KezdőlapUBC Vancouver campus
5 posters
5 / 5 oldal
5 / 5 oldal • 
1, 2, 3, 4, 5
Re: UBC Vancouver campus
by Sheena Duran Szomb. Jan. 21, 2012 8:09 pm
Mikor megint magamhoz térítettek, már nem is emlékeztem, hogy hányszor ájultam el. A fájdalom most már annyira állandósult, hogy egyfajta zsibbadtság vett erőt rajtam.
Kiköptem a számban felgyülemlett vért, aztán megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak az egyiket sikerült, mert a másikon a szempilláimat összeragasztotta a rá folyó vérem.
Szúró fájdalom hatolt a mellkasomba minden egyes levegő vételkor, így sejtettem, hogy pár bordám is eltörhetett. A karomat már nem is éreztem, a csuklómba maró bilincsek miatt a karom is csatakos volt az életadó nedvtől.
A verőemberek éppen cigi szünetet tartottak és azt vitatták meg, hogy mi legyen a következő lépés, amivel szóra bírhatnának. Mivel kiélték már magukat a kézzel, lábbal való ütlegelésben, most az áram mellett döntöttek.
A hosszú lógázás miatt viszont nekem annyira megnyúltak az ízületeim, hogy már nem csak a lábujjam, hanem a talpam is földet ért, így újból neki veselkedtem a bilincseknek. Mivel a fájdalom már nem okozhatott nagyobb gyötrelmet, megpróbáltam kihúzni a kezem belőle, ami csak úgy sikerülhetett, ha a hüvelykujjam izületét kiugrasztom, mert akkor jóval keskenyebbre tudom összehúzni és úgy kifér már a lyukon. Persze mindezt egy hang nélkül, hiszen nem akartam idő előtt a bérencek tudomására hozni, hogy mit művelek.
Nagy levegőt vettem, majd összeszorított fogakkal nyomtam meg a ujjam tövét, ami egy halk reccsenéssel engedett is. Lehet, hogy el is törtem, de a kín szempontjából mindegy volt. A szemembe könny szökött, de sikerrel jártam. Nagyon lassan húztam át a kezemet és aztán megragadtam a bilincset a tövénél, hogy továbbra is azt a látszatot keltsem, hogy még fogva tart. Most a másik ujjamon volt a sor, de kellett egy pár mély levegővétel, hogy erőt merítsek hozzá. Talán ez már nem ment olyan hang nélkül, valószínűleg egy önkéntelen nyögés hagyta el a számat, mert a férfiak szeme rám tapadt, majd az egyikük, az alacsonyabb és beszédesebb hozzám sétált. Azt hittem lebuktam, de aztán megkönnyebbülésemre, csak azt hitte, most tértem magamhoz. A bal kezem még mindig a bilincs fogja volt, de most már csak egy mozdulat hiányzott a szabaduláshoz.
A smasszer , hogy az eszméletre térésem örömteli tényét megünnepelje, a hasamon nyomta el a cigerettáját, szép lassan élvezve az önkéntelen arcrándulásomat az újabb fájdalomra.
- Na szóval te r@banc! Nem akarsz beszélni? – emelte meg az állam, hogy a fél szemembe nézzen. – Akkor folytassuk egy kicsit másként, talán az majd segít megoldani a nyelvedet. Szerintem a barátnős is örülne neki, ha véget vetnél a kínjainak.
Ezek a szavai friss adrenalin löketett indítottak útnak az ereimben.
~ Lynn! Úristen, szegény lány! Vajon mit tettek vele? ~
Még a vérrel összetapasztott szemen is kipattan, ahogy a dühtől összerándultam.
- Ááá! Látom ez már kellően motiválta a kis játszótársunkat! – nevetett fel jókedvűen a férfi, majd intett a társának, aki a sarokban lévő állványhoz ment és közelebb húzta a rajta lévő áramfejlesztővel együtt.
A vezetékek a gépből két méretes krokodilcsipeszben végződtek, amit nem kellett bemutatni, hogy mire szántak, de azért az előttem álló és kéjesen vigyorgó férfi egy kisebb szikrázó bemutatót prezentált.
- Na! Kipróbáljuk szivi? – tekerte fel az áram erősségét szabályzó gombot, mire a gép felzümmögött, majd két oldalt az oldalamhoz érintette a csipeszeket.
Az áram végigrohant az izmaimon, durván összerántva azokat és fájdalmas sikítást váltott ki belőlem, de ezzel egyidejűleg kirántottam a bal kezemet is a bilincsből és a földre huppanva már kipattintottam a körmeimet, majd azzal a lendülettel szeltem el az előttem álló és a csipeszeket szorító férfi torkát.
Aztán mielőtt a másik még felocsúdott és a pisztolyáért kapott volna, már át is változtam és hatalmas ordítással vetettem rá magam, mire felfogtam ismét a körülöttem lévő világot, már ott álltam a szétcincált darabjai fölött lihegve.
Visszavettem emberi alakom és összeestem a hideg kövön. Tudtam, hogy ki kell innen jutnom és megkeresnem Lynnt, de semmi erő nem volt bennem, azt hiszem talán egy pillanatra győzött a fájdalom és elájultam.
Talán csak egy pillanatig tartott a gyengeség, aztán már fel is tornáztam magam, és az ajtóhoz botorkáltam, de előtte még elvettem mindkét férfi pisztolyát. Reméltem, hogy nem zárták be, hiszen miért is tették volna, és igazam is lett. Halkan nyitottam résnyire és teljes testemmel koncentráltam a zajokra, de a folyosóról nem hallottam semmit. Kióvakodtam és arra felé indultam, ahonnan a csattanásokat és a nyögéseket hallottam. Nem messze az én cellámtól meg is találtam a következő ajtót. Hallgatóztam ismét egy cseppet, majd megragadtam a kilincset és kicsaptam az ajtót. Először azt terveztem, hogy szitává lövöm a bennlévőket, de rájöttem, hogy ez túl hangos lenne, így maradt a névadóm, a Párduc.
Azonnal átalakultam és mielőtt még akár a kezüket is felemelhették volna, vérengző fenevadként rontottam rájuk, főleg elvesztve az önkontrollt, mikor megláttam Lynn állapotát.
Nem sok maradt belőlük, amiből később azonosíthatják őket. Lihegve változtam vissza, hogy a lányhoz támolyogjak és kiszabadítsam a bilincseiből.
- Gyere, el kell tűnnünk innen! – suttogtam a fülébe, talán kissé értelmetlenül, de reméltem érzi, hogy segíteni akarok, majd megpróbáltam felemelni, hiszen láttam a törött lábát, de a törött bordáim miatt ez nem sikerült.
Ekkor a karját a nyakam köré fonva végül maga is segítve, az ép lábára állt, és így igyekeztünk kifelé. A folyosón már ismét verekedés zaja hallatszott és mielőtt tovább tudtunk volna menni megszólalt egy fülsíketítő riasztó hang. Mivel Lynnel a vállamon és a mostani állapotomban főleg elég nehezen mozogtam, reméltem, hogy kijutunk mielőtt még többen esnek a nyakunkba. A biztonság kedvéért előhúztam a pisztoly és a szabad kezemmel tartva óvakodtam előre. Aztán egy kanyar után kilépve a következő folyosóra elég nagy káoszba botlottunk, amitől megtorpantam.
Kiköptem a számban felgyülemlett vért, aztán megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak az egyiket sikerült, mert a másikon a szempilláimat összeragasztotta a rá folyó vérem.
Szúró fájdalom hatolt a mellkasomba minden egyes levegő vételkor, így sejtettem, hogy pár bordám is eltörhetett. A karomat már nem is éreztem, a csuklómba maró bilincsek miatt a karom is csatakos volt az életadó nedvtől.
A verőemberek éppen cigi szünetet tartottak és azt vitatták meg, hogy mi legyen a következő lépés, amivel szóra bírhatnának. Mivel kiélték már magukat a kézzel, lábbal való ütlegelésben, most az áram mellett döntöttek.
A hosszú lógázás miatt viszont nekem annyira megnyúltak az ízületeim, hogy már nem csak a lábujjam, hanem a talpam is földet ért, így újból neki veselkedtem a bilincseknek. Mivel a fájdalom már nem okozhatott nagyobb gyötrelmet, megpróbáltam kihúzni a kezem belőle, ami csak úgy sikerülhetett, ha a hüvelykujjam izületét kiugrasztom, mert akkor jóval keskenyebbre tudom összehúzni és úgy kifér már a lyukon. Persze mindezt egy hang nélkül, hiszen nem akartam idő előtt a bérencek tudomására hozni, hogy mit művelek.
Nagy levegőt vettem, majd összeszorított fogakkal nyomtam meg a ujjam tövét, ami egy halk reccsenéssel engedett is. Lehet, hogy el is törtem, de a kín szempontjából mindegy volt. A szemembe könny szökött, de sikerrel jártam. Nagyon lassan húztam át a kezemet és aztán megragadtam a bilincset a tövénél, hogy továbbra is azt a látszatot keltsem, hogy még fogva tart. Most a másik ujjamon volt a sor, de kellett egy pár mély levegővétel, hogy erőt merítsek hozzá. Talán ez már nem ment olyan hang nélkül, valószínűleg egy önkéntelen nyögés hagyta el a számat, mert a férfiak szeme rám tapadt, majd az egyikük, az alacsonyabb és beszédesebb hozzám sétált. Azt hittem lebuktam, de aztán megkönnyebbülésemre, csak azt hitte, most tértem magamhoz. A bal kezem még mindig a bilincs fogja volt, de most már csak egy mozdulat hiányzott a szabaduláshoz.
A smasszer , hogy az eszméletre térésem örömteli tényét megünnepelje, a hasamon nyomta el a cigerettáját, szép lassan élvezve az önkéntelen arcrándulásomat az újabb fájdalomra.
- Na szóval te r@banc! Nem akarsz beszélni? – emelte meg az állam, hogy a fél szemembe nézzen. – Akkor folytassuk egy kicsit másként, talán az majd segít megoldani a nyelvedet. Szerintem a barátnős is örülne neki, ha véget vetnél a kínjainak.
Ezek a szavai friss adrenalin löketett indítottak útnak az ereimben.
~ Lynn! Úristen, szegény lány! Vajon mit tettek vele? ~
Még a vérrel összetapasztott szemen is kipattan, ahogy a dühtől összerándultam.
- Ááá! Látom ez már kellően motiválta a kis játszótársunkat! – nevetett fel jókedvűen a férfi, majd intett a társának, aki a sarokban lévő állványhoz ment és közelebb húzta a rajta lévő áramfejlesztővel együtt.
A vezetékek a gépből két méretes krokodilcsipeszben végződtek, amit nem kellett bemutatni, hogy mire szántak, de azért az előttem álló és kéjesen vigyorgó férfi egy kisebb szikrázó bemutatót prezentált.
- Na! Kipróbáljuk szivi? – tekerte fel az áram erősségét szabályzó gombot, mire a gép felzümmögött, majd két oldalt az oldalamhoz érintette a csipeszeket.
Az áram végigrohant az izmaimon, durván összerántva azokat és fájdalmas sikítást váltott ki belőlem, de ezzel egyidejűleg kirántottam a bal kezemet is a bilincsből és a földre huppanva már kipattintottam a körmeimet, majd azzal a lendülettel szeltem el az előttem álló és a csipeszeket szorító férfi torkát.
Aztán mielőtt a másik még felocsúdott és a pisztolyáért kapott volna, már át is változtam és hatalmas ordítással vetettem rá magam, mire felfogtam ismét a körülöttem lévő világot, már ott álltam a szétcincált darabjai fölött lihegve.
Visszavettem emberi alakom és összeestem a hideg kövön. Tudtam, hogy ki kell innen jutnom és megkeresnem Lynnt, de semmi erő nem volt bennem, azt hiszem talán egy pillanatra győzött a fájdalom és elájultam.
Talán csak egy pillanatig tartott a gyengeség, aztán már fel is tornáztam magam, és az ajtóhoz botorkáltam, de előtte még elvettem mindkét férfi pisztolyát. Reméltem, hogy nem zárták be, hiszen miért is tették volna, és igazam is lett. Halkan nyitottam résnyire és teljes testemmel koncentráltam a zajokra, de a folyosóról nem hallottam semmit. Kióvakodtam és arra felé indultam, ahonnan a csattanásokat és a nyögéseket hallottam. Nem messze az én cellámtól meg is találtam a következő ajtót. Hallgatóztam ismét egy cseppet, majd megragadtam a kilincset és kicsaptam az ajtót. Először azt terveztem, hogy szitává lövöm a bennlévőket, de rájöttem, hogy ez túl hangos lenne, így maradt a névadóm, a Párduc.
Azonnal átalakultam és mielőtt még akár a kezüket is felemelhették volna, vérengző fenevadként rontottam rájuk, főleg elvesztve az önkontrollt, mikor megláttam Lynn állapotát.
Nem sok maradt belőlük, amiből később azonosíthatják őket. Lihegve változtam vissza, hogy a lányhoz támolyogjak és kiszabadítsam a bilincseiből.
- Gyere, el kell tűnnünk innen! – suttogtam a fülébe, talán kissé értelmetlenül, de reméltem érzi, hogy segíteni akarok, majd megpróbáltam felemelni, hiszen láttam a törött lábát, de a törött bordáim miatt ez nem sikerült.
Ekkor a karját a nyakam köré fonva végül maga is segítve, az ép lábára állt, és így igyekeztünk kifelé. A folyosón már ismét verekedés zaja hallatszott és mielőtt tovább tudtunk volna menni megszólalt egy fülsíketítő riasztó hang. Mivel Lynnel a vállamon és a mostani állapotomban főleg elég nehezen mozogtam, reméltem, hogy kijutunk mielőtt még többen esnek a nyakunkba. A biztonság kedvéért előhúztam a pisztoly és a szabad kezemmel tartva óvakodtam előre. Aztán egy kanyar után kilépve a következő folyosóra elég nagy káoszba botlottunk, amitől megtorpantam.
Sheena Duran- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 1190
Hírnév : 13
Re: UBC Vancouver campus
by Vendég Hétf. Jan. 23, 2012 3:53 am
/Nem volt időm ellenőrizni, elnézést./
Sean Gregory Lexinbourgh végigsiet az előtte nyíló folyosón. A beton falak közt igyekszik bármilyen kapaszkodót, ajtót, akár szellőző nyílást találni, mindhiába. A folyosó két oldalán neonágyazatok vonják kétes fényű, fehér csóváikat a darabosan kiöntött betonfalakra, a fénypászmákat a mélyített lámpák rácsainak árnyékai szabdalják fel.
Fireheart körülbelül száz méter rohanás után egy kereszteződéshez érkezik. Jobbra és balra ajtók vannak, lefelé egy lépcső vezet. Sean odalép a baloldali ajtóhoz. Megpróbál benyitni és zárva van. A jobboldali ajtón beszélgetés szűrődik ki. Lehajol és bekémlel a kulcslyukon. Egy embert lát, sötét öltöny feszül a hátán, egy képernyőt néz.
Gregory nem lacafacázik, egyszerűen berúgja az ajtót. Egy embert arcon talál a lengő ajtószárny, a székben ülő társa és egy mellette álló alak azonnal ugranak fel, de Sean csendre inti őket egy sebtében megragadott székkel.
A fiú végigpillant a képernyőkön. Folyosók. Járőröző emberek. Egy szobában egy sötét hajú nő a falhoz kötözve. Ahogy az előtte álló férfiak közül egy arcon csapja, majd felemeli a fejét, Gregory még a rossz felbontású ellenére is látja, hogy az a mutáns lány van a képernyőn, akit az egyetemen az öltönyösök Sean szeme láttára tartóztattak le.
- My dear God - mondj Gregory, ahogy szemei elkerekednek. Az ájult ügynököket félredobva leül a számítógéphez és rövid időn belül megtalálja a bázis térképét. Négy szint, három bejárat és a legalsó szinten egy kivezető folyosó a tengerpart felé. A harmadik szinten cellák vannak és kihallgató termek, orvosi szobák és megfigyelő fülkék. Gregory úgy gondolja, hogy a harmadik szinten lehet a lány, és akkor Lynn és Sheena is ott kell legyen valahol, más mutánsokkal egyetemben.
Sean kisiet a szobából, magával ragadva egy .38-ast. Még a hangtompítóval sem foglalkozik, a lpcsőhöz siet és végigrobogva rajta három szintet, a cellák folyosójára ér. Itt két őr ül egy asztalnál, Sean azonnal tüzet nyitva mind a kettőt lelövi.
A folyosó itt alul és felül tejfehér, kőkemény műanyag, oldalt fém falakkal. A műanyagból mindent átható, visszafogott lámpafény szivárog egyenletesen. Hat cella van a folyosón kétoldalt, üvegajtajuk mögött háromban sebekkel és zúzódásokkal teli, megkínzott emberek fekszenek a padlón.
Tam-dam.
Sean kiterjeszti a hatalmát. Mintha vékony, hegyi levegőn kéne lihegve lélegezzen, olyan nehezen préseli át a levegőn az erejét. Mintha valami blokkolná a képességét, valami, csendes mező, ami meghatározhatatlan irányból, láthatatlan vonalakkal hálózza be a folyosók labirintusát. Ám Gregory megküzd vele, a benne lévő erő szinte habozva, forrva tör fel a testéből, mint a gátat áthágó hegyi patak, és az üvegen keresztülfolyva éri el a megtört testeket. Csontok, megkínzott, kényes szervek, áram ütötte égési sebek, felismerhetetlenségig felhólyagosodott bőr fogadja az elborzadó fiút.
Akana arcán minden mást felülírt az iszonyat, ahogy a testek között lépkedett. A füstölgő hús égett szaga émelyítően keveredett a forrósággal. A homok helyenként üveggé olvadva csillogott a becsapódások szélén.
- Istenek... Hogyan végezhettek ekkora pusztítást?
- A nomádoknak is megvannak a maguk sámánjai, Hold leánya - mondta szemét lesütve az öreg papnő. - Azt mondják, a dezeret démonjai tenyerükből forró lángjaikon túl villámokat is képesek szórni, mint az istenek fiai, olyan csapást, ami abban a pillanatban már öl, ahogy elhagyta a hordozója tenyerét.
- Nem tudok ennyit meggyógyítani - mondta a nő és kétségbeesetten fordult körbe. Egyszerűen képtelenség lett volna, hogy minden embert megkeressen, akiben talán még egy csöppke élet maradt és megmentse. Nem volt még olyan erős a szíve hozzá.
A Hercegnő ekkor megpillantott egy kis testet. Egy felismerhetetlenségig összeégett gyermek testét, akinek még rángott egy izma, ahogy a homokban vergődve, kínok közepette haldoklott. A falusiak egyike lehetett, a menekülők közül való, akikre lecsaptak a nomádok, miután a katonák sorain áttörve végigpusztították és perzselték a földeket és a falut.
A hercegnő azonnal mellé térdelt és két kezét a kicsi égett húsára tette.
Tam-dam.
Érezte, ahogy Ízisz hatalma felébred a mellkasában, szíve hangos dobbanással lökte szét testébe az erőt. Karjain libabőr futott végig, mellbimbói megkeményedtek, hajszálai között zizegve pattogott az erő. A karjaiban az energia, mint Amon-Ré folyékony vére, zubogott végig, hogy tenyeréből kilépve a haldokló gyermek testébe lépjen. Úgy folyt rajta végig a tűz, mint tavasszal a nagy folyó áradata a földeken, ami megtölti az ezer és ezer csatornát csillogó, forró, iszapos vízzel, a Szent Várostól és a piramisoktól egészen a messzi északon lévő deltákig.
Akana szemébe két kicsi, sötét szempár pillantott, nyakát két kicsi kéz fogta át.
Sean kinyitja a szemét. A cellákban a két fiú és egy lány szemei szintén felpattannak, a foglyok újult erővel kelnek fel, néznek körbe, tapogatják saját magukat, nem értve, mi történt velük. Sean mindegyikük testében mutációt érzett, hát újult erejéből hátrahagy nekik épp eleget, amivel fűthetik bosszújukat.
Felemeli a pisztolyt és kilövi az üvegajtókat.
- Szépjónapot. Remélem, nem zavarok. Megérkezett a váltás. Az út szabad felfelé. Ha bárkivel találkoztok és megölitek... Nos, ne legyen lelkiismeret-furdalásotok miatta.
Az egyetemisták egy darabig értetlenül állnak, ám Sean meglengeti a karját, hogy menjenek már és rohanva hagyják el a börtönfolyosót a lépcső felé.
l
Sean továbbmegy és emlékezet alapján, eszébe idézve a számítógépen talált térképet, harmadikra megtalálja a cellát, ahol a sötét hajú lányt kínozzák. A fiú egyszerűen benyit, majd előreszegezett pisztollyal lelövi a két kínzót, majd hatalmát újra kiterjeszti.
Tam-dam.
A megalázóan megkínzott lány ernyedt testébe több ponton is óvatosan, cirógatva hatol be a forró energia. A nyomában elcsitulnak az idegek, kisimul a bőr, a törött csontok összeforrnak, eláll a vérzés, eltűnnek az ütések nyomai. A lány felpillant és értetlenül próbál köszönetet hebegni. Sean olyan céltudatosan, ahogy csak lehet, megkeresi a holttestek ruházatában a bilincshez tartozó kulcsokat, majd leoldja a lányt a falról.
- Szia. Lex vagyok. A barátaimat keresem. Ha bosszút akarsz állni, gyere velem.
- Őh... oké... köszönöm.. nem is tudom, mi lett volna... azok a mocskok...
Sean olyan spártai, letisztult, praktikus agresszivitással fordul sarkon és masíroz ki a cellából, ami magát is meglepi. Úgy érzi, az érzelmei fagyottak, úgy érzi, most hátrahagyta azt a jól nevelt, angol fiút, aki nem szokott hozzá föld alatti folyosókon, fegyverrel történő kóborláshoz.
A két alak, a fiú és a lány gyors léptekkel siet előre. Gregory pattogást hall és ahogy oldalra pillant, a lány kezében apró szikrákat lát felpattanni.
- Kezd visszatérni a képességed.
- Igen... de olyan.... a szertől... olyan nehéz...
- Szertől? - vonja össze a szemét Sean.
- Igen, beadtak valami... injekciót... - mondja a lány, zavartan. Látszik, hogy a kínzás hatásai még nincsenek teljesen múlóban, egyszerűen megy, amerre vezetik, meglassult gondolatokkal, amik olyan sebességgel hatják át az elméjét, mint a tavasszal megrepedő jégpáncél fölé bukó hideg víz.
- Hadd segítsek - mondja Sean és kiterjeszti a hatalmát. Nem is kell a képességét újra használnia; az ereiben annyi forró tűz kavarog, amennyivel, úgy érzi, egy csorda elefántot is fel lehetne támasztani.
A forró lendület végigfolyik a lány vékony, de sportos testén, kipihentséget, bátorságot hagyva maga után, és egy különös energiát...
A lány keze felfénylik, ahogy a képessége visszatér.
- Óh, wow... Csúcs... - mondja és a fiúra néz - őhm, Liz vagyok.
- Sea... Egyszerűbb, ha Fireheart-nak hívsz. - mondja Gregory és oldalra sem pillant.
- Sean? - kérdi elkerekedő szemmel a lány - Sean Gregory Lexinbourgh?
- Honnan tudod a nevem? - lepődik meg a fiú és megáll, hogy a lányra nézzen.
- Hát... Téegd kerestek - esik zavarba Liz - Amikor... amikor... - hajtja le a fejét - kínoztak... akkor állandóan csak egyetlen kérdést ismételgettek. "Hol van Lexinbourgh?
Sean szemei előtt lassan összeáll a kép. Az ügynökök. Akik rátapadtak. Akik ezek szerint csak miatta akaszkodtak a cégükre. Akik ide is érte jöttek.
- Bloody hell - mondja, majd ahogy eszébe jut Lynn, azonnal sarkon fordul és futólépésben indul meg arrafelé, amerre a többi cellát sejti.
Ám hamarabb az ellenségbe botlik, mint várná. A következő kanyar után egy folyosóra lát rá. A folyosón öltönyös ügynökök állnak, előretartott pisztolyukat egy pontra szegezve. Hogy hova, azt a fiú nem látja, mert csak anyit lát a szélesebb folyosóból, amit a két folyosó torkolata látni enged, ám épp elcsípi, hogy egy ügynök hangosan felszólít valakiket, akik még takarásban vannak, hogy adják meg magukat.
Ekkor az ügynökök Lex felé fordulnak.
- Oh well. Szép jónapot. Hallom, már kerestek. Szóval találkozunk, szemtől szembe.
Gregory, ahogy előre sétál, egyenesen a pisztolyok torkolatába, egyáltalán nem fél. Nem, azon már túl van. Egyfajta hideg, vakmerőség lepi el, egy számára új érzés, ahogy látja azt a kis mozdulatot, amivel enyhén hátrébb araszolnak az ügynökök a közeledtére.
Ahogy elér a sarokig, balra fordítja a fejét.
A kép, amit lát úgy vésődik bele az elméjébe, hogy arra évekkel később is emlékezni fog.
A két nő elesetten és véresen, sebesülten, megtörve áll a folyosón. Arcuk, tagjaik sebekkel vannak borítva. Gregory Lynn arcába nézve kínt és megaláztatást lát, remegést és könnyeket. Fájdalmat.
Lynn-t megkínozták.
Tam-dam.
A Herceg, harci szekerén úgy zúdult a templomot körülvevő ostromlók közé, mint a haragvó, isteni vihar. Lándzsája pályáján vér fröccsen, lovai embereken gázolnak keresztül. A Nap fiának haragja úgy zúdul végig a núbiaiakon, mint ahogy az oroszlán robban a gazellák közé, vagy ahogy a tengeri vihar csap le a hajókra, amik nem értek időben a kikötő óvó falai közé.
Sean Gregory Lexinbourgh szíve egy kettős, hihetetlenül hangos dobbanással úgy szabadítja el a tüzet, mintha egy szupernova robbant volna a mellkasában, mintha a Nap erejének végén összeomolva minden eddiginél hevesebb energiáját egyetlen robbanásba sűrítve elsöpörné a földet.
A tűzhullám a fiú tagjain végigzubogva megállíthatatlanul hagyja el a bőrét és, mintha egy hatalmas kohó szabadítaná el a forró gőzt, úgy tarol végig az előtte állókon. A fiú még az utolsó pillanatban irányítja a robbanást egy széles csóvává, majd minden kontrollját elvesztve az áradat felett, hagyja, hogy kezei közül kicsúszva söpörje végig a fekete ruhás ügynököket.
Tam-dam.
A fiú körül a levegő azonnal hihetetlenül forró lesz, a hő irányíthatatlanul sugárzik a bőréből, megrepesztve a folyosó műanyag padlóját és plafonját.
A hátrahőkölő emberek fájdalmasan szisszennek fel. Hét pisztoly koppan sorozatban a földön, majd a pillanatnyi csendet - a lendületvételt - követően elszabadulnak az indulatok.
Az első két embert Gregory karjaival söpri el. Úgy érzi, ereje olyan magas kihasználtságot ad az izmai felett, mint egy zabolázatlan dühroham. Nem is nagyon tudja a kettőt most elválasztani egymástól.
Két ember bordái roppannak. Egy állkapocs zúzódik szilánkosra egy ütéstől, egy torok pedig beszakad. A fiú fordultában kap egy rúgást az oldalába, amitől a falnak repül. A fájdalom tompa robajlásként folyik be a testébe, de egyszerűen átlendül felette. Két ütést oszt le, négyet kap. Arcáról vér fröccsen, ám az ötödik ütés megakad, a fiú pedig azonnal mozdul. Az elkapott kart egyetlen vállfordítással roppantja meg, a könyék, a csukló, az alkar több darabban roppan szét. Sean lábát kiviszi egy alsó lábsöprés és ívben kerül a földre. A következő két rúgás a mellkasát és arcát éri, ám sarkát lendítve valaki másnak rúgja ki a lábát. Az előre bukó embert arcon rúgja és egy fordulattal kel fel. Érkező jobb lengő, bal forgórúgás és jobb horog. Az első két találatot blokkolja, az utolsó a lapockáján reccsen.
Sean meglepő balra fordulással zúzza szét teljes erejéből a mellette álló arcát, míg egy jobb egyenest hárítva egy jobb lengővel találja el az előtte álló ügynök fejét, és csapja neki a másik fejének. Két oldalról, átkaroló, bordarepesztő, leérkező öklök. Nem tökéletes, mert két embert talál. Gregory egy rúgást kap a térdébe, az ízület hallhatóan roppanva rogy meg, a fiú éles fájdalom kíséretében esik térdre.
Ám még nem került padlóra. Az elölről érkezőt váratlanul találja hason, majd a gyomorszáj-ütés megakasztja a légzést. Fireheart ezt a pillanatot használja ki, hogy felállva arcon térdelje az összegörnyedőt. Társa azonban könnyen eltalálja a sebesült térdű és tántorgó Gregory-t.
Képessége kikapcsolt, a hőmennyiség viszont így is olyan magas, hogy szinte vibrál a levegő. Az ügynök a földre viszi Seant, kezében kés villan. Ám a két oldalról érkező kézélek a fültőt találják el. A késlekedés kritikus. A kés egy villanással kerül a megfelelő helyre.
Gregory körül megfordul a világ, ahogy a penge a bordái közé hatol, a szíve felett.
Utólag visszatekintve, tudta, hogy nem sok kellet hozzá, hogy a kés a szívét vagy aortáját sértse fel. Ám a kés hegye "csak" a tüdejéig ért. Az ügynök szenvtelenül kihúzta a pengét, hogy újra lesújtson, ám megkésett. Gregory egy mozdulattal, tarkója és állcsúcsa átfogásával töri ki a nyakát. Az utolsó rohanva érkezik felé...
Bam-bam-bam.
Sean a keze ügyébe eső első fegyvert emeli és tüzet nyit.
A fiú feltápászkodik. Testében millió helyen szúrnak az ütések, rúgások okozta sebek, ám a mellkasában lüktető fájdalom mindennél erősebb. Ahogy térdre áll, érzi, hogy valami forró folyik végig a bőrén.
Tam-dam.
A sivatagi nap cseppfolyós ereje még egyszer úgy tölti be a folyosót, mintha az ősi, meleg tenger ölelné újra magába hűtlen gyermekeit.
A láthatatlan lángok olyan könnyen és forrón simítják végig a két nő bőrét, mintha egy angyal borítaná köréjük szárnyait. A szöveteken, véredényeken, izomrostokon, idegeken, ereken keresztülfolyó tűz nyomában meleg, nyugodt erő marad csak, a fájdalom úgy tűnik el, mintha ködös álom lett volna csupán.
Tam-dam.
Újult frissességgel ugranak helyükre az ízületek, a véraláfutások felszívódnak, a repedt csontok összeforrnak. Másodperceken belül gyógyultan, épen, egészségesen, és valami átfogó bátorságtól eltelten áll a két nő, hacsak nem utasították vissza elméjükkel az erőt. Ám ha magukba néznek, még azt is tapasztalhatják, hogy időlegesen energiával teltek fel. Energiával, ami a saját képességüket is úgy hajtja meg, mint a finom kerozin a repülőgép motorjait.
Tam-dam.
Az egész hatás, bár csak másodpercekig tart, egy végtelenségnek tűnik. Ahogy Sean elméje lassan elkezd kihagyni, és megfordul körülötte a világ. a szemei előtt újra felidéződik az este, amikor először látta Lynn-t. Amikor először érezte a haja illatát... Amikor először látta nevetni... Amikor először villant elő a ragyogó fogsor...
A holdfény, ami mindent olyan tökéletesen árasztott el, miközben ő a nő ölében feküdt sebesülten, véresen, a háztetőn... Az illat, ami mindent betöltött, a szív dobbanása, ami egy meleg, bársonyos, karcsú testhez tartozott... Az érzés, ami úgy pezsdült fel a vérében, mint a forró tűz, ám mégis kicsit másképp... valami ősi, megállíthatatlan erővel...
Eszébe jut minden. Minden kávé. Minden beszélgetés. Lepereg előtte minden egyes perc, amikor megnevettette, elgondolkodtatta, lenyűgözte a nőt.
Tam-dam.
Szemei a lány szemeibe fúródnak. Az emlékképek, mint valami oldott íz, sodródnak ki a testéből az erővel, a forró ár pedig keresztülmossa Sheena és Lynn tudatán is őket. (hacsak nem zárják ki a fejükből a képeket) A furcsa hatás eddig szokatlan, kontrollálhatatlan módon osztja meg egyenesen az érzéseket, emlékeket, mintha a minden eddiginél kegyetlenebb fájdalom, mélyen felkavart érzelmek és a képessége együttesen megrepesztették volna az elméje falát, amiből spriccelő forrásként tör elő mindaz, ami hetek óta benne kavarog.
A megalázó, hideg fájdalom, ahogy Lynn-t a másik férfi karjaiban látja. Az igyekezet, ahogy mindent palástolni szeretne. A robbanás. A száguldás heteken keresztül, minden emberitől távol, keresztül a kontinensen. Vancouver és a visszafojtott érzelmek, amiket a baráti köntösbe csomagolva rejtett el egész végig Lynn elől. A futás a parkon keresztül, hogy kiszabadítsa a nőt. A mély dühroham, amivel az ügynökök közé vetette magát az előbb, megbosszulni Lynn fájdalmait. Mindez elemi, megállíthatatlan erővel tör elő a fiú lecsukódó elméjéből.
A sötét szempár olyan élesen és kifejezően ragyog Fireheart felett, mint az éjszaka, amibe merülni készül.
Még egy perc gyönyörködés után végleg belesodródik az érzéstelen űrbe, ahogy Sean Gregory Lexinbourgh elhanyatlik a folyosón, a teste körül terjengő vértócsa közepébe kerülve.
Sean Gregory Lexinbourgh végigsiet az előtte nyíló folyosón. A beton falak közt igyekszik bármilyen kapaszkodót, ajtót, akár szellőző nyílást találni, mindhiába. A folyosó két oldalán neonágyazatok vonják kétes fényű, fehér csóváikat a darabosan kiöntött betonfalakra, a fénypászmákat a mélyített lámpák rácsainak árnyékai szabdalják fel.
Fireheart körülbelül száz méter rohanás után egy kereszteződéshez érkezik. Jobbra és balra ajtók vannak, lefelé egy lépcső vezet. Sean odalép a baloldali ajtóhoz. Megpróbál benyitni és zárva van. A jobboldali ajtón beszélgetés szűrődik ki. Lehajol és bekémlel a kulcslyukon. Egy embert lát, sötét öltöny feszül a hátán, egy képernyőt néz.
Gregory nem lacafacázik, egyszerűen berúgja az ajtót. Egy embert arcon talál a lengő ajtószárny, a székben ülő társa és egy mellette álló alak azonnal ugranak fel, de Sean csendre inti őket egy sebtében megragadott székkel.
A fiú végigpillant a képernyőkön. Folyosók. Járőröző emberek. Egy szobában egy sötét hajú nő a falhoz kötözve. Ahogy az előtte álló férfiak közül egy arcon csapja, majd felemeli a fejét, Gregory még a rossz felbontású ellenére is látja, hogy az a mutáns lány van a képernyőn, akit az egyetemen az öltönyösök Sean szeme láttára tartóztattak le.
- My dear God - mondj Gregory, ahogy szemei elkerekednek. Az ájult ügynököket félredobva leül a számítógéphez és rövid időn belül megtalálja a bázis térképét. Négy szint, három bejárat és a legalsó szinten egy kivezető folyosó a tengerpart felé. A harmadik szinten cellák vannak és kihallgató termek, orvosi szobák és megfigyelő fülkék. Gregory úgy gondolja, hogy a harmadik szinten lehet a lány, és akkor Lynn és Sheena is ott kell legyen valahol, más mutánsokkal egyetemben.
Sean kisiet a szobából, magával ragadva egy .38-ast. Még a hangtompítóval sem foglalkozik, a lpcsőhöz siet és végigrobogva rajta három szintet, a cellák folyosójára ér. Itt két őr ül egy asztalnál, Sean azonnal tüzet nyitva mind a kettőt lelövi.
A folyosó itt alul és felül tejfehér, kőkemény műanyag, oldalt fém falakkal. A műanyagból mindent átható, visszafogott lámpafény szivárog egyenletesen. Hat cella van a folyosón kétoldalt, üvegajtajuk mögött háromban sebekkel és zúzódásokkal teli, megkínzott emberek fekszenek a padlón.
Tam-dam.
Sean kiterjeszti a hatalmát. Mintha vékony, hegyi levegőn kéne lihegve lélegezzen, olyan nehezen préseli át a levegőn az erejét. Mintha valami blokkolná a képességét, valami, csendes mező, ami meghatározhatatlan irányból, láthatatlan vonalakkal hálózza be a folyosók labirintusát. Ám Gregory megküzd vele, a benne lévő erő szinte habozva, forrva tör fel a testéből, mint a gátat áthágó hegyi patak, és az üvegen keresztülfolyva éri el a megtört testeket. Csontok, megkínzott, kényes szervek, áram ütötte égési sebek, felismerhetetlenségig felhólyagosodott bőr fogadja az elborzadó fiút.
Akana arcán minden mást felülírt az iszonyat, ahogy a testek között lépkedett. A füstölgő hús égett szaga émelyítően keveredett a forrósággal. A homok helyenként üveggé olvadva csillogott a becsapódások szélén.
- Istenek... Hogyan végezhettek ekkora pusztítást?
- A nomádoknak is megvannak a maguk sámánjai, Hold leánya - mondta szemét lesütve az öreg papnő. - Azt mondják, a dezeret démonjai tenyerükből forró lángjaikon túl villámokat is képesek szórni, mint az istenek fiai, olyan csapást, ami abban a pillanatban már öl, ahogy elhagyta a hordozója tenyerét.
- Nem tudok ennyit meggyógyítani - mondta a nő és kétségbeesetten fordult körbe. Egyszerűen képtelenség lett volna, hogy minden embert megkeressen, akiben talán még egy csöppke élet maradt és megmentse. Nem volt még olyan erős a szíve hozzá.
A Hercegnő ekkor megpillantott egy kis testet. Egy felismerhetetlenségig összeégett gyermek testét, akinek még rángott egy izma, ahogy a homokban vergődve, kínok közepette haldoklott. A falusiak egyike lehetett, a menekülők közül való, akikre lecsaptak a nomádok, miután a katonák sorain áttörve végigpusztították és perzselték a földeket és a falut.
A hercegnő azonnal mellé térdelt és két kezét a kicsi égett húsára tette.
Tam-dam.
Érezte, ahogy Ízisz hatalma felébred a mellkasában, szíve hangos dobbanással lökte szét testébe az erőt. Karjain libabőr futott végig, mellbimbói megkeményedtek, hajszálai között zizegve pattogott az erő. A karjaiban az energia, mint Amon-Ré folyékony vére, zubogott végig, hogy tenyeréből kilépve a haldokló gyermek testébe lépjen. Úgy folyt rajta végig a tűz, mint tavasszal a nagy folyó áradata a földeken, ami megtölti az ezer és ezer csatornát csillogó, forró, iszapos vízzel, a Szent Várostól és a piramisoktól egészen a messzi északon lévő deltákig.
Akana szemébe két kicsi, sötét szempár pillantott, nyakát két kicsi kéz fogta át.
Sean kinyitja a szemét. A cellákban a két fiú és egy lány szemei szintén felpattannak, a foglyok újult erővel kelnek fel, néznek körbe, tapogatják saját magukat, nem értve, mi történt velük. Sean mindegyikük testében mutációt érzett, hát újult erejéből hátrahagy nekik épp eleget, amivel fűthetik bosszújukat.
Felemeli a pisztolyt és kilövi az üvegajtókat.
- Szépjónapot. Remélem, nem zavarok. Megérkezett a váltás. Az út szabad felfelé. Ha bárkivel találkoztok és megölitek... Nos, ne legyen lelkiismeret-furdalásotok miatta.
Az egyetemisták egy darabig értetlenül állnak, ám Sean meglengeti a karját, hogy menjenek már és rohanva hagyják el a börtönfolyosót a lépcső felé.
l
Sean továbbmegy és emlékezet alapján, eszébe idézve a számítógépen talált térképet, harmadikra megtalálja a cellát, ahol a sötét hajú lányt kínozzák. A fiú egyszerűen benyit, majd előreszegezett pisztollyal lelövi a két kínzót, majd hatalmát újra kiterjeszti.
Tam-dam.
A megalázóan megkínzott lány ernyedt testébe több ponton is óvatosan, cirógatva hatol be a forró energia. A nyomában elcsitulnak az idegek, kisimul a bőr, a törött csontok összeforrnak, eláll a vérzés, eltűnnek az ütések nyomai. A lány felpillant és értetlenül próbál köszönetet hebegni. Sean olyan céltudatosan, ahogy csak lehet, megkeresi a holttestek ruházatában a bilincshez tartozó kulcsokat, majd leoldja a lányt a falról.
- Szia. Lex vagyok. A barátaimat keresem. Ha bosszút akarsz állni, gyere velem.
- Őh... oké... köszönöm.. nem is tudom, mi lett volna... azok a mocskok...
Sean olyan spártai, letisztult, praktikus agresszivitással fordul sarkon és masíroz ki a cellából, ami magát is meglepi. Úgy érzi, az érzelmei fagyottak, úgy érzi, most hátrahagyta azt a jól nevelt, angol fiút, aki nem szokott hozzá föld alatti folyosókon, fegyverrel történő kóborláshoz.
A két alak, a fiú és a lány gyors léptekkel siet előre. Gregory pattogást hall és ahogy oldalra pillant, a lány kezében apró szikrákat lát felpattanni.
- Kezd visszatérni a képességed.
- Igen... de olyan.... a szertől... olyan nehéz...
- Szertől? - vonja össze a szemét Sean.
- Igen, beadtak valami... injekciót... - mondja a lány, zavartan. Látszik, hogy a kínzás hatásai még nincsenek teljesen múlóban, egyszerűen megy, amerre vezetik, meglassult gondolatokkal, amik olyan sebességgel hatják át az elméjét, mint a tavasszal megrepedő jégpáncél fölé bukó hideg víz.
- Hadd segítsek - mondja Sean és kiterjeszti a hatalmát. Nem is kell a képességét újra használnia; az ereiben annyi forró tűz kavarog, amennyivel, úgy érzi, egy csorda elefántot is fel lehetne támasztani.
A forró lendület végigfolyik a lány vékony, de sportos testén, kipihentséget, bátorságot hagyva maga után, és egy különös energiát...
A lány keze felfénylik, ahogy a képessége visszatér.
- Óh, wow... Csúcs... - mondja és a fiúra néz - őhm, Liz vagyok.
- Sea... Egyszerűbb, ha Fireheart-nak hívsz. - mondja Gregory és oldalra sem pillant.
- Sean? - kérdi elkerekedő szemmel a lány - Sean Gregory Lexinbourgh?
- Honnan tudod a nevem? - lepődik meg a fiú és megáll, hogy a lányra nézzen.
- Hát... Téegd kerestek - esik zavarba Liz - Amikor... amikor... - hajtja le a fejét - kínoztak... akkor állandóan csak egyetlen kérdést ismételgettek. "Hol van Lexinbourgh?
Sean szemei előtt lassan összeáll a kép. Az ügynökök. Akik rátapadtak. Akik ezek szerint csak miatta akaszkodtak a cégükre. Akik ide is érte jöttek.
- Bloody hell - mondja, majd ahogy eszébe jut Lynn, azonnal sarkon fordul és futólépésben indul meg arrafelé, amerre a többi cellát sejti.
Ám hamarabb az ellenségbe botlik, mint várná. A következő kanyar után egy folyosóra lát rá. A folyosón öltönyös ügynökök állnak, előretartott pisztolyukat egy pontra szegezve. Hogy hova, azt a fiú nem látja, mert csak anyit lát a szélesebb folyosóból, amit a két folyosó torkolata látni enged, ám épp elcsípi, hogy egy ügynök hangosan felszólít valakiket, akik még takarásban vannak, hogy adják meg magukat.
Ekkor az ügynökök Lex felé fordulnak.
- Oh well. Szép jónapot. Hallom, már kerestek. Szóval találkozunk, szemtől szembe.
Gregory, ahogy előre sétál, egyenesen a pisztolyok torkolatába, egyáltalán nem fél. Nem, azon már túl van. Egyfajta hideg, vakmerőség lepi el, egy számára új érzés, ahogy látja azt a kis mozdulatot, amivel enyhén hátrébb araszolnak az ügynökök a közeledtére.
Ahogy elér a sarokig, balra fordítja a fejét.
A kép, amit lát úgy vésődik bele az elméjébe, hogy arra évekkel később is emlékezni fog.
A két nő elesetten és véresen, sebesülten, megtörve áll a folyosón. Arcuk, tagjaik sebekkel vannak borítva. Gregory Lynn arcába nézve kínt és megaláztatást lát, remegést és könnyeket. Fájdalmat.
Lynn-t megkínozták.
Tam-dam.
A Herceg, harci szekerén úgy zúdult a templomot körülvevő ostromlók közé, mint a haragvó, isteni vihar. Lándzsája pályáján vér fröccsen, lovai embereken gázolnak keresztül. A Nap fiának haragja úgy zúdul végig a núbiaiakon, mint ahogy az oroszlán robban a gazellák közé, vagy ahogy a tengeri vihar csap le a hajókra, amik nem értek időben a kikötő óvó falai közé.
Sean Gregory Lexinbourgh szíve egy kettős, hihetetlenül hangos dobbanással úgy szabadítja el a tüzet, mintha egy szupernova robbant volna a mellkasában, mintha a Nap erejének végén összeomolva minden eddiginél hevesebb energiáját egyetlen robbanásba sűrítve elsöpörné a földet.
A tűzhullám a fiú tagjain végigzubogva megállíthatatlanul hagyja el a bőrét és, mintha egy hatalmas kohó szabadítaná el a forró gőzt, úgy tarol végig az előtte állókon. A fiú még az utolsó pillanatban irányítja a robbanást egy széles csóvává, majd minden kontrollját elvesztve az áradat felett, hagyja, hogy kezei közül kicsúszva söpörje végig a fekete ruhás ügynököket.
Tam-dam.
A fiú körül a levegő azonnal hihetetlenül forró lesz, a hő irányíthatatlanul sugárzik a bőréből, megrepesztve a folyosó műanyag padlóját és plafonját.
A hátrahőkölő emberek fájdalmasan szisszennek fel. Hét pisztoly koppan sorozatban a földön, majd a pillanatnyi csendet - a lendületvételt - követően elszabadulnak az indulatok.
Az első két embert Gregory karjaival söpri el. Úgy érzi, ereje olyan magas kihasználtságot ad az izmai felett, mint egy zabolázatlan dühroham. Nem is nagyon tudja a kettőt most elválasztani egymástól.
Két ember bordái roppannak. Egy állkapocs zúzódik szilánkosra egy ütéstől, egy torok pedig beszakad. A fiú fordultában kap egy rúgást az oldalába, amitől a falnak repül. A fájdalom tompa robajlásként folyik be a testébe, de egyszerűen átlendül felette. Két ütést oszt le, négyet kap. Arcáról vér fröccsen, ám az ötödik ütés megakad, a fiú pedig azonnal mozdul. Az elkapott kart egyetlen vállfordítással roppantja meg, a könyék, a csukló, az alkar több darabban roppan szét. Sean lábát kiviszi egy alsó lábsöprés és ívben kerül a földre. A következő két rúgás a mellkasát és arcát éri, ám sarkát lendítve valaki másnak rúgja ki a lábát. Az előre bukó embert arcon rúgja és egy fordulattal kel fel. Érkező jobb lengő, bal forgórúgás és jobb horog. Az első két találatot blokkolja, az utolsó a lapockáján reccsen.
Sean meglepő balra fordulással zúzza szét teljes erejéből a mellette álló arcát, míg egy jobb egyenest hárítva egy jobb lengővel találja el az előtte álló ügynök fejét, és csapja neki a másik fejének. Két oldalról, átkaroló, bordarepesztő, leérkező öklök. Nem tökéletes, mert két embert talál. Gregory egy rúgást kap a térdébe, az ízület hallhatóan roppanva rogy meg, a fiú éles fájdalom kíséretében esik térdre.
Ám még nem került padlóra. Az elölről érkezőt váratlanul találja hason, majd a gyomorszáj-ütés megakasztja a légzést. Fireheart ezt a pillanatot használja ki, hogy felállva arcon térdelje az összegörnyedőt. Társa azonban könnyen eltalálja a sebesült térdű és tántorgó Gregory-t.
Képessége kikapcsolt, a hőmennyiség viszont így is olyan magas, hogy szinte vibrál a levegő. Az ügynök a földre viszi Seant, kezében kés villan. Ám a két oldalról érkező kézélek a fültőt találják el. A késlekedés kritikus. A kés egy villanással kerül a megfelelő helyre.
Gregory körül megfordul a világ, ahogy a penge a bordái közé hatol, a szíve felett.
Utólag visszatekintve, tudta, hogy nem sok kellet hozzá, hogy a kés a szívét vagy aortáját sértse fel. Ám a kés hegye "csak" a tüdejéig ért. Az ügynök szenvtelenül kihúzta a pengét, hogy újra lesújtson, ám megkésett. Gregory egy mozdulattal, tarkója és állcsúcsa átfogásával töri ki a nyakát. Az utolsó rohanva érkezik felé...
Bam-bam-bam.
Sean a keze ügyébe eső első fegyvert emeli és tüzet nyit.
A fiú feltápászkodik. Testében millió helyen szúrnak az ütések, rúgások okozta sebek, ám a mellkasában lüktető fájdalom mindennél erősebb. Ahogy térdre áll, érzi, hogy valami forró folyik végig a bőrén.
Tam-dam.
A sivatagi nap cseppfolyós ereje még egyszer úgy tölti be a folyosót, mintha az ősi, meleg tenger ölelné újra magába hűtlen gyermekeit.
A láthatatlan lángok olyan könnyen és forrón simítják végig a két nő bőrét, mintha egy angyal borítaná köréjük szárnyait. A szöveteken, véredényeken, izomrostokon, idegeken, ereken keresztülfolyó tűz nyomában meleg, nyugodt erő marad csak, a fájdalom úgy tűnik el, mintha ködös álom lett volna csupán.
Tam-dam.
Újult frissességgel ugranak helyükre az ízületek, a véraláfutások felszívódnak, a repedt csontok összeforrnak. Másodperceken belül gyógyultan, épen, egészségesen, és valami átfogó bátorságtól eltelten áll a két nő, hacsak nem utasították vissza elméjükkel az erőt. Ám ha magukba néznek, még azt is tapasztalhatják, hogy időlegesen energiával teltek fel. Energiával, ami a saját képességüket is úgy hajtja meg, mint a finom kerozin a repülőgép motorjait.
Tam-dam.
Az egész hatás, bár csak másodpercekig tart, egy végtelenségnek tűnik. Ahogy Sean elméje lassan elkezd kihagyni, és megfordul körülötte a világ. a szemei előtt újra felidéződik az este, amikor először látta Lynn-t. Amikor először érezte a haja illatát... Amikor először látta nevetni... Amikor először villant elő a ragyogó fogsor...
A holdfény, ami mindent olyan tökéletesen árasztott el, miközben ő a nő ölében feküdt sebesülten, véresen, a háztetőn... Az illat, ami mindent betöltött, a szív dobbanása, ami egy meleg, bársonyos, karcsú testhez tartozott... Az érzés, ami úgy pezsdült fel a vérében, mint a forró tűz, ám mégis kicsit másképp... valami ősi, megállíthatatlan erővel...
Eszébe jut minden. Minden kávé. Minden beszélgetés. Lepereg előtte minden egyes perc, amikor megnevettette, elgondolkodtatta, lenyűgözte a nőt.
Tam-dam.
Szemei a lány szemeibe fúródnak. Az emlékképek, mint valami oldott íz, sodródnak ki a testéből az erővel, a forró ár pedig keresztülmossa Sheena és Lynn tudatán is őket. (hacsak nem zárják ki a fejükből a képeket) A furcsa hatás eddig szokatlan, kontrollálhatatlan módon osztja meg egyenesen az érzéseket, emlékeket, mintha a minden eddiginél kegyetlenebb fájdalom, mélyen felkavart érzelmek és a képessége együttesen megrepesztették volna az elméje falát, amiből spriccelő forrásként tör elő mindaz, ami hetek óta benne kavarog.
A megalázó, hideg fájdalom, ahogy Lynn-t a másik férfi karjaiban látja. Az igyekezet, ahogy mindent palástolni szeretne. A robbanás. A száguldás heteken keresztül, minden emberitől távol, keresztül a kontinensen. Vancouver és a visszafojtott érzelmek, amiket a baráti köntösbe csomagolva rejtett el egész végig Lynn elől. A futás a parkon keresztül, hogy kiszabadítsa a nőt. A mély dühroham, amivel az ügynökök közé vetette magát az előbb, megbosszulni Lynn fájdalmait. Mindez elemi, megállíthatatlan erővel tör elő a fiú lecsukódó elméjéből.
A sötét szempár olyan élesen és kifejezően ragyog Fireheart felett, mint az éjszaka, amibe merülni készül.
Még egy perc gyönyörködés után végleg belesodródik az érzéstelen űrbe, ahogy Sean Gregory Lexinbourgh elhanyatlik a folyosón, a teste körül terjengő vértócsa közepébe kerülve.
Vendég- Vendég
Re: UBC Vancouver campus
by Lynn Harlow Hétf. Jan. 23, 2012 11:42 am
Megölte őket. Mindkettőt. Alig fogtam már fel, mi zajlik körülöttem, mintha egy rossz minőségű DVD-ről próbálnék filmet nézni, ami annyira akadozik, hogy csak minden ötödik másodpercben villan fel egy új kép, amiből ki kellene silabizálnom, mi is a történet. Egy párduc... jajkiáltások... még több vér... két holttest a földön... Sheena...
Ő is borzalmas állapotban volt, nem tévedtem hát, mikor attól féltem, hogy őt is kínozzák Lex kézre kerítéséért. Valamiért mindig úgy gondoltam rá, mint egy bevehetetlen erődre egy félrevezetően szép, karcsú női testben, akihez ártó szándékkal nem lehet nyúlni, mert előbb porladna szét csak a tekintetéből sugárzó erőtől az, aki ilyesmire vetemedne. De hát Szellemről is ezt hittem, és őt is láttam már sebesülten.
Zúzódások, vágások, felszakadt bőr, vérző seb, a hüvelykujjai olyan furcsa szögben fityegve, hogy biztos lehetettem benne, testének még ezen kicsiny pontjai is veszettül fájhatnak. Ahogy megfordult, hogy eloldozza a kezeimet, rongyosra szakadt ruhája alatt, a vállán furcsa, sötét csillagra emlékeztető foltot véltem felfedezni.
~Kimeneti seb! Úristen, áramot vezettek ebbe a szerencsétlen lányba!~
Meg kellett volna vizsgálnom, kötelességem lett volna, de mozdulni is képtelen voltam, felszerelésem sem volt, nem tehettem érte semmit, hiába éreztem rémes bűntudatot emiatt, már csak azért is, mert épp most mentett meg a biztos haláltól, aminek kínosan lassú folyamata már így is túl hosszúra nyúlt.
-Sajnálom... - motyogtam -, ... nem tudlak... ellátni... majd talán... Lex...
Valahogy ki kellett innen jutnunk. Egyébként is olyan volt minden apró mozdulat, mintha a kínzás tovább folytatódna, de mikor még törött lábamra is kellett állnom, úgy éreztem, én már ebben a szobában fogok elpusztulni, ezt a fokú fájdalmat ugyanis még a szabadulás érdekében sem vagyok képes elviselni.
De ott volt Sheena. Sheena, aki maga is alig élt az elszenvedett tortúráktól, támolygott és kíntól torzult el az arca, karomat a nyakába fonva támogatott, lassan, óvatosan, biztos kézzel. Akkor és ott elfelejtettem minden sérelmet, amit nem is olyan rég keltett bennem vádaskodásával, minden mást kiszorított az iránta fellobbanó csodálatom. Hát mennyi erő és kitartás szorult ebbe a lányba! Félholtan is a nyakába veszi egy másik sebesült terhét, hogy megmentse!
Odakint a folyosó végtelennek tetszett, pedig még emlékeztem, hogy idefele jövet, amikor ezt az utat vakon kellett megtennem, akkor is mennyire biztos voltam benne, hogy az útnak sosem lesz vége. Most azonban olyan lassan kellett haladnunk a testünket szaggató fájdalomtól, hogy legszívesebben lépésenként leültem volna, hogy jó pár órát pihenésre szánjak. Erről azonban természetesen szó sem lehetett, és Sheena elég határozott vezetőnek bizonyult ahhoz, hogy ha lassan is, de folyamatosan haladjunk előre, kifelé ebből a rémálomból.
Távoli zajokat hallottam. Verekedés, dulakodás, lövések. Felnéztem. Sehogy sem tudtam rendesen fókuszálni, minden homályos volt. Nem láttam kik azok, de feltételeztem, hogy a túlerőben lévő sötét ruhások az öltönyösök, aki ellen pedig próbálják felvenni a harcot, talán Lex.
Megálltunk. A karom lesiklott Sheena nyakából, hogy ő is pihenhessen. Lex egészen elképesztően harcolt. Láttam már megküzdeni az ellenséggel, nem volt hát furcsa, ahogy öklét használja mások ellen. Most azonban olyan erőt véltem felfedezni mozdulataiban, ami egyáltalán nem vallott rá. Erőtlenül álltam egy helyben félig a fájdalmas kimerültség, félig az elképedés miatt.
Aztán Lex felénk fordult. Tekintetem találkozott az övével.
Mint egy robbanás, amely megállíthatatlan lávafolyamokat enged szabadjára, úgy zúdult ki Lexből pusztító ereje képessége, melyet a rendelőmben még próbált visszatartani, mert félt, hogy ártana vele minket, most viszont épp ezért úgy tűnt, meg sem próbálta visszafogni, ahogy az öltönyösökre irányította csillapítatlan hevülettel. A hatás azonnali és iszonyatos volt. Még hozzánk is elért a hőhullám, ami minket körbevéve olyan érzést váltott ki, mintha szaunában lennénk. Mi lehet akkor ott, közvetlenül a gyújtópont előtt?
A harc folytatódott, de fáradt meggyötörtségemben alig tudtam nyomon követni, pedig erőltettem az agyam, a szemeim, hogy fókuszáljak, koncentráljak, értelmezzek, kitartsak a végéig. Aztán az a kép következett, amit nem akartam látni, ami ellen mindenem tiltakozott, hogy nézzem, befogadjam, elhiggyem.
Lexet leszúrták. A csatát megnyerte, de a mellkasában tátongó lyuk rémisztő mennyiségben adott szabad utat vérének, melynek ott kellett volna maradnia benne az érfalak között, hogy éltesse, hogy lehetővé tegye, hogy mozogjon, beszéljen, nevessen, azt mondja ,,Bloody hell!", amikor mérges és mindig végighúzza a kiskanalát a csészéje szélén, miután megkeverte a kávéját, ahelyett, hogy irritáló ricsajt csapva odaütögetné hozzá, mint a legtöbb ember.
Annak a sebnek nem szabad így vérezni! Léteznie sem lenne szabad!
Rémülten tekintettem Sheenára, majd anélkül, hogy kivártam volna jóváhagyását, Lex felé kezdtem botorkálni, de félő volt, hogy elvérzik, amíg ebben a tempóban odaérek. Ekkor azonban jött a jól ismert pulzáló melegség, a finomat simogató gyógyulás, az egész testemet végigjáró felfrissülés. Sebeim begyógyultak, a kínzó fájdalom fantomfájdalommá satnyult, de ezt már tudtam kezelni. Odarohantam Lexhez, és térdre borultam mellette. Fejét a kezemben tartva próbáltam valahogy megmenteni. Fél kézzel az arcát támasztottam, fél kézzel a sebét húztam össze.
-Tarts ki - motyogtam, könnyeimmel küszködve. Az a szörnyeteg még arra is ügyelt, hogy kihúzza belőle a kést, csak hogy biztosra menjen! - Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj! Ne... ne ájulj el. Nézz rám, Lex, nézz rám... Meg fogsz gyógyulni! Tarts ki, mindjárt vége... Ne csináld ezt, maradj velem, maradj velem...
De Lex egy utolsó sóhaj kíséretében hátrahanyatlott, szemei fennakadtak, majd szemhéjai legördülő függönyként takarták el fénylő íriszét.
-Sheena - kiáltottam oda neki. - Hívd a mentőket! Gyorsan, siess! Az egyik öltönyösnél biztos találsz egy mobilt.
Körülnéztem. Nem sokat kellett kutatnom, hamar megtaláltam, amit kerestem, egy nagyobbacska utánfutó volt, lényegében egy kerekes kisszekrény, amiben az edzésen összemocskolódott mezeket gyűjtötték össze, hogy elszállítsák vele a mosodába. Feltornáztam a tetejére Lexet, majd magam előtt tolva, közben továbbra is összeszorítva a sebét, sorra törtem be a szobákba, amíg meg nem találtam az irodahelyiséget. Lecsaptam a tűzőgépre, majd Lex tüdejének szerencsére kis területen sérült részét a bőrhöz fogva összetűztem a sebet, majd az alúla kihalászott szerencsére a tisztaságtól illatozó mezekből erős kötést készítettem.
-Ennek ki kell tartania, amíg megérkeznek a mentők - dünnyögtem.
Ő is borzalmas állapotban volt, nem tévedtem hát, mikor attól féltem, hogy őt is kínozzák Lex kézre kerítéséért. Valamiért mindig úgy gondoltam rá, mint egy bevehetetlen erődre egy félrevezetően szép, karcsú női testben, akihez ártó szándékkal nem lehet nyúlni, mert előbb porladna szét csak a tekintetéből sugárzó erőtől az, aki ilyesmire vetemedne. De hát Szellemről is ezt hittem, és őt is láttam már sebesülten.
Zúzódások, vágások, felszakadt bőr, vérző seb, a hüvelykujjai olyan furcsa szögben fityegve, hogy biztos lehetettem benne, testének még ezen kicsiny pontjai is veszettül fájhatnak. Ahogy megfordult, hogy eloldozza a kezeimet, rongyosra szakadt ruhája alatt, a vállán furcsa, sötét csillagra emlékeztető foltot véltem felfedezni.
~Kimeneti seb! Úristen, áramot vezettek ebbe a szerencsétlen lányba!~
Meg kellett volna vizsgálnom, kötelességem lett volna, de mozdulni is képtelen voltam, felszerelésem sem volt, nem tehettem érte semmit, hiába éreztem rémes bűntudatot emiatt, már csak azért is, mert épp most mentett meg a biztos haláltól, aminek kínosan lassú folyamata már így is túl hosszúra nyúlt.
-Sajnálom... - motyogtam -, ... nem tudlak... ellátni... majd talán... Lex...
Valahogy ki kellett innen jutnunk. Egyébként is olyan volt minden apró mozdulat, mintha a kínzás tovább folytatódna, de mikor még törött lábamra is kellett állnom, úgy éreztem, én már ebben a szobában fogok elpusztulni, ezt a fokú fájdalmat ugyanis még a szabadulás érdekében sem vagyok képes elviselni.
De ott volt Sheena. Sheena, aki maga is alig élt az elszenvedett tortúráktól, támolygott és kíntól torzult el az arca, karomat a nyakába fonva támogatott, lassan, óvatosan, biztos kézzel. Akkor és ott elfelejtettem minden sérelmet, amit nem is olyan rég keltett bennem vádaskodásával, minden mást kiszorított az iránta fellobbanó csodálatom. Hát mennyi erő és kitartás szorult ebbe a lányba! Félholtan is a nyakába veszi egy másik sebesült terhét, hogy megmentse!
Odakint a folyosó végtelennek tetszett, pedig még emlékeztem, hogy idefele jövet, amikor ezt az utat vakon kellett megtennem, akkor is mennyire biztos voltam benne, hogy az útnak sosem lesz vége. Most azonban olyan lassan kellett haladnunk a testünket szaggató fájdalomtól, hogy legszívesebben lépésenként leültem volna, hogy jó pár órát pihenésre szánjak. Erről azonban természetesen szó sem lehetett, és Sheena elég határozott vezetőnek bizonyult ahhoz, hogy ha lassan is, de folyamatosan haladjunk előre, kifelé ebből a rémálomból.
Távoli zajokat hallottam. Verekedés, dulakodás, lövések. Felnéztem. Sehogy sem tudtam rendesen fókuszálni, minden homályos volt. Nem láttam kik azok, de feltételeztem, hogy a túlerőben lévő sötét ruhások az öltönyösök, aki ellen pedig próbálják felvenni a harcot, talán Lex.
Megálltunk. A karom lesiklott Sheena nyakából, hogy ő is pihenhessen. Lex egészen elképesztően harcolt. Láttam már megküzdeni az ellenséggel, nem volt hát furcsa, ahogy öklét használja mások ellen. Most azonban olyan erőt véltem felfedezni mozdulataiban, ami egyáltalán nem vallott rá. Erőtlenül álltam egy helyben félig a fájdalmas kimerültség, félig az elképedés miatt.
Aztán Lex felénk fordult. Tekintetem találkozott az övével.
Mint egy robbanás, amely megállíthatatlan lávafolyamokat enged szabadjára, úgy zúdult ki Lexből pusztító ereje képessége, melyet a rendelőmben még próbált visszatartani, mert félt, hogy ártana vele minket, most viszont épp ezért úgy tűnt, meg sem próbálta visszafogni, ahogy az öltönyösökre irányította csillapítatlan hevülettel. A hatás azonnali és iszonyatos volt. Még hozzánk is elért a hőhullám, ami minket körbevéve olyan érzést váltott ki, mintha szaunában lennénk. Mi lehet akkor ott, közvetlenül a gyújtópont előtt?
A harc folytatódott, de fáradt meggyötörtségemben alig tudtam nyomon követni, pedig erőltettem az agyam, a szemeim, hogy fókuszáljak, koncentráljak, értelmezzek, kitartsak a végéig. Aztán az a kép következett, amit nem akartam látni, ami ellen mindenem tiltakozott, hogy nézzem, befogadjam, elhiggyem.
Lexet leszúrták. A csatát megnyerte, de a mellkasában tátongó lyuk rémisztő mennyiségben adott szabad utat vérének, melynek ott kellett volna maradnia benne az érfalak között, hogy éltesse, hogy lehetővé tegye, hogy mozogjon, beszéljen, nevessen, azt mondja ,,Bloody hell!", amikor mérges és mindig végighúzza a kiskanalát a csészéje szélén, miután megkeverte a kávéját, ahelyett, hogy irritáló ricsajt csapva odaütögetné hozzá, mint a legtöbb ember.
Annak a sebnek nem szabad így vérezni! Léteznie sem lenne szabad!
Rémülten tekintettem Sheenára, majd anélkül, hogy kivártam volna jóváhagyását, Lex felé kezdtem botorkálni, de félő volt, hogy elvérzik, amíg ebben a tempóban odaérek. Ekkor azonban jött a jól ismert pulzáló melegség, a finomat simogató gyógyulás, az egész testemet végigjáró felfrissülés. Sebeim begyógyultak, a kínzó fájdalom fantomfájdalommá satnyult, de ezt már tudtam kezelni. Odarohantam Lexhez, és térdre borultam mellette. Fejét a kezemben tartva próbáltam valahogy megmenteni. Fél kézzel az arcát támasztottam, fél kézzel a sebét húztam össze.
-Tarts ki - motyogtam, könnyeimmel küszködve. Az a szörnyeteg még arra is ügyelt, hogy kihúzza belőle a kést, csak hogy biztosra menjen! - Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj! Ne... ne ájulj el. Nézz rám, Lex, nézz rám... Meg fogsz gyógyulni! Tarts ki, mindjárt vége... Ne csináld ezt, maradj velem, maradj velem...
De Lex egy utolsó sóhaj kíséretében hátrahanyatlott, szemei fennakadtak, majd szemhéjai legördülő függönyként takarták el fénylő íriszét.
-Sheena - kiáltottam oda neki. - Hívd a mentőket! Gyorsan, siess! Az egyik öltönyösnél biztos találsz egy mobilt.
Körülnéztem. Nem sokat kellett kutatnom, hamar megtaláltam, amit kerestem, egy nagyobbacska utánfutó volt, lényegében egy kerekes kisszekrény, amiben az edzésen összemocskolódott mezeket gyűjtötték össze, hogy elszállítsák vele a mosodába. Feltornáztam a tetejére Lexet, majd magam előtt tolva, közben továbbra is összeszorítva a sebét, sorra törtem be a szobákba, amíg meg nem találtam az irodahelyiséget. Lecsaptam a tűzőgépre, majd Lex tüdejének szerencsére kis területen sérült részét a bőrhöz fogva összetűztem a sebet, majd az alúla kihalászott szerencsére a tisztaságtól illatozó mezekből erős kötést készítettem.
-Ennek ki kell tartania, amíg megérkeznek a mentők - dünnyögtem.
Lynn Harlow- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 814
Hírnév : 83
Re: UBC Vancouver campus
by Sheena Duran Hétf. Jan. 23, 2012 4:07 pm
A fájdalom, ami ott tombolt a testemben és igyekezett a felszínre törni, tudatos kontroll alá vontam és csak az elvégzendő feladatra koncentráltam, ami most Lynn és a magam kiszabadítása volt. Kiugrott hüvelykujjam ízületei nagyon megnehezítették a lány kioldozását, de ez most nem lehetett akadály. Miközben a folyosóra támogattam, hogy elindulhassunk a szabadulásunk felé, el tudtam képzelni, hogy milyen tortúrát kellett kiállnia, és sírni tudtam volna a törött lába láttán, hisz minden egyes lépés a pokol kínjait hozhatta el neki, és még ő aggódik miattam, és érez lelkiismeret furdalást, hogy nem tud segíteni.
~ Szellem, te szerencsés flótás, nem is tudod milyen főnyeremény hullott az öledbe! ~
Nem tudtam még ebben a borzasztó helyzetben sem megállni, hogy ez ne fusson át rajtam.
A verekedés és lövések zaja egyre közelebbről hallatszott, ahogy az elágazás felé közeledtünk. Az előretartott pisztolyt igyekeztem remegés nélkül megtartani a kezemben, hogy ha szükséges használni tudjam, hisz úgy hallom várnak minket. Legalábbis a megadásra való felszólítás minden valószínűség szerint nekünk szól.
Mikor kibukkantunk talán egy féltucat ügynök fordult éppen háttal nekünk, hogy szembenézzenek legújabb ellenségükkel, az egy szál magában érkező Lex-el, akinek, miután ránk nézett, az arcára fagyott a döbbenet és valami elemi düh keveréke.
Aztán, mintha felerősített szívdobbanások visszhangzottak volna a betonfalak között és egy forró robbanás söpört végig az ügynökökön, melynek szele még minket is hátralépésre késztetett. Szinte izzott a levegő és minden hihetetlenül felforrósodott, többek között a fémek is, minek következtében az öltönyös rosszfiúk gyorsan szabadultak meg a fegyvereiktől.
Mivel én még nem voltam azon a folyosón így a hatás sem ért közvetlenül, a pisztoly a kezemben maradt, de a következő események, a kitört test-test elleni küzdelem, olyan kavargó embertömeget eredményezett, hogy nem mertem lőni, hiszen remegő kézzel, nem biztos, hogy pont a jó embert találom el. Fizikai beavatkozásról, meg szó nem lehetett, örültem, hogy még levegőt tudtam venni és törött bordáim, még nem szúrták át a tüdőmet eddig.
Így hát csak tehetetlen nézője voltam az eseményeknek, de igyekeztem felkészülni, hogyha tiszta lövésre kerülhet a sor, megtegyem.
Aztán láttam lesújtani a kést, és tudtam, hogy talán ez halálos döfés is lehetett, ezért már emeltem a fegyvert, hogy már minden mindegy alapon megpróbálkozzam egy lövéssel, de a földön fekvő, súlyosan sebesül férfi megelőzött. A lövések belehasítottak a fülembe és én leeresztettem a kezem. Már nem volt kire vadászni.
Lynn ekkor botladozva, a fal mellett kezdett araszolni kétségbeesett arccal a fekvő és egyre jobban vérző Lex felé. Ismét végig suhant rajtam az az érzés, amit akkor éreztem, mikor először láttam meg őket, de most még talán ráfogható volt az aggodalomra, hiszen, még ha csak egy barát feküdne halálos sebbel a földön, az aggódás most elég érthető érzelem lenne.
megráztam a fejem, hogy most ne erre gondoljak, és én is a lány után kezdtem vonszolni magam, amikor elért, majd végigsöpört a testemen a melegség és jóformán éreztem, ahogy a szöveteim, a csontjaim sejtről sejtre regenerálódnak, mintha egy láthatatlan kéz forrasztaná össze azokat. A csodálkozás, amit kiváltott belőlem, hagyta, hogy a folyamatot ne utasítsam el, így pár perc múlva már, mint aki valami életvizében megmerítkezett, úgy álltam ott gyógyultan, tettre készen.
Lynn könnynes szemmel próbálta a férfit eszméleténél tartani, de az pár pillanat múlva már elájult. A lány kérésének megfelelően kerestem egy telefont, de számítottam arra amit láttam, hogy itt lent nincs térerő.
- Lynn! Innen nem lehet telefonálni! –próbáltam a lány tudomására hozni a dolgot, de annyira nem volt magánál a sokktól, hogy szerintem nem is hallotta.
Mikor az egyik helyiségben összekapcsolta valami tűzőgéppel a sebet, akkor végre magamra tudtam vonni a figyelmét.
- Lynn! Ki kell vinnünk innen! Egyrész itt nem tudok mentőt hívni és ide sem találnának, másrész lehet, hogy pillanatokon belül a nyakunkon lesznek! El kell innen tűnnünk! Azonnal!
Fogtam meg a kocsit a férfivel együtt, hiszen akármit is gondoltam róla, nem akartam itt hagyni prédának az öltönyösöknek, de nem tudtam, hogy miként tudunk majd vele együtt elmenekülni. Reméltem, hogy Lynn felfogja, hogy milyen veszélyben vagyunk, és ha nem megyünk el, akkor mi is meg Lex barátja is valószínűleg meghalunk.
Megindultunk a kijárat felé, amit minél előbb szerettem volna már magam mögött hagyni. menet közben még pár piszolyt magamhoz vettem, hátha szükségem lesz rá.
~ Szellem, te szerencsés flótás, nem is tudod milyen főnyeremény hullott az öledbe! ~
Nem tudtam még ebben a borzasztó helyzetben sem megállni, hogy ez ne fusson át rajtam.
A verekedés és lövések zaja egyre közelebbről hallatszott, ahogy az elágazás felé közeledtünk. Az előretartott pisztolyt igyekeztem remegés nélkül megtartani a kezemben, hogy ha szükséges használni tudjam, hisz úgy hallom várnak minket. Legalábbis a megadásra való felszólítás minden valószínűség szerint nekünk szól.
Mikor kibukkantunk talán egy féltucat ügynök fordult éppen háttal nekünk, hogy szembenézzenek legújabb ellenségükkel, az egy szál magában érkező Lex-el, akinek, miután ránk nézett, az arcára fagyott a döbbenet és valami elemi düh keveréke.
Aztán, mintha felerősített szívdobbanások visszhangzottak volna a betonfalak között és egy forró robbanás söpört végig az ügynökökön, melynek szele még minket is hátralépésre késztetett. Szinte izzott a levegő és minden hihetetlenül felforrósodott, többek között a fémek is, minek következtében az öltönyös rosszfiúk gyorsan szabadultak meg a fegyvereiktől.
Mivel én még nem voltam azon a folyosón így a hatás sem ért közvetlenül, a pisztoly a kezemben maradt, de a következő események, a kitört test-test elleni küzdelem, olyan kavargó embertömeget eredményezett, hogy nem mertem lőni, hiszen remegő kézzel, nem biztos, hogy pont a jó embert találom el. Fizikai beavatkozásról, meg szó nem lehetett, örültem, hogy még levegőt tudtam venni és törött bordáim, még nem szúrták át a tüdőmet eddig.
Így hát csak tehetetlen nézője voltam az eseményeknek, de igyekeztem felkészülni, hogyha tiszta lövésre kerülhet a sor, megtegyem.
Aztán láttam lesújtani a kést, és tudtam, hogy talán ez halálos döfés is lehetett, ezért már emeltem a fegyvert, hogy már minden mindegy alapon megpróbálkozzam egy lövéssel, de a földön fekvő, súlyosan sebesül férfi megelőzött. A lövések belehasítottak a fülembe és én leeresztettem a kezem. Már nem volt kire vadászni.
Lynn ekkor botladozva, a fal mellett kezdett araszolni kétségbeesett arccal a fekvő és egyre jobban vérző Lex felé. Ismét végig suhant rajtam az az érzés, amit akkor éreztem, mikor először láttam meg őket, de most még talán ráfogható volt az aggodalomra, hiszen, még ha csak egy barát feküdne halálos sebbel a földön, az aggódás most elég érthető érzelem lenne.
megráztam a fejem, hogy most ne erre gondoljak, és én is a lány után kezdtem vonszolni magam, amikor elért, majd végigsöpört a testemen a melegség és jóformán éreztem, ahogy a szöveteim, a csontjaim sejtről sejtre regenerálódnak, mintha egy láthatatlan kéz forrasztaná össze azokat. A csodálkozás, amit kiváltott belőlem, hagyta, hogy a folyamatot ne utasítsam el, így pár perc múlva már, mint aki valami életvizében megmerítkezett, úgy álltam ott gyógyultan, tettre készen.
Lynn könnynes szemmel próbálta a férfit eszméleténél tartani, de az pár pillanat múlva már elájult. A lány kérésének megfelelően kerestem egy telefont, de számítottam arra amit láttam, hogy itt lent nincs térerő.
- Lynn! Innen nem lehet telefonálni! –próbáltam a lány tudomására hozni a dolgot, de annyira nem volt magánál a sokktól, hogy szerintem nem is hallotta.
Mikor az egyik helyiségben összekapcsolta valami tűzőgéppel a sebet, akkor végre magamra tudtam vonni a figyelmét.
- Lynn! Ki kell vinnünk innen! Egyrész itt nem tudok mentőt hívni és ide sem találnának, másrész lehet, hogy pillanatokon belül a nyakunkon lesznek! El kell innen tűnnünk! Azonnal!
Fogtam meg a kocsit a férfivel együtt, hiszen akármit is gondoltam róla, nem akartam itt hagyni prédának az öltönyösöknek, de nem tudtam, hogy miként tudunk majd vele együtt elmenekülni. Reméltem, hogy Lynn felfogja, hogy milyen veszélyben vagyunk, és ha nem megyünk el, akkor mi is meg Lex barátja is valószínűleg meghalunk.
Megindultunk a kijárat felé, amit minél előbb szerettem volna már magam mögött hagyni. menet közben még pár piszolyt magamhoz vettem, hátha szükségem lesz rá.
Sheena Duran- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 1190
Hírnév : 13
Re: UBC Vancouver campus
by Lynn Harlow Hétf. Jan. 30, 2012 12:00 pm
Ketten toltuk a kocsit Sheenával, aminek Lexxel a tetején volt azért súlya, de leginkább az okozott gondot, hogy nagyon nehéz volt irányítani, elvégre nem éppen ilyen tömeg, sebesség, lavírozás tolerálására tervezték. Még nagyobb gondot jelentett a lépcső. Lift nem volt, de más út sem a kijárat felé, úgyhogy biztosak lehettünk benne, hogy jó úton haladunk.
-Na jó - sóhajtottam fel, ahogy a kocsi hátsó kerekei neki döccentek a legalsó lépcsőfoknak. - Fog ez menni.
Ha Sheenának nincs ellene kifogása, már neki is duráltuk magunkat, hogy felvonszoljuk a Lexxel megpakolt kocsit a remélhetőleg nem ellenségborította felsőbb szintre. Borzalmasan nehéz volt. A kocsi kereke lassan gördült felfelé, ahogy húztuk-vontuk, de így még mindig könnyebb volt, mintha felemeltük volna az egészet, vagy akár egyesével próbáltuk volna felcipelni őket. Pihenni sem lehetett közben, mivel nem volt félemelet, vagy lépcsőforduló, ahol a fokok kiszélesedtek volna. Nem engedhettük el, így viszont mire végre felértünk, úgy éreztem a karjaimat már csak a szánalom tartja a helyükön.
Egy ugyanolyan folyosóra értünk, mint amilyenen odalent is voltunk, de ez nagyon rövid volt. Jobbra beépített szekrények sorakoztak, és egy takarítószeres raktár, balra pedig egy újabb lépcsősor, ami már az udvarra vezetett és szerencsére nem volt akkora hegyomlásszerű, mint amit magunk már mögött hagytunk. Igaz a karjaimat hasogató zsibbadó görcs miatt komolyan fontolóra kellett vennem, hogy az út hátralévő részében már foggal vonszolom a kocsit, de eztán mégis inkább megmarkoltam a fogóját.
-Na még egy kicsi!
Mellettünk egy fél falat eltakaró tükörben megláttam magunkat. Lex hiába gyógyított meg minket, nem tűntünk sokkal épebbnek, hiszen a temérdek vér az arcunkról, és a hajunkból, amitől vöröslő, csatakos fürtök tapadtak hozzánk, maradtak, ahol voltak. Mosakodásra azonban nem szánhattunk időt, inkább sietősre fogtam a tempót.
Odafent sokkal nagyobb volt a hangzavar és felfordulás, mint ami legutóbbi ittjártunkkor körülvette a helyet. Ahogy jobban szemügyre vettem a tőlünk távolabb toporgó tömeget, olyasmit láttam, amiben már nem is reménykedtem. Támadóinkat közrefogták, bekerítették azok az emberek, akikben már biztos lehettem, hogy tényleg a törvényt képviselik. Fekete kommandós ruházatot és gázmaszkot viseltek, a kezükben pedig jókora gépfegyvert tartottak. Még távolabb tőlük két-három tűzoltó autó és ugyanennyi mentőautó várakozott. Tehát nem volt baj, hogy nekünk odalent nem sikerült telefonos kapcsolatot létesítenünk, valaki más, vélhetően idefentről megtette ezt helyettünk is.
-Ilyen nincs! - fordultam ragyogó arccal Sheenához. - Meg vagyunk mentve. Gyere, siessünk!
Egyenesen a mentők felé vettem az irányt, hogy a rohamosan sápadó, lassuló légzésű Lexet végre biztonságba helyezzük. Alig néhány lépés után azonban, úgy tűnt a semmiből megjelent vagy tíz kommandós körülöttünk, és mindegyik ránk szegezte a fegyverét.
-Azonnal álljanak meg! - kiáltott ránk az egyik. - Azonosítsák magukat!
-Hé, mi nem velük vagyunk - intettem a fejemmel az öltönyösök felé, miután engedelmesen elengedtem a kocsit. - Minket is ők kaptak el. Ez az ember pedig itt a kocsin súlyosan megsérül, hagyják, hogy elvigyük a mentőkig, különben meghal. Utána szívesen válaszolunk minden kérdésükre.
Már neki is feszültem, hogy újra mozgásra bírjam a kocsit, de az előttem álló fegyveres, egyenesen az arcomra célzott gyilkos szerszámával, ami azonnali megállásra késztetett.
-Ne mozduljanak!
-Ez valami vicc?! - méltatlankodtam. - Nézzen már ránk, nem esett még le, hogy egy oldalon állunk? Minket kellett volna kiszabadítaniuk, nehogy most még...
-Kezeket fel!
Nem titkolt csalódással és felháborodással engedelmeskedtem.
//Szál vége. Köszönöm a játékot!//
-Na jó - sóhajtottam fel, ahogy a kocsi hátsó kerekei neki döccentek a legalsó lépcsőfoknak. - Fog ez menni.
Ha Sheenának nincs ellene kifogása, már neki is duráltuk magunkat, hogy felvonszoljuk a Lexxel megpakolt kocsit a remélhetőleg nem ellenségborította felsőbb szintre. Borzalmasan nehéz volt. A kocsi kereke lassan gördült felfelé, ahogy húztuk-vontuk, de így még mindig könnyebb volt, mintha felemeltük volna az egészet, vagy akár egyesével próbáltuk volna felcipelni őket. Pihenni sem lehetett közben, mivel nem volt félemelet, vagy lépcsőforduló, ahol a fokok kiszélesedtek volna. Nem engedhettük el, így viszont mire végre felértünk, úgy éreztem a karjaimat már csak a szánalom tartja a helyükön.
Egy ugyanolyan folyosóra értünk, mint amilyenen odalent is voltunk, de ez nagyon rövid volt. Jobbra beépített szekrények sorakoztak, és egy takarítószeres raktár, balra pedig egy újabb lépcsősor, ami már az udvarra vezetett és szerencsére nem volt akkora hegyomlásszerű, mint amit magunk már mögött hagytunk. Igaz a karjaimat hasogató zsibbadó görcs miatt komolyan fontolóra kellett vennem, hogy az út hátralévő részében már foggal vonszolom a kocsit, de eztán mégis inkább megmarkoltam a fogóját.
-Na még egy kicsi!
Mellettünk egy fél falat eltakaró tükörben megláttam magunkat. Lex hiába gyógyított meg minket, nem tűntünk sokkal épebbnek, hiszen a temérdek vér az arcunkról, és a hajunkból, amitől vöröslő, csatakos fürtök tapadtak hozzánk, maradtak, ahol voltak. Mosakodásra azonban nem szánhattunk időt, inkább sietősre fogtam a tempót.
Odafent sokkal nagyobb volt a hangzavar és felfordulás, mint ami legutóbbi ittjártunkkor körülvette a helyet. Ahogy jobban szemügyre vettem a tőlünk távolabb toporgó tömeget, olyasmit láttam, amiben már nem is reménykedtem. Támadóinkat közrefogták, bekerítették azok az emberek, akikben már biztos lehettem, hogy tényleg a törvényt képviselik. Fekete kommandós ruházatot és gázmaszkot viseltek, a kezükben pedig jókora gépfegyvert tartottak. Még távolabb tőlük két-három tűzoltó autó és ugyanennyi mentőautó várakozott. Tehát nem volt baj, hogy nekünk odalent nem sikerült telefonos kapcsolatot létesítenünk, valaki más, vélhetően idefentről megtette ezt helyettünk is.
-Ilyen nincs! - fordultam ragyogó arccal Sheenához. - Meg vagyunk mentve. Gyere, siessünk!
Egyenesen a mentők felé vettem az irányt, hogy a rohamosan sápadó, lassuló légzésű Lexet végre biztonságba helyezzük. Alig néhány lépés után azonban, úgy tűnt a semmiből megjelent vagy tíz kommandós körülöttünk, és mindegyik ránk szegezte a fegyverét.
-Azonnal álljanak meg! - kiáltott ránk az egyik. - Azonosítsák magukat!
-Hé, mi nem velük vagyunk - intettem a fejemmel az öltönyösök felé, miután engedelmesen elengedtem a kocsit. - Minket is ők kaptak el. Ez az ember pedig itt a kocsin súlyosan megsérül, hagyják, hogy elvigyük a mentőkig, különben meghal. Utána szívesen válaszolunk minden kérdésükre.
Már neki is feszültem, hogy újra mozgásra bírjam a kocsit, de az előttem álló fegyveres, egyenesen az arcomra célzott gyilkos szerszámával, ami azonnali megállásra késztetett.
-Ne mozduljanak!
-Ez valami vicc?! - méltatlankodtam. - Nézzen már ránk, nem esett még le, hogy egy oldalon állunk? Minket kellett volna kiszabadítaniuk, nehogy most még...
-Kezeket fel!
Nem titkolt csalódással és felháborodással engedelmeskedtem.
//Szál vége. Köszönöm a játékot!//
Lynn Harlow- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 814
Hírnév : 83
Re: UBC Vancouver campus
by Sheena Duran Hétf. Jan. 30, 2012 2:52 pm
Egy pillanatig sem voltam oda Lynn Lex haverjáért, de mivel segített nekünk, hogy nagyobb vérontás nélkül jussunk ki és ehhez még az életét is kész volt feláldozni, így most igyekeztem mindent megtenni, hogy minél előbb kijuttassuk innen és kórházba kerüljön. Erőnket megfeszítve toltuk a férfi egyre ernyedtebb testét a kocsin, de aztán egy lépcsősorhoz értünk, amit nem tudtunk kikerülni, és ami nagy valószínűség szerint a külvilágba vezetett. Nagyon reméltem, hogy fentebb nem fogunk újabb öltönyösökbe botlani, mert a cipekedés épp elég erőnket szívta el, így nem nagyon tudnák harcolni.
Nagy küzdelmek árán, de sikerült felcipelnünk a férfit ezeken a lépcsőkön, és innen már végre sima és ellenségmentes utunk volt. Igaz meglepődtem, ahogy elmentünk egy tükör előtt, ahogy láttam Lynn szemében is a döbbenetet, de, hát erre számítani lehetett abból, amin keresztül mentünk.
Kiérve a felszínre mélyet szippantottam a friss levegőből, de már tudtam, hogy elég nagy tömegre számíthatunk, hiszen egy ideje már hallottam a hangok morajlását.
Mindenki ott volt, akit egy ilyen helyzethez csak riasztani lehetett: mentők, tűzoltók, és az elmaradhatatlan kommandós csapatok is. Gondolom az iskolából riasztotta őket valaki.
Mikor Lynn fellelkesedve mondta, hogy meg vagyunk mentve, részben igazat adtam neki, de azért szívesen felhívtam volna a figyelmét a felénk induló pár marcona fegyveresre, de mire szólhattam volna, már megelőztek.
Mosolyogva hallgattam Lynn felháborodását, ami valahol jogos volt, csak hát ezeket az embereket ez igazán nem fogja meghatni, ami be is jött.
Mikor másodszor dörrentek ránk, nem akartam bajt, ezért oda szóltam Lynn-ek is.
- Tedd, amit mondanak, ha nem most akarod szitává lövetni magad! Úgy látszik kicsit idegesek a fiúk! – küldtem egy halvány mosolyt a lány felé, majd engedelmesen a tarkómra helyeztem a kezem. – Csak semmi pánik srácok! Van egy fegyver hátul a nadrágomba tűzve. – tájékoztattam őket, mielőtt a nyakamba kapok pár 100 kilós kommandóst, habár amennyire idegesen táncolt az ujjuk a ravaszon, még így sincs kizárva.
//Én is köszönöm – Klassz volt ! //
Nagy küzdelmek árán, de sikerült felcipelnünk a férfit ezeken a lépcsőkön, és innen már végre sima és ellenségmentes utunk volt. Igaz meglepődtem, ahogy elmentünk egy tükör előtt, ahogy láttam Lynn szemében is a döbbenetet, de, hát erre számítani lehetett abból, amin keresztül mentünk.
Kiérve a felszínre mélyet szippantottam a friss levegőből, de már tudtam, hogy elég nagy tömegre számíthatunk, hiszen egy ideje már hallottam a hangok morajlását.
Mindenki ott volt, akit egy ilyen helyzethez csak riasztani lehetett: mentők, tűzoltók, és az elmaradhatatlan kommandós csapatok is. Gondolom az iskolából riasztotta őket valaki.
Mikor Lynn fellelkesedve mondta, hogy meg vagyunk mentve, részben igazat adtam neki, de azért szívesen felhívtam volna a figyelmét a felénk induló pár marcona fegyveresre, de mire szólhattam volna, már megelőztek.
Mosolyogva hallgattam Lynn felháborodását, ami valahol jogos volt, csak hát ezeket az embereket ez igazán nem fogja meghatni, ami be is jött.
Mikor másodszor dörrentek ránk, nem akartam bajt, ezért oda szóltam Lynn-ek is.
- Tedd, amit mondanak, ha nem most akarod szitává lövetni magad! Úgy látszik kicsit idegesek a fiúk! – küldtem egy halvány mosolyt a lány felé, majd engedelmesen a tarkómra helyeztem a kezem. – Csak semmi pánik srácok! Van egy fegyver hátul a nadrágomba tűzve. – tájékoztattam őket, mielőtt a nyakamba kapok pár 100 kilós kommandóst, habár amennyire idegesen táncolt az ujjuk a ravaszon, még így sincs kizárva.
//Én is köszönöm – Klassz volt ! //
Sheena Duran- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 1190
Hírnév : 13
Re: UBC Vancouver campus
by Szellem Hétf. Jan. 30, 2012 3:40 pm
Kedves naplóm! Nem untatnálak életem legrosszabb napjának minden unalmas részletével, így inkább rá is térek a lényegre. Mikor a nap első sugarai bekukucskáltak szobám lehúzott redőnyén, még gyanútlanul fordultam a másik oldalamra az ágyban, de aztán a telefon csörgése véget vetett mindennek. Félálomban nyúltam a készülékért, s ami utána történt, abba azóta is belefájdul a fejem, ha rá gondolok...
Ahhoz képest, hogy egy elvileg szigorúan titkos bázisról tört ki a három szökevény, szokatlanul nagy a nyüzsgés a bejárat körül. A trió még eszméleténél lévő tagjai persze boldogan üdvözölték a kordon mögött vesztegelő mentőautókat, és tűzoltókat, ám a rájuk rontó gázálarcos kommandósokat már nem fogadták maradéktalan lelkesedéssel. Lynn méltatlankodásának az lesz a jutalma, hogy az egyik katona közelebb lép hozzá, s mivel nem lát benne komoly fenyegetést, ezért a ravasz meghúzása helyett csak fegyverét emeli fel, azzal a szándékkal, hogy jól a fejére sózzon a puskatussal, ezzel elhallgattatva a némbert. Már lendülne előre, mikor egy erős kéz megragadja munkaeszközét hátulról, meggátolva minden további mozdulatát.
-Le a fegyvert! MINDENKI! - Üvölti egy tábornoki egyenruhát viselő férfi, a vegyvédelmi álarctól eltorzított hanggal. - Velünk vannak, átengedni őket, AZONNAL! - A katonák mint a villám ugrálnak félre a két nő útjából, ezt követően pedig futólépésben szaladnak be az ajtón, ahol az imént jöttek ki a felszínre hőseink. Lex-et elviszi a két mentős, kinek a Tábornok az előbb intett, a két nőt pedig maga után parancsolja a kocsijába, melyet rendhagyó módon nem a mellé kirendelt sofőr vezet, hanem ezúttal Sheena...
A lényeg, hogy meztelenül ébredtem egy motelszobában, s a testem kokainnal volt beterítve. Az ágyban egy prostituált feküdt, az egyenruhámat pedig nem találtam sehol. Azt hittem, a karrieremnek lőttek, de szerencsére a bázison hihetetlen nagy fejetlenség volt, így aztán észre sem vették a hiányomat, sőt, egyesek esküdöznek, hogy láttak, és még ordítottam is velük. Jó gyerekek mind, megérdemelnek egy hét eltávot, ami pedig engem illet, remélem, hogy ez az egész a kettőnk titka marad.
//Idézet Flanders Tábornok naplójából.//
...mivel ő természetesen azonnal átlátott társa álcáján, és Lynn is feldúlt lelki állapota miatt nem ismerte fel vőlegényét a tábornokban, egészen addig a pillanatig, mígnem az lehúzta fejéről a zöld álarcot, és szorosan magához ölelte őt a hátsó ülésen.
-Jól vagytok? - Kérdi, könnyeivel küszködve. Természetesen ennek semmi jelét nem mutatja odakint, hisz nem illene hozzá, és egyébként sem lenne szép tőle, ha azok után, amiken szegény menyasszonya keresztülment, még ő is elkezdene lelkizni. - Most már minden rendben lesz.
~Mert ha még egyszer valaki a közelébe megy, azt én...~
-Sheena, fordul a vezetőülésen szorgoskodó nőköz - köszönöm, hogy vigyáztál rá...
Mikor meglátta, hogy Lynn nem fekszik mellette reggel, még nem gondolt semmi rosszra. Normális esetben persze azonnal gőzerővel működésbe lépett volna a paranoiája, de az utóbbi pár hónapban belé adagolt tonnányi boldogsághormon lassanként kigyógyította belőle...kár volt. Mikor egy órával később unalmában bekapcsolta karóráját, és meglátta, kik keresték, ráadásul honnan, már cseppet sem volt nyugodt, és ezen a helyi hírek sem segítettek. Csaknem fél éve történt az utolsó erőszakos bűncselekmény a környéken, mikor pár őrült bérgyilkos Rambót játszott az erdőben két mutánssal, most pedig kihívják a hadsereget? Még szép, hogy azonnal lenyomozta Lynn telefonját! Sajnos valami blokkolta a telefonja jelét, de hála az égnek ez még mindig a 21. század, így a google maps méterre pontosan meg tudja jeleníteni, merre járt, mígnem eltűnt a térképről, így nem volt nehéz rájuk akadni, a probléma csak itt kezdődött. Bárki is rabolta el őket, volt már dolga teleportálóval, hisz védekezett ellenük. A bunkerben lévő gázok egy normális emberben nem tesznek kárt, de ha valaki a semmiből bukkan fel, és egyenesen a tüdejébe jut, az azonnal meghal, vagy még rosszabb. Fájó szívvel, de ott kellett hagynia őket, hogy más megoldást találjon, mielőtt késő lenne. Szerencsére a kanadai rendvédelmi erők utálják, ha valaki titokban ilyesmiket művel, az otthonukban...
-Ezt sosem felejtem el neked.
~Viszont ezek után kizárt, hogy az államokban maradunk, vagy a földrészen. Már rég el kellett volna tűnnünk innen, de neeem, azt hittem, nem lesz semmi baj, hisz itt vagyok én, akivel nem mernék ezt megtenni. Tévedtem, Úgy tűnik újra meg kell tanulnom mit jelent profinak lenni, mert addig magamra sem tudok vigyázni, nemhogy a családomra...
-Szívem, mi lenne, ha kivennénk egy kis szabadságot? Ismerek egy helyet, ami nagyon tettszene neked, és senki sem bánthatna ott...
//Szál vége, köszi a játékot.//
Ahhoz képest, hogy egy elvileg szigorúan titkos bázisról tört ki a három szökevény, szokatlanul nagy a nyüzsgés a bejárat körül. A trió még eszméleténél lévő tagjai persze boldogan üdvözölték a kordon mögött vesztegelő mentőautókat, és tűzoltókat, ám a rájuk rontó gázálarcos kommandósokat már nem fogadták maradéktalan lelkesedéssel. Lynn méltatlankodásának az lesz a jutalma, hogy az egyik katona közelebb lép hozzá, s mivel nem lát benne komoly fenyegetést, ezért a ravasz meghúzása helyett csak fegyverét emeli fel, azzal a szándékkal, hogy jól a fejére sózzon a puskatussal, ezzel elhallgattatva a némbert. Már lendülne előre, mikor egy erős kéz megragadja munkaeszközét hátulról, meggátolva minden további mozdulatát.
-Le a fegyvert! MINDENKI! - Üvölti egy tábornoki egyenruhát viselő férfi, a vegyvédelmi álarctól eltorzított hanggal. - Velünk vannak, átengedni őket, AZONNAL! - A katonák mint a villám ugrálnak félre a két nő útjából, ezt követően pedig futólépésben szaladnak be az ajtón, ahol az imént jöttek ki a felszínre hőseink. Lex-et elviszi a két mentős, kinek a Tábornok az előbb intett, a két nőt pedig maga után parancsolja a kocsijába, melyet rendhagyó módon nem a mellé kirendelt sofőr vezet, hanem ezúttal Sheena...
A lényeg, hogy meztelenül ébredtem egy motelszobában, s a testem kokainnal volt beterítve. Az ágyban egy prostituált feküdt, az egyenruhámat pedig nem találtam sehol. Azt hittem, a karrieremnek lőttek, de szerencsére a bázison hihetetlen nagy fejetlenség volt, így aztán észre sem vették a hiányomat, sőt, egyesek esküdöznek, hogy láttak, és még ordítottam is velük. Jó gyerekek mind, megérdemelnek egy hét eltávot, ami pedig engem illet, remélem, hogy ez az egész a kettőnk titka marad.
//Idézet Flanders Tábornok naplójából.//
...mivel ő természetesen azonnal átlátott társa álcáján, és Lynn is feldúlt lelki állapota miatt nem ismerte fel vőlegényét a tábornokban, egészen addig a pillanatig, mígnem az lehúzta fejéről a zöld álarcot, és szorosan magához ölelte őt a hátsó ülésen.
-Jól vagytok? - Kérdi, könnyeivel küszködve. Természetesen ennek semmi jelét nem mutatja odakint, hisz nem illene hozzá, és egyébként sem lenne szép tőle, ha azok után, amiken szegény menyasszonya keresztülment, még ő is elkezdene lelkizni. - Most már minden rendben lesz.
~Mert ha még egyszer valaki a közelébe megy, azt én...~
-Sheena, fordul a vezetőülésen szorgoskodó nőköz - köszönöm, hogy vigyáztál rá...
Mikor meglátta, hogy Lynn nem fekszik mellette reggel, még nem gondolt semmi rosszra. Normális esetben persze azonnal gőzerővel működésbe lépett volna a paranoiája, de az utóbbi pár hónapban belé adagolt tonnányi boldogsághormon lassanként kigyógyította belőle...kár volt. Mikor egy órával később unalmában bekapcsolta karóráját, és meglátta, kik keresték, ráadásul honnan, már cseppet sem volt nyugodt, és ezen a helyi hírek sem segítettek. Csaknem fél éve történt az utolsó erőszakos bűncselekmény a környéken, mikor pár őrült bérgyilkos Rambót játszott az erdőben két mutánssal, most pedig kihívják a hadsereget? Még szép, hogy azonnal lenyomozta Lynn telefonját! Sajnos valami blokkolta a telefonja jelét, de hála az égnek ez még mindig a 21. század, így a google maps méterre pontosan meg tudja jeleníteni, merre járt, mígnem eltűnt a térképről, így nem volt nehéz rájuk akadni, a probléma csak itt kezdődött. Bárki is rabolta el őket, volt már dolga teleportálóval, hisz védekezett ellenük. A bunkerben lévő gázok egy normális emberben nem tesznek kárt, de ha valaki a semmiből bukkan fel, és egyenesen a tüdejébe jut, az azonnal meghal, vagy még rosszabb. Fájó szívvel, de ott kellett hagynia őket, hogy más megoldást találjon, mielőtt késő lenne. Szerencsére a kanadai rendvédelmi erők utálják, ha valaki titokban ilyesmiket művel, az otthonukban...
-Ezt sosem felejtem el neked.
~Viszont ezek után kizárt, hogy az államokban maradunk, vagy a földrészen. Már rég el kellett volna tűnnünk innen, de neeem, azt hittem, nem lesz semmi baj, hisz itt vagyok én, akivel nem mernék ezt megtenni. Tévedtem, Úgy tűnik újra meg kell tanulnom mit jelent profinak lenni, mert addig magamra sem tudok vigyázni, nemhogy a családomra...
-Szívem, mi lenne, ha kivennénk egy kis szabadságot? Ismerek egy helyet, ami nagyon tettszene neked, és senki sem bánthatna ott...
//Szál vége, köszi a játékot.//
Szellem- ~perfect master~
- Hozzászólások száma : 1429
Hírnév : 74 -
5 / 5 oldal • 1, 2, 3, 4, 5
5 / 5 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|