Queensi utcák

Még hogy ismerem-e a környéket... Máskülönben, hogyan élném túl? Kanyargósabb és kanyargósabb utakon vezettem. Én természetesen edzésben voltam az ilyesmihez, és reméltem, hogy ő nem lassít le. Vagyis inkább hogy ő is bírja eléggé. Na és azon is, hogy bárkik is azok úgy gondoltuk hogy utánunk jönnek majd, vagy nem jönnek utánuk, vagy ők nem bírják annyira.
Az volt a tervem, hogy ha nem érnek utol, az egyik viszonylag közeli beugróban van egy ajtó, ami egy mondhatni elhagyott épületbe vezet. A pincéből onnan a város másik felébe juthatunk.
Nos a hely nem az én érdemem, már úgy találtuk. Azonban azóta sok utcán élő mutáns használta azok közül akiket ismerek.
De igazán, komolyan, ez már tényleg hiányzott a hetemhez! Nagyon, és szükségszerűen... Ha ezt átvészeljük, akkor azt hiszem most én leszek az aki a srácot számon kéri. Talán furán veszi ki magát, de nem érdekel. Valami azt súgja ez lesz a legkevesebb ami akkor érdekelni fog.

Úgy látom, hogy a csaj tudja, hogy merre kell mennünk, ezért percnyi habozás nélkül rá bízom maga, mert nagyon nem szeretném, ha most egyedül kéne bojonganom, mert akkor tuti előbb-utóbb belerohannék valamelyik nagyfiúba.
Egyik kanyart tesszük a másik után és már kezdek kicsit kifulladni, de a verőlegényeket sem futásra tervezték, így egyre jobban lemaradnak, a kocsiknak meg nehéz itt forgolódniuk, így az előnyünk velük szemben is megmarad.
Mikor látom, hogy egy ház felé indul a helyzet szülte társam, már is kezdem csóválni a fejem.
- Ez nem lesz jó ötlet. - lihegem kimerülten. - Ha bekerítenek, nem tudunk kimenekülni és akkor nem biztos, hogy az életed megmarad. - tárom elé a kegyetlen tényeket, mert lehet, hogy én most élve kellek nekik, de szemtanút, akkor sem fognak hagyni. - De gyorsan találjunk ki valamit, mert már nem sok levegőm maradt és, ha több embert mozgósítanak, akkor lehet, hogy a következő sarkon beléjük is szaladunk. Ekkor hangzik fel az első lövés és valami megpattan a mellettünk lévő falon. Gyorsan odakapom a fejem és az elpattanó injekciós tű szerű lövedék, nem tölt el boldogsággal. - Most kell eltünnűnk! - kiáltok a lányra.

- Erre - tettem számára is érthetővé a véleményemet röviden. Ha még sokat csodálkozik akkor még magam után is rántom. Bár mondjuk mért is vagyok oda ennyire érte, mikor alig pár perce találkoztunk, és amúgy is zsarukkal fenyegetett.
Bent sem álltam meg nézelődni. Leszaladtam túloldalt a pincébe. Úgy éreztem nem kell többet mondanom, csak felfogja hogy mi a helyzet. Arrébb löktem pár dolgot, majd az ajtóval kezdtem szenvedni egy picit, majd felkaptam egy felmosófát ami elvolt dobva a földön. Hozzáteszem az a felmosófa direkt odakészített célszerszám volt.
Megvártam még a srác utánam jön, majd behúztam az ajtót és kitámasztottam.
- Nem tudom te, hogy vagy vele, de szerintem nem kéne megállnunk. A fejedre vigyázz, néha szűk a járat.

Csak nem tudom lebeszélni az épületről, de azért felmerül bennem, hogy talán mégis van valami ötlete, mert a mondandóm ellenére, határozottan megrántja a kezem, hogy kövessem.
Egyenesen a pincébe viharzunk le és eltakarítva pár szemete az útból egy nehezen nyíló ajtó mögött állunk meg kilihegni magunkat, amit a biztonság kedvéért a lány még ki is ékelt egy felmosófa nyelével.
- Ez nem sokáig fogja visszatartani őket, azt tudod? – nézek a vékonyka fadarabra, és már szinte magam előtt látom, ahogy ránk törik az ajtót. – Én benne vagyok, hogy ne álljunk meg, de hová mehetünk innen? – kérdezem még mindig a térdemre görnyedten zihálva, de azért azonnal utána indulok, ahogy elindul az erősen sötétbe boruló helyiségben. - Áu! Előbb is mondhattad volna! – dörzsölöm meg a fejem, ahol sikeresen lefejeltem a falat. – Remélem tudod, mit csinálsz, mert visszafelé tuti nem mehetünk. – meregetem a szeme, hogy lássak valamit és elkerüljem, hogy még hasra is essek szégyenszemre.

- Nos reménykedtem benne, hogy annyira nem feltűnő - mondtam, majd elindultam a járatban. Aztán pedig csak egy nagyot sóhajtottam a további szavaira. Lehetne egy kis több lélek jelenlét benne. Ezek a mutánsok, akik nem az utcán élnek, tiszta anyámasszonykatonái, szörnyű, egy kis edzés nem ártana nekik mindennap.
- Ha annyira félsz a sötétben, akkor ha gondolod foghatom a kezedet. - Bár ezen viszont el is gondolkodtam hirtelen. Én úgy járom ezt a járatot, már, hogy minden apró kis szegletét és trükkjét ismerem. Szóval ami azt illeti...
- Igazából, tényleg nem árt ha fogod a vállamat, a kezemre szükségem van. Az egyik kezedet meg tartsd te is a falon, segít. A járat kanyarog, úgyhogy jobb ha tudod merre megy.
Igazából többet nem akartam mondani. Mondjuk nem beszéltem hangosan, csak hallhatóan, de ki tudja... csak reméltem hogy más nem hallja rajtunk kívül.

- Nem félek a sötétben! – fortyanok fel a szavaira. – Csak ismeretlen a hely és nem vagyok éjjellátó szemekkel megáldva, te igen? – kérdezek vissza kicsit gunyoros hangon, de aztán visszafogom magam, mert a végén itt hagy én meg keresgélhetem, hogy hogyan jutok ki innen.
Így aztán kapva-kapok az ajánlatán és megragadom a vállát, így vonatozunk a titokzatos célunk felé, miközben a fém ajtó döndülése a hátunk mögött igen csak sietésre ösztökél.
- - Ha lerázzuk őket, és épségben kijutunk valahol, akkor akár a pénzemet is megtarthatod. – igyekszem egy kis ösztönzést is belevinni a dologba. És sajnálom, hogy te is belekeveredtél. – mondom neki őszintén, hiszen pont elég, hogy én élek állandó készültségben, nem, hogy mindig félnem kell, hogy miattam ártatlanok is bajba kerülhetnek, habár ő nem volt az az ártatlan járókelő, de azért nem kívántam a halálát.

- Az egyik ismerősöm igen, ö vezetett végig párszor az elején még itt.
Az ajtó csattanásának nem igazán örültem. Messzinek tűnt viszonylag... de így nem csak minket érhetnek be, hanem amúgy tudnak a járatról, azt reméltem, hogy mikor ide érünk már lerázzuk őket. De igaz, aggódhatnék egy kicsit magunkért is nem?
A pénz említésére felvontam a szemem. Ha még egyszer azt mondja... én komolyan fontolóra veszem, hogy itt hagyom. De végül nem úgy fejezte be, ahogy számítottam rá. Ennek ellenére sem kommentáltam a dolgot, csak elmosolyodtam, nem láthatta de nem is érdekelt.
- Semmi kedvem itt hagyni a fogam vagy bármi ilyesmi, úgyhogy ki fogunk jutni - tettem hozzá végül halkabban. - Mellesleg ha jól emlékszem a járat több felé ágazik, én tudom merre kell menni, ők nem.

Kicsit megnyugodtam, hogy egészen biztosan tudja mit csinál, és hogy hogyan jutunk ki innen, az meg külön öröm, hogy egy útvesztőben bolyongunk és, ha csak nincs térképük a követőinknek, akkor bizony nagy mák kell hozzá, hogy a nyomunkra leljenek.
Aztán az jut eszembe, hogy mi van akkor, hogyha van velük olyan mutáns aki követni tudja a nyomainkat, vagy a szagunkat, vagy mit tudom én! Ettől viszont azonnal lehervadt a vigyor a képemről. Csak reménykedni mertem, hogy ez nem áll fenn.
- Oké! Te vezetsz! – bólintok a sötétben, nem mintha látná, de hát a reflexek működnek. – Csak keveredjünk ki innen, mert útálom a szűk és nedves, és sötét labirintusokat! Itt még telefonálni sem tudok, ha úgy hozza a szükség.
Aztán megint eszembe jut valami.
- Te, milyen messze megyünk ezen az alagúton, mert, ha esetleg nem elég messze, akkor nagyon meg kell nézni, mikor kimegyünk, hogy nincs ott is esetleg egy-két emberük.

- Ki mondta, hogy nedves? oké, hogy be vagy tojva, de azért a helyzetnél rosszabbra ne képzeld be a dolgot. Mert ha az lenne, az bizony azt jelentené, hogy gond van, mert beázott az alagút. Mellesleg egészen Manhattan széléig vezet. Szóval egy kevés van még hátra.
Elhallgattam, és a szememen kívül minden más érszékszervemre fókuszáltam. Mintha amolyan, nem is tudom... égett szagot éreztem volna. Szövet égett szagát, vagy a fene sem tudja mit. Itt nem volt különösebb hideg a kintihez képest, de mintha érezni kezdtem volna a levegőt a vállamon. A tudtomon kívül a bőrömből áradó gyenge sav kezdte elenni a ruhámat pont ott, ahol a srác keze volt.
- Kicsit húzd összébb magad, szűkülni fog a járat . El fogod tudni érni a kezeddel, ha ne mvagy benne biztos hogy mennyire.

- Jó-jó! Nem kell felkapni a vizet, csak olyan jól hangzott és a horror filmekben is ilyen szokott lenni! – nyugtatgatom a lányt. – Csak oldani akartam egy kicsit a feszültséget.
Erősen fogtam a vállát, hogy nehogy elszakadjam tőle és mintha egyre melegebb lett volna azon a helyen a bőre, de aztán leintettem magam, nem kell mindenben rémeket látni.
A járat tényleg eléggé beszűkűlt, egészen görnyedten lehetett csak közlekedni benne és így alig bírtam a vállát is fogni, meg a falat is tapogatni. Már nagyon görcsöltek az izmaim, alig vártam, hogy kijussunk ebből az egérlyukból. Az vigasztalt, hogy azok a nagy marha állatok, ebbe a szűk járatba tuti nem tudnak bemászni, így ide nem fognak követni.
- Oké, csak már érjünk ki végre valahára. – mormogom az orrom alatt. – Még egy fagyira is meghívlak, ha már kint leszünk.
Akármennyire is fülelek, most már nem hallom, hogy valaki is követne bennünket, ezek szerint sikerült lerázni őket és nem valószínű, hogy akár csak sejtenék is, hogy hol fogunk kilyukadni.

- Ha elég horrort láttál volna a saját szemeddel, igazit, akkor talán nem gondolnád így. Mellesleg nincs mit oldani, legalábbis így biztos nem. Néha jót tesz egy kis feszültség, ha menekülsz. És ha csak miattam aggódnál, akkor nem kell, az ilyesmi eléggé része az éltemnek. Na jó, nem ebben a kiadásban, de hogy menekülnöd kell, arra mindig kell számítani.
Elhallgattam, és inkább az útra figyeltem. Ha minden igaz már nincs sok hátra, ha így haladunk záros határidőn belül kint leszünk. Viszont egy idő után feltűnt valami...
- Oké, hogy én mondtam, hogy fogd a vállam, de úgy értettem, hogy ruhán keresztül. Szóval csak én képzelődöm... vagy tényleg eltűnt a ruha a vállamról? - és próbáltam nem bele gondolni abba, hogy ez mennyire hangozhatott furán... nem is sejtve azt hogy ha a srác nem kapja el a kezét onnan akkor bizony, ha nem is túl csúnyán, de azért elég rendesen megmarhatja a kezét a sav ami a bőrömön volt, ha nem volt rajta kesztyű. Ha pedig volt, akkor sem sokáig lesz...

- Jó, lehet, hogy rossz ötlet volt. – hagytam rá a dolgot morogva. – Majd máskor igyekszem meneküléskor komolyabb dolgokra koncentrálni, de még nemek is szoknom kell, hogy állandóan futok valami, vagy valaki elől.
A vállán lévő kezemmel kapcsolatos célzására nekem is feltűnt a dolog most már, és abban a pillanatban sziszegve kaptam el a kezem, mert hirtelen úgy éreztem, hogy valami égeti a tenyerem.
- Mi a franc ez! – ráztam a kezem, hiszen látni nagyon nem láttam semmit a sötétben. – Én nem csináltam semmit a ruháddal! De akkor mi történt vele? És mi égette meg a kezem? – próbálom nem elveszíteni a lányt, hogy most nem fogom a vállát és remélem ez nem valami trükk, hogy itt hagyjon, valahol a föld alatt, egy alagút mélyén. – Én nem tudom mi történik itt, de jó lenne már kiérni innen! – fortyogok halkan.
Lassan már az üldözők is kívánatosabbak lesznek, mint ez a föld alatti mászkálás az ismeretlenbe. Az is lehet, hogy olyan helyre visz, ahol még a gatyámat is lelopják rólam ezek után, vagy akár az életemet is elvehetik. Hmm! Ebbe bele sem gondoltam.

Megálltam. Már éppen kérdezni akartam, hogy mi történt, mikor azt mondta hogy valami megégette. Hűha... ez nekem is fejtörést okozott.
- Figyelj, lehet hogy én voltam, a ruháim most nagyon hamar kiszakadnak, és, szóval fogalmam sincs oké? Sajnálom, nem direkt volt. Viszont muszáj lesz akkor legalább a másik vállamat fognod. Így én is tudom, hogy hol vagy, és te is tudod hogy merre kell menni nagyjából. Mindjárt kijutunk... és gondolom itt maradni még véletlenül sem akarsz. Visszajönni érted nem tudnék. Esetleg ha a másik oldalról bejönnék újból akkor talán. Visszafelé viszont sokkal nehezebben járható a járat, és nem hiszem, hogy megtalálnálak.
Az egy dolog, hogy nem jól kezdtük az ismerkedést, de ha már idáig jutottunk nem volt kedvem itt hagyni. Márt is tettem volna? Az után hogy nem kellett az ügyeletes s#ggfejet játszania, egészen tűrhető figurának tűnt.

Eléggé zaklatott voltam már, hiszen jó ideje bóklásztunk itt a sötétben és teljesen elveszettnek éreztem maga, hogy nem látok semmit jóformán.
- Oké! – válaszolom neki óvatosan, mert mit csinálhatott, amitől leszakad a ruhája és megég a kezem? De hát sok választásom nem volt, ha nem akarok itt maradni.
- Persze, hogy nem akarok itt maradni, sőt baromian ki szeretnék már jutni és ez nélküled nem fog menni, így hát fogom a másik válladat és induljunk. – fogtam meg a vállát, de most már sokkal lazábban, hogy bármikor el tudjam rántani, ha valami történne.
Mikor végre elindultunk reméltem, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom, és szentül megfogadtam, hogy ki sem mozdulok egy darabig az Egyetemről, inkább magara szögelem a kolesz ajtót, de egy darabig nyugalmat és békét akarok, semmi mást,

Kicsit én is megnyugodtam, hogy már ő sem tűnt annyira ingerültnek. Újból elindultam ahogy megfogta a vállamat.
Azért maga a dolog kezdett aggasztani. Ha ez így megy tovább, marad egyáltalán használható ruhám? Amúgy sem lenne előnyös végkifejletben pucéran rohangálni, télen pedig annál inkább. Nem, ez nem jött ki jól, ezt magamnak is be kell vallanom, vagyis csak magamnak.
- Nyugi, most már tényleg nem vagyunk messze.
Nagyjából még öt-tíz perc bóklászás után megálltam. Végig tapogattam az előttem lévő falat, vagyis inkább ajtót, majd pár perc múlva, kis erőlködéssel azt is kinyitottam.
//Folytatás :Manhattani utcák//

Aztán, ahogy ismét útra keltünk hamarosan, úgy talán 10 perc kódorgás után, a lány megállt és a hangokból ítélve, valami ajtófélét rángatott, ami pár perc után ki is nyílt és végre kiszabadulhattunk ebből a patkánylyukból.
- Huúú, ez már ideje volt! – veszem el a kezem a válláról, ahogy feldereng a világosság, habár erősen hunyorognom kell, mert annyira hozzászokott a szemem a sötétséghez. – És most hol vagyunk? Azért jól nézzünk körül, hogy nincsenek- e itt is valami gyanús alakok. Nehogy most fussunk beléjük, mikor már azt hisszük leráztuk őket. – nézek a lányra. – Te ismerős vagy itt? Sokszor használtad már ezt a járatot?

[Joshua-nak]

A fejemet lehajtva, a kezemet zsebre téve siettem végig az utcákon. A kísértet egyre csak követett. Nem tudtam mit tenni, nincs hatalmam felettük. Hallom őket, és ennyi. Arról, hogy hogyan néznek ki, csak azért van némi fogalmam, mert valami, számomra ismeretlen ok miatt főleg azok szegődnek mellém, akiket én boncoltam fel.
De ez a mostani... Ijesztő volt. Mindenfélét... Mondott. Azt mondta, hogy a pokolból küldték vissza, hogy figyelmeztessen, én is oda kerülök majd. Órák óta ecsetelte, miféle borzalmakat fognak ott lent tenni velem. Megsütnek élve, aztán megnyúznak, és utána átdöfnek egy vasvillával... És minden fájdalmat érezni fogok, mert aki oda kerül, az már halott, és nem halhat meg még egyszer...
Nem hittem a pokolban. Sem a mennyországban. De... Rossz volt hallgatni, amit mondott.
Rászóltam. Először csak halkan, de aztán hangosabban. Végül már üvöltöttem, nem törődve vele, hogy ki hallja meg és ki nem.
És végül, mikor már nem tudtam visszafogni magam, éreztem, hogy elkezd felgyülemleni bennem az a gyűlöletes energia.
Egyre csak gyűlt és gyűlt... Elestem, és összekuporodtam a földön, de hiába, nem tudtam visszafogni az erőt... És az kitört belőlem.
Messze repültem, és nagyot nyekkenve értem földet. Ott, ahol feküdtem, most egy kráter tátongott. És nem messze, a kereszteződésben...
A busz az oldalán feküdt. Láttam, hogy a fém néhol izzik. És mielőtt még felállhattam volna...
Egy autó, majd még egy busz szaladt bele abba, amit felrobbantottam.
Felálltam, és elkezdtem futni a kereszteződés felé.

A gitárral a hátamon kényelmesen várakoztam a buszra a megállóban. Hosszú nap volt és nem sok pénzt kerestem. Tudtam, hogy tudnék többet is, de nem mertem a... a képességeim használni ezért. Még mindig kicsit féltem tőle, annak ellenére, hogy Sheena biztatott, hogy minél többet használjam.
Örömteli kis mosoly kúszott az arcomra, ahogy arra gondoltam: Sheena ma estére lasagnet ígért vacsira. De jó lesz hazamenni - vigyorogtam már önfeledten, aztán gyorsan abbahagytam, ahogy észrevettem a körülöttem lévők megütköző pillantását. De belül még mindig repestem az örömtől.
Már fel is tűnt a busz a sarkon, a kereszteződésben, csak a piros lámpa miatt várakozott. Okos a sofőrbácsi, a piros az mindig tilosat jelent, nem szabad rajta átmenni.
Aztán...
Hirtelen hatalmas robaj hallatszott, meg lángokat is láttam, meg minden és a busz felborult, meg még bele is ütköztek.
- Istenem! Pokolgép! - sikított fel mellettem egy néni, amire hatalmas kiabálás meg tülekedés támadt.
Én a felborult busz felé sprinteltem, hátha kell valakinek segíteni. A papunk is mindig azt mondta, hogy ha tudunk segíteni másoknak, akkor meg kell tenni, mert akkor örül a Jézuska. Szóval futottam nagyon, amikor odaértem, akkor épp egy férfi ért oda, még mindig kicsit hitetlenkedve rázogatva a fejét. Azonnal megéreztem mennyire meg van lepődve. Lihegve néztem rá:
- Segítsünk nekik! - mutogattam a buszba szorultak felé. - Tetszik segíteni?

Egyszerre értem oda egy másik férfival. Akkor fel sem tűnt, milyen szokatlanul fejezi ki magát, csak utána, mikor visszagondoltam az esetre, jöttem rá, hogy mi nem stimmelt vele.
A buszhoz értem, de azonnal vissza is kaptam a kezem. Forró volt. Odabentről nyöszörgés, sírás és kiabálás hallatszott. A busz nem égett, de nem járt messze tőle. Valahogy ki kellett nyitni az ajtót.
A másik buszhoz rohantam. A sofőr halott volt, ezt első pillantásra láttam. Elszorult a torkom. Egy embert már biztosan megöltem.
Ez a busz nem volt forró. Felfeszítettem az ajtaját, és segítettem kimászni az embereknek.
- Maga nézze meg, mi van a kocsival! - szóltam oda a fiatalembernek.
Az autó kissé félresodródva állt, a tetején. Láttam, hogy a kilyukadt benzintankból folydogál a gyúlékony adag. Micsoda elavult ostobaság! Benzin! Miért nem tiltották még be?

Bólintottam a férfi szavaira és gyorsan a kocsihoz siettem. Benézve azt láttam, hogy a sofőr véres fejjel fekszik a kormányon. Hiába rángattam az ajtót, az nem akart nyílni, miközben kétségbeesetten szólongattam az illetőt:
- Bácsi! Bácsi! Tessék megszólalni! Jól van? - kiabáltam.
Ő nem válaszolt, az ajtó nem engedett, így jobb híján lekaptam a hátamról a gitárt, majd meglendítve lendületből kétszer-háromszor pár ütéssel betörtem a szélvédőt és félig bemásztam a kocsiba amennyire tudtam. Kioldottam a biztonsági övet, aztán küszködve elkezdtem kirángatni őt is. Nem ment könnyen, nem vagyok éppen erős ember, de ha lassan is, azért sikerült.
Lefektettem a flaszterra, aztán az ujjam az orra alá toltam, végül felpattantam és az előbbi férfihoz futottam lihegve:
- Betörtem a gitárral a szélvédőt - nyögtem, - és kihúztam a bácsit. Lélegzik, de hiába szólongatom, nem felel... - ráztam kétsébeesetten a fejem.

Miközben szemügyre vettem egy vérző kart, bólintottam.
- Jó, megyek és megnézem. Gyere velem!
A kocsihoz siettem. Letérdeltem a fekvő férfi mellé. Az oldalára fordítottam, és megmértem a pulzusát. Szabálytalan volt. Rossz jel. Az autó felé néztem...
- Fogd meg az egyik kezét! Gyorsan! Húzd!
Időközben méretes benzintócsa gyűlt a kocsi köré, és valami, talán az elektronika egyik kábele, vagy ilyesmi, nem tudom, nem értek hozzá... Szóval valami szikrázott. Bármelyik másodpercben felrobbanhat az egész.
És fel is robbant. Másodszorra emelkedtem ma a levegőbe, ezúttal a segítőmmel és a sérült férfival együtt. Éreztem, ahogy a forró levegő az arcomba csap. Aztán a hátam a földnek ütközött...
Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy az autó viszonylag messze állt a két busztól. Különben biztosan újabb hallottaink lettek volna...
- Jól vagy? - kérdeztem a fiatalembertől.

Nem ellenkeztem, csak csináltam, amit a férfi mondott, úgy nézett ki, hogy ő ért hozzá. Nálam mindenképpen jobban, ami mondjuk nem valami komoly fegyvertény. Követtem hát a sérülthöz és szótlanul néztem amint vizsgálgatja. Tényleg értheti is, azt hiszem.
Mikor rám szólt elkaptam a férfi egyik karját húzni kezdtük, de nem jutottunk nagyon messzire, mikor megint hatalmas dörrenés volt és éreztem, hogy elemelkedem a talajtól. Őszintén szólva nagyon megijedtem és nagyon fájt is, mikor egyet megperdülve a betonon földet értem, de nem akartam sírni, mert a nagyfiúk nem sírnak.
Letöröltem a vért a homlokomról, picit felszakadt, de lett komolyabb bajom. Bólintottam a férfinak:
- Én jól, de a bácsi is? - kérdeztem aggódóan, hiszen már a repülés előtt is betegnek tűnt.

- Voltam már jobban is.
A pillantásom a homlokára tévedt.
- Ha szédülést vagy hányingert éreznél, azonnal szólj, rendben? Azonnal!
Megint oldalfekvésbe helyeztem az eszméletlen férfit. A lángoló autóból csak úgy áradt a hő. Az általam felborított és megégetett busz felé fordultam.
- Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz. Lehet, hogy nagyon rossz lesz. Odabent halottak lesznek.
Azzal elindultam a busz felé. Nem néztem meg, hogy a fiatalember jön-e, nehogy úgy értékelje, hogy sürgetem. Nem tudatosan, de felfogtam, hogy nem egészen gondolkodik felnőttként.
Odaértem a buszhoz. Továbbra is izzott néhány helyen, de azért felmásztam rá. A kezemre húztam a kabátom ujját, de néhol azért megégetett.
Ami jó volt, hogy ez a busz nem benzinnel működött, mint az autó. Így sokkal kisebb az esélye annak, hogy felrobban.
- Maga! Maga volt az, láttam! Undorító mutáns!
Mielőtt észbe kaphattam volna, egy középkorú férfi, akinek vérzett a nyaka, és épp a buszból támolygott ki, lelökött a buszról. Nagyot nyekkentem a betonon. A tüdőmből kiszaladt minden levegő.
- Ő volt az! Felrobbantott minket! Meghalt a feleségem, mutáns! Öljük meg!
Próbáltam felállni, és közben azt motyogtam, hogy sajnálom, nem akartam, nem állt szándékomban, nagyon sajnálom... Kisebb tömeg, öt-hat sérült ember indult el felém.

- Szólok, ígérem - vágtam rá, majd azonnal folytattam: - Segítek!
Nem is nagyon gondoltam végig, hogy mit csinálok, muszáj volt segíteni. Ott sokan voltak, akiknek még fájt valamijük, meg minden. Nem állhattam itt mint a faszent! Hogy gondol ilyet?!
Odafutottam én is, amikor egy férfi épp fellökte a férfit. Megdöbbenve hallgattam a szavait. Szóval ez a férfi bántotta a buszon utazókat? De miért? És most meg miért segít?
De hát segít! Akkor meg most miért bántják?! Ez így nem jó! Nem helyes! Talán ha... De ha megmutatom nekik, akkor meg engem is utálni fognak. Nem akarom őket később bántani. Mit csináljak? Mit csináljak?!
Ekkor a buszból felhangzott egy elfojtott, de erőteljes nyögés, mint amikor valakinek nagyon fáj valami. Ez bennem végleg eldöntötte a vitát, most igenis segíteni kell. A szemeim lilán izzottak fel, ahogy az érzelmeim átsugároztam a dühös emberek felé. Mert nem volt értelme most bántani azt az embert, aki segíteni próbál. Biztonságba kell tudni mindenkit, akit csak lehet. Ha most bántanánk, akkor mi is olyanok lennénk mint ő.
A férfiak lassan leengedték az ökleiket és a felkapott alkatrészeket zavarodottan, egyikük megragadta az előbb beszélő vállát:
- Ezt ne most...
Az kényszeredetten bólintott, én meg még mindig lilán izzó szemekkel rántottam talpra a motyogó férfit:
- Kérem! Kérem szépen bácsi! Maga tudja mit kell csinálni, tessék segíteni! Itt vagyok, de tessék segíteni! - kiabáltam rá.

A fiú szemébe néztem, amikor felrántott a földről. Lilán izzott. Lila izzás, olyan, mint a pokol, de nem, a pokol, az vörös, a gonosz, az vörös, mindig vörös, akárcsak én, én magam vagyok a vörös...
A fiú kiáltása észhez térített.
- Igen.. A sebesültek... Keresd meg azokat, akik nem mozognak, de eszméletüknél vannak. Aki nem kiabál, az sérült ,meg a legjobban. Akinek fáj a sérülése, annak nem olyan súlyos, mert nem kapott sokkot. Érted, amit mondok? Mindenkit, aki nem ájult el, és nem kiabál, és nem tud mozogni, óvatosan, nagyon óvatosan emelj ki a buszból. Maguk ott! Segítsenek neki! Hívta már valaki a mentőket?
Még nem hallottam a szirénázást. Mennyi telhetett el az első robbanás óta? Óráknak tűnt, de nem lehetett több öt percnél. Még öt perc, és ideérnek az első mentők. De addig is tenni kéne valamit...
Az ajtón át beugrottam a buszba. Mivel az oldalára dőlt, most az egyik repedt ablakán álltam. Gyorsan arrébb léptem, nehogy beszakadjon alattam.
Egy vérző orrú, de amúgy sértetlennek tűnő nő sietett elém.
- Azt mondják, maga orvos. Ápolónő vagyok. Jöjjön!
A sofőrhöz vezetett. A férfi csúnyán összeégett. Élt, de mondhatni, alig. Az ápolónő kinyitotta a busz elsősegélyládáját, de szemlátomást nem tudott mit kezdeni vele. Egyébként én sem, mivel gyógyászati szerek helyett szendvicsek és csokoládék voltak benne. A sofőr nyilván úgy vélte, erre nagyobb szüksége van.
De ha a szendvicsek nem túl régiek, akkor talán a gyógyászati kellékek is a közelben lehetnek...
De hiába kutattam át a környéket, nem találtam semmit.
- Segítsen. Nem tehetünk mást, mint hogy lefektetjük. De... Várjon! Ne! Talán sérült a gerince, látja, milyen szögben fekszik? A legokosabb, ha nem nyúlunk hozzá.
Láttam, hogy a segítőtársam serényen segédkezik a busz másik végében.
- Tartsa szemmel azt a fiatalembert- mondtam az ápolónőnek - Félek, hogy agyrázkódást kaphatott.
Ha lett volna időm a saját, változatos fájdalmaimmal törődni, konstatálhattam volna, hogy a tarkóm és a hátam, akárcsak a jobb karom és az ujjaimon lévő égések, igencsak fájnak. Emellett dőlt rólam a veríték, mert a busz lassan hűlő fémtestében még mindig meleg volt.
De semmi ilyesmit nem volt időm észrevenni.