytakarót, és miután bebújt a fekhely alá, magára húzta a puha anyagot, és hacsak nem ment oda hozzá, azalatt kuporogva, reszketve várta ki a csetepaté végét.
A többiek Geralddal az élen azonnal Mike ellen fordultak ellökve maguktól az éppen kiszemelt áldozatokat. Most a másik férfi sport került terítékre: a bunyó. Mondhatni tökéletes este! Mivel ők így már fel voltak készülve a verekedésre, már nem voltak olyan könnyen elintézhetők, pláne, hogy valamennyien értettek valamelyest az öldökléshez. Máris villant három pisztoly, egyenesen Mike felé, egy másiknál méretes zsebkés, a többi egyszerűen a puszta öklükkel akarták elintézni a hívatlan vendéget.
-Te meg ki a franc vagy, kölyök? - méregette Gerald megvetően Mike-ot, miután kiköpött a szájából a padlóra egy jókora adag vért. - Mid van? Zsaru jelvényed? Feminista klubtagságod? Reverendád? Tök mindegy, rossza ajtón kopogtattál. Ez zárt körű buli. Intézzétek el.
Ő maga hátralépve hagyta, hogy a társai bekerítsék Mike-ot, és nekilássanak ellátni a baját. Eszében sem volt beleavatkozni, ahhoz ő túlságosan nélkülözhetetlen, meg egyébként is! Ez a fiatalember egyedül volt, vagyis tuti lenyomják, viszont nyilvánvalóan erős és ért a pofonokhoz. Neki pedig ez az egy is épp elég volt, ha majd végre visszatérhet a hancúrozásra, nem akar a sérülései miatt csak részleges élvezetben részt venni.
Daphne egyébként addig nem hagyta abba Greg csépelését, amíg Roxi nem kérte, Gregnek ugyanis nem hitt, bármit is mondott. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy elvigye a lány közeléből, és közben annyiszor üsse meg, ahányszor csak tudja, miközben folyamatosan szapulta (perverz, rohadék, erőszaktevő féreg, megtestesült sátán stb.) és fenyegette (fityegő levágása, szemkikaparás, nyak kitörése stb.). Meg sem fordult a fejében, hogy nem akart volna kezet emelni sem Roxira, sem a többi lányra, viszont az utóbbi időben csak olyan férfiakkal találkozott, akik csupán azért jöttek, hogy ,,használják" őket, és őket is eléggé kompromittáló helyzetben találta, ezért oka sem volt arra, hogy elhiggyen bármit, amit Greg mondott neki.
Ha azonban sikerül meggyőzni, azonnal leszáll Gregről, és elkerekedett szemekkel, a szájára tapasztott kezekkel rázza a fejét.
-Ó, istenem, annyira sajnálom - mentegetőzött. - Nem tudtam... bocsánat... nem bántottam nagyon?
Viszont innentől kezdve már ők sem voltak biztonságban, és attól függően, hogy Mike addig (max. egy perc) hányat és mennyire sikerült közülük hatástalanítania, már ellenük is fordultak. Ezúttal Gerald sem húzta kis magát a munka alól.
-Te áruló kis fattyú! - bömbölte Greg felé, miközben felkapott egy kis asztalkáról egy fém szobrocskát, és teljes erejéből felé dobta.
Daphne, ahogy Mike kérte megpróbálta összeterelni a lányokat egy helyre, ami nem volt nehéz, mert a már így is halálra ijedt csapat a lehető legmesszebb húzódott a harcolóktól. A gond csak abból adódott, hogy az Gerald egyik embere sikeresen eljutott az ajtóig, és már indult is, hogy felverje az egész villát. Akkor pedig a borzalmas túlerővel kellett számolni, amivel Daphne is tisztában volt, így amikor észrevette, miben sántikál, felé mutatva felsikoltott:
-Állítsátok meg!

Alig hogy Roxi szájából kikerült a golyó már jöttek is vele a szavai. Egy pillanatra megtorpantam, és megfordult a fejemben, hogy gyorsan visszarakom amíg nem késő... De mire ezt sikerült igazán végig gondolni már rég késő volt. Csak sóhajtottam egyet mosolyogva. Legutóbb is alig élt, de akkor is osztott ahogy a száján kifért.
-Kissé?
Vontam fel pimaszul szemöldökömet és megforgattam a golyót. Végül az ágyra dobtam. Kioldoztam és leszállva az ágyról a kezemet nyújtottam, hogy kisegítsem belőle. Nem mintha sűrűn csináltam volna ilyet, annak ellenére, hogy pár kalandtársra rá fért volna a segítség távozáskor...
-Mint látod megmentem a hátsód. Megint... Egyébként meg pénzt keresni jöttem ide. De nem hittem volna, hogy kincset találok...
Tekintetem nekem is arra a feliratra vándorolt, fel is kacagtam egy tizedmásodpercre de próbáltam elfojtani. Ezt vajon, hogy magyarázza ki majd az őrsön. De gyorsan témát is váltottunk. Egy sokkal fontosabbra amin eddig nem sikerült túl sokat agyalnom. Most sem volt több hiszen rossz előérzetem támadt Roxival kapcsolatban. Alaposan végig néztem rajta. A benne lévő X gének mozgásba lendültek. Rögtön tudtam, hogy hamarosan elszabadul a pokol.
~Ezt a nézést ismerem...
-Persze, hogy segítek, máskülönben már Gerald töcskölne. Egyébként, ha kivittük őket elugrunk vacsorázni? Ismerek egy jó helyet a környéken...
Biccentettem az ablak felé amin nem sokkal ezután egy szobor suhant át. Majd egy leányzó. Emlékeim szerint nem kértem ráadást de ez jött magától. Valósággal rám mászott. Hirtelen nem tudtam mit mondani és csak hátráltam el Roxitól ahogy húzott.
-Figyú! Esküszöm, hogy nem tőlem van! Mindig használok gumit!
~Kivéve ha tablettázik de...
-Hallod? Ez már nem vicces... Jó békén hagyom, tiéd lehet csak szállj le rólam. Hallod?!..... bah... Segítenél?...
Fordultam kissé tanácstalanul Roxi felé hátamon a kolonccal aki kezdte tönkre vágni az öltönyömet. No meg már kezdett fájni a fülem és a fejem is a sok kis ütéstől. Úgy tűnik rá hallgat. Miután végre leszállt rólam a hölgy megigazgattam a szanaszét tépett öltönyömet. Végül rendbe hoztam.
-Nem nincs gond, de legközelebb ha ismerkedni akarsz maradjunk a régi jól bevált módszernél... Gregory
Nyújtottam a kezem feléje, aztán a kinti csetepaté zaja eszembe juttatta, hogy balhé van és csinálni kéne valamit. Az ajtóhoz léptem és feltéptem. Alig hogy körbepillantottam mi is a nagy helyzet a képembe egy kis szobrocska landolt ami szétloccsant és apró golyókként pattogtak szerte szét a földön.
~Ebből már nem lesz üzlet... Sem aláírás....
Pillantottam hátra Roxira. Ezalatt Daphnie a fülembe kiáltott, hogy valakit el kéne kapni.
-Melyiket kéred? Csak szólok, hogy ez nem a futó cipőm... Veled meg amúgy is beszélnem kell...
Fordultam Gerald felé és a szobornak egy kis darabkáját vettem le a vállamról s pöcköltem odébb ahogy átléptem az ajtón.

Nem mondom, hogy teljes mértékben bíztam abban, amit Greg mondott, de jelen helyzetben ez a kevés is elég volt...egyelőre. Csak nagyon picit bólintottam, hogy jelezzem neki, hogy rendben van, de azért az arcom továbbra is kemény volt, ami arról árulkodott, hogy azért ez a bizalom nem száz százalékos felé.
-Ne hidd, hogy nélküled nem boldogultam volna.-sziszegtem kissé dühösen a fogaim közül, és valóban így is gondoltam, szorult helyzetem nekem csak egy átmeneti állapot volt.
-Pénzt keresni?!-üti meg a fülem, és legszívesebben őt is beikszeltem volna a már így is bőségesen meggyarapodott halál listámra.-Tudod, nem hittem volna rólad, hogy ilyen mocskos dolgokba is bele tudsz folyni.-szavaimból sütött a megvetés, hiszen elhittem, hogy ő is képes lenne ezekből a szerencsétlen lányokból üzleti tárgyat, árut csinálni, és ez eléggé bökte a csőrömet. -De az embert mindig érik kellemetlen meglepetések.-nem akartam tovább itt fecsegni vele ilyenekről, hiszen csak az járt a fejemben, hogy ki tudja mit művelnek odakint a többiekkel, no meg persze már igencsak fűtött a bosszúvágy.
-Tudod, én is ismerek egy helyet, ahol romantikázhatunk, a koszt persze nem a legjobb, de ha úgy alakul remek társaságot tudok neked biztosítani, méghozzá igencsak hosszú időre....egyesek kimondottan szeretnek visszajárni a sittre.-jegyzem meg epésen a vacsorameghívására, ugyanis bosszantott, hogy ilyen üzelmei vannak, és cserébe még elvárja, hogy jópofizzak vele, holott eddig csak olyan oldalát mutatta, amiért már jócskán lecsukathatnám. Viszont végszóra jött a csörömpölés, hogy tört az ablak, és nem sokkal ezután már be is robbant a mindenre kész Daphne, aki rá is vetődött Gregre. Először csak meglepetten pislogtam a jelenetre, aztán gonosz mosoly kúszott az ajkaimra, valahogy úgy éreztem, hogy kijár ennyi büntetés Gregnek is, így eszem ágában sem volt szólni a felturbózott nőre, aki ahol érte ott ütötte, marta Greget. Még valahol élveztem is a látványt. Viszont időközben odakintről dulakodás zaja szűrődött át, ordibálás, puffanások, majd lövés. A szemeim ekkor már sárgában pompáztak, éreztem, ahogy már kezd elhatalmasodni bennem az az erő, amit már én sem akarok tovább visszafojtani. Gyorsan kértem meg Daphnet, hogy hagyja Greget, jelenleg ő is az, aki megpróbál nekünk segíteni, hogy kijussunk innen, viszont, hogy mennyire értetik ezt meg egymással, azzal már kevésbé törődtem, ugyanis figyelmem a kinti eseményekre terelődött.
Ekkor vettem észre a távolabb álló Mike-ot, majd a csoportosulást, ami kialakult,még épp elkaptam, ahogy az a picurka kislány elszalad Gerald karjaiból, és elbújik. Most már nem akartam tovább láncon tartani a démonomat, így ahogy Greg és Daphne elsuhant mellettem, meg kellett támaszkodom az ajtónál, és éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, a dobogását a füleimben hallottam visszhangozni, és kezdetét vette a folyamat. A fájdalom áthasított az egész testemen, összeszorítottam a fogamat, és már két kézzel támasztottam az ajtófélfát, kissé megrogyott térdekkel. Éreztem, ahogy a csontjaim kezdenek megnyúlni, ez elég nagy fájdalommal járt, de már azt hiszem kezdem megszokni. A testem jócskán megnőtt, a vörös hajzuhatag feketévé változott, az arccsontom is megnyúlt, az ujjaim végén hegyes, éles karmok nyúltak,ahogy a lábujjaimon is, a homlokomból hátrafelé nyúló szarvak nőttek, majd végül két növekvő dudor a lapockám mentém, amely felszakította a húst, a bőrt, és szárnyak nyíltak ketté. Nekem ez igen hosszú folyamatnak tűnik minden egyes alkalommal, de az egész mégis olyan hamar játszódik le. Most már nem a rendőrnő, vagy a latex ruhás vörös cafka állt ott, hanem a sárga szemű megtestesült démoni lény. Nem mondom, hogy nem voltam tudatomnál, viszont az ilyenkor rám szálló köd igencsak erősen befolyásolta a tetteimet. Mivel teljesen átváltoztam, a korábban megbélyegzett személyeken most már ténylegesen ott virítottak az érintésem utáni bilog jegyek. Gerald kézfején, a testőr arcán, valamint a kis gnómon is. Vadászni indultam. Teljes erőből rugaszkodtam el az ajtóból, nem igazán érdekelt egyelőre a szökni akaró egyén, jelenleg a teremben egy olyan alak volt, aki érdekelt, az pedig maga Gerald volt, hiszen ott égett rajta a jelem. Remélhetőleg nem fog senki az utamba állni, mert ő az én prédám volt, és nem állt szándékomban senkinek átadni, ha valaki mégis meg akarna ebben akadályozni, akkor függetlenül attól, hogy kicsoda, eltüntetem az utamból. Nagy lendülettel rugaszkodtam el a helyemről, és érkeztem Greg és Gerald közé, jelezve, hogy márpedig itt én leszek az, akié a kiszemelt zsákmány. Magasan Gerald fölé emelkedtem, és egyenesen rá szegeztem sárga íriszeimet.

A lány úgy látszott értette amit mondtam neki és meg is fogadta a tanácsom, és már húzott is el, hogy elterelje a figyelmet.
~ Okos kislány! ~ gondoltam magamban, de aztán már a saját dolgommal foglalkoztam, mert az volt bőven.
Mikor már Gerald péppé verésén fáradoztam, akkor láttam meg, hogy az én kis segítőtársam, miként is értelmezte a segítség nyújtást. Annak örültem, hogy Roxit már szabadon látom, de nem tudtam hová tenni, hogy az a kölyök is velük van, akivel a szobában kellett volna hetyegnie. Mivel viszont ezt röpke másodpercek alatt kellett volna leszűrnöm, inkább meghagytam a dolgot későbbre, hiszen látszólag a kölyök nem volt veszélyes rám, különben már Roxi lerendezte volna.
Az ütés viszont nem volt olyan jól sikerült, mint szerettem volna, de legalább a kislányt elengedte ez a vadbarom, aki elrohant és én reméltem, hogy valami jó, és biztonságos helyre, mert ami most jön, az nem neki való látvány lesz.
Mivel a főnök talpon maradt, így várható volt a slepp reakciója, máris jól idomított módon körülvettek és volt náluk minden, ami szem szájnak és maffiózónak ingere: pisztoly, kés, ököl.
Mivel voltak még vagy hatan, kicsit össze kellett kapnom magam, bár nem nagyon féltem, hogy bennem kárt tennének, inkább a lányokat féltettem, bár láttam, hogy a lány, aki segít nekem, máris egy helyre igyekszik terelni őket.
- Nem mindegy az neked, te hájas barom. – vetettem oda a kérdésére. – Valaki, akinek nem tetszik az udvarlási módod és hozzásegít, hogy leszokj róla, örökre.
De, ahogy láttam nem nagyon hatotta meg a mondanivalóm, sőt annyira nem, hogy magát ki is akarta vonni a forgalomból és a piszkos munkát az alattvalókra bízni.
A képességemet ezért felváltva kezdtem használni, attól függően, hogy épp mivel támadtak rám. Az első lövést átengedtem magamon, így a mögöttem álló férfi üvöltött fel és esett össze. Szerencsétlen pont a gyomrába kapta a skulót, így a megdöbbent maffiózót azonnal acélos ökleimmel kínáltam meg, egyet a gyomrába, egyet a lehanyatló képébe.
~ Kettővel kevesebb! ~ matekoztam egy kicsit, mert a váratlan látványtól visszakozott a banda cseppet, így volt időm. Nagyon reméltem, hogy Gerald nem lép meg addig, mert még lett volna vele elszámolnivalóm, de most nem nagyon tudtam rá figyelni.
Épp időben keményítettem meg magam, hogy a mellkasom felé induló kés lecsússzon rólam, csak a ruhámat hasította végig.
- Most nézd meg mit csináltál a szmokingommal! – néztem a fickóra szemrehányóan, majd a megkövült bandatag kezéből kicsavartam a kést és a combjába állítottam. Ordítva zuhant az egymásra tornyozott párnák közé.
~ Három! ~
Mikor felnéztem még ketten álltak előttem, de ahogy elnéztem már nem láttam olyan hű, de nagy elszánást a képükön. Ekkor ért a lány kiáltása és a fejem az ajtó irányába kaptam.
~ A fene! Ha ez kimegy, akkor itt elszabadul a pokol és nekünk valószínűleg annyi! ~
A párnák közt vergődőhöz ugrottam és kirántottam a combjából a kést, majd a pengéjénél megragadva, egy nagy lendülettel az ajtóhoz igyekvő háta felé hajítottam, remélve, hogy elég lesz a megállításához.
A szemem vissz kaptam a maradék maffiózóra, de ekkor megláttam a szemükben azt a páni félelmet, amit nem tudtam mire vélni.
- Ennyire nem lehetek rémisztő, fiúk! – vigyorodtam el, de mivel a hátam mögé néztek valahová, kezdett gyanús lenni a dolog és megfordultam.
Aztán csak álltam ott kimeredt szemekkel és bámultam a Gerald fölé magasodó fekete, szárnya valamit.
- Hú basszus….Ez meg mi a ménkű? – csúszott ki a számon.

Mike szavaira Gerald gúnyosan nevetett fel.
-Udvarlás? Miről beszélsz? Ez csak egy csapat meghágásra váró szuka, másra nem is jók. És ezt tudják ők is - sandított körbe, és csak a tekintete elég volt ahhoz, hogy nők és kislányok ijedten lapuljanak még szorosabban a falhoz és egymáshoz, mire Gerald ajka elégedett vigyorra húzódott. - Látod? Hamar megtanulják, kinél van az erő.
Arra nemigen számított, hogy Mike ennyire derekasan helytálljon, és döbbenete már a harc elején megrohamozta az agyát, amikor egyik embere lelőtte a másikat, egyenesen a hasába. A többi hiába próbálta meg a padlóra küldeni Mikey-t, egyikük sem volt olyan tapasztalt harcos, mint ő, ráadásul még olyan hasznos mutáns képességgel sem bírtak. Hamarosan annyira megfogyatkoztak, hogy Geraldnak nagyon át kellett gondolnia az esélyeit. Amiből már nem volt különösebben sok. A meglőtt férfi még vergődött pár percig, de aztán végleg mozdulatlanná dermedt. A megsebesítettek, fájdalmas nyöszörgések közepette pátyolgatták magukat a földön, de nem mertek ismét Mike-ra támadni.
Odabent Daphne először összerezzenve lépett hátrébb, mikor Greg felé nyújtotta a kezét, mert már megszokta, hogy ezt a mozdulatot nem éppen kedves gesztus szokta követni. Végül azért csak összeszedte magát, és bátortalanul, kicsit reszkető kézzel fogta meg a felé nyújtott jobbot, és óvatosan megrázta.
-Daphne.
Utána már nem tehettek mást, be kellett szállniuk a harcba, ha épen meg akarták úszni, és ebben bizony nagy segítségükre volt a szörnnyé vált Roxi. Daphne már épp megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy Mike kése beleállt a rohanó alak hátába, a halottak számát kettőre emelve, viszont máris borzadás ült ki az arcára, ahogy meglátta, mi lett abból a vagány nőből, aki az imént még mellette állt. Azonnal hátrálni kezdett, de pár lépés után megrázta magát, és riadalmát legyőzve a többi fogoly felé fordult, és elkezdte őket beterelni a külön szobákba, kezdve a gyerekekkel. Mivel senkinek nem volt sok kedve az erőszaktevő emberrablók, az ismeretlen, de láthatóan harcra kész férfiak és a szörnnyé változott nő közelében maradni egyikőjüknek sem, a terem hamar jóval üresebbé vált. Daphne maradt utolsónak, és már épp be akart húzódni a biztonságosabb külön szobába, amikor a termet velőtrázó sikoltás rázta meg.
A kislány, aki a heverő alatt bújt el pokrócba csavarva, most kidugta a fejét, és meglátta a szörnnyé vált Roxit. A többiek, ha a hang irányába fordultak csak a bútor alatti pokróc-gombócból kikandikáló apró fejecskét láthatták hatalmas, rémült szemekkel, és ijedt kiáltásra nyílt szájjal, ami képtelen volt abbahagyni a zajongást. Gerald, aki a furcsa lény láttán megrogyott térddel emelte a megadás pózába a kezét, és már a pénzzel kezdve, az emberei életén át mindint megígért, ha nem bántja a rém, vagy esetleg ugyanezt Mike-nak és Gregnek, ha segítenek neki, megzavarodva kapta a arra a fejét.
A sikoltozó csöppség, bármennyire is viszolygott Roxitól, mégsem volt képes levenni róla a szemét. Aztán körülnézett a teremben, ahonnan eddig az ijesztő zajok hallatszottak, de csak most látta meg a két halottat és a többi sebesültet, és még jobban rákezdett. Ő még csak előző nap érkezett, vagyis még érintetlen volt, és mióta itt volt sem Gerald, sem más nem jött ide, vagyis itt ez volt eddig a legrémisztőbb, amit látott. Daphne azonnal odasietett hozzá, de még félúton sem járt, amikor nagyon különös dolog történt.
Egyszer csak egy másik Roxi jelent meg szintén szörnyként. Aztán ugyanez történt Geralddal, majd az embereivel is, még a halottakkal is, de a másolatok nagyon is éltek. A következő percben, pedig még egy lett mindenkiből, vagyis már háromszor annyian voltak mint eddig. És az újonnan teremtett lények nagyon nem voltak békések. Látszólag nem álltak senki oldalán, de ettől még nagyon veszélyesek voltak, mert támadtak mindenkire, még egymásra is. Mind nagyon hasonlítottak arra, akiről másolták őket, viszont sokkal ijesztőbbek voltak az eredetiknél: vérben forgó szemük, cápaszerű fogazatuk, irreálisan nagy izomzatuk, csapzott, tövisbokorhoz hasonló hajuk volt. Fegyvereik nem volt, de puszta kézzel is elég jól ritkították egymást, és hamarosan elértek az igaziakhoz is.
A kislány mutáns volt, csak eddig nem tudott róla. Annyira megijedt attól, ami történt, hogy a félelmét elkezdte kivetíteni a valóságra, és hacsak nem csillapodik le, percenként létrejön még egy mindenkiből. Daphne már ment is tovább, hogy megpróbálja megnyugtatni a halálra rémült gyereket, aki már a saját képességétől és a még több szörnytől, csak egyre jobban félt, így egyre több rémséget is hozott létre, így belekerülve a saját maga által generált ördögi körbe, de út közben elkapta az egyik Greg-hasonmás, fél kezével a magasba emelte a derekánál fogva, és egy erőteljes szorítással eltörte a gerincét, majd kitátotta iszonyatos pofáját, és hatalmas, pengeéles fogaival letépte a fejét. A kislányt, mint a teremtőjüket nem bántották, mindenki más viszont halálos veszélyben volt tőlük.

Lány félénk reakcióját látva csak mosolyogva visszahúztam a kezem és csak biccentettem amikor végre bemutatkozott.
-Örvendek Daphnie.
Roxitól nem jött válasz. Megropogtattam a nyakam. Csináltam egy kis vállkörzést és ujjaimon is roppantottam egyet.
-Hallgatás beleegyezés.
Jegyeztem meg halkan. Még léptem kettőt Gerald irányába amikor ismerős hangokra lettem figyelmes. Hirtelen megfagyott bennem a vér és lábaim gyökeret vertek.
~Az nem létezik...mond hogy nem...
Lassan fordultam hátra de alig, hogy megmozdultam a lány egy laza mozdulattal söpört félre az útból. Íves pályán közeledtem a falhoz. Összehúzva csapódtam bele mire az kinyúlt, így nyelve el az ütés erejét majd szépen lassan kiegyenesedett, én pedig alig egy méterről estem 2 lábra. Falnak támaszkodva egyenesedtem fel oldalamat fájlalva.
-Rendben tiéd lehet Gerald én megyek azért ott...
Mutattam a futó emberkére aki abban a pillanatban dobott egy hasast a padlón.
~Ez is letudva...Nincs más hátra mint...
Ekkor néztem Geraldék felét, hogy végül is ki fog kit be illetve ketté törni, de a ketté törés helyett ketté szakadás lett. Nagyokat pislogtam, hogy ez most akkor mi is. Furcsa bizsergést éreztem és mintha valami belőlem mászott volna ki. Úgy találtam szembe magamat magammal. Nem tudom hirtelen, hogy a reflex, vagy az ego, hogy már pedig itt én vagyok a szépfiú, okozta e de egy egy jobb horgost indítva a földből egy karó indult meg a hasonmásom felé azzal a célzattal, hogy karóba húzza azt.
-Haver, tisztázzuk.... ez a szemszín ilyen hajjal, nem megy az armanihoz... különben is... itt én vagyok a szépfiú, a dögös démon pedig ő.
Biccentek Roxi felé akiből addigra 3 lett. Megkönnyebbült sóhajom kissé korán hagyta el a számat. Épp ekkor pillantottam meg egy másik hasonmásomat, kezében Daphnieval. Mármint, ami maradt belőle. Káromkodtam egy igen cifrát, amolyan jó Roxisat. Talán pont tőle hallottam annak idején. Tekintetem végig futott az egymást marcangoló lényeken. Ezeket hagytam volna nyugodtan kibontakozni, amíg csak magukat sodorják veszélybe. De voltak olyanok a tűzkeresztben akik nem értékelték az ilyesfajta partikat. Úgy véltem talán legjobb a lesz ha egy kis nyugalomra intem őket. Ezt úgy próbáltam kivitelezni, hogy a földből kiemelkedő fém nyúlványok szépen megpróbálták az összes lényt gúzsba kötni és mozgásképtelenné tenni.
~Honnan a francból jönnek ezek az izék?!

Alapjáraton sem igazán kedveltem, ha beleütötték mások az orrukat a munkámban, nos, az az igazság, hogy ezt mutánsként sem csipáztam, és kicsit nagyobb nyomatékkal adtam ennek hangot, mint alapjáraton. Ezt jelen esetben Greg érezte meg leginkább, ugyanis mivel fizikailag köztem és Gerald között állt, így a hirtelen lendülettől vezérelve tessékeltem arrébb, hogy majdhogynem fénysebességgel repült a fal felé, ahogy meglendítettem. Innentől kezdve már nem érdekelt más, csak Gerald, hacsak persze, valaki másnak ugyancsak nem jutott eszébe, hogy beleavatkozzon a vadászatomba. Nekem Gerald kellett, egyelőre, majd azok, akiket szintén megjelölgettem az éjszaka folyamán. Mert ők sem fogják megúszni. Ott álltam, fölé magasodtam, és figyeltem, ahogy remegve próbálkozik mindennel, csak, hogy életben maradhasson. De engem ez cseppet sem hatott meg. Csak a felső ajkamat felhúzva morogtam egyet az ajánlatán, majd hirtelen az ujjaim a nyaka köré fonódtak, és szorítani kezdték, majd felemeltem a földről, hogy a lábujja is éppen hogy hajszálnyira érte a talajt. Azonnal ráfogott az ujjaimra, hiszen érezte a szorítást, és mintha nyögött is volna valamit, de ez engem nem tudott meghatni. Alapjáraton, ha észnél vagyok, akkor minden bizonnyal lett volna hozzá pár keresetlen szavam, de jelen esetben csak a bosszú izgatott, és az a félelem, ami belőle áradt. Éreztem, ahogy ez a köd folyamatosan rátelepszik az agyamra, és lassan kezd megszűnni körülöttem minden más tényező. Ahogy közel emeltem Geraldot magamhoz, elkezdtem lassan behatolni az agyába, hogy megkeressen a félelmeinek góc pontját. Közel jártam, azt tükrözték Gerald szemei, ahogy a tekintete kezdett homályossá válni, és arcára kiült a rémület. De még közel sem kezdtem el használni a teljes képességemet. Egy pillanatra mégis megtorpantam, ahogy megéreztem valami zavaró tényezőt, valami mást. A kislány sikoltása a legkevésbé sem zavart volna, de az a félelem, amit magából árasztott...ez egy kis időre elvonta Geraldról a figyelmemet, és a fejem az ágy felé kúszott, ahol megláttam a takarót fejére húzó kislányt. Nem volt rajta a bilog, ő nem volt az áldozataim listáján, de amit árasztott magából az mégis...egyszerűen...megzavarta az érzékeimet. Meg kellett ráznom kissé a fejem, és ekkor azt hittem tükörbe nézek. Vagyis hihettem volna, amikor megláttam magammal szemben a hasonmásomat, csak az volt a különbség, hogy annak nem volt ott a kezében egy másik Gerald. Tudtam, hogy itt most valami nem az, aminek lennie kellene. Mivel most nem a rendőrnőként gondolkodtam, nem tudtam úgy összerakni a helyzet darabkáit, mint azt tettem volna alap esetben. Csak kis mértékben voltam még ott, nagyobb mértékben a démon uralkodott a testem, és az elmém fölött, ő pedig sokkal inkább volt ösztönlény, mintsem az, aki elgondolkodik dolgokon.
Nem kellett sokat várni, hogy a hasonmás rám támadjon, egy ideig fél kézzel igyekeztem védekezni, miközben rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Egyedi stílusban harcoltak a hasonmások, és azért megfigyelhetőek volak különbségek az eredetiekhez képest. Nem akartam elengedni Geraldot, de a lény támadása miatt kénytelen voltam. Ám nem voltam vele sem kegyes, úgy dobtam el, mint egy rongybabát, és csapódott be az egyik ágy mellett a falba. Tudtam, hogy nem menekülhet a haragom elől, de egyelőre az újabb szaporulat kötötte le a figyelmem. Kissé abszurd jelenség lehetett, ahogyan összeakaszkodtam a hasonmás démonommal, viszont a harcmodort nem képezték le, legalábbis a jelek szerint. Most a karmokkal ellátott szárnyamnak köszönhetően támadtam a lényre, mivel a kezeink össze voltak gabalyodva, így sikerült megsebeznem az oldalát, amire nem számított, és ahogy megtorpant, kihasználva a pillanatot állkapcsommal átharaptam a torkát. Éreztem a vér sós ízét a számban, de ez számomra közel sem szolgáltatott olyan élményt, mint mikor mások félelméből táplálkozom, és töltődöm fel. De a kényszer nagy úr, és olykor nem is jön rosszul. Viszont a hasonmások szaporodtak, és akkor fordultam az ágy felé, ahol a kislány bujkált. Jobb karom kinyújtottam felé, és hegyes, karmos mutatóujjammal mutattam rá, hiszen éreztem, hogy az a hatalmas félelem góc belőle árad. Tekintetem egy pillanatra találkozott a gyerekével, ennyi elég volt ahhoz, hogy elkezdjek behatolni a tudatába, és hogy ő ne legyen képes elfordítani a tekintetét rólam. Viszont akadályba ütköztem, hiszen hozzám hasonlóan ő is valahogy a félelmet használta a képessége folytán, na meg persze a külső zavaró tényezők sem hagytak alább.

Innentől kissé elszabadultak az események és az indulatok, mivel Roxit nem láttam sehol és a nyitott ajtón benézve a szobában sem, hatalmas zsarulogikával sakkoztam ki, hogy az a valami, ami most már Gerald torkát szorongatja, az nem más, mint……Roxi!
~ A jó fenébe! Ez nem semmi! ~ hüledeztem pár másodpercig, de úgy látom nem én voltam az egyetlen, akinek leesett az álla.
Azért becsültem a nekem segítő lányt, mert a rémülettől kitágult szemei ellenére, ami mutatta, hogy mennyire fél, még mindig akart és tudott is segíteni a lányoknak, akiket most az üres szobába terelgetett, hogy egyrészt védve legyenek, másrészt ne legyenek útban.
Mivel a fiú, akivel Roxi-t előzőleg összezárták, az előbb vele együtt jött ki és most is mellette állt, így kicsit elbizonytalanodtam vele kapcsolatban, de mivel nem csinált semmi fenyegetőt, így inkább a többi bandatag felé fordítottam a figyelmem, akik még talpon voltak, de ebben az a hisztérikus és borzalmas sikítás megakadályozott, ami mint kiderült attól a kislánytól eredt, aki az előbb Gerald kezében vergődött és most csak az arcocskáját kidugva reszketett a kanapé alatt egy pokrócba temetkezve, és egyfolytában sikoltozott.
Olyan rémület ült a szemében, amilyet csak nagyon ritkán lát az ember és akkor is nagyon szívbemarkoló, de nem csak ez volt az egyetlen baj, hanem ami ez után következett.
Sorra duplázódtak meg az emberek és még a démon is, viszont ezek eléggé ocsmány másolatok voltak, akik mindenkire rátámadtak maguk körül, még saját magukra is.
Éppen a kislány felé indultam, mikor a szintén felé tartó kedves lányt, a még talpon lévő fiúról (Greg) mintázott, csak éppen borotvaéles fogazattal rendelkező rémség egyszerűen felkapta és egy szörnyű reccsenés kíséretében eltörte a gerincét, és ha ez még nem lett volna elég egyetlen harapással leszakította a fejét.
Szerencsétlen lánynak, még sikoltani sem volt ideje, én meg jéggé dermedve torpantam meg a jelenet láttán, de aztán újult erővel indultam a kislány felé, mert bár nem voltam biztos benne, de mintha a sikolyai gerjesztenék ezt az egészet, hiszen más magyarázat nem lehet.
Meg kell akadályoznom, hogy tovább nőjön a létszámuk, habár a földből hirtelen csápként kinövő fémnyúlványok jó párat elkaptak belőlük, de megint csak osztódni kezdtek.
Használva a képességemet, jóformán odalebegtem a kislányhoz, hogy senki ne akadályozhasson meg ebben, majd leguggolva elé, kezdtem nyugtatgatni.
- Kicsikém, nincs semmi baj, már a rosszfiúk nem bánthatnak többet, és itt vagyok melletted, megvédelek, ha bárki a közeledbe jönne, de meg kell nyugodnod, mert különben a lányoknak is baja esik, akik olyan kedvesek voltak hozzád, és ezt te nem akarod. – kezdtem bele és reméltem, hogy hallgatni fog rám. – Gyere ide hozzám. – nyújtottam felé a kezem. – És meglátod minden rendben lesz és mehetsz haza az anyukádhoz.

Greg taktikája bevált, a hasonmásokat sikerült megfékezni, az egyetlen probléma az volt, hogy ettől még nem hagyták abba az osztódást. Egyre többen lettek, és lassan már alig lehetett elférni a jókora hárem-helyiségben. Az újonnan teremtett rémségek azokat is megölték, akik gúzsba kötve feszengtek, meg szabadon mozgó társaikat is. A támadások alól nyilván az igaziak sem voltak kivételek, de az izmaik mellett sok mindent nem tudtak felmutatni. Úgy tűnt, hogy a vadállati ösztönökön és erőn kívül mással nem rendelkeztek. Az viszont dúlt bennük.
Gerald nagyot nyögve állt fel a fal tövéből, ahova Roxi hajította, és az ütközés miatt nehezére is esett a mozgás. Azonban nagyon nem akart meghalni, sem a betolakodók, sem a szörnyek keze (/mancsa) által. Élni akart, virulni, tovább gazdagodni és nőzni, mint eddig. Apropó nőzés! Az ajtóig semmi esélye nem volt eljutni, hiszen azt elállták a horrorisztikus lények, amik közül többen ráadásul épp felé indultak meg, hogy végezzenek vele. Ezért aztán ő hősiesen a másik irányba szaladt, és feltépte a különszoba ajtaját, ahol a háremhölgyek reszkettek.
-Engem nem fognak kinyírni ezek a dögök! - ordította, és elkapta az egyik lány kezét, aztán kirántotta a rejtekhelyéről, hogy egyenesen a szörnyek közé lökje, amik azonnal szét is cincálták a sikoltozó nőt. - Itt vannak ezek, ezekért nem kár, majd veszek helyettük másokat! Kifelé, rohadt rib@ncok, én nem fogok helyettetek megdögleni!
Bár az áldozatok többen voltak, de a legtöbbjük olyan régóta élt megfélemlítésben, hogy képtelenek voltak összefogni Gerald ellen, arról nem is beszélve, hogy jelen helyzet egyáltalán nem segített hozzá ahhoz, hogy összeszedjék a bátorságukat, és ésszerű döntést hozzanak, amiben eddigi elnyomójuk ellen fellázadhatnának. Egyik lány halt meg a másik után a kényszerű önkéntesség oltárán, hogy Gerald azzal a fél perccel is tovább élhessen.
-Egy szellem! - sikoltott fel az ágy alatt kuporgó kislány, de aztán Mike kedves szavaira, és hogy már egyáltalán nem tűnt légszerűnek mégis kimászott a búvóhelyéről, és bár egész testében vadul reszketett, mint a nyárfalevél, sikerül odabújnia Mike-hoz, és a nyakába csimpaszkodva belebömbölni félelmét a hozzá képest óriási férfi vállába. - De az a szörnyeteg megette a csinos nénit, és a csinos néni most biztos ott van a pocakjában, és ha nem szedjük ki időben, akkor meg fog halni! És olyan sok itt a szörny, pedig úgy félek tőlük, otthon is mindig bebújnak a szekrényembe, és csak akkor tűnnek el, ha a papa vagy a mama felkapcsolják a villanyt és kinyitják a szekrényajtót. De itt világos van, és nyitva van az ajtó is, mégsem tűnnek el! Biztosan azért, mert nincsenek itt a szüleim!
A kislány nagyon rossz ideg- és lelkiállapotban volt, de ha Mike türelmesen csitítgatta, és sikerült megnyugtatnia, akkor szépen lassan a zokogása hüppögéssé halkult, végül teljesen lecsillapodott. Ez a folyamat azzal járt, hogy a rémségek is ritkulni kezdtek, olyan volt, mintha elolvadtak, aztán eltűntek volna. Persze az ijesztő dolgok nem szűntek meg létezni körülötte, ezért időnként még megjelent egy-egy szörny, ez természetesen annak függvényében alakult, hogy mennyire sikerült a kislányt megóvni a félelemtől.
Közben odakintről szapora léptek zaja hallatszott, legalább egy tíz főnyi csoport érkezését jelezve. Ők voltak az eddig a villában lebzselő fegyveres beosztottak, akik felfigyeltek a zajokra és most futva közeledtek, hogy megnézzék mi történt. A bent lévők tehát vagy kivárták őket, és harcba szálltak velük, vagy menekülőre fogták.

Számon vér csurgott le, ahogy az egyik klónom nyakát haraptam el, jobb híjján ez volt a legjobb, amit abban a helyzetben tehettem. Egy másiknak futtában a fejét sikerült leválasztanom a helyéről, viszont az egyfajta Greg hasonmás volt. Bele sem gondoltam, hogy mekkora élmény lehetett volna, ha egyszer az igaziét szedhetném le a helyről, ugyanis jelenleg más kötött le, no meg nem volt egészen tisztán emberi a gondolkodásom. Nem sokon múlt a dolog, hogy nem indultam meg a kislány felé, talán ez volt a szerencsésebb, hogy Mike ért oda előbb, és kezdte el megnyugtatni. Érzékeltem, hogy az előbb még a szoba másik felében állt, majd hirtelen a semmiből termett a gyerek előtt, de jelenleg nem úgy raktam össze a dolgokat a fejemben, ahogy azt alapesetben tettem volna. Rémlik valami, hogy ezek szerint Mike sem éppen az, akinek hittem, de nem tudtam koncentrálni. A félelem szaga minden felől, pláne amit a gyerek árasztott kezdett megzavarni. Olyan mély levegőket vettem, hogy magamba szívhassam, de ez nem egészen így működött. Akartam, még többet belőle, de a kislány felől kezdett csökkenni az energia. Szerencsére. Még mielőtt a szürke köd rá nem borult az agyamra, mert akkor csak isten tudja mit tettem volna. Nem sokáig időzött a figyelmem Mike-on és a gyereken, ugyanis nekem még dolgom volt. Olyan, amit nem tudtam eddig befejezni. Oldalt fordultam, pont úgy, hogy egy épp rám ugrani készülő klónt döftem át a szárnyam karmos végével. Morogtam. Gerald féreg módjára igyekezett menekülni, de előlem úgysem fog. Ha kell a pokol fenekéről is előkerítem, nem tud többé elbújni, hiszen a jelen ott éktelenkedett rajta.
Nagy léptekkel indultam meg a szoba iránt, nem hatott meg a szanaszét heverő rengeteg testrész és vértócsa, akartam valamit, akartam Geraldot, méghozzá bosszúszomjasan, holtan...Berontottam a szobába, a lányokat igyekeztem kikerülni, őket nem volt szándékomban bántani, hacsak valamelyikük nekem nem esik, ugyanis semmilyen zavaró tényezőt nem tűrtem meg. Ismét odaléptem Geraldhoz, aki minden bizonnyal újfent védekezni próbál majd. Nem tudom, hogy azóta szert tett e bármiféle fegyverre, de nem érdekelt. Újfent fölé magasodtam, és mivel ennyire közel álltam hozzá, a kézfején lévő jel szinte égette a bőrét. Kissé lejjebb hajoltam hozzá, és beleüvöltöttem az arcába, közben az egyik szárnyammal előrecsaptam, s annak a végén lévő éles, hegyes karom átfúrta Gerald vállát, aki felüvöltött a fájdalomtól. Ez arra kellett, hogy nyugton maradjon végre, és ahogy figyeltem, közben újra kezdtem áttörni elméje falait, hogy hozzáférkőzhessek eldugott, legféltettebb gondolataihoz, melyben legsötétebb félelmeit rejtegeti...

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel amikor majdnem az összes rémséget sikeresen mozgásképtelenné tettem. Ekkor jött a végmozdulat és a hol a fém a lények testéhez ért, végig alig 1-2 centis kihagyásokkal hosszú karók mélyedtek bele a testükbe ezzel vetve véget az életüknek. Fellélegezni azonban nem volt idő, sem pedig ok. Hirtelen ismét egy jó adag szörnyeteg öltött testet és a még esetlegesen élő foglyokat rögvest kivégezték. A mellettem megjelenőt időhiány miatt padlóól csak egy fakaróval szúrtam állba úgy hogy a feje búbján jöjjön ki a vége.
~Ez így marhára nem lesz jó...
Néztem körül. De meglepetésemre a lények erőtlenül kezdtek el szétfolyni. Nem csak a holtak, de még a frissen megjelenők is. Bármi is volt az oka megjelenésüknek úgy tűnik vége van. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ahogy körbenéztem elborzadva láttam a szétmálló szörnyek teste közte heverő emberi alkatrészeket. Lassan szaguk is megcsapott.
~Az az utolsó whisky és kaviáros kenyér nem kellett volna...
Szolidan szám elé emeltem a kezem és vissza tartott levegővel kisétáltam az egyik falon, hogy friss levegőhöz jussak. Ott kissé bizonytalanul szagoltam a levegőbe. Megkönnyebbülve lélegeztem be a viszonylag friss, hullaszag mentes levegőt. Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta látványhoz és szagokhoz. De valami azt súgta, hogy ha még párszor összefutok ezzel a Vörössel, akkor megfogom szokni.
Mosolyogva csóváltam a fejem amikor léptek zaját hallottam meg. Felnéztem és elém tárult Gerald embereinek maradéka. Hátra pillantottam a házra majd vissza a legénységre.
~Jobb lesz a dolgok elébe menni.
Fejmagasságba emeltem a kezem és tenyeremet mutattam a közeledők felé. Higgadtan közeledtem hozzájuk.
-Nyugi skacok. Nyugi. Bent mint hallhatjátok kissé eldurvult a buli. Van egy bögyös vörös akit a főnök épp betör. Nagyon belelendültek ám a játszadozásba. Szerintem most nem kéne őket zavarni.
Vigyorogtam rájuk kissé perverzen, hogy tudják miről is van szó. Elsőre úgy tűnt, hogy vették a lapot. Legalábbis ahogy egymásra vigyorogtak és pusmogni kezdtek. Úgy tűnik ezeket sikerült lerendezni amikor is Roxi hörgése után Gerald is felüvöltött. Egyértelműen nem a kéjtől.
-Ehh.... Mint mondtam... jó a buli....
Ez úgy tűnt már nem volt eléggé meggyőző főleg ezzel a kellemetlen fintorral a képemen.
~Azt hiszem baj van...

A hátam mögötti csatazaj fokozódott, melybe időnként félelmetes sikoltások is vegyültek, de most nem akartam semmi mással törődni, csak a kislány megnyugtatásával, hiszen akkor talán vége lesz ennek a rémálomnak, így csak rá koncentráltam, hogy minél előbb megnyugtassam.
Mikor már a halálra rémült kislány a vállamra borulva zokogott és próbálta elmondani a félelmeit, akkor rájöttem, hogy igen csak minden tudásomat és tapasztalatomat be kell vetnem, hogy sikerüljön olyan szavakat találnom, amivel elérhetem, hogy ne azokra a rémalakokra és a hangokra figyeljen.
- Ezért erősen szorítottam magamhoz és közben megnyugtatóan mély hangon dörmögtem neki.
- Kicsim, ezektől a szörnyektől nem ell félni, mert ha erős vagy és megmutatod, hogy nem félsz tőlük, akkor meglásd azonnal eltűnnek, és ha eltűntek, akkor már nem lesz akadálya, hogy hazavigyelek apuhoz és anyuhoz, akik biztosan nagyon várnak már téged. De, ahhoz most nagyon erősnek kell lenned és velem együtt, a kezemet fogva nagyon bátornak kell lenned. Nem kell kinyitnod a szemedet hozzá, azt csak tartsd csukva és gondolj arra, hogy te egy hős lovagkisasszony vagy, aki legyőzi a hétfejú sárkányt és a segítőit azzal, hogy megmutatja nem fél tőlük. Én itt leszek veled végig kicsim. – simogattam közben a hátát finoman, bár közben kikerekedett szemmel figyeltem, ahogy Gerald egymás után dobja oda a sikoltozó lányokat a szörnyeknek.
Viszont most nem segíthettem, ezt arra a démonra kellett bíznom, aki megindult a szoba felé, mert közben lassan, de biztosan egymás után tűntek el a kislány által kreált lények, arányosan azzal, ahogy a hüppögése is szelidült.
- Nagyon jól csinálod kicsim! – dicsértem meg és továbbra is magamhoz szorítottam, hogy minél kevesebbet lásson a történésekből. – És mi a neve a hős lovagkisasszonynak, hogy feljegyezhessék majd a krónikások? – igyekeztem továbbra is elterelni a figyelmét, hogy végképp megszabaduljunk a rémektől.
Nagyon jó lett volna valami biztonságos helyre elhelyezni, hogy segíthessek Roxinak, meg a srácnak, aki viszont csak most tűnt fel, hogy nem látom sehol, viszont kintről, mintha kiabálás hallatszott volna, ami nem volt túl jó hír, mert biztos nem a rendőrség érkezett, akkor viszont csak Gerald embereire tippelnék. Két fronton nehéz lenne harcba szállni, így a kislányt mindenképp biztonságba kell helyezni, hogy ne ismétlődjön meg az előbbi.
- Figyelj, most nekem segíteni kéne annak a néninek, akit legutoljára hoztak ide, ezért most ide beduglak, ide a sok-sok párna közé, ahol biztonságban leszel, és ha már minden rendben lesz, akkor jövök érted és elviszlek anyuhoz, rendben? – néztem a nagy, könnyes szemeibe. – De, maradj itt és ne mocorogj, oké?
Ha belemegy, akkor a fal mellé feltornyozott párnákból egy kuckót csinálok gyorsan, ahová lefektetem és rá is helyezek néhányat, majd az ajtó felé fordulok, hogy készen várjam a támadást, ha lesz.
Aztán meglátok az egyik halott bandatagnál egy mobilt kikandikálni a zsebéből és rávetve magam, azonnal tárcsáztam az őrsöt, majd bediktálva az azonosítómat, erősítést kértem.
Így már legalább volt esély, hogy ha feltartsuk őket, akkor talán még életben maradhatunk.

Gerald valóban üvöltött Roxi karmai (szárnyai) között. A fájdalma iszonyatos volt, és abszolút tudatában volt kilátástalan helyzetével, hiszen, ha az embereit legyőzték, mástól itt ugyan nem remélhet segítséget. Egy izgatóan vad éjszakára számított, ahol mindent ő irányít, ahol hatalma teljében lehet, de ez... ezzel nem tudott mit kezdeni. Ő üzletember volt, nem értett a harchoz, arra ott voltak a testőrei. A testőrei, akik vagy holtan feküdtek a földön, vagy hasznavehetetlenné sebezve nyöszörögtek. Ő meg haljon meg az inkompetenciájuk miatt! Remek!
~Na és ha a szukák is sérültek? Gun Bart holnap húszat elvitetett volna, nagyon nem fog örülni a selejtes árunak! Ha egyáltalán megérem a holnapot. Ha ez a rémség nem nyír ki addig.~
-Te figyelj... szépségem. Ezt akár meg is beszélhetnénk - hebegte Gerald rémült képpel bámulva Roxit, miközben már szédelgett a fájdalomtól. - Látom, téged sem nyergelhet fel akárki, de ez jó. Ez csak jó. Mindig van hely az ilyen tökös embereknek a sorainkban. Mit szólsz? Annyit kaszálhatnál, mint senki más. Ha valaki, hát én tudom értékelni a rátermettséget. Mi lenne, ha most letennél, és nyugodtan, békésen tárgyalnánk?
Hogy megöli-e, az Roxi döntése volt, de Gerald nem tudott védekezni, ezért ha nem érzett hajlandóságot a megbocsátásra, eléggé könnyű dolga volt. Ha pedig kíváncsi volt valamire... hát Gerald nem a magas fájdalomküszöbéről volt híres.
Közben Mike-nak a vonal túlsó felén megígérték, hogy perceken belül odaér az erősítés. Legalább addig ki kellett tartaniuk, de ha Mike még Roxinak is segíteni akart valahogy elintézni Geraldot, arra azért még csak maradt idejük.
A kislány, aki az előbb még hatalmasra nyílt szemekkel hagyta, hogy Mike elrejtse a párnák mögött (és megsúgta neki, hogy Rosie-nak hívták), elszántságtól kipirult arccal szaladt el mögötte egyenesen kifelé, ahol Greg nézett szembe a közeledő nehézfiúkkal.
-A vörösökkel csak a baj van - csóválta a fejét az egyik Greg szavaira.
-Melyik kanca az? Amelyik ma jött, vagy hatszáz lakat alatt? - vigyorgott egy másik nem kevésbé perverzen, mint Greg. - Mert az aztán tényleg nem csak vörös, de bögyös is, mint a legszebb álmaim.
-Az nem ügy, a te álmaidból felvirágozna az egész pornóipar, te állat! - röhögött fel egy másik. - De ezt azért én is szívesen betuszkolnám a gatyámba.
Ekkor hallatszott bentről a már félreérthetetlen hörgés és kiabálás, és már Greg szavai sem tűntek annyira meggyőzőnek. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna bármelyik elsötétülő képű férfi, megérkezett Rosie, és egyenesen Greg elé ugrott.
-Senki sem tuszkolhatja a csinos nénit a gatyájába - toppantott a lábával, miközben szemei szikrákat szórtak, bár alig érhetett Greg köldökéig. - Már így is megette egy szörny, és bezárta a pocakjába. Nem fogjátok még a fura bácsit is bántani, mert már tudom, hogy kell bátornak lenni, és majd én megvédek mindenkit.
Azzal behunyta a szemét, ahogy Mike-tól tanulta, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ő bizony nem fél az előtte álldogáló kissé tanácstalan bandától. Pár másodperc elteltével kinyitotta a fél szemét, de még mindig ott voltak. Kezdte hát elölről, de most már olyan erőfeszítéssel, hogy minden kis izma megfeszült, ökölbe szorított kezecskéit maga mellett tartotta, de úgy szorította, hogy már remegett bele, miközben egész teste vigyázzállásba feszült. Csak nem sikerült.
Elképedve, rémülten kapta Gregre a tekintetét.
-De bent sikerült - bizonygatta elkeseredett csalódottsággal. - Tessék elhinni, hogy bent sikerült.
Sajnos ezek a rémek igaziak voltak, és miután kivihogták magukat Rosie próbálkozásain, sűrű ujjropogtatás és fogcsikorgatás közepette kezdtek el közelíteni hozzájuk, hogy végezzenek velük. A kislány ,,félelmetes képessége" azonban késedelem nélkül aktivizálódott, és Gerald emberei sokszorozódni kezdtek, akik ugyan az eredetiket és egymást is támadták, de jó páran Greg és Rosie felé indultak. Rosie rémült sikoltással ugrott hátrébb.
-A rendőr bácsi nélkül nem megy. Tessék várni, majd mi vele... valahogy...
És már futott is megkeresni Mike-ot. Ha megvolt, a kezébe csimpaszkodva kezdte húzni kifelé, miközben lihegve, kipirult arccal próbálta elmondani neki mi történt.
-Nem sikerült... megpróbáltam, de... és akkor új szörnyek... tessék jönni, egyedül nem sikerül, és a fura bácsi veszélyben van.

Gerald üvöltését egyszerűen annyira jól eső érzés volt hallani, hogy azt nem tudtam volna szavakba önteni, így csak egyfajta jóleső morgás tört fel ajkaim közül, mint egy vadállatnál, mikor az diadalittasan üvölt fel zsákmánya felett, megelőzve a végső csapást. Már majdnem teljesen betörtem elméje legféltettebb zugába, mikor Gerald hebegve habogva magyarázkodni kezdett,és az életét féltve próbált meg újfent alkudozni velem. Először nem akartam tudomást venni róla, hiszen az elmémen ott pihent a bosszúvágy, a vadászösztön, mint ahogy az mindig történt ebben a démoni formámban, de most valami más volt. Meg akartam ölni, hosszan kínozni, hogy szenvedjen, és végül belehaljon félelmeibe. De valahogy egy pillanat erejéig felszállt a lila köd az elmémről, és elértek hozzám Gerald szavai. Talán a véletlennek köszönheti, de nem vittem véghez azt, amit terveztem vele. Viszont iszonyatos harc volt bennem, hogy ne a bennem dúló ösztönöknek engedelmeskedjek. A szárnyam végén lévő hegyes karmot kihúztam a férfi vállából, viszont a torkán a szorításom nem engedett, csak annyira, hogy tudjon beszélni. Közelebb hajoltam hozzá, hosszú percekig csak bámultam bele a szemébe sárga íriszeimmel, és olyat tettem, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy képes vagyok. Morgás helyett megszólalta, emberi hangon...ami bár kissé olyan volt mint egy földöntúli démoni hang, de emberi nyelven, érthetően jött ki a torkomon.
-Egy dolgot tehetsz, azért, hogy életben hagyjalak...-kezdtem bele, de azért kissé szorítottam a torkán, hogy jelét is adjam, hogy itt most én diktálok-...elmondod, hogy mi ez az egész, hogy kitől veszed a lányokat, hogy mi közöd azokhoz a mutánsgyűlölő söpredékhez, és...még valami...-ezt nem lőttem le előre, valahogy felülkerekedett bennem az emberi nyomozó énem, a démon helyett a saját tudatom, mintha elszállt volna a köd az elmémről, és tudtam, hogy nekem még más dolgom van, ami befejezetlen maradt, nemcsak a küldetés, amit Mike-kal kaptunk, hanem még volt egy kis törlesztenivaló adósságom a kis gnóm felé is, aki miatt idekerültem. Hallottam a zajokat, tudtam, hogy nincs túl sok időnk, nem akartam tovább várni, mint ami szükséges volt.
-3 másodperced van dönteni, Gerald!Segítesz, vagy fel sem eszmélsz, és kitöröm a nyakad!Egy...kettő...-hiába a tiszta elmém, sokkal elszántabb voltam, mint emberi alakomban, ugyanis a szavaim következtében a karmos ujjaim már szorultak össze Gerald légcsövét szorítva, és eszembe sem volt visszafogni magam, ha nem megfelelő választ ad, tudtam, hogy szó nélkül összeroppantom a gigáját. Hiába voltam rendőr, hiába kezdtem el némiképp Roxiként gondolkodni, még mindig a démon voltam, az ő erejével, az ő akaratával, amivel jobb volt nem dacolni, mert nem biztos, hogy megtudtam volna fékezni magam, bármennyire is sikerült most átmenetileg kordában tartanom sötétebbik énem. Minden bizonnyal ez sem lesz tartós állapot, hiszen éreztem a nekem feszülő energiákat, és igen nagy erőfeszítésembe került, hogy tudatosan cselekedjek, ameddig még megtehetem...

Sikerült elérnem a kollégákat és azonnali segítséget ígértek, mikor nagy vonalakban elmagyaráztam a szituációt, így már csak addig kellett tartanunk a frontot, míg meg nem érkezik az erősítés.
Viszont jó lett volna, ha Roxi, amennyiben mégis ő az a félelmetesen kinéző szörny, addigra vagy eltűnik innen vagy visszaváltozik, mert nem biztos, hogy jól jött volna ki a dologból, ha a főnökök megtudják mi is ő valójában.
Még egy pillantást vetettem a párnahalom alatt lévő kislányra, majd megindultam a Geraldot épp kicsontozni készülő démon felé, remélve, hogy én nem jutok a sorsára. Mindenesetre inkább megkeményítettem a testemet, hogy ha mégis rosszul sülne el a beszélgetés, legyen egy kis védelmem.
- Hé, Roxi, már ha te vagy az! – szólítottam meg tisztes távolból, miközben a remegő főnököt szemléltem, hogy él e még. – Kihívtam a zsarukat, így nem ártana, ha összekapnád magad. – igyekeztem virágnyelven fogalmazni, mert nem akartam, hogy Gerald később ellene tudjon vallani, vagy valami, ha megtudja, hogy egy zsaru szorongatta szörnyként a nyakát.
Ekkor láttam meg az ajtón berobogó Rosiet, és azonnal a szétdobált párnákra kaptam a szemem.
- Mit keresel te…… - kezdtem volna felé indulva, de megelőzött és valamit nagyon akart elmondani szegény, de végül is csak akkor értettem meg, mikor kint megpillantottam az egymást öldöklő férfiakat és nekünk bent segítő srácot, aki gondolom a fura bácsi lehetett.
- Rosie, csillagom, most nagyon figyelj rám. – fordítottam magam felé a kislányt. – Itt vagyok veled és te megint ügyes leszel és megnyugszol. Akkor eltűnnek a szörnyek megint. Tudod, ezek a lények a félelmet szeretik és ha te félsz, akkor megjelennek, de ha bátor kislány vagy, akkor eltűnnek. Próbáld meg szívem. – szorítottam meg a kezét biztatóan. – És, most már itt maradok veled végig, ígérem.
Nem tehettem meg, hogy ezután elengedem, mert megint előteremt pár szörnyszülöttet, de így meg nem tudok Roxinak segíteni. Mi legyen? Ekkor a srácon állapodott meg a szemem.
~ Ááá, ö jó lesz, majd rábízom a kislányt addig, remélem csak elboldogul vele. ~

Úgy tűnik sikeresen elvontam a figyelmüket, a fantáziájuk szépen beindult azt meg kell hagyni. De sajnos ez nem tartott sokáig. Nagy levegőt vettem és lelkileg készültem, hogy itt most balhé lesz, még hozzá nagy. De egy váratlan vendég félbeszakította a készülődést. Jómagam is legalább annyira meg lepődtem a kislány akcióján, mint a többiek, ha nem jobban. Szavait hallva nagyokat pislogtam.
~Mi a f... ez ostobaság nem bátorság...
Felvont szemöldökkel néztem a kislányra aki csak állt és feszengett magában. Eközben magyarázta, hogy bent sikerült. Talán a szörnyekre gondolt, talán nem. Nem volt időm ilyennel foglalkozni ugyanis a jelenlegi veszély közeledett.
-Akkor ha nem gond próbáld meg bent. Hátha megint sikerül...
Mondtam és félkézzel odébb pakoltam, hogy ne a frontvonalban legyen. Ezzel be is szaladt a épületbe. Ahogy visszafordultam ismét elszabadult a pokol.
~Már megint ezek?
-A 3,14csába már....
Húztam el a számat majd a kislány után pillantottam. Egyre nagyobb volt bennem a gyanú, hogy ő csinálta ezeket a nagy dögöket. Sajna a közeledő játszótársak miatt nem volt időm ezen töprengeni. Saramat a földbe mélyesztettem mire a közeledő démonok elkezdtek rohamosan süppedni a talajba míg nem derékig vagy annál mélyebbre nem süllyedtek. Kezemet ökölbe szorítva pedig megszilárdítottam a földet. Kezük amivel próbáltak megtámaszkodni az ingoványos talajon pedig közel könyékig a földbe süppedt és úgy esett fogságba. A többi irányába kezdtem kacsingatni, hog ott mi a helyzet. Valahogy nem lepett meg de az emberek elfogytak. Némelyikük kissé szétszórt volt, sokan hagyták el a fejüket vagy egyéb testrészeiket. Nagyot nyelve próbáltam benntartani az ebédemet. A viszonylag friss levegő segített, még nem csapot meg az a hulla szag ami bent uralkodott. Kezemet szám elé téve oldalaztam el a ház és a démonok közül. Kitudja Roxi mikor akarja hozzám vágni Gerald maradványait vagy hátulról rám rontani é...
~Hehe... vagyis.... Előbb alakuljon vissza. Utána leteperhet. Bár így is van benne valami... vadító...
Ez volt az a pont ahol úgy éreztem talán nemártana orvoshoz fordulnom...

Hiába sikerült rövid ideig emberi öntudatra ébrednem, hogy őszinte legyek Gerald megnyilvánulása egy cseppet sem segített a továbbiakban. Igaz, hogy engedett a szorításom a torkán, de merev arccal, vagy talán inkább pofával néztem rá, ahogy elkezdte a szövegelését. Bevallom megrökönyödtem, de ahelyett hogy ez józanságra késztetett volna csak azt érte el, hogy újra sötét, dühtől fátyolos köd ereszkedett le a szemem elé, és már én sem akartam többé "emberien"viselkedni egy pillanatig sem. Pláne nem Geralddal! Ha nagyon figyelt láthatta a bennem végbemenő változást, hiszen a sárga íriszeim összeszűkültek, és az ujjam erősebben szorult a torkára, és emeltem fel a földről. Belenéztem a szemébe, mivel korábban már áthatoltam az elméje egy részén, így könnyebben hatoltam be rejtett félelmei közé. Naná, hogy megtaláltam mitől retteg a legjobban, illetve jobban mondva kitől. Ez egy személy volt, és bár az én karmos mancsom elengedte, ő ezt mégsem érzékelhette már, ugyanis félelme tárgya elevenedett meg előtte, és olyan kínzásokat és megfélemlítéseket hajtott végre rajta, amitől eddig csak titokban rettegett a nagy lotyópecér bandavezér. Már hozzá se kellett nyúlnom, csak szívtam be azt az erőt, amit a félelme kiváltott, és közben Gerald csak ordított a sarokban, csapkodott a kezével, könyörgött, egy két seb meg is jelent rajta, ez ment hosszas percekig, mikor úgy döntöttem kész, nem játszadozom vele tovább, bármennyire is élveztem a dolgot, hiszen a gyűlölet sokkal erősebb volt bennem, és a bosszúvágy. Nem hagyok egy ilyen alakot életben, történjék bármi!Végül jött a végső csapás, Gerald ajkát egy utolsó vérfagyasztó ordítás hagyta el, majd még rángatózott vagy kettőt, és többé nem mozdult.Üveges tekintettel és az arcára fagyott félelemmel halt meg a sarokban. Egy apró elégedett morgás közepette ráztam meg a fejem, mint egy vadállat, elértem amit akartam. Megfordultam, a teremben már nem nagyon volt mozgolódás, legalábbis abba az oldalsó részben, ahová Geralddal vonultunk, már nem. Lenéztem a karomra, és a szürke bőrön még így is átütött a "bitch" felirat. Felhúztam a felső ajkam, ez nemtetszésem egyik jele volt, de függetlenül a gyilkolási vágyamtól tudtam, hogy ez árulkodó jel lehet, hiszen Gerald is megmondta, márpedig nem kockáztathattam a továbbiakban semmit, ami lebuktathat. Felemeltem a mutatóujjam, amin hosszú borotvaéles karmom volt, nem épp egy kellemes élmény várt rám, de kénytelen voltam. Az karmos testrészemet úgy használtam, mint egy borotvaéles kést, és belevágtam a karomba. Hatalmas üvöltés tört fel belőlem, de muszáj volt folytatnom. A karom kissé akadozva, de csúszott az alkaromon, lefejtve róla a bőrréteget. Kénytelen voltam az alkarom feliratozott részét szó szerint lenyúzni magamról, miközben fájdalmas üvöltéseket hallattam, mígnem végső fájdalmamban már kénytelen voltam törni zúzni is, a szétcsapott denevérszárnyak borogattak még olyan álló tárgyakat, amik eddig még egy darabban voltak, majd szarvakkal ellátott fejem vertem a falba mint egy párbajozó kos a másikkal. Nagyon sok volt a vér mindenhol, mire teljesen lenyúztam azt a felső réteget, amit az égés nyom tarkított. Nem jártam jobban, sőt, nagyon nem....de muszáj volt megtennem. Még az utolsó pillanatban is ordítottam a fájdalomtól, majd lehajtott fejjel lihegtem, próbálva elnyomni a lüktető fájdalmat. A vérzéssel egyelőre nem tudtam mit kezdeni, de ha koncentrálok, akkor talán a fájdalom enyhülhet kicsit...talán...
Lihegésemet egy tompa puffanás zavarta meg, még a fejemet is nehezemre esett felemelni, de ahogy maga mögé néztem észrevettem őt...ha nem a fájdalomra koncentrálok, akkor már hamarabb éreztem volna a jelenlétét, ugyanis ott tarkította a tenyerét a jelem, kérdés, mennyire vette észre ezt Kyle. Csak az íriszem szűkült össze, ahogy megláttam, egyelőre a mozgás még nem ment valami gyorsan, de aztán a vágy utána kezdett újra felélénkíteni. Őt is akartam, akár csak Geraldot. A lemart bőrréteg a földön hevert, körülötte hatalmas vértócsa, és szemmel látható volt, hogy a karom a forrása. DE mégis csak Kyle jelenléte érdekelt. Szerencsére az alkoholos állapota segített abban, hogy ne nagyon mocorogjon, és meg is lepődött, hogy mit lát maga előtt. A fájdalom valamelyest blokkolta a képességem, így nehezebben ment, hogy áttörjem belső védelmi vonalát Kyle-nak, de végül nála is elértem amit akartam. Hiába Gerald félelméből származó energia, éreztem, hogy mára már nagyon a tartalékaim végét járom. De őt még akartam...még pedig kizárólag holtan! Olykor megingott kissé a képességem, de célt értem, és Kyle csakugyan félelmeitől rángatózni kezdett, majd csak annyi látszott, hogy habzani kezd a szája, és összecsuklik mint valami rongybaba, végül megállt a szíve. Kyle utolsó szenvedő percei már nekem is nagy erőfeszítésembe kerültek, így abban a pillanatban, ahogy az ő szíve megállt, az én démonom is térdre rogyott. Még hallottam a szirénákat a távolból, még talán szerencse is, hogy eddig bírtam, mert a testem lassan elkezdett visszaváltozni, eltűntek a szárnyak, visszahúzódtak a karmok, a szarvak, a testem visszacsökkent eredeti méretére, a bőröm újfent emberi színt kapott a szürke helyett, fekete hajam újra vörösben tündökölt, és legvégül a sárga íriszeim változtak vissza eredeti számpárommá. Négykézláb tartottam magam, de a kezeim iszonyatosan remegtek, és így emberi alakomban a fájdalom még égetőbb volt, mint átváltozva. A latex ruha már csak foszlányokban volt rajtam, de szerencsére még azért ott ahol kellett takart, így mégsem voltam pucér. Különös módon most tudatomnál maradtam, de idő kellett, amíg össze tudtam szedni magam annyira, hogy egyáltalán egy centimétert is meg bírjak mozdulni.
-Greg, Mike...-hangzott el végre hosszú idő után értelmes szó a számból, a saját hangomon, de csak a nevüket bírtam kinyögni, nem tudtam ők jól vannak e, vagy a nagy kavarodás és gyilkolászás közepette mi lett velük. Elsősorban Mike miatt aggódtam, hiszen Gregről tudtam, hogy a képessége lévén meg fogja tudni védeni magát, de Mike jelen esetben a társam volt, és körülbelül semmiről nem tudtam magam körül, csak azt, amit most láttam, márpedig ez vérfagyasztó volt!Mindenhol vér, testrészek, szétszaggatott emberi maradványok...
-K*rva jó volt a buli!-nyögtem ki minden arcmimika nélkül, ahogy az tőlem megszokott volt már. Nagy nehezen feltápászkodtam, és az első rongydarabot ami a kezem ügyébe akadt elkezdtem körbetekerni a karomon, hogy legalább el ne vérezzek már, ha nem muszáj, de a vérveszteségből adódó gyengesége már megcsapott.
~Remélhetőleg Moore doki össze tud foltozni...fog nekem örülni...már megint!~gondoltam, de kissé ingatag léptekkel, de megindultam kifelé, ahol mozgolódást hallok. Ahogy elhaladtam Kyle mellett, azért még egy jóízűt belerúgtam a hullájába.
-Rossz emberrel kezdtél ki...én szóltam előre...-motyogtam neki majd keresni kezdtem Mike-ot, Greget, és reméltem, hogy azért valaki még maradt életben...~Ezt hogy fogjuk kimagyarázni?!~

Fáradtan felsóhajtottam ahogy ismét túl voltam egy csapáson. Ekkor jött egy nagy zaj. Összerándultam, izmaim megfeszültek. Rögvest meg is láttam a zaj forrását. Egy furcsa amplitudóval mozgó jármű közeledett. Készültem, hogy legalább 5 állig felfegyverzett gorilla fog belőle kiszállni. Izmaim abban a pillanatban elernyedtek amikor egy borvirágos képű fazon imbolygott ki belőle. Őszinte döbbenettel arcomon fordultam utána amikor eltántorgott mellettem a házba.
~Mi a..?.
Nem hittem a szememnek. Kétszer megrázta ma fejem, biztos fejen nyomtak vagy valami de nem. Ez tényleg bemasírozott egy csatakiáltással házba. Utána mentem a házba de a kis szobába már nem követtem. A kislány szavait hallva lenéztem rá kissé tanácstalanul.
-Hát, remélem, hogy nem...
A játékos tudatlanság helyét átvette egy komolyabb arckifejezés. A törés zúzás, és ezek a hangok rosszat sugalltak. Nagyon rosszat... Vettem egy nagy levegőt és besiettem a helységbe. Belépve mondhatni egy kicsit megkönnyebbültem. Töménytelen vér mindenütt. Rögtön két és fél hulla fogadott ha nem számoltam azt ami a maradványokból összejöhet. Egyik véres másik habzó szájjal hevert a földön. A fél pedig Roxi volt. Bár még járt kelt focizott, de még a szokásosnál is sápadtabb volt.
-Ugye nem minden hódolódat így koptatod le?
Vigyorogtam rá, de aztán visszavettem a humorból és inkább kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek kijutni az épületből.

Mivel Greg eléggé el volt foglalva, így hiába próbáltam magamra vonni a figyelmét és lehetőleg lepasszolni neki a kislányt, egyelőre nem jártam sikerrel, aztán meg már nem volt rá alkalmam, mivel egy újabb részvevő csatlakozott kis összejövetelünkhöz.
Mikor megjelent a cikkcakkban közlekedő autó, azt hittem, hogy csak valamelyik újabb maffiózó unta meg az életét a kapuban strázsálók közül, de legnagyobb megdöbbenésemre az a Kayle mászott ki a kormány mögül, akit még a találka helyen, a pincében leütöttem.
Mondjuk akkor sem volt szín józan, meg normális sem és talán az ütés még rontotta helyzeten, na meg az az üveg pia, amit még mindig szorongatott, mert valami artikulátlan hangon kezdett kiáltozni valami Melissa után. Várjunk csak! Óóóóó, egek! A Roxi Melissája?
Ha szabad lett volna a kezem, most biztos a homlokomra csapok, de nem volt, így csak leesett állal néztem, ahogy betántorgott az ajtón.
Fél füllel még hallottam, ahogy a szintén kikerekedett szemű Rose valamit mond a mellettünk álló fiúnak, de én még mindig a látvány hatása alatt voltam, így nem nagyon figyeltem.
Aztán végre engedett a földbe gyökerezett lábam és gyorsan megindultam befelé, hogy leállítsam ezt a nagyon hülyét, miközben végül Rose a kezemben maradt, mert nem tudtam mi lenne neki jobb, ha velem marad, vagy ha kint és megint félni kezdene.
Így csak a vállamhoz szorítottam az arcát, hogy megóvjam, ha bent Roxi még mindig démont játszana és ne kezdjen el megint pánikolni, mivel hirtelen elhallgatott a részeg gajdolás és ordibálás.
- Nem kicsim, a bácsi nagyon beteg és csak képzelődik. – hadartam gyorsan, míg rohantam befelé, de ahogy láttam nagyon is elkéstem, mert már nem volt élő ember a teremben, legalábbis Roxi közelében nem, aki most kezdett visszaváltozni és hálát adtam az égnek, hogy elővigyázatosan megakadályoztam, hogy mindezt Rose lássa.
Azonnal sarkon fordultam és ha még Greg nem jött be, akkor gyorsan a kezébe nyomtam a kislányt, nem törődve az esetleges tiltakozásával.
- Majd, ha elég nagy leszel és még tetszem neked, akkor természetesen drágám. – bólintottam a kislány kérdésére mosolyogva, majd a fiúhoz fordultam. – Fogja és vigyázzon rá, ez rendőrségi ügy. – azzal már rohantam is vissza, miközben lekaptam a zakómat, hogy Roxi vállára terítsem.
- Minden oké lesz, csak gyorsan ki kell valamit találni, hogy ki volt a démon, nem bukhatsz le.
Közben már hallottam megérkezni a csikorgó gumikkal érkező kollégákat is, így nagyon gyorsan ki kellett találnunk valamit, ami még hihető is.
- Szóval egy a biztos, nem te voltál a démon, hanem valaki más és az tette ezt a pusztítást, oké?

Roxi érthető közbelépése Gerald és Kyle életének kitartó folyásába azonnali halált okozott, így a terem két újabb holttesttel gazdagodott. Kyle egészen az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy szíve választottja esetleg mégis megszökne vele, de sajnos utolsó másodperceiben kellett rádöbbennie, hogy végzetes hiba volt idejönnie, mivel a lány nem tűnt éppen megbocsátónak irányába, és ezt a lehető legnyomatékosabban adta a tudtára. Szomorúság és fájdalom vegyült utolsó sóhajába, mielőtt a teste megadta magát a halálos sebnek, és Roxi lábai elé zuhanva kilehelte a lelkét.
A közben megérkező rendőrök azonnal ellepték a helyet, bár volt aki ugyanazzal a lendülettel fordult ki a házikóból, hogy teleokádja a kertet, mivel ennyi hulla váratlan jelenléte, valamint az odabent terjengő gyomorforgató szag megtették a hatásukat. A maradék egy része Roxihoz, és a közben hozzá csatlakozó Mike-hoz és Greghez lépett, hogy kikérdezzék őket, a többiek pedig hamar megtalálták az azóta is a különszobában bujkáló lányokat. Ez utóbbiak hamarosan pokrócba csavarva álldogáltak odakint, hogy akik még képesek voltak, elmondhassanak mindent a rendőröknek, de lassan mindannyian hazakerültek.
Roxit nem nagyon tudták faggatni, mert szinte azonnal megjelentek ott a mentősök, és felszólították őket, hogy később macerálják a hölgyet, hiszen nyilvánvalóan orvosi ellátásra szorul, ami fontosabb. Így aztán gyorsan átkötötték a sebeit, infúziót kötöttek be neki, óvatosan hordágyra pakolták, majd kitolták a friss levegőre, ahol még egy kicsit megálltak, amíg körülnéztek, nincs-e még sebesült.
Addig Greget és Mike-ot is odahívták, hogy azért bármit mondanak, esetleg Roxi is ki tudja egészíteni, de nem faggatták őket sokáig, elvégre a főnökük addigra már informálta őket, hogy a két nyomozó az ő utasítására vettek részt ebben az akcióban, így mindent, amit megtudtak először neki kötelesek jelenteni.
-A kisasszony természetesen majd akkor, ha jobban lesz - mondta az őket kihallgató rendőr, majd Mike felé pillantott. - Önt azonban várja a főnök az irodájában.
Rosie, akit előbb Mike adott át Gregnek, majd Greg a kavicsos udvarnak, most felmászott a hordágy oldalán, hogy cuppanós puszit nyomjon Roxi arcára, majd kicsiny karjaival óvatosan átkarolja a nyakát.
-Te nem is vagy olyan félelmetes szörny - jelentette ki. - Te bármikor elbújhatsz a szekrényemben, és meg sem kérem aput, hogy tüntessen el, jó?
A kikérdező zsaru mosolyogva csóválta a fejét (,,Még hogy szörny!...), és egy biccentés után otthagyta őket. Rosie nem ugrott le a földre, hanem egyenesen Mike karjába, mert még mindig ott érezte a legnagyobb biztonságban magát.
-Akkor a csinos néni a fura bácsihoz fog hozzámenni? - kérdezte tőle, mert gyerekként sem volt nehéz észrevennie a nem éppen testvéri pillantásokat, amiket legalábbis Greg vetett Roxira.
Egy rendőrnő lépett oda hozzájuk és Rosie után nyúlt.
-Gyere, kicsim, hazaviszlek.
Rosie azonban csak kapaszkodott Mike-ba, és a fejét rázva bújt hozzá még közelebb.
-Nem, engem ő vigyen haza!
Ha Mike ebbe nem egyezett bele, a kislány azért beadta a derekát, de másnak biztos nem fogadott szót. Roxit hamarosan elszállították egy közeli kórházba, hogy ellássák a sérüléseit (Greg akár vele is mehetett, megengedték), Mike pedig vagy rögtön a főnökéhez, vagy azt másnapra halasztva haza, esetleg Rosie családjához ment, hogy hazavigye a kislányt. Akárhogy is, a még villában lévő embereket elfogták, és egy osztag hamarosan a Hotel Le Bleu-ban szórakozó bandát is letartóztatta.
A hosszú éjszaka ezzel véget ért.

//Játék vége. Nagyon köszönöm, mindenki remek volt! //

Körbenézve nem voltam elragadtatva attól, amit láttam, és tudattal sem, hogy nekem is nagyban benne volt ebben a vérengzésben a kezem, de ettől függetlenül valahogy kicsit sem tudtam bűntudatot érezni, főleg ahogy visszagondoltam a riadt, kihasznált, megalázott lányokra, és gyerekekre. Az, hogy velem, miként bántak csak a hab volt a tortán, ha lehet ezt így mondani, és úgy éreztem ez a legkevesebb, amit megtehettem ezekkel a mocskos aljadék emberekkel. Kicsit megszédültem, ahogy felálltam, de azért még sikerült megtartanom magam. Először Greget, majd Mike-ot láttam meg bejönni, Mike rám is terítette a zakóját, amit egy hálás pillantással köszöntem meg neki. Nagy kő esett le a szívemről azért, hogy legalább ők is rendben vannak, bár a magukat feláldozó vagy véletlen elhalálozó nőket szívből sajnáltam.
Mikor meghallottam Mike szavait szemmel láthatóan összeszűkültek a pupilláim is, majd reflexszerűen ragadtam meg a karját, kissé talán erősebben is mint szerettem volna. Nem nagyon tudtam megszólalni, nemcsak a kimerültség és vérveszteség miatt, hanem nem találtam a szavakat, hiszen kiderült, hogy mutáns vagyok, és mivel Mike az ideiglenes társam volt, ha ez kitudódik, akkor lőttek az állásomnak. Találkozott a tekintetünk, és bár a szavai megnyugtatóak voltak, nem tudom, bízhatok e benne? Aztán lefutottak bennem az éjszaka cselekményei, utánam jött, segített, persze oké, hogy egy rendőr megteszi a társáért, de hívhatott volna csak szimplán erősítést, ahelyett, hogy egyedül utánunk jön. Nem tudtam őt hova tenni.
-Köszönöm, Mike.-csak ennyit tudtam halkan kinyögni, miközben még mindig a szemébe néztem, próbálva kiolvasni belőle a gondolatait, hogy vajon tényleg szörnynek gondol e, vagy változott e valami az ismeretei birtokában felém.
Időközben megérkeztek a rendőrök, és bár szerettem volna folytatni ezt a társalgást, egy mentős azonnal elrángatott magával. Megvártam, hogy bekötözzenek, és menjen az infúzió, de eszem ágában sem volt fekve maradni.
~Nem fekszem én ebbe a tepsibe, nem vagyok még halott!~gondoltam, és ha már nagyon mocorogni nem engedtek, azért mégis felültem, és a mentőautó széléig azért kibotorkáltam, mikor megjelent Rosie. Meglepődtem a kapott puszin, de mégis mosolyra késztetett, hosszú idő után végre valami, aminek tényleg szívből tudtam örülni, és valahogy melegséggel is töltött el.
-Kedves tőled Rosie, de ha legközelebb találkozunk, ígérem, nem a szekrényedben fogsz megtalálni, rendben?-feleltem neki kedvesem,majd ölelésre nyújtottam a karomat, és a kislány mégis készségesen bújt az ölembe. Jól esett, hogy nem rettegett tőlem, igazából ez adta a legnagyobb lökést a számomra. Szorosan öleltem magamhoz az aprócska testet, majd hagytam, hadd menjen vissza Mike-hoz.
-Nem kell aggódni, még nem haltam meg!-mondtam fennhangon, mikor olyan szavakkal dobálóztak, hogy majd ha jobban leszek, majd ha felépülök és a többi...nem voltam a legtutibb állapotomban, az tény, de zavart, hogy azért ennyire sérültnek se kezeljenek.
~Bár kicsit szédeleg a fejem, mint egy jó üveg whiskey után, talán egy alvás mégis jót fog tenni, de csak a saját ágyamban!~gondoltam, hiszen a végső foltozást úgyis csak Dr. Moore-nak engedem meg, hogy elvégezze, hozzám rajta kívül más doki aligha nyúlhat.
Fejemet a mentőautó oldalának döntve figyeltem ahogy a kis Rosie alig akar elszakadni Mike-tól, tulajdonképpen soha nem gondolkodtam azon, hogy gyerekem legyen, és bele se mernék gondolni, ha egyszer lenne, ezek után milyen gyerekem születhetne, ha már én is ilyen szörnyeteg vagyok. El is hessegettem a gondolatot, hiszen én soha nem voltam, és valószínűleg nem is leszek az az igazi anya típus, nekem mindig is más életem volt, amihez valljuk be, azért mégis foggal körömmel ragaszkodtam. De hogy jó volt e így?-ki tudja...
Hallottam, ahogy Mike-ot hívatja a főnök, és azonnal összeugrott a gyomrom, csak reménykedhettem abban, hogy megtartja a titkomat. Ha nem, az piszok nagy szívás lesz...csak reménykedhettem.
-Legkésőbb egy órán belül én is az irodában vagyok!-kiáltottam még utánuk, eszem ágában sem volt a kórházba menni.
-Nem megy még maga sehova a kórházi ágyon kívül!-szólt oda a mentős.
-Maga azt csak hiszi, hogy nem megyek!Mivel tudna ugyan visszatartani egy rendőrt?-kérdeztem fennhangon.
-Mondjuk egy jó nagy adag altatóval bele az infúziójába!-emelt meg egy tűt jelzésképpen!
~A p*csába, ez jó érv!~gondoltam~1:0 a mentősnek.~így jobbnak láttam nyugton maradni, mielőtt tényleg belém nem tol valami anyagot, ami totál KO-ra vág itt a végén. Majd meglépek a kórházból alkalomadtán, vagy eltérítem a mentőt, vagy valami hasonló...jöttek az elméletek a fejemben, de mégis nyugton maradtam, hiszen alig mozdult a testem. Kimerültem. Kétségtelen. Így végül ledobtam magam az ágyra, és vártam, hogy vigyenek, és közben már tervezgettem a szökésemet...nem is én lennék.

// Én is köszönöm, izgalmas volt, élveztem! Majd idővel ismétlésért kiállt! //

Igyekeztem tudtára adni Roxinak, hogy rám számíthat és megtartom a titkát, ezen ne aggódjon, de hamar elleptek mindent a rendőrök, így nagyon nem volt lehetőség a hosszas eszmecserére és egyeztetésre, ezért mikor elrebegett egy halk köszönömet és végre eleresztette a lassan zsibbadni kezdő kezemet, azért még odasúgtam neki.
- Mond azt majd, hogy nem emlékszel semmire, a többit bízd rám.
Aztán őt elcibálták a mentősök, amiért nagyon hálás voltam, hiszen elég ramatyul nézett ki, engem meg kutyafuttában kérdezgetni kezdtek, de nem vitték túlzásba, úgy látszik már kaptak valami parancsot. Így aztán én is igyekeztem az udvarra és ott kissé arrébb húzódni, hogy hagyjam őket dolgozni, bár láttam egy-két újoncot, aki a bokrok tövében adta vissza az ebédjét a természetnek, miután bent járt.
Bólintottam a kollégának, mikor szólt, hogy vár a főnök, ami nem is lepett meg, hiszen el tudom képzelni, hogy tűkön ülve várja a magyarázatot, mi történt itt.
Ár éppen kezdtem volna keresni Rose-t , mikor mosolyogva láttam, hogy mászik fel a hordágyra, amin Roxit kezelgették és egy hatalmas puszit nyom az arcára. Reméltem, hogy ezzel az a vész is elmúlik, hogy ordítva mutogasson a lányra, hogy szörny, mert igaz, hogy ki lehetett volna magyarázni, de elég kínos lett volna.
Gyorsan, pár lépéssel mellettük teremtem és még éppen hallottam a kislány szavainak végét és a rendőr reakcióját, így egy kő esett le a szívemről.
Hagytam, hogy kissé babusgassák egymást, aztán viszont szinte azonnal a nyakamba ugrott ismét Rose.
- Kicsim, még az is lehet. – vigyorodtam el, ahogy hol Roxira, hol a „furcsa bácsira” néztem. – De, ha igen, akkor biztos te leszel a koszorús lány. Igaz Roxi? – kuncogtam el magam, aztán érdeklődve néztem a kolléganőre, hogy mit akar, mikor a kislány felé nyújtózkodott.
- Bocsásson meg kollegína, hallotta a hölgyet, csak én vihetem haza! – lendítettem az ellenkező irányba a kislány nagy lendülettel nevetve, - Ne félj Rose, te az én kis partnerem vagy és együtt keressük meg aput és anyut. Mehet a fuvar? – pöccintem meg játékosan az orra hegyét.
Miközben elindulok a kocsim felé, még hallom utánam szállni Roxi ígéretét, de csak intek egyet a kezemmel.
- Te csak gyógyulgassál szépen, hiszen úgy sem emlékszel semmire, nem? Akkor meg minek sietni, majd Mike bácsi mindent elmond a főnöknek. Igaz kicsim? – kapom fel Rose-t és ültetem a nyakamba, mg a kocsihoz nem érünk.
- Hölgyem! – nyitom ki előtte a hátsó ajtót és várom meg míg beül, majd kapcsolom be a biztonsági övet. – A sofőrje várja a címet, hová szállíthatja.
Ha megmondta a lakásuk címét, akkor hamarosan már arrafelé hajtok, hogy végre átadhassam az izgatottan őt váró szüleinek.

//Köszönöm a játékot mindenkinek - nagyon szuper volt, mint mindig! //

//Defoe-nak//

Sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalán belevágjak-e a dologba, de aztán minden kételyemet legyőzte a Sebastien-ért való aggodalom, hiszen érte még az oroszlán szájába is bemerészkedtem volna, habozás nélkül, így egy tárgyalás az ifjabb Defoe-val már nem is tűnt olyan kivitelezhetetlennek.
Igazából nem tudtam mire számítsak vele kapcsolatban, bár sokkal több jót róla sem hallottam, mint annak idején az apjáról és, ha örökölte apja irántunk táplált gyűlöletét, lehet, hogy rövid beszélgetésnek nézünk elébe.
Viszont valahol reménykedtem abban is, hogy talán gyógyított annyit az idő és az ifjúság szele a dolgokon, hogy valamilyen módon meg tudunk egyezni. Igaz én viszem tovább egyelőre Jeremy „üzletét” és irányítom az embereit, amihez vaskéz kell, nem mutatkozhatom gyengének, hiszen akkor egyszerűen bedarálnak, így aztán a gyengédebb oldalam nem hiszem, hogy napvilágot látott volna. Ez lehet, hogy megnehezíti kicsit a tárgyalást.
De, hát már az is a kompromisszum készségemet mutatja, hogy össze akarok hozni vele egy beszélgetést, nem?

Bár konkrétan nem tudtam hol lakik, igazából nem is volt érdekes. Curtis emberei elkaptak egy fickót, aki állítólag Georgio besúgója volt és kicsit megdolgozták, mert valahogy az istennek sem akarta elismerni ezt a tényt, majd a szájába rágtak egy üzenetet, hogy a Hotel Blue éttermében várom ma, délután hatkor. Kikötöttem, hogy csak két embert hozhat, ahogy én is tettem, mert abba úgy sem ment volna bele, hogy egyedül jöjjön, ahogy én sem vállaltam volna ilyen kockázatot.
Így most itt vagyok és egy narancs dzsúzt iszogatok az egyik elszeparált sarok asztalnál, amely körül a másik két közelben lévő asztal a testőröknek volt lefoglalva, így a közelünkbe sem jöhetett senki.
Most nem éltem a nők előjogával, hogy illik késni egy kicsit, mert ez most nem lett volna biztonságos, viszont jöhetne már ez a kölyök.
Curtisra néztem, és néztem, ahogy belekérdez a mikrofonba, aztán rám nézve megcsóválja a fejét. Még nincsenek itt.