Manhattani utcák

* Nem értettem, hogy Andy mit válaszolt, de valahogy annyira nem sikerült kikerülnöm Sam vonzáskörzetéből, hogy valahogy jelen pillanatban nem érdekelt, még ha neveletlenség volt is. Míg feszülten figyeltem a két férfit csendben magamban iszonyatosan dühös voltam.. Igen.. és csalódott. Csalódott, hogy pont most jelent meg a bátyám.*
- Samuel Anderson.- * Mutatkozott be a bátyám, majd olyan birtokló mozdulattal oda húzta magához Amy-t, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle. Nagyon furcsa volt. Sam sose volt az a birtokló típus, most pedig.. nagyon megváltozott. Akaratlanul is hátrébb araszoltam, mindaddig, amíg meg nem éreztem, hogy valaminek nekiütköztem. Mikor hátra pillantottan Andrew-t pillantottam meg, akinek kétségbeesetten néztem a szemébe, valami megnyugvást keresve és meglepő módon, meg is találtam mindazt a melegséget, amit kerestem. A szemei.. igen a szemei olyan gyönyörűek voltak és annyira megnyugtatok.
Egy apró mosolyt villantottam rá, majd megfogtam a kezét az egyik kesztyűs kezemmel. Utáltam, hogy nem érezhettem a kezét a kezemben, hanem csak az anyagon keresztül, de így biztonságos volt.. neki.
Aztán még egy ideig a szemeibe néztem, majd lepillantottam összekulcsolt kezünkre és a bátyámra emeltem végül a tekintetem.*
- Mit keresel itt?- * Kérdeztem és még mindig éreztem, hogy Andrew mellkasa a hátamhoz ér és ettől teljesen megnyugodtam. Az illata megszédített a jelenléte pedig erőt adott. A szemei bátorságra intettek és nem engedték, hogy sikítva elrohanjak.*
- Éppen a kórházba tartunk. Amy babát vár.-* Jelentette ki mosolyogva. Akaratlanul is, de leesett az állam.*
~ Neeem.. ez lehetetlen~
- Hogy mondtad?-* Kérdeztem vissza értetlenül.*
- Jól hallottad. Én is valami hasonló arcot vághattam, amikor megtudtam az elsőnél, hogy apa leszek. De ez a lurkó már a harmadik lesz, szóval..-* Hagyta lebegni a mondat végét. Kétségbeesetten nagy levegőt vettem és körbenéztem. Az utca tele volt emberekkel.*
- Őm.. gratulálok. Nektek. A. Babához.-* Tagoltam a mondatot, és egy hírtelen mozdulattal elindultam az utca másik irányába...*

Inkább a kívülálló szerepét választottam most. Nem volt sok közöm a lány családi életéhez, szóval némán álltam és figyeltem. A férfi viselkedése amúgy is ezt sugározta felém. Viszont ahogy álltam, arra lettem figyelmes, hogy Heily hátrál... nekem. Késő volt, nem tudtam kilépni az útból. Szóval maradt a támasztó szerep. Érdekes mód nem is akartam. Jólesett, hogy a nálam majd egy fejjel alacsonyabb lány nekem dőlt. Kellemes melegséget éreztem, a világért se léptem volna félre. Heily még a kezemet is megfogta. Nofene, mi van itt? Mondjuk kesztyűben kezet fogni nem pont a legillendőbb dolog, de hát istenkém, ez van. Már csak azért se léptem félre, mert akkor valószínűleg Heily szépet esik a hátsófelére. Szóval így álltam és hallgattam őket. Hoppá, harmadik gyerek? Mit ne mondjak, szapora egy család. Már éppen nyitottam a számat, hogy gratuláljak neki, amikor arra lettem figyelmes, hogy Heily megindult... és mivel fogta a kezem, húzott maga után.
- Minden jót! - kiáltottam vissza még a házaspárnak, majd arra koncentrálta, hogy nehogy elessek a nagy vontatás közepette.
Hova is mentünk egyáltalán? Nem tudom, én csak arra koncentráltam, hogy kikerülgessem a földön levő bukkanókat, elvégre kedves városvezetésnek nem fűlött a foga a kátyúzáshoz. Egy darabig még jópofa volt, hogy így megyünk... de amikor kis híján így nagy elmélyülten már a harmadik embernek húzott neki, határozottan megtorpantam, erre késztetve a lányt is.
- Khm... hova is tartunk? - kérdeztem.

* Megtorpantam, amikor valaki hatalmas erővel visszahúzott a kezemnél fogva. Majd amikor megálltam és felnéztem ki az illető kicsit kényelmetlenül éreztem magam.*
~ Hupszika, ezt elfelejtettem..~
- Izé... ne haragudj.-* Néztem a szemeibe és megköszörültem a torkomat. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magamat, de nem akartam az utca kellős közepén mindenki előtt jelenetet rendezni. Inkább csak körbenéztem, amíg meg nem pillantottam egy sötét sikátor szerű valamit.*
~ Bingó!~
*Lassan elkezdtem a sötét sikátorba húzni és amikor odaértünk szembefordultam vele, megint.*
- Sajnálom, hogy magammal hurcoltalak, nem akartam..- *Motyogtam idegesen és igyekeztem a szemébe nézni és nem sírni. De nem jött össze. Elengedtem a kezét, majd hátra fordultam, így hátal neki. Arcomon a könnyek lassan folydogáltak lefele. Nem tudtam elképzelni, hogy.. ennyi minden történt, amíg nem találkoztam velük. Hiszen.. olyanok voltak, mintha nem is tűntem volna el..*
- Istenem..- * Nyögtem fel és próbáltam eltüntetni a könnyeimet. Mikor úgy gondoltam, hogy már mindet felitattam szembefordultam Andrew-al, aztán tekintetemet azokba a barna szemekbe temettem.*
- Ne haragudj, nem akartalak magammal vonszolni..-* Suttogtam és igyekeztem nyugodt hangon beszélni, bár így is érződött, hogy feldűlt vagyok, valamint megint megéreztem a nedvességet az arcomon, amik minden bizonnyal a könnyeim voltak.*
~ A francba..~

//aláfestő zene: [You must be registered and logged in to see this link.]

Csendben álltam a lány előtt, ahogy lenéztem rá. Igen, lenéztem rá, magasabb voltam nála. De... valahogy most jóval nagyobbnak éreztem magam mellette. Nem, nem azért, mert nőttem volna. Valahogy, mint ha összement volna. A baj pedig az volt, hogy én már láttam hasonló állapotban. Láttam, milyen az, ha szomorú, ideges, ezek pedig lesújtják őt. Most valahogy hasonló helyzetben láttam őt. Azzal a különbséggel, hogy nem kuporodott össze. De valamiért számomra már ez is eléggé szomorú volt. Nem szerettem, ha szomorúak körülöttem az emberek. Még ha tudtam is, hogy ez bizony hozzájárul a mindennapi emberi élethez. Szerettem, ha mosolyognak körülöttem az emberek, még ha nem felhőtlenül is, de ott a mosoly az arcon. Mert a szomorúság az olyan, mint a kénsav. Maró érzéssel tölti el azt is, aki nézi. Még ha ő maga nem is szomorú, szépen lassan az érzés beszivárog, átmarja az addigi állapotot, hogy aztán önmagát tuszkolja bele az üres térbe. Olyan ez, mint egy féreg, mindenhová be akar jutni, csak hogy kárt tegyen. Igen tudom, meddő kívánság mindenkit csak boldognak látni. Az ilyen dolgok olyanok, melyek nem segítik az ember fejlődését, visszavetik. De... ennek ellenére, nem szerettem, ha szomorúak az emberek. Szóval most én is ilyen szomorkás tekintettel néztem az előttem állóra. Ha jobban belegondolok, hogy pár perce még vígan mosolygott, nevetett, kissé olyan volt, mint a napsugár. Most meg... igazából rá se akartam ismerni. Ez valóban Heily lenne? Oké, én nem mondhatom el magamról, hogy ismerem őt évek óta. De mégis: ő az?

Nem tudtam tovább állni, mint egy sült hal. Lassan odaléptem a lány elé, közvetlenül... kinyúltam felé... majd odahúztam magamhoz, ahogy megöleltem. Nem hétköznapi ölelés volt ez. A tőlem telhető legtöbb jobbító érzést igyekeztem továbbítani neki. Örömöt, vigaszt, együttérzést... bármit, ami segíthet neki. Szerettem volna újra mosolyogni látni, nevetni, mint nemrég. Valahogy azt a változatot éreztem a valódi Heilynek. Igen, mindkettő ő volt. Ezt nekem nem kellett magyarázni. Nagyon jól tudtam, milyen sok arca van az emberi lényeknek. De, van egy felük, amely kiemelkedik mindegyik közül. Én pedig azt a felét éreztem igazinak. Talán rosszul gondoltam, talán nem voltam jó emberismerő. De én így gondoltam. Nem, ez nem önkényesség. Csupán vélemény. Én pedig csak segíteni akartam most. Se több, se kevesebb nem állt a szándékom mögött. Se több, se kevesebb. Egyik kezemmel betámasztottam a lány tarkóját, míg a másikkal nyugtatóan simogattam a hátát. Igazából nem is értettem, miért törődök ennyire vele. Pár órával ezelőttig azt se tudtam, hogy a világon van. Mégis... úgy viselkedtem vele, mint akit már régóta ismerek. Mint ha annak idején összefutottunk volna Disney Land-en vagy tudom is én. Egy szó mint száz, megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy mire fel ez a törődés. Bár lehet, hogy csak a jószándék vezérelt és semmi több. Magamat ismerve, talán ez lehetett a legjobb magyarázat a tetteimre. Egyszerű, lélekből jövő segíteni akarás. Akkor ott ez tűnt a legjobb magyarázat a tetteimre. Ez volt az szerintem, ami ezt mondatta velem:
- Semmi baj, Heily. Minden rendben van.

* Csendben álltam. A képek újra és újra leperegtek előttem, de nem tudtam őket értelmezni. Nem tudtam elhinni, hogy elfelejtettek, hogy... hogy már nem is érdekeltem őket. Persze.. én szöktem el akkor. Én szakítottam velük meg mindent, de.. mindig reméltem, hogy egyszer majd újra látom őket. Milyen ostoba dolog.*
~Mit is képzeltem.. hogy majd tíz év múlva még mindig engem kerestetnek?~
* Csendben gondolkoztam és hagytam, hogy arcomon had folyjanak a könnyem. Nem érdekelt semmi és senki. Muszáj volt kiadnom magamból. És bár utáltam mások előtt sírni, most még sem okozott gondot. Most valahogy.. érezte.. hogy fogalmam sincs mit éreztem, de ne is érdekelt. Fájt, minden gondolat, minden szó, amit Sam miatt éreztem és bár rá voltam dühös.. magamra kellett volna dühösnek lennem, hogy akkor megtettem azt.. csupán azért mert más voltam...
Míg magamban ezek a gondolatok.. hangok peregtek éreztem, hogy Andrew engem figyel. Éreztem a tekintetét magamon.. Éppen már mondani akartam valamit, mikor hirtelen megéreztem, hogy megölelnek. Sose esett még ilyen jól senki érintése és akármennyire össze voltam most törve olyan jól esett. Aztán amikor a két két érintését is megéreztem a hátamon és a tarkómon minden erőfeszítésem felhagyott és kétségbeesetten bújtam a kezek közé.. Az Ő kezei közé. Halkan nyeltem könnyeimet és igyekeztem nem hangosan zokogni, de olyan piszok nehéz volt. A szavai és a hangja kissé megnyugtatott, de még így is... szörnyen éreztem magamat. Kezeimet a dereka köré fontam és úgy szorítottam magamhoz finoman. Illata teljesen körülölelt és ez is nyugtató hatást keltett bennem.*
- Sajnálom....-* Suttogtam elcsukló hangon és szemeimet lehunyva öleltem Őt...*

Jódarabig eltartott, míg álltunk ott az amúgy sötét sikátorban. Mit ne mondjak, talán külső szemlélőnek eléggé furcsa látvány lehetett. De érdekelt? Nemigazán. Most csak arra koncentráltam, hogy a lány rendbe jöjjön. Éreztem, ahogy zokog a karjaim között, nekem pedig lassan kezdett nedvesedni a pulóverem. De nem zavart, beszívja az anyag. Csak simogattam lágyan a hátát, míg éreztem, hogy megeredt a tűzcsap és jön belőle a víz.
- Sss, ne beszélj. Csak add ki, amit ki kell.
Nem is szóltam többet azzal, csak vártam, hogy megkönnyebbüljön a lány. Sokkal könnyebb lesz így neki, könnyebben is fog tudni aludni. Szóval így álltunk még jópár percig, míg éreztem, hogy már száradófélben van a felsőm. A vállai még rázkódtak, szóval vártam még. De aztán szépen lassan elhúzódtam tőle. Nyomtam egy puszit a homlokára, majd elhúzódtam és mosolyogva néztem rá. Majd megnoszogattam kicsit, hogy menjünk, mert az egyik kuka tövében üldögélő csöves eléggé nézett minket.

Kicsit csendben teltek az elkövetkezendő percek, míg sétáltunk. Hogy hova, azt igazából nem tudtam megmondani. Én csak mentem a lány mellett, hogy ne legyen egyedül. Viszont ahogy sétáltam, lassan eszembe jutott valami.
- Figyelj csak, nincs kedved moziba menni?
Eszembe jutott ugyanis, hogy voltaképpen egy vígjátékot akartam megnézni. Talán kellemes felüdülés lehetne neki, ha már egy ilyen napon vagyunk túl.
- Mármint... tudod, az előbbi telefon. Peter nem ér rá, szóval megüresedett egy hely.
Mondjuk magyarázgathattam akárhogyan, hogy igazából csak azt akarom, hogy ne menjen kárba a jegy, egy gondolat azért átfutott az agyamon: most én tényleg elhívtam randizni? Hááát... nagyon úgy tűnik.

*Csak csendben öleltem Andrew-t és valahogy egyre jobban megnyugodtam. Számomra olyan megnyugtató volt ott a közelében. Egy ideig csak sírtam és hagytam, hogy a kezei a hátamon barangoljanak, majd mikor lassan a könnyeim elfogytak megtöröltem a szememet, majd felnéztem a szemébe. Nem láttam semmi mást, csak együttérzést, és valami olyan csillogást, amit még soha, senki szemében nem láttam. Hirtelen nem tudtam mit is mondjak, hiszen, mi van ha pont olyan szerencsétlen vagyok, hogy jól elrontom ezt a pillanatot? Amikor homlokon csókolt először megállta a szívem egy pillanatra, aztán a gyomromba a pillangók egyre gyorsabban kezdtek röpködni. Így hát jobbnak láttam, ha csendben maradok. Mikor meghallottam a kérdését felvontam a szemöldökömet.*
~ Csak nem éppen most hívtak randira?~
- Én… miért is ne?- * Mosolyogtam Andrew-ra halványan, majd kérdő tekintettel néztem fel rá, de továbbra se engedtem el a derekát. Volt valami megnyugtató az ölelésében. Éreztem magamon a teste melegét, az illatát, ami teljességgel megőrjített és a belőle kiáradó meleget, ami szintén nagyon jó érzéssel töltött el.*
- Szívesen elmegyek veled.- * Suttogtam és gyönyörű szemeibe vesztem. Nem bírtam elszakadni tőle, és ez nálam iszonyatosan furcsa volt. Óvatosan felcsúsztattam a karján a kezét, majd a vállán és így haladtam a nyakáig. Amikor odaértem finoman a hüvelykujjammal megcirógattam az arcát.*
- Köszönök.. mindent.- * Motyogtam továbbra is a szemébe nézve.*

Szóval csak akartam volna menni, de ezek szerint a tudatom magától továbbgondolta, mert még mindig ölelkezve álltam Heilyvel a sikátorban. Tudat alatt menekülni akartam vajon? Neeem, nem voltam az a fajta, aki olyan könnyen elrohan. Sőt, szívesen is voltam most itt. A lány zöld szemei zafírként ragyogtak rám. Volt valami, ami miatt elvesztem azokban a gyönyörű szemekben. Még ha a nyakam kezdett is beállni a lefelé nézéstől. Viszonoztam a lány halvány mosolyát, amikor beleegyezett az indítványomba. Nem gondoltam volna, hogy belemegy, elvégre csak úgy kibukott belőle a kérdés. Ahhoz képest eléggé jól sült el, mondhatom. Nagyon is. Aztán... éreztem, ahogy megérinti az arcomat a keze. Kesztyű volt rajta, de mégis, mint ha sugározta volna felém a kellemes melegséget a kacsója. Olyan jó érzés volt, sosem tapasztaltam ilyen melegséget.
- Számíthatsz rám, Heily - mosolyogtam.
Furcsán éreztem magam, furcsán kellemesen. Közben érdekes gondolatok is kavarogtak a fejemben. Néhány eléggé radikális volt. Legszívesebben fogtam volna a lányt és...

Lehámoztam magamról Heilyt. Nem, nem löktem el magamtól. A lehető legfinomabb mozdulatokkal lefejtettem magamról a kezeit. Deee... igazából én se akartam elszakadni tőle. Ezért... megfogtam azt a kezét, amivel nemrég még végigsimított az arcomon.
- Menjünk. Rádfér a pihenés - mosolyogtam rá, ahogy indítványoztam az indulást.
Ám továbbra sem engedtem el a lány kezét, szóval ha elindulunk, akkor kéz a kézben fogunk sétálni... már ha a lány nem tesz valamit ez ellen, de én nem fogom magamtól elengedni, az fix.

* Szavai hallatán valami különös nyugodtság lett úrrá rajtam. Nagyot sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy valami felcsillan a szemébe egy percre teljesen lefagytam.*
~ Óh istenem.. csak nem?!...~
* Ám a kép, hogy talán megcsókol azonnal k is rebbent a fejemből, amikor megéreztem, hogy finoman eltolt magáról. Bár fogalmam sincs, hogy miért, egy kicsit.. szomorú voltam amiatt, hogy nem csókolhattam meg, bár nemigazán értettem, hogy miért. Hiszen.. alig ismertem Andrew-t és.. ami Logan-el is történt nálam.. Ez az egész nagyon zavaros volt, de valami még mindig azt súgta nekem, hogy maradjak Andy-vel.*
- Köszönöm.-* Suttogtam neki, majd amikor megfogta a kezemet ismét az a bizsergés tört rám, ami megmagyarázhatatlan okok miatt még sose lett úrrá rajtam, na de hát kit érdekel? Engem nem..
Kellemes volt Andy mellett lenni. Valahogy.. különös és még is.. nyugodt. Nem olyan, mint általában lenni szokott. Egy pillanatra lenéztem összekulcsolt kezünkre, majd egy idő után az én kezemre néztem. Még mindig rajta volt a kesztyű ami egy kicsit beteg dolognak tűnt a szememben, mivel már lassacskán nyár volt.*
- Igen, azt hiszem, az most nem jönne rosszul.- * Válaszoltam röviden, majd tekintetemet ismét az övébe szegeztem és lassan elindultam mellette, persze a kezét egy pillanatra se engedtem el.. Olyan jó érzés volt a fenébe is!*
- Kérdezhetek valamit?-* Szólaltam meg egy kis idő útrán, mikor ismét kiértünk az utcára és már a járdán haladtunk a tömegben.*
- Bér ez egy elég indiszkrét kérdés.. és bevallom, engem is meglep, hogy ilyen fogalmazódott bennem, de szeretném tudni.. és lehet hogy most azt hiszed, hogy én ilyen minden lében kanál nő vagyok, de nem, csak.. szeretem tudni a dolgokat.. tudod, hogy ne essen félre értés, mert ha megtörténne.. akkor..-* Hadartam gyorsan és alig-alig vettem közben levegőt, de mindenképpen tudnom kellett...*

Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy most hibát követtem el. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, de így éreztem. Ez pedig eléggé frusztrált. Kissé sajgott a szívem, ami még tovább növelte a kérdőjelet a fejemben. Mi a franc bajom van? Ah, talán el kellene mennem pszichológushoz. Bár... eddig ilyen jellegű bajaim még nem voltak. Mégis, minél több lépést tettem meg, annál inkább éreztem magamban ezt a dolgot. Fájt valami bent, nagyon is. Mély levegőket vettem, hátha mulasztja, de aztán sehogy se akart összejönni. Ezután megpróbáltam valami másra koncentrálni. Ez be is vált, csökkent az érzet. De nem múlt el. Ott maradt sajgó ismertetőként, hogy el ne felejtsem még csak véletlenül se. Hogy a manóba is felejthetném el, ha egyszer nem tudom, hogy miért volt? Az olyan általában elkapja az embert és foglalkoztatja.

Aztán Heily megszólított. Már messze magunk mögött tudtuk a sikátort, ahol ölelkeztünk. Kissé körbenéztem... izé, hol is vagyunk? Manhattan ez még egyáltalán? Igen, az egyik tábla szerint igen. Hol is vagyunk? Baker Street? Van ilyen is, jé? Na mindegy, inkább figyeltem a mellettem sétáló lányra. Hm... még mindig fogom a kezét, a jelek szerint nincs ellenére. A szívem ettől valamiért igencsak dobogni kezdett. Naszép, a végén tényleg orvoshoz kell mennem.
- Persze, kérdezz csak.
Aztán Heilynek volt egy eszmefuttatása, amin nem tudtam nem mosolyogni. Kicsit olyan volt, mint az egyik sorozatban a főhős, amikor magyaráz. Mindenesetre végighallgattam, közben pedig igyekeztem nem furcsáló tekintetet vetni rá, hogy most mégis mi van.
- Na most már főleg kérdezz, mert kíváncsi vagyok - mosolygok rá derűsen.
Belenézek én is a szemeibe. Még mindig látom azt az érdekes csillogást a lány tekintetében. Volt valami Heilyben... valami... mágnesként vonzó tényező... ami éppenséggel engem akart nagyon közel vonzani.

* Egy ideig csak vacilláltam, hogy még is hogyan tegyen fel ezt a hülye kérdést, de basszus, saját magamat hoztam ilyen helyzetbe, így hát kéntelen vagyok magyarázatot adni erre az igencsak furcsa viselkedésre.*
- Nos.. szóval.. izé.. nem tudom... csak nem szeretném, ha a barátnőd kiakadna, hogy nem sietsz haza. Szóval, ha menned kell szólj, rendben?- * Kérdeztem és bár nem pontosan ezt akartam kérdezni, magamban adtam saját magamnak egy pacsit, mivel így is ki tudtam deríteni azt, amit akartam. És bár nem volt tőlem szép dolog, szerettem volna tudni, hogy mi is a helyzet. Mivel..*
~ Igen.. úristen, nagyon kedvelem Andrew-t...~
* Gondolataim rám ijesztettek egy kicsit, de aztán hamar meg is nyugodtam. Hiszen attól, hogy én így érzek semmi nem változik meg. Míg csendben lépkedtem mellette és arra vártam, hogy válaszoljon az összekulcsolt kezünkre tévedtem a szemem. És akárhányszor próbáltam nem oda nézni, mindig oda néztem. Olyan furcsa volt, hogy bárki is hozzám mer nyúlni. Persze, Logan után történtek miatt már nem voltam teljesen ismeretlen minden téren, de az inkább volt egy gyors kirohanás, mint sem érzéki csók. És bár igyekeztem nem törődni azokkal a dolgokkal, amik ott fent történtek a lakásomon, a viszonyítási kép ott lebegett a szemem előtt. És bár nem tudom miért éreztem magam csalódottan, - amikor Andrew nem csókolt meg,- úgy éreztem, hogy inkább epekedek olyan valamiért, amit nem kaphatok meg, mint sem olyanért, ami az ölembe eshet, amikor csak akarom.
Gondolatmenetemből a telefonom csörgése szakított ki.*
- Ne haragudj.-* néztem rá bocsánatkérőn, majd előkotortam a táskámból a kis készüléket és felvettem.*
- Igen?-* Szóltam bele. Eleinte csak néma csend honolt a készülék másik végén.*
- Haló?-* Szóltam bele másodjára is kicsit ingerültebben.*
- Heily? Te vagy az?-* Kérdezte Mary. A lány hangja remegett és hallani lehetett, hogy a sírás fojtogatja.*
- Mary! Igen én vagyok. Merre jártál?-* Kérdeztem idegesen és összevont szemöldökkel.*
- Heily, olyan hülye vagyok...-* Kezdett zokogni a telefonba.*
~ Óh ne.. ne.. ne...~
- Mi történt Mary? Mondj már valamit, az isten szerelmére!-* Kértem most már én is félve Fogalmam sem volt, hogy mi történt a lánnyal.*
- David.... szakított ma velem délután.-* Zokogta a telefonba. Amikor meghallottam a választ eleinte megnyugodtam, aztán iszonyatosan dühös lettem, de igyekeztem nem a lányon leverni.*
- Oh, Mary. Már azt hittem, valami komolyabb a baj, hogy esetleg elraboltak, megsérültél, vagy ilyen. A szívbajt hoztad rám.-* Mondtam csilingelő hangon, majd mély levegőt vettem.*
- Nézd, Mary. Ha David ennyire agyalágyult, nem tehetsz semmit. Figyelj! Gyere át este, amikor úgy érzed épségben átérsz hozzám, rendben?- * Kérdeztem, majd a lány válasza után letettem a telefont.*
- Ne haragudj!-* Néztem Andy szemeibe és ismét elfogott az a keserű érzés, ami akkor, amikor egymással szemben álltunk és ölelkeztünk.*

Sétáltunk, sétáltunk, én meg vártam a kérdést. Ahogy ránéztem a mellettem sétáló leányzóra, láttam rajta, hogy eléggé fogalmazgatja magában a kérdést. Én csak vártam, szépen, türelmesen, hogy feltegye az ominózus kérdést. Minél tovább húzta az időt, én annál kíváncsibb lettem. Jaj, Heily, ne cifrázd már! Végy mély levegőt és állj elő vele, ennél több nem igazán kell most. Semmi gond nem lesz, nem harapok. Legalább is... nem tudok róla, hogy lenne kannibál hajlamom. Aztán végül előjött a kérdés... nekem pedig többször újra és újra le kellett játszanom a fejemben, hogy megértsem, most ebben mi volt a kompromitáló. Néztem is egy nagyot Heily kérdésén ezt követően. Mivan?! Jesszusom! Állapították már meg rólam, hogy nem nézek ki rosszul, de azért a barátnőt ez nem feltételezi egyenes vonalúan. De aztán csak elnézően mosolyogtam a lányra.
- Ó, nyugalom. Ráérek. Barátnő híján azzal töltöm a napomat, akivel jól érzem magam.
Utána derűsen néztem előre, nem is sejtve, hogy milyen információkat adtam a lány kezébe. Nem, ezek közül nem az volt a számottevő, hogy egyedülálló vagyok. Sokkal inkább az, hogy történt egy kis színvallás benne. Mert igen, nagyon jól éreztem magam a társaságában. Tény, hogy kissé hullámvölgyes a nap, mióta kijöttünk az egyetemről, de ez az alapállapoton aligha változtat. Szerettem a társaságában lenni. Pedig alig ismertem. Volt valami a megjelenésében, ami ezt gondoltatta vele. A kis, alacsony leányzó határozottan kezdett foglalkoztatni engem... kezdett? Inkább foglalkoztat.

- Csak nyugodtan - bólintottam.
Úgy tűnik, ez egy ilyen nap, sok a telefon. Tovább ballagtunk, miközben Heily intézte a telefonhívást. Csendben hallgattam, persze nem lépve bele az intimszférájába. Szóval igyekeztem úgy tenni, mint ha nagyon érdekes lenne az egyik cégér. Jé, közben elmentünk a mozi mellett is. Na majd holnap ide lesz a menet. Közben Heily lezavarta a telefont. Újra ránéztem és láttam rajta, hogy gyülekeznek a feje felett a fekete felhők.
- Minden rendben? - kérdeztem.
Közben kicsit megszorítottam a kezét. Nem, nem nagyon, kicsit. A kezem eléggé erős tud lenni néha napján, nem akartam elroppantani a kezét. Csupán bátorító gesztus volt.

*Miután megkaptam a választ valamiért nagy kő esett le a szívemről. Persze Mary még mindig nagyon megijesztett, de kezdett alábbhagyni a dühös és a félelmem. Aztán csendben ballagtunk tovább Andrew-al, mindaddig, amíg meg nem kérdezte, hogy minden rendben van-e. Megtorpantam, majd szembefordultam vele.*
- Igen, minden rendben.- * Válaszoltam a szemeibe nézve, majd egyik kezemmel, - amelyikkel nem az ő kezét fogtam,- finoman megsimogattam az arcát. Az érintése olyan puha volt, és olyan meleg volt a bőre, hogy olyan nehezen sikerült legyűrnöm a bennem lakozó kísértést, hogy megcsókoljam, hogy valami iszonyat. Legszívesebben belebújtam volna a kezei közé, hogy ne essen semmi bajom. Érezni akartam az illatát magamon, érezni a leheletét a nyakamon, aztán megcsókolni, lassan, finoman kipuhatolózva minden egyes kis részt az arcát, a szájában és a testén. Ahogy a képek lassan bevillantak róla.. aztán rólunk hirtelen alig kaptam levegőt és kétségbeesetten szerettem volna megcsókolni.*
- Hogy.. hogy csinálod ezt?-* Kérdeztem suttogva és finoman felcsúsztattam kezemet a hajába. Aztán végig futtattam hátul a tarkójához. Finoman közelebb húztam magamhoz, lábujjhegyre álltam, és már majdnem összeértek ajkaink, mikor ismét megszólalt egy telefon.*
~ Óh könyörgöm, muszáj?~
* Zihálva elhúzódtam tőle, majd ismét felemeltem a ketyerét és felvettem.*
- Igen?-* Szóltam bele kicsit elbicsakló hangon. Egy ideig csend honolt, mint az előbb, mikor Mary hívott, majd aztán megszólalt.*
- Szia Húgi. Én vagyok az, Sam..-* Kaptam választ hirtelen. Eleinte nem tudtam mit mondani, aztán Andy-re néztem.*
- Nézd Sam, most nem érek rá, éppen más valakivel vagyok elfoglalva.-* Néztem a mellettem álló férfira és megszorítottam finoman a kezét, ahogy ő az előbb.*
- Oh, megzavartam valamit?-* Tette fel a kérdést.*
~ Igen meg!~
*Akartam válaszolni, de jobbnak láttam, ha nyugodt maradok.*
- Nem, de most nem érek rá. Majd felhívlak. Szia!.-* Azzal letettem a telefont és kikapcsoltam a készüléket. Ezek után ismét visszanéztem a fiúra és vártam, hogy valamit reagáljon.*

A dolgok begyorsultak, egyik pillanatról a másikra. Alighogy megérkeztünk egy termetes lakóház előtt levő járdán - amúgy a Nap már eléggé ment lefelé ekkor, amikor Heily szembefordult velem. Újra elkövettem azt a ,,hibát", hogy belenéztem azokba a szép zöld szemekbe. ,,Hiba"... egy frászt az, jó volt újra szemtől szembe találkozni a zöld íriszekkel. Volt valami azokban a szemekben... valami... csalogató, hívogató érzés, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Mondjuk, akartam én egyáltalán ellenállni? Hülyén fog hangzani, de az érzés ott volt bennem. Éveken át visszatartottam magam a másik nemmel szemben, csak azért, mert meg akartam őket védeni attól, ami vagyok: a mutáns énemtől. Úgy, hogy egyik pillanatról a másikra időzített bomba lehet a tudatom. Nem akartam kitenni senkit ennek, hogy elveszítsem a fejemet a közelében. De most... most rés támadt a pajzson. Alig vettem észre, hogy lassan közelebb húzódtunk egymáshoz. Megint az arcomon éreztem az érintését. Tűzbe hozott, éreztem, hogy egyre jobban veri a szívem a bordáimat. Most már nem segített az a valami, amivel lehámoztam magamról a lányt pár perccel ezelőtt. Most már elébe akartam menni, minden sejtem ezt súgta nekem.
- Ezt én is kérdezhetném... tőled.
Most már értem, miért éreztem hibának valamit nemrég. Igen, nagyon is tudtam. Hiszen én...

A telefon megszakított minket. Heily húzódott volna, de nem hagytam. Elakadt a derekára font karokban, nem tudott elég messzire menni, hogy eltávolodjon vészesen. Hallgattam, ahogy hamar letudja a telefont és lenyomja... és abban a pillanatban vissza is húztam magamhoz.
- Hol is hagytuk abba?
Szépen lassan ugyan olyan közel voltunk egymáshoz, mint nemrég. Csak most én hajoltam kissé előrébb, hogy ne kelljen ágaskodnia. A szívem még vadabban vert, de a kezdeményezés már az én kezemben volt. Nem menekülsz kedves... mert már én se menekülök előled. A távolság nagyon kicsi volt, forró leheletünk égette a másik ajkát. Már nem volt visszaút... mert nem akartam, hogy legyen. Összeszedtem minden bátorságomat aztán. Kissé előre döntöttem a fejemet... hogy aztán az ajkaink egymást érhessék és egyesülhessenek. Azonnal éreztem a lány ajkainak édes ízét, mely számomra felbecsülhetetlen, semmi máshoz nem fogható volt.

*Kérdő tekintettel néztem Andrew-ra, miután letettem a telefont. Még mindig a derekamon éreztem a kezét, ami kicsit meglepett. Ahogy visszaemlékeztem a dolgokra.. nem rémlett, hogy mikor is húzott volna magához. De nem is fontos. Közvetlenül egymás előtt álltunk. Éreztem, ahogy levegőt vesz, éreztem, ahogy a szíve dobog, éreztem minden egyes mozdulatát és ez kellemes bizsergéssel töltött el. A kérdésén elmosolyodtam, majd amikor válaszolni szerettem volna rá, egyre közelebb jött. Láttam, hogy ajkai vészesen közel kerültek az enyémhez, ahogy egyre lejjebb hajolt, hogy elérjen valamit.. Aztán megtörtént. Ajkai az enyémre tapadtak, forrón, érzékien. Szívem kihagyott egy ütemet, majd újra dobogni kezdett, de olyan hevesen, hogy azt hittem menten kiszakad a mellkasomból. Aztán csak csókolt és csókolt. Puha ajkai édesek voltak, akár a méz és olyan puhák, hogy beléjük vesztem. Kezeimet lassan felcsúsztattam a hátán a tarkójáig, és úgy húztam magamhoz közelebb. Nem akartam, hogy eltávolodjon. Egy percre sem. Olyan finom puha volt az érintése, a csókja, mindene. Az illata ott lebegett körülöttem, és nem akartam tőle elszakadni.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk összeölelkezve, egymást csókolva, de hogy öt percet az biztos. Finoman még egy utolsó érzéki csókot ejtettem ajkaira, majd elhúzódtam és felnéztem a szemébe. Láttam benne a csillogást, valami olyanfajta csillogást, amit még soha nem láttam senki szemében.*
- Hűha..-* Suttogtam és megsimogattam az arcát. Többet nem tudtam mondani. Valahogy teljesen le voltan sokkolva, persze jó értelemben. Finoman a mellkasára döntöttem a fejemet és lehunytam a szemeimet. Nagyokat lélegeztem, és közben próbáltam elraktározni az agyamban, hogy milyen jó is az illata.*
~ Kedvelem, igen határozottan kedvelem, bár nagyon sokat nem tudok róla.~
* Csendben gondolkodtam. Nem akartam, hogy ez a tökélete pillanat értékét vessze, hogy hirtelen minden eldőljön, akár egy kártya vár, ha a szél felborítja a lapokat.*

A méz se érhetett fel azzal az édességgel, amit én most éreztem. Egyszerűen annyira magával ragadó és kellemes, hogy azt nem lehet leírni. Csak élvezni. Ó, nagyon is. Kezeim a lány hátán, ahogy tartották, nehogy elmenjen. De éreztem, ő se akar. Mindketten élveztük az első csókot, ahogy egy kis vehemencia is megjelent idővel. Nem, nem akartam megenni őt, mert akkor biztosan nem lehet részem megint az ajkai játékában. Az évek óta elfojtott vágyak viszont kissé felszínre törtek, ahogy kissé bevadult a csók. De aztán hamar észhez tértem és újra inkább az érzékiség volt a központban. Viszont mint minden ezen a világon, hamarosan ennek is vége lett. Rövidnek éreztem, de nem lehet túlzásba vinni. Főleg úgy nem, hogy már éreztem egy kis légszomjat itt a nagy egymásnak feszülésben. Lenéztem a lány zöld íriszeibe, ahogyan boldogan visszamosolyogtam rá. Boldog voltam, annyira, mint még soha. Pedig ha belegondolok, hogy alig találkoztunk néhány órája és már... már megcsókoltuk egymást. Valamiért viszont egyre távolabbinak tűnt az emléke ennek.

Heily odabújt hozzám, ahogy én magamhoz öleltem, egyik kezemmel simogatva a hátát, másikkal a derekát ölelve. Maradj még, kérlek. Csak egy kicsit, hogy minél lassabb legyen az elválás. Arcomon még mindig ott volt az a tán kissé bamba mosoly, de nem zavart. Meg amúgy is, nem azon van most a hangsúly. Ha valaki azt mondta volna nekem reggel, hogy ma találok egy lányt, akit megszeretek, valószínűleg körbenevetem... aztán utólag felhívom és javaslom neki a jós szakmát. Annyi kérdésem lett volna a lányhoz... de tényleg. Főleg az, hogy ki ő és hol volt eddig az életemből. De aztán csak egyetlen dolog jött ki a torkomon a nagy pillanat után. A magasságomból adódóan megpusziltam Heily feje búbját, majd utána előre döntöttem a fejemet, hogy bele tudjak suttogni a fülébe.
- Szeretlek.

*Csak szorosan hozzásimultam Andy-hez. Valahogy nem akartam elengedni, és ahogy éreztem, hogy a kezei a testemen vannak, volt egy olyan érzésem, hogy ő sem akarja, hogy eltávolodjak. És ez megnyugtatott és egyben nagyon boldoggá tett. Aztán megéreztem, ahogy megpuszilja a fejemet, majd a füleimnél éreztem meleg leheletét. Aztán ami ezek után történt leírhatatlan volt számomra.
Az az egy szó, olyan mélységeges megérintett, hogy hirtelen nem tudtam mi mondani.*
- Én...- * Kezdtem, aztán becsuktam a számat, és csendben Andrew-ra néztem. Rámosolyogtam, majd megsimogattam az arcát és egy újabb puha csókot leheltem akaira.*
- Nagyon kedvellek téged.-* Vallottam be, de nem tudtam kinyögni azt, hogy "szeretlek". Még annyira gyorsan történt minden. Alig tudtam róla valamit, és így.. nemigazán tudtam, hogy mit is érzek pontosan. Persze abban biztos voltam, hogy nagyon kedvelem Andrew-t, de hogy szeretem-e? Nem tudtam. Sose álltam közel egy férfihoz. Főleg nem ilyen közel és főleg nem egy olyan férfihoz, aki nem a bátyáim egyike volt. És most ez így hirtelen.. Először az egyetemi incidens, aztán Sam megjelenése, aztán Mary telefonja. Az egésztől megfájdult a fejem, és legszívesebben sikítottam volna a sok dolog miatt.*
- Meg akarlak ismerni.-* Szalad ki a számon és ismét belenéztem a szemeibe. Olyan szépek voltak azok a szemek. A fenébe! Lassan lábujjhegyre álltam és megint megcsókoltam. Nem tudtam betelni azokkal az érzéki és finom ajkakkal. Szinte azért sóvárogtak, hogy éjjel-nappal csókolják őket. Nem értettem, hogy miért nem találta még meg egy nő sem magának. Hiszen benne minden megvan, ami kell.
Így minden érzést bevetve csókoltam, hosszan és szenvedélyesen.*

Kicsit hamar mondtam ki azt, amit mondtam. Elvégre, most tényleg, mit tudok róla? Kedves, aranyos, alacsonyabb nálam és a jelek szerint érez valamit irántam. Legalább is a reakciójából ezt vettem le. De amúgy ez nagyon kevés. Úgy képzeltem el az első, hasonló állapotot, hogy gyertyafényes vacsora, ismerkedés, séta a tengerparton, sok nevetés és aztán... na erre gyakorlatilag pár órán belül már egymást csókolgattuk, én pedig kimondtam, amit kimondtam. Szépen felfordultak a tervezgetések... na várjunk, nem is tervezgettem, hiszen nem igen foglalkoztam ezzel. Vagy igen? Talán tudat alatt. De a lényeg a lényeg, kimondtam az sz betűs szót. Utólag vertem volna a fejemet a falba miatta? Nem mondanám. Éreztem a karjaimban levő reakcióján, hogy tetszett neki, amit mondtam. Az nem zavart különösebben, hogy Heily nem mondta ki. Idő kell mindkettőnknek, hogy tisztán lássuk, mi fog ebből kisülni hosszútávon.

Csak egyetérteni tudtam Heily ötletével, de helyeselni nem volt időm, mert szinte egyből befogta a számat a nyelvéve. Mit volt mit tenni, viszonoztam, ahogy, ha lehetséges, még közelebb vontam a kedves lányt. A csók lassan kezdődött, de éreztem, ahogy lassan telt az idő, úgy lett egyre vadabb, egyre szenvedélyesebb. Mindketten beleadtunk mindent a csókba, ezzel is megmutatva, mit érzünk a másik iránt. Nem kellettek most a szavak, elég volt a nyelvek játéka is, hogy kifejezzük a kapcsolatot. Egyre jobban elvesztem a puha ajkak között, ahogy egyre jobban mohóságot kezdtem érezni. Valami odabent többet akart... ennél sokkal többet... és ha sokáig kacérkodunk az ördöggel, ez az érzés egyre erősebbé fog válni bennem. Egyszerűen nem lehetett betelni Heilyvel...

+18

* Nem is tudom mennyi ideig bújhattam szorosan Andrew kezei közé, és csókoltam ott, a járdán. Nem voltam képes elszakadni tőle. Ám egy megmagyarázhatatlan erő, olyan mélyen felforrósította a belsőmet, hogy legszívesebben minden ruhadarabot leszagadtam volna a férfiról.*
~ Jesszus Hell, mikre gondolsz?~
* Ahogy átfutott agyamon a kép, amint Andrew meztelenül közelít hozzám, amint én egy meleg ágyban szintén meztelenül várom, hogy végre az ő testével takarózzak be, azonnal éreztem, hogy nagyon nagy felcsigázott a férfi. És bár semmire nem vágytam most jobban, mint arra, hogy megérezzem ajkai játékát a nyakamon és a vállamon finoman megszakítottam a nyelvek csatáját. Lehunyt szemmel homlokomat Andrew mellkasának döntöttem, majd zihálva igyekeztem levegőt juttatni a tüdőmbe.
Ahogy lehunyva hozzádőltem éreztem az illatát és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha az ágyneműhuzatomnak is ilyen illata lenne, vagy milyen lenne, ha éppen Andrew ölelésétől lenne nap, mint nap ilyen illatom és az a képzet, hogy minden reggel a férfi ébresszen... Olyan leírhatatlan vágy lett úrrá rajtam, amit előzőekben sose éreztem. Még Logan-el se, amikor meztelenül a zuhany alatt álltunk. Főleg Ő állt! Na de mindegy is...*
- Én.. khm.. Azt hiszem jobb lenne, ha tovább mennénk.-* Suttogtam Andy mellkasába, majd méregzöld tekintetemet felemeltem és egy apró mosoly kíséretében a férfi szemeibe néztem. Óvatosan megsimogattam a kezemmel az arcát, majd még egy utolsó, gyors csókot váltottam vele aztán eltávolodtam és lassan elindultam az utcán. Közben hátra-hátra pillantottam, hogy jön-e utánam, és nagyon nagyon reméltem, hogy velem tart.*

A csók aztán megint véget ért, így eltávolodtunk, Heily pedig megint a mellkasomhoz bújt. Pont időben, így az eddig felgyülemlett vágy szépen lassan kezdett elpárologni. Ez nem jelentette azt, hogy szűnt volna a hirtelen támadt, a semmiből előjött érzésem a lány felé. Csak nyugszott, mint a kutyák a parancsszóra. Lappangó szörnyetegként ott dobogott tovább a szívemben az érzés, hogy legszívesebben felkapnám Heilyt és... nos... szakavatott olvasóink el tudják dönteni, aki meg nem olyan, annak nem az én dolgom elmagyarázni. Szóval... de amúgy izé... mikor lett nekem ilyen fantáziám? Olyan képek peregtek le előttem Heilyvel kapcsolatban, hogy kis híján belepirultam. Igaz, ezt Heily nem látta volna, míg az arcát a mellkasomba nyomta. Ajjj, azok a gondolatok... már nem kellett csókolgatnom a lányt ahhoz, hogy bizonyos fantáziaképek megjelenjenek az elmémben. Elég volt hozzá a testét a magamén érezni. Elég jól be volt öltözve, de ennek ellenére éreztem a formás testet. Uh, most hogy így elképzeltem, mi lehet alatta... kedvtelős egy kép volt.

Heily hamarosan elvált tőlem és indulásra ösztökélte magát és nekivágott az útnak. Egy darabig álltam és néztem, ahogyan távolodik. Vettem egy mély levegőt, majd elmosolyodtam. Főleg azon, ahogyan hátranézett. Volt valami hivogató abban az aranyos gesztusban. Rendben van kedvesem, akkor jövök is. Miután kissé kitisztult a fejem a gőztől, gyors sétában elindultam a lány után. Pár perc után elértem Heilyt, majd megint megfogtam a kezét. Így sétáltunk, az események hatása alatt, kissé némán. Aztán a lány megállt egy ponton, jelezve, hogy hazaért. Már éppen készültem búcsúzni tőle... de amikor belenéztem kedves szemeibe, láttam valamit. Valamit, ami azt súgta, hogy egy darabig még nem fogok elmenni. Nagyon sokat sejtető tekintet volt az. Túlságosan is. A józan ész viszont észnél tartott. Megnéztem a kaputelefonon, hány szám alatt lakik, majd szembefordultam vele.
- El kell szaladnom egy pillanatra. Ne félj, hamarosan jövök - finoman szájon csókoltam. - Sietek.
Azzal elviharoztam.

* Amint sétáltam, meghallottam hogy közvetlenül mögöttem hangos léptek dobognak, majd amikor oldalra pillantottam meg is láttam Andrew-t. Egy hirtelen mozdulattal a kezembe csúsztatta a kezét, majd úgy sétáltunk tovább. Aztán, amikor odaértünk a panelrengeteg elé, ahol a lakásom volt Andrew-ra néztem, aki mondott pár szót, majd szájon csókolt és elment. Felvont szemöldökkel néztem utána, hátulról a fenekét is felmérve, majd nagyot sóhajtottam és beütöttem a kapu kódomat, majd elindultam felfele a lépcsőn. Úgy döntöttem, hogy gyalog megyek fel a nyolcadik emeletre, pedig általában a lift segítségét szoktam igénybe venni. Most pedig valahogy úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit egyedül lennem. Ez a sok hirtelen történt esemény kicsit felforgatta a belső békémet. Míg felfele tartottam agyamban megint elővillantak azok a bizonyos képek Andrew-ról. Istenem, ha arra gondoltam, hogy meztelenül áll a zuhanyzóban és fürdik, már azonnal olyan erősen megkívántam, hogy alig kaptam levegőt és igen nehezemre esett felsétálni a lépcsőkön. Aztán ott volt még mellette az a kép is, amikor elképzeltem, ahogy a vízcseppek végigszáguldanak izmos mellkasán, le egészen a hasáig és még tovább... Akaratlanul is, de a képek láttán beleharaptam alsó ajkamba és úgy folytattam tovább az utamat. fantáziám közben egyfolytában pörgött és legszívesebben utána szaladtam volna, hogy megnézhessem, hogy valójában olyan-e, amilyennek a fejemben elképzeltem..*
~Nem, biztosan nem olyan. Sokkal jobban néz ki élőben, mint a fejemben..~

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

//Lily-nek//

Az utóbbi egy hétben, ami eltelt a a bankrablás óta, melyet valami furcsa véletlen következtében egy könyvtárban próbált véghezvinni a botcsinálta bűnözők szindikátusa furcsa dolgokra figyelhettek fel azok, akiket érdekel a földönkívüli élet után folytatott hajsza. Történt ugyanis, hogy azok a hírműsorok, melyek nem engedik, hogy korlátozza őket a józan ész, különböző éjszaka közlekedő űrhajókról számoltak be, melyek éjszakánként többször is átszelték Amerika egét, azt viszont senki sem tudja, mi lehet a pilóták célja. A kissé kevésbé őrültek úgy vélték, hogy mindössze csak a kormány szupertitkos kémrepülői kutakodnak a...hát az egy jó kérdés, hogy mi után.
Az egyetlen, ami biztos, hogy egy másik, sokkal földhözragadtabb, de nem kevésbé zajos járgányról egy bőrdzsekit, és farmert viselő szakállas figura pattan le Lily Gage lakása előtt azon az éjjelen, és nyomban a csengőhöz lép. Két könyvet szorongat a kezében, az egyik a kölcsönkapott, viseltes Fűszermesternő, a másik pedig egy még öregebbnek tűnő, de azért jó állapotban lévő titokzatos regény.
~Mondjuk, a jó állapot azért túlzás, egy két oldalon annyi a szamárfül, mintha szarvasbikát hajtogattak volna belőle, majd visszaragasztották a helyére. Mindegy, úgysem ez a lényeg.~
Csönget, és ha a nő beengedi, fél perccel később már ott is terem a lakása előtt.
-Szia! Bocs, hogy itthon török rád, de túl veszélyes helyen dolgozol, és úgyis csak egy percig zavarlak. - Átnyújtja a két könyvet, először a sajátját. - Ezt nagyon köszönöm, ezt pedig... - A másik könyv címét képtelen elolvasni, de ha nem verték át az antikváriumban, akkor egy európai író "Távoli Tűz" című regénye az, méghozzá egy elég régi példány - Nos, a múltkori hazugságomért még mindig rosszul érzem magam, úgyhogy kérlek fogadd el ezt bocsánatkérésem jeleként. Ó, nézd meg az első oldalát.
Ha Lily kinyitja, két teleírt oldalt láthat ott, ahol elvileg egy árva betűnek sem kéne lennie. Az első szöveg: "A világ legkiválóbb könyvtárosának" már ismerős lehet, az aláírások viszont nem annyira. Logan ezt kivételesen nem írta alá, Hugh Jackman azonban igen, és vele a Kate és Leopold teljes stábja is, még a portás is a 12. jelenetből, akit furcsamód sokkal nehezebb volt levadászni, mint mondjuk Meg Ryan-t.
-Hát - kezd bele mosolyogva, ha azt látja, ezzel alaposan sikerült meglepnie szegény Lily-t. - Akkor én nem is zavarnék tovább, még egyszer nagyon köszönöm...

-... de a szakértők abban biztosak, hogy a földalatti bunkerekbe való költözés még korai lenne. Mivel az azonosítatlan repülő tárgy földönkívüli származását egyenlőre semmi sem támasztja alá, további intézkedések foganatosításáig várni kell a...
-Na, mit mondasz, egy eltévedt repülő vagy néhány hírhajhász riporter?
Inimma szórakozottan csipogott valamit, de aztán tovább foglalatoskodott a frissen mosott ruhák összetotyogásával.
Ekkor valaki kopogtatott. A múltkori eset után kicsit még paranoiás voltam én is, Inimma is. Ő ezt azzal mutatta ki, hogy azonnal a vállamra szállt, és harciasan nézett a zajforrás felé. Én pedig azzal, hogy felkaptam az első fegyvernek minősíthető tárgyat (egy salátacsipeszt), és óvatosan a magasba tartva közelítettem meg az ajtót.
-Ki az? - kérdeztem csak annyira remegő hangos, hogy bárki, aki meghallotta azt az egércincogást teljesen biztosra vehesse, hogy egy 10-es skálán 12-nyire vagyok betojva.
Ha megnyugodhattam, hogy Logan az, azért még mindig félve nyitottam ki az ajtót, lejjebb eresztett salátacsipesszel, de aztán már fellélegezhetve üdvözölhettem egy mosollyal.
A Fűszermesternőt hozta nekem vissza, meg még egy könyvet, amit furcsálló, értetlen pillantással vettem át, hiszen nem emlékeztem rá, hogy más könyvet is adtam volna neki kölcsön. Mikor meghallottam a magyarázatát, és megláttam a könyvet, egészen meghatódtam. Az egyik kedvenc könyvem volt, amiből Inimma is kapta a nevét, a kicsi, tűzről pattant harcos után.
-Ó, igazán nem kellett volna - hárítottam még szélesebb, hálás mosollyal. - Nem is haragszom rád, megértem, hogy akkor mégiscsak jobb volt azt mondanod, hogy színész vagy, minthogy veszélyes bűnöző. Gondolom, csak nem akartál megijeszteni, és ez kedves. Ezért nem kell bocsánatot kérned. Mi van az első oldalán?
Odalapozva a szám elé kaptam a kezem, ahogy felsikkantottam.
-Hát ezt te hogyan...? És mikor...? És nekem...? Te jó ég, ez...
Ott volt mindenkinek az aláírása, még (és ezen jóízűen felkacagtam) a portásé is, a tizenkettedik jelenetből. De az egész stáblista minden egyes tagja alászignózta a nevét a könyvembe, és én nem tudtam hova lenni miatta.
-Köszönöm szépen - öleltem át Logant hálásan, miután a könyveket és a salátacsipeszt letettem az ajtó melletti kisasztalra.
Még nyomtam egy puszit az arcára, majd amikor láttam, hogy indulni készül, gyorsan utánaszóltam.
-Hova készülsz? Én ma délelőttös voltam, úgyhogy ráérek. És az igazat megvallva - vallottam be - nem szeretek mostanában egyedül lenni. Tudod a múltkori után. Bocs ezért - böktem a ,,fegyveremre", majd szélesebbre tártam az ajtót, és befelé mutattam. - De gyere be, ha ráérsz. Örülök, hogy beugrottál. Kérsz valamit inni? Épp most facsartam vagy egy liter narancslevet. Van még egy üveg finom borom is, ha esetleg valami komolyabbra vágynál. Addig helyezd maga kényelembe.

-Ne félj csak én vagyok - feleli az ajtó mögött állva - nyugodtan leteheted a... mi ez? - Kérdi felvont szemöldökkel, mikor már látja, milyen gyilkolóeszközt ragadt meg Lily, ám arcán már megjelennek mosolyának előőrsei is, s amikor megérkezik az egész sereg, képtelen azt visszatartani. Lily olyan aranyos...csak mint rendesen.
-Ugyan, semmiség...Hugh Jackman házába például simán beengedek... - Próbál magyarázkodni, de aztán elakad a szava, amikor orvul, és könyörtelenül csap le rá szemből egy darabka a mennyországból, és újra melegséggel tölti el egész testét. Nem forrósággal, csak átható, mámorító, gyomorforgatóan jóleső boldog melegséggel. Mire felfogja mi történik, már ő is karjaiba zárta a nőt, ám a terve, hogy így tartsa őt fogva az idők végezetéig füstbe megy, mikor egész teste elgyengül attól a puszitól, és Lily csak úgy kicsúszik a kezei közül.
~Fellángolás mi? Ó bakker...szedd már össze magad, úgy viselkedsz, mint egy 17 éves debil, és te annál százszor idősebb vagy...vagyis, csak tízszer.~
-Hát, az igazat megvallva - kezd bele, és agya versenyt fut az idővel, hogy gyorsan kitaláljon bármit, ami most halaszthatatlanul fontos lenne, de a pokolba is, semmi sem jut eszébe ami fontosabb lehetne annál, hogy, itt legyen vele, és elfelejtkezzen arról, hogy létezik még egy világ a küszöbön túl is. - Beszélnem kellene egy kollégával, de az megy telefonon is...
Újra megnézi magának a salátacsipeszt, majd komolyan Lily szemébe néz, és azt mondja:
-Semmi baj, megértem, vészhelyzet volt. Egyébként...én sem szeretek egyedül lenni mostanában...
A kanapéra huppan, és rövid mérlegelés után a narancslé mellett teszi le a voksát, bármilyen csábító is a másik ajánlat...
~Ne feledd, semmi pia...~
Közben előhalássza a mobiltelefonját a zsebéből, majd tárcsázás közben észreveszi a mellette landoló kismadarat.
-Szia nagyfiú - köszönti őt mosolyogva, aztán a füléhez emeli a készüléket. - Á Sean! A suliban vagy, ugye? Hol is lennél...nos, emlékszel, hogy beszéltünk róla, hogy esetleg vállalhatnál nálunk munkát, most, hogy megkaptad a kamu diplomádat? Jó jó, tökmindegy, a lényeg: gratulálok, tiéd a meló! Az első dolgod, hogy ma este te vigyázz a gyerekekre, jó szórakozást.
Ezzel lecsapja a kagylót, és jóleső sátáni vigyorral az arcán hátradől a kanapén.
-És, hogy vagytok mostanában? Látom a kis lovagod egész jól viseli a dolgot - kiáltja, majd megsimogatja Inimma fejét - vigyázol rá, igaz?

Amíg Logan telefonált, én a konyhába mentem, de mivel amerikai konyhám volt, nem kellett túl messzire mennem, és még csak fal sem választott el a a kanapén ücsörgő férfitól. Nem hallottam, miről beszélt, de azt láttam, hogy elég sietősen nyomta ki a mobilját. Talán nem éppen egy kellemes telefonbeszélgetést kellet letudnia, de nem kíváncsiskodtam, csak kitöltöttem két jó nagy pohár narancslevet, visszamentem hozzá. Amikor hátrakiáltott nekem, már ott voltam mögötte, úgyhogy alaposan a frászt hozta rám. Az egyik pohár jó része a pólómon kötött ki, ahogy összerándultam a hirtelen kiáltásra.
-Jézusom! - leheltem kerekre tágult szemekkel, és szabad kéz híján az egyik narancslevet szorítva a mellkasomhoz.
Végignézve magamon, azonnal kapcsoltam, hogy ezt nem úszom meg ruhacsere nélkül, úgyhogy miután átnyújtottam neki a teli poharat, a másikat pedig letettem az asztalra, a szobám felé vettem az irányt.
-Csak egy perc, felkapok valami tisztát. Ne haragudj, de azt hiszem még mindig egy kicsit érzékeny vagyok a könyvtáras dolog után. De igyekszem összeszedni magam.
Miután magamra húztam egy fehér könyékig érő ujjú inget, visszamentem hozzá, és reméltem, hogy nem sértődött meg nagyon azon, hogy így megijedtem csak azért, mert hozzám szólt. Na jó, mondjuk elég hangosan, de akkor is.
Inimmára tett megjegyzésén is jót derültem, a kismadár ugyanis úgy tűnt, nagyon megszerette Logant, legalábbis lelkesen körbecsipogta a fejét, és most épp az ölébe ugrándozott.
-Jól megvagyunk - bólintottam, miután leültem melléjük a fotelba, és magamhoz vettem a narancslevem maradékát. Elfojtottam egy ásítást, és úgy folytattam.- Inimma nagyszerű testőr, olyan vérszomjasan tud csipogni, hogy szerintem nincs ember, aki meg merne támadni.
A tévé még mindig ment, úgyhogy gyorsan kilőttem.
-Bocs, épp a híreket néztem - mondtam ismét felé fordulva. - Azt mondják, egy űrlény cikázik körülöttünk, nem őrület? Ha egy ufo eljut idáig, átvág egy csomó galaxison, nem hiszem, hogy pont New York utcáin tévedne el. Bár jópofa lenne - álmodoztam mosolyogva. - Kölcsönkérhetnénk tőle, és száguldozhatnánk rajta, mint múltkor a motorodon. Csak a levegőben.
Elrévedésemből visszatérve aprót sóhajtottam.
-Na majd egyszer. És veled mi újság? Hány embert mentettél meg a halál torkából, mióta nem találkoztunk? - hunyorogtam rá a poharam fölött.
Ezt az ásítást már nem tudtam elfojtani. Nagyon álmos voltam. Iszonyú kimerült.
-Bocsánat, ne vedd sértésnek, csak én... már egy ideje nem tudok rendesen aludni - ismertem be lesütött szemekkel. - Tudod most... az éjszakák... egyedül... még akkor is, ha Inimma itt van mellettem... hát elég hosszúak tudnak lenni. De mondom, igyekszem összeszedni magam.