Manhattani utcák

-Ó, valóban? - Kérdi érdeklődve, s kicsit talán izgatottan is. - És mégis mit művel az apja az udvarlóival, ha megkérdezhetem? Csak azért érdekel, mert nekem is van egy 20 éves lányom, és... eddig jól megállta a helyét, de most hirtelen elkezdődött a kanok rajzása, és nem tudom, mit csináljak vele. Már megtanítottam Katanával harcolni, de attól csak kelendőbb lett valamiért...
Ezt természetesen olyan hangsúlyban mondja, hogy ha Jess nagyon akarja, és feltétlenül szükséges ahhoz, hogy tudjon aludni este, akkor végül is úgy is értelmezheti, hogy csak viccelt..mármint a katanás résszel, a többit komolyan mondta, hisz Tanya tényleg létezik, és nem kicsit zűrös a lányka.
-Pedig utazgatni jó dolog. Én már voltam minden földrészen, a sarkvidékeken is, igaz ott már nagyon rég, hála az égnek. - Láthatóan kissé megborzong a gondolattól. Ott aztán tényleg baromi hideg van, még neki is. - Amúgy igen itt. Én a magam részéről szívesen elköltöztem volna Ausztráliába mondjuk, de a nejem nem akarja itt hagyni a rendelőjét, én meg őt, szóval marad a Nagy alma.
Aztán megtörténik az incidens a mutánssal, kit hamarosan már szirénázó autók vesznek üldözőbe, ő azonban már rég kereket old addigra az egyik sikátor mélyén. Ami Jess kommentárját illeti, csak bólogat, és gyengéden megcirógatja a kissé vergődő baba fejét, nehogy felébredjen.
-Igen, veszélyeztetni mások életét...borzalmas, el sem tudom képzelni, hogy vetemedhet valaki ilyesmire.
Ha nem gyakorolta volna ennyit a színészkedést, most biztosan elpirulna, és az is nagy mázli, hogy a szabad ég alatt vannak, amikor ezt mondja.
-No, menjünk, mielőtt felbukkanna még egy elmebeteg mutáns... - Aztán, belebújik a kisördög, és csak úgy kíváncsiságból megkérdezi:
-Magának amúgy mi a véleménye róluk?

*Kérdésére lesütöttem a szemem és elpirultam. Magamban fontolgattam, hogy válaszoljak-e mikor Ő még mindig beszélt, amire mosolyognom kellett.*
- Katana? Az egy penge, nem? * S érdekesen kezdett el csillogni a szemem. Tapasztaltabb szemek észrevehették, hogy ez a szenvedély csillogásai. No igen, szerettem a pengéket még ha használni nem is tudtam őket és nem is volt arzenálom.*
- Ha nem haragszik egy megjegyzésért, ebben a korban már aligha védheti meg a fiúktól. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb lesz valakije. Tudom, hogy maga számára mindig is a lánya marad de… * kissé elbizonytalanodtam és saját magam hoztam zavarba azzal, amit mondani készültem.*
- … Ő már nő. Biológia órára maga is járt, vannak bizonyos szükségletek, amik felütik a fejüket. * Nem elég, hogy lángolt az arcom mintha chilit ettem volna, de még a kezem is tördeltem. De végül terelve a megjegyzésemről a témát végül válaszoltam.*
- Nem szívesen adok tippeket. De azok a fiúk, akiket Én vonzottam könnyebb volt zavarba hozni, mint engem. Mikor eljutottam arra a pontra, hogy bemutatom a szüleimnek, apu mindig kínos kérdéseket tett fel szegényeknek. A biztonságos szexualitástól kezdve, a nemi betegségeket sem kifelejtve a hosszú távú tervekig, ami csak eszébe jutott. * Kacagtam fel az emléken, ahogy eszembe jutott, hogy Kevin majdnem megfulladt a vacsorában apa egy kérdésénél.*
- A mi korunkban meg gyorsan terjedt az ilyesmi, így nem sok ember próbált szerencsét. * Ingattam meg a fejem és egy pillanatra magába kerített a magány érzése. Igen, nekem is szükségem volt valakire. Valaki olyanra, aki kibírja apa kérdéseit.*
- Néha elgondolkozom azon, hogy a sors csúnya fintora az, hogy a magam fajta embereket apám üldözi el. A rossz fiúk meg, nos… ők kiállnák apám kérdéseit és valószínűleg Ő húzná be a fülét farkát, de Őket meg nem az olyan lányok vonzzák, mint én. * Észbe kapva, hogy már megint sokat beszélek rögtön szabadkozni kezdtem.*
- Bocsánat… de mindig ilyen sokat beszélek. *Elhallgatva, ajkam harapdálva fojtottam vissza, hogy ne vágjak közbe a férfinek a kíváncsi kérdéseimmel.*
- Mért pont Auszrália és milyen rendelője van a feleségének? *Végül ez a két alapvető kérdést feltettem és nem kezdtem el idi0ta módjára faggatni a többi helyről amerre járt. Lassabb tovább sétálva fel sem merült bennem, hogy esetleg Darien enm mond igazat. A kérdésre azonban összevont szemöldökkel tekintettem rá.*
- Érdekesek… * Mondtam, de persze, hogy nem tudtam ennyivel elintézni. Nem is Én lettem volna Jessyca Camilo, ha nem folytatom.*
- Ők is olyanok mint mi, de mégis mások. Köztük is van jó és rossz. Persze ez két olyan fogalom, amit mindenki másképp értelmez és máshova helyezi a határokat. *Haraptam bele az ajkamba hisz ezek csak alap dolgok és nem is az én gondolataim. Végül felsóhajtottam…*
- Az igazat megvallva, engem vonzanak. Nem tudom miért, de sokkal érdekesebbnek találom Őket, mint az embereket. Persze, vannak olyanok, akik elvetik a sulykot mint azt előbb is láthattuk. De alapjáraton nincs jó vagy rossz. Mindenki olyan amilyen és mindenkinek az a jó. Az, hogy ez merre billen ki, arról a környezete felelős. Ok nélkül Ők sem bántanának senkit. Az emberek meg hajlamosak arra, hogy az utálattal és az ellenségeskedéssel előidézzék a mutánsok ellenszenvét. Az emberi butaság tehet arról, hogy nekik bujkálni kell. Nekik is ugyan olyan jogaik vannak, mint bárki másnak, ha nem több pont azért mert különlegesek. *Vontam meg a vállam és kicsit kétkedve néztem fel a másikra mikor leesett, hogy valószínűleg egy emberrel beszélek.*
- Bocsánat, nem akartam megbántani. De a véleményem kérdezte, bár ha ez apám fülébe jut letagadom. * Ráncoltam össze kétkedve a homlokom. No igen, apám tipikusan azaz ember aki nem tudja elviselni a másságot.*

-De az - feleli finoman mosolyogva - először lángszóróra gondoltam, de a feleségem lebeszélt róla, a katanáról viszont nem kérdezte a véleményem...igaz azt a bátyja mutatta meg neki, szóval utána lehet nem ellenkezett volna, ha megtanítom használni is, ha mér a kezében van mindenképpen...
Ami Jessyca apját illeti, a módszerei nem nyűgözik le, bár lehet annak is köze van ehhez, hogy Szellem minden bizonnyal a "rossz fiúk" táborát erősítené...mármint erősítette volna amikor még randizott.
-Csak ennyi? Bocs, de akit az ilyesmi elijeszt, az nem érdemli meg, hogy ilyen szép lánnyal randizzon. Mondjuk én könnyen beszélek, amikor találkoztam az asszony szüleivel, már eljegyeztem, és túl öreg voltam, ő pedig túl terhes, hogy a biztonságos szexről magyarázzanak.
Alattomos mosoly húzódik a szájára. Na igen, az a jelenet mindig fel tudja őt vidítani. Elég csak rágondolni, ahogy Lynn bevallja elképedt szüleinek, hogy mutáns, majd mielőtt még eltűnnek kedvesen hozzá teszi: "Ó igen, és terhes vagyok.", s máris jobb kedvre derül, minden egyes alkalommal.
-Kár, hogy a nagyobbik fiam foglalt, szívesen összehoznám önnel...mondjuk, Alistair-nek is szimpatikus, szóval, ha tud várni... - Jegyzi meg viccelődve, aztán amikor rátérnek a mutáns kérdésre, érdeklődve hallgatja őt, a végén azonban megrázza a fejét.
-A mutánsok emberek - jelenti ki, nem szigorúan, vagy mérgesen, csak úgy, mint egyfajta tényt. - De igaz, némelyik megérdemli, hogy ketrecbe zárják, és eldobják a kulcsot.
lenyúl, és megigazítja a kölyök takaróját, amit álmában lerúgott magáról.
~Persze nem ez a kis angyalka. Ő nagyon jó gyerek.~
-De, ha vonzzák magát, akkor szerencséje van, ebben a városban él a legtöbb jóképű mutáns férfi, szóval a legjobb helyen van, az apja miatt pedig ne aggódjon, biztos csak jót akar magának...és mellesleg, a legtöbb apa kissé be tud kattanni, főleg ha a lánya "igényeiről" van szó.
~Hehe...még,hogy az én szememben mindig kislány...ez csak azért lehet, mert 20 évesen is 15-nek néz ki...gondolom. Nem ismertem korábban.~
-Egyébként pedig, biztos vagyok benne, hogy a fiamat például nem ijesztené el az apja, szóval nem kell lemondnia a a jó srácokról sem...illetve róla speciel igen, mert a menyem egy igazi amazon, de na...biztos akad még olyan fazon, aki csak éppen annyira félénk, hogy magának bejöjjön.

- Lángszóróra? Mért pont arra?* Kérdeztem kissé meghökkenve. No igen, itt bizony Jess fantáziája elszállt egy pillanatra és kicsit sem tetszettek neki a képeket melyeket elméje előhívott belőle. Persze nem régmúlt tapasztalataim, csak egy két jelenetet, amit szimplán az agyam kreált.*
- Egy tizenhét-nyolc éves fiúnak ez bőven elég. *Vontam meg a vállam könnyedén és a bókra lesütöttem a tekintetem.*
- Köszönöm a bókot. *Jegyeztem meg udvariasan, és mosolyogva hallgattam a folytatást.*
- Na igen. Akkor már valóban késő. De nekem mindig is fontos volt az, hogy a szüleim ismerjék és elfogadják azt, aki az oldalamon van vagy épp lesz. *Az ajánlatra a fejem ingattam és egyre jobb kedvem volt, pláne a férfi viccelődését hallva.*
- Hát… most nem tudom, mi lesz velem. A nagy fia elkelt a kisebbikre még várnom kell csaknem húsz évet. Ez borzalmas… bár addigra már talán nem néznek majd ferde szemmel egy negyven fölötti nőre, aki egy húszéves kisfiúval van együtt. Szóval igen, megvárom… *Szavaim közben a fejem ingattam, tetetett csalódottsággal. De persze látszott rajtam, hogy csak társultam a hülyéskedéshez és kicsit sem gondoltam komolyan.*
- Ezzel azért nem értenék egyet. Senki nem érdemli azt, hogy „ketrecbe” zárják. Azért mert úgy viselkednek, mint az állatok, attól még nem lesznek azzá. Mint mondtam az ilyen emberekre a környezete van hatással, az hozza elő belőle egyfajta védekező mechanizmusként. De kilehet küszöbölni kedvességgel, figyelemmel, törődéssel és odaadással. *Bólintottam szavaim nyomatékosítva. Valahol mélyen felháborított Darien ketrece, bár tény, én még egy veszett oroszlánt sem zárnék be.*
- Nem sürgetem a dolgot. Ha akar úgy is megtalál, és előbb utóbb apámban is felébred majd az unokák utáni vágy. * Vontam meg könnyedén a vállam. Egyszer mindennek eljön az ideje. Ha a várost járva fűvel-fával kikezdene, ahogy sok korabeli lány teszi, akkor hibát hibára halmozna, és mire megérkezik az, aki valóban neki kell addigra már csak egy összetört és meggyötört nőt találna. Az utolsó mondatára azonban felvontam a szemöldököm.*
- Félénk? *Kezdtem azt hinni, hogy valahol teljesen elbeszélünk egymás mellett…*
- Egy férfi nem félénk. Maximum annak tűnik, de azt meg csak a látszat miatt tartja fent. Vagy mondtam volna, hogy a félénk fiúk jönnek be? *Kérdeztem zavartam. Nekem ez nem rémlett és hazudni meg nem szoktam. Szóval biztos valami félreértés az oka. Hisz elég érdekes elképzeléseim vannak a nagy Ő-ről. De közel sem olyan lehetetlennek, mint Ken baba, amit a maguknak Barbinak képzelő lányok várnak.*

-Mert pont volt egy otthon, és már nem fértünk el tőle - feleli halál lazán, mintha csak egy megunt vasalódeszkáról beszélne, ám kivételesen tényleg csak poénkodik, Lynn agyon is vágná, ha fegyvert tartana a házban. - Egyébként meg, bár praktikus, amiért nem kell hozzá engedély ebben az országban, mégis talán egy kicsit túlzás lenne...
Ahogy Jess bizonygatja, hogy az éppen csak felnőtt fiúkra mennyire könnyű ráijeszteni, akaratlanul is a fia jut eszébe, aki véleménye szerint azért jobban bírná a kiképzést...bááááár. Na, ez nem túl kellemes, inkább arról kezd fantáziálni, mit fog tenni azzal a szerencsétlennel, akit majd Tanya mutat be neki. Természetesen végül a lánya boldogsága csak a fontos, de mi rossz van abban, ha addig megizzasztja azt a kölyköt, nem igaz?
-Ó, ne keseredjen el...Sean már nem is kocka, hanem teszerakt, ez az ördögfióka pedig többet alszik az anyjánál is...bár a családomat ismerve, kétlem, hogy 20 évet kéne rá várni.
Ebbe inkább nem megy bele részletesebben, a ketreces téma úgyis sokkal érdekesebb. Egyrészt megható, ahogy Jess gondolkodik, és logikusan egyet kéne értenie vele abban, hogy mindenki érdemel egy második esélyt, hisz ő az élő bizonyíték arra, hogy lehet akkora mázlink nagy ritkán, hogy abból nem lesz katasztrófa, és mégis...
-Irigylem a világnézetét...de sajnos akad olyan két lábon járó lény a börtönben, és azon kívül, amit ha embernek nevezünk, szégyellem, hogy én is az vagyok.
Aztán szerencsére vidámabb téma felé terelődik a szó, igaz rögtön kérdőre is vonja őt a nő, erre azonban csak mosolyogva megvonja a vállát.
-Ó, dehogynem lehet. Mellesleg, konkrétan nem mondta, csak feltételeztem abból, hogy a magához hasonlóként emlegette a korábbi partnereit, ön pedig amolyan aranyos, visszahúzódóbb lánynak tűnik, aki egy hasonló, inkább intelligens, mint vagány manusra vágyik. Nos, közben meg is érkeztünk - mutat a könyvtár felé. - Sok szerencsét, remélem még találkozunk.

Ha Jess bemegy, odabent Mrs.Hill-t találja a pult mögött, aki egy idősebb, szemüveges hölgy, s éppen a leltárral foglalatoskodik, nem sok lelkesedéssel. A bútorokon több furcsaság is felfedezhető, például némelyiket minta egy nagyobb állat karmolt volna meg, máshol pedig golyó ütötte lyukra kísértetiesen emlékeztető mélyedések fedezhetőek fel, ezt leszámítva azonban egy teljesen normális, műemlékké nyilvánított könyvtár, a város szívében.

*Kellett pár perc mire leesett, hogy a férfi csak viccel és nem gondolta komolyan a mondottakat. De az arcom elárulhatta és csak a fejem ingattam, saját magam ost0baságára. Érdeklődve hallgattam a válaszát, de nem kicsit meglepődtem azon.*
- Szóval korán érnek a férfi tagjai… * Állapítottam meg, de nem akartam már több kérdést feltenni. Vagy én vagy az agyam, de fáradtnak kezdtem érezni magam.*
- Nem azt mondtam, hogy mindenkin lehet segíteni. Csak azokon, akiken időben észreveszik. De nem hiszem, hogy ilyen súlyos lenne a helyzet.* Valóban kételkedtem, hisz már itt vagyok kicsivel húsz fölött, de még egyetlen egy ilyennel sem találkoztam. Mondjuk, lehet ezért éltem meg ezt a kort. Megnyugodtam, hogy nem én értettem félre valamit. De a szavaira csak elmosolyodtam miközben megálltunk az épület előtt.*
- Igaz. De ez még nem azt jelenti, hogy nekem ők jönnek be. Ahogy az is csak egy előítélet, hogy a „vagány manusok” buták. Köztük is akad intelligens, attól függetlenül, hogy ők még élni is megtanultak. * Mosolyodtam el kedvesen. Hisz pont ezt az arany utat „kerestem” a férfiakban, ha épp utamba akadt egy-egy.*
- Köszönöm szépen a tippet és kitartást a kis csirkefogóhoz… *Szívem szerint megsimogattam volna a buksiját, de nem akartam felkelteni.*
- Viszlát. * Így csak elköszöntem és nem húzva tovább az időt beléptem a könyvtárba…

Tekintetem körbe járta a berendezést, és ha találkoztam volna lő nyomokkal korábban, akkor talán fel is ismertem volna. De így csak a jelenlétük volt nyilvánvaló, ahogy az összes többi rongálásnak is. Mikor megtaláltam a hölgyet, mosolyogva indultam el felé. Udvariasan köszöntöttem és a munka után érdeklődtem…

-Ezt ííígy nem mondanám - teszi hozzá, elhúzott szájjal - az apám 90 éves elmúlt, és a mai napig a terepasztalán játszik a modellvasútjaival...igaz az évek során akkorára nőtt, hogy elfoglal egy 80 négyzetméteres szobát, szóval nem tűnik gyerekjátéknak...csak amikor csillogó szemmel játszik vele. Na mindegy...túl sokat beszélek.
Az, hogy a vagány manusok között milyen gyakran fordulnak elő az intelligensek...hát abba inkább nem megy bele. Magát vagánynak tartja...amikor épp nem pelenkával és hintőporral zsonglőrködik, és véletlenül ő az egyetlen 22 évnél idősebb tagja a családfájának az utóbbi 150 évben, aki nem szerzett diplomát, és soha nem is fog. És mivel Alistair néha már most majdnem olyan értelmesnek tűnik, mint egy átlag amerikai, nagyon valószínű, hogy ez a hagyomány vele meg is szakad majd.

Mrs.Hill azonnal kiszúrja a felé közeledő dekoratív külsejű hölgyet, igaz ennek semmi köze a szemfülességéhez, inkább csak arról van szó, hogy a könyvtár ebben az órában relatív üres, és mint rendesen csendes, ezért a nő minden lépte visszhangzik az egész helységben.
-Á, szép napot kedveském. Szóval az állás miatt jött...hát ez érdekes, valóban van egy üresedésünk, de honnan tud erről? Csak a jövőhétre akartuk meghirdetni. Ez furcsa...ó várjunk, csak nem Lily egyik barátnője? Ő küldte, nem igaz?

*Egy szélesebb mosoly kúszott az arcomra. Hisz ezek szerint nem csak, hogy van üresedés, de még meg sem hirdették. A kérdés özönt hallva megköszörültem a torkom és válaszolni kezdtem.*
- Nem vagyok Lily barátnője asszonyom. Ami azt illeti még csak nem is ismerem. *Jobb kezem felé nyújtva folytattam.*
- Jessyca Camilo a nevem, és Darien Darrow említette, hogy egy ismerőse nem rég mondott fel. Szeretném megérdeklődni, hogy milyen képzettséggel és gyakorlattal vesznek fel valakit a helyére? * No igen. Ebben azért voltak hiányosságok. Gyakorlat egyáltalán nincs, leszámítva azt a több órát mit diákként töltöttem benne. Az iskola meg csak egy szimpla érettségi.*

- Ha megnyugtatja asszonyom, akkor én sem ismerem. Csak ma találkoztam vele először. * Próbáltam felvenni a beszélgetést, de amit mondott a nő arra összevontam a szemöldököm. Nem tudtam eldönteni, hogy a szörnyűség alatt a megállapodására gondolt Lilynek avagy valami másra.*
- Miféle szörnyűség? * Kérdeztem. De már mondta is tovább és illetlennek éreztem magam, hogy a kérdésemmel megzavartam. Akaratlanul is az órámra néztem és sóhajtottam egyet.*
- Bocsásson meg, de visszatérhetnénk a munkára? Ha nem kapom meg, akkor még el kell mennem pár helyre. * Jegyeztem meg. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak, de mentem volna tovább kutatni. Az elém rakott irattömbre néztem és ugrottam egyet a robaj hallatán mielőtt válaszolhattam volna. *
- Öhm… nem, nem végeztem egyetemet, és ha add pár percet, hogy haza szóljak, akkor már ma kezdhetek. A szüleim féltenek… *Húztam el kissé az ajkaim a magyarázatomra. Persze ez nem változtatott semmin. Lelkes csillogás vette át zöld íriszeimben a remény helyét.*
- Mi lesz a dolgom? *Kérdeztem még mielőtt bármit mondhatott volna a nő. No igen. Az idősek sokat beszélnek, de én meg a fiatalságom és kíváncsiságom miatt beszélek legalább annyit, mint Ők.*

*Érdeklődve hallgattam végig a nőt, azonban a hasonlatra elmosolyodtam és fejem ingatva válaszoltam.*
- Nem, nem hallottam róla. De reméljük, hogy nem lesz több ilyen. * Eszembe sem jutott volna, hogy egy könyvtárban ilyen randalírozás történhet. De hát ma már illik semmin nem meglepődni és ezt próbáltam is észben tartani. Ahogy elvette az irathalmot összevontam a szemöldököm, azt hittem, hogy itt is ért véget a pályafutásom. De szerencsére ez nem így történt és újabb mosoly került az arcomra.*
- Nem, köszönöm, van sajátom. *S miközben hallgattam a feladatom, megszabadultam a kabátomtól, amit a szék háttámlájára fektettem. A táskámból pedig elővadásztam a telefonom és a kabátom mellé helyeztem.*
- Köszönöm Helen. Igenis értettem. * Vált kissé szórakozottá a hangom a parancs hallatán. Gyorsan félre vonultam és nem volt meglepő, hogy alig a második csörgésre már fel is vette anyu.
- Szia! Későn érek haza.
- Igen. A könyvtárban…
- Nem. Majd haza megyek…
- Nem szükséges, majd útközben eszem valamit. De mennem kell, szia Anya. *Még hallottam, hogy el kezd valamit a biztonságomról, de erre most nem volt időm. Rányomtam a telefont és lenémítva gyorsan a zsebembe dugtam. Elindultam a könyv halomhoz, ami valószínűleg a puffanás előtt tornyot alkottak. Örültem, hogy ismét itt lehetek ahol a fél életemet töltöttem. Bár mosolyogtam, de nem jártam semerre. Hagytam, hogy a könyvek illata beleivódjon a tudatomba és gépként kezdtem el azokat a helyükre pakolni. Olvasni tudtam, az abc-t ismertem és nem is épp csiga tempóban dolgoztam, hogy gond legyen.

- Köszönöm a bókot Helen. *Jegyeztem meg egy mosoly kíséretében és igyekeztem ezek után minden figyelmem a dolgomra összpontosítani. Fel sem tűnt, hogy a nő útjai felém vezetik. Ha elhaladt előttem, akkor udvariasan elengedtem, de ennyi. Mikor hozzám szólt, értetlenül pislogtam párat és megállta a kezem is egy pillanatra ahogy kizökkentett a folyamatból. Torkom megköszörülve folytattam a munkám, de közben beszélni kezdtem.*
- Ami a kérdését illeti. Nincs udvarlóm, de ennek ellenére nem hiszem, hogy a vetélytársa lennék Helen. Most már van munkám és igyekszem erre koncentrálni. Nem tervezem, hogy ez egyhamar megváltozna. *Kacsintottam jó kedvűen a hölgyre. Mellette nehéz lesz csendben maradni vagy épp unatkozni. De ez most nem zavart, még ha a könyvtárt tartottam mindig is a legnyugisabb helynek egész Manhattenben.*
- Nem, nincs háziállatom. Ettől nem kell tartania. De nem igazán tudok mit mesélni, a korombeli lányokkal ellentétben eléggé unalmas és egyszerű életet élek. A szüleimmel lakom, abba hagytam a tanulmányaim, mert nem tudom, hogy merre menjek tovább. Mikor iskolába jártam az időm nagy részét a könyvtárban töltöttem és minden erőm a tanulásra összpontosítottam. Persze akadtak olykor-olykor udvarlóim, de ezek sosem tartottak sokáig. Nem járok és nem is jártam szórakozni. Mondhatni, hogy egy otthonülő, apuci kicsi lánya vagyok. *Vontam meg a vállam és közben dolgoztam. Egy újabb kupac könyvel tértem vissza, mikor újból megszólaltam.*
- Sok udvarlója akad itt a könyvtárban? *Kérdeztem kissé incselkedve, de mégis tisztelettudóan.*

*Szavaira csak a szemem forgattam, de ebben nem volt semmi rosszindulatú. Mindössze így fejeztem ki a véleményem a feltevésről. Meg kell hagyni, igen csak rugalmas kis néni. Felé fordulva egy pillanatra elmosolyodtam.*
- Ezt kétlem Helen. Nincs Oidipuszi komplexusom, hogy a tanár bácsik hatással legyenek rám. Jó tény, hogy magam is találkoztam egy-egy szemrevaló egyeddel és azt hittem, hogy menten kiugrik a szemem a helyéről. Mint például a volt irodalom tanárom is ide tartozik. De nem hiszem, hogy normális kapcsolatra vágyó férfi pont a könyvtárban fogja keresni a nagy Őt. *Ingattam meg a fejem két könyv között.*
- Nem tudom meddig dolgozott itt Lily, de ha csak nem pár hónapig, akkor Én is reménykedem benne. *
- Ó… és mióta kajtat a nyomában a gaz csábító? *Kérdeztem viccelődve miközben reméltem, hogy elterelem magamról a témát. Tényleg nem sok dolog volt amit mondhattam és eszembe sem jutott, hogy untassam a nőt. Márpedig az élettörténetem még engem is untat, nem még mást.*
- Nem, még csak az sem. Egyedüli gyerek vagyok. *Vontam meg a vállam és tettem egy újabb kört a könyvekhez majd vissza a polcokhoz.*
- Ami pedig a bandákat illeti. Nem félek Tőlük. Mindenkire lehet hatni, csak meg kell találni a módját. A kedvesség pedig szerintem pont elég lesz, ha valakinek feltűnnék a haza vezető útón. *Mosolyogtam a nőre és szerettem volna azt hinni, hogy nem az aggodalma szólalt meg. Abból bőven elég, amit anyuék művelnek.*
- Mellesleg pedig, ha látják, hogy az ember lánya fél tőlük az csak tovább szítja azt, ami vezérli Őket. Viszont véleményem szerint, ha látják, hogy nem félünk akkor inkább feladják és keresnek egy könnyebb prédát.

*Hálát adva az égnek, hogy Helennek semmi baja nincs a beszélőjével mosolyogtam míg Őt hallgattam. Ám az utolsó mondatára meg álltam egy pillanatra, amíg felvont szemöldökkel néztem rá.*
- Aki keres, az talán… *Vontam meg könnyedén a vállaim. Bár még azt sem tudtam, hogy Én mit vagy milyet keresek, így azt nehéz is lett volna megtalálni. De azt az egyet tudtam, hogy a nagy Ő-nek bizony kell, hogy legyen kiállása. Gondolataimon keresztül hallottam, ahogy Helen tovább beszél Lilyről. Elszaladtam még pár könyvért, hogy ne kelljen keresztül kiabálnom a könyvtárban mikor válaszolok. De mikor oda értem, szépen le lettem teremtve, amire csak felnevettem.*
- Jogos. Úgy látszik, nem sikerült megkerülni a nyílt kérdésem. Ne haragudj Helen. *S egy békítő puszit nyomtam az arcára, mielőtt visszatértem volna a pakoláshoz. S már kezdtem azt hinni, hogy ennek bizony sosem lesz vége és bele kell húzni, ha holnap nem akarunk még mindig ezzel foglalkozni. Meg is szaporítottam a tempómat. De ez nem tartott sokáig, hisz Helen aggódva kapta el a kezem és máris neki szenteltem minden figyelmem.*
- Ne aggódjon miattam. * Tettem a másik kezem finoman a kezére. *
- Nem lesz semmi bajon. Nincs olyan szerencséje, hogy ilyen hamar megszabaduljon Tőlem. *Kacsintottam a hölgyre, remélve, hogy egy kicsit sikerül megnyugtatnom vagy legalább elterelni a figyelmét az aggodalmáról.*

-Még, hogy szerencsém - rázza meg a fejét - olyan kevesen jelentkeznek erre a melóra, hogy már lassan javasolni akartam, hogy az írástudást is vegyük ki a feltételek közül a hirdetésben. Egyébként is, nem tűnsz te olyan vészesnek. Azért remélem a sütit szereted, nagyon rosszban lennénk, ha te is arról magyaráznál állandóan, hogy mennyire egészségtelen, és minden falat a csípőmön köt ki!
Pár órával később elkészülnek, Helen pedig fáradtan rogy le egy székre, hogy aztán az íróasztalból előkapjon még néhány tonna papírt, amit aztán Jessyca kezébe nyom.
-Remélem nem gyalog vagy. Ezeket kérlek töltsd ki holnapig, és akkor tiéd az állás. Üdv a fedélzeten!

//Köszönöm a játékot, és üdv az oldalon //

*Az írástudatlanságra csak felé kaptam a fejem és pár meglepett pislogáson kívül nem reagáltam rá. Nehéz volt elképzelnem, hogy a mai világban valaki ne tudjon írni vagy olvasni. De persze, nem is nagyon merészkedek a város sötétebb zugaiba. De az ezt követő mondataira felkacagtam.*
- A sütit szeretem. Még akkor is, ha épp nem eszem. De attól nem kell tartania, hogy majd szentbeszédet tartok a kilókról. Nem egy érdekes beszédtéma és nem is igazán szokott érdekelni. * Vontam meg a vállaimat. Nem akartam taglalni, hogy gond van az étkezéseimmel és a gyomrommal. Majd csak észreveszi idővel. De innen már külön vált utunk hisz a könyvtár többi részébe is kellett könyvet pakolni. Pár óra múlva álmos szemekkel jelentem meg Helen előtt.*
- Hátul is vége. *Jelentettem be és igyekeztem elnyomni egy ásítást. Ideje volt már egy kis friss levegőnek, hisz ettől a melegtől csak nyomott lettem. Kikerekedett szemekkel néztem az átnyújtott papírokat. Papírok? Ugyan már… ez egy kidolgozott érettségi tételeknél is több volt. Még úgy is, hogy ha mind az 5 tárgyat egybe vesszük. De mielőtt kérdeztem volna már jött is a válasz.*
- De igen, de nem lesz semmi baja. * S elkezdtem a táskámba bele rakni, amibe belefért és még csak össze sem gyűrődött. Aztán a kabátom is felkaptam és mosolyogva köszöntem el Helentől.*
- Köszönöm szépen, reggel jövök. Jó éjt Helen. * Köszöntem el és már ott sem voltam. Szedtem a lábaim, mert megígértem, hogy haza fele eszek valamit, és még ezt is meg kellett csinálnom. Szóval… viszlát alvás. *

// Én is köszönöm… Mindkettőt.^^//

//Amelia-nak//

A mindig élő, nyüzsgő város ma kivételesen kihaltnak, és csendesnek tűnik, ha az ember ki tudja zárni elméjéből azt a szűnni nem akaró forgalmi dugót, mely motorok bőgéséből, és dudák harsogásából álló koncertet ad mindenkinek, aki nem szerzett be valamilyen füldugót, hogy ne kelljen foglalkoznia vele. A járdán viszont alig van élet. Amelia mellett csupán egy öreg hölgy halad előle fájdalmasan lassan, a járókeretét maga előtt pakolva. Az asszony nem túl figyelemreméltó, és minden bizonnyal senki sem foglalkozna vele, ha nem kiáltaná el magát egy másodperccel később:
-A TÁSKÁM!!! - Fájdalmas, rekedt rikoltása túlharsogja a forgalmat, mégsem figyel rá senki, még az a 10 éves forma suhanc sem, aki lekapta róla a táskát, és most a sikátorok felé iszkol, de mint a villám.
-Benne van a nyugdíjam, fogják meg!
Ahogy elér az egyik sarokhoz, be is fordul, hogy eltűnjön ott, mindenki elől, hacsak nem állítja meg valaki.