Hotel Le Bleu

-Elnézést a késésért - töri meg Defoe hangja a csendet, ahogy jóformán a semmiből bukkan elő, legalábbis azok számára, akik azt várták, hogy a főbejáraton át fog érkezni. Kezében egy szolíd méretű, de azért ízléses csokor fehér rózsát szorongat, két válla mögött pedig két embere követi őt, akiknek aztán a fejével int, és egy szó nélkül helyet foglalnak a testőrök asztalánál, Amanda embereivel szemben. Az érkezését követően enyhén meghajol, és átnyújtja a csokrot a hölgynek.
-Amanda Boower...kérem, tényleg ne vegye tiszteletlenségnek, de rengeteg időbe telt megbizonyosodni róla, hogy valóban kegyed üzent nekem, és nem valami vicces kedvű punk szórakozott.
Helyet foglal a nővel szemben, a fegyverét pedig kiteszi maga elé az asztalra, a csövével Amanda felé fordítva, majd elengedi annak markolatát, és hátradől a székében.
-Nos, nyilvánvalóan a szépségével kapcsolatban nem tévedtek az informátoraim...legalább ebben pontosak voltak. Kíván erről, és hasonló dolgokról bájcsevegni, vagy rátérhetünk végre arra, amiért itt vagyunk, bármi is legyen az?
Közben egy csettintéssel magához inti a pincért, és el is veszi tőle az itallapot.

A férfi karcos hangjára, mely végig szánkázott a gerincemen, kissé összerezzentem, hiszen pont az előbb informáltak róla, hogy még sehol nincs. Egy metsző pillantást vetettem a láthatóan zavart Curtis felé, aki a tárgyalás után számíthatott egy alapos fejmosásra.
- Nem késett Mr. Defoe! – néztem fel aztán egy halvány mosollyal rá, miután pillanatok alatt összeszedtem magam. – Én érkeztem előbb. – hárítottam a bocsánatkérését.
Láttam, hogy betartotta a megállapodást a két plusz emberrel kapcsolatban, legalábbis a látszat szerint.
A fehér rózsákat óvatosan vettem át, mert már olyanról is hallottam, hogy a virág mérgezett tüskéjével öltek meg valakit, de ezekből a gondolatokból semmit nem láthatott kiülni az arcomra, csak egy semmit mondó mosoly látszott rajta.
- Erre nem lett volna semmi szükség uram. – tettem le magam elé az asztalra, miközben végig követtem a tekintettemmel, ahogy nyíltan előveszi a fegyverét és az asztalra helyezi, és gondolom nem véletlenül a felém fordított csővel.
Alig észrevehető mozdulattal intettem le a már mozduló Curtis-t, de én is csak pár – kínosan lassan telő – másodperc után engedtem ki megfeszített izmaimat és ültem kényelmesebben a széken.
- Ezt most csak viccnek szánta, ugye? – néztem rá, most már fagyosabban. – Ki az, aki ebben a városban szórakozni mer a nagy Defoe familiával?
A hangomban nem volt gúnyosság, bár bele lehetett magyarázni, de időben kapcsoltam, hogy nem azért jöttünk, hogy még jobban elmérgesítsük a helyzetet. Legalábbis nekem nem ez volt a szándékom.
- Nem! Tényleg nem azért hívattam ide, hogy a kinézetemről, vagy egyéb családi dolgokról beszéljünk, habár ha szó szerint vesszük, a „nagy család” ügyeiben szeretnék Önnel váltani pár szót, mert azt hiszem mostanában kicsit eldurvultak a dolgok.
Mikor a pincér kérdőn néz rám, én csak megemelem a poharam, jelezve, hogy még egy ugyan ilyet kérek.
- Gondolom tudja, hogy milyen körülmények vezettek arra az elhatározásra, hogy átveszem a férjem „ügyeit”. – kortyolok bele az italomba, miközben annak pereme fölött élesen figyelem a reakcióit. – Csak szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, hátha elkerülhetjük a lassan kialakuló vérfürdőt.

Arcán egy udvarias mosollyal biccent a nőnek, amiért ilyen könnyedén elnézi neki azt a pár perc késést, az emberei felé küldött jelekről pedig tudomást sem vesz, ahogy illik. Mosolya, mely legalább annyira ragyogó, mint amennyire nyilvánvaló, hogy nem őszinte kitart kér a virágos kérdésnél is.
-Ahogy arra sem, hogy személyesen találkozzunk, a telefon korában, de én szeretem megadni a módját az ilyesminek.
Arra, hogy leinti az embereit már megenged magának egy valódi gonosz vigyort. A sajátjainak intenie sem kell, hisz úgy utasította őket, hogy ha a nő megköti a kutyáit, ők se rendezzenek vérfürdőt. A magabiztos mosolya viszont kissé megrendül a nő szemtelennek mondható kérdése hallatán. A történtek ismeretében nagy bátorságra vall ez tőle.
-Elszomorítóan sokan, és valami különös véletlen folytán, majdnem mind Chicago-ból érkeztek. - Feleli, abszolút tárgyilagosan, minden gúny nélkül.
-Én is azt kérem,a mit a hölgy - zárja aztán rövidre a rendelést, hogy eltűnjön végre a pincér, és nyíltan beszélhessenek a fontos dolgokról.
-Feltételezem, hasonló körülmények, mint amilyenek engem tettek a családom fejévé öt évvel ezelőtt. Kérem, fogadja őszinte részvétem.
Minden igyekezete ellenére azért az ember nevének hallatán, aki megölette az apját nem tudta megállni, hogy ne villanjon fel a szeme egy röpke pillanatra, ahogy arra sem volt képes, hogy őszinte sajnálatot imitáljon a halálhírével kapcsolatban.
-Lassan? Nem, tartok tőle, már ott tartunk, és rengeteg emberem esett áldozatul, az anyagi károm is jelentős, illetve félek a város bizalma is megrendült bennem valamelyest, bár kétségtelen, hogy ezért aligha okolhatom kegyedet személyesen, és valóban, örülnék egy gyors megoldásnak. Ha rendelkezik ilyennel, örömmel hallgatom.

Már a kissé élesebbre sikerült megjegyzésemnél láttam, hogy még sem az a hidegvérű digo, mint akinek mutatni akarja magát, és ami őszintén meg is lepett volna, ha a családi hátterét nézem, így persze nem lepett meg a visszavágása, amire én meg nem tudtam elfojtani egy őszinte kis kacajt, amit aztán a szám elé kapott kezemmel tompítottam és bocsánat kérően néztem rá.
- Hát igen, ez egy frappáns visszavágás volt Giorgio, jaj, ugye szólíthatom így? – biccentettem félre a fejem, miközben minden porcikámban eljátszottam a „buta” kis nőt.
- És őszintén be kell vallanom, bár nem ódzkodom a telefonon történő megbeszélésektől, de kíváncsi voltam már magára, és máskülönben biztos nem sikerült volna kihúznom a barlangjából.
Az, hogy burkoltan a tudomásomra hozta, hogy a „családunkat”, vagyis jobban mondva a férjemet vádolja az apja megölésével, nem volt újdonság számomra, hiszen valahonnan innen kezdődött az adok-kapok is, ami most egy asztalhoz ültetett bennünket.
- Ne is mondja! – sóhajtottam finoman megérintve a homlokomat, mint akit a gond gyötör. – Sajnos én is hasonló gondokkal küzdök.
Persze alaposan rájátszottam a szerepemre, hiszen igyekeztem elhitetni vele, hogy a hírek ellenére gyenge és esendő nő vagyok, akinek súlyosan nyomja a vállát a megörökölt teher.
- Pont ezért akartam magával személyesen beszélni, hogy miként is vethetnénk ennek véget, mert szeretném végre biztonságban tudni a fiamat is, mert valamiért szegényt mindig atrocitás éri ebben a városban, pedig azt hittem mikor ide küldtük tanulni, hogy ez egy biztonságos metropolis számára. – sopánkodtam tovább lelkesen. – Talán lefektethetnénk egy mindenki számára előnyös alapot, egy megállapodást, amivel mindenki megkapja a maga koncát. – vált kissé számítóbbá a hangom és csillogó szemekkel néztem rá, mint egy feladva a labdát, hogy lehetősége legyen az első ajánlatot megtennie. – És persze gondolom a kedves Rosalie is örülne, ha nem kéne testőrök hadával például vásárolni menni, nem igaz Giorgio?

-Ó, hét ez csak természetes, hisz ez a nevem.Cserébe remélem nem bánja, ha én is Amanda-nak szólítom önt.
Aztán kicsit büszke arra, hogy ez a nő kíváncsi volt rá. Persze, miért ne lett volna? Szomorú, de az ő szakmájában kevés férfi maradhat ilyen jóképű ebben a korban, ha megéri egyáltalán, de akkor is, az elismerés az elismerés, és jó hallani.
-Gracie - szól a pincérnek, mikor megkapja az italát, ez után pedig hátradől, és élvezi a műsort, amit Mrs.Boower produkál neki. Az alakítás mesteri, de valahogy nem tudja elhinni, hogy az aki ennyi fejfájást okozott neki, ilyen egyszerű lélek lenne...szóval lényegében a saját egója akadályozza meg abban, hogy lenézze a másikat, de a színésznő legalább szemrevaló, úgyhogy mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni.
~Hmmm....ez tényleg mezei gyümölcslé. Ha én ezt tudom...~
Rosalie nevének hallatán viszont majdnem félrenyeli az italt, majd egy kimért mozdulattal teszi vissza a poharat az asztalra, gyilkos tekintetét pedig meg sem próbálja leplezni.
-Tartok tőle, hogy egy olyan szép lánynak mindig lesz szüksége kíséretre, de az ember már csak ilyen, vigyáz arra, akit szeret.
~Meg tudnám fojtani ezt a démoni szukát! Hogy van mersze vele fenyegetni??~
-Nos, a helyzet az, hogy a férje komoly slamasztikában hagyott minket. A helyzet az, hogy mivel én vagyok itthon, nem tudom elképzelni, hogyan jöhetnék ki ebből előnyösen, hisz a puszta felbukkanásuk is komoly károkat okozott nekem. Tartok tőle, ezt nem bocsájthatom meg, különben még gyengének tűnnék a szindikátusom szemében, és nem kell elmondanom, az mivel járna...
Belekortyol újra az italába hogy nyerjen egy kis időt, aztán folytatja.
-Mindezek ellenére, az első lépés úgy érzem feltétlenül az kell legyen, hogy az emberei elhagyják a várost. Ám ez közel sem elég. Szükségem lesz valami biztosítékra nekem is is, és a családomnak is, hogy soha többé nem térnek vissza.
~A fiad például tökéletes lenne, és ha a markomban lesz, meg is oldódik minden.~
-Továbbá, szükségünk lenne némi kompenzációra, hogy a forrófejűbb embereim is belássák, a Vendetta-val csak maguknak ártanának.
Közelebb hajol az asztal felett, két izmos kezével megtámaszkodva azon, és mélyen a nő két sötét gyönyörű szemébe mered.
-Mit gondol, meg tudunk egyezni?

Cseppet sem érdekelt ugyan, hogy megengedi-e, hogy Georgio-nak hívjam, vagy sem, így csak egy szempilla rebbenéssel vettem tudomásul, hogy természetesen beleegyezett, aztán már minden figyelmem a megkötendő alkura irányult, hiszen nagyon jól tudtam, hogy milyen nehéz lesz és mennyire penge élen táncol a két család léte. Ha ma itt rosszul sülnek el a dolgok, akkor az komoly érvágás lesz mindkettőnknek, ezzel a férfi is tisztában volt, de mégis olyan javaslattal állt elő, ami megkérdőjelezte, hogy szándékában áll-e ezt megakadályozni.
Mikor a szajhájának a nevére megvillant a szeme, elégedetten támaszkodtam meg két könyökömön az asztalon és fektettem az összefűzött kezeimre az állam, egy halvány mosoly kíséretében.
- Ahogy mondja, kedves Georgio! És mindent megteszünk érte, hogy ne érje baj, és ha valaki fenyegeti, akkor azzal könyörtelenek vagyunk. – bólogattam megértően. – Hát már csak ilyenek vagyunk! – keményedett meg a tekintetem. – Jól teszi, ha vigyázz rá, annyi minden történik manapság ebben a rohanó világban. Én is igyekszem megvédeni ettől a fiamat, így azt hiszem értjük egymást!
Most nem érdekelt, hogy mennyire hangzik ez fenyegetésnek számára vagy sem, a lényeg, hogy értsen a szóból. Ebben nem engedek! A fiam tabu!
Aztán rezzenéstelen arccal hallgatom végig a majdnem, hogy ultimátumnak tűnő ajánlatát, ami a kompromisszumnak halvány nyomait sem viseli magán.
- Ejnye Georgio! – csóválom meg aztán a fejem miközben az egyik kezemmel csak úgy mellékesen elfordítom a pisztoly csövét az ablak irányába. – Ez így nem lesz jó! Mindent besöpörne magának, nekem meg egy kis szeletkét sem hagyna? A legnagyobb erőfeszítése ellenére sem sikerült elérnie, amit az apjának fénykorában, ezt be kell látnia. Ha továbbra is ragaszkodik ehhez, akkor nem fogunk üzletet kötni, de ez nem lesz jó magának sem. Tudja, hogy megkeseríthetem az életét, ha tovább hajtja a magáét. – folytatom halkan, szinte csak a férfiig érnek el a szavaim. – Talán kicsit lejjebb adhatná. Mi lenne, ha megadná nekünk mondjuk az egyik városnegyedet, magára bízom melyiket és cserébe, ha konkurencia tűnne fel, segítek magának kiebrudalni. – hajolok én is közelebb hozzá csillogó szemekkel, de most már érezheti a hangomon, hogy nem játszom. – A forrófejű embereit pedig, ha nem tudja lehűteni, küldje csak hozzám. – villantak meg a szemeim. – Én kordában tudom tartani az embereimet. – tettem még hozzá. – IGY, megegyezhetünk.

Máskor élvezettel nézné, hogy az ellenfelét sikerült ennyire kihoznia a sodrából, de sajnos jelenleg a nő jobban az idegeire megy, és ezt ő is tudja.
-Na igen, viszont, ha elfogad egy jó tanácsot, ha meg szeretne védeni valakit, sokat segít, ha tudja az illetőről, hogy hol van.
Itt felkészül egy hatalmas pofonra, amit őszintén úgy érzi, hogy meg is érdemel, ha pedig megkapja, vigyorogva tűri, és csak int az embereinek, hogy semmi baj, ez még belefér. Ha nem, akkor csak mered abba a gyönyörű, és gonosz szempárba, az ellenajánlaton pedig egészen elképed.
-Azt akarja, hogy feladjak egy egész negyedet? Azok után, hogy rám támadtak? - Kérdi halkan, hisz a nő arca meglepő közelségbe került.
-Tekintve, hogy még két másik család is itt rontja a levegőt, gyakorlatilag a fele királyságomat kérte az előbb. Nem tudom, mit kéne ajánlania ahhoz, hogy erre rábólintsak, de az biztos, hogy egy üres ígéret nagyon kevés.
Ha már így közel került hozzá, alaposan megnézi magának ezt a nőt, aki most már biztos, hogy tényleg nem csak trófea feleség, mint a legtöbb maffiakirálynő, vagy akár csak az ő gyönyörű Rosalia-ja. Ha az apja még élne, biztosan azt gondolná, szép pár lennének. Kár, hogy épp az apja halála miatt vannak ilyen helyzetben.
-Maga tettszik nekem. Csak kevesen mernének így beszélni velem, és még kevesebben élnék ezt túl. Viszont, remélem tudja, hogy ezt a háborút nem nyerheti meg. Pár hónapja, amikor nem számítottunk magukra még talán, de most már felkészültünk.
Még közelebb hajol, hogy az orruk szinte már összeér, de ez most nem az intimitás miatt, hanem mert a következő kérdés valamilyen szempontból igencsak személyes:
-Mit akarnak az én városomtól? Ennyire rossz Chicago-ban? Talán történt ott valami, amiért ennyire menekülnek onnan? Forró lett a talaj?
A választól függetlenül felteszi a következő kérdést:
-Mi lenne, ha ezentúl inkább nekem dolgozna? Nagy hasznát tudnám venni, és ha csatlakozik hozzám, a fiának sem eshet bántódása soha többé.
Persze nem gondolja, hogy igent mond a nő, bár szép lenne. Az ő segítségével megszabadulhatna a többi családtól, és végre egyedül uralhatná a New York-i alvilágot. Na igen, nagyon szép lenne.

Mielőtt még átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, már lendült is a kezem és csattanos pofont mértem a pimasz fráter arcára. Még jó, hogy távol voltunk a többi asztaltól és takarásban, így senki nem volt tanúja a kirohanásomnak, amit abban a pillanatban már meg is bántam, de nem azért, mert nem érdemelte meg, hanem, hogy elvesztettem az önuralmamat.
- Ez ocsmány húzás volt! – vált fagyossá a hangom, miközben igyekeztem lehiggadni, ami pillanatok alatt sikerült is, hiszen nem akartam, hogy itt is lövöldözés legyen, amire majd nem meg volt az esély.
Curtis-on látni lehetett a feszültséget, így bólintottam felé, hogy minden rendben.
- Pont erről szól az ajánlatom, ha jól figyelt. – mondtam, most már teljesen érzelemmentes hangon. – Segítek kitakarítani és cserébe csak egy szeletkét kérek a városból. – erősítettem meg a szavaimat. – A többi magáé lehet, és akkor már több lesz, mint amit most a magáénak mondhat. Azt hiszem ezt nem csak szavakkal lehet bebizonyítani. – húztam el a szám egy kegyetlen mosolyra.
- De ehhez a konkrét ígérete kell. – néztem a szemébe. – Látja, én megbízom a szavában.
~ Ha nem tartod be, akkor úgy is ott szorongatlak meg, ahol a legjobban fáj, te kegyetlen kutyapecér! ~
- Örülök, hogy jó benyomást teszek magára, de azt hiszem ennél többre számítok. – néztem farkas szemet a férfivel, ahogy egyre közelebb hajolt. – És még nem vetettem be mindent, valószínűleg tudnék még meglepetést okozni Georgio. És lehet, hogy győzne, de a többiek lecsapnának magára, míg a sebeit nyalogatja. – mélyesztettem a tekintetébe az enyémet, egy pillanatra sem meghátrálva.
Az viszont kicsit meglepett, amikor megkérdezte, hogy miért is akarom megvetni itt a lábam, hiszen nem gondolhatta komolyan, hogy válaszolni is fogok rá?
Nem szívesen ismerem be, hogy alul maradtam a rendőrség és a városvezetés fellépésével szemben, aki a saját kis szekerüket tolták és abban nekem nem jutott hely. Persze ennek megfelelően történt pár halál eset a városatyák körében, ami megpecsételte a sorsomat abban a városban.
- Ez nem tartozik ide. - hárítottam. - Ez most komoly? – kuncogtam fel és kissé hátrébb dőltem, hogy kíváncsian végig mérjem, mint aki most látja először. – Maga most munkát kínál nekem?
A nevetésem most őszinte volt, annyira meglepett vele.
- Nem, kedves uram, ez nem fog menni. – ráztam meg végül a fejem. – Egy két dologban még benne lennék, hogy, mint üzlettárs magával dolgozzak, de aki a fiamat fenyegeti, azzal soha nem mélyednék komolyabb kapcsolatba. – komorodtam el és vált hideggé a tekintetem. – Sebastien biztonsága nem alku kérdése! Jól gondolja meg, mit ajánlok! Ha kiűzzük a konkurenciát, nagyobb hatalma lesz, mint eddig, mit számít akkor egy kicsike kis városrész. – győzködtem ördögien.

-Igen, szerintem is - vallja be önelégülten vigyorogva, ujjait végighúzva az arcán, ahol a pofon érte, mintha csak le akarná törölni magáról az érzést.
~Egészen gyönyörű látványt nyújt, amikor kijön a sodrából. Kedvem lenne az asztalra hajítani, és meggyalázni az emberei előtt. Az aztán megkoronázná ezt a megbeszélést.~
Az ajánlaton viszont elgondolkodik másodszorra is, de továbbra is kevésnek tartja. Érdekes, az biztos, de túl kockázatos, és nagyon-nagyon kevés.
-Meglepetést, nekem? Na, erre kíváncsi vagyok - jegyzi meg kihívóan mosolyogva, hogy az időt húzza, aztán végül válaszol is:
-A másik két család jelenleg egymással van elfoglalva, és az egyetlen dolog, ami miatt el tudnám képzelni, hogy békét kötnének éppen az lenne, ha én összeállnék magával. Persze jelenleg nem bírnának velünk...
Újra elgondolkodik. Poharát a két ujja közé fogja, és úgy kezd játszani vele, miközben az ablakon kimeredve gondolkodik.
-Ugyanakkor, azok ketten már évtizedek óta a szomszédaink, és eddig megúsztuk komolyabb súrlódás nélkül, amíg magukkal már sokkal rosszabb a helyzet. Nem tudom, bölcs dolog lenne e ez...
A vádra, hogy Sebastiant fenyegeti csak felnevet halkan.
-Ugyan Amanda. A fia réges rég óta a városomban él, és eszembe sem jutott bántani őt, annak ellenére sem, hogy egy csúnya pletyka szerint édesapám halálához az ő apjának is köze lehet. Most is csak azért keressük, mert ő véget vethetne ennek az egész felfordulásnak. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de én speciel élve, és sértetlenül szeretném a fiút. A többi család...az ő nevükben már nem nyilatkozhatok...
-De hagyjuk, tegyük fel egy pillanatra, hogy elfogadom az ajánlatát. Mit tud nekem nyújtani még? - Kérdi vigyorogva, megint közelebb hajolva az asztal felett.
-Félek az adott szava kevés lesz.
Ezzel, mintegy nyomatékosítva a mondandóját a mutató ujjával visszafordítja a fegyver csövét a nő szíve irányába.
-Szeretnék bízni önben...van ötlete, hogyan oldhatnánk ezt meg?

Már megszoktam, hogy a legtöbb férfi ebben az „üzletben”, képtelen elvonatkoztatni attól, hogy egy nővel tárgyal, és rögzültek még a régi beidegződések, hogy legtöbbször semmibe vesznek, vagy legalább is azt hiszik, hogy „csak” egy buta nővel beszélgetnek. Na ezek szoktak aztán elég fiatalon elhalálozni, ha ujjat húznak velem. Már, nem azért mert ezzel megsértenek, hanem mert ezáltal lebecsülnek és ez vezet aztán korai elhalálozásukhoz.
- Szerintem nem annyira kíváncsi, de hagyjuk! – legyintettem nagylelkűen, mert gondolom ő sem szerette volna, ha bebizonyítom.
Aztán csak hátra dőlve hagytam, hogy emésztgesse az ajánlatomat, amit félhangosan meg is tette, hogy azért érezzem a súlyát a döntésének.
- Hát….. – tártam szét a kezem, - Ön is tudja, hogy ez a súrlódás mentesség meddig szokott tartani. Most még erős Georgio, de ha velem háborúzni kezd, akkor ez nem marad így, és tudja jól, hogy ki fogják használni az alkalmat. Maga is ezt tenné és én is.
Mikor Sebastien szóba kerül és azt meri állítani, hogy ő nem bántaná, azért felszalad a szemöldököm és megvillan a szemem.
- Aha! Ezért kutat utána égre-földre! Ugyan már Gergi, ne akarjon ezzel etetni! – vágom oda kissé dühösen, de ügyelek rá, hogy most ne tudjon kihozni a sodromból. – Ami a többi kutatót illeti, kissé megcsappant a számuk mostanában. – vonom meg a vállam egy kegyetlen mosollyal.
Bár csodálkoznék, ha ma megállapodnánk, azért érzem, hogy a szavai ellenére piszkálja a fantáziáját az ajánlatom, ezért nem ér váratlanul a kérdése, igaz egyelőre fogalmam sincs, hogy milyen biztosítékot akar.
- Le vagyok sújtva Georgi, hogy a szavam nem elég. – játszom a megbántottat. – De nem tudom, hogy mit akar tőlem ezen kívül? Adjam írásba, vagy mondjam magnóra? – nézek rá kíváncsian. – Maga nem elégszik meg az ígéretemmel, mondja meg mag mit akar biztosítéknak. – nézek a fegyverre, majd elmosolyodom és a maradék dzsúzomat szép lassan a pisztolyra öntöm. – Jaj! Milyen kár ezért a szép darabért! – mondom aztán a szemem egy pillanatra sem véve le az övéről.

Egyre jobban élvezi ezt a játékot ezzel a könyörtelen, és veszélyes nővel, a fenyegetéseit pedig megmosolyogja, igaz nem azért, mert nem veszi őket komolyan, hanem mert az újdonság erejével hatnak rá, hogy valaki ilyen merészen mer fellépni ellene. Végül persze úgyis kiderül majd, hogy hibát követ el, de a bátorsága akkor is vonzóvá teszi őt a szemében.
~Még,hogy velem akarta volna összeboronálni az apám. Ha még élne, ő maga hajtana rá!~
-Maga most is ezt teszi! - Vágja a nő fejéhez, csak egészen kicsit szemrehányón. Van valami más is hangsúlyában,a mitől egészen úgy hangzik, mintha dicsérné ezért.
-Higgyen rólam amit akar, de azt be kell látnia, hogy számomra Sebastian csak élve képvisel bármilyen értéket. Ha akkor megtalálom, sok jó emberünk élne még...
~Talán még Jeremy is. Vendetta ide vagy oda, nem ölettem volna meg azért, hogy elindítsak egy háborút.~
-Hogy mit akarok? - Kérdi sejtelmesen, végigmérve a nőt. - Hát, támadna pár ötletem. De tegyük fel, hogy belemegyek a dologba. Nem mondom, hogy igen, közel sem,d e tegyük fel.
Lesandít egy pillanatra a kiömlő gyümölcslére, aztán oldalra nyúl, és gyengéden, de azért határozottan megragadja a nő csuklóját.
-Mégis melyik városrészt szeretné? A fegyverem pedig ne öntözze, ennél nagyobbra úgysem nő már.
~ÉS még az is lehet, hogy lenyalatom róla veled.

Tudom, hogy nagy kockázatot vállalok azzal, hogy nyíltan fenyegetőzöm és valamennyire felfedem a kártyáimat ez előtt a jóképű, de velejéig romlott és kegyetlen gazember előtt, de az ember sok mindenre képes, ha veszélyben érzi a családját, és én nem az a fajta vagyok, aki meghátrál egy kis nehézségtől, ha úgy hozza a szükség.
Tényleg képes lennék sok kellemtelenséget okozni neki, még ha a szavaim egy része blöff is, de hát ebben a játékban néha így is kell játszani, még jó, hogy szeretek pókerezni.
Az, hogy mik voltak, vagy mik a tervei a fiammal kapcsolatban, persze egy cseppet sem nyugtatnak meg.
- Az, hogy mit hiszek, itt mellékes. Azt hiszem megértheti, hogy nekem ebben az esetben homlok egyenest más az elképzelésem és jobb, ha letesz arról a tervéről, hogy elkapja, akár mi is a terve. – mondom éles hangon, hogy értsen a szóból. Ez nem vitatéma!
Aztán kíváncsian várom, míg azon töpreng, hogy vajon mit kérjen biztosítéknak, és szinte látom a fejében feltámadó gondolatokat, ahogy végigmér, és ami elégedett mosolyt csal az arcomra. Férfiak! Annyira kiszámíthatóak! Két dolog vezeti őket legtöbb esetben: a hasuk és a farkuk.
A gyümölcslés kis akcióm után, nem ér váratlanul, ahogy keményen megmarkolja a kezemet. Szinte érzem a birtoklási vágyát ebben a mozdulatban. Egy pár másodpercig hagyom, hogy kiélvezze ezt, aztán egy erőteljes mozdulattal rántom ki a karomat a fogásból.
- - Milyen erőteljes egyéniség! – kuncogok fel kihívóan. – Óóóóó! Persze! Tegyük fel! De én nem akarok olyan sokat, nekem pl. Brooklyn teljesen megfelelne.
Közben az asztalra teszem a kis válltáskámat és kipattintva annak zárját, egy zsebkendőt veszek elő belőle, bár pár pillanatig habozok, mikor a kezem a kis női pisztolyhoz ér, hiszen itt lenne az alkalom, hogy örökre megszabaduljak egy problémámtól, de végül csak a zsebkendőt veszem kézbe és a táskát egy hangos kattanással csukom be, majd visszaejtve azt az ölembe, megtörlöm a dzsúztól nedves kezemet.
- Ugye, nem is olyan nagy kérés ez? – nézek rá nyíltan.

Arra, hogy jobban jár, ha letesz Sebastian elfogásáról csak elnézően mosolyog. Sajnos nem teheti, ezt mindketten tudják, hisz bármennyire is vétlen a srác, sajnos ő a kulcsfigura ebben az egész történetben. Bár rádöbbent volna erre korábban, amikor még Black-et kergették, hiába.
-Brooklyn? - Kérdi meglepetten, aztán fel is kacag ezen a váratlan kérésen. Arra számított, hogy azokból a városrészekből fog csemegézni a nő, ahol ő uralkodik. Manhattan persze sértés lett volna, Bronx pedig egy szemétdomb, amit igazán nem is felügyel szinte senki, így Queens-re tippelt volna, nem pedig Brooklyn-ra!
-Érdekes felvetés... - ismeri el aztán, s a keze, amivel korábban a nő finom bőrét érintette most az állára vándorol...mármint a saját állára, és újra hangos gondolkodásba kezd.
-Nyilván tudja, hogy Brooklyn nem az enyém jelenleg, így nem is adhatom oda, az oroszok meg aligha mennek el maguktól, ámbár...ez akár a megoldás is lehet a problémánkra. Az öreg Volkov úgyis sok emberét vesztette el a kínaiak ellen, és kegyednek is van oka ellene indulni, miután olyan szívélyesen üdvözölte a városban magát...már, ha igaz a pletyka.
Önelégülten vigyorogva dől hátra a székében.
-Igen, ez jó lesz. Takarítsa el őket az útból, aztán együtt megszabadulunk a ferde szeműektől is, és magáé lehet Brooklyn.

Tudtam, hogy a megnevezett városrész meg fogja lepni, de meg voltak a saját kis terveim, és ebbe az is bele tartozott, hogy ne olyat kérjek, amit azonnal visszautasítana. Haladjunk lassan, fokozatosan!
Nem tudtam elnyomni az elégedett mosolyomat a döbbent tekintetét látva, hiszen bejött a számításom, egy pár percig csak némán gondolkozott, majd, ahogy elkezdett beszélni szinte megjósolhattam volna, hogy nyert ügyem van.
Már nem voltak ott azok az idegesítő „ha” szócskák, vagy a „tegyük fel” kezdetű bekezdések. Legszívesebben megdörzsöltem volna a kezem, de erősen fegyelmeztem magam, ráadásul, azért nem lesz ez olyan könnyű menet, lesznek áldozatok mindkét oldalról bőven.
- Gondolja, hogy nem tájékozódtam, mielőtt felvetettem ezt a javaslatot? – ingattam meg rosszallóan a fejem, hogy ennyire hülyének néz. – Látja, hogy nem is olyan nehéz velem megállapodást kötni, és a saját hasznáról a dologban már ne is beszéljünk. – dőltem hátra elégedetten.
Az, hogy szabad kezet ad a „városában” mindent megért, hiszen ha valaki ismeri a Malacka és a Farkas meséjét, tudja, hogy ennyi is bőven elég, hogy megvessem itt a lábam.
- Volkov-ot már le is húzhatja a listáról, - vontam meg a vállam könnyedén, - de meglep, hogy a kínaiak kiiktatásában még segítséget is nyújt. – emelkedett meg a szemöldököm.
Sejtettem, hogy arra számít, a két bandával annyi vérveszteségem lesz, hogy utána már könnyen felrúghatja a megállaopdást, de nekem most elég az, ha nem kell több fronton harcolnom,, aztán már ha megszüntettem a Volkov általi fenyegetést, és összeugrasztottam ezt a bájgúnárt a kínaiakkal, már megszorongathatom a mogyoróit.
- Ezek szerint, most már elég, ha csak mindkettőnk szava a biztosíték? – kérdeztem kissé gúnyosan, utalva rá, hogy azért ne nézzen nyeretlen kétévesnek.

-Miért olyan meglepő? - Kérdi nevetve - A mi szakmánkban sajnos régimódi emberek dolgoznak, és lehet nem néznék jó szemmel, ha hagynám, hogy egy hölgy vívja meg helyettem minden csatámat. Sajnos Volkov eltörlésében nem segíthetek, hisz mégis csak a szövetségesem, de azt azért el tudom mondani, hol találja meg a hét végén.
A kérdésre, amiben nagylelkűen csak annyi gúny volt, amennyi belefért bólint, ám a szavai egész másról árulkodnak.
-Azért, ez egy kicsit több, mint a szava. Kölcsönös tűzszünet a hét végéig, és ha addig sikerül eltennie láb alól a ruszkit, az többet ér majd mindennél. Én addig is gondoskodom róla, hogy a fiát ne keressék többé az embereim. Persze, a másik két család nevében nem beszélhetek.
Beszéd közben folyamatosan szemmel tartja ezt a márványból kifaragott mesterművet, több okból is. Továbbra sem bízik benne, de a bizalom eleve nem olyan erény, amivel a hozzá hasonlók rendelkezhetnek, viszont cserébe már belátja, hogy akár hasznos is lehet ez a nő a számára.
-Cserébe számíthatok rá, hogy engem sem zaklatnak többé azok a rendőrök, akiket az ujja köré csavart? Már persze, ha igaz a pletyka...
Valójában, kicsit több, mint pletyka, de ugyanakkor ha egészen őszinte akar lenne, talán a megveszteget szó pontosabb lett volna, hisz csak erről szerzett tudomást, a többi csak rosszindulatú következtetés a részéről.

- Igen! – bólintottam a szavaira, amikben olyan könnyedén dobta oda prédának a jelenlegi szövetségesét és ami előre vetítette, hogy milyen sorsot szán a mi szövetségünknek is. – Micsoda úriember maga! – mosolyogtam rá ennek ellenére úgy, mintha ez eszembe sem jutott volna. – És köszönöm, de én is tudom, hogy a kis Odesszában lesz egy illegális masszázs szalonban, ahol az élvezetek mellett, pár izgalmakra vágyó gazdag ficsúrt is meg akar kopasztani a játékasztaloknál. – intettem lekicsinylően a kezemmel, ezzel a véleményemet is kifejezve.
Élesen vetettem rá egy kutakodó pillantást, mikor ígéretet tett arra, hogy nem keresi a tűzszünet idejére legalább Sebi-t, ami nem mondom, hogy nem volt meglepő ajánlat, csak az volt a baj, hogy ennyire még nem sikerült bíznom benne, hogy el is higyjem.
- Ez egy igen ….hmm…..nagylelkű gesztus Georgio, igen nagylelkű. – hümmögtem gondolkodva, de azért persze elmosolyodtam, mikor pedzegetni kezdte, hogy miért van mostanában ilyen élénk érdeklődés az üzletei iránt rendőrkörökben.
- Ejnye! Miket nem varrnak a nyakamba! – rebegtettem meg ártatlanul a szempillámat játékosan csillogó szemeim felett. – Én csak alig pár órát beszélgettem Mr. King-gel és máris micsoda pletykák terjednek. Hát tehetek én róla, hogy pont ezután kezdett érdeklődni Ön után? De azért megnézem mit tehetek az ügy érdekében. – mosolyodtam el szélesen. – Akkor megállapodhatunk abban, hogy ezen a héten nem esünk egymás torkának, aztán ha Volkov úr sajnálatos módon korai halált hal, akkor életbe lép a mi kis megállapodásunk? – billentettem oldalra a fejem várva a válaszát. – És enyém lesz Brooklyn? Átengedi szőröstől-bőröstől? Valamint véglegesen leszáll a fiamról? – tettem még hozzá megvillanó szemekkel.

-Köszönöm. el sem tudja képzelni, mily jól esik az elismerés az ön szájából. Igazán kár, hogy ilyen körülmények közt kellett találkoznunk...
~...és nem akkor futottunk össze, amikor már a fiad a túszom, és ezzel rávehetlek BÁRMIRE amire csak akarlak.~
Persze látja, hogy a nő nem hisz neki, és ő tudja a legjobban, hogy nincs is rá oka, hisz a gyermeke még mindig túl értékes célpont ahhoz, hogy lemondjon róla, vagy, hogy az oroszok, esetleg a kínaiak kezébe kerüljön. Na az még szép slamasztika lenne mindezek után!
-Egyébként, kicsit elavultak az információi. Valóban ez volt a terve eredetileg, de mivel a korábbi bérgyilkosai csődöt mondat, úgy döntött, hogy személyesen végez majd magával.
Természetesen mindezt abszolút lezseren közli, mintegy érdekességként...illetve még úgy sem, hisz ez egyáltalán nem olyan fontos, csak úgy eszébe jutott nagyjából. Szerencsére a rendőr témában is hasonlóan megértő:
-Tartok tőle, hogy aki ilyen szemrevaló, sajnos akaratlanul is szem előtt van. De ne aggódjon, nem neheztelek magára, ha lenne egy dögös rendőrnő aki rám bukik, én is egészen biztosan élnék a lehetőséggel.
Aztán kiissza a maradék italát, a mellényzsebéből pedig előhúz egy 50-est, és az asztalra csapja.
-Váltsa be az ígéretét, és megkap mindent amit csak akar. A fia miatt pedig nem kell aggódnia, részemről sokkal szívesebben cserkésznék be valaki mást a családjából. Nos, ha nincs több kérdés, akkor azt hiszem ideje berekeszteni ezt a beszélgetést.
~Hihetetlen. A végén még kiderül, hogy nem is olyan rossz dolog ezzel a nővel üzletelni. Azért persze még várjuk ki a végét.~

A mosoly nem hervadt le az arcomról, mikor közölte, hogy az embereim kissé lemaradtak az információkkal és a helyzet kicsit veszélyesebb, mint gondoltam, de ezt neki nem kell tudnia és én már megtanultam kellően leplezni az érzelmeimet.
- Óóóó! Milyen kedves, hogy ezt megosztja velem. Ezek szerint számíthatok váratlan látogatókra. – villan a szemem a szomszéd asztalnál fészkelődő Curtis-ra, elég fájdalmas ígéretekkel.
- Ne is mondja! – legyintettem, mint akit ez mennyire zavar. – Néha igazán nagy nyűg tud lenni a „szemrevalóság”. – mosolyodok el elégedetten. – De igazán örülök, hogy ilyen kellemes benyomást tettem Önre. – kuncogtam fel.
Természetesen nem tiltakoztam, mikor a számlát rendezte, hiszen ez a mi köreinkben elvárás volt és a szavai csak tovább fokozták a jókedvemet, amit az előttem álló cseppet sem könnyű csaták sem tudtak lelombozni.
- Nincs. – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem minden fontos dolgot megbeszéltünk, csak maga is tartsa magát a megállapodásunkhoz és akkor még talán barátok is lehetünk. – néztem rá csillogó szemekkel, amikben apró szikrák pattogtak, tele misztikus ígéretekkel. – Egyébként sajnos már nem olyan nagy a család, így nincs nagy választéka, kedves Georgio.
Sosem féltem használni a női csábítás trükkjeit és nem ártott letesztelni ebből a szempontból az előttem ülő férfit is.
Felálltam és intettem az embereimnek, hogy mehetünk.
- Öröm volt Önnel beszélgetni. Azt hiszem még találkozunk Georgio! – fordultam meg és elindultam a kijárathoz.

// Köszönöm a játékot, nagyon kellemes volt //

-Hát igen. Csak vigyázzon vele, az öreg nagyon kiállhatatlan tud lenni amikor józan. - Teszi még hozzá kacagva, annak ellenére, hogy ez a Specnaz által képzett szemétláda tényleg csak két módját ismeri a szórakozásnak. Az egyik az alkohol, a másikról pedig jobb nem beszélni, ha az ember szeretne még aludni valaha az életben. Tényleg jobb nem is gondolni erre, ezért inkább a szemrevalóságával megbirkózó nőt figyeli, ki fájdalom, de távozni készül.
-Nos, akkor elég egyértelmű, kire gondoltam, nem igaz? - Kérdi sejtelmesen, aztán előre nyúl, és kezet csókol a nőnek, mielőtt az távozna a testőreivel. Miután magára marad, a mosoly lehervad az arcáról, és fáradtan dől hátra a székben.
~Ez a nő veszélyes. Még egész biztosan lesznek vele problémáim. Na, de előbb....~
-Biff. Hívd fel az embereinket. Visszavonom a vérdíjat Sebastian Boower fejéről...egyenlőre.
-Meglesz uram, de....
-Igen..?
-Nos...Kraven...tudja, hogy ő nem veszi fel a telefont, ha egyszer elfogadott egy megbízást. Amennyire tudjuk, annak a vadembernek nincs is telefonja.
-Valóban...nos, ezért aligha okolhat engem bárki is, nem igaz?

// Én is köszönöm a játékot //