Hálószobák

- Semmi.- Válaszoltam, majd felálltam és elkezdtem összeszedni a holmijainkat, amik a földön hevertek. Aztán, amikor mindent felvettem visszaültem mellé. Amikor meghallottam a megjegyzését felsóhajtottam és megráztam a fejemet. Már épp készültem visszavágni, amikor megcsörrent a telefonom. Felvont szemöldökkel indultam megkeresni a kütyüt, aztán, mikor megtaláltam egy pillanatra értetlen fejet vágtam. Anyám hívott, de nem igazán értettem, hogy miért.
- Anya?- Szóltam a telefonba, mit sem törődve azzal, hogy köszönök-e vagy sem.
- Felébredtek.- Közölte nemes egyszerűséggel, minden köntörfalazás nélkül. Térdeim egy pillanatra megroggyantak.
- Emlékeznek valamire?- Kérdeztem kissé megbicsakló hangon és közben elkezdtem fel-alá mászkálni.
- Blaylock, nyugodj meg. Még nem tudom. Mary anyja hívott, hogy mi a helyzet. Látni akarnak téged.- Közölte anyám én pedig megdermedtem.
- Nem...- Válaszoltam egy kis idő után és Jess-re néztem, aki még mindig a teáját szorongatta.
- Blay, a barátaid a kórházban vannak miattad, és most látni akarnak.
- Igen, tudom, hogy miattam kerültek oda, de nem mehetek.- Mondtam kissé hangosabban a telefonba, aztán amint megláttam a lány kissé ijedtnek tűnő arcát halkabbra vettem.
- Most nem tudok beszélni, anya. Nem vagyok egyedül a szobában.- Mondtam és kipillantottam az ablakon.
- Nem vagy egyedül? De hát egyedül vagy egy szobában, mint jelentsen ez, hogy nem vagy egyedül?- Faggatott egyre izgatottabb hangon.
- Velem van valaki.- Válaszoltam, aztán a vállam felett hátra néztem Jess-re, majd vissza az fordultam.
- És ő fontosabb, mint Mary és Tony?
- Hagyjuk, jó? Majd bemegyek a kórházba, amint összeszedtem magamat.- Mondtam, aztán letettem a telefont. Idegesen mászkáltam a szobában és alig bírtam elhinni, amit anyám mondott.

*Mosolyogva vártam, hogy vajon mit felel. Erre megcsörrent a telefonja. Szép kibúvó mit ne mondjak, de ez talán nem szándékos volt. Míg Blay telefonált igyekeztem teljes figyelmem a teám elfogyasztására összpontosítani, hogy még véletlenül se halljak meg semmit. Nem szokás kihallgatni mások beszélgetését. De mikor szemem sarkából láttam, hogy Blay megtorpan. Felkaptam a fejem és összevont szemöldökkel néztem, hogy mégis mi baja van. Velem is kiabált tegnap, dehogy az anyjával ez kissé csak még jobban fel kelltette az érdeklődésem és meglepett pislogással néztem rá. Még akkor is mikor letette. *
- Most kérdezném, hogy mi a baj de valószínűleg nem rám tartozik. Kikelnék megnyugtatni, de jobb lenne, ha Te jönnél. Nem érzem úgy magam, hogy csak pattogjak, mint egy bolha. Szóval fogd meg magad, gyere ide és hagyd, hogy megnyugtassalak még akkor is, ha nem mondod el. Aztán míg ez sikerül összeszedem magam, lezuhanyozom és elmegyek. S te is mehetsz a kórházba. * Paskoltam meg magam mellett az ágyat egy enyhe mosollyal az ajkamon, miután letettem a poharam az éjjeliszekrényre.*

Amikor meghallottam Jess hangját ránéztem, majd elmosolyodtam az utasításán és odamentem hozzá. Leültem az ágyra, majd a tálcát letettem a földre, utána pedig finoman felkuporodtam és a fejemet Jessy ölébe tettem.
- Nem akarom, hogy ilyen hamar elmenj.- Súgtam és apró puszit nyomta a pocakjára, majd galád módon elkezdtem csikizni is egy kicsit. Jól állt a lánynak a mosolygás és nekem is nagyon tetszett. Míg csikiztem lopva igyekeztem azért világosságban is megnézni a lány testét, mivel a tegnap esti kis együttlétünk közben nem láttam olyan pontosan, mint most. És ahogy most láttam, nagyon tetszett a látvány. Még a tegnap estihez képest is jobban tetszett a látványa.
- Mellesleg, még nem reggeliztél és a teádat se ittad meg.- Mosolyogtam rá, aztán sunyi módon finoman eldöntöttem az ágyban és megcsókoltam ajkait.
- Hm... édes..- Dünnyögtem, ahogy megéreztem a tea ízét az ajkain.

*Örültem, hogy nem várta el, hogy én pattogjak hanem csak ide jött. Mosolyogva fogadtam, és ahogy a fejét az ölembe tette beletúrtam a hajába párszor, ezzel simogatva a fejét. No de mikor megcsikizet… A röhögéstől fájt ám a belsőm rendesen. Így megmarkoltam a haját és hátra húztam a fejét, hogy hagyja abba.*
- Hagyd abba! Fáj, ahogy röhögök… * Világosítottam fel és reméltem, hogy nem kínoz tovább. *
- Muszáj haza mennem, de nem kell aggódnod. Meghagyom a számom, és ha akarsz, akkor felhívhatsz. * Adtam neki egy alternatívát, amiben aztán semmi kötelezettség nem volt. Mikor hátra döntött meghökkentem és szavait hallva kikerekedtek a szemeim. Kezem a mellkasára téve toltam el magamtól a csók után.*
- Verd ki a fejedből Blay. Soha többé nem fogok szexuális kapcsolatot létesíteni. * Tekintetem határozott volt, ahogy a hangom is erről árulkodott. *
- Mellesleg nem is fogok reggelizni. Már mondtam, hogy nem szoktam és enni is csak akkor, amikor eszembe jut, vagy anyu eszembe jutatja. Nincs nagy étvágyam és soha nem is volt. De ha csak ennyi, akkor tényleg lefürdenék. * Mosolyodtam rá, remélve, hogy eltudom terelni a témát a szexről.*

Amikor megéreztem a mellkasomon a kezét ránéztem, majd amikor kijelentette azt, amit kikerekedett a szemem.
- Jess, miért hiszed azt, hogyha meg akarlak csókolni, már azonnal meg is akarlak d*gni?- Kérdeztem kissé idegesebben, aztán, mint egy varázsütésre felálltam az ágyról.
- A fürdő a tied.- Mutattam az ajtóra, és igyekeztem lehiggadni. Amint eltűnt a fürdőben ledőltem az ágyra, kezeimet a fejem alá tettem párnaként s a plafont kezdtem bámulni. A tegnap estén gondolkoztam. Láttam lelki szemeim előtt Jess arcát, amikor vele voltam, és ahogy szépen lassan leesett, mekkora állat voltam vele tegnap este, legszívesebben a falba vertem volna a saját fejemet, de ehelyett nagy levegőt vettem és belekortyoltam a teájába, aztán felálltam és rendes ruhát kaptam magamra. Egy fekete pólót, és egy farmert ráncigáltam fel, majd felvettem a cipőmet is és az ágyon ülve vártam, hogy Jess végezzen.

*A kérdésére csak meglepetten pislogtam, és nem is inkább a kérdés hökkentett meg hanem az alpáriság. Mikor felállt ismét felültem és határozottan néztem rá. *
- Azért mert szűz vagyok… vagyis hát voltam. *Javítottam ki gyorsan magam. De már folytattam is.*
- Még nem vagyok hü/ye. Pasi vagy, megcsókolsz és hízelegsz. HA ezt összeadod akkor az eredmény az aktus lesz. Hidd el Blay, eleget bújtam a könyveket ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek. * Mondtam határozottan. *
- És azért mert eddig nem sikerült senkinek, nem azt jelenti, hogy nem próbálkoztak már ágyba cipelni. *A korábban összeszedet dolgaim kerestem a tekintetemmel és megpróbáltam felállni. Mit ne mondjak… érdekes érzés volt járni. De csak magam köré fogtam a takarót és azzal indultam a fürdőbe. De mikor el akartam venni a ruháimat, megakadt a szemem a lepedőn. Tekintetembe ijedelem költözött és még a testem is megremegett. Gyorsan magamhoz vettem a cuccokat és úgy sprinteltem a fürdőbe, mint akit üldöznek. Ajtó, kulcsra zár, és már ellenőriztem is, hogy nem-e lett valami nagy bajom. Persze olvastam már a vérzésről, de nekem akkor is soknak tűnt. Mikor végeztem a zuhanyzással egy ideig nézegettem magam a tükörbe, de nem láttam semmi látványos változást. Így talán még húzhatom a dolgot mielőtt elmondom apuéknak. Felöltözve kiléptem és bár nem nyugodtam meg teljesen, de Blayre mosolyogtam.*
- Mehetünk.

Amikor kijött az ajtón felpillantottam rá, majd a mosolygós arcára nézve az én arcom is meglágyult és felálltam. Odaléptem hozzá, szorosan magamhoz öleltem és egyik kezemmel felemeltem az állat, majd puha csókkal illettem ajkait.
- Sajnálom, hogy az előbb kiabáltam. Nem akartam goromba lenni veled, Jess.- Suttogtam a füléhez hajolva, majd még utoljára mélyen beszívtam az illatát, belecsókoltam a nyakába és elengedtem.
- Elviszlek haza, nem szeretném, ha út közben valami baj történne.- Néztem a lányra kedvesen, aztán felsegítettem rá a kabátját, majd én is felkaptam az enyémet és megfogtam a kezét.
- Gyere, ha csak nem akarod, hogy kézben vigyelek le a garázsba.- Kacsintottam rá, majd egy pillanatra még elléptem tőle, zsebre vágtam a kocsikulcsot, majd visszamentem hozzá, megfogtam a kezét és elindultam kifele. Kinyitottam az ajtót, előre engedtem Jessy-t aztán én is kiléptem és elindultam vele a garázsba. Amint odaértünk egy gombnyomással inyitottam az ajtókat, Jess előtt pedig ki is nyitottam. Aztán, ha beszállt bezártam az ajtót, majd megkerülve a kocsit én is beültem, bekapcsoltam a biztosági övemet és beindítottam a motort. z hangos morranással indult be, aztán egy másik gombbal kinyitottam a garázs ajtaját és kihajtottam rajta.
- Az ulticél?- Kérdeztem a lánytól, mikor kikanyarodtam az útra, és a belváros felé vettem az irányt. Amikor a megadott helyre értem, kiszálltam, kinyitottam Jess-nek az ajtót, aztán becsuktam mögötte az ajtót.
- Hát, remélem, még találkozunk.- Mosolyogtam a lányra, majd két kezem közé fogtam gyönyörű arcát és hosszan megcsókoltam. Egy kis idő után elhúzódtam tőle és rámosolyogtam.
- Vigyázz magadra édes Jessy-m.- Köszöntem el tőle, majd beszálltam a kocsiba, beszíjaztam magam és elindultam a kórházba.

// Köszönöm a játékot, élvezetes volt! //

*A csókot egy apró mosollyal illettem, de fogalmam sem volt, hogy most visszaöleljem, vagy csak hagyjam, hogy Ő tegye. ~Veszteni nem veszthetek már semmit.~ Futott át az agyamon és már viszonoztam is az ölelését. *
- Tegnap is kiabáltál. Még sem haltam bele… de azért ne szokj rá. * Néztem rá összevont szemöldökkel. Én lehittem, hogy nem akarta de, ha sokat kiabál, kivágom a nyelvét és többet nem fog. Nem szerettem, ha durván viselkednek velem. Legalábbis nem így.*
- Jó. De nekem még dolgom van. * Hívtam fel a figyelmét, hogy engem ugyan biztos nem visz haza. Most nem. Dolgom is volt, és nincs kedvem kapásból magyarázkodással kezdeni otthon.*
- A kezedbe? Kösz, nem. * Feleltem vidáman csipkelődve, de már kaptam is fel a táskám, kabátom és a mobilom. A garázshoz érve igyekeztem túltenni magam, hogy a másiknak még saját kocsija is van. De igazán nem rám tartozott az anyagi háttere és nem is érdekelt.*
- TE mindig ilyen idegesítően udvarias vagy? * Kérdeztem mikor elindultunk, majd bediktáltam a címet.*
- Ez a legjobb haverom címe. Ma vele töltöm a napot és majd este haza visz. *Na igen. Nem foglalkoztam tiszta ruhával, vagy hogy nyugodtan lefürödjek. A srácnál mindig volt pár váltás ruhám, fehérneműm és még a kedvenc tusfürdőmből is. Talán ez bizonyította a legjobban, hogy sokat vagyok nála és mindig van hova mennem, ha otthon már elviselhetetlen. Az út hátralévő részében csendben voltam és csak az ablakon kitekintve néztem a tájat. Mikor megérkeztünk csak arra ocsúdtam fel, hogy Blay nyitja az ajtót. Még csak azt sem vettem észre, hogy megállt a kocsi. Kelletlen kiszálltam és a csókja annyira meglepett, hogy még viszonozni is elfelejtettem az elején. Mikor vége volt, meg lányos zavaromban körbe tekintettem, hogy látta-e valaki. De hát nem volt mázlim… Lyon már az ajtóban állt és a kezével próbálta takarni a kuncogását. ~ NA megállj… mindjárt nem fogsz röhögni~ Néztem arra szigorúan, de már Blay ismét felhívta magára a figyelmem.*
- Ahogy eddig is. De Te is légy óvatos. * Köszöntem el Tőle és a feszült helyzetből menekültem Lyon felé, aki érkeztemben megölelt. Már elment a kocsi mikor hátrapillantottam.*
- A franc… nem tudja hol lakom és még a számom is elfelejtettem megadni.
’- Csak nem tetszik?
- Hagyj most Lyon… Hosszú éjszakám volt vele és sajog mindenem. Mennyünk be és nézzük meg azt az oltári filmet amiért ide rángattál. * Osztottam ki gyengéden és már kint sem voltam. Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon, hogy fog megtalálni. De hát… nem is biztos, hogy akar. Így inkább elhessegettem a gondolatot.

//Én is köszönöm. Jó kutakodást //

Előzmény: Hullaház//

Mikor a lift ajtaja újra kinyílik, gyerekek zsibongásának zaja tölti meg a levegőt, egészen addig, amíg Rozsomák meg nem köszörüli a torkát, és erre egyszerre megfagy a levegő körülötte, a srácok pedig gyakorlatilag a megkezdett mozdulatot sem fejezik már be, csak rá merednek.
-Sipirc a szobátokba, most.
Rajzfilmekbe illő, ahogy elhúzzák a csíkot, a szakállas férfi pedig vendége felé fordul, "bájosan" vigyorogva, kivillantva teljes, hófehér, ütőér átharapó fogsorát.
-Ja igen, a takarodó 8-kor van 14 alatt, és 10-kor 18 alatt, ami kötelező, és nem javaslat. Aki már nagykorú, akkor alszik, amikor jónak látja, de 8 után csendben kell lenni.
A lépcső felé tereli a lányt, út közben pedig tovább magyaráz.
-Nos, ez a hely valóban egy iskola, mutánsok számára, akik egyedül képtelenek rájönni, hogy a képességük melyik végére kell állni, és mikor nem érdemes használni amúgy sem. Az iskolának gazdag történelme van, és néhány furcsa szokása, amiről amúgy kérdezz csak bátran a túra végén akárkit rajtam kívül, és biztos vagyok benne, hogy szívesen fog válaszolni. No, itt is volnánk.
A hely, ahol most járnak az iskola női szárnya, ami azt jelenti, hogy mindössze csupán egyetlen férfi lakója van, ő is csak mint nem hivatalos szobatárs lopja a napot az egyik lány szobájában. Logan újra kitár egy ajtót a vendég előtt, aztán elővesz egy kulcsot, és átadja neki.
-Pihend ki magad, holnap még beszélünk a támadóidról. Egyébként addig maradsz amíg akarsz. Reggel majd ideküldök valakit, hogy nézzen rád, de ha gondolod, egyedül is nyugodtan szétnézhetsz. Nos, aludj jól.

Ezzel magadra is hagy a szobában, és végre alkalmad van kipihenni magad a történtek után. Érdemes ezt kihasználni.

-Ó...nos, ha a tojásfej felébredt, majd beszélj vele. Más dolga úgysem lesz, mint pötyögni, úgyhogy simán tud szakítani pár órát, hogy megtalálja neked a mobilodat, bárhol is hagytad.
Arra, hogy mostanában is gáz van-e sokatmondóan felvonja az egyik szemöldökét, miközben végigméri a mellette álló lányt, akinek amúgy nyilván feltűnt, hogy egy vadászgéppel érkezett ide egy haldokló társaságában, miután megtámadták az utcán, szóban azonban nem felel. Ha a lány szerint az ilyesmi arra utal, hogy "Gáz" van, akkor a válasza úgyis csak egy kurta igen lenne, ha pedig szerinte ez normális, akkor legalább könnyen be fog illeszkedni. A búcsúzás sosem volt az erőssége, ezért csak biccent amikor a lány köszönetet mond, és magára hagyja az alap bútorokat leszámítva jóformán üres szobában.

Amelia-t senki sem zavarja ez után nagyon sokáig. Mondjuk könnyen lehet, hogy azt sem venné észre, ha valaki közben átrendezné a szobáját, olyan mélyen alszik a megpróbáltatások után, és bizony a következő napnak is eltelik jócskán több mint a fele, mire magához tér végre. Hogy eleget aludt-e, azt neki kell eldönteni, viszont egyenlőre nem kopog senki az ajtaján, és úgy általában csendben van mindenki a környéken, azok pedig, akiknek az auráját láthatja, mint vízszintes helyzetben fekszenek, minden bizonnyal az ágyukban a magasságból ítélve. Az egyetlen kivétel egy távoli szoba a férfi szárnyban, ahol valamiért két alak fekszik egymáshoz igencsak közel, mozdulatlanul. A nagyobbik Aura rozsomák-é, ami kísértetiesen azonnal felkapja a fejét, ahogy a lány felébred, és felé néz.

Ahogy Amelia a folyosókat járja, az alak, aki rá nézett a távolból egyre közelebb, és közelebb jön, bár persze, ha elfordult tőle, ezt már nem láthatja. Más kérdés, hogy az az alak sem indul meg azonnal, először még felöltözik, meg ilyesmik, hogy ne terrorizálja az esetleges koránkelőket. Végül azonban beéri a lányt, és hatalmas, szőrös kezét a vállára teszi.
-Látom felébredtél.Ideje volt. - Dörmögi érces hangján Rozsomák - Még Sean sem aludt ennyit. Na gyere, van egy kis dolgunk. Mit kerestél amúgy?
Ha bevallja, hogy a fürdőszobát, akkor megértően bólint, és komolyan fontolgatni kezdi, hogy vajon mennyit tejelne neki azért Greg, ha közölné, hogy csak a fiú szobájában lehet tusolni, de végül aztán elveti az ötletet, úgysem gondolta komolyan.
-Minden szobában van egy fürdő, a tiédben is. Olyan ez a hely, mintha szálloda lenne vagy ilyesmi...eleinte lehet még térképre is szükséged lesz. Na mindegy...végezd a dolgod, aztán találkozunk az igazgatói irodában.
Ezzel magára is hagyja, majd másodpercekkel később vissza is jön.
-Ja igen, folyosó végén le a lépcsőn, aztán a földszinten balra, és az első ajtó lesz az. Húzz bele, mert sok dolgom van még.

-Bújj be - szól ki lelkesen egy unott hang, és miután kinyílik az ajtó, Amelia csak Rozsomákot találja az irodában, aki épp az igazgató PC-jén gépel valamit, 1 karakter per perces fantasztikus sebességgel.
-Ez a szék itt foglalt, de a többiből válogathatsz kedvedre. - Jegyzi meg, aztán a vonzó lány felé sandít egy pillanatra. - Alapból azt sem bánnám, ha ide akarnál ülni, de de valaki lestoppolta magának, úgyhogy bocsi. Szóval...
Újabb látványos gombnyomások, és olyan kézmozdulatok után - melyek arra emlékeztetnek, mintha Logan legalábbis egy zenekarnak lenne a karmestere, és nem csak a netet böngészné - visszafordul a lány felé.
-Szobakocka szerint még sosem volt dolgod a törvénnyel, sőt, egész ügyesen be tudtál illeszkedni. Sajnos azt is kiderítette, hogy ennek vége. Nem tudjuk még, kik voltak azok a fegyveresek, de vagy fél tucat mutánst megtámadtak az elmúlt hetekben. Nem mindenki volt olyan mázlista, mint te...
Ad egy pár percet a lánynak, hogy ezt megeméssze, aztán újra megszólal:
-Tehát, tegnap azt kérdeztem, tudod-e mi ez a hely. Most, hogy kicsit körülnéztél, és olt alkalmad látni ezt-azt, felteszem még egyszer: mit gondolsz, hol vagy?

-"Menedék", "óvóhely"? - Ismétli meg, és bólint is közben. - Van benne valami, de az igazság sokkal rosszabb. Ez egy iskola.
Mondjuk Amelia is említett valami tanulás félét, szóval ő is jó nyomon járt végül, de azért hagy neki két másodpercet, hogy ezt megeméssze. Arra viszont, hogy a lány addig maradhat, amíg csak szeretne, bólint némán.
-Ezek szerint maradni szeretnél, igaz? Nagyon helyes. Máris gondoskodom róla, hogy felvegyenek ide amolyan estis tanulónak...
Gépelni kezd, továbbra is elképesztő sebességgel. Mire végez, a monitoron a következő szöveg áll:

"WINDSOR! Van egy új csaj, dögös, fiatal, és Amelia a neve. Intézd el a papírjait, hogy hivatalosan is a tanulónk legyen!
Csók
Logan."

Ezt persze nem mutatja meg a lánynak, és ki is kapcsolja a monitort, ahogy végzett, hisz már nincs rá semmi szüksége.
-Nos, akkor itt végeztünk is. Ha bármilyen kérdésed van, Sean nem mozdulhat ki a gyengélkedőről még egy pár napig, szóval ott biztosan megtalálod.
Ezzel fel is pattan a székből, és már indul is az ajtó felé, a küszöb felett viszont még visszafordul.
-Ó, majd elfelejtettem.
Kihúzza magát, és arcára egy mosolyszerűséget erőltet.
-Isten hozott a Xavier-ben!

//Köszi a játékot, és üdv közöttünk //

Nyugodtan hallgatom, aztán kikerekedik a szemem.
- Mint estit tanuló? Na de mit tanulhatnék itt, amit eddig már nem vettem iskolás éveimben? - pislogok a dolgon. Persze ezt nem kötekedésként kérdeztem, szóval inkább csak csendben ülök és figyelek, ha már itt maradhatok, akkor inkább tanulok, csak legyenek elégedettek velem. Bár akár a munkámat is végezhetném itt.. Nem látok itt egy titkárnőt se, Loganból pedig nem nézem ki... Mindegy, ez majd egy következő menet lesz a ringben, de nem húzom a férfi idejét, így is mondta, hogy van elég programja. Tájékoztat, hogy kérdéseimmel Seant fárasszam, s már szinte rohan is el. Felkelek, hogy kövessem kifelé, még sem maradhatok itt. Aztán vissza fordul és rám ... mosolyog? Hát legalább is valami olyasmit villant rám. Szavaira én azonban tényleg vissza mosolygok.
- Köszönöm szépen.

//Én köszi, izgi volt ^^//

Éjszaka volt. Ha nem lett olyan farkasordító hideg, az egyetlen nesz, ami kintről hallatszott volna a tücsökciripelés lett volna, de így a kastély lakóinak be kellett érnie a hűvös szellő surranó hangjával, és a távoli zörgő neszekkel, ahogy az erdő fái megadóan integettek ágaikkal a szélnek. A kastély lakói, és még valaki. Ez a valaki vastag szövetkabáttal, kötött egyujjas kesztyűvel, pomponos sapkával, és olyan hosszú sállal védekezett a hideg ellen, ami még az arcának felét is kétszer átérte, nemhogy vékony, kecses nyakát. Kétrét görnyedve tanulmányozta a talajt, nem zavartatva magát, hogy más ilyen kései órán már az igazak álmát alussza. Ő kitartóan keresett valamit, és hamarosan meg is találta. De nem érte be ennyivel, keresgélt tovább. Addig abba sem hagyta, amíg össze nem gyűjtött négyet.
Négy nagyobbacska kavicsot. Ahogy megállt a kiszemelt ablak alatt összehúzott szemekkel összpontosított, célzott, majd eldobta a ,,lőszerét". Szinte sikerült is, csak olyan másfél méterrel vétette el. A következő egy másik ablakot talált el, amitől egy közeli bokor mögé bújva várt pár másodpercig, de senki sem hajolt ki, hogy ellássa tanácsokkal, merre érdemes nyaralni, ha már ilyen nagyon sok a szabadideje. A harmadik végre eltalálta az üveglapot, de hogy megerősítse a szoba lakóját, hogy jól hallotta, az utolsó kavicsot is nekidobta. Majd várt. De nem sokáig. Ha a keresett illető ki is nézett az ablakán, már nem láthatott ott senkit.
Pár perc múlva azonban valaki kopogott az ajtaján, úgyhogy ha vissza is akart aludni, ezen az éjszakán úgy látszik ezt senki nem támogatta. Ha ajtót nyitott ott rögtön két (és fél) látogatót pillanthatott meg. Az egyik egy hálóingben és férfi köntösben feszengő szőke nő volt, kicsi, sárga madárral a vállán, kezében fehér, hordozható éjjeli lámpával. Mellette pedig a kavicsdobáló állt, kipirult arccal, bár mivel szinte csak a szeme látszott ki a hosszú, vastag sál mögül, ez alig volt észrevehető.
-Azt mondja, ismered - mondta Lily.
A kis kanári bizalmatlanul méregette a jövevényt, és halkan csipogva, jelezve, hogy ne próbálkozzon semmivel, mert szemmel tartja. Ő azonban semmi veszélyes mutatványra nem készült, csak lehúzta a sapkáját, ami alól kiszabadultak vöröslő tincsei, mintha csak vízesés terítette volna be a vállát, majd a sálját is lekanyarította magáról, hogy az arcát is felfedje.
-Hogyne ismerne - mosolygott Blaze-re, aki akár azonosíthatta is, de akkor gyorsnak kellett lennie, mivel Emma a következő pillanatban már a karjaiba is ugrott.
-Vagy úgy - mosolyodott el Lily, majd kicsit ugyan zavartan megköszörülte a torkát, de aztán csak tudta folytatni. - Ezt valójában tiltja a házirend, de ha csendben maradtok, nem szólok senkinek. És még valami...
A köntös zsebéből, ami szabása, mérete, illata alapján nyilvánvalóan nem az övé volt, előhúzott egy kis négyzet alakú csomagot, majd Blaze kezébe nyomta. Ezt Emma nem látta, mert még mindig azzal volt elfoglalva, hogy olyan erősen szorítsa magához Blaze-t, amivel valahogy talán elérheti, hogy hozzá is ragad.
-Tudod, ez... khm... nem árthat - mormolta pipacspiros arccal Lily, majd egy utolsót intett nekik, és becsukva maga után az ajtót elsietett saját szobája felé.
-Úgy hiányoztál - motyogta Emma egy pillanatra sem eresztve el Blaze-t. - Tudom, hogy telefonálhattam volna, de nem voltam benne biztos, hogy szívesen látnának itt. Tudod a múltkori után... Lenny meg a haverjai. De már úgy akartalak látni.

Túl sötét. Már megint az utcán haladtam. Már megint álmodtam. Az álom pedig ezúttal sem volt szívderítőbb, sőt, mintha minden egyes alkalommal jobban kezdene elnyelni benne az éjjeli sötétség. Mintha egyre inkább kezdenék valóban olyanná válni, mint... Ő. Sötétté, üressé, gyilkossá. Megint láttam őket. Minden ugyanúgy zajlott. Mindenki ott volt, és úgy, ahogyan az a korábbi alkalmakról megmaradt az emlékeimben. Még az is stimmelt, hogy a Szörnyeteg az autónak rúgja Logant. Csak egy valami változott még folyton, a sötétségen kívül... a vége. Minden egyes alkalommal, minden egyes másodpercében egyre jobban kezdtem fohászkodni azért, hogy öljön már meg végre engem is. Hagyjon békén, végezzen velem, hadd legyek végre a szeretteimmel. Hadd legyek már végre szabad. De nem. Ő nem ezt akarja. Látni akar szenvedni. Látni akar összetörni. Azt akarja, hogy könyörögjek. Minden egyes álomban, bár az eleje ugyanaz, mindig mást tesz. Van, hogy csak néz engem. Várja a dühömet. Éles, őrült kacajával próbál hergelni, a támadásomat akarja kiprovokálni, de én túlságosan bénult vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek. Csak megkövülten állok, és szememet a Szörny körül heverőkre szegezem, mintha azt remélném, ettől majd felkelnek, és semmi bajuk nem lesz. De mélyen belül tudom. Tudom, hogy én okoztam... és tisztában vagyok azzal, a Szörny én vagyok, ki magával néz szembe, és nevet a saját gyengeségén. Nem támad, hisz tudja, felesleges megtennie. Tudja, hogy összeroskad az igaz tény alatt, és megadja magát annak: hogy nem több annál, mit szemével lát. Nem több, mint egy fenevad. Nem ember, nem érző lény... csupán valami, amely egyedül állat vadsággal rendelkezik, és megveti azt, mely megpróbálja ezt elnyomni. Mert ez az alaptermészete. Nem teszünk semmit. Térdre rogyok, ő pedig csak nevet. Hideg, gyilkos röhögésével közelít felém. Nem támad, már győzött. Legyőzte az embert. Én pedig még érzem, mielőtt elborítana a teljes sötétség, ahogyan a világom mély káoszba süllyed. Koppanással érkezve le a sötétség aljára. Ám hamarosan felnyílnak szemeim, s rájövök, megint csak álmodtam. Mégsem tudok hozzászokni ehhez a gyomorszorító érzéshez. Újabb koppanás az ablak felől. Hiába nyitom mégis ki, senkit sem látok odakint. Mindenesetre legalább a hideg levegő némiképp felfrissít. A rémálom utáni émelygés szépen alábbhagy, és én is lassan megnyugszom. Majd alighogy becsukom az ablakot, kopogtatnak. Az ajtónyitást követően meg is pillantom a jövevényeket, Lily és egy bebugyolált lány személyében, azonban hiába fedi arca egy részét a feltekert sál, még így is felismerem, mikor leveszi sapkáját, és hosszú, vörös haja megmutatkozik. Még időm sincs felelni, mert Emma azon nyomban meg is ölel, én pedig nem habozok a karjaimba zárni a lányt, kinek mosolya óta hevesebben dobog a szívem. Annyira elnémít ez a pillanat, a bódító tudat, hogy újra látom, az, hogy itt van velem, hogy hosszú másodpercekig nem is szólok semmit, csak ölelem szerelmemet, de úgy látszik, Lily számára már ez is épp eleget mondott. Jóllehet a következő tettére kissé szemöldökráncolva nézek vissza rá egy pillanatra, de végül csak elmosolyodom, majd egy "köszönöm"-öt eltátogok neki búcsúzóul. Amint az ajtó becsukódik, a kis csomagot észrevétlenül a zsebembe mélyesztem, majd eleresztem Emmát az ölelésemből, na nem teljesen, átkarolom a derekát, és csak éppen annyira távolodom el, hogy láthassam azt a csodaszép arcát. Miközben magyarázkodik, én csak szélesen vigyorogva bámulom az arcát, miközben elkönyvelem magamban, hogy a szemei máris rabul ejtettek, aztán mikor befejezi, kezemmel lágyan végigsimítok a hidegtől kipirult arcán, hogy aztán, ha ez lehetséges még egyáltalán, még jobban magamhoz szoríthassam, persze csak finoman, miközben eddig derekán pihenő kezem feljebb szánt, hogy végigsimítson a lány hátán.
- Kimondhatatlanul örülök neked! - jelentem ki miközben homlokom az övének döntöm, és minden egyes szavamat átitatja az, amit iránta érzek.
- Te is nagyon hiányoztál! - mondom, bár számomra ez magától értetődő, hisz nekem ő minden egyes másodpercben hiányzik, amit nem tölthetek vele. Na de nem akarok udvariatlan lenni, ezért aztán elengedem, de csak annyi időre, míg leveszem róla a kabátot, hogy lepakoljam, aztán már térek is vissza hozzá. Ismételten átkarolom, ám egyik kezem újból az arcára siklik, én pedig újra szembesülök azzal, hogy ő olyan, mintha a világ egy csodáját tartanám a karjaimban. Hozzáteszem a világ legnagyszerűbb csodáját, és ő az én csodám.
- Na és csak úgy kiszöktél, hogy eljöhess ide? Azt hiszem, így eláshatom magam apukád előtt. - mosolyom még jobban kiszélesedik, ahogyan eszembe jutott a múltkori kis "incidens". Viszont, hogy leszögezzem, egyelőre nem zavar a dolog különösebben, hiszen most itt van velem, mielőtt még Emma bármit is felelhetett volna, nyomtam egy puszit az arcára, hogy aztán egy újabbal támadjam meg a nyakát, míg végül az ajkaihoz hajolok, hogy hosszú, forró csókban részesítsem, mellyel megpróbálom kifejezni azt, mit is jelent ő nekem, de közben persze kezem nem ereszti az angyali arcot sem, míg a másik fel-le csúszkál a hátán, néha belesimítva hosszú, dús hajába. Szorosan ölelem magamhoz, és érzem, ahogy lassan, de biztosan megrészegít ez a pillanat.

-Akkor jó - mormolta Emma Blaze mellkasába, ahova az arcát fúrta. - Nekem te nagyon... tudom, hogy már mondtam, de tényleg... úgy hiányoztál. Tudod mit? - mosolyodott el vidáman. - Annyira hiányoztál, hogy mindketten.
Két tenyerébe fogva Blaze fejét húzta le óvatosan magához, hogy pont a feje búbjához tudjon beszélni.
-Hallod, te ott bent? Esküszöm, még te is hiányoztál. Remélem, vigyáztál rá, amíg én nem tudtam. Tudod - engedte újra felegyenesedni őt, de csak miután közel hajolva hozzá eszkimó puszit dörgölt az orra hegyére -, minél többet gondoltam rá, annál kevésbé félelmetes.
Miután a kabát lekerült róla, a csizmáját is lehúzta, és már bújt is vissza Blaze ölelő karjaiba, akiből most egyszerűen nem kaphatott eleget.
-A maga módján még aranyos is - nevetett fel. - Mint egy bundás szárnysegéd. Mint... Szerinted megsértődne, ha Chewie-nak hívnám?
A felvetett problémára csak vállat vonva legyintett, de aztán rájött, hogy a kezét igazán megfontolatlanság ilyesmikre pazarolnia, amikor akár cirógathatná vele az őt ölelő férfi arcát is, esetleg a tarkóján végighúzva beletúrhatna a hajába, esetleg finoman rámarkolhatna a karjaira is, szóval sokkal kellemesebb módokon hasznosíthatná, majd később legyezget.
Főleg amikor a már eddig is jól eső borzongást kiváltó simogatásokat édes csókok egészítették ki, Emma majd' elolvadt Blaze karjaiban, de nagyon is lelkesen viszonozta minden egyes másodpercét kiélvezve. Ha el is akart végül húzódni tőle, a lány nyüszögő-nyögő hanggal adta a tudtára, hogy neki még nem volt elég, és mintha mágnessel húzta volna magával, úgy követte a mozdulatát, hogy egy másodpercre se váljanak el az ajkaik egymástól.
De bármennyire is jó arra gondolni, hogy egy csóknak sosem lesz vége, ez sajnos nem így szokott történni, úgyhogy előbb-utóbb csak elengedte, jól eső szusszanással fészkelődött vissza a kényelmes ölelésbe lábujjhegyen állva, hogy állát Blaze vállára támaszthassa.
-Hihetetlen, hogy ilyen sokat kellett erre várnom - sóhajtott fel arcával Blaze arcához dörgölőzve, ujjaival válltól könyékig simogatva szerelme karjait, majd némiképp vidámabb hangon folytatta. - Egyébként ne aggódj. Nem vagyok tíz éves. Apu persze morgott egy kicsit, de anyu nagyon rendes volt. Azt mondtuk, hogy egy barátnőmhöz megyek, aztán... Hű, nem is emlékeztem, hogy ilyen izmos vagy! Nahát!... szóval végül taxipénzt is adott, és megkért, hogy.. jaj, tényleg.
A félredobott kabátjához lépett, és a zsebéből előhúzott egy kis zacskót, amiben kerek, mélybarna sütiket csomagoltak. Emma felmutatta, majd letette az asztalra, de mindezt nagyon sietősen, hogy minél hamarabb visszahúzódhasson oda, ahol igazából a helye van.
-Csokis keksz. Ma délután sütötte. Aztán mondta, feltétlenül hozzak belőle neked is. Remélem, szereted.
A választ valójában nem is tartotta annyira fontosnak, azt viszont annál inkább, hogy ismét megcsókolhassa Blaze-t, úgyhogy nem is késlekedett eleget tenni követelőző vágyainak utána még számtalan apróbb, cuppanós puszit nyomva az ajkaira. Nehéznek találta abbahagyni. Végül azonban csak sikerült.
-Nézd, azt hiszem, nem ártana megbeszélnünk, hogy hogyan legyen tovább - nézett rá valamivel már komolyabban. - Nem akarok megint ennyit várni rád. Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy, de ne akarj helyettem dönteni. Én veled akarok lenni. Most már a Xavierben vagy, itt nagyobb is a biztonság, úgyhogy nem látom akadályát, hogy gyakrabban lássuk egymást. Tudod, mint egy igazi pár, és... Mi ez itt a zsebedben? - akadt meg a keze Blaze oldalának simogatása közben, ahogy egy kicsi, zörgő dolgot érzett meg a nadrág szövetén át. Kíváncsi pillantással nézett a szemébe, de nem kezdett kutakodni.

Boldog mosollyal zárom őt a karjaimba, és nem is akarom elengedni soha. Megbabonázva nézem az arcát, bár pillantásom gyakran letéved azokra a puha ajkakra, amiket annyira szeretek. Kijelentésére, miszerint mind a ketten hiányoztunk neki, csak szélesen elmosolyodom. Hihetetlen, milyen aranyos tud lenni. Mikor Ő hozzá kezd beszélni, mégis kissé kellemetlen érzés kezd bennem szétáramlani, ugyanis erre csak bevillannak az álomképek. A rémálmok jelenetei, melyek már megannyi éjszaka óta nem hagynak nyugodni. A képek, melyek mintha agyam legsötétebb zugából kerülve elő, villannának be minden egyes alkalommal, amikor lehunyom a szemem. Mikor felegyenesedem, megint mosolyt csal az arcomra a kérdése.
- Végül is... én Szörnynek hívom, ehhez képest a Chewie kimondottan dicsérő, úgyhogy nem hiszem, hogy haragudna érte. - mosolygok rá Emmára, miközben szívem ismét hevesebben kezd verni, mikor ráeszmélek, hogy itt lehetek kettesben vele. Ráadásul senki nem zavarhat. Azt hiszem ennél még csak nem is kívánhatnék többet. Minden egyes csókját lelkesen viszonozom, és élvezem ajkai érintését, mi több, csak még többet akarok. Kezem a hátára siklik, és csak még jobban magamhoz húzom, míg másik kezem végigsimít arcán, élvezve, hogy megérintheti puha, hófehér bőrét. Ám eközben megérzem, hogy Ő is mozgolódni kezd, noha most nem próbál feltörni, tudja, hogy Emma közelében amúgy is csak gyengébb lenne, viszont a lány közelsége mégis nyugtalanná tette, de ez most más. Ez nem az a nyugtalanság, ami máskor szokott erőt venni rajta. Nem idegesség, még csak nem is gyűlölet. Sokkal inkább... elégedettség, ez pedig kezd megijeszteni.
Mindegy, most inkább csak Emmára összpontosítok, a lányra, aki mindenkinél fontosabb nekem. Aki teljesen belopta magát a szívembe, és azt hiszem, soha nem is fogom már kitörölni onnan, és nem is akarom! A simogatását végig mosolyogva nyugtázom, és követem is a példáját. Az arcán pihenő kezem a vállára kerül, majd onnan az oldalán lecsúszva a derekára siklik. A csokis kekszre csak még szélesebben elmosolyodom, majd újra megölelem a lányt, aztán az ágy felé mutatok.
- Nem akarsz leülni? - nézek rá érdeklődve, és én le is ülök az ágy szélére, majd a kezét fogva magam mellé húzom Emmát, ha engedi. Mondjuk eléggé nagy hülye vagyok, hogy pont az ágyra sikerült mutatnom, nagyon ügyes vagy, Blaze!
- Nem kell ennyit várnod, csak... - szégyenlősen elfordítom a fejem, úgy folytatom. - Tudod, nem szeretném, hogy bajod essen. Talán már itt vagyok, de ez a szörnyeteg akkor is csak egy szörny.
Nézek ismét a lány szemébe, mondjuk ez elég nehéz anélkül, hogy ne vesszek el ezekben a varázslatosan szép íriszekben, melyek rám szegeződnek. De ekkor eltereli a figyelmem az Ő újabb aktivitása.
~ Hm... azt kell mondjam, nem is vagy olyan reménytelen, Blaze. Elég csinos, formás kis falat!
~ Ne, ezt most hagyd abba!
~ Miért? Ne mond nekem, hogy te még nem nézted úgy meg, szentecske!
A francba is, koncentrálj már, Blaze! Újra belenézek a lány szemébe, mert eddig tekintetem megigézve bámulta az ajkait.
- Nem döntök helyetted, csak vigyázni szeretnék rád. - mondom neki, miközben újra végigsimítok az arcán. Amikor megérzia zsebemben lapuló csomagot, kissé zavarba jövök, így inkább megfogom a kezét.
- Semmi, semmi érdekes! - motyogom zavartan. - Most csak az a lényeg, hogy itt vagy... hogy itt vagyunk!
~ Szóval minek is raktad el azt, ha még nem néztél így rá, te nagy szent?
~ Fogd be!
~ Szánalmas vagy, adj egy kis teret, és később még megfogod köszönni!
~ A francokat!
Azzal újra megcsókolom Emmát, mert tudom, az mindig sarokba szorítja a Szörnyet. Ezúttal viszont mintha ellenem fordulna a saját tervem, és Ő csak erre várt volna. Ahogy újra egybeforrnak az ajkaink, a kezem mintha magától indulna meg. Bár én pontosan tudom, hogy Ő ügyködik, valamiért nem tudom megakadályozni. Mintha egyszerre cselekednénk mind a ketten. Vagyok én, megcsókolom Emmát, de itt van ő, aki már tovább gondol. Kezem, mely eddig derekán pihent, közelebb húzza Emmát, és lecsúszik a lány combjára, amin lassú mozdulattal végig is simít, miközben a lány ajkait egy pillanatra sem eresztem el. Ugyanakkor magamnak sem tudom megmagyarázni, miért, de most nem is küzdök a Szörny ellen, aki ezúttal engem sem akar eltörölni, sőt... mintha csak annyira szólna közbe, hogy a gátlásaimat ledöntse, csak kezemet irányítja, én pedig most nem is bánom, hogy ez így van. Másik, arcán pihenő kezem lecsúszik, és a lány felsőjének felcsúszott részénél, végigsimít a csók közben Emma bőrén.

Amint az ajtó becsukódott a hátamat neki támasztottam és lenéztem Anna-ra.
- Ez elég furcsa lesz, de... meg kell ígérned, hogy nem ijedsz meg tőlem. Nem én választottam ezt a képességet, és nem is nagyon szeretem, ha használnom kell, vagy ha előmászik belőlem. Ez van.. nem tudom irányítani... próbáltam már, de eddig sose ment. Viszont nem kell félned, mert jelenleg nem vagyok olyan állapotba, hogy előjöjjön belőlem.- Mosolyogtam rá, majd elkezdtem kigombolni az ingemet. Tekintetemet egy percre se vettem le Anna-ról, meg akartam nyugtatni, hogy tényleg nem kell tőlem félnie.
Amint az utolsó gombbal is végeztem levettem az ingemet, és fedetlen felső testtel léptem hozzá közelebb egy lépést.
- Gyere, üljünk le.- Fogtam meg a kezét és az ágyamhoz vezettem. Vele szembe helyezkedtem, amint leült az ágyra és mély levegőt vettem, aztán lassan megfordultam, hogy meglássa a sárkányt a hátamon. Nem akartam elkapkodni a dolgot, de nem nagyon tudtam volna rejtegetni. Az egész hátamat befedő anyajegy ott díszelgett, amióta megszülettem.
- Ez a másik énem. Ha ideges vagyok, akkor átveszi a testem felett a hatalmat és ilyenné válok. Odabentről pedig semmit nem tudok csinálni. Látom, hogy mi történik, érzem az érzéseit, hallom a gondolatait, azt, hogy mások mit mondanak, de én nem tudom irányítani.- Meséltem, és közben lehunytam a szememet. Nem akartam megrémiszteni, ezért inkább jobbnak láttam, ha most nem látja az arcomon tükröződő fájdalmat.
- Ez vagyok én.- Sóhajtottam fel, aztán egy idő után megfordultam, hogy lássam a reakcióját.

-Áh, ne aggódj nem vagyok én olyan félős - legyintettem magabiztosan, de amikor elkezdte kigombolni az ingét, megdermedtem a bensőmben szétáradó alattomos rémülettől. - Mit... mit csinálsz? Miért veszed le? Nem... én nem akarok... Nem! Engedj el!
Hacsak nem szolgált valami megnyugtató válasszal, következett a pánik, ahogy a meztelen felsőteste előkerült, ráadásul még az ágyhoz is akart vezetni. Ijedten elkerekedett szemekkel néztem rá, könyörgő pillantással, hogy tegye meg, amire szerintem készült. Egy vetkőző férfi sosem volt jó előjel, pláne ha tudja, hogy n is ott vagyok. Ki tudja, mire készül. És nálam ez még mindig egy szinten mozgott az életveszéllyel, úgyhogy már felkészültem az azonnali menekülésre.
Ha viszont sikerült megnyugtatnia, még mindig egy kicsit megszeppenve követtem, és bár leültem mellé az ágyra, még mindig elég félszeg tartásban, olyan óvatos mozdulattal, mintha szögekkel és izzó parázzsal szórta volna fel, valamivel szaporább légzésemet pedig összepasszírozott ajkaimmal próbáltam kordában tartani, meg valamelyest elrejteni. Mégiscsak egy félmeztelen férfival ücsörögtem egy ágyban!
Édes Istenem, hogy kerültem én ilyen helyzetbe? Mi fog velem történni? Tényleg megbízhatok benne? Tényleg nem akar bántani? Mi lesz, ha... Na, várjunk csak...
-De jópofa - kiáltottam fel lelkesen, ahogy megláttam a szokatlan alakú anyajegyet, amiről ordított, hogy nem anyajegy, de még csak nem is hozzádőlt véletlenül egy ilyen formájú áthevült fémdarabnak.
Azonnal előrevetettem magam, két tenyerem a hátán csattant, ahogy megtámasztottam magam a kép két oldalán, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy az orrom hegye majdnem elérte a sárkány pocakját. Meg is feledkeztem róla, hogy a festőállvány miből készült.
-Ez nagyon döfi - motyogtam elragadtatva. - Mindenkinek ilyen menő képessége van, bezzeg nekem...
Irigykedésre azonban nem jutott idő, mert észrevettem, Blay mennyire el volt szontyolodva. Nem mondom, hogy nem értettem, meg, amikor kifejtette, de azért nem akartam, hogy szomorkodjon.
-Hé - szólalt meg bátorítóan, halkan, és felkúszva a hátán, a vállán megtámaszkodva egy vigasztaló puszit nyomtam az arcára. - Ne legyél már ennyire elkámpicsorodva, másoknak sokkal veszélyesebb képességük van. Ott van az a Kardfog. Ő még élvezi is, hogy olyan kegyetlen, és teljesen tudatosan csinálja. Te meg nem is akarod, és ha jól értettem, nem is tudsz ellene tenni, pedig nagyon akarsz. A sárkány nem te vagy, csak be kell idomítanod háziszörnynek. Ha valaki betörne ide, lekötözne téged, és bántaná a többieket, az is hasonló lenne, de arról sem te tehetsz. Viszont... öhm...
Most, hogy megfordult, megint sokkal szembetűnőbb lett a fedetlen felsőteste, főleg, hogy már nem látszott a sárkányos anyajegye, ami az előbb sikeresen elterelte a figyelmemet. Elpirulva sütöttem le a szemem, és zavartam mutogattam felé.
-Nem akarsz... öh... nem akarsz felöltözni? - cincogtam kérlelően.