Manhattani utcák

Sean-nal éppen a moziból sétáltunk vissza az intézet felé, mikor hirtelen megállított és úgy tett, mint aki hallgatózik.
- Baj van! – forgolódott homlokráncolva, én meg csak álltam ott tehetetlenül, mert ebben igazán nem tudtam neki segíteni.
Aztán nem kellett találgatnom már, mikor felhangzottak a lövések. Szerencsére, nem lehettünk messze az éles hangokat hallgatva, így azonnal arrafelé kezdtünk el rohanni.
- Tisztára úgy érzem ilyenkor magam, mint Batman vagy Superman. – szóltam oda feszülten Sean-nak. – Ha még a ruhánk is rajtunk lenne, akkor aztán főleg.
Mivel a sikátorba, amin be akartunk fordulni, éppen egy teherautó tartott, ami mellett csak egy papírvékonyságú ember fért volna el, és az nem volt kéznél, így Sean megoldotta, mert szinte lendületből emelt fel a szélső épület tetejére, aztán ő is utánam jött.
- Egyre erősebb leszel drágám. – adtam neki egy futó csókot, de aztán a lenti események kezdtek elfajulni, így nem habozhattunk sokáig.
- Eressz le a lány elé! Gyorsan! Mert mindjárt lelövik! – hadartam suttogva, mert idő előtt nem akartam felfedni magunkat. – Másként nem tudjuk időben megmenteni, én meg kibírok egy kis golyózáport.
Ha Sean leeresztett, máris igyekeztem úgy állni, hogy a lányt teljesen eltakarjam, nehogy egy eltévedt golyó kárt tegyen benne.
- Ne moccanj! Maradj mögöttem! – szóltam oda neki hangosan.

~ Ohh, a fene! A ruhámra nem gondoltam! ~ forgattam meg magamban a szemem, mikor igen csak futurisztikussá varázsolták a szemben álló fiúk a géppisztolyaikkal.
Szerencsémre a lány vagy annyira meg volt rémülve, hogy azért, vagy mert kellően felfogta, hogy így jár a legjobban, de nem mozdult, így a golyók is elkerülték.
Nem úgy, mint az én botoran hősies páromat, aki feledve, hogy ő bezzeg nem golyóálló, szintén levetette magát, bízván benne, hogy a képessége kellően megvédi majd, hiszen, előtte kissé kiüti a fegyvereseket a saját puskáikkal, majd a még kellően harcias kopasznak is elkobozza a fegyverét, de……és itt jön, az amiért még otthon majd jól megmosom a fejét. És remélem nem akar addig meghalni, mert akkor szét fogom rúgni azt a formás seggét, az tuti.
Az aggodalom, ahogy az összeroskadó testére nézek, fagyos marokként szorítja össze a szívem, az előző gondolataim ellenére, és már a falba tudnám verni a fejem, hogy miért nem adtam át neki a képességemet, mielőtt ebbe belefogtunk, de már késő bánat, a baj megtörtént és most, bár legszívesebben azonnal hozzá rohannék, tudom, hogy csak én akadályozhatom meg, hogy még nagyobb legyen.
Mivel egyszerre nem tudok mindenkivel foglalkozni, így a földre került ellenfelek felé kilövöm a tüskéimet, hogy nyerjek egy kis időt, aztán máris az fickó felé lendülök, aki meglőtte szerelmemet és, ha elérem, akkor nem teszi zsebre, amit most kap tőlem. Ha sikerült lesokkolnom, még párszor a fejét az ajtóba is beleverem, hogy levezessem a dühömet.
A többiek felé futtomban, még letérdelek Sean mellé, hogy lássam, mennyire nagy a baj.
- Nehogy meghalj nekem, nem menekülsz el a mérgem elől. – suttogom neki, aztán a többiek után nézek.

Szerencsére, már elég közelharci tapasztalatot gyűjtöttem a Harci Teremben ahhoz, hogy ne akadjak fenn azon, ha valakire nem hatnak a képességeim, így a teherautóban ülő. Lövöldöző kedvű fickó kedvét is hamar elvettem attól, hogy megismételje a tettét. Miután bekómált, és arról is meggyőződtem, hogy Sean még magánál van, valamint úgy látszott a megmentett lány is aktivizálta magát, hogy segítsen neki, igyekeztem a többi fegyveresre koncentrálni, ami nem ment könnyen az aggódásom miatt, de nem volt más választásom.
A lányon látszott a nagy igyekezet és hogy nem egészen van itt a valóságban most, ezért nem is zavartam, inkább a kopasz vezér felé figyeltem, mert ő irányította a zombikat, vagy miket.
Mivel volt idejük összekapni magukat, így most megint mindannyian fegyvert szegezve álltak velünk szemben.
Összeszűkült szemekkel néztem rájuk, ugrásra készen, mikor egyszer csak váratlanul elhajította a pisztolyát és a szöveg sem volt épp idevaló, amit hozzáfűzött.
Gyanakodva kaptam a fejem a földön fekvő Sean-ra.
- Fejezd be! Ne erőltesd meg megad. Bízd őket rám. – szóltam neki halkan és feddően, hiszen nem volt olyan állapotban, hogy még ilyeneket csináljon.
De aztán nem vártam meg, míg magukhoz térnek a döbbenetből, na meg úgy látszott a kopasz irányítja az álarcosokat, így ő volt az első célpontom.
Pár lépéssel előtte álltam és megragadva a nyakát adtam bele, apait-anyait a sokkolásba, hogy kiüssem, mielőtt rám uszítja a katonáit.
- Azt hiszem inkább saját magukat kéne lelőni, nem? – néztem a szemébe dühösen.

Bár Sean mozdulatlansága és halott sápadtsága egy pillanatra bevillant a szemembe és a szívem görcsösen összeszorul, tudom, hogy most nem vonhatja el semmi a figyelmemet, mert akkor tuti meghalunk, ha csak a megmenteni vágyott lánynak nincs valami olyan mutáns képessége, ami most egy golyóálló burokba nem fogja őket, hiszen hiába sokkoltam le az irányítónak vélt kopaszt, a három megmaradt zombija, akik most nem is viselkedtek zombiként, csak nyomultak előre. Az egyik még nem átallott fejbe is kólintani a puskaaggyal.
Hát biztos jót csicsikáltam volna tőle, ha nem használom a képességemet, de így nem volt szerencséje, mert már nyúltam is a kezéért, ahogy elfordult tőlem, annak tudatában, hogy elintézett, és sokkoltam is le.
Kapkodtam, hiszen láttam a másik kettőt Sean és a lány felé trappolni rájuk szegezett fegyverrel. Most improvizálnom kellett, hiszen a képességem mindkettőt nem tudta volna időben leteríteni, így futás közben nagy lendületet vettem , majd egy kézen árfordulás után a levegőbe emelkedve a fejük felett, csináltam egy spárgát, mikor egy vonalba ért a lábam a fejükkel. Nem tudtam mennyire kemény a kobakjuk, hogy ez kiüti-e őket vagy sem, de legalább időt nyertem, hogy aztán először az egyiket, majd a másikat tudjam sokkolni utána.

~ Ezt nem hiszem el! Én itt kiteszem a szívem-lelkem, erre még csak alig rezzennek meg! ~ mérgelődök magamban, és most már kezdhetnék kétségbe esni, de szerencsére, az agyatlan fegyveres fiúk, akik gyanúsan adroid benyomását keltik az érzéketlenségükkel, meg ezzel a hülye maszkkal a fejükön, most inkább felém fordulnak és ezzel legalább a figyelmüket magamra sikerült terelnem. Igaz, hogy tele leszek kék foltokkal, viszont bennem ennél nagyobb kárt nem nagyon tudnak tenni, ha csak nem hoznak valami komolyabb fegyvert.
Viszont a kés, amivel most a puskáik helyett fenyegetnek, mosolyt fakaszt belőlem.
- Most komolyan srácok! Ha a golyóval nem mentetek semmire, miből gondoljátok, hogy a kés segít majd? – állok meg velük szemben, de aztán, bár meghallom a lány kiáltását, csak leesett állal pislogok a hirtelen pálfordulásra, amit az egyikük bemutat, de aztán gyorsan kapcsolok, és míg ők ketten egymással vannak elfoglalva, a magára maradt és rájuk figyelő harmadikra koncentrálok.
Először is megpróbálom kirúgni alóla a lábát, aztán ha már a földre került a mellkasán landolni teli talppal, és keményen beleverni a fejét párszor a földbe, hiszen ez bevált már a sofőrnél is.
Remélem, addig a másik kettő lefoglalja magát egymás kinyírásával, annyival is kevesebb marad nekem. Viszont már nagyon be kéne ezt fejezni, mert Sean-nak sürgősen orvosi segítség kell.

Míg én az egyik katona leamortizálásával vagyok elfoglalva, addig úgy látszik a lány valami elhatározásra jutott, hiszen mikor felálltam, azt láttam, hogy éppen fel akarja ráncigálni a földről Sean-t.
Azt már megtanultam, hogy ha mutánsokról van szó, sok minden irracionálisan alakulhat, így biztos annak ellenére, hogy nem tudtam mi a lány képessége, valahol biztos voltam benne, hogy oka van rá, különben nem mozgatna egy súlyos sérültet.
A fickó az alapos fejmasszázs után is lábra kecmergett, de ránézésre nem kellett vele már foglalkozni, eléggé kóválygós volt, nem hiszem, hogy egyáltalán látott minket, a másik kettő még mindig egymással küzdött, így inkább oda siettem támogatni kedvesemet.
- Sarah vagyok. – lihegtem oda neki, míg Sean másik karját átvetettem a vállamon. – Mi ez a nagy sietség, valami rossz előérzet? – igyekeztem lépést tartani vele.
A lány nem z utca eléggé messze lévő vége felé, hanem az épület egyetlen ajtaja felé igyekezett, ami végül is nem rossz ötlet, csak kérdés, hogy mi elől menekülünk ilyen sebtében.
Ha magyarázatot kaptam, akkor már én is nagyon igyekeztem, hogy mielőbb becsukódjon mögöttünk az ajtó, aztán egy kis türelemre intve őket, a fal mellett talált léccel kiékeltem azt, hátha legalább pár percig feltartja a dobbanásokból ítélve, eléggé szép számú üldözőket.
- Húzzunk innen. – kaptam a nyakamba újból Sean karját és a másik ajtó felé siettem remélve, hogy valami forgalmas utcára lyukadunk ki és végre hívhatom Rozsomákot, hogy jöjjön értünk.

- Hát legalább tudjuk egymás nevét, ha még sem jutnánk ki élve. – vigyorodtam el, miután sikerült az ajtót a srácok előtt kitámasztani. – Az emberemet meg Sean-nak hívják. – böktem kedvesemre, de le is hervadt a mosoly az arcomról, ahogy megláttam, hogy mennyire sápadt a vérveszteségtől. Egy kórházi lepedő simán elbújhatott volna mellette.
Akár mennyire is nem akartam elhinni, hogy Sean komolyan megsérülhetett, most már a valóság szinte e képembe robbant, és önkéntelenül fogtam sietősebbre a fiú vonszolását.
Az ajtó melletti gombra szinte gondolkodás nélkül csaptam rá, hogy mielőbb kijussunk, már az sem érdekelt, hogy mi vár a túloldalon, csak az zakatolt bennem, hogy segítség kell. AZONNAL!
Aztán, ahogy bezáródott mögöttünk az ajtó, szép nagy robbanás rázta meg a helyet, még pár ingatag lépést is tettem miatta, de már csak azon járt az eszem, hogy Sean-t leültessük egy padra és én azonnal a telefonomra vetettem magam, nem érdekelt, hogy a katonák, hogy robbantották magukra az épületet.
- Logan? Azonnal ide kell jönnöd! – kiáltottam bele a készülékbe, ahogy felvette. – Sean-t meglőtték! Nagyon nincs jól, és tudod, hogy nem vihetem kórházba! Segítség kell, de nagyon gyorsan. – hadartam a telefonba, miközben le nem vettem a szemem szerelmemről.
Tudtam, hogy mindent meg fognak tenni értünk, de akkor is borzasztóan ideges voltam.
- Tarts ki édes, mindjárt jönnek értünk. – simítottam végig a homlokán. – Gyere te is velünk, mert ki tudja, hogy mi volt ez az egész. – néztem fátyolos szemmel Amelia-ra.
~ Meg ne merj halni nekem, hallod! Ki kell bírnod még egy kicsit! ~ könyörögtem és fenyegetőztem gondolatban, hátha úgy jobban meghallja.