New York Egyetem

A hosszas várakozást úgy tűnik Victor elég hamar elunja és nekikezd a vacsora megpucolásának. Ez még viccnek is rossz volt aztán ez a kijelentés úgy tűnik így is fog maradni. Kicsit oldalra billentem a fejem amikor befut a parancs a vezetőségtől. Nem örülök neki. De igazuk van. Nagy levegőt veszek és nekiiramodok mint akit puskagolyóból lőnek ki. Súlyos lépeim zaja betölti a az egész folyosót ami mostanra az egész épülettel együtt kiürült.
~Remélem hozzák Lexet vagy valakit aki össze kaparhatja a lányt.
Creed felé sietve felkészülök, hogy ismét gyorsan kell megállni. Célom jelenleg egyszerű mint az egyszer egy. Egy ütést bevinni Creedre vagy csak elkapni és a falhoz vágni. Az eddig komótos mozgásomnak nyoma sincs.
-Küzdj férfiként cicus. Mámuska céklalevese nagyobbat üt mint te.

Szívemet külön meg kellett acélozni, ám ezúttal lelki síkon. Ha most félre teszem a lány egyébként is pocsék biztonságát, van esély, hogy elkapjuk ezt a dögöt és berakjuk egy szép, nagy macskakosárba ahol százak lesznek tőle biztonságban. Ahogy a lány pehely teste nekem vágódott ránéztem, hiba volt élettelenek tűnő tekintete találkozott az enyémmel. Ahogy megpattant mellkasomon lefordult és gurult a földön. Én ezalatt töretlenül haladtam célpontom felé. Közelébe érve már nyúltam is érte, de kitért így csak a kabátját sikerült megragadnom. Úgy tűnik nem csak külsőben igénytelen, ilyen olcsó anyagot, mállik, mint a rosseb. Fékezni kezdtem mire megálltam Creed ismét a hátamon volt. Mint egy szőrös, büdös, nagyra nőtt bolha, folyton a fejemet csipkedte. A hallottakból és az eddigi tapasztalataimból kiindulva sejtettem, hogy a torkomnak fog esni így arra is készültem. Oda is kaptam és találtam is egy kósza végtagot. Rámarkoltam, először egyik kézzel, rögvest a másikkal. Forogni kezdtem és megpróbáltam leráncigálni a hátamról és jól bepörgetni végül a legközelebbi falhoz vágni ami nincs is olyan messze. Kilépek oldalra hogy az erő ne vigyen tovább és erről a lábról már rugaszkodom is Creed után ökölbe szorult kézzel.
-Befogod, vagy én fogjam be neked cicus?

,,Két nőt és egy férfit találtak holtan 26-ára virradóan a New Orleans mellett levő erdőségben. A rendőrség egyelőre hallgat az ügyről, de meg nem erősített forrás szerint a holtestek darabokra voltak tépve, ennek ellenére vért nem találtak a tetemekben. Lapzártánkig nem érkezett pontosabb hír a az eseményről. A rendőrség háromszoros emberölés ügyében indított vizsgálatot, keresik az esetleges szemtanúkat"

Vakargattam egy kicsit az államat, de aztán az amúgy 1890. április 26-án íródott cikk címét feljegyeztem a lehetséges források listájára. Áldottam az eszét annak, aki kitalálta, hogy újságcikkeket tartalmazó adatbázisokat tesz elérhetővé az egyetem hálózatán. Jelentősen segíthette amúgy már-már szélmalomharcnak tűnő kutatásomat a mutánsok feltűnésével kapcsolatban. Igaz, sosem lehet tudni, hogy valóban mutáns műve lenne-e ez a kegyetlenség, vagy csak valami őrült gyilkos garázdálkodott a környéken. Mindenesetre a körülmények nem vallottak egyszerű esetre, így felkerültek a ,,megfontolandó" esetek listájára.

Mélyet sóhajtottam, ahogy ránéztem a jobb alsó sarokban levő órára. 16:00. Lassan indulni kellene. Lementettem az eddigi munkámat, majd kikapcsoltam a laptopot. Lehajtottam a fedelet, de még nem raktam el, hogy hűljön kicsit a ketyere. Körbenéztem. Az egyetem bejáratától nem messze üldögéltem a szabad levegőn. Délben véget ért, szóval volt időm olvasgatni idáig. Igaz, az ma átnézett anyag között több olyan is volt, melyet nyugodt szívvel át is ugrottam. Nem szerettem foglalkozni a sikerhajhász írásokkal, tudományos munkát szándékoztam végezni. Szóval kíméljenek engem a bulvárcikkekkel.

A kezeimben tartott gépezet lassan hűlni kezdett. Vártam még pár percig, majd beraktam a táskámba a direkt neki kialakított részbe. Felpattantam a hideg kőröl, majd táskámmal a hátamon, zsebre dugott kezekkel elindultam, távolodva a főépülettől. Ideje hazaindulni...

* Gyors ám kecses léptekkel haladtam az egyetem bejárata felé, hogy meglátogassam rég nem látott barátnőmet. Igazándiból már vagy fél éve nem is hallottam felőle, de a tegnap esti telefonhívása, hogy találkozzunk olyan érzéseket keltett bennem, amitől kicsit nyugtalan lettem.
Felbaktattam a lépcsőkön, amiktől igencsak elszoktam, mióta nem jártam erre. Mikor még itt kezdtem tanulni szokásom volt minden nap legalább kétszer megmászni a lépcsőket az órarendem miatt, de ennek már több éve.*
- Hú Heily, ideje lenne egy kicsit edzeni.- * Motyogtam magamnak, mikor felértem a lépcső tetejére és kifújtam magamat. Előkotortam a telefonomat, majd egy gyors üzenetet pötyögtem Mary-nek.*

Itt vagyok a bejáratnál. Siess!

*Elküldtem az üzenetet és nekidőltem az oszlopnak, ami a közelembe volt. Körbepásztáztam a környéket, hátha találok valaki ismerőset, de sajnos nem láttam senkit. Így csendben álldogáltam és hagytam, hogy a kis szellő lengesse a hajamat és a szoknyámat, amit viseltem.*

Sajnos nem úgy alakult a dolog, mint terveztem. Amerre ugyanis menni szándékoztam, azt elállta egy nagyobb tömeg, amin maximum buldózerrel tudtam volna átmenni. Mélyet sóhajtottam. Oké, rendben, újratervezés, kitalálok valami mást. Célba vettem egy másik irányt. Így ugyan hosszabb lesz a szabadulásom, de biztosan kiérek. A campuson átvágva bementem a főépületbe, majd addig forgolódtam a folyosókon, mígnem végül előttem a főbejárat megjelent előttem. Utam során elég sok egyetemistával összefutottam. Egyesek éppenhogy támolyogtak az egész napos tanulástól, karikás szemekkel, mások ellenben olyan fittek voltak, mint aki most kelt fel. Bár egyik-másikról tényleg ki mertem volna jelenteni, hogy ez így van. Na mindegy, ő dolguk. Szóval elindultam a főbejárat felé. Kilépve lágy szellő ért szemből. Jópáran távolodtak már az épülettől. Ideje nekem is így tennem. Elindultam a lépcső felé, viszont félúton megtorpantam.
- Hallottad, hogy csetepaté volt az egyetemen?
- Hm? Miről beszélsz.
- Állítólag két alak összeverekedett az egyik folyosón és csináltak némi kárt. Például szilánkosra törték az egyik ablaküveget.
- Lehet tudni, hogy kik voltak?
- Neeem, persze nem. Csak a...
Két egyetemista sétált el mellettem csacsogva. Ráncolt homlokkal fordultam utánuk. Na tessék, két idióta már megint nem bírt egymással? Fogadjunk, hogy nőügy.

Már mentem volna tovább, amikor:
*snitt**paff*
Megtorpantam, amikor puffanást hallottam magam mögött a földön. Megfordultam... és egy ismerős füzet és jegyzetkavalkád feküdt mögöttem a földön.
~Ó, hogy az a...~
Ösztönszerűen megtapogattam a táskám alját. A franc essen bele, kiszakadt. Szerencsére csak az a része, ahol a papíros dolgokat tárolom, a laptop része még tartotta magát. Gyorsan leguggoltam, hogy összeszedjem a papírokat... na ennyit a szerencséről, feltámadt a szél, aminek köszönhetően néhány jegyzetem megindult. Magamban szitkozódtam, ahogy a még nálam levő papírosokat a kezembe fogtam és gyorsan megindultam a szélfútta jegyzetek után. Nem vettem észre, hogy néhány lap egy várakozó előtt landolt, mert azoknak háttal voltam...

*Míg álldogáltam csendben zümmögtem egy halk kis nótát, ami egész nap a fülemben csengett és valamiért nem akart kilibbenni belőle, de végül is egem nem zavart. Az oszlopnak dőlve hallgattam az arra járókat, ahogy éppen pletykáltak, vagy ahogy éppen az aznap történteket vitatták meg. Néha-néha elkaptam egy órai beszámolót is.
Elmosolyogtam, ahogy meghallottam egy-egy professzor nevét és már be is tudtam azonosítani, hogy kiről van szó. Hiába, az idő múltával is igencsak jó emlékek törnek elő belőlem a főiskoláról.
Ahogy gondolataimba temetkeztem é felidéztem igazán érdekes itt tartózkodásomat hirtelen egyre nagyobb tömeg kezdett kiáradni a főbejáraton. Szorosan az oszlophoz préselődtem, hogy el ne vigyen a nagy banzáj. Aztán mikor a tömeg elvonult fellélegeztem és kicsit eltávolodtam az oszloptól. Végigsimítottam a szoknyámon, majd az órámra néztem. Közel negyed órája vártam már Mary-re, de még mindig sehol nem volt. Egy grimasz kíséretében tovább ácsingóztam, mindaddig, míg papírlapok suhogását meg nem hallottam.
Egy előttem álló férfi táskájának az aljából! hullottak ki. Egy pillanatra megsajnáltam szegényt, ahogy elkezdte felkapkodni a lapokat és a füzetét. És szegény srác pechére a szél is feltámadt, így egy pár papírlapot a lábam elé söpört a szél. Lehajoltam és felszedegettem, amiket feltudtam, majd néhány lépcsőfokot lesétáltam és az ott tartózkodó lapocskákat is elvettem. Aztán visszamásztam a főbejárathoz, egyenesen az ismeretlenhez.*
- Tessék, azt hiszem az összeset sikerült begyűjteni, amit elfújt a szél.- * Mosolyogtam rá barátságosan és óvatosan átnyújtottam neki a lapokat. Próbáltam figyelni rá, hogy véletlenül se érjek a kezéhez, mert nem szerettem volna ha már első pillanatra megijeszteni szegénykét.*

Miközben gomolyogtak a fejem felett a képzeletbeli, fekete viharfelhők, melyek amúgy szép, cirka villámokat eresztettek ki magukból, lassan összegyűjtöttem a jegyzeteimet. Alapvetően bosszantó volt a helyzet, hogy pont most adja meg a táskám magát, nem pedig pár órával később, amikor már otthon vagyok. Még mérgesebb lettem, amikor észrevettem, hogy pontosan milyen jegyzetek is hevertek a földön. Pont a mutánskutatásommal kapcsolatos anyagot sikerült szétszórnom. Na szép, éveket áldozok arra, hogy összeszedjem azt a keveset, ami az emberiség szolgálatába állítható, erre egy ilyen figyelmetlenség miatt sikerül szétszórni a papírokat. Na szép, jó kis kutató lesz belőlem így. Éppen megfordultam, hogy megnézzem, mögöttem vannak-e lapok, amikor szembetaláltam magam egy fiatal nővel. Először kérdően néztem vissza rá, de aztán megláttam, hogy mi van a kezében

- Oh, köszönöm szépen - vettem át hálás mosollyal a telejegyzetelt lapokat. - Elnézést a kellemetlenségért. Viszonozhatom valahogy a segítségét?
Na szép, első kézből lemagázom, pedig ránézésre a nő nagyjából annyi idős lehet, mint én. Mindenesetre ahogy ránéztem a kezeim között tartott lapokra, láttam, hogy összekeveredtek. Mélyet sóhajtottam. Remek, akkor azt hiszem a következő busszal kell mennem, mert nem akarom rendezetlenül hagyni őket. Ergo van időm. Így hát letelepedtem a lépcsőre és nekiálltam, hogy újrarendezzem a jegyzetlapokat. Még jó, hogy az aljára mindegyiknek felírtam a sorszámát. Ez majd lerövidíti a bosszankodással teli perceket. Mindenesetre időről időre felnéztem a nőre, jelezve neki, hogy ha valami eszébe jut az előbbi felvetésemmel kapcsolatban, akkor mondja nyugodtan, figyelek rá, még ha be is kapcsolt a bölcsész énem.

* A férfira pillantottam, majd oldalra billentettem a fejemet. Annyira ismerős olt valahonnan, de nem tudtam hova tenni.*
- Ugyan, semmiség. Velem is előfordult egyszer, csak a szakadó eső kellős közepén repültek ki a jegyzeteim.- * Mosolyogtam rá és leültem mellé a lépcsőre. Csendben figyeltem, ahogy egyesével összerendezi a lapjait.*
- Esetleg, ha gondolja, szívesen segítek rendbe tenni a jegyzeteit.-* Ajánlottam fel, miközben a szoknyám szélét gyömöszöltem lefele, mivel a szél egyfolytában próbálta felfele fújni és nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni se a férfit, se magamat. Láttam rajta, hogy bosszankodik az imént történtek miatt.*
- Felesleges idegeskedni. Minden papír megvan. És amúgy is, még szerencséd volt, hogy a szél ilyen kis rövid ideig fújt. Kellemetlenebb lett volna, ha a taxik szélvédőjéről kellett volna összekaparászni a lapokat. Vagy esetleg az útról.-* Néztem a fiúra. Aztán eszembe jutott, hogy eddig végig magázódtunk, most meg letegeztem.*
~ Oké, fussunk neki még egyszer!~
- Nem bánnád, ha tegeződnénk? Úgy gondolom, hogy nm csak nekem tetszene jobban.-* Mosolyogtam és beletúrtam a hajamba.*

Bólintottam egyet a szabadkozásra, pedig szívesen viszonoztam volna a segítségét. Na de ő tudja, nem erőszak a disznótor... az meg mi? Na mindegy. Szóval ott tartottam, hogy rendezgetem a lapokat. 1-es... 2-es... 3-as... 4-es... és így tovább és így tovább... 23-as... 24-es... 26-os... hé, hol a 25-ös?! Na itt kis híján szívrohamot kaptam megint, de aztán előkerült a kis ravasz azok közül, amelyet a nőtől kaptam vissza. Végül összeállít a közel 40 oldalas (persze úgy, hogy a lap mindkét fele tele van írogatva, olykor nem éppen betartva a sorrendet. Hiába, ha egyszer túl sok az információ, akkor össze-vissza kell írni. Szóval sok a nyilazgatás meg kiegészítés, páran talán bele is zavarodnának. Mindenesetre a paksaméta összeállt, az első lapon a ,,Kutatás: Mutánsok" címet hirdetve, ahogy az ölembe vettem a lapokat.

Közben persze reagáltam a nő szavaira is, elvégre így illik, ha már vállalt a szolidaritást és leült mellém a kőre.
- Nem, nem, köszönöm, megoldom. Amúgy igen, aláírom, hogy van rosszabb eset is, csak hát az ember mérges, ha pont vele történik meg - jegyeztem meg, miközben a tízes oldalakat rendezgettem. - Legrosszabbul egyik szaktársam járt. Neki az egyik parkban a szökőkútba fújta bele a szakdolgozatát a szél, mielőtt ment volna beadni. Olyan gyorsan én még nem láttam szökőkútban ugrálni valakit, mint őt.
Nagyjából akkor állhattak össze a lapok, amikorra erre reagáltam. Egy darabig az ölemben pihentettem őket, de aztán becsúsztattam a táskámba őket. A laptopom mellé tettem őket, mert annak még stabil volt az alja. Az I. Világháborúval foglalkozó kurzusom füzetét viszont már nem fér be, szóval azt kézben fogom majd vinni. A felvetésére kissé meglepődtem, de nem volt ellenemre. Kényelmesebb így.
- Rendben, meggyőztél - mosolyogtam. - De akkor engedelmeddel bemutatkozok. Andrew Patrikson vagyok, részemről a szerencse. Kit tisztelhetek benned?

* Mosolyogva pillantottam a srác ölébe, elolvasva az első papírlapra írt szöveget, ami a ,,Kutatás: Mutánsok" cím szerepelt. Felvont szemöldökkel néztem a fiú arcára. Rá akartam kérdezni, hogy még is milyen szakra jár, hogy ilyenekről írogat, de úgy éreztem az egy kicsit feltűnő lenne, no meg semmi közöm ahhoz, hogy ki, mivel foglalkozik mind szabadidejében, mind a tananyag folyamán.
Nem törődve tovább a dologgal hallgattam, amit mondd. Halkan felkacagtam, mikor meghallottam a megjegyzését.*
- Tény, ő viszi a mai trófeát. Bár nem tudom, hogy ebben az esetben ki a győztes. Aki könnyűszerrel megússza, és a munkája épségben megússza, vagy az, aki kezdheti elölről az írását. És valahogy most nagyon örülök, hogy nekem szerencsére menthető volt minden lapom. Azt hiszem igencsak a guta kerülgetett volna, mikor a beadás előtt ázott volna l a munkám.- * Gondolkodtam hangosan és egy grimaszt vágtam mellé.
Csendben figyeltem, ahogy összerendezi a lapokat és elteszi a táskájában. Mikor bemutatkozott mosolyogva ránéztem, majd mély levegőt vettem és megszólaltam.*
- Heily Anderson, nagyon örülök a találkoznak Andrew.- * Mutatkoztam be egy hatalmas mosoly kíséretében és kezeimmel átöleltem a térdeimet.*
- Mondd csak, ha nem túl személyes dolog, min dolgozol? Mert a címéből ítélve elég behatóan tanulmányozod a mutánsokat, ha jól olvastam.-* Vallottam színt. Alapvetően hiperaktív természetem most is kezdett előbújni belőlem és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak Andrew szívdöglesztő mosolyától.*

Halványan elmosolyodtam, miközben elkezdtem vizsgálni a táskám alját.
- Hááát... hogy ki lett a győztes? Szerintem ő. Egy másik szaktársunk is ott volt, aztán míg mi bent halásztunk a kútban, addig az kint állt és röhögött. A vége az lett, hogy a károsult megunta és bedobta a srácot a kútba, hogy lehűtse a víg kedvét. A lapjai ugyan nem száradtak meg ettől, de a feszültséget legalább levezette valahogy.
Közben a kezemmel végigtapogattam a táskám alját. Ki is bukkant a kezem a túloldalon. Maga a szakadás nem volt valami nagy, de elég ahhoz, hogy okozzon, pontosabban okozott is, kellemetlen meglepetéseket. Bár, végül is, szavam nem lehet, járhattam volna rosszabbul is. Legalább megismertem még egy embert, első ránézésre a normális fajtából. De hogy életvidám, az biztos, amennyit mosolygott az elmúlt percekben.

A kérdése viszont eléggé meglep. Először nem értem, mire gondol, de aztán eszembe jut, hogy az orra előtt pakoltam össze a jegyzeteimet. Ránézek Heily-re, legalább is így mutatkozott be, felvonva a szemöldökömet. A helyzet az, hogy egyáltalán nem volt titkos a dolog. Elég kevesen tudnak róla, de csak azért, mert nem egy olyan téma, ami felé sokan érdeklődnének. Érdekes mód a két tanár, aki hallott róla, eléggé támogatta az elképzelésemet.
- Nem, semmi extra. Meglep, hogy érdekel, nem sokaknak kelti fel az érdeklődését - húzom ki a kezemet a táskámból, melyet most beszorítok a két térdem közé, miközben belefogok a magyarázatba. - Történelem szakos vagyok és a mutánsok megjelenését kutatom a történelemben. Persze ez nem iskolai kutatás, a proffok nem adnák a fejüket egy ilyen kezdetleges téma leadására. Főleg úgy, hogy elég kevés a forrás, a megjelent publikációk pedig maximum széklábtámasztónak lennének jók, annyira tudománytalanok. Én viszont úgy látom, hogy ezt a kérdéskört kutatni kell, elvégre mostanra majdhogynem a mindennapi élet részévé vált a mutánsság... és mint minden másról, erről is kell egy objektív összefoglaló mű. Már ha lesz egyszer rá igénye valakinek, persze.

* Felkacagtam Andrew mondandóján. Ahogy magam elé vetítettem a képet,ahogy a három srác a szökőkútban álldogál...*
- Már ne is haragudj, de azért elég vicces lehetett. Elképzeltem, hogy hárman álldogáltok a szökőkútban csurom vizesen és papírlapokat fogdostok a kezetekben, meg egy-kettő körülöttetek is úszkál. Ha belegondolsz így utólag már igazán vicces a helyzet, valld be!-* Mosolyogtam jókedvűen Andrew-ra.
Kezeimet morzsolgatva hallgattam, hogy valójában miről is írt a lapokon, amiket még nemrégen együtt kergettünk.*
- Elég sokat tanulmányoztam én is a mutánsokat. Így érdekelnek, de csak olvasgattam utánuk, körbekérdeztem egy-két embert és egy idő után, már telesen hidegen hagyott a dolog. Lényegében arra jutottam, hogy veszélytelenek, így semmi bántódásom nem eshet ha találkozom eggyel.- * Magyaráztam a fiúnak és az órámra pillantottam. Mary még sehol nem volt és kezdtem kicsit aggódni érte, de nála normális volt egy óra késés. Andrew beszéde felkeltette bennem az érdeklődést. Mármint eddig nem fordult meg a fejemben, hogy lenne-e valami könyv, vagy egyéb magyarázat a mutánsok létezésére, vagy egyéb dolgaikra.*
- Hm.. amit mondasz érdekes. Bár a proffok nézőpontját is látom, hiszen minek valami olyanról keresgélni és kutatni, ami még nem biztos. Bár az igazat megvallva sose gondoltam arra, hogy ilyen mértékben utánanézzek a dolognak. Pedig, mennyivel jobb lenne, ha lenne egy könyv, vagy egy újság, amiben ezt megjelenítenék. És megtudnák, hogy a mutánsok igazából nem meg akarják ölni az embereket, csupán normális életet szeretnének élni, iskolába járni, lediplomázni, családot alapítani. És bár szerintem sokan tagadják, de félnek attól, hogy a mutánsok miatt kevesebb esélyük lesz mindenhol az egész világban.-* Elmélkedtem hangosan, majd oldalra sandítottam.*
- Sajnálom, néha túl sokat fecsegek, és túlságosan is sokat gondolkodom hangosan.-* Néztem rá bocsánatkérőn.*

- Hát igen, valóban vicces - adtam be a derekam végül. - Mondjuk ha ezt így megmondanád Adamnak, szerintem bevágna téged is a szökőkútba.
Figyelmesen végighallgatom Heily-t. Nocsak, annyira mégse vagyok egyedül ezzel a dologgal. Mondjuk, meg mernék rá esküdni, hogy valahol, eldugva a föld alatt, biztosan folynak kísérletek a mutánsokon. Ismerve az emberi kíváncsiságot, a kísérleteket már folytathatják egy ideje, még ha nem is a leghumánusabb módon. De hát erre találták fel a földalatti intézményeket. Dolgozhatnak a háttérben. Mindenesetre, az én kutatásom ennyire nem véres. Nekem legalább nem kell felboncolnom senkit ahhoz, hogy információhoz juthassak. Eléggé elmélyülten hallgattam a nőt, csak pár másodpercre rá szólaltam meg, miután vettem egy mély levegőt.
- Ugyan, semmi gond azzal, ha elmélkedsz - pillantok fel az égre. - Mondjuk, én azt így nem merném kijelenteni, hogy veszélytelenek. Akárhogy nézem, a mutánsok emberek, még ha a génjeikben különböznek is az átlagtól. De ami a lényeg: az emberek között is van egy választóvonal arra vonatkozóan, hogy mire használja azokat a képességeket, amikkel született. Ez egy mutáns esetében azért veszélyesebb, mert valószínűleg, most mondok egy példát, egy átlagember nem fog tonnákat emelgetni kisujjal. Ezeket a képességeket lehet használni helyes és helytelen célokra egyaránt, képviselője pedig van mindkét ágazatnak. A probléma ott kezdődik, hogy az átlagember előszeretettel csak a rosszabbik részt veszi észre és nagyítja fel. Ez persze teljesen normális emberi reakció. A legtöbb ember számára a mutáns tényező egy ismeretlen dolog, mely még nem eléggé felderített. Az ember pedig olyan, hogy fél az ismeretlentől. Manapság ezért félnek olyan sokan a haláltól is. Félni pedig a legkönnyebb, mert nem mindenki veszi a fáradtságot arra, hogy megismerje az ismeretlent. Amíg pedig sok olyan ember van a Földön, aki inkább homokba dugja a fejét, addig ellentétek is lesznek - kezd kiszáradni a szám a sok beszédtől. - Persze, az se lenne egy utolsó dolog, ha az elvetemültebb mutánsok nem használnák arra a képességeiket, amik miatt egyeseknek lenne okuk félni tőlük - a tekintetem lassan levándorol az égről, a mellettem ülőre. - Igazából, ez egy nehéz téma. A meglátásom szerint a mutáns-tényező nem sokban különbözik a kisebbségi ügyektől. Amíg nincs kölcsönös megértés és elfogadás, addig békesség se lesz. A gond csak az, hogy esetünkben nem egyenrangúak a felek, ami nem kis félelemnövelő tényező.
Azt hiszem, ennyivel be is fejeztem a mondanivalómat. Szórakozottan kuncogok egyet, miközben lenézek a lépcsőn.
- Na, most meg én ragadtattam el magam. Amúgy vársz valamire? Csak mert elég gyakran nézegeted az órád.

* Csendben hallgattam Andrew hosszú mondandóját, de valahogy igazat adtam neki. Míg beszélt igen gyakran pillanthattam az órámra,mivel kiszúrta és azonnal rá is kérdezett.*
- Oh, sajnálom. A barátnőmre várok, és már lassan egy órája késik. És kicsit aggódom, hogy mi a manó bújt belé, hogy nem táncikál ide. De mellesleg nem bánom, hisz a társaságom igazán bőbeszédű.-* Meséltem szusszanásnyi levegővétel nélkül és a kezemet tanulmányozva rágcsálni kezdtem alsó ajkamat. Fejemben az imént beszélt dolgok keringtek.*
~ Honnan tudhat ennyi mindent a mutánsokról? Nem hiszem, hogy találkozott volna eggyel is és kikérdezte volna.~
- Hát nézd. Ha te találkoznál egy mutánssal és megtudnád, hogy mutáns nem lennél megijedve és kicsit kiakadva? Hiszen ki tudja milyen képességgel rendelkezik, azt meg végképp nem tudatod, hogy ő a jó fiúk csapatából avagy a rosszak fiúk csapatából származik. És ha mindezeket megint megtudod, honnan tudhatnád, hogy nem hazudott-e neked? Megértem az emberek gondolkozását és hidd el én is így voltam vele. De belátom, felesleges amiatt aggódni, hogy esetleg valami bajom eshet. A sorsunkat nem változtathatjuk meg és előbb-utóbb úgy is meghalunk.-* Sejtelmes beszélgetésünkben egy-egy kis titok, esetleg egy kis füllentés lebegett az én részemről. De be kellett vallanom magamnak, hogy részben igaz is volt. Hiszen mi értelme egész életemben úgy járni-kelni, hogy rettegek amiatt, hogy valaki megöl? Semmi.
Egy mosollyal nyugtáztam előbbi szavaimat Andrew felé, majd a táskája felé böktem a kezemmel.*
- Mindenesetre úgy látom, eléggé elszánt vagy a mutánsokkal kapcsolatos infók összegyűjtésének érdekében. Nem sok ember kutatna utána, főleg azért, amit a professzorjaid is mondtak. Nincs elég tudnivaló róluk és ami van, nem mind hasznosak. De azért én drukkolok neked, hogy összejöjjön.-* Néztem rá bátorító arckifejezéssel. Aztán pár percig ismét csendben üldögéltünk. Még egyszer az órámra néztem, de volt egy olyan érzésem, hogy a találkozós rész teljesen elmarad mára. Kezeimet a combomra tettem és dobolni kezdtem az ujjaimmal.*
- Oh, sajnálom, nem akarlak feltartani. Biztosan jobb dolgod is van, mint itt üldögélni velem..- * Néztem rá bűnbánón.*
- Őm.. mit szólnál, ha meginnánk egy kávét? És valami kevésbé szeles helyen folytatnánk az eszme cserénket?- * Vetettem fel és kérdő pillantásokat lövelltem Andrew felé.*

Oh, vagy úgy, akkor azért várakozott Heily itt a bejáratnál.
- Hm... hát tudod, hogy van ez. Az egyetemen nem könnyű eltévedni, de akkor sikerül, ha sietnél valahová. Meg általában pont akkor találják meg az embert, amikor éppen nem kéne, szóval lehet, hogy most is ez történt.
Hogy sokat tudtam a mutánsokról? Azt nem mondanám. Az, amit mondtam, nem alapszik nagy háttértudáson. Az egy dolog, hogy én is mutáns vagyok, de ha átlagos halandó lennék, ugyanúgy el tudtam volna mondani ezt, ahogy Heily-nek is van rálátása a témára a jelek szerint (az egy másik dolog, hogy nem tudom, ő mi is igazából, de ő se). Ha valaki józan paraszti ésszel, na jó, esetünkben farmeri ésszel, átgondolja a dolgot, valószínűleg ugyanerre a megállapításra juthat. A baj csak az, hogy az előítéletek nagyban belerondítanak az összképbe, szépen lassan szubjektív keretet adva a valóságnak. Nap mint nap találkozok ezzel a problémával a tanulmányaim során.

- Igen, pontosan ebben van a lényeg, amit mondtál. Sosem lehet tudni, hogy mi a másik szándéka mennyire tiszta. Alapszabály, hogy mindig voltak, vannak és lesznek is trógerek. Ez éppen úgy igaz a mutánsokra, mint az emberekre. Mindkét oldalon vannak jobbak és rosszabbak. Ránézésre pedig tényleg nem lehet megmondani, ki hova tartozik, max hosszabb ismeretség után lehet biztosan kijelenteni ilyeneket. Szóval éppen ezért, én a magam részéről fenntartásokkal kezelem az embereket, beleérve a mutánsokat is. Nem a génjük számít, hanem a viselkedésük, a tetteik. Ez a legfontosabb döntő tényező ebben az ügyben. Legalább is én így látom, szerencsére a társadalom egy bizonyos része is. Csak hát ők mindig halkabbak, mint az utálkozó réteg, elvégre ők ordibálnak - a szabadkozására kissé zavartan nézek rá az órámra. - Neeem, egyáltalán nem tartasz fel. Az előző buszom már elment, a következő meg még várat magára.
- Oh, köszönöm, szükségem lesz rá, hogy ép ésszel végig is tudjam csinálni - mosolyogtam.
A felvetésére csak bólintani tudtam. A szél kezdett erősödni, a végén még a táskám is kirepül a kezemből. Na jó, ez azért túlzás, de Heily ruhája elégé lengének mondható, szóval már csak miatta is ráálltam a dologra.
- Menjünk be az egyetem kávézójába - javasoltam, miközben felálltam. - A többi karéhoz képest elég jó árakkal dolgoznak. Mondjuk én nem kávézom, de majd kitalálok valamit.
Megvártam, míg a nő is talpraáll, majd elindultam vele az oldalamon az épület felé.

* Bólogatva nyugtáztam Andrew mondandóját, majd a tenyereimet fixírozva megszólaltam.*
- Tudom, ismerem, de legalább egy SMS-el megdobhatott volna, hogy feltartják, vagy esetleg valami szépfiúval van randija. Néha tényleg nem értem a nőket, pedig én magam is az vagyok. És valljuk be, tényleg olyanok vagyunk, hogy mindig késünk.-* Kacagtam fel halkan és kisimítottam egy rakoncátlan tincset a hajamból. Bár az igazat megvallva annyira mélységesen nem voltam csalódott, hogy Mary nem jött el, de még is volt bennem egy kis csalódottság, azért mert mi lett volna, hogyha Andrew nem szerencsétlenkedett volna, akkor egyedül üldögélhetnék most a lépcsőn?
Hangosan felsóhajtottam és bátorítóan a fiúra néztem.*
- Tényleg drukkolok, szóval hajrá!- * Mosolyogtam, mint a vadalma, majd felálltam én is és elindultam a fiú mellett befele, hogy igyak egy jó erős kávét. Iszonyatos hiányzott már a meleg, keserű feketeség, és valahogy hálát adtam az építésznek, aki a földszintre rakta a büfét, vagy aki oda gondolta ki, végül is tök mindegy a lényeg, hogy nagyon örültem neki.
Lassan odasétáltunk a büfé kicsi ablakához. A jól ismert arc bámult vissza rám. Mrs. Cuiron már azelőtt is itt dolgozott, hogy én a főiskolára kezdtem járni. Őszes haját mindig hátra fogta egy kontyba és mindig a fehér köpenyében állt a büfében.*
- Nahát, Heily. Milyen jó újra látni.-* Mosolygott az asszony.*
- Önt is Mrs. Cuiron. Hogy érzi magát?- * Kérdeztem kedvesen és az idős hölgyre mosolyogtam.*
- Remekül. majd ki csattanok a boldogságtól. Emlékszel, Max-re. Megszületett az első kisfia. Olyan boldog vagyok.-* Nevetett fel. Ez az a fajta szívből jövő nevetés volt.*
- Gratulálok az unokájához, Mrs. Cuiron.-* Néztem a kedves nénire, majd Andrew-ra pillantottam magam mellett.*
- Köszönöm, drágaságom. Nos mit adhatok a fiataloknak?-* Kérdezte és szokásos gyengéd mosolyával nézett rám.*
- Én csak egy kávét kérnék. Te iszol valamit?-* Néztem Andrew-ra néztem és vártam a válaszát. Ha kikéri, válaszolt a kérdésemre lassan kifizettem a kávémat és a fiú társaságában elindultam egy kis asztalhoz. Pechemre nem vettem észre, hogy egy jó nagy víz tócsa terül el a földön s mikor ráléptem megcsúszva, szegény Andrew-ra estem, aki a földön landolt én pedig rajta. A kávé a kezembe kettőnk közé esett, így én is és ő is igencsak kávésak lettünk.*
- Úristen. Annyira sajnálom. Az egész az én hibám.-* Szabadkoztam szemeibe nézve. Csokoládé barna szemei valahogy közelről nézve szinte vaskötelekkel akaszkodtak az én szemeibe és nem tudtam elengedni a tekintetét. Volt bennük valami.. valami furcsa.. még is biztonságos...*

Csak egyetértően bólintottam, ahogy sétáltunk a kávézó felé. Na igen, az egyetem sokak szerint ma már erről szól. Buli, csajozás, pasizás, IHB, drog, meg a többi nyalánkság. Egy nagyvilági életbe hirtelen kiszabadult egyetemista napi programja, aki azt hiszi, nincs felette irányítás, szépen belemegy a bajba. Aztán csodálkozik, ha a szülők a detoxból vagy a börtönből. Mondanám azt, hogy hová jutott a világ, de a helyzet az, hogy ez régen se volt másként. Ha belegondolok, hogy Villon idejében miket csináltak a francia egyetemisták Párizsban... legszívesebben letagadnám, hogy egyetemista vagyok olyankor. Na mindegy, én nem török pálcát mások feje felett, nekik kell eldönteni, jó-e nekik vagy sem. Mondjuk hogy ez az egész hogy jutott az eszembe, arról fogalmam sincs. Na ez valószínűleg a filozófia szak hátránya. Túl sokat gondolkodok. Na mindegy. Hamarosan ott álltunk a pult előtt, ahol Heily szóba is elegyedett a büfés nénivel. Diszkréten nem szóltam csöndbe, csak megvártam míg végeznek a beszélgetéssel. Utána Heily kikérte a kávéját, majd jöhettem én is.
- Én teát kérnék a magam részéről, citromosat.
- Mennyit?
- Háromdecis pohárba jó lesz.

Nem igen szerettem az itteni poharakat, de be kellett érnem ezzel a papírszerű valamivel, amit amúgy egyes gyorséttermekben lehet látni amúgy. Amint kifizettük a részünket, elindultunk az egyik közeli asztal irányába. Aztán itt történt valami, amit igazából nem igen értettem. Már majdnem odaértünk az asztalhoz, amikor arra lettem figyelmes, hogy Heily dőlni kezd. Gyorsan felé fordultam és megpróbáltam elkapni. Semmi gond nem lehet vele, gondoltam, Heily ránézésre nem egy nagydarab nő, én meg tudok stabilan állni. Csak amikor hátraléptem, valami bekerült a lábam alá, megcsúsztam és mivel Heily lendülete is rámszakadt, az lett az eredménye, hogy eltanyáltunk a földön. Esés közben még elkaptam a lányt, szóval én voltam az, aki becsapódott a kőbe, ő meg rajtam. Lassan ránéztem.
- Semmi gond - válaszoltam a szabadkozásra, elvégre éreztem hogy csak tompa fájdalom lüktet a hátamban. - Egyben vagy?
Fura légkör telepedett ránk a következő másodpercekben. Csak néztük a másikat, egyikünk se akart megmozdulni. Mondjuk Heily puhán feküdt, az érthető volt. Másrészt le se tudott volna mászni rólam, mert a hátán tartottam a kezemet, elvégre belekaroltam az esés során. Fura, az a meleg tekintet, amit kaptam tőle...

*Snitt*
Teljes képzavarban üldögéltem a teremben. Hol vagyok? Mit csinálok? Hé, az ott Heily a túlodalon... igen, ő mint kiderült a proff szavaiból... nane, ki ez a proff? Életemben nem láttam. Na várjunk... egyáltalán mért vagyok puccba-parádéba vágva? A New Yorki Egyetemen ez már kiment a divatból, max a vizsgán kell kiöltözni. Ez vagy valami elit iskola, vagy... oké, najó, nyugi Andrew, szedd össze magad. Koncentrálj, koncentrálj. Mi? Na most kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy a proff mit is mond igazából. Alapvetően nyugodt természet voltam, ezért nem pattantam fel egyből és kezdtem el kifogásokat keresni. Mondjuk, hirtelen nem is értettem, hogy mire kelljen kifogást keresnem. A jelek szerint elaludtam az órán... de hogy milyen órán és hogy kerültem ide egyik pillanatról a másikra a büféből, az jó kérdés. Nem emlékszem, hogy bevertem volna a fejem a járdába, szóval nem halucinálok. Ám a professzor szavait nem hagyhattam megválaszolatlanul. Éreztem a tartásán, hogy ő azért valaki, még ha nem is tudtam, ki. A hasonló kaliberű alakokkal pedig tisztelettudóan kell bánni.
-Elnézést kérek, professzor úr. Nincs mentségem a modortalanságomra.
Nem nem, bizony nem kezdtem el kifogásokat gyártani. A legjobb a nyílt, egyenes beszéd. Ezt nevelték belém jópáran, ezt is követem. Az idősebb generáció is általában ezt szokta honorálni. Igaz, ez talán nem a legkényelmesebb módja a dolgok megoldásának, hiszen vállalom a felelősséget és ezért sokan hülyeségnek tartják. De én ragaszkodtam hozzá. Már csak ezzel is kiemelkedtem a tömegből. Mondjuk az öreg eléggé perverznek is nevezhető megjegyzése miatt pár másodpercre összeszaladt a szemöldököm.

*Villanás*

*Kopogtatásra tértem magamhoz. Körbenéztem és valami egészen furcsa helyen tértem magamhoz. Egy teremben voltunk, valahol a suliban, és egy óra kellős közepén tértem magamhoz. Jesszusom, mi történt? Körbenéztem, míg a professzor Andrew-hoz és hozzám beszélt.*
~ Ácsi!! Mi folyik itt?~
* Andrew-ra néztem. Rajta is ugyan olyan ruha volt, mint a többi diákon és rajtam. Idegesen konstatáltam, hogy a proffnak igen nagy tekintélye van a diákjai előtt, de nem értettem, hogy engem még is minek tartanak bent az órán. Hiszen már nemigen jártam erre felé.
Amikor meghallottam Andrew válaszát a professzorhoz összeszaladt a szemöldököm. A fiú tekintetét kerestem, akin szintén látszott, hogy igencsak meg van lepődve a helyzet miatt. Hiszen az egyik pillanatban még a büfé előtt feküdtem szegényen ügyetlenségem miatt, a másikban pedig már két külön sarokba rekesztve tértünk magunkhoz, új ruhában, új emberek között.*
- Bocsásson meg professzor, hogy zavarom az órát, de milyen óra is ez pontosan? És ha már itt tartunk, ha nem veszi sértésnek, kicsoda maga?-* Kérdeztem az idős férfitól és felálltam. Igazából roppantul zavart, hogy nem tudom mi történt az idő alatt, míg eszméletlen vagy öntudatlan voltam. Kezdtem kicsit bepánikolni és igen nehezemre esett higgadtan és nyugodtan gondolkodni azok után, hogy igen csak sok szempár figyelte a proffot.*
~ Csigavér kislány, most szükséged van az erődre és a hideg véredre!~
* Mély levegőt vettem és tovább néztem az idős férfira várva a válaszát és azt, hogy talán elárul több dolgot is. Eszem ágában ne volt bocsánatot kérni, mert biztos voltam benne, hogy nem ültem be órára.. vagy még is.. Nem tudtam biztosan és ez nagyon is aggasztott.*

Magamban felírtam egy jópontot a lélekjelenlétemért. Ennyi, csak meg kell hunyászkodni néha a feljebbvaló előtt és már meg is van oldva a probléma. Igaz, attól még nem oldódott meg az a gond, hogy nem tudom, hol a manóba vagyok, de sikerült megoldanom legalább azt, hogy a proff nem vágja hozzám a botját az elkövetkezendő percekben. Már éppen fújtam volna egyet, amikor meghallottam Heily hangját. Gyorsan felé kaptam a fejemet, aminek az lett a vége, hogy befájdult a fejem. Vagyis... sokkal inkább zsibbadásnak nevezném. Nem tudtam hova tenni a dolgot, sosem éreztem még hasonlót azelőtt. Igaz, utána helyreállt minden, de valami azt súgta, hogy ezt inkább ne csináljam meg még egyszer, mert a végén még beleszédülök a padba, esetleg le a székről. Igaz, kissé paradox volt a számomra, hogy utána úgy éreztem magam megint, mint aki aludt egy évet és tele van energiával. No de most nem ezen volt a lényeg.

Kissé elképedve néztem a lány felé. Ezek a mondandók pont olyan dolgok voltak, amiket azért nem kellett volna. Főleg nem a morc idősebb tanároknál, akik kevésbé rugalmasak és könnyen a fejükbe megy az ér. Ami most be is következett aztán. Tekintetem szépen lassan az öregre vándorolt, akin láttam, hogy mindjárt felrobban a méregtől. Igaz, Heily kérdését a helyzetünkre való tekintettel jogosnak véltem azzal kapcsolatban, hogy hol is vagyunk... de talán mégse a proffot kellett volna megkérdezni. Bár ahogy vehemensen felhívta a figyelmet a saját mondandójára, beugrott a ,,rezgéstan" szó. Najó, ez már tényleg sok volt. Bölcsészként mi a halál góchengeres micsodáját keresek én egy fizikával foglalkozó előadáson? Onnan tudtam, hogy milyen törzstárgyba tartozik, mert pár fizikus ismerősöm eléggé szidta. Elraktároztam magamban az információt, majd aggódóan Heily felé néztem.
~Gyerünk Heily, legyél okos... találj ki valamit...~ - szugeráltam távolról. - ~Ne csinálj butaságot~

* Nem tetszett az idős férfi hangneme. Ha professzor ha nem, kikérem magamnak, hogy így szóljanak hozzám egy igazán egyszerű és egyáltalán nem sértő kérdés után. Ám egy kicsit azért még is csak megrándultam, mikor a botját a földhöz ütötte, így okozva valami láthatatlan hullámot, ami végig söpört az egész termen. A diákok, bár kinevettek a kérdésem hallatán, mikor a hullám elérte őket, mind elhallgattak és figyelmesen üldögéltek. A professzor szavai hallatán kirázott a hideg, de még mindig nagyon zavart, hogy milyen hangnemet ütött meg a hangja.*
- Már ne is haragudjon professzor, de egyáltalán nem volt sértő érzésem szerint egyik kérdésem sem. És minden tiszteletem a magáé, de kikérem magamnak ezt a hangnemet!-* Mondtam komoly hangon, egy csepp jóindulat nélkül a hangomban. Kezdett feldühíteni, hogy eddig engem folyton csak lekicsinyelt a fazon, és egy kérdésemre se tudott normális választ adni. Na jó, nem is hogy nem normálisat, egyáltalán nem kaptam választ. Míg vártam a proff újabb kirohanását Andrew-ra néztem. Bár, ahogy felé fordítottam a fejemet, hirtelen fájdalom kúszott a halántékomba, majd egyre feljebb a homlokom irányába kezdett terjengni. A fájdalom ellen összeszorítottam a szemöldökeimet, és a halántékomat kezdtem masszírozni két kezemmel. Kérdő tekintettel fürkésztem Andrew arcát közben, és valami megnyugvást, vagy nyugalmat kerestem a tekintetében, de sajnos egyiket se találtam. Kissé úgy nézett rám, mintha féltene.. vagy inkább mint aki fél, hogy a megszólalásomnak mi lesz a következménye.*
~ Na most légy okos domonkos..~
* Míg a fiú arcát figyeltem agyamban gondolatok kezdtek peregni, hogy vajon, hogyan is juthatnék ki én ebből a rossz rémálomnak tűnő valóságból. Bár, igazából nem hittem, hogy ez valóság lenne. de ki tudja? Mert én biztosan nem.*