Liget

- De ez borzalmas. Alig hiszek a fülemnek. Persze mindig is tudtam, hogy vannak ilyen emberek, de most, hogy így teljesen felnyílt a szemem, olyan borzalmas, hogy nem értik meg ezeket a gyerekeket.
Rázta a fejét a lány és szomorúan nézett végig a kiáramló gyerektömegen, akik az udvarra szaladtak ki. Aztán csendben figyelt tovább Sarah-ra. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mivel is bosszulta meg a lány, hogy Sean-ről kérdezősködött.
- Akkor már értem, hogy mi történt, amikor megfogtam a válladat.
Mosolygott a lányra, majd tekintetét a kis csapara szegezte, akiket Sarah mutatott neki. Csodálattal figyelte, ahogy egymáson segítenek, vagy egymással játszanak. Tess csodálta, hogy mikre képesek ezek a kis gyerekek. Tekintete minduntalan a gyógyító képességű kislányra siklott, aki könnyű szerrel meggyógyította társa lábát, aki elesett.
- Sajnálom, hogy így kell lennie ennek. Pedig ez egyáltalán nem félelmetes dolog. Hiszen, annyi emberen tudnátok segíteni. Annyi mindent meg lehetne előzni. És nem tudom, de talán akár a rákot is lehetne gyógyítani, ha egy-két ilyen csodálatos képességgel megáldott ember is dolgozna az egészségügyben.
Tess alig tudta elhinni, hogy tényleg ezeket az embereket akarja eltaszítani magától az emberiség. Ezeket a különleges embereket, akik mindennapi életbe olyan sok jót adhatnának, de az emberek, nem látnak a saját maguk félelmétől és büszkeségüktől, így csak azt hajtogatják, hogy ami nem normális az veszélyes. De mi a normális? A doktornőben annyi kérdés merült fel, annyi dolog, amitől szinte már a feje is megsajdúlt.

Mikor Tess arcát elnéztem, aki ellágyulva figyelte a játszadozó kicsiket, rájöttem, hogy ebben az emberben nagyon sok együttérzés van és nem olyan, mint a többi átlagos ember, így már kezdem megkedvelni a lányt és a szavaira enyhe pír önti el az arcom, mely mutatja, hogy nem érzem jól magam a bőrömben.
- Igen és bocsánatot is kérek tőled érte, kicsit elragadtattam magam. Nem lett volna szabad. Azért persze tudnod kell, hogy az csak egy kis figyelmeztetés volt, hiszen nem szerettem volna, ha nagyobb bajod esik. – ráztam meg a fejem zavartan.
Mikor a gyerekek, vagyis inkább a mutánsok képességeinek hasznosságáról kezd beszélni és is bólogatni kezdek hozzá, hiszen ha a többi ember is így gondolná, nem is lenne miről beszélnünk, de ezt még az országok vezetői sem érik meg mindannyian, habár már van némi előrelépés.
- Igen, hiszen csak meg kell nézned a kis Margareth-et, aki még kislány, de már nagyon sok betegséget képes meggyógyítani és vannak olyan fejlett képességgel megáldott mutánsok, akik tényleg segíteni tudnának még a halálos kórral sújtottakon is, és talán meg is teszik csak titokban, mert vagy bezárnák őket egy titkos laboratóriumba, ahol kísérleti patkányként élhetnék le az életüket és a fejesek rokonait, ismerőseit gyógyíthatnák, vagy üldöznék őket a „rajongók”, a gyógyulni vágyok és egy perc nyugtuk sem lenne, talán még el is rabolnák őket! Gondolod, azok a nagy gyógyszergyártók, akik a rák és egyéb halálos kór ellen gyártanak hasznos, vagy haszontalan készítményeket, hagynák, hogy tevékenykedjenek? Szóval, míg nem érezhetik magukat biztonságban még a saját államuktól sem, addig nem léphetnek nyíltan a színre ők sem. De hát ez a képesség csak csepp a tengerben. – magyarázom szomorúan, de látom, hogy ő is igen elgondolkodik.

A parkban folyt a testnevelés óra a kisebbek számára. Most is a kényelmes öltözet mellett döntöttem, vagyis a teljes, zárt X uniformis és a sisakom, optikai kijelzője előtt az apróbb részletek sem maradhatnak rejtve. Néztem a futó ifjakat, majd felemelt kézzel állítottam meg a gyakorlatot:
- Gyertek ide! - kiáltottam, hamarosan fel is zárkóztak szép, rendezett sorokba elém. Körbe pillantottam majd ismertettem a következő gyakorlatot:
- Keressetek párt magatoknak mindannyian. Ha ez megvan a pár egyik tagja hanyatt fekszik, a másik megfogja a két bokáját, amint felhúzza a térdeit. Innentől kezdve felüléseket kell csinálni, mégpedig ötvenet. Utána cseréltek és a párotok...
Na ekkor szakított félbe a futva érkező egyik igazán kicsi tanulónk. Kedves mosollyal néztem rá. Igazából ő nem itt tanult, középiskolai szinttől foglalkozunk mi a gyerekekkel, csak nem volt hová mennie. Gyakori, hogy a mutáns gyerekek nem kellenek a szüleiknek sajnos. A bátyja már az Intézetben volt, így került ide és élt közöttünk, de az elemi képzést a városban kapta meg. Meghallgattam a mondandóját, majd visszafordultam a diákjaimhoz:
- Nekem most el kell mennem, az órát Sarah veszi át tőlem - intettem fogadott lányom felé. A megkönnyebbült vigyorok láttán magam is elnyomtam egyet, majd folytattam: - A pénteki órán nem leszek itt sajnos, más ügyek kötnek le, de addig is nem szeretnék panaszt hallani rátok Fúriától. Amúgy is gondolkodom még, hogy Seant vagy Logant kérjem meg a helyettesítésemre, de ha panasz lesz rátok, akkor Fagypontot kérem fel!
A mögöttem kialakult jeges csendet élvezve sétáltam el. Természetesen nem gondoltam komolyan, de nem árt ha viselkednek. Na meg teljesen mindegy mennyit rosszalkodnak a vajszívű kislányom úgysem fogja megmondani - nyomtam el egy újabb vigyort.

Megérkeztem a park mondott részébe a katonai sisakom immár a hónom alá csapva. Reméltem, bárki is jön látogatóba, a tv híradók után már nem fogja zavarni az egyenruhánk. Érdeklődéssel néztem meg a rám várakozó férfiút. Középmagas volt, nagyjából mint én magam is, de egy másfél évtizeddel korosabbnak saccoltam. Kiélt arcú, erős vonásokkal bíró ember, lazán, nem túl hivatalosan viselt öltönyben. Katonás, egyenes léptekkel sétáltam hozzá, majd felé nyújtottam a jobbomat:
- Üdvözlöm a Xavier Intézetben uram! - köszöntem rá barátságosan. - Dr Adam Windsor, igazgatóhelyettes, mint hallom velem szeretne beszélni. Javaslom foglaljunk helyet ott a sakk asztalnál - mutattam egy fekete-fehér kockákkal díszes, figuratartó fiókokkal ellátott szabadtéri ülőhely és mellette a két szék felé. A telekinetikus erőkkel bíró diákjaink egyik kedvence volt. - Ott nyugodtabban és kényelmesebben beszélhetünk. Inna vagy enne valamit esetleg? Zavarja ha jómagam rágyújtok? - érdeklődtem, míg elértük a székeket, ha elfogadta az invitálást.

- Természetesen - mosolyodtam el, felé is odakínálva a doboz Camelt, meg a zippot. - Ukrajna volt szovjet tagállam és őszintén bevallom, itt ki is merülnek a hazájával kapcsolatos közelebbi ismereteim - mormoltam zavartan. - Az USA oktatáspolitikája sohasem tett komoly hangsúlyt a földrajzra. De mindenesetre ha jól rémlik még, akkor a fővárosa Kijev. Na de gondolom nem ezért van itt - tértem át a főbb tárgyára a beszélgetésnek.
Kényelmesen rágyújtottam egy szál cigarettára és hallgattam a szavait. Elismerően pillantottam felé, majd enyhén megemeltem a szemöldökömet:
- Nem egészen biztos abban, hogy mutáns-e? - érdeklődtem. - Nos ez a legtöbb esetben egyértelmű, bár vannak olyan készségek, amelyek bizonyos szintig nem feltétlenül kell, hogy felkeltsék akár magának a mutánsnak ez irányú gyanúját. Bár az én esetem más volt - nőttem meg hirtelen kb fél métert, majd zsugorodtam vissza az eredeti méretem felére, végül az alaphelyzetbe - de azért el tudom képzelni, hogy gyötrő lehet ez irányú bizonytalanság. Ha gondolja, megfelelő tesztekkel rendelkezünk ennek bizonyosság tételére.
További felvetésére elgondolkodva néztem rá, majd lassan biccentettem:
- Had kérdezzem meg Mr Ivanov: mit hallott eddig Ön az Iskoláról? Mit gondolt, mikor idejött, milyen lesz a Xavier Intézet?

A beiratkozásomat követő délután, miután századszorra is körbejártam a kastélyt, hogy felfedezzem minden zegét-zugát, némi kérdezősködés után végre megtaláltam a keresett személyt. Sebastiennel már összefutottam nem sokkal ezelőtt a folyosón, úgyhogy tőle már bocsánatot tudtam kérni a múltkori eset miatt. Szerencsére nagyon megértő volt, én pedig csak abban reménykedtem, hogy Sarah is az lesz. Az akkor teljesen helyénvalónak érzett teóriám, miszerint puszta gonoszságból marasztaltak, és öltöztettek fel szép ruhába megdőlni látszott, amikor körbenézve mindenhol kedves embereket láttam (vagy legalábbis nem gonoszokat). Meg egyébként is, ha Logan azt mondta, hogy nem rosszindulatúak, akkor az úgy is van.
Azért kissé lámpalázasan álldogáltam az egyik fa mögött, hogy összeszedjem magam, és meg merjem szólítani a lányt, aki valóban itt volt, ahogy Sebastien állította. A hóval borított liget gyönyörű volt, alig vártam, hogy ismét ránk köszöntsön a tavasz, és láthassam kivirágozni, akkor biztos sokkal szebb lesz. De addig sem panaszkodhattam. Most, hogy az Adamtől kapott ruhákba bugyoláltam magam, már nem kellett a zord hidegtől tartanom, így jobban oda tudtam figyelni a tél szépségeire, mint kellemetlen veszélyeire. Kényelmes, puha, meleg kabátban, lyuk nélküli, vastagtalpú, vízhatlan csizmámban, rendes méretű gyapjú sállal a nyakam körül, sapkában és kesztyűben úgy lehettem idekint, hogy közben nem kellett a tüdőgyulladástól vagy a megfagyástól tartanom. Máris sokkal inkább kitűnt, mennyire is magával ragadó tud lenni a csendes, hófödte táj.
Csakhogy most nem foglalkozhattam ezzel. Nem ezért jöttem. Vettem hát egy nagy levegőt, megközelítettem Sarah-t, de éppen hogy csak kartávolságnyira, majd óvatosan megbökdöstem a vállát.
-Szia - köszöntem esetlen integetéssel, és megpróbálkoztam valami mosolyféleséggel is, bár nagyon zavarban voltam, és még egy kicsit azért féltem a lánytól. - Én csak azért jöttem, hogy... hát én... sajnálom, ami a múltkor történt. Tudom, hogy ti csak jót akartatok, én meg mindent elrontottam. De Logan azt mondta, rendesek vagytok. És Mr Windsor megengedte, hogy ide járjak iskolába, és még itt is lakhatok. Szóval ha már úgyis egy helyen élünk... meg különben is... nem haragszol rám?

Most volt egy kis szabadidőm, hiszen a vizsgáimra készültem és közben, még a Harci teremben is tartottam órákat, amik eléggé lekötöttek mostanában, így örültem, hogy végre kiszabadulhattam a négy fal közül és kihasználva, hogy a diákok többségének most órája volt, sétálhattam egyet és szívhattam egy kis friss lebegőt. Általában nem szerettem a telet és a havat, de most egészen elmélyültem a látványban, ahogy mindent beborított a fehér lepel.
Nem volt nagyon hideg, így csak egy vastag kötött pulóver volt rajtam, meg egy farmar, na meg persze egy rövid, bélelt csizma, hiszen azért nem szándékoztam sokáig fagyoskodni, de most jól esett a hideg és a csend. A csend, melyet halk léptek zaja tört meg, hiszen már régen megtanultam Fagyponttól, hogy mindig ügyeljek a környezetemre, így most is hamar észrevettem a közeledőt, habár nem mutattam kifelé ezt, de figyeltem. Éreztem a bizonytalanságot és már sejtettem ki lehet az, hiszen Adam elmesélte a kis hajléktalan lány érkezését, és persze még élénken élt benne, annak elmenekülése, ami miatt Sebi napokig lelkiismeret furdalással küzdött, és alig bírtam lebeszélni, hogy ne kutassa feleslegesen a lányt, hiszen láthatóan nem tettünk rá jó benyomást.
Ahogy megkocogtatta a vállam, lassan, hogy ne ijesszem meg, ami tudvalevőleg Annabelle-nél nagyon is könnyen ment, megfordultam és mikor megláttam a kétségbeesett mosolyt az arcán, önkéntelenül én is elmosolyodtam, nem, mintha ez olyan nehezemre esett volna.
Alig értettem, mit hadar össze-vissza, de azért végül nagyjából összeraktam.
- Semmi baj Annabelle. – ráztam meg a fejem és nyújtottam felé a kezem a békülékenységem jeleként. – Nem történt semmi helyrehozhatatlan, és örülök, hogy végül sikerült meggyőznie valakinek, bár az felettébb érdekes, hogy ez pont Rozsinak sikerült, hogy ideköltözz és megpróbálj minket elviselni. Képzelem, mennyire furcsa lehet ez neked. Elég elmebeteg társaság vagyunk, nem? – nevettem fel viccelődve.

Lassan, többször is visszarántva nyújtottam ki én is a kezemet, hogy megfoghassam az övét, bár kétujjas kesztyűben kicsit furcsa volt a kézfogás. Mosolyom egyre jobban elmélyült, ahogy megnyugodhattam Sarah kedvessége nyomán.
-Rozsi? - kérdeztem homlokráncolva. - Ki az a Rozs... Ó! - kiáltottam fel nevetve, ahogy beugrott, kit is becézhet így.
Ez a sokkal inkább pici kutyusokra tervezett név azonban annyira kevéssé illet a bár jólelkű, de attól még félelmetes, szőrös óriáshoz, hogy képtelen voltam visszatartani a nevetésemet. Hamarosan Sarah is csatlakozott, amikor az elmeállapotukról viccelődött. Erre megint felkuncogtam, de már a fejemet ráztam.
-Dehogy vagytok elmebetegek - vigyorogtam. - Hát jó, talán egy kicsit furcsák, de hát azzal még nincs semmi baj. Nem mintha velem minden rendben lenne - kopogtattam meg a fejemet, mint valami kétesen működő gépezetet. De mond csak, miért emlegeti mindenki úgy Logant, mintha valami mogorva szörny lenne? Akárhányszor találkoztam vele, mindig olyan aranyos volt velem. Mintha a pótapukám lett volna.
A távolból vidám kacagásra lettem figyelmes, ami még önmagában nem volt gyanús, de amikor a hang irányába fordultam, egy balerina ruhában táncikáló kislányt pillantottam meg. Csodálkozva néztem, ahogy lenge ruhácskájában piruettezik és ugrabugrál a hóban, hiszen ha nem is volt farkasordító hideg, azért tél volt, ami már azt is különössé tette, hogy valaki semmit sem tesz a réteges öltözködésért, de hogy ráadásul ez még ne is érdekelje!
-Ő valami hőtermelő mutáns? - böktem a fejemmel a kislány felé.

Láttam Anabelle-n az bizonytalanságot, de most annyira türelmes voltam, amennyire csak tőlem telt, mert nem akartam elijeszteni megint, aztán állhatok a szőnyeg szélén Adam-nál, hogy mennyire barátságtalan vagyok az új jövevénnyel.
Mikor visszakérdezett, hogy ki az a Rozsi, nevetve a homlokomra csaptam, hiszen persze, honnan is tudhatná, hogy Logan, nálunk Rozsomák névre hallgat, becézve Rozsira.
A furcsaságunkra elejtett megjegyzés azért már kezdte feloldani a mindig rémült kis gyíkunkat is, amit jó jelnek vettem.
- Hát akkor biztos jól fogod érezni magad közöttünk. – bólintottam továbbra is vigyorogva. – Hogy Rozsi miért örvend ilyen hihetetlen „népszerűségnek”? Szerintem pár nap múlva már te is fogod tudni, de azért azt hiszen nekem sem ő a legrosszabb rémálmom. – vontam meg a vállam, mert ha bejár majd Rozsi tornaóráira, akkor hamar meg fogja tapasztalni, de nem lövöm le a poént.- De örülök, hogy veled ilyen kedves tudott lenne, ez már haladás. – teszem hozzá.
- De lehet, hogy velem kapcsolatban is fogsz ilyet hallani. – vontam meg a vállam lazán. – De azért várlak szeretettel, majd a Harci Teremben, ha már eléggé összeszedted magad. – villant rá kajánul a szemem. – Ígérem, a szóbeszéd ellenére, nem fog fájni!
Mikor a hang után én is a mutatott irányba nézek, csak érdeklődve összevonom a szemöldököm, hiszen nem ismerős a lányka, és arra sem emlékszem, hogy vettünk volna fel újabb diákot, de hát nem én vagyok az első, akit erről tájékoztatnak, így semmi sem kizárt.
- Fogalmam sincs? – válaszolok őszintén. – De biztos lehet benn valami ilyesmi, hiszen nem úgy néz ki, mint aki nagyon fázik abban a lenge ruhában.
- Szia! – kiáltottam oda a táncikáló fruskának, mert nem akartam megijeszteni. – Te is új vagy itt? – kérdeztem kíváncsian felé fordulva. – Nem mondták nekem, hogy rajtad kívül más is lenne, aki mostanában beköltözik. – magyarázom Anabelle-nek. – De úgy látszik jól érzi itt magát.

-Hát rólad azt mondta, hogy rendes vagy - emlékeztem vissza a férfi szavaira. - De mit keresnék én a Harci Teremben? Volt már részem elég erőszakban odakint, bevallom őszintén, most hogy idekerültem, nem ugornék megint fejest belé. Nem nagyon vonz a verekedés. Vagy ez kötelező?
Aggódva tördeltem a kezem. Ilyesmiről szó sem esett. Én és a bunyó! De talán nem ártana némi önvédelmet tanulnom, már ha itt olyat is lehet (gondolom, nem kakasviadalt szoktak rendezni ebben a Harci teremben), és akkor talán Tibu is büszke lenne rám.
A táncikáló kislány azonban nagyon különös volt. Az egy dolog, hogy nincs rendesen felöltözve, de hogy láthatóan még csak nem is fázik, az nem semmi. Mivel Sarah sem ismerte, nemigen tudtam mire támaszkodni. Vele együtt közeledtem hozzá lassan, nehogy azt higgye, támadni akarunk, de amikor észrevett minket, csak még hangosabban kacagott, és velünk szembefordulva kezdett hátrafelé szökdécselni, hátrakulcsolt kezekkel. Nem válaszolt a kérdésre, de visszaintegetett nekünk.
-Jézusom, mit képzel ez! - sopánkodtam, miközben gyorsítottam a lépteimen, hogy utolérjem. - A végén még megfázik. Hé, gyere vissza! Hallod? Meg fogsz fagyni!
A kislány azonban csak nevetett, mintha a világ legütősebb viccét sütöttem volna el neki. Nem voltam benne biztos, hogy ennél a gyereknél minden rendben van.
-Te, ennek elmentek hazulról - csóváltam a fejem Sarah felé. - Szerintem vigyük be, vagy vissza a szüleihez, mielőtt baja esne. Nem is értem, hogy engedhetik, hogy ilyen időben egy szál semmiben elcsatangoljon.
Akár jött velem, akár, nem, én követtem a kis balerinát egészen ki a szépen rendezett parkból a néhány fával tarkított birtokra, ahonnan már a tavat is lehetett látni kicsit messzebb. Nem akartam, hogy túl messze távolodjunk a kastélytól, de a picur nagyon is fürge lábúnak bizonyult. Végül néhány fa takarásából előkerült egy koromfekete autó, ami mögött hamarosan el is tűnt a lányka.
-Gondolod, hogy ők a szülei? - néztem Sarah-ra.
Az autó ablakai el voltak sötétítve, így nem láthattam ki ült benne, de még a gondolat is alig ért el a fejembe, amikor az ajtó kinyílt, és egy kedves mosolyú nő szállt ki belőle. Rövid, göndör, répavörös haja volt, és az én ízlésemnek túlzottan sok volt rajta az élénk smink, és a parfümje is iszonyú erőteljes volt, szinte vágni lehetett tőle a levegőt, de az arca csupa báj, és melegség volt, ahogy nyájasan felénk nyújtotta a kezét.
-Igazán köszönöm, hogy visszahoztátok hozzánk - szólított meg minket. - Már tűnődtünk, hova tűnhetett.
-Oké, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez az anyja - mormoltam Sarah-nak.
Kicsit félve bár, de azért közelebb léptem hozzá. Nem akartam udvariatlannak tűnni, bár azért az túlzás lenne, hogy egyáltalán nem tartottam tőle. De hát én mindenkitől tartottam, még Sarah-tól is féltem egy kicsit, úgyhogy megpróbáltam uralkodni magamon, hogy most, hogy tartozom valahova, ne hozzak rá szégyent.
-Nagyon szívesen - sikerült összehoznom egy halvány mosolyt, ahogy nagyjából egy lépésnyire megálltam tőle. - De nem kéne ráadni egy kabátot?
-Ó, nem kell emiatt aggódnod - rázta a fejét derűsen a nő.
Valahogy nem tetszett a mosolya. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, hiszen annyira kedvesnek tűnt, de valahogy mégis volt benne valami nyugtalanító. Épp fordultam volna Sarah-hoz, hogy csak egy kérdő pillantással kikérjem a véleményét, amikor a hátunk mögött ropogni kezdett hó. Valaki megállt mögöttünk. De még arra sem volt időm, hogy hátrafordítsam a fejemet, máris éles szúrást éreztem a nyakamon, és a kislány meg a furcsa nő távolodó nevetése közepette elájultam.

//Folytatás: Bronx - Csatornák

Az, hogy rólam Rozsi azt mondta rendes vagyok, egészen meglepett, de hát voltak közös kalandjaink, így végül is nem kell rajta csodálkozni, de azért mégis!
A Harci Teremtől való aggodalma Anabelle-nek viszont megmosolyogtatott, de hát mondjuk a nevéből adódóan nem tudhatja, hogy milyen is lehet valójában.
- Nem, neked már nem kötelező és igazából a többieknek is ajánlott, de általában mindenki lejár gyakorolni, hiszen elég testre szabottak a gyakorlatok. – magyaráztam a lánynak. – Ha nem is akarsz gyakorolni, azért szeretettel várlak egyszer egy órámra, hátha megjön a kedved. – zártam le az aggitálást, hiszen már az is jó, hogy nem rezzen össze minden hangosabb zajtól.
A könnyűléptű kislány egyáltalán nem válaszolt nekünk, de kedvesen mosolygott ránk és integetette, ami legalább azt jelezte, hogy lát minket, de attól még lehet, hogy hallani nem hall, hiszen Anabelle mindent elkövetett, hogy megállítsa, vagy szóba elegyedjen vele, hiszen tényleg nem normális, hogy ilyen laza öltözékben engedjék ki a hóba.
- Talán csak baj van a hallásával, és vannak olyan emberek, akik nem érzik a hideget. – védtem egy kicsit az idegen teremtést, mert hiszen nem biztos, hogy nem teljesen beszámítható, csak azért mert nem fázik és nem akar velünk társalogni.
Azért természetesen Anabelle-vel tartottam, ahogy követte a kislányt, hiszen még ő is alig ismerős itt, a végén még eltéved, na meg tényleg kíváncsi voltam, hogy hova tart a táncosunk.
A fekete autó láttán azért összeszűkültek a szemeim és megérintettem Anabelle vállát, hogy álljon meg, de mikor megláttam a nőt kiszállni, aki barátságosan mosolygott és köszönetet mondott, én is megejtettem egy megkönnyebbül vigyort és biccentettem felé.
- Örömmel, bár igazából nem csináltunk semmit, csak követtük. – mondtam miközben a zöldhajú lánynak is bólintottam a szavaira.
Aztán Anabelle közelebb ment, és ekkor már bennem feltámadt az aggodalom, mert valahogy a sötét autók, egy elhagyatott helyen, nekem semmi jót nem sugalltak, és nem akartam, hogy ennyire közeli ismeretséget kössünk az idegenekkel, de már nem tudtam megállítani, viszont a nő barátságos mosolya is megváltozott. Ekkor már nagyon rossz érzés kerített a hatalmába.
- Anabelle, gyere vi…. – indultam meg, és ahogy láttam a lányt összeesni kieresztettem védekezésül a tüskéimet, de inkább a másik képességem kellett volna használni, mert a következő pillanatban megszúrta valami a nyakamat és bár igyekeztem, megfordulni, hogy védekezzek, de már csak a közeledő földet láttam, majd a rám boruló sötétséget.
Nehezen evickéltem fel az eszméletem határára, de most kivételesen, nem éreztem, hogy fájna a fejem, és az is rögtön eszembe jutott, hogy mi történt velünk, így aztán óvatos maradtam és nem nyitottam ki a szemem, csak megpróbáltam a fülemmel rájönni, hogy hol vagyok és van-e valaki körülöttem, ha van, akkor csak csendben figyelek, ha nincs, akkor résnyire kinyitom a szemem és halkan suttogva megszólalok.
- Anabelle?

//Előzmény: Adam szobája //

Enyhült már az idő, a tavasz lassacskán csak magával hozta a meleget is, de azért még (főleg a korai órákban) elkelt még a bélelt dzseki, amit a többi ruhámmal kaptam. És még jó is volt rám, alig tudtam betelni vele, hogy az összes ruhám az méretemben készült! A nyakamra még egy citromsárga sálat is tekertem, de csak lazán, elvégre kellemesen langyos szellő fújdogált, a térdig érő csizmámat pedig a farmernadrágomon kívülre húztam, hogy még melegebb legyen. Aztán már csak Adamet kellett megvárnom, és indulhattunk.
Út közben elmondtam neki még minden egyebet is, amit a szobájában kihagytam, mert nem tartottam fontosnak. A táncikáló kislányt, akit követtünk, a vörös hajú nőt, akire azt hittük, hogy az anyja, és talán tényleg az is volt, de mindenesetre ő szállt ki a fekete, sötétített ablakú autóból, ami mögé a gyerek szaladt, a lépésekről, amik mögülem hallatszottak, és amit a tűszúrás követett, ahogy a nyakamba fecskendezték az altatót, szóval mindent.
A lábnyomok természetesen már nem látszottak, de a keréknyomok még jól kivehetőek voltak. Ahogy néztem, az erdő felől érkeztek, de hát már itt is annyi fa és bokor volt néhol egészen szorosan egymás mellett, hogy még elég könnyedén eljuthattak idáig észrevétlenül, ha éppen senki nem volt a közelben.
-Nem egészen tudom, hogy kimondottan mutánsokat kerestek, vagy csak észrevettek néhányunkat egyedül lófrálni, és követtek - csóváltam a fejem. - De az tény, hogy ott, ahova vittek minket, végképp semmibe se vettek minket, mint mutánsokat. Mondjuk a többieket sem, de minket aztán végképp. Szóval nem tudom, hogy direkt jöttek ide, vagy csak... vagy csak ,,szerencséjük" volt - fintorodtam el. - Legalább a kocsi rendszámát megjegyezhettem volna. De eszembe sem jutott, hogy kéne. Bár az sem biztos, hogy egyáltalán emlékeznék rá, elég erős volt az a szer, amit belénk nyomtak. Nem is vagyok benne biztos, hogy a kislány a kocsihoz futott-e vagy inkább arrafelé.
Adamtől eltávolodva a mutatott facsoport felé indultam, hátha az ismerős kép kicsit felélénkíti az emlékeimet, de valami még ennél is élénkebb dolog történt, ami azonnal visszarepített a tegnap estéhez. Öt-hat fa állt itt kimondottan közel egymáshoz, a lábuknál pedig bokrok, vagyis tökéletes búvóhelyet biztosított Tony-nak, aki bár hátulról ragadott meg, a hangját azonnal megismertem.
-Megvagy, kicsi lány! Azt hitted, leléphetsz? Fizettem érted, úgyhogy akkor is megkapom, ami az enyém, ha ízekre kell is tépjelek hozzá!
Nagyon gyors volt. Mire az utolsó szó is elhagyta a száját, az enyémet már le is tapasztotta egy darab ragasztószalaggal, aztán már kattant is a jól ismert, hűvös érintésű fém a nyakamon, ahol már hűlt helye volt a puha sálnak, ugyanis azt letépve rólam kötözte hátra a kezeimet. Persze az, hogy szavakat nem tudtam formálni, még nem azt jelentette, hogy nem visítottam torkomszakadtából, hiszen Adam azért itt volt a közelben, és ha a dulakodás hangját esetleg nem hallotta meg, ezt muszáj volt.
-Azt hiszed, megint megmentenek? - taszított rajtam egy akkorát, hogy elterültem a földön. - A haveroddal simán elbírok, úgyhogy ezúttal már nincs menekvés, szüzike.
Nem voltam felkészülve támadásra, úgyhogy védekezni sem tudtam, bár őszintén, nem is tudtam volna, hogy kéne egy rúgás ellen védekezni, ha már a földön vagyok. Így aztán a talpa egyenesen a hasamba csapódott még arrébb lökve, így már bekerültem Adam látómezejébe, bár a fájdalomtól egyenlőre csak elmosódott foltokat láttam. Viszont ha meg is indult felénk, Tony azonnal rákiáltott. Nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem állt szándékában titokban tartani előtte az ott létét, ami azért rendesen meghatványozta a félelmemet.
-Nem ajánlom, hogy akár csak megmozdulj - emelte fel a kezét.
Ijedten húztam összébb magam, mert azt hittem, megint meg akar ütni, de ennél rosszabb dolog történt. Mégpedig az, hogy lenyomta a magánál tartott távirányítón lévő gombot, mire sikoltva kezdtem vad vergődésbe, mivel az áram, ami átcikázott a testemen, borzalmas kínokat okozott, ahogy tette tegnap is. Már nem is próbálkoztam az átalakulással, hiszen tudtam, hogy a nyakörv elsősorban azt hivatott megakadályozni, a távirányító csak a ,,tulajdonos" szórakoztatására kellett, esetleg fegyelmezésre.
Ahogy a sokkolás abbamaradt, két durva kéz rángatott talpra, és tényleg erősen kellett tartaniuk, mert magamtól összecsuklottam volna.
-Ha jól viselkedsz, életben marad - szólalt meg ismét, továbbra is Adamhez intézve a szavait. - Aztán tőlem visszajöhet ide, és te is magad alá gyűrheted pár körre, de nem kevés pénzt fizettem azért, hogy én törjem be. A friss hús az enyém, a használt ronggyal tőlem annyit szórakozol, amennyit akarsz.
Nyüszítve próbáltam kitépni magam a kezéből, de visszarántott magához, és akkorát csapott rám a távirányítóval, hogy éreztem ahogy a szemem alatt felszakad a bőr, és vékony patakban kezd el folydogálni a vér.
-Te kis korcs szuka! - csattant fel. - Ahelyett, hogy örülnél, hogy legalább ennyi hasznod van! Próbálkozz csak megint megszökni, és esküszöm, hogy csak cafatokat fognak találni belőled!
Hátrálni kezdett engem is magával húzva, de a szemét folyamatosan Adamen tartotta. Így tettem én is, csak én nem fenyegető, hanem könyörgő tekintettel, miközben a könnyeim a vércseppekkel keveredve csöppentek a lábaim elé, én pedig minden tiltakozásom ellenére egyre távolodtam Adamtől.

Jómagam is a kissé hűvös időhöz öltöztem, amíg Belle elkészült, vagyis egy pár bakancsot, farmert derékszíjjal, egy vajszínű inget és egy bőrdzsekit vettem magamra, na meg egy szürke sálat és egy pár hasított bőrkesztyűt. Illetve végre valami emberi formába rendeztem a hajamat is. Zsebre vágtam a kommunikátoromat, elvégre bármikor elszólíthatnak, ha lényeges, illetve az irataimat és a pisztolyomat. Nemsokára Belle oldalán ballagtam a parkba, majd onnan a ligetbe.
Az odaúton meghallgattam a támadás részletesebb leírását is, amitől újra magasba csaptak bennem a düh lángjai, na persze megint magamba kellett fojtanom, hiszen Annát én sem ijeszthettem meg. Nem is akartam. Higgadtan feleltem a felvetéseire:
- Ide nagyon kevés ember jár ki Anna - feleltem. - Általában nem szeretik az iskola közelségének tényét. Ha ide jöttek, vállalva bizonyos kockázatokat, akkor ezek az alakok kifejezetten mutánsokra utaztak - csóváltam a fejemet. - A rendszám meg aligha segítene, majdnem biztosan lopott kocsit használtak.
Mikor a lány eltávolodott én leguggoltam megvizsgálni a keréknyomokat. Nem sokra mentem, annyi biztos, ezek még téli gumik voltak, de ennél többet nem tudtam kihüvelyezni. Na jó, széles nyomtáv, vagyis vagy nagyobb méretű, vagy alakított kasznival bíró, az erdős adottságú környezetet, nehezebb terepet is bíró járművel készültek, de igazából ezen a környéken egy Suzuki Swift lett volna a meglepetés. A vizsgálódásból a bokrok közül feltörő hangok zökkentettek ki. Az aggodalom magasra csapott bennem, egyértelműnek tűnt: a lányka bajban van. Volt bennem viszont valami más is, ami mostanra a múltam de egyúttal a személyiségem része is. A harctéri katona, a frontparancsnok higgadtsága. Odacsörtetéssel magamat is veszélybe sodrom és neki sem segítek. Felvettem a headsetet és kibiztosítottam a zsebemben a pisztolyom, majd elő is húztam azt és nyugodtan vártam a feltűnő párost. Annabelle nyomorultul festett, egyértelműen átesett valamilyen fizikai behatáson, de a nyakán lévő pánt és a mögötte feltűnő jókötésű fickó kezében a távirányító a történtek alapján már egyértelművé tette a helyzetet. Nyugodtan néztem a támadó szemébe, nem is engedve el azt a továbbiakban. Feléjük nyújtottam a szabad tenyeremet, mire mindkettő eszköz elektronikája kékes szikrák pattogása közepette azonnal elhalálozott:
- Ha jól sejtem ön lehet Mr Anthony - kezdtem jeges nyugalommal. - Egyrészt nyugodtan leteheti azt az ócskavasat, mostantól használhatatlan.
Na ez végre egy kissé benne szakította a szót. Megnyomtam a head set oldalán a gombot és folytattam:
- A beszélgetésünk, legalábbis amit mondok, mostantól a kollégáim is hallják, legalább az egyikük bizonyosan viseli a maga kommunikátorát, láttam, mikor errefelé jöttünk - közöltem őszintén, lelki szemeim előtt már fel is derengett a lótuszülésből felpattanó Fagypont, a maszkja része a technika. - Maga megpróbálhatja elvonszolni a hölgyet a gépjárművéig, de kiábrándítónak kell lennem: az sem fog működni. Ahogy az Önnél lévő egyetlen műszaki eszköz sem. Engedje meg, hogy hivatalosan is üdvözöljem a Xavier Tehetségkutató Intézetben - tettem hozzá némi malíciával. - Amennyiben olyannyira érdekli diákjaink adottsága nagyon szívesen körbe vezetem. Biztosíthatom róla, bőven vannak köztük szüzek is. Ha és amennyiben pedig nem engedi el a hölgyet, akkor nekik is tartok némi eligazítást a viselt dolgairól és ott felejtem az udvaron. Szép nagy ez az erdő, egyes turistákat időnként felfalnak a farkasok - keményedtek meg még inkább a vonásaim, majd felemeltem a pisztolyt. - Ez itt egy SIG-Sauer P225-ös. Nehéz pisztoly. Katonatiszt voltam, megjártam a frontot, mesterlövész kiképzést is kaptam. Hatszáz méteren belül egy pénzérmét is el tudok lőni. A fegyver ereje nagyjából addig a tölgyfáig fogja hátralökni, ha bármivel is próbálkozik és ezerből ezerszer nem találok el mást, csak amit akarok.
Ha volt egy kis esze, márpedig nem tűnt ostoba alaknak mostanra tudta, nem képes a kis termetű túsza mögé elbújni. Azt hiszem a hanghordozásomtól több fokot hűlt a levegő már magában körülöttünk:
- Ha elengedi a hölgyet, akkor valószínűleg nagyon meg fogom verni és kereshet egy jó ügyvédet a rendőrség kiérkezése után - ajánlottam fel. - Ha nem teszi, akkor agyon fogom lőni. Kap teljes öt másodpercet ennek átgondolására.
Azzal a hüvelykujjammal felhúztam a kakast és megcéloztam a pasas két szeme közét Annabelle fejbúbja felett.

-Nem biztos, hogy lopott kocsi volt - ráztam a fejemet búsan. - McBain azt mondta, a zsebében van a fél város, szóval nem biztos, hogy szüksége lenne óvatoskodásra. De azért remélem.
A felgyorsult események közben ahogy egyre lankadt a kitartásom, hiszen már tudtam, mire képes Tony, és azt is, hogy híján van minden morális érzéknek, ami ebben megakadályozta volna. Adam közbelépése azonban ezen változtatott egy picit. Először nem éppen előnyömre, mivel komolyan megijedtem, hogy elmentek neki otthonról, elvégre ki az, aki ilyen földöntúli higgadtsággal beszél egy támadóval, és még be is invitálja az otthonába! De aztán végre felfogtam a szavai igazi értelmét, aminek hatására iszonyú súlyú kő gördült le a mellkasomról. Jól van, Adam nem dilizett be, és talán még segítség is érkezik, bár nem tudtam elképzelni, hogy ilyen korai órán ki lehet az, aki máris tettre készen csatlakozni tudna hozzá bűnözőpáholásban.
Mivel ezt mindenképpen rá (rájuk) kellett hagynom, az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam, és Tony sem vehette észre: belülről nyalogatni kezdtem a ragasztószalagot. A legtöbben kézzel akarják leszedni, vagy egy pengével felhasítani, de én jobban szerettem ezt a megoldást, mivel ez észrevétlen és kevésbé fájdalmas. Mikor már csak a szélei ragadtak, amit már nem értem el a nyelvemmel, akkor jött a nehezebbik része, vagyis valahogy úgy mozgatni, szippantani, hogy legalább egy picike ráncot tudjak rajta hajtogatni magamnak, amire aztán rá tudtam harapni, hogy ahogy az anyag feszül, szépen lassan lehúzódjon a számról. Ilyenkor volt praktikusabb a vékonyabb ragasztószalag. És hála a jó égnek Tony azt használt. Mondjuk még ott fityegett rajtam oldalt, de már nem akadályozott meg benne, hogy, amint azt a csatornában is tettem, Tony, használhatatlanná vált távirányítót szorongató kezébe harapjak.
-Au! - jajdult fel Tony dühösen. - Már megint kezded, te korcs szuka!
Már emelte ismét a kezét, hogy lesújtson, de eddigre, mivel a nyakörv már nem jelentett akadályt, gyíkká változva kaptam el a fülcimpáját, hogy arra is ráharapjak. Még ha így nem is tudtam különösen felsérteni a bőrét, annyira talán elég lesz, hogy megzavarjam, és Adam el tudja kapni.
Ekkor azonban lövés dörrent a távolban. Biztos voltam benne, hogy nem Adam sütötte el a pisztolyát, egyrészt mert nyilvánvalóan a másik oldalról hangzott el, ráadásul jóval messzebb, másrészt épp az ő fegyverét célozták. Legalábbis azt találták el. Úgy tűnt, Tony sem érkezett felkészületlenül.
A távolabbi fák közül három alak közeledett, de csak az egyiket, a középsőt ismertem meg. McBain volt az. Sebes léptekkel elég gyorsan odaértek, a két szélső pedig egy pillanatra sem eresztette le a fegyverét, amit folyamatosan Adamre szegeztek. És egyik sem mosolygott.
-Oké, az egyik szuka megvan - biccentett felém, akit Tony azóta már elkapott, és a farkamnál fogva fejjel lefelé lógatott, hiába kapálóztam. - De hol van az enyém? A kis démonka?
-A főnök kérdezett valamit - mordult ránk az egyik fegyveres.
-Hogy is hívták?
-Sarah - segítette ki Tony közéjük hátrálva.
-Sarah - bólintott McBain, aki legalább olyan udvarias hangon beszélt, mint Adam, miközben higgadt tárgyalásba kezdett az igazgatóval. - Nem szeretném, ha híre menne, hogy két nyavalyás kis mutáns rib@nc kijátszott minket, ugye, megérti? Arról nem is beszélve, hogy már fizettem értük.
-Én meg neki - szúrta közbe Tony.
-Ő meg nekem - intett felé McBain. - Szóval beláthatja, hogy amit Ön most tenni próbál, az valójában lopás. A tulajdonaimat akarom visszakapni, ezt pedig nem tagadhatja meg. Én sem loptam el a maga kocsiját, de szét sem vertem az otthonát. Vádat emeltethetnék a rombolásért, amit a clubomban műveltek, és higgye el, meg is nyerném. A rendőrség jó része a kezemből eszik. De bízom benne, hogy meg tudunk egyezni. Az apróság velünk marad, és követelem, hogy adja vissza azt a Sarah nevű korcsot. Elvégre én sem szeretném magányosan tölteni az estémet... meg talán a reggelt sem - vigyorodott el most először.
Ami engem illet, eddigre már felhagytam a vergődéssel, de nem azért, mert már nem akartam kiszabadulni, hanem azért, mert átváltozva aludtam, és ennek még nem volt egy órája. Éreztem, ahogy elértem a napi limitemhez, és akaratlanul is kezdtem visszaváltozni. Hamarosan újra ember lettem.
-Add ide, azt a sz@rt - vette el a pisztolyát az egyik fegyveresnek, miközben a másik McBain intésére Adam felé kezdett közeledni, Tony pedig a szerzett pisztolyt egyenesen a nyakamhoz nyomta. - Harap a fattyú, nem szeretném, hogy megint meggondolatlanságot csináljon.
-Akkor már tudom, hogy mit nem fog veled csinálni, ha végre visszavittük - vihogott fel a lefegyverzett férfi, mire a többi is felnevetett.
-Akkor ezek szerint elengednek? - cincogtam a pisztolytól szobormereven.
-Már miért engednénk el, kiscsillag?
-Hát, mert azt mondta, hogy így már... Nem vagyok így már használhatatlan?
Erre még harsányabb lett a röhögés.
-Öregem, ennél szüzebb csajt nem is kívánhatnál magadnak - csapkodta meg Tony vállát McBain.
Én viszont, ahogy rájöttem, hogy valamit már megint nagyon félreértettem, és talán meg sem élem, hogy megkérdezhessem róla Adamet, ismét nyüszítve kezdtem kapálózni, hogy kiszabaduljak, csak a pisztoly hűvös érintése állított le újra.

Fáradt sóhajjal fogadtam az újonnan feltűnő fegyvereseket egy könnyed biccentéssel is megtoldva, ami viszont már a számukra nem hallható dologra érkezett, nevezetesen Fagypont nyugtázására és érkezésére. A vezető szemébe nézve nyugodtan hallgattam végig a szavait, főleg, mert az idő alatt a ninja tökéletes leshelyet vehetett fel. Apró mosolyt eresztettem meg felé:
- Nos, hogy egészen rövid legyek: nem áll az alku, Mr McBain - válaszoltam nyugodtan. - Erős kétségeim vannak, mennyire is van a zsebében a rendőrség, de ehhez semmiképpen sem eléggé. Ennek ellenkezőjéről nehezen fog meggyőzni. Utolsó lehetőség Mr. Elmennek maguktól és odahaza várják meg a rendőröket, vagy a továbbiakban nem tudom vállalni a testi épségük megőrzését - recsegtem ridegen.
McBain felröhögött:
- Higgye csak el, eléggé a zsebemben vannak a zsaruk, meg a kapitánynak amúgy sem kell sok, hogy a mutanoidok elleni támadásokat más színben lássa - nevetett, aztán Annabelle szavaira nevetve csapkodta meg a barátja vállát.
Dörrenés.
Na ez most az én fegyverem volt. Igazán egyik vadbarom sem számított rá, bíztak a számbeli fölény keltette fenyegetésben. Öreg hiba, amibe forntvonalon aki beleesik, az meg is hal. Tonynak több szerencséje volt, illetve jómagam nem akartam megölni. Csupán a pisztolyt tartó csuklója robbant fel szinte. Egy átlagos találat olyan 3-5 ujjat tép le és véglegesen használhatatlanná teszi a végtagot, összetörve a csontokat. A férfi sokkos állapotban esett térdre a kezét markolászva, én viszont egy fa mellé vetődve, féltérdről lőttem az egyik kába fegyveres felé, de mellé ment.
Fagypont viszont akcióba lépett. Az egyik fa tetejéről szaltózott alá, gyakorlatilag a katana egyetlen sima suhintásával nyesve le McBain két bérencének mindkét karját csuklóból. A sokkos állapotban nyüszítő alakok összerogytak, a ninja már nem is foglalkozott velük,hanem védelmezően lépett közénk és a főnök közé. Én magamhoz rántottam Annát, majd magam mögé tessékeltem és a földre nyomtam a körülményekhez képest gyengéden. Felemelkedtem a társam mellé. A jégninja kiszámíthatatlanul mozgott nekem is, így a lövést meg sem próbáltam egyelőre. Az üzletember arcán fojt a verejték, gyanítom mostanra rájött, hogy nem mindenki olyan kedves gyerek mint Sean, Fúria vagy főleg Anna, hogy itt az élete a tét és sem a vagyona, sem a befolyása nem számít. Fagypont jéggé változott, szabályosan szétrobbant, amint belevágódott az első töltény, de amit mi igen, McBain viszont nem láthatott, hogy mögötte eljegesedett a talaj, ahonnan már teleportált is ki a középkorból itt maradt férfiú. Tenyeréből jégkardot formázva sima mozdulat volt és az a fajta férfisikoly követte, amitől az ember hátán feláll a szőr. McBain összerogyott. A jégpenge mozdulatát mint szanitéc tudtam sérülési szinten követni. Valószínűleg lemetszette a péniszt és a herezacskót is. Szentségelve léptem közelebb, egy biccentéssel köszönve meg a ninja mutatványát és a két fogdmeg felé intettem az állammal:
- Lásd el őket, mielőtt elvéreznek - kértem. A mestergyilkos azonnal elsietett szorítókötést tenni rájuk. Megfordítottam McBaint, majd egyszerűen letéptem a gatyáját, közben nyugodtan mormoltam:
- A visorom optiokája - kocogtattam meg a plexilapot a szemem előtt - hang és képrögzítésre is alkalmas. Megmentem az elvérzéstől, csak hogy sittre kerülhessen. Kohler egy lényegtelen senkiházi. Sosem fog magának segíteni, ugyanis ez a felvétel még ma landol az összes fontosabb internetes és napi magazinnál. A sitten mindenki tudja mit szeretett volna. Kellemes hely a nemi erőszakot tevőknek. A médiafelhajtás, amiről gondoskodom, elegendő lesz ahhoz, hogy Bill Gates összes vagyonával se szerezhessen olyan ügyvédet, ami kimosdatja. Hagyja abba a vonaglást, vagy elvérzik maga barom - sziszegtem, miközben elláttam a lágyéksérülést.
Fél szemmel Tony felé néztem, hogy összeszedte-e már magát és akar-e még ugrálni...

Adam egyre félelmetesebb volt. Még akkor is, ha a hangját sem emelte fel. Valahogy el tudta érni, hogy az ember jobban összecsinálja magát tőle, mintha kiabált volna. Nem tudtam, hogy ez is mutáns képesség, vagy egyszerűen edzés kérdése, de nagyon nem lettem volna az ellenségei helyében, az tuti. Kicsit mintha el is bizonytalanodtak volna, kivéve McBaint, aki vigyorogva csóválta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy tényleg hozzászokott már ahhoz, hogy büntetlenül tehessen amit akar, mivel megveheti magának a jogot hozzá.
Sürgetőbb probléma volt azonban, hogy Tony pisztolyt tartó keze, ha el is távolodott a nyakamtól, még mindig sakkban tartott vele, úgyhogy nem mertem megmozdulni, de undorodva rándultam össze, ahogy lejjebb vándorolva közelíteni kezdett a mellkasomhoz. Annyira nyeregben érezte magát, hogy észre sem vette az őt fenyegető veszélyt, így még bőven a gombjaimmal vesződött, amikor a golyó eltalálta.
Fájdalmas kiáltása keveredett a rémült sikolyommal, hiszen igen kevéssel került el a halál, de a félelem eddig is megmentett az utcákon, és most sem hagyott cserben. Azonnal felolvadt a jeges mozdulatlanságom, ahogy kitéptem magam a kezei (keze?...) közül, és Adam felé iszkoltam, aki rögtön maga mögé rántott, és a földre nyomott. Onnantól kezdve a hasamon fekve figyeltem a történéseket, ahogy Fagypont is megjelent, és igencsak durva módszerekkel adta a betolakodók tudomására, hogy túlzottan is visszaéltek a vendégszeretetünkkel. Két kezemet a számra szorítva reszkettem a hideg avarba lapulva, és időnként borzadó nyögések szakadtak fel belőlem a megtorlás egyik-másik módszerét látva. De annyira gyorsak voltak, hogy rendesen még elszörnyedni sem maradt időm, máris félig bedarálták az egész társaságot, de még az ellátásukra is odafigyeltek.
Adam beszámolójára, hogy miként fogja tönkretenni McBaint csak fél füllel figyeltem, mivel még mindig alig kaptam levegőt a félelemtől. Bár a veszély már elmúlt, nem mertem felállni. Még mindig a földön kuporogva másztam Adam után, de annyira összehúzva magamat, hogy a könyököm a térdeim között volt, miközben odakúsztam hozzá, és ahogy odaértem, csak a nadrágja alját tudtam meghuzigálni, de persze csak hátulról, mert mögüle még mindig nem mertem előmerészkedni.
-Most mi... mi lesz? - néztem fel rá a bokájába kapaszkodva.
-Rohadt mutáns korcsok - köhögte Tony gyűlölködőpillantásokat vetve ránk. - Most az lesz, hogy megtart magának, szüzike. Erre ment ki az egész, mi? Megtartod magadnak az ágyasodat, hogy rohadnál meg!
Szavaira először lazult a szorítás Adam bokáján, de aztán csak még jobban hozzá simultam, és már két kézzel szorongattam.
-Ő előbb feleségül venne - nyújtottam ki rá a nyelvemet, mire Tony még egyszer gúnyosan felhorkant, de aztán ájultan esett össze. Azt nem tudom, hogy tőlem vagy a kapott sérülések okozta fájdalomtól, de örültem neki, hogy végre elhallgatott.

McBain az istenért se hagyta abba a rángatózást, így végül állcsúcson vágtam, hogy legalább elájuljon. Fagypont csatlakozott mellém, majd kérésemre ő is fejbe vagdalta a két bérlegényt. Szerencsére most csak kézéllel. Megráztam a fejemet Tony felé:
- Téved - közöltem tömören. - Ne magából induljon ki - reccsentem rá, aztán egy kicsit már a cserfes lánnyal is tudtam foglalkozni. Hozzá hajolva magamhoz húztam amennyire tudtam, igyekezve nem nagyon összevérezni őt is és a szemébe nézve kérdeztem meg komolyan:
- Nincs semmi baj kicsi kincs? - érdeklődtem. - Nem sérültél meg?
Ha a válasz az elvárt negatív volt, vagyis Belle rendben van, akkor újfent a nyugtató hangsúlyra váltottam:
- Nekem el kell látnom azt a vadmarhát is - intettem a szememmel Tony ájult teste felé, - mert el fog vérezni. Ez sajnos csuklóból sem lehetetlen. Most már nem lesz semmi baj, az urak innen a kórházba, onnan meg a börtönbe távoznak majd, nyugodj meg. Itt vagyok veled.
Elláttam Tonyt is, amennyiben a lányzó ennyire már el tudott engedni. Talán megmarad mindegyik, de hogy szükségük lesz a kórházra, az biztos...

A ,,kicsi kincs"-re először értetlenül néztem a földre, ahol kuporogtam, hogy tényleg képes voltam-e pont egy ékszeres ládikára, vagy valami más kis kiterjedésű kincsre tehénkednem. Elsápadva kezdtem kutyamód ásni, nehogy már eltüntettem valami nagyon értékes dolgot, de csak nem ütközött bele kezem semmibe.
-Én nem találom - néztem rá kétségbeesve, remélve, hogy nem fog nagyon haragudni, ha tényleg én vagyok a hibás. Csak ekkor vettem észre, a tekintetét rám szegezte, nem a földön keresett valamit, és végre megvilágosodtam. - Ó! Hogy az én vagyok?
Halvány, de lelkes mosoly szaladt végig a számon, és rendes körülmények között el is pirultam volna, de most csak az egészséges arcszínem tért vissza.
-Hát... jól, azt hiszem - bólogattam bizonytalanul, és talpra kecmeregve, sziszegve nyúltam az arcomon lévő sebhez. - Ez mondjuk fáj egy kicsit. De ők többet kaptak, úgyhogy én ráérek. Volt már rosszabb is - tettem hozzá motyogva.
Persze ezúttal nem akaszkodhattam úgy Adamre, mint az előbb a szobájában, így csak a zakóját szorongattam hátulról, hogy ne zavarjam a szabad mozgásban. De persze nem feledkeztem el Fagypontról sem, és hacsak nem tiltakozott, mintha Tarzanszerűen libbentem volna liánról liánra, úgy kapaszkodtam meg az felsőjében, csak aztán engedtem el Adamét, hogy közelebb jussak hozzá. Hát na! Még eléggé meg voltam rémülve.
-Nagyon köszönöm, hogy segített, Mr Fagypont - néztem fel rá hálás, egyúttal azért kicsit még mindig megszeppenve. - Maga nagyon ijesztő, de örülök, hogy itt volt a közelben, és nem hagyott minket egyedül. Tényleg nagyon hálás vagyok.
Bizonytalan mozdulattal simogattam meg a vállát, hiszen az előbb még jeges karddá változtatta, aztán ha elég közel kerülhettem Adamhez, megint elkaptam a zakóját, hogy vissza tudjak húzódni hozzá. Ha már ellátta az összes sebesült bűnözőt, félszegen pillantottam rá elé kerülve.
-Most már ráérsz egy picit?
Aztán hacsak nem volt ellenvetése, hozzábújva megöleltem, elmormoltam pár köszönömöt, majd az egyik kezét elkaptam a csuklójánál, és a fejemhez vezettem, hogy fel-le tologatva mutassam hogy szeretném, ha kicsit megsimogatna. Ezúttal nem sírtam, és feleannyira sem reszkettem, mint ezelőtt, talán mert most sokkal hamarabb ért véget a rémálom, mint hogy rendesen hatalmába kerített volna a rettegés.
-Adam - motyogtam bele a vállába. Tudtam, hogy a kérdés igazából még várhatna, és vannak most fontosabb dolgok is, de csak nem tudtam vele várni. - Min nevettek annyira? Mit nem tudok csinálni, ha harapok, amikor félek?

Fejcsóválva néztem a meglehetősen darabokra szedett bandát, majd Fagypontra villant a tekintetem:
- Használd az erődet barátom, ha kérhetem - mormoltam. - A levágott végtagokat fagyaszd jégpáncélba. Tiszta, nyílegyenes csapások voltak, jó eséllyel a sebészeten még vissza fogják tudni varrni ezeknek a vadbarmoknak.
A kislány felé fordultam és figyeltem a vergődését. Nem értettem mit keres maga alatt, mégpedig olyannyira, hogy még ásni is kezdett. Végül Fagypont oldotta fel a köztünk lévő kommunikációs szakadékot, mikor zúzmarás hangján megszólította a lányt:
- A kicsi kincs jelenleg nem egy tárgy, hanem egy személy, mégpedig Ön Annabelle Shirley sama - recsegte hókristályokkal a fogai között.
A lány zavart örömmel jött rá a szavaim értelmére, nekem is csak lassan esett le, mennyire szó szerint értette az apró kedvességet szegénykém. Mire szólhattam volna végül, már épp Fagypontnak mondott köszönetet, aki a levágott kezeket fagyasztotta éppen jégbörtönbe. A jégninja meghajtotta magát derékból Annabelle előtt:
- Nincs mit köszönjön Annabelle Shirley sama - felelte szokott kimértségével. - Öni és halni tanítottak korábbi életemben. Már nem ölök, ha nem muszáj, de ha kell halok az enyéimért. Ön egy közülünk - zárta le a témát a maga módján a harcművész, majd kérésemre vállalta, hogy őrzi ezeket a tetveket, amik kiérkezik a rendőrség.
Anna kérdésére bólintottam:
- Van időm igen - feleltem, de nem vittem most tovább az általa megkezdett mozdulatot. - Várj csak - mutattam felé a könyékig vérben úszó karjaimat. - Szerintem hangyányit ragadnál - kuncognál. - Gyere velem. Nem messze van egy kis patak, megmosakszom és ott elmagyarázok egy-két dolgot, rendben?
Lassú léptekkel sétáltunk a mondott irányba, Belle átölelt én meg igyekeztem relatíve kevéssé összekenni azért és hallgattam a szavait. Pontosabban a kérdését. Hajjaj... Már látszott a patakocska ezüst csíkja, mikor halkan feleltem:
- E!lég soká hallgattad az egyetem különféle kurzusait Annabelle - kezdtem. - Hallottad már azt a kifejezést, hogy orális? - érdeklődtem.

Gyanúmat Fagypont erősítette meg, így az ásást is abbahagytam, bár akkor már igazán találhattam volna valami tényleges kincset. Majd ne felejtsek el ásóval visszajönni, sosem lehet tudni.
-Nem sama - ráztam a fejemet most már határozottabban, mint első alkalommal. - Mondom, csak Bogyó. Elég az nekem. És nyugodtan tegezzen. Tényleg nem vagyok... sama.
Amikor a köszönetnyilvánításomat elhárította, és racionalizálni kezdte, ahogy a saját biztonságát kockáztatva a segítségünkre sietett, pedig engem például nem is ismert, döbbenten vontam össze a szemöldököm.
-Ha nem szekálom többet a samazásért, elismeri, hogy igenis hősies volt, és én nagyon-nagyon hálás vagyok? Maga a legbátrabb ninja-fagyi, akit valaha láttam.
Amikor Adam nem akart megsimogatni csalódottan, de alig hallhatóan sóhajtottam fel, mikor azonban meg is magyarázta, mosolyogva csóváltam meg a fejem, és újra elkapva a csuklóját megint nekiláttam a zöld fürtjeimet cirógatni csakazértis mozdulattal.
-Nyolc évet húztam le fülig koszosan, egy kis maszatba nem fogok belehalni - jelentettem ki.
Azt persze nem tagadhattam meg tőle, hogy a pataknál egy kicsit megmosakodjon, úgyhogy elengedve, hogy tudjon lépni baktattam mögötte, magunk mögött hagyva a nyöszörgő, vagy ájult tagokból álló bandát. Nagyon nem sajnáltam őket, de azért még mindig kirázott a hideg, ha eszembe jutott, mit kaptak büntetésül. Még akkor is, ha megérdemelték. Azért... nagyon fájhatott, amikor már nem volt karja.
Ez az empátia aprócska szikrája egészen addig tartott, amíg Adam bele nem kezdett a magyarázatba. És nem is kellett tovább haladnia.
-Igen, persze, hogy hallottam - bólintottam először még gyanútlanul.
Aztán lassan, de biztosan kezdett elkerekedni a szemem, majd a kezemet pedig a szorosan összezárt számra tapasztottam, és olyan heves fejrázásba kezdtem, hogy az sem lett volna különös, ha leesik a helyéről.
-Azt akarta? - sipítottam minimális levegővel.
Térdre zuhanva hajoltam a víz fölé, hogy már-már hisztérikus mozdulatokkal kezdjem sikálni két kezemmel az arcomat legfőképp a szám körül annak ellenére, hogy végül nem is történt semmi. Újra és újra a habokba mártatottam a tálkát formáló két tenyeremet, hogy minél több vízzel pucoljam le magamról a szégyenteljes gondolatokat.
-Én azt nem - füstölögtem magamban félig pánikolva, félig dühöngve. - Hogy képzelhette... hogy gondolhatta... Ilyet senki sem csinálhat!
A dzsekim aljával durván dörzsöltem az ajkaimat, hogy kicsit már fájt is, de nem érdekelt, annak ellenére, hogy tudtam, hogy valójában nincs mit lemosnom.
-Remélem, a Csattogó Fogak Börtönébe küldik őket!

Fagypont láthatólag zavarban volt Annabelle szavaitól, részben nehezen emésztette meg, részben nem is tudta értelmezni azokat, mindenesetre egy mélyebb meghajlással reagált, majd a dolgára sietett. Mi pedig elindultunk a lánnyal a folyóvíz felé.
Magyarázatát fejcsóválva fogadtam, de elértettem, hogy most nagyobb szüksége van az érintésre mint a higiéniai kérdésekre. Finoman megsimogattam hát a haját és beszélgettünk amíg a patakocskához nem értünk, ahol én mosakodni kezdtem, az egyre zaklatottabb Belleben pedig realizálódott szavaim értelme. Nagyjából egy percig hagytam feldolgozni az információt neki, majd magamhoz húztam a lányt, mielőtt az arcbőrét is lesikálja. Megölelve ringattam egy kicsit az ölemben, halkan a fülébe súgva:
- Már nincs semmi baj Belle - kezdtem. - Már nem bánthatnak. Soha többé. Csattogó Fogak Börtöne ugyan nincs, de elhiheted nekem, a nemi erőszakot tevőknek nincs valami irigylésre méltó helyzete a börtönben. Főleg nem egy olyan alaknak, mint az a skót vadmarha, még a férfiékét meg is mentik a kórházban. Az az ember eddig hatalmat birtokolt, fontosnak hihette magát, érinthetetlennek. Ma elvesztette az illúziói egy részét és a sitten a maradékra is sor kerül. Nagyobb büntetést maga fajta ember nem is kaphat. Nyugodj meg kicsim - mormoltam. - Nem védhetünk meg mindentől, de mindig ott leszünk, hogy segítsünk. Rendben?
Ezzel megemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. Reméltem a tekintetem, a szemeim ékesebben beszélnek majd a nyelvemnél. Hisz igazat mondtam. Talán soha ennyire.

-Megígéred? - mormoltam a karjaiba, miközben természetesen egész testemmel bújtam az ölelésébe.
Csattogó Fogak Börtöne lehet, hogy nem létezik, de az én fogaim most azért hangosan csattogtak nem csak a félelemtől, de a jeges víztől is, ami már akkor is kényelmetlenül lehűtött volna, ha tényleg csak a kezemet és az arcomat nedvesítem be, ahogy elterveztem, de persze a legkevésbé sem óvatos mozdulatok miatt bőven jutott belőle máshova is. Persze ez utóbbi nem számított, mivel Adamnak finom, meleg karjai voltak, amíg magához vont, nem fáztam, de azért a borzalmas képek, amikkel szembesülnöm kellett elegendőek voltak ahhoz, hogy ettől függetlenül csak lassacskán múljon el a vacogásom.
Hittem neki. Elhittem, hogy mindig ott lesznek nekem, legalábbis, ha tehetik, elvégre nem foghatják állandóan a kezemet. De maga a gondolat, hogy már nem vagyok egyedül, hogy számíthatok valakire, hogy valaki tényleg azt akarja, hogy biztonságban legyek, nagyon megnyugtató volt. Tibun kívül pedig akkor már van sok más ilyen ember is, Adammel az élükön, ami azért nagyot dob rajta, pedig már eddig sem volt semmi.
De hát tudtam, hogy az éremnek két oldala van.
-Mennyi időbe telik megtanulni úgy verekedni, mint ti Fagyponttal? - néztem fel rá, de eszembe sem jutott, hogy akár el is engedhetném. - Nem akarok kolonc lenni, viszont jó lenne, ha rám is lehetne számítani. Tegnap Sarah tartotta bennem a lelket, pedig ő is halálra lehetett rémülve. Nagyon bátor lány, és olyan erős. Sean és Logan pedig elintézték az egész bandát. Én csak Tony-ba rúgtam bele egyszer, de az is véletlen volt - vallottam be kicsit elszontyolodva ettől az elég kiábrándító ténytől. - Nem tudtam segíteni Sarah-nak. És Logannek, meg Seannak sem. Nem is tudnék senkinek. Én csak elbújni tudok. Egyedül voltam az utcán, mindig csak magamra kellett figyelnem, soha nem kellett megvédenem senkit, csak magamat, én meg inkább elbújtam, elfutottam... ha tehettem. De most már ez nagyon önző lenne. Voltam már lent önvédelmi edzésen, de irtó félelmetes, amit ott csinálnak, úgyhogy nem mertem bemenni. Nincs valami... valami kevésbé durva? Talán valami, amiben kispárnák is vannak, az tök jó lenne.

- Igen, Belle. megígérem - feleltem határozottan. - Azt senki sem ígérheti, hogy sosem történik veled semmi. Ez a világ azért nem ilyen ideális, sajnos. De azt igen, hogy mindig, mindig lesz aki melletted álljon, ha bajba kerülsz. És kiállunk érted. Mindig és mindenkivel szemben, ha úgy hozza a szükség.
Magam is befejeztem közben a megmosakodást, majd a szavaira kurtán felnevettem:
- Kispárnával? - ismételtem mosolygó szemekkel. - Egészen különleges harci stílus lenne. Párna-jitsu... Ez nem így működik Belle. Egyrészt az önvédelmi harc lényege, hogy már egy olyan szituációba kerültél, amiben szükségszerű a fizikai erőszak. Megjegyzem, nem feltétlenül gyors folyamat. Engem a hadseregben öt évig képeztek ki rá és sajnos volt lehetőségem bőven gyakorolni a gyakorlatban is. Fagypontot pedig lényegében azóta, hogy megtanult járni. De nem hiszem, hogy neked ezek rejtelmeivel kéne ismerkedned. Pusztakezes harcban másodpercekig sem tarthatnék ki Fagyponttal szemben, mégsem edzem emiatt magam halálra - mutattam rá a tényekre. - Ő ennek szentelte az életét. Én nem. Te pedig főleg nem. Miért kéne G.I. Janet játszanod? - ráztam a fejemet. - Mindenesetre ne a ninjától tanulj, ha mégis rászánod magad. A módszerei középkoriak és egészen... félelmetesek. De inkább azt javasolnám: foglalkozz olyan dolgokkal, amik valóban érdekelnek Belle. Attól nem leszel hasznosabb vagy kevésbé hasznosabb senki számára, hogy képes vagy-e fájdalmat, sérülést okozni. Nem ez a fokmérő. Azért szeretünk aki és ami vagy. Itt - mutattam a bal melle felé. - A szívedben. Bellet szeretjük és nekünk mindegy, hogy ez a bizonyos Belle pusztakézzel be tudja-e verni a Hummerem oldalát. Érted? - kérdeztem kedvesen.