Queensi utcák

Felvontam a szemöldökömet. Többször is szedtek ki golyót belőle, érzéstelenítés nélkül? Miféle hentesekre bízta ez a nő az életét? És bár ő ezt talán észre sem vette, ezzel máris sokat elárult magáról. Egy kórház sürgősségi osztályán használnak érzéstelenítőt. De ott a lőtt sebeket jelentik a rendőrségnek. Ebből következik, hogy a kis hölgy igyekezett elkerülni a rendfenntartó szerveket. Innen nem nehéz kikövetkeztetni, hogy azok, joggal vagy sem, de üldözik őt.
Mondhatni rokonlélek...
- Meglehetősen közel van, igen. Azonban... Ha ódzkodik a fajtánkbeliek társaságától, talán jobb, ha nem oda megyünk.
Az ötlött az eszembe, hogy a nő talán kém. Ugyan, melyik fanatikus ne vállalna be egy fájdalmas, ám alapvetően veszélytelen lőtt sebet, ha azzal leleplezheti a Testvériség búvóhelyét? Ez ellen viszont az szólt, hogy bárkinek is dolgozna a lány, az nem tudhatja, hogy én a Testvériség tagja vagyok. Úgy döntöttem, érdemes megpróbálni. Talán akad a házban egy telepata, aki kihallgathatja.
A pimasz kérdésre viszont elmosolyodtam. Reméltem, hogy a a nő nem kém... Kár lenne érte. Igazán bűbájos teremtés. Talán nem annyira, mint Lynn, de akkor is...
No és a képessége is hasznos. Ideális kém lenne belőle, ha sikerülne beszerveznünk...
- Nem tudna engem is láthatatlanná tenni? Túl sok itt a kíváncsi tekintet...

-Akkor menjünk oda. -zártam le a témát, a következő megjegyzése hallatán azonban felvontam a szemöldököm.
-A 'fajtánkbeliek' társaságától? Talán félnem kéne? -kérdeztem egy gúnyos mosollyal, de aztán ismét visszaváltottam komolyra- Amíg nem akarnak megölni, addig nem zavar különösebben, hogy ki milyen képességgel mászkál a közelemben.
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ha meg mégis a bőrömre pályázna valaki, akkor rosszul választott. Ha nem is lehetetlen elkapni, de azért már van annyi tapasztalatom, hogy jelentősen megnehezítsem bárki dolgát aki hasonló szándékkal közelítene. Viszont amit a férfi mondott, az felkeltette az érdeklődésemet. Egy ház, ahol több mutáns él együtt? Hmm...
-Azt hiszem, igaza van... -néztem körbe, majd két pillantással később már újra láthatatlan voltam.
-Attól tartok, hogy az nem fog menni, hacsak egészen véletlenül nem képes képes akkorára összemenni, hogy elférjen a zsebemben. De lássa, kivel van dolga, egy próbát azért teszek magával. -attól, hogy nem látott, a hangomat még hallhatta, mégpedig a korábbihoz képest jóval közelebbről.
Miután közvetlenül mellette álltam, az egyik tenyeremet finoman a vállára helyeztem, majd koncektrálni kezdtem, de... az egyetlen változás, ami bekövetkezett, hogy lassacskán elhalványodott a kabátja. Nem tűnt el, ugyanúgy melegített mint eddig, tapintható is volt, viszont külső szemlélők most csak az alatta következő réteg ruhát láthatták, legyen az ing, pulóver, vagy bármi...
-Egyelőre ez a maximum, amit tenni tudok az ügy érdekében. -vettem el a kezemet.
A ruhadarab továbbra is láthatatlan maradt, de nem telik bele 1-2 perc és újra visszaáll a régi állapotába.
-Azt javaslom, hogy induljunk el. Ön mutatja az utat, én pedig követem. Ha meg esetleg valaki magára támadna, akkor megpróbálom megakadályozni. -mondtam, miközben továbbra is láthatatlan maradtam.

Figyeltem, ahogy a kabátom lassan átlátszóvá válik, majd teljesen eltűnik. Nem mindennapi látvány volt, meg kell hagyni. Vártam, de a többi ruhadarabom nem változott. Ennek kimondottan örültem: kellemetlen érzés lett volna láthatatlan ruhákban végigmenni fél Queens-en...
- A képessége lenyűgöző - mondtam neki. - És nem hiszem, hogy félnie kéne. Tőlem egy mutánsnak sincs félnivalója.
Az ajánlatára elmosolyodtam, bár nem tudtam, épp hol van, így azt sem tudhattam, látta-e.
- Köszönöm, de... Meglehetősen jól értek ahhoz, hogy leszereljem a támadóimat.
Szavaimat máris bizonyíthattam, ugyanis kilépve a sikátorból két rendőrautóba futottunk, amik a járda mellett parkoltak. Csupán egy rendőr állt mellettük, de ő remek reflexekkel fegyvert rántott.
- Állj! Kezeket fel! Őrizetbe veszem hatóság elleni erőszakért!
Mélyet sóhajtottam. Remek, más sem hiányzott, minthogy egy túlbuzgó rendőrt kelljen félreállítanom az útból...

-Köszönöm. -biccentettem az elismerésre.
Amikor megjegyezte, hogy nem kell tartanom tőle, nem bírtam megállni és elmosolyodtam. Tudom, hogy mások nevében nem szerencsés nyilatkozni, de azért jobb lesz figyelnem, akárhová is vezet. Ki tudja, lehet akadnak kevésbé "barátságos" természetű egyének is.
-Ó, tudom én azt. Az előbb egész jól bebizonyította. -hallhatta a hangomat maga mellől.
Amíg a rendőr fel nem tűnt, próbáltam úgy közlekedni, hogy a lépteim zaja alapján követni tudja, merre lehetek, ám amikor a rend fegyveres őre rárivallt, nesztelenül arrébb osontam. Az egy, hogy nem ismerem a képességét és annak hatását, kiterjedését, pontosságát, de azt se akarom, hogy 'véletlenül' engem lőjenek le helyette. Már épp indultam volna, hogy ártalmatlanítsam a fegyverest, amikor eszembe jutottak a férfi szavai. Nos, ha már ilyen kedvesen visszautasította az ajánlatomat, akkor nem rontom el a szórakozását, legyen az övé. Ha az előbb kettővel elbírt, most egy sem lehet túl nagy falat neki. Én mindenesetre a rendőrautók felé osontam, hogy átkutassam őket. Fél szemmel azért néha visszapillantottam, hátha szükség van rám.
Fegyverek, tartalék tárak, bilincs... bármi, aminek a későbbiekben még hasznát vehetem. No és persze a kocsikulcsok, amiket már süllyesztettem is a zsebembe, mielőtt még átkutattam volna a járműveket. Nem mint ha lenne jogsim, vagy ezekkel akarnék tovább állni, de így legalább ők is rákényszerülnek a gyaloglásra.

Már bántam, hogy olyan elhamarkodottan, talán, hogy a nőt lenyűgözzem, magamat erős és kemény férfinek állítottam be. Nem mondom, hogy nem vagyok az, de legalábbis biztos, hogy ebben a helyzetben többre mentem volna a láthatatlan lány segítségével, mint a saját képességemmel. Már persze ha a rendőrt épségben akarom tartani, de miért is akarnám? Elvégre csak ember.
A klasszikus trükköt alkalmaztam. A rendőr fegyverének markolata egyik pillanatról a másikra vörösen izzóvá melegedett, és a rend éber őre félig ijedt, félig fájdalmas kiáltással ejtette egy a pisztolyt. Mire aztán felocsúdhatott volna, máris ott voltam, és egy szépen kivitelezett balegyenessel hátrálásra késztettem. Gumibotot kapott elő, és valamit, ami nekem leginkább elektromos sokkolónak tűnt. Megálltam és ránéztem.
- Két lehetősége van - mondtam - Leteszi a fegyvert és elmegy, vagy pedig súlyos sérülésekkel kórházba kerül. Válasszon!

Annak ellenére, hogy milyen kis nyüzüge ez a fószer, tényleg egész életképes a terepen. Kap egy pirospontot tőlem. A járművek átvizsgálása után az ajtónak dőlve figyeltem, hogy mit intézkedik. Ahogy megéreztem a perzselt bőr gyomorforgató szagát, már sejtettem, hogy milyen jellegű lehet a férfi képessége. Ráadásul képes távolról használni, amit nem árt megjegyeznem... Ez azért elég veszélyessé teszi.
Csodáltam a rendőrt a lélekjelenlétéért, amiért egy ilyen égéses sérülés, meg egy ökölcsapás után egyből a további fegyvereiért nyúl, pedig mindkettő elég fájdalmas élmény. Ez azért elismerésre méltó. Amikor azonban előkerült a sokkoló, nem tehetek róla, de felcsillant a szemem... Igaz, ezt senki se láthatta.
Hirtelen nagy volt a kísértés, hogy közbeavatkozzak. Kíváncsi voltam rá, vajon a mutánsunk hogy veszi ezt az akadályt egyedül, ám már olyan régóta ki akartam próbálni, hogy milyen lehet sokkolóval dolgozni. Esetleg egy sajátot beszerezni, az de szép lenne. Na meg praktikus, akár még a farmerzsebben is elférne. Áh, nagy a kísértés, nagyon nagy...
Végül ellöktem magam az autótól, majd hirtelen két kézzel rámarkoltam a rendőr sokkolót tartó kezére, hogy aztán a következő pillanatban felé fordítsam és kipróbáljam a gyakorlatban a használatát. Amint az hozzáért a rend őrének nyakához, már ki is fejtette áldásos hatását, s a szerencsétlen áldozat heves rángások közepette terült el a földön, mígnem el nem vesztette az eszméletét és el nem ejtette a fegyvert.
-Én ezt választom. A gumibot a magáé lehet, ha szeretné. -jelentem meg egy széles mosoly kíséretében, miután felvettem a sokkolót a földről- Bocsi, hogy közbeléptem, de ígérem, ha lesz következő, az a tiéd lehet. Vagyis... ha jól hallom, már jönnek is. -fordultam hátra, ahonnan egyre közeledő léptek zajára lettem figyelmes, ám ahogy a következő pillanatban hátrafordultam, hogy meg is bizonyosodjak róla, egy elsuhanó golyó szinte súrolta az arcomat. Azzal a lendülettel, ahogy hátrébb ugrottam, a menekülőtársamat is magammal rántottam az autók mögé, hogy ne a tűzvonalban ácsorogjunk.

Sajnálkozva vettem tudomásul, hogy még több fájdalmat kell okoznom a rendőrnek, de nem volt mit tenni. Mélyet sóhajtottam. Talán ha felrobbantom a kezében lévő fegyvert, az meggyőzi róla, hogy jobb, ha nem támad rám újból...
De nem jutott rá lehetőségem. A rendőr keze hátrabicsaklott, látszólag magától, de az arcán látható ijedtség nélkül is kitaláltam, mi van a dolog mögött.
Egy perc múlva a rendőr már a földön feküdt. A kezembe vettem a gumibotot.
- Ócska emberi vacak - mondtam megvetően, és a földre dobtam, majd tócsává olvasztottam a fegyvert - Semmit sem ér.
Aztán már hallottam is dörrenéseket... És mielőtt még megmozdulhattam volna, a lány fedezékbe rántott. A kocsin, ami mögé bebújtunk, jégesőként pattogtak a golyók.
- Ha van valami terved, hallgatom - mondtam - Vagy pedig menj vissza a sikátorba, és keress valami nagyon jó fedezéket. Ha muszáj, megölöm őket, de nem lenne rossz, ha akadna egy kevéssé végleges megoldás is.

-Ami azt illeti, van egy tervem... -mondtam, ahogy a kocsi mögött kuporogtunk- De ahhoz nem ártana, ha kicsit alább hagyna az "eső". Lehet, hogy láthatatlanná tudok válni, de anyagtalanná sajna nem. Ha valahogy mögéjük tudnék jutni, akkor onnantól már simán leszedem őket, mielőtt kapcsolnának, hogy mi van, de... hmm...
Az ellenkező irányba sandítottam, amerre a kolléga ajánlotta az egérutat, majd újra a tűzerő felé, majd újra a sikátorra, majd fel, az épületek teteje felé...
-Kis kitartás, mindjárt jövök! -mondtam, majd a következő pillanatban ismét elhalványultam, majd laposkúszásban, az autó takarásában elindultam a sikátor túlvége felé.
Amikor már elég távol jártam a golyózáportól, felpattantam, majd futva kerültem meg a tömböt. New York lévén ez beletert pár percnyi futásba még úgy is, hogy közben csak arrébb lökdöstem a járókelőket, de azért még nem volt vészes a távolság... Mire a rendőrök mögé értem, már jóval alább hagyott a kereszttűz. Vetettem egy pillantást a korábbi fedezékünk felé, majd előtúrtam a zsebemből a korábban szerzett sokkolót, és azzal láttam neki, hogy szépen, sorban kiiktassam az ellenfeleket. Senki sem hal bele, egész humánus megoldás. Persze csak az első néhány ment nyugisan, miután a rendőrök rádöbbentek, hogy a társaik a "semmitől" hullanak, egyből kiütött a pánik, így most már az volt a legfőbb gondom, hogy ne jöjjenek nekem. Fel is kaptam a földről egy gazdátlan pisztolyt, amiből más max. annyit érzékelhetett, hogy hopp, eltűnt, aztán miután merülni kezdett a kis kütyü, ezzel kezdtem el célba venni a kezeket.

Kis kitartás? Mégis, mi mást tudnék tenni? Ha most kiderül, hogy a hölgy megbízhatatlan, és szépen elmenekül, akkor sem tudok mit tenni, mint kuporogni itt és várni a csodára vagy az elhatározásra, hogy ismét vérfürdőt rendezzek, lehetőleg azelőtt, hogy kiér a Nemzeti Gárda.
Már épp azon voltam, hogy elég, eljött az idő, mikor egyszer csak valami zavar támadt ellenfeleim táborában. Eddig hozzájuk közeli tárgyakat robbantottam fel, kukákat, egy tűzcsapot, meg pár lyukat is a betonba, hogy ne merjenek közelebb jönni, de most megpróbáltam kilesni, és nem csak annyi időre, hogy a következő célpontot megleljem.
Ha nem tudtam volna, mi a helyzet, nagy valószínűséggel arra tippelek, hogy van valahol egy telepata, aki a pártomat fogja. Legalábbis a maguktól összeeső rendőrök ezt a képzetet ébresztették bennem. Hát mégsem hagyott magamra... Ez esetben ideje, hogy én is besegítsek... Igen ám,csakhogy hogyan? Nem látom a nőt, ergo, bárhová is küldök hőhullámot vagy robbantást,azon a helyen ott állhat a láthatatlan lány is.
Nem volt sok időm töprengeni a problémán, egy rendőr meglátta a kocsi mellől kikandikáló fejemet, és megeresztett egy golyót felém. Behúzódtam a fedezékembe, de előtte reflexből küldtem egy forró levegőnyalábot felé. Legnagyobb meglepetésemre a pár méterrel mögötte álló kocsinak vágódott, és a ruhája is kigyulladt. Ilyen még nem volt.

Már javában ment a csihi-puhi, szépen, sorban egyesével amortizáltam le a rend kétségbeesett őreit, amikor hirtelen az egyiket valami más, láthatatlan erő repítette hátra, s miután felkenődött a szélvédőre, lángra is lobbant. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy láttam, majd a tekintetemmel a mutáns társamat kezdtem keresni... Oké, megvan, úgy tűnik, még él... Ezek szerint ez ő lett volna? Mert akkor vele nem akarok rosszban lenni...
Abban viszont erősen reménykedtem, hogy ha ezt nem konkrétan egy emberrel műveli, csak egy irányban "kiterjeszti" a képességét, akkor nem fogja ész nélkül használni, mert ha esetleg engem is eltalál úgy, hogy nem lát, akkor azért nagyon morcos leszek.
~Hmm... lehet nem ártana már végre kiötölnöm valami frappáns módszert, amivel mások is együtt tudnak dolgozni velem úgy, hogy nem tesznek kárt bennem közben.
A nagy dilemmázásomnak azzal szakadt vége, amikor az egyik pánikoló rendőr oldalról nekem rohant, mire mindketten elvágódtunk a betonon. Ő persze nem értette, hogy miért, így mielőtt még beindulhatott volna a fantáziája, egy jól irányzott rúgással gondoskodtam róla, hogy a kavarodás további részét békésen "átaludja".
~Ah... nagyon nem akarnak fogyni... -dőltem a falnak egy pillanatra, amíg felmértem a viszonyokat, majd a zsebembe nyúltam megnézni, mit zsákmányoltam az előbb.
~Bilincs? Hmm... Az biztos akad még egy pár...

Nem tudtam, a láthatatlan lány mennyire ügyes verekedő, de a szép ütemben hulló rendőrök nagyjából megadták a választ.
Támadásom igen hatásos volt, és az ott uralkodó pánikot is tovább növelte. Amikor láttam, hogy az egyik rendőr látszólag a semmiben felbukik, tudtam, hogy társam valahol ott lehet, így attól a ponttól jó távol kinéztem magamnak egy másik egyenruhást, és megint eleresztettem egy ilyen léghullámot. A hatás, úgymond, kirobbanó volt: még a másik férfi sem tudta eloltani ruhája elejét, mikor friss áldozatom inge is lángra kapott.
Csakhogy nem is olyan nagyon messziről újabb szirénahangok kapcsolódtak az elsőhöz. És ez bizony bajt jelentett.
- Lassan mennünk kell! - kiáltottam fel, remélve, hogy ezzel nem leplezem le csinos társnőmet.
Nem mertem újabb léglöketet bevetni, mert már nem tudhattam, hol van a lány, és benne nem akartam kárt tenni. Így csak visszakuporodtam mostanra már erősen ementáli sajtra emlékeztető fedezékembe, és várakoztam.

Miután egy második zsaru is lángra lobban, egy pöppet én is beparázok a srác képességétől.
~Na jó, akkor ez az én felem, az a tiéd, aztán... mondjuk itt van a felezővonal, ahol a kocsi áll. Majd igyekezz nem "átjönni", oké? -üzentem neki gondolatban, bár nem vagyok telepata, így képzelem mennyi ment át belőle.
A szirénák közeledtét én is érzékeltem, bár úgy voltam, vele, hogy még elég messze járnak, s már folytattam is a verekedést. Azonban miután meghallottam a segítőm hangját, éreztem, hogy most már tényleg idő van... És menni is kéne, de hogyan, ha ő még mindig ott lapul a kocsi mögött? Oké, értem én, hogy biztonságosabb, de ha én ki bírtam mászni úgy, hogy nem kaptam be egy golyót se, akkor talán neki is menni fog, van annak a járgánynak takarása is... Ja, hogy akkor koszos lenne az öltönye? Bocccs... Na jó, akkor viszont gyorsan kéne lépni.
~És pont ilyenkor nincs nálam füstgránát... Na mindegy, akkor marad a bilincs.
Mivel minden rendőr oldalán lógott egy pár belőle, így nem volt nehéz dolgom, csupán lekaptam, katt az egyik csuklóra, aztán egy másik egyén másik csuklójára, s már kész is volt az újabb meglepetés. Pláne, hogy beletelik pár percbe, mire láthatóvá válnak... Poénból még pár összebilincselt embert is újra összebilincseltem, a láncokat összefogatva, hogy ne 2, hanem 4-6-8-10 ember bénázzon egyszerre... Majd miután az "ementáli-autó" felé irányuló tűzerő töredékére csökkent, visszaszaladtam a férfihoz.
-Gyerünk, futás! Mutassa az utat! -sürgettem.

Mutassam az utat? Valóban ez volna a legjobb. Csakhogy hirtelen fogalmam sem volt, hogyan jutunk el innen a főhadiszállásra. És a közeledő szirénák sürgető hangja sem volt épp túl nagy segítség. De aztán valahogy mégis sikerült adrenalin-borzolta elmém megfegyelmeznem, és így végre betájolnom magunkat.
- Arra - mutattam az irányt, és már indultam is.
Csak pár lépést tehettem meg, mikor a rendőrök lánccsörgető kompániája felől újabb lövés dörrent. Behúztam a nyakam, de többet nem igazán tehettem: az össze-vissza bilincselt tömegből lehetetlen volt kiválasztani azt, aki a lövést leadta.
Gyorsan berohantam egy másik sikátorba, átellenben azzal, amelyikből jöttünk. Ez volt a helyes irány, csak épp a másik végén egy rendőrautó
állt. A pokolba!
- A konténer mögé - mondtam társamnak - Most!
Nem volt idő finomkodni, sem kíméletesen elbánni az üldözőkkel. Fókuszáltam elmém erejét, céloztam, és... BAMM!
A robbanás ereje még engem is ledöntött a lábamról, pedig nem hittem, hogy ilyen távolra is hatni fog. De amit akartam, azt elértem: a rendőrautó lángolva repült arrébb. Súlyos, olajos füst szállt fel belőle, és én nem akartam arra gondolni, mitől olyan az a füst.
- Menjünk.

A rendőrök között egyre nagyobb a felhajtás, egy-egy kósza golyó is elsüvített mellettünk, a szirénák hangja is egyre közeledett... Oké, hogy ha akarnánk, eszméletlen tömegpusztítást tudnánk itt véghezvinni, de ha már nem akarjuk halomra ölni szerencsétlen rendőröket, csak leszerelni, akkor jóval szűkösebbek a keretek. Már azt hittem, hogy sosem fog elindulni, amikor végre megmozdult, én pedig követtem. A rendőrautó láttán egy pillanatra megtorpantam, ám az utasítást hallva szó nélkül fedezékbe ugrottam.
Enyhén szólva félelmetes volt, hogy a robbanás ereje még ilyen távolságra is elhatott, bár gyanítom, hogy a szűk sikátor falai jócskán felerősítették a hatását. Még a konténer is beleremegett, ami mögött lapultam, sőt, megkockáztatom, hogy talán még a robbanás erejétől is hátra csúszott pár centimétert... Nem is tudom, hogy féljek vagy inkább örüljek, hogy egy ilyen időzített bombával hozott össze a sors. Tény, hogy veszélyes, mázli, hogy nem az ellenségem. Abban határozottan biztos voltam, hogy nem akartam rosszban lenni vele...
-Rendben! -biccentettem, amikor ismét szólt, majd futásnak eredtünk.
Azon dilemmáztam, hogy vajon már bekerítettek-e minket, de mindjárt kiderült. Az autó, ami az imént robbant fel, még mindig lángokban állt, ahogy elszaladtunk mellette.
-Szóval ilyen az, amikor nem fogod vissza az erődet? -kérdeztem, ahogy kikanyarodtunk a sikátorból, s immár egy szélesebb utcán haladtunk tovább- Nem mint ha bajom lenne a futással, de innen milyen messzire kell még mennünk? Meg nem ártana leráznod őket valahogy... Nekem nem akadály, de gondolom te nem akarod hazavinni őket. Vagy szeretnéd megtartani valamelyiket?
Közben pedig már azon agyaltam, hogy hogyan lehetne a férfit eltüntetni a szemük elől... Hát, mást nem, kicsit lemaradok, aztán feltartom őket, amíg ő felszívódik, aztán meg megkeresem. Már ha nem rukkol elő valami életképesebb tervvel.

Futásnak eredtünk. Szerencsére sokat gyakoroltam az elmúlt időszakban ezt a testmozgást, mert sejtettem, hogy életem a Testvériség tagjaként jobban megkívánja majd az állóképességet, mint a kórházi munkám. S lám, nem is tévedtem.
A nő kérdésére először csak egy komor pillantással akartam válaszolni, de aztán úgy döntöttem, joga van tudni, kit fogadott társául.
- Most visszafogtam magam. Sokkal nagyobb pusztításra is képes vagyok.
Hogy ezt demonstráljam, és, hogy az utat is elzárjam magunk mögött, megfordultam, és a sarkon épp beforduló rendőrautóra pillantottam. Abból a következő pillanatban lángnyelvek csaptak ki. Kisodródott, és nekiment egy tűzcsapnak, ami vizet lövellt a magasba.
A java csak ezután következett. Kráterek robbantak az utca betonjába: mély, széles lyukak, melyek lehetetlenné tették, hogy bárki is autóval kövessen minket.
- Már nincs messze - mondtam, mikor újra útnak indultunk - A következő sarkon balra. A harmadik ház lesz az. Ne törődj semmivel, csak tűnj el szem elől és osonj be. Én majd boldogulok.

-Igeeen? -vontam fel a szemöldököm, majd ahogy megfordult, én is lelassítottam, és figyeltem, hogy mit alkot.
Ahogy az autó kigyulladt és leírt pár kört, nem mondom, látványos volt, pláne a rögtönzött kis szökőkúttal. De ahogy utána leamortizálta a járdát, na, azzal végképp sikerült lenyűgöznie.
-Wow... -csak ennyit böktem ki, s már indultam is tovább, mellette futva.
Értem én, hogy nem kicsit veszélyes... Ezek után már pláne nem akarok ujjat húzni vele...
Következő sarok, balra, 3. ház. Stimm. Bólintottam egyet a férfinak, hogy vettem az adást, majd... Már épp láthatatlanná váltam volna, amikor eszembe jutott, hogy még nem is tudom, hogy hívják. Nem mint ha betörve abba a házba, ha valakivel összefutok, ne tudtam volna körülírni, hogy ki lehet ő, de na, azért mégiscsak jobb lapokkal indulsz, ha legalább egy nevet tudsz.
-Az én nevem Valoria... Valoria Slaydon. Örültem a találkozásnak, akkor majd odabent találkozunk! -mutatkoztam be csak úgy, futás közben, anélkül, hogy akár csak lassítottam is volna.
Vártam egy pár másodpercet, hogy reagál-e rá valamit, majd újra elhalványodtam, és bár tudtam az úti célt, s ő is azt mondta, boldogul egyedül, azért mégis inkább egy láthatatlan árnyként követtem.
Ma már egy párszor kihúzott a csávából, úgy éreztem, hogy ez a minimum cserébe.

/Köszi a "bemesélő" játékot /

Láttam a lány arcán az elragadtatást. Nos, én is így éreztem az ő képességét illetően. Bár tény, hogy az enyém kevésbé deffenzív jellegű... Vagy éppen sokkal jobban az, nézőpont kérdése.
Ami már biztos, hogy a rendőrökkel egy ieig nem lesz gond. Ez a bátor előörs, aki idáig merészkedett, most megsemmisült: erősítés nélkül nem fognak megint idejönni.
- A nevem Hugh Hagwood - mondtam - Odabent hivatkozhat rám nyugodtan.
Reméltem, hogy a lány bemegy a házba, bár ezt nem láthattam. Messze, a következő utcában robbantottam párat, hogy azt higgyék, arra menekültünk, majd jómagam is a házba léptem. Nos, azt hiszem, a Testvériségünk új taggal bővült. Kíváncsi leszek, mit fog szólni ehhez Eric.

//Ém is köszönöm a játékot! //

Valoriának

Nem hittem el, amit látok. A megbízást talán egy hete kaptam, és már akkor is úgy gondoltam, hogy irgalmatlanul nagy baromság. Találjak meg egy nőt, akiről valami fantomképet adtak csak, akiről halvány fogalmuk sem volt, kicsoda és hol lehet ebben az óriási városban, és akiről csak egy dolgot tudtak: hogy láthatatlanná tud válni.
Könnyű feladat, nem? DE annak a boltnak a tulaja ragaszkodott hozzá, hogy megpróbáljam. Gondolom, a zsaruk kiröhögték, vagy nem tudom... Én meg nem bántam. Végül is megmondtam, hogy nem fog menni. Ők adtak háromszáz dolcsit. Erősködtek, hogy azért próbáljam meg, hátha. Állítólag biztonsági tanácsot akarnak kérni tőle, de láttam a fickó arcát, azét, aki képes volt valahogyan bezárni engem a saját fejembe... Nem kellett hozzá gondolatolvasás, hogy tudjam, nem tanácsot akarnak kérni tőle.
De nekem aztán tényleg mindegy... Az viszont, hogy tök véletlenül mégis kiszúrtam a tömegben a vöröskét, vagy legalábbis valakit, aki megszólalásig hasonlított a fantomképre, na, az igazán megdöbbentő volt. Egy ideig követtem. Nemrégiben felfedezett új tehetségemet felhasználva telepatikusan üzentem neki.
Hello kislány! Ne ijedj meg, nem zakkantál meg. Ez a szép bariton bizony külső hang. Beszélni szeretnék veled.
Közben rendületlenül követtem őt a tömegben, jó hat-hét méter távolságból. Nagyon reméltem, hogy az üzenetem nem ment félre... Az eléggé kínos lett volna.

Ez a nap sem indul különösebben, mint bármelyik másik hétköznap. Ahogy minden reggel, ma is elindultam, hogy kicsit ismerkedjek a környékkel, ám mivel tudtommal semmi veszély nem leselkedett rám, nem láttam értelmét, hogy a képességemet használjam. Sietősen szlalomoztam a hömpölygő tömegben hazafelé, hátha legalább az ebéd végét sikerül elcsípnem, amikor hirtelen egy hang szólított meg. Vagyis, először azt hittem, hogy csak valami külső hang és valaki másnak címezték, ám mire a hang elhalt a fejemben, rájöttem, tévedtem. És azt kell mondjam, ez csöppet megrémisztett. Egy kissé lassítottam ugyan a lépteimen a döbbenet hatására, de aztán ugyanolyan tempóban haladtam tovább. Sőt, ha lehet, talán még egy picit gyorsítottam is... De még véletlenül sem néztem hátra.
~Örvendek a szerencsének, de ki maga? És mégis miért kéne beszélnünk? -üzentem vissza neki... vagy gondoltam hangosan, vagy tudomisén, reméltem, hogy veszi az adást.
Eddig nem sűrűn volt szerencsém telepatákhoz, így nem voltam biztos benne, hogy hogy is működik ez az egész, de határozottan rossz előérzetem volt. Ugyan, mégis, mit akarhat tőlem egy telepata? Hisz még a képességemet se használtam vagy 2 órája, észre sem vehetett, hogy átváltozok...
Valahogy le kell ráznom! És még csak azt se tudom, hogy ki lehet az... A legközelebbi utcasarok felé vettem az irányt, majd ahogy befordultam, láthatatlanná váltam és futásnak eredtem! Nesztelenül átsiettem az utca túloldalára, ahol kevesebb ember volt, így még azzal se keltek feltűnést, hogy félrelökdösöm őket... És közben, persze, többször is hátrafordultam. Tudni akartam, hogy ki az, aki követ... És főleg, hogy miért?

Érzékeltem a riadalmát, de ezt igazán nem róhattam fel neki. Bárki más is megijedt volna, ha hirtelen egy idegen hang szólal meg a fejében. Az, hogy én imádtam így a frászt hozni az emberekre, már más kérdés volt. Mutánsnak lenni jó dolog, hát nem?
Csak semmi pánik. Nemrégiben kirabolt egy üzletet, és erről akarok beszélni. Nem vagyok zsaru.
Oké, eddig igaz is volt, minden rendben. Csakhogy örök gyengém megint összezavart kissé... Ez a nő nagyon csinos volt. Most komolyan, rongyos háromszáz dollárért adjam annak a sötét képű baromnak a kezére? Amikor talán ki tudod csikarni belőle egy vagy két százast, hogy ne adjam? Előre fizettek ki, egy összegben, nem túl sokat, de ha megtalálom, ha nem, többre nem számíthattam. Valamiért azt hitték, egy adott összegért megvehetik a hűségemet. Rejtély, hogy miért... Hűséget legfeljebb kibérelni lehet, de megvenni nem igazán. Legalábbis nem háromszáz dolcsiért.
Így hát nem igazán tudtam, mit kezdjek a vöröskével. De ha végre hajlandó lenne megállni, talán... Hé! Hová tűnt? Ahogy befordultam a sarkon, nem láttam sehol. Na persze, erre számítanom kellett volna. De sebaj. Elméinket valamiféle tünékeny, gyenge kapcsolat láncolta össze, amit én is alig éreztem, ő meg gondolom egyáltalán nem. Bár látni nem láttam, meglepve tapasztaltam, hogy minden további nélkül képes vagyok kommunikálni vele.
Hé, kislány, ne játsszuk ezt. Itt vagyok, a sarkon, a benga fekete fickó, és csak beszélgetni akarok. Semmi pánik, oké?
Közben integettem egyet, hogy észrevegyen, majd elindultam arrafelé, amerre őt sejtettem. Azt nagyjából érzékeltem, hogy az utca túloldalán van, és azt is, hogy gyorsan távolodik, de,. hogy melyik irányba és hol pontosan hol van, azt már nemigen. A gondolatolvasás már profin ment, de ezek a telepatikus dolgok még nem annyira.

~Ah, hogy az... -válaszoltam egy szemforgatással, úgy tűnik, szövegértésből nem nagy ász a drága.
Azt még mindig nem tudtam, hogy mégis ki a fene, igaz, legalább azt kibökte, hogy miért követ mint valami pincsikutya.
Na igen, az valami ritka béna húzás volt tőlem, de hát ilyen az élet, pechemre pont egy képességblokkoló mutánst akartam megrövidíteni. De attól függetlenül, ha nem zsaru, miért is akar annyira erről beszélni? Fogadok, a tulaj küldte rám valami haverját... Vagy ami még rosszabb, csicskását...
Miután láthatatlanná váltam, már kezdtem örülni, hogy végre sikerült leráznom, ám amikor újra meghallottam a hangját a fejemben, azt hittem, eldobom a maradék agyam. Banyek, ilyen nincs...
~Ezek szerint még így sincs nyugtom magától?
Ahogy megfordultam, egyből kiszúrtam azt az integető alakot, legalábbis ahogy magát leírta. De ennyi erővel akár azt is mondhatta, hogy ő az a szeplős képű, sztk szemüvegkeretes, nyomi kis kölyök a sarkon, aztán a telepátiájával ráveszi, hogy integessen...
~Na persze, majd pont elhiszem. Bizonyítsa be, hogy maga az!
Mondjuk így hirtelen nem tudtam, ezt hogyan bizonyíthatná be, hogy tényleg ő az és nem csak a képességével irányít valakit, de azért nem tágítottam az ötletemtől. Sunyi banda ez a mutáns népség...
Bár... ennyi erővel akkor az én agyamat is elvarázsolhatta volna, hogy irányítson. Lehet, hogy mégiscsak ő lesz az? Mindenesetre egy tapodtat sem mozdultam, s láthatóvá se váltam. Örüljön, hogy nem bírom kizárni az agyamból. Ha elég távol jutok tőle, akkor úgy se akad újra a nyomomra egykönnyen...

Úgy éreztem, mintha megállt volna. Az is valami... De még mindig nem tudtam pontosan bemérni, hol is van. Átmentem az út túlfelére, de ott aztán meg is álltam. Itt egyelőre lepihenünk, gondoltam...
Ugye tudod, kislány, hogy minden gondolatodat hallom, és nem csak azokat, amiket direkt nekem szánsz?
Még valami mentális nevetésfélével is megpróbálkoztam, de nem tudtam, mennyi ment át belőle. Tettem pár tétova lépést... Mintha ebből az irányból éreztem volna azt a kissé ideges elmét. Vagy mégis inkább a másik irányba? Á, fene essen az egészbe...
Aztán szemforgatva néztem az égre. Jó ég... Azt senki sem mondta, hogy a csaj totál hülye!
És aztán mégis hogyan bizonyítsam, hogy én én vagyok?
Mit kéne vajon mondanom neki? Volna értelme bármit is mondanom? Úgysem nagyon hiszem, hogy hinne nekem. Végül úgy döntöttem, az igazat fogom mondani, abba legalább nem zavarodom bele.
Figyelj, kislány, elmondom mi a szitu. A bolttulaj vagy ki a fene bérelt fel, hogy találjalak meg. De nem vagyok biztos benne, hogy át akarlak adni neki, mert abból nem sok hasznom származna. De ha idehívnám most a csávót, hogy itt vagy, te addig kirámolhatnád a boltot, és nem fenyegetne a blokkoló veszélye. Aztán felezünk.
Most miért ne? Valamiből csak kell élni, nem? Nem vagyok egy igazi jófiú, és ha választani kell a sötét képű idióta meg a dögös vörös között, egyértelmű, melyik oldalra állok. Nem vagyok én a saját magam ellensége...
Na hajlandó vagy láthatóvá válni, vagy tényleg parancsba kell adnom? Te nem szeretnéd, ha ennyire belemásznék a fejedbe, én meg migrént kapnék tőle, kinek lenne ez jó?
Imádtam, hogy a telepatákról mindenki elhitte, hogy ilyet is tudnak. Vajon egyszer tényleg képes leszek rá? Elég fasza lenne...

Ahogy Gordon közeledett, úgy hátráltam én is szép lassan, tartva kettőnk között a követési távolságot. Majd amikor legközelebb meghallottam a hangját, a tenyeremmel a homlokomra csaptam, igaz, a pasas ebből se nem látott, se nem hallott semmit.
-Kösz, már csak ez az infó hiányzott a boldogságomhoz... De tényleg...
Basszus... basszusbasszusbasszus! Ezért utálom a telepatákat... Akkor most semmire se kéne gondolnom, mi?
~Passz, fő a kreativitás. -vontam vállat, de amikor végre a lényegre tért, kíváncsian vártam, mivel rukkol elő, de ahogy meghallottam, kis híján a járdáig zuhant az állam a döbbenettől.
~Ezt most valami vicc? Felbérelték magát, hogy kapjon el, erre velem akarja kiraboltatni az üzletet?-kérdeztem csodálkozva, de miután eltöprengtem egy picit a dolgom, és rájöttem, hogy egy apró, de felettébb fontos részlet még tisztázatlan számomra, visszaüzentem neki- Tegyük fel, hogy beleegyezek. Idehívja azt a fószert. Mégis, hogy akarta megoldani, hogy idehívja, és nem vagyok itt? Mármint a kimagyarázás részre értem. Ha visszamenne az üzletbe a pasas, egyből levágná, hogy maga felültette, mint tettestársam.
Bár nagy volt a kísértés, hogy az utolsó kérdésére is válaszoljak, "persze, kíváncsi vagyok én arra", de aztán gyorsan ki is töröltem a gondolatot a fejemből, mint ha sosem létezett volna. Mutáns. Nem ismerem a képességeit, szóval nem kéne szívóznom vele...
Kicsit viszont kezdett olyan érzésem lenni, mint a Kis hercegben a róka meg a herceg... Bár még mindig nem bíztam a nagy darab sötét fickóban annyira, hogy közelebb merészkedjek, de legyen neki karácsony, legalább már felfedtem magam, újra láthatóvá váltam.

Nem tudsz semmire sem gondolni, kislány, főleg ha ennyire erőlködsz.
Jogosnak tűntek a kételyez. Na igen... Mégis, miért tennék ilyet? A valódi ok, az, hogy a csaj dögös, nekem jól jön pár plusz dolcsi, elég szimpla volt, és nagyon kétesélyes... Vagy elhitte, vagy nem. Meg aztán egy remélhetőleg nagyon gyümölcsöző munkakapcsolatot így kezdeni, nem is tudom... Nem minden nő örül neki, ha a pasi rögtön azzal kezd, hogy ágyba akarja vinni.
Mondtam már, hogy nem vagyok zsaru. Úgy élek meg, ahogy tudok.
A lány kérdése elgondolkodtatott. Tényleg, hogyan magyarázom ki?
- Azt bízd csak rám - mondtam most már hangosan, mikor ő láthatóvá vált.
Legalább már azt tudtam, merre kell beszélnem.
Az előbb főleg csak hátulról láttam, és arcát épp egy villanásnyira csak, és most meg kellett állapítanom, hogy bizony a fantomkép eléggé szegényes volt. Ott is elég dögösnek mutatta a kiscsajt, de a valóság messze felülmúlta a rajzoló képzeletét. Azt a mindenit...
Tettem a lány felé pár óvatos lépést, hátha nem szalad el. Hm... Hogy oldjam meg ezt a problémát? Jó nekem az, ha egy klassz numera reményében durván magamra haragítok egy képességblokkoló mutánst? Másfelől meg végül is csak képességblokkoló, attól még ugyanúgy állon lehet vágni, ha kellemetlenkedik... Na jó, azt majd meglátjuk. A fejemben máris körvonalazódott egy terv...

Megadóan sóhajtottam egyet az újabb lelombozó válasza után. De jó, hányszor akarod még az orrom alá dörgölni, hogy minden gondolatomat hallod, és úgy se tudok mit tenni ellene, hmmmm? Csitt.
~Hmm... az a második válasz egész hihető volt.
-A-hha. -reagáltam röviden a megjegyzésére.
Ha ragaszkodik hozzá, hát nem bánom. Igaz, sokkal okosabb ettől nem lettem, de akkor legyen az ő baja, nekem megvan a sajátom, vele is, meg nélküle is...
Bár ezúttal ő is emberi módon válaszolt, őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy épp nem kutakodik-e még mindig a fejemben. Tényleg, azt amúgy lehet valahogy érzékelni? Vagy csak akkor, ha visszaszól a hang? Tudja a fene... Kérdezzek rá? De csak nem fogok nekiállni és a képességéről faggatni...
Ahogy közelíteni kezdett, lassan, gyanakodva végigmértem. Amennyiben pár lépés után megáll, akkor én is maradok a helyemen, de amennyiben... tudomisén, mondjuk 2-3 méternél közelebb merészkedik, akkor én léptem. Oké, hogy nem használja a képességét, de akkor is, vagy két fejjel magasabb nálam, meg... vagy... 50 kilóval több izom van rajta, minimum. Ráadásul nem egy bizalomgerjesztő alak, bár, ha az eddigi tapasztalatokat nézem, többnyire mindig azok a legmegbízhatóbbak, akikről legkevésbé feltételeznénk... Mondjuk ez meg pont most akarja átvágni a megbízóját... Nem túl bíztató.
-És, van valami terv? Összeülünk megbeszélni a részleteket, hogy mi-hogy-merre-mennyi mégis mi meg hogy legyen, vagy szevasz-tavasz aztán majd ha a környéken járok, egy borítékban becsúsztatom az ajtód alatt a te részedet?