UBC Vancouver campus

Csak félszegen mosolyogtam rá. Fogalmam sem volt mit mondhatnék erre, az ilyenre lehet-e egyáltalán valamit mondani? Csak elhatároztam magamban, hogy legközelebb tényleg hamarabb jövök.
Újból magamhoz öleltem mikor arról beszélt, hogy nyúllá változik. A nyuszik aranyosak, de mégis, most valahogy szívesebben láttam ebben a formájában.
- Igazából... talán az a legrémisztőbb benne, hogy fogalmam sincs. Mármint, szinte semmit nem tudok róla. De amikor megismerkedtem vele, megijedtem egy lövés hangjától, ami miatt kikötöttem, egy irodaház erkélyén amiről sikeresen leestem. És egészen... nos, idáig kergetett, vagyis valami stadion tetejéig, mert odamentem, de még úgy is utánam jött Ide nem mertem jönni... féltem, hogy ide is utánam jött volna.
Nagyot sóhajtottam mikor megnéztem a telefont.
- Már tűkön ülve vár Tokióban... - mondtam egészen lelombozódva. - De mit szólnál hozzá, ha utána visszajönnék ide hozzád? - Remélem lesz annyi erőm...
Megvártam még válaszol, majd sietve adtam egy puszit az arcára, és eltűntem.
//Tokió - Siodome//

Szegény lány, és a legrosszabb, hogy Darien-nek lövése sincs, hogyan segíthetne a lányon. Tehetné utána repülne, de Tokióba? Amire oda ér, lemegy a nap...kétszer!
-Vigyázz magadra, oké?
~Na nem! Ezt nem hagyom! Az, hogy itt hagy, még csak hagyján, a találkozó a veszélyes manussal már gázosabb ügy, de ő tudja, viszont azt nem tűröm el, hogy egy arcra puszival szúrja ki a szemem!~
Keze sunyin a lány tarkójára téved, s ellentmondást nem tűrve visszarántja őt egy normális búcsúcsókba.
-Rendben van - feleli, miután levegőhöz jutnak mind a ketten. - Megvárlak. És tényleg vigyázz magadra, rendben?
A lány eltűnése után hanyatt dől az ágyában, és a plafont kezdi bámulni. Jó 10 perc után rájön, hogy ez elég béna program, úgyhogy elkezd játszani azzal a programmal, melyet egy kedves amcsi ismerőse ajánlott neki a neten. Sean egyenlőre lenyomja Zumában, de érzi, hogy csak idő kérdése, és be fogja érni őt. Na persze, amikor az ember a barátnője miatt aggódik, színes golyókra vadászni nem is oylan egyszerű feladat...

//Tokió - Siodome//

/Sheena, Lynn, Lex/

Sean Gregory Lexinborough leállította az autót. Ahogy a búgó motor elhallgatott, csend és béke vette őt körül. Úgy érezte, gondolatai is éppen annyira szürkén és esetlenül kavarognak, mint a tenger feletti felhőzet.
Kiszállt az autóból. Bár olyan messze került a szülőhelyétől, mint még soha, elengedhetetlenül honvágy fogta el. British Columbia ködös, felhős, hideg tengerpartja éppen olyan volt, mint az otthoni. Sean-t megrohanta az emlék, ahogy apja egyszer kirándulni vitte őt és testvéreit a tengerpartra...
~Fókuszálj, Gregory.~
Sean a kezében lévő kávéval ellépett a kocsitól és becsukta az ajtaját. Nem zárta be. Nem volt itt egy lélek sem.
A parton állt meg, ősöreg, lehajló fák alatt. Az aszfaltút egy kiszögellésében volt egy kis parkoló, és a kis utacska futott vissza a campus felé.
Sean direkt itt állt meg a kocsival. Innen majd gyalog megy be, megszemlélni a terepet, és csak utána mozgatja a kocsit a garázsba feltűnésmentesen.
~Fő a beolvadás.~
Ami azt illeti, három hét után először ereszkedik vissza az emberek közé. Ha nem számoljuk a megállókat a benzinkutaknál és az urbanizált, civilizált területektől messze lévő moteleknél, teljesen egyedül, gondolataiba merülve vágta át a kontinenst.
Nem jutott nagy felfedezésekre. Az érzéseit mintha hibernálták volna. Aztán pár nap híján három hét után egy kisvárosban, Utah-ban elolvasta a leveleit. A játékfejlesztő csapat, aminek tagja és résztulajdonosa volt, a Hawk Entertainment Studios szépen haladt előre a felfelé vezető úton, azonban az egyik fiatal programozó megdöbbenve írta meg a többieknek, hogy félreérthetetlen jelek utalnak arra, hogy figyelik a csapatot. Miután Steven azt is megírta egy nappal később, hogy Vancouver-ben, az egyetemen öltönyös, napszemüveges embereket vett észre, akik őt figyelték, pánikba esett.
Sean azonnal tudta, hogy lépnie kell. Egyszerűnek tartotta a tervet. Steven szerzett neki egy szobát a kollégiumban. Brit cserediák lesz egy rövid időre és együtt gyorsan és feltűnésmentesen kiderítik, mégis kik ezek az árnyékok.
Mindez talán naivan pofonegyszerű. Azonban vannak dolgok, amiket Sean nem tud még, zsebre tett kézzel a tengerparton állva, a párákat eresztő hegyeket figyelve az öböl túloldalán. Nem tudja, hogy az, amiről hallott, csak az egyharmada egy történetnek. Csak az egyik szál.
És egy történet három szála kérlelhetetlen gyorsasággal közeledik egymás felé.
Hacsak tudná, mi következik...
Ám Sean mindezt nem tudja. Így kavargó érzéseiből kiemelkedve, elfordul a csodás panorámától és elindul a campus felé, még egy gombnyomással bezárva az autót.
Nem is sejti, hogy két másik mutáns hasonló indokokkal tart éppen ezekben a percekben az egyetem felé. Mint ahogy azt sem tudja, hogy a tőle kétszáz méterre, tökéletesen észrevehetetlenül leparkolt fekete furgon lehúzott ablakából kikandikáló hosszú teleobjektív most követi, ahogy távozik a partról.
Még két kattanás, ahogy a fényképezőgép exponál, majd az objektív visszahúzódik az ablak mögé, és az ablakemelő elégedett berregéssel tolja vissza helyére a mattfekete üveget.

Már négy napja voltam Vancouverben. Szellem és én boldogságos mámorban töltöttünk el minden percet együtt, én újra meg újra megcsodáltam a gyűrűt az ujjamon, és biztos voltam benne, hogy ez az idő nem fog semmi másról szólni, csak a szerelem rózsaszínen vakító felhőjében való önfeledt lebegésről.
Igaz, neki el kellett mennie Kínába, mert jött egy sürgős telefon, de azt ígérte, hamar visszaért, és amíg ott van, nem öl meg senkit. Egy kis időre magamra maradtam hát, de nem voltam különösebben lelombozva, egyrészt, mert azt mondta, siet vissza, ami nála tényleg nagy sebességet jelent, és egyébként sem zavart soha, ha egyedül kellett lennem. Bár mióta terhes voltam, valójában nem is voltam soha egyedül.
Ha (látható) társaság nélkül is, azért jól megvoltam egymagamban is, még ha ijesztő iramban kezdett is Szellem hiányozni. Ha nehéz is volt, azért sikerült másra figyelnem, lekötnöm a gondolataimat, elvégre csak pár órája váltunk el, és biztos mindent megtesz majd azért, hogy mielőbb újra a karjaiba zárhasson. Kellemes gondolataim hát akadtak bőven.
És akkor megjelentek ők.
Öltönyösök, napszemüvegesek, kifejezéstelen arcúak. Először csupán azért akadt meg rajtuk a szemem, mert sehogy sem illettek az idilli környezetbe, de aztán, mikor egy napon belül már másodszorra láttam őket, felismertem az egyikőjüket.
Egy ideig azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy tévedtem, rosszul láttam, viszont ahogy jobban megfigyeltem, rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg az egyik jómadár abból a csapatból, akiknek egyszer már elláttuk a baját Lexxel. Mit keres ez itt? Ráadásul többedmagával!
Éppen a cukrászdából tartottam hazafelé, mert a jelenlegi állapotomban időnként megkívántam bizonyos ételeket (elsősorban édességet), és a hotelben, ahol megszálltunk nem tartottak kókuszgolyót. Egy terhes nőnek meg nem igazán lehet, vagy akár csak ajánlatos nemet mondani, ha kókuszgolyóra áhítozik.
A gyanúsan ismerős alak egy koromfekete kocsinak támaszkodott és közben mobiljába beszélt, de egy pillanatra sem vette le a szemét a benzinkút bejáratáról. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, hacsak...
Tekintetemmel végigpásztáztam az ott parkoló autókat.
~Csak azt ne! Csak azt ne!~
De igen. Ott állt a piros autó, ami annak ellenére, hogy egy barátom közelségét sejtette, iszonyatos riadalmat ébresztett bennem. Nem is alaptalanul. Lex már jött is kifelé, bepattant a kocsijába, és elhajtott. Az ismerős öltönyös amint meglátta őt, azonnal lecsapta a telefonját, bevágta magát a fekete járgányba, majd határozottan, de diszkrét távolságban Lex után gurult.
Megkövülten álltam hosszú másodpercekig. Barát és ellenség ilyen hirtelen, váratlan felbukkanása teljes áramszünetet produkált az agyamban. Élénken emlékeztem még a négytagú banda látogatására. Hát ide menekült! Hiába mentek volna a Fordhamre, nem találták volna ott. Szellemnek igaza volt: Lex tud magára vigyázni. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet szüksége segítségre!
Leráztam magamról kábultságomat, elszánt mozdulattal dobtam egy sütit a számba, majd azt rágcsálva szálltam be a bérelt, hófehér kocsiba. A papírzacskót a muníciómmal magam mellé hajítottam, és a gázra léptem. Ha Lex nem tud róluk, ne az életveszély legyen az, ami felhívja rájuk a figyelmét. Sosem követtem még senkit, de szerencsére sikerült előzetes gyakorlás nélkül is célba érnem. Legalábbis senki nem lőtt rám, nem is jött a közelembe.
Lex elindult a campus bejárata felé. Én egy kicsit arrébb parkoltam le, hogy ne láthasson meg senki a fekete kocsiból, majd futólépésben utánaeredtem. Már átlépte a küszöböt, mikor végre megragadhattam a karját. Félrehúztam az ajtóból, hogy az üveglapon át se vehessenek észre, ha esetleg fel vannak szerelkezve távcsővel és/vagy hasonló eszközökkel. A futástól még ziháltam egy kicsit, de nem akartam pihenésre vesztegetni az időt.
-Lex, nagy veszélyben vagy. Követnek. Figyelnek most is!

Igazán nem kellett volna a dologgal foglalkoznom, de mióta Josh nevelésének a felelőssége is a vállamat nyomta, különösen érzékenyen érintett, ha mutánsok kerültek veszélybe.
Ezért, amikor az engem eláruló Próféta utáni nyomozgatásom közben, több informátoromtól is azt hallottam, hogy érdekes alakok tűntek fel több helyen, nem csak a városban, és mutánsok nyomába eredtek, megfigyelik őket, akkor ez felkeltette az ösztönös gyanakvásomat. Nem szeretem, ha fekete öltönyös, napszemüveges fickók loholnak, ártatlan emberek után, akiknek esetleg csak az a bűne, hogy mutáns.
Mondom, talán nem érdekelt volna a dolog, de így elkezdtem utána járni az utcai pletykák hátterének és már az sem tetszett, hogy a szálak Kanadába látszottak vezetni, és ott is egészen a British Columbia Egyetemig.
Mi köze ezeknek az információknak egymáshoz? Mivel esélyes volt, hogy az én, az árnyékszervezet vezetője utáni nyomozásom is ebbe az irányba mutat, és mert most már igazán kíváncsi voltam a kapcsolatra és az összefüggésekre, megüzentem Josh-nak, hogy egy pár napig távol leszek, mert munkám akadt és jegyet váltottam Kanadába, Vancouverbe, hogy a helyszínen is körülnézve járjak utána szóbeszédnek.
A városban béreltem egy motort és egyenest az Egyetemhez hajtottam, hogy terepszemlét tartsak. Rutinos szemmel pásztáztam a környéket, mikor egy ismerős alakon akadt meg a szemem.
~ Lynn? Tényleg ő az? ~ nézem meg jobban a filigrán nőt, ahogy egy fiatal férfi után belép az épületbe.
~ Mit keres itt? Ja! Szellemmel itt töltik az előnászútjukat! ~ esik le a tantusz, hiszen mindenre számítottam, csak arra nem, hogy itt beléjük botlok. ~ De, mit keres az Egyetemen? ~
Viszont, amit még látok, az nem tölt el boldogsággal, ugyanis rögtön kiszúrom a lesötétített üvegű gépkocsit, ami az iskolával átellenes oldalon parkol és egy arasznyira lehúzott ablaka mögött megcsillan egy objektív fénye. Ezek szerint még sem kamu ez a figyelés dolog, de mit akarnak Lynn-től? Vagy Szellemre vadásznak? Ezt biztos nem, hiszen másokat is megfigyelnek állítólag. Hmm! Akkor marad a megfigyelés. De, Lynnek valahogy szólni fogok, ha módom van rá.

Sean végigsétál az aszfaltúton. Ahogy közeledik az épülethez, egyre több egyetemistát lát padoknál, asztaloknál a ligetben. Bár a nap süt, a tavasz még messze van, mindenkin színes, divatos kabátok vannak.
Sean nem tudja mire vélni a divatot. Mindig mintha kívülről szemlélte volna a gondtalan többieket, akik olyan feledékenyen könnyelműek voltak, amilyennek neki lennie kellett volna. Ez az évek alatt semmit sem változott. És most, hogy itt köztük sétál be az egyetemre, ahova ő is járhatna, hűtlen családja vagyoni helyzete okán, legalább harminc évvel öregebbnek érzi magát a vele egyidősek között, a feje felett gyülekező fellegek miatt, amik úgy takarják el a gondtalan tizenéves kor napját, mint a Vancouver feletti égboltot elfoglaló, szürke, megszálló felhőhad, ami egyre tornyosul a tenger felől.
Gregory előveszi a telefont és rápillant. A mikrokonzol sokkal praktikusabb, ügyesebb, gyorsabb és elegánsabb, mint az előző, már úgyis elavult okostelefon, amit nemrég vesztett el harc közben. Gyorsan ellenőrzi az adatokat és a hely térképét. Bosszantja egy kicsit, hogy nem használhatja a Hawk belső hálóját, hogy megkeresse Steven-t, de ha kollégájának megalapozott a gyanúja, hogy a rendszerükbe beszivárogtak, nem lenne jó kockáztatni a kompromittálódást.
Ahogy a fiú odaér a campus legközelebbi épületéhez, egy kicsit elveszettnek érzi magát. Több bejárat is van, amiből választhat és a hallgatók pedig azzal a természetességgel suhannak el körülötte ki-be, laptopokkal, fülhallgatókkal, jegyzetekkel, kávékkal a kezükben, ami mindig összezavar egy kívülállót.
Úgyhogy gyorsan meg is szólítja a legközelebb eső lányt, aki az épület lépcsőjén ülve pötyög a laptopján.
- Szia! Ne haragudj, új cserediák vagyok, most érkeztem ide... Nem tudnád megmondani, hogy a fizikai labor merre található?
A lány meglepődve és széles mosollyal pillant fel.
- Hi! Azt hiszem, igen... Mindjárt kész is vagyok, ha gondolod, gyere velem és megmutatom. Te brit vagy?
- Ennyire feltűnő? - kérdezi Sean egy szerény félmosoly kíséretében. A három hét alatt teljesen levetkőzte a New York-ban felvett akcentust. Észre sem vette, ahogy visszaváltott Upper London kiejtésre.
- Jaj, nagyon édi! Olyan mint annak a jóképű vámpírnak a Taknyolatban.
~Puff Gregory. Jó csapatba kerültél.~
- Amúgy szia, Lizzy vagyok - mondja a lány csilingelő hangon és kezet nyújt a fiú felé, majd ahogy kezet ráztak, elpakolja a laptopját egy rikító, piros tokba, majd átveti a sálat a vállán és felpattan.
- Részemről a szerencse.
- Nahát, milyen brit valaki - mondja a lány, akinek láthatólag mindez nagyon imponál. - Szóval fizikus vagy?
- Hát, igazából nem... Vagyis... Bölcsész vagyok, csak egy tudományos projektben eszek részt.
- Ó, Úr, Isten! - mondja a lány, aki egészen kedves és aranyos, ám Sean-nak egyelőre zavaróan affektáló. - Te biztos nagyon okos lehetsz!
Gregory nem szól semmit, mert erre nem nagyon tud válaszolni, csak - szerinte nagyon bután - rámosolyog a lányra.
Aztán megszólal Lizzy telefonja, valami Sean számára nagyon tingli-tangli nyári sláger csengőhanggal. A lány gyorsan pár szót vált, majd azt ígéri valakinek, "ajjajj, akkor mindjárt ott leszek" és leteszi.
Sean felé fordul.
- Az a helyzet, hogy kicsit vészhelyzet van... Arrafelé kell csak menned, egyenesen és jobbra.... Tudod, mit? - mondja mosolyogva a lány és előkap egy kis jegyzetfüzetet. Fél lábon egyensúlyozva és a térdén írva gyorsan felfirkant rá valamit és letépve a lapot, Sean kezébe nyomja.
- Ez a számom. Nyugodtan hívj fel, ha kéne egy kis... Körbevezetés - mosolyodik el vidáman és két puszit nyom a fiú arcára, majd elsiet.
Gregory csak áll tehetetlenül, és a lapra pillant. Tipikusan lányos írással és lila tintával egy telefonszám van a lapon és egy smiley.
~Nahát~
Sean az intermezzo után követi a lány instrukcióit és elindul a bejárat felé, a lapot összehajtva a zsebébe téve. Azonban ahogy belép az üvegajtón, még rendesen körbe sem tud nézni, amikor megfordul vele a világ. Valaki elkapja a két könyökénél fogva és arrébb rántja, a fal felé.
Ahogy megfordul, hogy támadója szemébe nézzen, földbe gyökerezik a lába.
Dr. Lynn Harlow áll előtte.
Gregory pupillái egy pillanat alatt tágulnak ki, szíve pedig mintha kihagyna egy ütemet, hogy aztán erős dobbanással pótolja be a szünetet.
Egy pillanatig azt hiszi, hogy a képessége kapcsolt be, ám rájön, hogy mindez nem más, mint a természetes emberi reakció.
Minden tizenéves srác, de ami azt illeti, minden férfi így reagálna, ha a semmiből felbukkanna a nő, akit reménytelenül szeret, lihegve, karjaiba kapaszkodva.
Lynn pedig, ahogy a zakót szorítja Sean felkarján, gyorsan hadarja el:
-Lex, nagy veszélyben vagy. Követnek. Figyelnek most is!
Gregory egy pillanatig nem tud mit válaszolni. Az agyában, természetesen, feltűnnek a szokásos kérdések ("Mit keresel itt?", "Hogy találtál meg?", "Hogy kerültél ide?") ám sokkal hasznosabb dolgokkal kezdi.
- Lynn, tudom, hogy figyelik a cégemet az interneten, ne keveredj bele! Kérlek! Te terhes vagy, kerülj el minden veszélyt!
Sean arrébb húzza a nőt a bejárattól, és ha az hagyja, leülteti az aula egyik foteljába, ő pedig a mellette lévő kanapéra ül le.
- Nem is kezdem azzal, hogy hogy találtál rám. A rendelődben, amikor megérkeztem, nem voltak csatanyomok, az épület előtt mintha a semmiből jelent volna meg a vércsík, ami a... barátodhoz... tartozott. Nem voltak szétfröccsent vércsíkok, ami az ilyen súlyos sebbel jár. Tudom, hogy valami nem hagyományos módszerrel kerültetek oda, és sejtem is, hogy mi lehet emögött.
Mindenesetre, ne haragudj, hogy annyi bajt okoztam és remélem, nem kevertelek még nagyobb kompromittáló helyzetbe az...
Sean lehajtja a fejét.
- ...Incidenssel. De felesleges volt utánam jönnöd, jól vagyok. - és gördülékenyen küld az arcára egy magabiztos, megnyugtató mosolyt.
~Milyen aranyos, utánam jött. Ezért ekkorát utazni...~
Ebben a pillanatban a fiú megpillantja a lány ujján a csillogó aranygyűrűt.
A világ megfordul, Gregory pulzusa produkál egy üzemzavart és valahol a belsejében egy fekete lyuk összeütközik egy tripla, pulzáló neutroncsillagból álló csillagrendszerrel.
Ám most már viszi tovább a gyakorlat.
~Egyre jobban belejövök ebbe a színjátékba.~
Úgy pillant Lynn ujjaira, mintha nem is szeretné darabokra törni a berendezést.
- Nahát! - mondja látszólag örömtelien elcsodálkozó hangon. - Látom, van, amiről lemaradtam! Gratulálok, my dear Lynn.
Sean figyelmét teljesen leköti a nőnek nyújtott alakítás, így nem veszi észre azt, ami amúgy tökéletesen nyilvánvalóan szúrná ki a szemét.
Ha most nem a gyűrűre nézné, hanem Lynn háta mögött kipillantana az ablakon, láthatná, hogy hat fekete öltönyös, napszemüveges férfi a tömegből kibukkanva, komor arccal közeledik az épülethez. Ő nem látja azokat, de az egyikük kiszúrja Sean-t, és a többiek felé fordul. Egy apró biccentéssel jelez az ablak felé.
A kis csapat, mire észrevehetnék őket, feloszlik, két irányban indulnak neki az épület megkerülésének. Az egész két másodperc alatt zajlik le.

Hagytam, hogy Lex egy fotelba tuszkoljon, elvégre tényleg eléggé kifullasztott a futás, ami nagyon nem volt az erősségem. Viszont ennyi volt, tovább nem engedtem, hogy elbagatellizálja az ügyet vagy más vágányra terelje a szót.
-Nem, nem - ráztam hevesen a fejem. - Arról fogalmam sincs, hogy a cégedet figyelik-e, bár ha így van, örülök, hogy legalább tudsz róla. Talán akkor ez sem fog annyira mellbe vágni téged, de én most arról beszélek, hogy figyelnek, követnek, ebben a pillanatban is kint vannak az épület mellett és téged lesnek.
Közelebb hajoltam hozzá.
-Figyelj, én csak kikapcsolódni jöttem ide, pihenni egy kicsit. Erre megláttam az utcán több olyan öltönyös férfit is, amilyenekkel volt már dolgom, az egyikükkel éppenséggel neked is. Ott volt, amikor megtámadtak minket a rendelőben, felismertem. Láttam, hogy utánad jöttek, hát jöttem én is, hogy figyelmeztesselek: életveszélyben vagy.
Gyorsan körülnéztem.
-Ide talán nem jönnek be; túl sok ember, túl sok tanú - morfondíroztam, bár talán inkább csak reményeimnek adtam hangot. Jó lett volna, ha mint a fogócskában, itt is lenne egy ,,ház", ami jelen esetben ez az épület volna, ahol biztonságban vagyunk, ahova nem jöhetnek utánunk.
Udvarias érdeklődésére ismét megráztam a fejem, ezúttal ha lehet, még hevesebben.
-Igen, Szellem és én jegyben járunk, de erről inkább egy békésebb időpontban beszélgessünk, jó? Egyébként meg - mosolyodtam el - nem kell megkérned rá, hogy ne keveredjek bele, már így is nyakig benne vagyok. Bármikor kereshetnek rajtam, sajnos erre nincs garancia. De még ha nem így lenne, akkor sem állnék csak úgy félre. A barátom vagy, és te sem hagytál soha cserben. Nem engedem, hogy bárki bántson.
Ekkor eszembe jutott valami.
-Igaz is, ha nem gond, el tudnád ezt tüntetni nekem? - mutattam a hegre, ami azóta nem múlt el rendesen, hogy visszaszorítottunk pár maffiózót Bodwin nyomozóval. - Nem akarnék sebhelyes maradni, de nélküled sajnos ez történne.
Nem voltam biztos benne, hogy tud nekem segíteni, hiszen legutóbb épp azért tűnt el olyan sok időre, mert a képessége miatt gond adódott. Nem mertem azonban erről kérdezni, hátha még érzékeny téma lett volna. Úgy véltem, a válaszától függően önállóan is kitalálhatom, vannak-e még... ,,nehézségei". A részleteket meg majd később, amikor már biztosak lehetünk abban, hogy ellazulhatunk egy kellemes csevej erejéig.
Most ugyanis gomolygó viharfelhőkként várakoztak odakint a sötét öltönyösök. Ádáz árnyak voltak ők, akik nem nyugodtak, amíg be nem kebeleztek mindannyiunkat.
Idegesen rángattam elő a zsebemből a sütis zacskót.
-Kérsz egy kókuszgolyót? - nyújtottam Lex felé, aztán akár kért, akár nem, én zaklatottan elkezdtem rágcsálni egyet. - Én mostanában tonnaszám tudnám enni. Úgy tűnik, az idegességtől meg még inkább.
Alig végeztem az első golyóval, már elő is került az újabb.
-Mi legyen most? Kéne valami jó terv, nem menekülhetsz előlük életed végéig.

De az élet persze keresztül húzza az ember számításait, mint jelen esetben is, hiszen nem sokkal azután, hogy Lynn eltűnt az épületben, az elsötétített furgonból hat öltönyös fickó szállt ki és indult meg utána.
~ Na ez már nagyon nem tetszik! ~
Gyorsan letámasztom a motoromat, majd a sisakot a kezembe fogva én is a férfiak után indulok, mert élek a gyanúperrel, hogy ilyen felállásban és ennyien, nem baráti beszélgetésre akarják felkérni a lányt.
Még mindig elég bizonytalan vagyok abban, hogy mi is ez az egész, és mit keres itt a dokinéni, de, ha csak nem Szellem is bent tartózkodik az épületben, akkor nem habozhatok, hogy segítsék, ha a barátnője bajba kerülne.
Mielőtt azonban elértem volna a bejáratot, gyorsan körbe néztem, hogy nem látok-e több követőt a meglévőkön kívül, mert nem szerettem volna a hátamba pár meglepetést, de a környék most nyugodtnak tűnt.
Az Egyetem területén elég sok diák lézengett. Volt, aki csak a lépcsőn vagy a padon elmélyülten tanult, vagy csoportokban beszélgettek, vagy éppen rohantak valahová, ezért nem volt nehéz elvegyülni közöttük, még a motoros szerkómban sem ríttam ki a sorból.
Attól az épülettől nem messze, ahol Lynnt láttam eltűnni, az öltönyösök megtorpantak és az egyik befelé mutatott, majd a csapat kétfelé oszlott és nem az ajtót vették célba, hanem az épületet kezdték megkerülni.
Én is lassítottam kicsit, hogy átgondoljam a dolgot. Nehéz volt úgy bármilyen tervet kovácsolni, hogy nem ismeri az ember a másik cselekedeteinek mozgatórugóját. Így most el kellett döntenem, hogy bemegyek Lynn után és megkeresve, még a követők felbukkanása előtt megpróbálok vele eltűnni, vagy valamelyik csapat után megyek, és ha a lány bajba kerül váratlanul csapok le rájuk a hátuk mögül. Viszont, nem ártana talán nagyobb csetepaté nélkül megúszni és nem sodorni veszélybe még pár száz embert, ha elszabadulnak az indulatok.
Így hát döntöttem és gyorsan, majdnem futva indultam az ajtó felé, reménykedve, hogy hamar a nyomára bukkanok Lynnek.

Gregory felpillant. Kinéz az ablakon. Szürke, kavargó felhőréteg, pontosan úgy, mint ma egész nap. Angolként megszokhatta a felhős, esős, hűvös, óceáni időt. Ám most valahogy...

A kardokon megcsillan a Thath fehér fénye. A fáklyák táncoló lángjai beterítik a férfiak csapatát fénnyel, ahogy a kis udvarban állnak, vezérükre függesztett tekintettel. A csillagok remegve, némán állnak tanút a gyülekezőhöz.
A palota központi épülete felett, ami számukra most nem látható frontját a szent város felé fordítja, Thoth arca lassan emelkedik az égre, hogy mindent tudó bölcsességének ezüstjébe vonja a világot. A kövekből még mindig kellemesen sugárzik Amon-Ré átható ereje és birokra kél a folyón túlról, a sivatag felől érkező, hideg, éjjeli széllel.
- Biztos ez? - kérdi a Herceg összevont szemöldökkel hadnagyától.
- Teljesen, Nap fia - mondja a sebhelyes arcú férfi, hűséggel szolgált évek alatt durván megfaragott, kemény vonásaiban a tettrekészség kifejezésével.
- Hányan?
- Nem tudjuk, Nagyúr. De ha nem cselekszünk, reggelre a núbiaiak mindenhol ott lesznek a folyó szegletétől a város faláig.
- Hogy kerülhettek ilyen közel? - kérdi hitetlenkedve a Herceg, ám megrázza a fejét. - Hát rendben. Jó szolgálatot tettél. Végezd, amit tenned kell.
- Igen, Nap fia - mondja a hadnagy és katonái felé fordul, készen kiadni a parancsot.

Sean megrázza a fejét és megdörzsöli a szemét. Mostanában folyamatosan furcsa képek jelennek meg a tudatában, ha az érzelmei elszabadulnak.
~Biztos a stressz teszi.~ intézi el magában a kérdést. Gregory egyszerűen nem gondolja komolyan, hogy bármi baja eshet, akár külső, akár lelki okokból. Úgy gondolja, hogy ő lassan túlteszi magát Lynn-nen és így már nem sebezhet rajta semmi.

Sokkal később, utólag visszapillantva rájött, ez volt élete ennek a korszakának a legnagyobb tévedése.

Gregory a felhőkről elkapja a szemét. Valami furcsa bezártságérzete lesz, végleg megtörve azt a békés derűt, amit az angliai szülőotthonához hasonló környezet és időjárás töltött belé. A tudata hátsó részében motoszkál egy érzés, hogy ő valahogy nem tartozik ide, hogy neki valahogy más, mélyebb dolgok mocorognak a szívében a felszín alatt, az emlékeiben, az agya hátsó felében. Mintha lenne ott egy régen eltűnt, távoli világból megmaradt, árnyékokkal szabdalt emlék, ködös álom, olyasmi, amit az ember a víz alatt felfele fordulva, a víztükör feletti világból tapasztal: Csupa homályos, táncoló kép, elmosódó hangok és színfoltok. Mindez csak nagyon haloványan motoszkál most a tudatában és el is tereli róla a figyelmét, ahogy végiggondolja a helyzetet.
Nyílik az ajtó. Két, füzeteket a kezében tartó lány sétál be az aulába, és egyenesen a páros melletti asztal köré ülnek, két kényelmes fotelba, hangosan cseverészve teljesen hétköznapi dolgokról: Fiúk, vizsgák, szex, alkohol. Mintha a világuk egy teljesen más csillag körül keringene, mint a Gregory által megismert világ.
- Nézd Lynn, a következőt kell csinálnunk. Te menj vissza oda, ahonnan jöttél most. Nyilván tévedtem és nem én vagyok a fő oka a látogatásodnak. Ez pedig maradjon is így, ne folyj ebbe bele.
Nyilván Lynn eddigre tiltakozni kezdhet, és ha tényleg így teszi, Gregory kezét felemelve állítja le a lányt.
- Kérlek, hallgass végig! Teljesen biztosan veszélyes az, ami most engem körbevesz. És normális körülmények között most kapva kapnék a segítségeden. Bár akkor is önzőnek érezném magam, de nem tudnék ellenállni a csodálatos társaságodnak, ami mindig felvidít és kikapcsolja a világ borzasztóan fülsiketítő zaját... - Sean egy kicsit elmosolyodik - Meg persze a plusz erőnek is örülnék, amit jelentenél, bajtársként.
Viszont ezek nem normális körülmények! Lynn, te terhes vagy. Ott van benned egy apró, kicsi élet, a következő generáció. Nem szabad kockáztatnod magad vagy a gyereket értem.
Ha Lynn tovább ellenkezik (ami elég valószínű) akkor Gregory fejcsóválva folytatja.
- My dear, dear Lynn, my dear, kind lady. Nem hiába létezik az a rendszer, amiben a férfiak mennek háborúba, és nem a nők. Nem hiába védi a természet mindenhol jobban a nőstényeket. Nem hiába vagy fontosabb, mint én - mondja, komoly pillantását egyenesen a nő sötét, érzéki szemeibe fúrva.
- Nem hiába a férfiak a feláldozhatóak. Te fontos vagy. - Kezét a nő kezeire teszi. - Igen. Fontosabb, sokkal, mint én. És nem csak arra az egyszerű indokra gondolok, ami kézenfekvő, hogy kettőnk közül csak te tudsz életet adni. Te egy csodálatos nő vagy. Ritka gyönyörű, intelligens és bájos hölgy. Az ilyen emberek, mint te, továbbviszik napról napra a világot. Az ilyen emberek egy apró kis lángot jelentenek, ami erősíti a jóságot az emberiségben. Minden ilyen ritka, pici láng számít. Ha neked bármilyen bajod esne, nem csak mint anyának, mint különösen értékes embernek, de mint a legjobb barátomnak is - azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Kérlek, Lynn, kérlek, hadd küzdjek meg tiszta szívvel ezzel a sötétséggel!
Eközben újra nyílik az üvegajtó és egy magas, szőke, motoros ruhát viselő nő lép be rajta. Sean felpillant a számára elsőre gyanús jelenségre, ám arra jut, egy egyetemen semmi sem furcsa. Lynn egyelőre nem látja a nőt, akinek háttal ül. Sean már épp újra a doktornőre nézne, hogy újabb érvekkel próbálja őt távol tartani a bajtól, amikor hangos kattanások sorozata fut végig az épületen. Mindenki, aki az aulában tartózkodik, felpillant egy másodpercre. Sean jól látja, hogy a szőke nő mögött egy japán lány érkezik az üvegajtóhoz, ami az érintésére nem nyílik ki. A lány nekifeszül és újra megpróbálja kinyitni a ajtót, sikertelenül.
- Mi ez? - kérdi az egyik diáklány a szomszéd foteloknál.
- Áh, semmi - válaszol a barátnője borzasztóan gondtalanul. - Csak egy hiba a campus biztonsági rendszerében. Múlt hét szerda óta folyamatosan bezárulnak az ajtók, valami hiba van a számítógépekben. Most lehet, hogy egy-két óráig zárva marad, amíg az infós kockák felemelik a seggüket és belepiszkálnak. Úgyse mentünk volna be szociológiára. Jaj, képzeld...
~Múlt hét szerda~ marad meg az akaratlanul is elcsípett beszélgetésből a legfontosabb információ Sean agyában.
- Múlt hét szerda. Hm. Különös. Múlt hét szerdán küldte az emailt Steven kollégám, hogy figyelik.
Aztán Sean Lynn felé fordul.
- Bloody hell, kisasszony, téged hogy fogunk innen most kijuttatni?

Aggódó tekintettel néztem, ahogy Lex látszólag a semmibe révedt. Pillantása a kinti környéken nyugodott, ahogy az ablakon át kifelé tekingetett, de én tudtam, hogy közben olyasmit lát, amit rajta kívül senki más, ahova én nem követhettem. Párszor elindult felé a kezem, hogy kicsit megrázogassam a karját, hogy visszahúzzam a földre, de aztán mégsem tettem.
Hogy miért nem? Talán mert már láttam ezt a kifejezést az arcán? Vagy ezt a furcsa fényt a szemében? Esetleg, mert éreztem valamit a közelében, ami azt sugallta, hogy az előkelő, már-már nemesi mélabúja mögött ezúttal valami sokkal mélyebb bánat is megbújik? Hogy a gondolatai valami olyasmi körül forognak, ami t csak ő érthet meg, ami csak őrá tartozik, és illetlenség, sőt a legdurvább sértés lenne, ha most megzavarnám?
Valahol minderről szó lehetett, mivel mindegyiket igaznak, helyénvalónak éreztem. Hagytam hát, hadd elmélkedjen, bármi is foroghatott a fejében.
Mikor újra megszólalt, szavai, hanghordozása, mozdulatai megint a régi Lexet tükrözték. Ez megnyugtatott, még akkor is, ha nem hagyott nyugtot a gondolat, hogy az előttem ülő alak legutóbbi találkozásunk óta mennyivel komolyabb, megfontoltabb és talán... szomorúbb? Min mehetett keresztül életében? Vagy csak az elmúlt három hétben? De lehet, hogy csak az iménti percekben? Hiszen már nem az a megnyerő fiú, akiből egy nap majd sikeres, népszerű férfi válhat. Férfivá érett ilyen rövid idő alatt.
De milyen férfivá? Mi lett belőle? Egy Cyrano de Bergerac, egy Inigo Montoya, egy La Mancha lovagja. Büszke legyek rá vagy sajnáljam? És vajon rákérdezhetek? Megtudhatom azokat a titkokat, amelyek ilyen gyorsan kellett felnőnie?
És féltett. Nem engedte, hogy segítsek, nehogy bajom essen. Egy ember, aki visszautasítja a segítséget az életveszélyben is, hogy másnak ne essen baja!
-Lex, nem szándékozom halomra gyilkolni a fél alvilágot. Csak téged akarlak biztonságban tudni. Nem kell...
Falra hányt borsó. Mondhattam bármit, be sem tudtam fejezni, mert egyre csak sorakoztatta az ellenérveit.
-Ha tényleg...
-Nem gondolod, hogy...?
-Igaz, de...
-Ezt talán nekem kéne...
Végül feladtam.
-Rendben - sóhajtottam. - Igazad van, anya leszek, úgyhogy most a gyerekemnek kell az elsőnek lennie. Talán még nem szoktam ehhez hozzá eléggé - ismertem be kissé szégyenkezve, miközben bűnbánóan fogtam meg a hasamat, mivel a gyerekem fejére még nem tehettem a kezem.
Aztán visszafordítottam a tekintetemet Lexre.
-De ne hidd azt, hogy én értékesebb ember vagyok, mint te. Ilyet ne halljak még egyszer. Borzasztóan zavarba hoztál mindazzal, amit az előbb mondtál, nem is érzem, hogy megérdemelném.
~Tényleg, miért mond nekem ilyeneket? Furcsa ez a költői kirohanás.~
Viszonoztam meleg keze szorítását.
-Elmegyek, de neked is velem kell jönnöd. Majd találunk neked egy helyet, ahol biztonságban lehetsz. Megígérem. Nem vagy egyedül, nem kell hát egyedül végig csinálnod, nem hagyunk magadra. Én semmiképpen, az biztos.
Az ajtó pedig éppen ezt a pillanatot választotta, hogy hangos kattanásokkal elromoljon. Hallottam, ahogy a közelünkben ülő lányok kitárgyalják az esetet, és az elmondásukból nem tűnt különösebben gyanús eseménynek. Ám amikor Lex is hozzátette a saját megfigyelését egy érdekes összefüggés kapcsán, eddig sem elhanyagolandó aktivitású paranoiám, mint alvó oroszlán felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és rosszatsejtően felmordult.
-Lex, nekem ez nagyon nem tetszik - A hangomban sokkal több ijedtség csendült, mint amennyit józan ésszel jóvá hagytam volna. Már egészen másmiért szorítottam a kezét.
-Most mi lesz? Mit tegyünk?
Félelemtől kitágult szemmel (amit szégyenérzetem az állapotom miatti felbolydult hormoháztartásnak tulajdonított) néztem körül. Nem egészen tudtam, mit keresek, csak hogy bárminek örülnék, ami segítséget, esetleg ötletet adna, hogy hogyan tovább.
-Sheena?

Belépve az ajtón rögtön körbe néztem, hogy merre is lehet Szellem kedvenc doktor nénije, és nem is kellett túlságosan megerőltetnem magam, hogy megtaláljam, hiszen ott ült tőlem nem messze az egyik asztalnál, és…..és nem hittem a szememnek.
A lábam egy pillanatig földbegyökerezett és megkövülten néztem az elém táruló jelenetet, ahogy Lynn és az ismeretlen, fiatal férfi ott ülnek kéz a kézben, a tekintetük egybeolvad.
~ Uram Isten! Hogy fogom én ezt Szellemnek elmondani! ~ szaladt végi rajtam a hideg.
Nem attól féltem, ami a rossz hír hozójára várt volna, hanem, hogy mit fog tenni a nővel, akit szeret és a férfival, aki ezt elveszi tőle!
~ Nem! Jobb, ha ebbe most bele sem gondolok! És most nem is ezért jöttem! De, ezek után még mindig meg akarom menteni? Nem lenne jobb hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok és akkor Szellemnek sem kell megtudnia semmit, legfeljebb az öltönyös fickókat gyilkolászná utána halomra, de Lynn emléke tiszta maradna számára? ~
Végül is az ajtók felől érkező halk kattanás rántott ki a gyászos gondolataimból, hiszen ez jelezte, hogy azok a fickók, valamit nagyon el akarnak érni, méghozzá a prédát a ketrecben tartani. Csak, hogy az épületben számtalan ártatlan diák is itt rekedt, ami nem egészen jó, ha itt lövöldözésre, verekedésre kerül sor.
Így hát a lányt mindenképp ki kell juttatni innen! Ezzel egyelőre eldőlt, hogy mit fogok csinálni. Ekkor fordult felém a lány és egyenesen rám nézett.
Gyors léptekkel mellette teremtem és megragadtam a kezét, és durván kitéptem a férfi szorításából.
- Azonnal le kell lépnünk! Körbevették az épületet és szerintem pillanatokon belül itt vannak. Talán valamelyik ablakot betörve, még kijuthatunk. – igyekszem felhúzni a lányt, hogy elmeneküljek vele.

- Sheena? - kérdi Lynn, hangjában az ijedtség meglepetésbe csap át.
A magas, szőke nő harcias léptekkel közelít Sean és Lynn felé. Köszönés helyett megragadja a lány kezét és elkezdi ráncigálni.
- Azonnal le kell lépnünk! Körbevették az épületet és szerintem pillanatokon belül itt vannak. Talán valamelyik ablakot betörve, még kijuthatunk.
Sean a helyzet komolyságát figyelembe véve, maga is feláll és bólint. Mivel a nő nem mutatkozik be és ő maga is túlhaladottnak tartja a helyzetet, inkább nem nyújt kezet. Valamiért nem tartja jó ötletnek a bemutatkozást. Ez a valami egyrészt a helyzet fokozódása, másrészt az a dühös atmoszféra, ami a szőke nőből árad. Ezért Sean két kezét a combjára teszi kétoldalt, mintha a tenyere izzadt volna meg és gyorsan le akarná törölni.
- Körbevették az épületet? - lepődik meg és lassan kezdenek a darabok a helyükre állni. - Igen, igaza van a... hölgynek... Egy pillanat.
Sean felemel egy széket, a padlóig érő ablak felé fordul és teljes erejéből belehajítja a bútört az üvegbe.
Reccs.
A szék hangos ropogás kíséretében törik darabokra az üvegen és roncsai a padlóra zuhannak.
- Úr isten!
- Jézus Krisztus!
A két mellettük ülő lány ijedtében hangosan felsikolt. Az aulában minden szem feléjük fordul.
- Sean? - Egy hitetlenkedő hang hallatszik a közelükben.
Az ajtó másik oldalán, a biztonsági szolgálat pultja melletti lépcső felől egy fiatal, szemüveges, kicsit hórihorgas srác közeledik a trió felé. Gregory azonnal felismeri benne kollégáját, Steven-t. - Sean, mit csinálsz??
- Steven.... Ehm... Awkward... Ehm... Azt hittem, tűz van... vagy valami... vagy miegymás...
- Nem, haver - enyhül ki egy kissé a feszült arc, és hosszú póklábait gyorsan mozgatva egymás után odaérkezik melléjük a Sean-nál pár évve idősebb programozó. A két fiú kezet ráz. - Néhány napja egy hiba van a biztonsági rendszerben, automata zár kapcsol be a campus minden nyílászáróján. És nem tudod kitörni őket, mert a négy évvel ezelőtti terrortámadás után rakétaálló üvegre cseréltek le itt mindent.
Steven ez után megfordul és kezeit felemelve szabadkozni kezd fennhangon.
- Minden rendben, minden rendben... Azt hitte, tűz van... Ehe... hehe... Nahát...
A tekintetekből nem tűnik el a furcsállás, de az arcok lassan elfordulnak.
- Ehm... Kiket tisztelhetek... A hölgyekben? - fordul a láthatóan feszült Steven Lynn és Sheena felé.

Sheena nagyon furcsán viselkedett. Méghozzá azért, mert nagy ijesztően viselkedett. Durvaságát nem tudtam mivel magyarázni, miért tépi úgy ki a kezem Lexéből, miért ráncigál el tőle, miért méreget úgy minket, mintha Lex épp drogot próbálna eladni nekem. Más embernél nem lettem volna így megszeppenve, de tudtam, ki ő, mivel foglalkozik, Szellem mesélt már róla épp eleget, szóval amennyire szimpatikus volt nekem, annyira voltam tisztában azzal, mennyire életveszélyesen halálos nő. Bár legjobb tudomásom szerint fiatalabb volt nálam, ezt valahogy sosem érzékeltem a közelében, főleg most, amikor olyan, mint egy felbőszült anyatigris... vagyis anyapuma.
Úgy néztem Lex is jócskán zavarba jött, de ő ezt levezette azzal, hogy egy széket vágott az atombiztos ablaküvegnek. Én inkább tisztázó kommunikációval próbálkoztam, elvégre Sheena volt olyan profi, hogy ne a vészhelyzet miatt akadjon így ki.
-Megoldjuk valahogy ezt a szorult a helyzetet, ne aggódj, és kijuttatunk innen mindenkit épségben - nem csak engem! -, de addig is elárulnád, miért vagy ilyen... ilyen... barátságtalan?
Lexre mutattam, akinek ablaktörési kísérlete kudarcba fulladt.
-Ő egy nagyon jó barátom, aki már többször megmentette az életemet. Legutóbb ráadásul Szellem és a baba életét is. Nélküle már mindhárman halottak lennénk.
Nagyon koncentráltam, hogy kellőképpen határozott legyek pár csepp szigorúsággal, ami nem volt könnyű dolog, mivel Sheena mellett én továbbra is eltörpültem.
Nemsokára pedig megjelent egy bizonyos Steven, aki, mint kiderült, egyenlő azzal a Stevennel, aki Lexxel dolgozik, és jelezte neki, hogy figyelik.
Mikor felém fordult kinyújtottam felé a kezem.
-Lynn Harlow vagyok, Lex barátja - mutatkoztam be. - Örülök, hogy találkoztunk, és hálás vagyok, amiért mellette áll és számíthat Önre.
Kinéztem az áthatolhatatlan üvegen. Odakint máris jó pár bámészkodó jelent meg. Néhányan nevettek, néhányan, akik be akartak volna jutni toporzékoltak dühükben. Ők nem érdekeltek. Viszont kicsit távolabb, mintha fekete öltönyös alakokat pillantottam volna meg. Nem volt hát idő bájcsevejre.
-Oké, valamit nagyon gyorsan alkotnunk kellene - fordultam vissza a mellettem álló hármashoz. Kijutni nem tudunk, ha a rendszert megpiszkálva mindent lezártak. Viszont ők sem tudnak bejutni. Ha be akarnak jönni, ki kell nyitniuk a kijáratokat, akkor pedig mi is ki tudunk jutni. Nyilván nem olyan hülyék, hogy nyitva hagyjanak maguk után mindent, szóval számíthatunk rá, hogy csak annyi időnk lesz, hogy pár ember kijusson innen, vagyis szerintem olyanokat küldjünk, akik kintről meg tudják oldani a többiek kimenekítését. Addig is biztonságba kell juttatni mindenki mást, aki bent marad.
Mélyet szusszantottam.
-Persze, mindez csak akkor működhet, ha a másik tábor nem küldött be néhányat a saját emberei közül még azelőtt, hogy lezárták a kijáratokat. Akkor állhatunk le patkányokra vadászni.
Ezúttal már a közvetlen közelünkben ténfergő embereket kémleltem fürkésző pillantásokkal. Mint a filmekben, mikor lassított felvétellel közelítenek rá mindenki arcára, sustorgásukat pedig elkenik ugyan, hogy érthetetlen legyen, de jócskán felhangosítják, hogy egyértelműen mutassák, hirtelen mindenki milyen gyanús lett.
Ösztönösen húzódtam közelebb Sheenához. Elvégre ő Szellem társa. Profi bérgyilkos. Harcedzett amazon. Addig csak nem történhet semmi szörnyű, amíg ő is itt van. Csak nem...

Szerencséjére a férfi nem kezdett el hepciáskodni, mert amilyen hangulatban voltam, most nem biztos, hogy megmaradt volna az a bájos pofikája.
Viszont nagyon hamar feltalálta magát és ez szöget ütött a fejembe, hogy nem az az egyszerű diák, akinek első látásra hittem.
A sikertelen ablakbetörési kísérlete után rájöttem, hogy kicsit neccesebb lesz kijutni, mint hittem, de persze mindent meg fogok próbálni, hogy Lynnt kijuttassam. Magyarázatára viszont elég furcsán néztem rá.
- Hát azt látom, hogy mennyire jó barátod! Pont ezért szomorú ez az egész! És Szellem tud erről a ki légyottról, miközben a saradban liheg egy egész bérgyilkos had? – kérdezem igyekezve visszafogni villámló tekintetemet, hogy most a legnagyobb problémára koncentráljak, a kijutásra.
Töprengésemet a kisebb kitörni készülő pánik és Steven nevű alak felbukkanása szakította félbe, aki aztán Lynn barátjának elterelő magyarázata után, valamennyire lecsillapítja a kedélyeket.
Azon kívül, hogy egy szavát sem hiszem, az sem tetszik, hogy pont mostanra időzítődött a dolog és ráadásul ismerik is egymást a baráttal.
Mikor Lynn bemutatkozott és úgy tette, mintha semmi félni valója nem lenne, csak összébb húztam a szemöldökömet és, hogy ne borzoljam tovább a kedélyeket, meg már egyébként is elhangzott a nevem, én is odavetettem.
- Shenna!
A kötelező udvariaskodást letudva, újból a lányhoz fordultam.
- Nekem gyanús ez a pont mostanra bekövetkezett hiba, és mivel ritkán hiszek a véletlenekben, ezért vagyok még életben. Nem várhatjuk meg, míg az okostojások kijavítják, vagy egyéb módon nyílnak meg az ajtók, előbb kell kijutnunk!- magyarázom neki. – Mivel téged üldöznek, ezért, ha kijutunk, akkor az itt lévők már nem lesznek veszélyben. – teszem még hozzá, hogy megnyugtassam, tudván, hogy esetleg jobban aggódik mások életéért, mint a sajátjáért.
~ Bár sajnálom, hogy a jóbarát esetleg nem lehet így a vétlen áldozatok egyike, de hát még nincs vége a dolognak, bármi megeshet! ~
- Különben is, mire én bejöttem, már bőven többen is bent lehetnek az épületben! Nincs időnk itt lelkizni, ki kell, hogy juttassalak innen! – sürgetem Lynn-t, szándékosan ügyet sem vetve a mellettünk álló férfira, akinek szerepe a lány magyarázata után sem lett kevésbé gyanús számomra, sőt az a pillantás, amivel beléptemkor Lynn-re nézett……
Nem olyan rég néztem bele hasonló pillantású szemekbe, csak azok rám néztek, és úgy hívták Josh, és akkor vallott épp szerelmet. Szóval engem nem győztek meg Lynn szavai, de egyelőre félre kell tolnom ezt a problémát, meg aztán nem is engem kell meggyőzni erről, hanem Szellemet.
- Talán a tető felé kijutunk! – mutatok a lépcső felé.

/Javítva, itt-ott kikozmetikázva/

Miközben Steven nyugtatólag magyaráz, és Lynn Sean-t zavarba ejtően a szemébe dicsérte, a szőke nő kifakad.
- Hát azt látom, hogy mennyire jó barátod! Pont ezért szomorú ez az egész! És Szellem tud erről a ki légyottról, miközben a saradban liheg egy egész bérgyilkos had?
Sean nem tud rajta segíteni, egyszerűen leesik az álla. Az, hogy a nő nagyon közel talált a célhoz, - mondhatni kapufát lőtt - nem olyan meglepő, mint a gyanú által keltett örvény, ami viszont teljes erejével rohan keresztül Gregory-n.
~Ez a nő azt gondolja, hogy Lynn velem csalja a vőlegényét.~
Gregory-ban egymással interferáló gondolatok és érzelmek törnek ki, általános zavart okozva.
Először is, bele sem gondolt, amióta megtudta, hogy Lynn szíve máshoz vonzódik, hogy bármit is erőltessen. Egyszerűen nem jelent meg benne az a gondolat, hogy harmadik legyen - aminek a képe azonnal a mély megaláztatás érzését kelti benne - vagy, hogy valami szentimentális, hódító huszárként megpróbáljon csatába szállni a nő szívéért.
~Lehet, hogy ez egy eleve kihalásra kárhoztató gén bennem.~

Jóval később visszanézve Gregory ezt egyszerűen a korával járó naivságnak tudta be és még később eljött az a kor, amikor hiányolta, irigyelte mostani énjét. Amikor kétségbeesetten próbálta összegyűjteni a maradék jóságot magában... De ne rohanjunk az események elébe.

Azonban az előbbi gondolatok mellett ugyanilyen erővel tör fel a szégyen, a megrökönyödés.
~Komolyan képes bárki ezt kinézni belőlem?~
Gregory gondolatai végtelen káoszba omlanak, minden egyéb veszélyt feledve, ahogy rájön, hogy ez a nő egy egyszerű senkinek, egy gerinctelen hódítónak véli, aki a vőlegényük háta mögött terhes menyasszonyokat csábít el.
- Oh my dear God. - mondja és olyan bénítóan zavarban érzi magát, amilyenbe, úgy érzi, már kisgyerek kora óta nem került.
Gregory visszaereszkedik a székre, egyre vörösödő, forró arcát a tenyerébe temeti. Azonnal érzi a szégyen mellett a fellángoló dühöt, ami forró kígyóként csap elő és a szíve felé kúszik. A következő meglepetés akkor éri, amikor rájön, hogy bár a szőke nő neménél fogva a szemében sérthetetlen, mégis valahol a belsőjében állandóan izzó tűz sötét oldala most irányíthatatlanul harcra vágyik, törni, zúzni...
-Lynn Harlow vagyok, Lex barátja - mutatkozik be kedves hangján Lynn Steven-nek - Örülök, hogy találkoztunk, és hálás vagyok, amiért mellette áll és számíthat Önre.
- Shenna! - böki ki a szőke amazon és újra Lynn felé fordul, dühös lendülettel folytatva. - Nekem gyanús ez a pont mostanra bekövetkezett hiba, és mivel ritkán hiszek a véletlenekben, ezért vagyok még életben. Nem várhatjuk meg, míg az okostojások kijavítják, vagy egyéb módon nyílnak meg az ajtók, előbb kell kijutnunk!- mondja, szinte levegőt sem véve – Mivel téged üldöznek, ezért, ha kijutunk, akkor az itt lévők már nem lesznek veszélyben. Különben is, mire én bejöttem, már bőven többen is bent lehetnek az épületben! Nincs időnk itt lelkizni, ki kell, hogy juttassalak innen!
Steven, a szociális drámához egyáltalán nem szokott programozó, most értetlenül kapkodja a fejét a fotelben ülő vöröslő arcát kezébe temető Sean, az ijedt Lynn és a dühös Sheena között és ösztönösen hátrébb lép a szőke ciklontól, Sean felé közeledve.
- Te Lex - kérdezi halkan, miközben Sheena végigmondja dörgedelmes mondandóját. - Most mi történik?
- A baj házhoz jött, Steven. Üdv a klubban - mondja Sean, arcát ki sem emelve tenyeréből.
Sean más körülmények között nyilván örömmel fogadná a hirtelen érkezett segítséget. Ráadásul a nő osztja az ő álláspontját, miszerint Lynn-t ki kell juttatni az épületből. Azonban...
~Nincs azonban. Ez a legjobb módszer. Minden más mellékes, margináls~
Gregory, - aki azért mégsem egy elveszett kislány, gondolja magában - egészen eddig küzd zavarodottságával, ám most leengedi a kezeit és lassan, méltóságteljesen feláll. Ahogy az izmai mozdulnak, ahogy a szemhéjai felnyílnak, érzi, hogy automatikusan kapcsol be a páncélja, ami ujjnyi vastag fémnél is jobban képes megvédeni őt.
A nemesi, puritán, protestáns nevelés által belé diktált, merev, szociális tartás.
- Nem, kedves Sheena, az öröm az enyém, hogy találkozhatunk - szólal meg azon a nyugodt és hidegen udvarias hangon, amin a klubokban a lordok egymást szokták vérig sérteni. - Elbűvölő személye életet lehel szerény körünkbe.
Sean kőmerev arcán egyetlen izom mozdul, ahogy jobb szemöldökét felhúzza.
- A lehető legteljesebb mértékben értek egyet praktikus gondolataival. Lynn nem jó helyen van itt. Eredetileg egy kényes és zavaros ügy elintézése végett érkeztem ide, Lynn észrevett, és utánam jött figyelmeztetni a veszélyekre. Azonban ezzel ő is veszélybe került és ebből mihamarabb ki kell juttatnunk. Hiszen várja a családja - folytatja ugyanolyan nyugodt és érzelemmentes hangon Sean és a nőre néz.
~Mi vagyok én, valami kapcarongy, amit jobbra-balra dobálhat ez a szőke nő? Nem, én egy Sean Gregory Lexinbourgh vagyok. Nem valamelyik alpári cimborája.~
- Köszönöm a lehetőséget, hogy osztozhattam felemelő társaságában. - mondja Gregory, és Sheena felé fordul, és nem veszi le róla merev pillantását, miközben Steven-hez szól.
- Steven. Beszélnünk kell. A veszély valós. De először is, Lynn barátomnak el kell tűnnie innen, mert őt nem keverhetjük bele.
Gregory a fiú vállára teszi a kezét és most tényleg Steven-re néz.
- Barátom, hamarosan megoldjuk az ügyünket, de kérlek, kísérd a két hölgyet a tetőre. Felteszem, a tisztelt Sheena onnan már meg tudja oldani a helyzetet. Egy percig sem szabad hagynunk, hogy az legyen itt, akinek nincs itt keresnivalója - fejezi be Gregory a mondandóját, célzatosan újra Sheena-ra pillantva.
- Én addig megnézem, mit tehetek a veszély lekötése érdekében. - folytatja - Ajánlom magam kiváló tisztelettel - köszön el Sean és merev léptekkel távozik a lépcső irányába, ahol a fizika labor felé vezető utat sejti.
~Ha tényleg a Hawk-adatokért jöttek, oda tartanak~ gondolva magában, a belsőjében tomboló lángokkal háborúba megy.

Meghökkenten, szótlanul tátogok Sheena szóáradatán, Lex méltóságteljes és leereszkedő visszavágásán. Mi folyik itt? Az ég szerelmére, egyszerre csak egy problémát!
-Sheena, miket beszélsz? - robbant ki belőlem a felháborodott kérdés. - Azt hiszed, megcsalom Szellemet? Te komolyan azt hiszed, ilyet tennék?
Dühösen néztem rá, de amikor tekintetem találkozott az övével, kénytelen voltam hátralépni egyet, mert szeméből olyan izzó nyilakat lövellt ki, amik némán is félelmetessé tették. Némiképp visszavettem hát a hévből.
-Vele vagyok itt. Szellemmel, bár ő most külföldön van, csak elmentem sütiért, és megláttam egy pasit, aki egyszer már megpróbált megölni engem és Lexet. Követték őt, úgyhogy idejöttem szólni neki. Ennyi történt, ez még nem hűtlenség, bárki megtette volna a helyemben.
Ekkor eszembe jutott, hogy akár fel is hívhatnám Szellemet. Ő elég könnyedén ki tudna juttatni innen minket.
-Szóval nem is miattam vannak itt - mondtam, miközben félig elfordultam, és a telefonomat a fülemhez emeltem. - A távozásom, semmit nem oldana meg.
A számot nem lehetett kapcsolni. Hát persze. Biztos épp a munkája miatt elfoglalt, és ezért nem elérhető. Elkedvetlenedve láttam be, hogy Szellem ezúttal nem segíthet. Ezt közöltem a többiekkel is.
Lex nemesi főtartással hagyott ott minket, miután fegyverhordozójára bízta a két bajba jutott hölgyet.
-Jó - egyeztem bele morcosan. - Akkor menjünk a tetőre. Majd igyekszem visszafogni magam, és közben nem Steven karjaiban omlani!
Egyébként is zaklatott voltam, ahogy azt jelen helyzet megkívánta, de Sheena gyanúsítgatása aztán végképp betett nekem. Még hogy én ilyet tennék!
A lépcsőket róva konok hallgatásba süppedtem, az sem érdekelt, hogy a mellettünk zavartan feszengő Stevennek mondjak valamit, amitől kicsit összeszedhette volna magát. Kit érdekel, milyen ramatyul érzi magát, azzal gyanúsítottak meg, hogy megcsalom a vőlegényemet, akinek nemsokára még gyereket is fogok szülni!
Dúltam-fúltam a haragtól, és úgy éreztem már sosem leszek képes lecsillapodni. Majd szétvetett a megalázottság és a düh. Pedig valamivel muszáj volt elvonni a figyelmemet. Ehhez kapóra jöttek a vérünkre szomjazó öltönyösök. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd ők fognak megnyugtatni, de úgy éreztem ma már semmin sem tudok meglepődni.
-Na és a tetőről hogy akarunk lejutni? - érdeklődtem színtelen hangon, mikor a tetőre vezető ajtó elé értünk.

A magam számára is szokatlan kirohanásom úgy látom általános elképedést okoz, és elnézem, ahogy a férfi először falfehér, majd tűzpiros arcszínt vesz fel és magába roskad.
~ Na persze, rosszul esik, ha valaki rájön a dologra és az ember képébe vágja! ~ mosolyodok el magamban gonoszul és egy percig sem hat meg a dolog.
Aztán ismét meglep a változás, hiszen egy pár perccel később úgy áll fel a székből, ahová előtte roskadt, mint egy király, aki épp most készül eligazítania az alattvalóit.
Érzem a szavaiból áradó hidegséget és arroganciát, amit nem tudom hirtelen honnan kapart elő, hacsak nem ez is az idegenül hangzott kiejtéséhez párosult.
~ Szóval még csak nem is amerikai! ~
Nem igazán tud érdekelni a sértettsége, hiszen semmi olyat nem mondtam, amit ne érdemeltek volna meg, és én még finom voltam.
A kimért és látszólag egy úriembertől elvárható, de a háttérben valószínűleg sértőnek szánt megjegyzései egyelőre leperegnek rólam, de csak azért mert most jelenleg egészen más gondom van.
Viszont Lynn is megtalálta közben a hangját és természetesen azonnal védekezik és magyarázkodik.
- Lynn, engem nem érdekel, hogy most véletlenül találkoztatok, vagy előre megbeszéltétek. – ejtem ki a szavakat lassan. – Viszont van szemem és láttam, amit láttam. A testbeszédek legalább annyira beszédesek tudnak lenni, mint a szavak és az én ösztöneim tudod, hogy jól működnek. – nézek a férfira egyértelműen. – És sosem hittem volna el Lynn senkinek, ebben igazad van, ha nem a két szemmel látom. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy megcsalod-e Szellemet, de ezt majd neki mond el, ne nekem. – teszem hozzá kifulladva és végtelenül szomorúan is egyben.
Nem szólok mikor megpróbálja elérni Szellemet, hiszen én is próbáltam, de nekem sem ment.
Aztán végre mindenki belátta, hogy a tető az egyetlen jelenlegi menekülési út, habár meglepődve hallottam, hogy nem Lynn a célpont, hanem a férfi, aki most felhúzott orral elindult valahová, mint egy mártír.
~ Legalább annyi van benne, hogy ő is félti Lynn-t, így legalább ezért nem kell vele csatát vívnom. ~
Indulok meg a Steven nevű férfi után, hogy minél előbb a tetőre érjünk. A lány egész úton dúlt-fúlt magában, de ez most nyomokban nem érdekelt. Nem tudom, hogy más hogy reagált volna, ha rajtakapják, hogy nem a férje kezét szorongatja ellágyultan, de lehet, hogy pont így.
A tetőre vezető ajtónál kicsit hallgatóztam, nem tudva mi vár ránk a túloldalán.
- Elképzelésem szerint van tűzlétra az egyik oldalon, de egy ekkora épületnél még kettőt sem zárok ki. Az egyiken lemászhatunk. Pár ember nem akadályoz meg benne, ha még őrzik is. Még talán arra is jó, hogy eltereljük a bentiekről a figyelmet, persze, csak, ha már te biztonságban vagy. – nézek Lynnre.

Sean végigmegy a folyosón.
~Micsoda egy förtelmes nő ~ gondolja még magában, és a táblák alapján keresi a fizika labort. A táblák és a nyilak nem sok segítséget adnak az útvesztőben, ami a fiút leginkább egy kórházra emlékezteti, az álmennyezettel, a mélyített neonlámpákkal, a fehér falakkal.
Ahogy Sean keresztülmegy egy ajtón és egy kicsit modernebb folyosóra kerül, megáll az egyik tábla előtt, ami a fizika tanszéken belüli tájékozódást segíti. Már épp belemerülne a térképbe, ami alapján tájékozódhat, amikor lépésekre lesz figyelmes.
Alapvetően nem furcsa, hogy egy egyetemen emberek járnak, és ez a lépések zajával jár. Ám Sean fejét megüti valami borzasztóan ismerős minta.
Fejét félrefordítva hallgatózik, miközben a legközelebbi sarokhoz kísértetiesen közelednek a lépések.
Surrogó, nyekergő hang.
Olcsó, öltönyhöz passzoló, fekete, gumitalpú cipők nyikorgása.
~Hogy ez milyen nagyon ismerős!~
Lynn orvosi rendelője.
Öltönyös ügynökök.
Gregory sarkon fordul és az első, útjába eső ajtót feltépve, még időben elrejtőzik az egy másodperccel később, a sarkon beforduló két öltönyös ügynök elől.
~Tehát ők állnak... Tehát ők figyelték... Oh blood hell~ képed el Sean, ahogy a dolgok a helyükre kerülnek. ~Ők csaptak le ránk. Ők figyelték Lynn-t. Őket vettem észre mindenhol. Fekete furgonok. Ők akadtak Steven-re. Ők zárták le az épületet.~
Sean körbepillant. Egy laborba került, tompított takarékfények világítják meg a termet. A fiú rövid terepszemle után felveszi a legelső, súlyosnak ígérkező tárgyat, egy fém szerkezetet, amin lencsék vannak.
~Biztos, hogy drága volt és a tudományt károsítom ezzel. Ha nem egy terhes nőt akarnék megmenteni, akibe szerelmes vagyok, magamat is tarkón vágnám ezért...~
A lépések közelednek és végül az ajtó előtti fénycsíkba fekete árnyékok futnak bele, ahogy a két ügynök odaér.
Megállnak.
Gregory-ba belenyilall a pánik, ahogy a négy-öt centis műanyag két oldalán állnak egymástól talán tizenöt centire. Visszatartja a lélegzetét.
Kattanást hall odakintről.
~Bármi is az, ez nem jó jel!~
Legjobb védekezés a támadás alapon, Gregory teljes erőből lendíti ki az ajtót. A hatás bámulatos. Az egyik fekete öltönyöst, egy rövidre nyírt, szőke hajú fickót egyenesen arcon, mellkason találja az ajtó, gyomorszájába vágódik a kilincs. Társa máris támadásba lendül és a kilépő Gregory-t oldalba kapja.
Sean arrébb tántorodik, ám a következő rúgásnál elkapja a férfi lábát és megcsavarja.
Roppanás.
Ütés. Sean blokkol és az idősebb ügynök arcába vágja a műszert, ami reccsenve törik szét.
Már épp fordulna a fiatalabb felé, amikor egy csapás miatt megfordul körülötte a világ.
A falnak tántorodik, majd térdre esik. A következő, nyilalló ütést az oldalába kapja. Nem látja a fiú, d valami fegyvert használ a szőke. Gregory a földre kerül, majd kapásból tovább gurul és a fiatalabb ügynök lábát is elkapja, ahogy az utána lépve megpróbál belé rúgni.
A fiatalabb, szőke ügynök is idősebb Gregory-nál, de nem tapasztaltabb. A saját hevessége viszi a vesztébe. Hamar ugrik a következtetésre, hogy aki a földön van, védtelen.
Ahogy Sean eltöri a bokáját, az egy kiáltással esik térdre. Egy pillanatra egy magasságba kerülnek az épp felkelő Sean-nal. Az öltönyös emeli a kezét...
Amiben egy vipera van.
- Tehát most készültetek. - mondja cinikusan Fireheart és alkarral blokkolja a következő, csontrepesztő ütést. Ám azonnal ki is csavarja a szőke kezéből a viperát és meglepetésszerűen egy három-négy fogat kiütő találatot visz be annak az arcába. Aztán már csak egy vakon elindított lengőütést kell blokkolnia és a hónaljba küldeni a bordatörő választ. Az oldalra billenő férfira még egy utolsó csapást mér és egyszerűen kiüti.
A másik, kitekert lábú ügynök megpróbálja menekülőre fogni, Sean azonban gyorsan, egy kisebb agyrázkódást jelentő ütéssel ártalmatlanná teszi.
Ahogy megfordul, két érdekes dolgot vesz észre.
Először is, a helyiség, ahova menekült, az nem más, mint a keresett fizika labor.
Másodszor, a földön heverő idősebb ügynök zsebéből kiesett egy fekete mikrokonzol. Ahogy Sean felveszi, teljesen elképed.
A képernyőn egy térkép van - a campust ábrázolja, a körbevevő erdőkkel. A térképen az épület teteje látszik, amin egy villogó, kis kék pont jelez valamit.
Undefinied mutant írja apró kiírás a pötty mellett.
Sean nyel egyet.
A képernyő alsó részében két szövegdoboz van. A jobb oldaliban két felirat látható.
1 Tracker implanted.
7 Cookies left.
A bal oldali szövegdobozban mintha egy chat napló lenne.
WComm: 1 mutant veryfied. At least 2 others estimated.
W6: Roger.
W6: Egy kurzor villog a kettőspont után. A kommunikátor tulajdonosa W6.
~De ki az a WComm? WCommander? Mi az a W? Ez az ügynökség neve?~
Ám Sean nem ér rá ezzel foglalkozni. Újra a képernyő jobb oldalára néz.
~Egy nyomkövető beépítve. Hét süti maradt. Egy nyomkövető. Süti. Milyen süti? A tető. Lynn!~ Sean-ba késként hasít a felismerés. ~Lynn! A tetőn van! Nyomkövető... Lynn megkínált süteménnyel. Ő megevett egyet az orrom előtt. A süteményekben vannak a nyomkövetők!
Gregory ekkor mintha valami homályos hangot hallana. Azonban nem ér rá foglalkozni ezzel, hanem sarkon fordulva elkezd szaladni visszafele, a lépcsőt keresve, amin a tetőre juthat.
Ő odabent nem hallja, ami a tetőn és bárhol a campus falain kívül tökéletesen érthető.

Az egész campus területe körül az utóbbi húsz percben, egy névtelen riasztást követően felvont karantén most teljesen bezárult. Sok irányból, hatalmas, erősített hangfalakból száll végig egy pattogó férfihang a parkos, körbezárt területen.
- Figyelem! Itt a Kanadai Rendőrség! Az egyetem fertőző járványveszély miatt ezennel karantén alá van helyezve. Kérjük, senki ne próbálja elhagyni a campus területét! Kérjük, mindenki várjon nyugalommal a későbbi utasításokra! Figyelem! Fennáll a biológiai terrorizmus veszélye. Bárki, aki megpróbálja elhagyni az egyetemet, katonai erővel találja szembe magát.

A tetőre érve már az első lépésnél összerezzentem. A váratlanul az arcomba csapó borzalmasan hangos férfihang alaposan rám ijesztett. Pedig akkor még nem is figyeltem arra, mit mond. Amikor pedig már arra is jutott időm, hogy felfogjam a mondandóját, még inkább sikerült megrémülnöm.
-Katonai erő? - néztem elképedve Sheenára. - Azt mondta, katonai erővel találjuk szembe magunkat?
El kellett azért ismernem azért, hogy a módszerük zseniális volt. Ezzel a húzással ugyanis nem csupán saját magukat igazolták, amiért lezárták a területet, de mindenkit maguk mellé állítottak, hiszen innentől kezdve minden itt tartózkodónak az lesz az érdeke, hogy senki ne hagyhassa el a campust. Ha valaki mégis megpróbálná, az vagy fertőzött vagy a káoszért felelős terrorista. Akárhogy is, potenciális veszélyt jelent, vagyis fel kell tartóztatni.
Zseniális! Csak sajnos a mi helyzetünkben elkeserítő is, sőt elsősorban az!
Körülnéztem. Antennák, vezetékek, eldobált sörös dobozok, cigaretta csikkek, használt óvszerek, amiket az ember egy campus tetején találhat. Semmi hasznos, mondjuk egy helikopter vagy valami.
Nem egészen értettem, mi a terve Sheenának, hiszen, ha tényleg bekerítették az egész campust, hiába próbálkozunk a tűzlétrával, mindenképpen észrevesznek, és megállítanak. Túlerőben vannak, elég jól felszereltek és remekül szervezettek. Ha elkapnak, végünk.
Igaz, ha arra gondoltam, mi történne, ha valóban előállna ez a helyzet, a bekerített Sheenára gondolva egyre csak egyvalami járt a fejemben ( https://www.youtube.com/watch?v=xRdllxh_c6s ), még ha az nem is bizonyult éppen használható tervnek.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, kivágódott mögöttünk az ajtó utat engedve három felettébb barátságtalan arckifejezésű öltönyös férfinak.
Mikor megláttak minket, egyikőjük a szája elé emelte a csuklóját, és nyilván valahova a mandzsettagombjához erősített mikrofonban beledörmögte:
-Megvannak. A tetőre menekültek.
Utána intett társainak, amit képtelenség volt félreérteni: Elkapni őket!

Mivel egyelőre nem érzékeltem veszélyt, hagytam, hogy Steven kinyissa a tetőre vezető ajtót, de abban a pillanatban ahogy kiléptünk felharsant egy mesterségesen megerősített figyelmeztető hang, amely bezengte az egész Egyetem területét.
Egészen összerándultam és egy kínos fintor jelent meg az arcomon, ahogy a fülemet hasogatta az éles hang, de azért sikerült felfognom, hogy jó kis csapdát állítottak azok az öltönyös alakok Lynn barátjának, annak a Lex nevű férfinek.
A baj csak az, hogy most már mindenki benne van a csávában, nem csak ő és ahogy elnézem ez az akció igen csak szervezetten és magas szinten folyhat, ha ilyen készültséget tudtak felmutatni. Ez az egész engem kísértetiesen emlékeztet a régi szervezetem munkálkodására, ha nem tudnám, hogy azóta feloszlatták őket, akkor talán rájuk tippelnék. Persze mutánsok nélkül.
A katonaság bevonását azonban erősen kétlem, viszont elterelésnek és a hamis történet hitelességének alátámasztására a szöveg teljesen alkalmas. Szerintem az iskolában most nincs olyan ember, aki erre a szóra, hogy „katonaság”, nem venné készpénznek a karantént és a terrorista fenyegetést. Ha most visszafelé menekülnénk és meglátnának, minket idegeneket, tuti, hogy kitörne a pánik és még azzal is meg kéne küzdenünk.
- Lynn! Nyugi! Szerintem a katonaság duma csak kamu, ezzel csak a hitelességét akarják alátámasztani az akciójuknak és, hogy a diákok nyugton maradjanak. Jó kis mesét találtak ki, így elég nagy trágyában vagyunk most. Remélem, hogy azért még sem egy századnyi fegyveressel vették körbe a területet és találunk valahol egy kis rést, amin kisurranhatunk.
Körbe néztem, hogy megkeressem a lefelé vezető tűzlétrát és már meg is pillantottam a bal oldalon, amikor meghallottam mögöttünk, hogy kivágódik a fémajtó.
Azonnal odakaptam a fejem és konstatáltam, hogy nagy valószínűséggel, már amúgy sem mehetnénk visszafelé, még ha akarnánk sem.
A megjelenő három öltönyös, és stílusosan napszemüveget viselő fickó először mogorva arccal állt meg, ahogy megláttak minket, de aztán mikor felmérték, hogy két nővel és egy férfival szemben, látszólag fölényben vannak, na meg gondolom nem voltak fegyvertelenek, legalábbis a dudorodó zakók ezt támasztották alá, azonnal támadásba lendültek, ahogy a középső férfi jelentette a megtalálásunkat.
Mivel egyelőre nem használtak lőfegyvert, sejteni lehetett, hogy nem a megölésünk az elsődleges cél, így bátrabban lehetett szembefordulni velük, amire valószínűleg nem nagyon számítottak részünkről. Ezt kihasználva lendültem az egyik öltönyke felé, és egy ruganyos mozdulattal ugrottam át felette, hogy a hátába kerülve kemény rúgást indítsak a veséjére, és ha összecsuklott, akkor egy könyék ütéssel kikapcsoljam a játékból. Mivel ez az egész csak pár másodperc alatt zajlott le, máris az órájával kommunikáló másik felé fordultam, remélve, hogy Lynn aránylag simán el tud bánni a harmadikkal, hiszen Szellem elmondása alapján ennél zűrösebb helyzetben is feltalálta magát.
Nem örültem neki, hogy terhesen ilyen veszély fenyegeti, de most nem volt választási lehetőségünk. A Steven nevű tanáremberre meg természetesen abszolút nem számítottam.
A felém induló fickónak egy csúszó mozdulat után két irányba szétrúgtam a lábát, így lement spárgába, amit viszont az izmai nem toleráltak, majd míg ő a földön nyögdécselve próbált felállni egy kemény fejrúgással megszabadítottam az eszméletétől.
- Ez nem lesz mindig ilyen egyszerű! – lihegtem enyhén a lány felé. – Most csak szerencsénk volt, hogy nem számítottak rá, hogy keményen ellenállunk. De most nyomás a létra felé. – mutatom az irányt.
Feltételezésem szerint Stevennek nem állt szándékában követni minket és hátra nézve ebben nem is csalódtam, és innentől kezdve már csak Lynn és a saját kimenekítésemre koncentráltam.
Kidugtam a fejem, hogy lenézzek van-e a lépcső tövében valaki, de egyelőre nem láttam senkit. Persze nem ringattam magam abba a hiú reménybe, hogy ez így is marad, de csak errefelé mehettünk.
Én mentem előre, hogyha lent harcra kerülne a sor, akkor megpróbáljam megtisztítani a terepet, míg Szellem menyasszonya leér.
Feszülten füleltem, de nem hallottam semmit, így intettem a lánynak, hogy jöhet. Mikor már mindketten a földön álltunk lassan, lopakodva indultunk meg az épület sarka felé, hogy szemügyre vegyük merre mehetnénk tovább. Már készültem kikukucskálni, mikor zajt hallottam a hátam mögül, ezért gyorsan megfordultam és azt láttam, hogy Lynn mögött éppen egy kötélről leereszkedő férfi ér földet és azonnal a lányra emeli a kezében tartott pisztolyt. Én is a sajátomért kaptam, de ekkor már mögöttem is volt valaki, mire oldalra vetettem volna magam, már csak valami sötét villant felém és a fejembe nyilalló éles fájdalom után elsötétedett minden.

Utólag visszapillantva Sean tudta, hogy ha mindezen események nem itt, vagy legalábbis nem ekkor történtek volna, akkor teljesen másként alakul a történet. Ha pár évvel korábban játszódnak le az események, még biztosan a campus régi épületében lettek volna, ami a városban állt. Azonban itt, a Marine út és a 4th Ave közötti hatalmas parkban, az új Campus területén tökéletesen el voltak szigetelve a várostól.
Emberek az éjszakában, az üldöző farkasfalka gyűrűjében.
Ha ez bárhol máshol történik meg, talán nem így alakul a későbbi háború prelúdiuma. Akkor nem mélyült volna el a küzdelem ennyire dramatikusan, mondhatni a civilizáció közepén álló vadonban.
Emberek és az embertelen, arctalan ellenség küzdelme volt ez. Az emberek, akik az árnyakkal küzdöttek, azok voltak, akiket a korban sokan nem is tartottak embereknek. Érzelmeik, izzadtságuk, elhullatott vérük formálta a jövőt.
Mindez sokkal később tökéletesen összeállt Sean szeme előtt.
Ám most még nem látta az eljövő dolgok formáját.

Sean Gregory Lexinbourgh teljes erejéből fut végig a folyosón. Rohanás közben összecsúsztatja a viperát, amit zakója belső zsebébe süllyeszt, és a mikrokonzolt feltartva figyeli az apró pöttyöt a képernyőn, mintha az életét jelentő, vékony kis fonál függne róla, amit hamarosan elvágni készül egy megfoghatatlan ellenség.
A hall felé érve, a lépcső mögött megtorpan, ahogy arra lesz figyelmes, hogy ott, a foteloknál, ahol tíz perccel korábban még hármójuk érzelmi jelenete zajlott, most sok hallgató gyűlt össze és feszült arccal figyelnek valamit.
Sean leguggol, hogy a lépcsők alatt ellásson a hallig. Egy pár öltönyös lábat lát (amihez tartozhat egy test is, amit eltakar a lépcső) és ez a fényes lakkcipő a sötét öltönnyel a hallgatók színes sokasága felé fordulva magyaráz.
Lányok kapják kezüket a szájuk elé, fiúk túrnak a hajukba tanácstalanul. Mindenki olyan falfehér, mintha azt mondta volna az alak az egybegyűlteknek, hogy innentől hivatalosan eltörlik a karácsonyt.
Sean nekiáll gondolkodni. Nem tudja, mit mond az illető, de felteszi, most valami nagyon hátborzongató, igaznak hamisított mesét ad el a kortársainak, miszerint a gonosz mutánsok megtámadták az egyetemet.
A fiú nem is kockáztatja a megjelenést, hanem, olyan halkan, ahogy csak tudja, megkerüli a lépcsőt és feloson az emeletre.
Az emeleti aula karzatos kerengőként öleli körbe a földszinti hall feletti légteret. Sean nem merészkedik tovább, mert két öltönyös ember áll a korlátnál, és lefele figyel, a hallgatók tömegére.
~Most mit csináljak?~ kérdi magától.
Előveszi a mikrokonzolt. Lynn kis kék pöttye elhagyja a campus területét, mintha lelebegne a tetőről. Gregory feltételezi, hogy Sheena-val lemásztak a tetőről.
~Talán, ha elég gyorsak, most már nincsenek bajban, hiszen az épületet elhagyták.~
Gregory innen, az emeleti lépcső tetejéről már hallja az egész légteret betöltő hangokat, ahogy az öltönyös férfi (most számára láthatatlanul) magyaráz.
- ...Így a karantén a campus területe körül addig marad fenn, amíg az összes mutáns terroristát kézre nem kerítettük. Úgyhogy kérem önöket, ha bármilyen furcsaságot észlelnének, vagy bármelyik társuk szokatlanul viselkedne - Ne habozzanak nekünk jelenteni!
Most, kérem, maradjanak itt, amíg a kollégáim átvizsgálják Önöket, a saját érdekükben, mutáns beszivárgó után kutatva.
Zúgolódás és ijedtség csap fel a hallgató közönségben. Gregory ezt a pillanatot használja fel, hogy a korlátnál álló két öltönyöshöz lopózzon. Úgy ítéli, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy olyat csináljon, ami elég komoly kockázattal bír.
Felemelve két kezét, mögéjük lépve, egy határozott rántással összecsapja a két koponyát.
Az egyik hangtalanul csuklik össze, míg a másik megfordulva gyomron rúgja Sean-t. Már mozdul is tovább, ám Gregory - bár majdnem fetreng a fájdalomtól - tovább lendülve, kigurulja az esést és egy hátra-bukfenc után újra a talpára érkezik. Az öltönyös kezében vipera csúszik elő, ám Sean kezében is elővillan a zsákmányolt fegyver.
Fám csattan fémen. Az öltönyös elkapja Fireheart torkát, Sean pedig kéztővel üt felfelé. A kéz keményen megrántva az állkapcsát, leválik a torkáról. Sean nem habozik, elkapja a kart és hátracsavarva azt, lép el a férfi mellett, majd a fájdalomtól kényszertartásba feszülő testbe rúgva a földre küldi az öltönyöst. A hátára térdelve hajol le és a fülébe súgja a kérdést.
- Egyszerű lezek. Kik vagytok?
Az ügynök hallgat.
Gregory tovább csavarja a kart.
- Újra kérdem. Kik vagytok?
A férfi, bár arca fájdalomtól torzul el, tovább hallgat. Szemüvege törötten csúszik le a szeméről. A szürke szempár Sean felé fordul, ahogy a férfi oldalra fordított arcán, támadójára nézve, megjelenik az undor.
- Rendben - mondja Gregory, és úgy töri ki a férfi karját, mint azt néhány héttel korábban pontosan ugyanígy tette egy alvilágiverőlegénnyel, a Staten Island-i világítótorony alatti kazamatában.
A férfi száját egy kisebb, fájdalmas kiáltás hagyja el. Sean ezt az ügynököt is ártalmatlanná teszi néhány órára, és gyorsan a társával együtt, elhúzza a karzat feltűnő részéről. Csak remélni tudja, hogy a fél perces jelenetet nem figyelték lentről.
A két alakot egy közeli terembe rakja, majd az ajtóban talált kulccsal bezárja a termet. Két új viperával és még egy kommunikátorral együtt tér vissza a korláthoz.
Ahogy lepillant, épp látja, hogy a tömegből két öltönyös egy csinos, fekete hajú lányt vezet ki a tömegből, megrökönyödött tekintetek kereszttüzében.
Az egyik ltönyös közben valamit ír a kézi kommunikátorába.
A Sean zsebében lévő két mikrokonzol egyszerre zizeg. A fiú előveszi őket, és meglepetten tapasztalja, hogy egy kisebb beszélgetés zajlott le az ügynökök csatornáján, mióta legutoljára ellenőrizte.
WComm: 1 mutant veryfied. At least 2 others estimated.
W6: Roger.
W7: Two females taken. One male to go.
WComm: Acknowledged. Take them to the local facility, we cannot bypass the police quarantine for at least another four hours. Start the interrogation.
W7: Roger.
W12: Another unidentified female taken in the entrance hall. Hostility is unlikely.
WComm: Take her to the facility as well. Al units, track down the remaining male.
Sean azonnal a kis kék pontra pillant. Lynn villogó, kék pontja az épület belseje felől először a bejáratnál lévő hall-ba mozog-
(A fiú kipillant. Senki nem jön még a közelébe sem a bejáratnak)
-majd elhagyva a campus épületét, a parkon keresztül a rugby-pálya felé halad, míg végül megáll egy helyben a pályán.
~Mi ez... Megvan! Föld alatti szint.~
Sean-ba belehasít a jeges rémület.
Lynn-t és Sheena-t elkapták.
~Lynn-t elkapták!~
Ez a gondolat olyan erővel robban az elméjébe, hogy szinte megbénítja. Futni, kiáltani, cselekedni szeretne, de nem jut másra lélekjelenléte, csak hogy elhátráljon a korláttól, és egészen addig hátráljon, míg hátát a falnak veti, majd lecsúszik a földre.
~Lynn hatalmas veszélyben van. Istenem, ha bántják...~ Sean előtt felvillan újra a régi félelem képe, ahogy Lynn egy betoncellában, székhez láncolva szenved egy arctalan ember kezeitől...
~Mindez az én hibám~ gondolja a fiú, ám meglepetésére képtelen magát okolni. Mély haragot érez az őket üldöző, névtelen ügynökség iránt, és vágyat, hogy azonnal cselekedjen.
~Futball-pálya. Itt az épület tele van ügynökökkel. A tetőn keresztül a sportpálya elérhető a parkban. A fák között könnyebb közlekedni. Ha szerencsém van, ott is kell legyen egy lejárat. Én nem egy bejáratosnak építenék egy föld alatti bázist.~
Sean elrugaszkodik a földtől. A közeli lépcső felé veszi az irányt, ami egyenesen a tetőre viszi.
~Az volt a hüyeség, hogy elváltam tőlük. Na várjatok csak. Most jövök és ha bárki feltartóztat, vagy bántja Lynn-t, az... problémába fog ütközni... ami fájni fog.~
Sean a tetőn egyetlen ügynököt talál, aki a parkot figyeli. Mögé lopózva egyszerűen és nem túl lovagiasan, nagy erővel tarkón vágja a viperával. Hallja, hogy csont reccsen és egyáltalán nem biztos benne, hogy nem okozott maradandó sérülést, ám ez most nem tudja érdekelni.
Ahogy lemászik a tűzlépcsőn, elkezd sprintelni a közeli fák közé. Mivel az ő testében nincs jeladó, senki nem vette észre, hogy elhagyta az épületet.
Amilyen gyorsan csak tudja, a sportpálya felé veszi az irányt.

Még sosem láttam Sheenát akció közben, csak annyit tudtam róla, amennyit Szellem mesélt róla, és már az sem volt semmi. Na, de az, amit most a saját szememmel láthattam, egészen elképesztő volt. Tényleg a szó szoros értelmében vérprofi volt.
Rögtön kettőt is bevállalt a háromból, ami vagy arra utalt, hogy nem bízik Steven harci képességeiben, vagy arra, hogy engem próbál kímélni. Bárhogy is, amíg Steven kerekre tágult szemekkel, a falhoz lapulva figyelte a jelenetet, én kezelésbe vettem a nekem jutott öltönyöst. Nem volt nagy ügy, nyilvánvalóan nem volt tisztában a képességemmel, mivel könnyedén mögé siklottam víz formámban, hogy aztán jégként egy irgalmatlanul nagyot mérjek a fejére, amit ugyan még elviselt volna, de miután a falnak zuhant, még rásegítettem neki. Nem sokkal csupán annyival, hogy két kézzel belevertem a fejét, mire eszméletlenül esett össze, mint egy kiszakadt babzsák.
Ez a könnyen megszerzett siker kimondottan felvillanyozott, és máris sokkal rózsásabban ítéltem meg az esélyeinket. Hiszen ne vicceljenek már, ha ilyen mamlaszokat küldenek ellenünk, fél kézzel lenyomjuk az egész bagázst. Innen tekintve a helzetet már értettem, miért küldtek ennyi embert, hogy elfogjanak minket (mert sajnos már nem ringathattam magamat abban a hitben, hogy csupán Lexért jöttek).
Stevent hátrahagytuk reszketni. Nem sok hasznát vehettük volna egy ennyire harcképtelen egyénnek. Így járt mindenki a lehető legjobban.
A tűzlétrán Sheena ment elől. Én után ereszkedtem egyre lefelé, teljes biztonságérzetben, hiszen az imént láttam, mire képes ez a nő, ha ő velem van, mi baj történhetne? Nem is nagyon vesztegettem az időmet arra, hogy szemmel tartsam a lenti terepet, csak amolyan tessék-lássék módon, hogy azért biztosra mehessek. Leérve a földre szélesen elmosolyodtam.
-Ez gyalog galopp volt - jelentettem ki suttogva. - Nem hittem, hogy képesek lesznek kiszúrni a szemünket ilyen tutyimutyi kis mitugrászokkal.
Követtem Sheenát előre olyan nesztelenül, ahogy csak bírtam. Közben arra gondoltam, vajon hol lehet Lex. Biztonságban van? Talán már ki is jutott? Annyira el voltam foglalva aggodalmas gondolataimmal, hogy nem is vettem észre a magasból mögém csusszanó alakot, csak Sheena ijedt pillantására lettem figyelmes.
-Sheena, mi...?
Hogy lehettem ennyire naiv? Ennyire felelőtlenül elbizakodott? Ennyire végtelenül ostoba? Másodpercek alatt fordult egy drámait a kocka, mivel előbbi sikereink után Sheenát leütötték, nekem pedig ragasztószalagot nyomtak a számra, hátrakötözték a kezeimet, a fejemre pedig egy vászonzsákot húztak. És már indulhattunk is. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még szinte felocsúdni em volt időm, már botladozhattam előre, ki tudja hova, de teljesen kiszolgáltatva elrablóinknak. Persze vízként könnyedén kiszabadulhattam volna, de féltem, hogy azt Sheenán bosszulnák meg. Nem tehettem mást, ki kellett várnom, hogy mi fog történni.
Ez viszont nem volt olyan egyszerű. Az út maga nem lehetett olyan hosszú, de akkor én végtelennek éreztem. Úgy véltem sosem fogunk megérkezni, talán csak körbe-körbe mászkálunk, amíg térdig nem kopik a lábunk. Vakságomban egyébként is hmar elvesztettem az időérzékemet, ami csak növelte bennem a pánikot. Ezt a nagyon is veszélyes idegállapotot azért sikerült még visszatartanom, csak azt nem tudtam, még meddig leszek képes rá.
A parkban puha talajon jártunk, időnként fűcsomók göröngyeit éreztema talpam alatt, és a bőrömet a friss levegő csiklandozta. Később ez utóbbi nem változott, csupán a talaj változott, egyenletes lett és kemény, vagyis aszfalthoz értünk. Aztán egy lépcsőn haladtunk lefelé, miattam eléggé lassan, de azért viszonylag gyorsan leértünk.
Iszonyú hideg volt, a lépéseink visszhangot vertek, és a csúszós-surrogó, csikorgó-ropogó hangból ítálve mocskos, legalábbis poros padozaton jártunk. Eddig a zsák szövetén át, beszűrődött hozzám ha nem is sok, de azért némi fény. Itt már erre sem számíthattam.
Ajtó nyikorgást hallottam. Fojtott hangú beszélgetésből mondatfoszlányokat:
-Mi majd őt... a másik talán többet képes... ha nem élnék túl...
Aztán két kéz előre taszított, majd egy székbe lökött. A kezeimet nem oldozták el, maradtak a hátam mögött gúzsba kötve, csak mostmár a szék támlájához is hozzáerősítették. A ragasztószalag se szedték le a számról.
Ajtócsukódás.
Levették a zsákot a fejemről. Két férfi állt előttem. Bár mindketten öltönyösök voltak, már egyáltalán nem hasonlítottak azokra a skatulyából előhúzott ólomkatonákra. A napszemüvegüket levették, csakúgy, mint az öltönyüket. Mandzsettájukat kigombolták. Nagyon látványosan készültek arra, hogy megverjenek.
~Ez csak pszichológiai hadviselés, Lynn, te is nagyon jól tudod. Talán hozzád sem fognak érni, csak demonstrálni akarják, mennyire elszántak, hogy kicsináljanak. Csak azt akarják, hogy beijedj. Bátorság, Lynn, bírnod kell, bármi is következzen!~
Mindezek azonban csak gondolatok voltak. A józan ész támogató szavai. A valóságos vészhelyzetben mit sem érnek. Tudtam jól, rémületem mennyire kiült az arcomra, de nem érdekelt. Nem volt elég erőm arra, hogy higgadtnak mutatkozzam, azt már elfecséreltem arra, hogy nem sikoltoztam.
Aztán egyszer csak hirtelen az egyik odalépett hozzám, és egy irgalmatlanul nagy pofont adott. Nem is kérdezett semmit. Aztán még egyet. reztem, hogy a szemem alatti épphogy begyógyult seb újra felszakadt. Kevés vér folyt ki belőle, keveredve a szememből kicsorduló könnycseppekkel.
-Mi itt nem szórakozunk - szólalt meg a másik, aki már mögöttem állt. - Vagy elmondod, amit tudni akarunk, vagy nem hagyod el élve a szobár, de arról biztosíthatlak - susogta egészen közel hajolva a fülemhez -, hogy a halálodra még jó sokat kell várnod. Ha beszélni akarsz, csak bólints, és levesszük a szalagot a szádról.
A hajamnál fogva rántotta hátra a fejem, hogy szemébe tudjak nézni.
-Hol van Sean Gregory Lexinbourgh?
Lemondóan hunytam le a szemem, majd amennyire hajamat markoló keze engedte megráztam a fejem. Hüvelyéből elősikló kés hangját hallottam, és oldalra nézve egy kisebbfajta vadászkést pillantottam meg.
-Ha makacskodsz, mindenki dolgát megnehezíted - közölte továbbra is halkan, és a kés hegyével végighasította a karomat a vállamtól a könyökömig.
Borzadva sikoltottam fel az iszonytos fájdalomtól. Éreztem, ahogy a meleg vér végigfolyik az alkaromon, és hallani véltem, ahogy apró cseppekben a padlóra csöpög.
-HOL VAN LEXINBOURGH? - üvöltötte az arcomba a másik, és újabb vadállati pofont kaphattam cserébe konok hallgatásomért.
Máris szűköltem a kíntól, pedig még csak pár perce voltunk ebben az iszonyatos kamraszerű szobában, ahol dideregtem a hidegtől, féltenem kellett sok ember életét, és könyörögnöm magamban, hogy a hasamat ne üssék meg. Bárhol csak ott ne!
-Beszélj már a rohadt életbe! - bömbölte újra a nagydarab férfi, és iszonyúan rázni kezdett ültő helyemben.
-Nem, nem, nem! - kiabáltam kétségbeesetten, ami inkább hangzott ,,Mm, mm, mm!"-nek, de biztos ők is értették, mert a következő pillanatban, bár elengedtek a durva kezek, viszont egy talp került a képbe, és ahogy eltalálta a lábamat, a hátborzongató reccsenő hangból, és az elviselhetetlen fájdalomból rögtön tudtam, hogy eltört a sípcsontom.
Fogalmam sem volt hol vagyok, vagy meddig kell még kibírnom még a két férfi társaságát, csak remélhettem, hogy valaki, bárki nagyon gyorsan rámtalál, és segít kiszabadulnom innen.

Arra tértem magamhoz, ahogy a hideg víz végig ömlik az arcomon, majd szép lassan végigcsorog a testemen. Mikor érzékeim visszatértek a fájdalom is megjelent, először a fejem hasogatása jelentkezett, majd azt is kezdtem érezni, hogy a karom ki akar szakadni a vállamból. Próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, de ekkor rájöttem, hogy valami nem stimmel. Az emlékeim rohamosan tértek vissza, amitől jobban magamhoz tértem, mint az előbb rám zúdított víztől.
Még csukva tartottam a szemem, de érzékeim már gőzerővel működtek felmérve helyzetemet.
A csuklómnál fogva felkötve lógtam, ez okozta a vállamban a fájdalmas érzést, lábujjaim éppen csak érintették a padlót. Kitapogatva a csuklómat, sajnos nem kötelet, hanem acélbilincset éreztem, ami nem könnyíti majd meg a szabadulást. A lélegzetvételek és zörgések alapján ketten voltak még rajtam kívül a szobában, amely közül az egyik most türelmetlenül lépett közel hozzám és lekókadt fejemet egy durva hajbamarkolással egybekötve rántotta hátra.
- Tudom, hogy már magadhoz tértél, ne játszd meg itt magad! – recsegte az arcomba.
Mivel ilyen szépen kért, kinyitottam a szemem és nemes egyszerűséggel szemen köptem.
Persze tudtam én, hogy ez nem a legjobb ötlet, ilyen helyzetben, de hát nem tehetek róla, hogy most csak ez a lehetőség volt az egyetlen, amivel kifejezhettem a megvetésemet az ilyen bátor emberek felé.
Tettemnek meg is lett a következménye, mert egy olyan pofont kaptam, hogy a fejem átvágódott a másik oldalra, de, hogy egyenesbe jöjjek, arról is kaptam egyet.
Égett az arcom kismértékben a pofontól, nagyobb mértékben a dühtől, és önkéntelenül megrántottam a testem, ahogy szabadulni akartam, hogy kitépjem ezeknek a vigyorgó öltönykéknek a torkát. Persze ez újabb gúnyos nevetést vont maga után.
Az engem megütő férfi szemében láttam a szadista örömöt és tudtam, hogy ezek már nem sima gyalogkatonák, akiket az elfogásunkra küldtek, hanem vallatásra képzett hóhérok, akiket élvezettel tölt el, ha valakit megkínozhatnak. Épp elég ilyennel találkoztam előző életemben.
- Csak ellenkezz nyugodtan, annál élvezetesebb lesz, ha sikerül megtörnünk. – nevetett, majd a másik ingujjra vetkőzött társához fordult. – Ha elfáradtam, te is játszadozhatsz vele, már, ha addig kibírja.
Aztán elengedte a hajamat és elém állva elkomolyodott egy pillanatra.
- Na, most felteszek egy kérdést és te vagy szépen válaszolt, vagy vonyítani fogsz, de valamelyiket a kettő közül biztos, azt garantálom neked. – tér vissza a kegyetlen láng a szemébe. – Hol találjuk Lexinbourgh-ot?
Sejtésem persze van, hogy ki lehet, akit keresnek, hiszen már volt róla szó, hogy Lynn barátját, azt a Lex nevezetűt kergették idáig, de akkor sem válaszolnék neki, ha konkrétan tudnám kiről beszél. Ez természetesen nem nyerte el az előttem álló verőlegény tetszését, habár talán örült a lehetőségnek, hogy újból megüthet. Jobb ökle keményen csattant a hasfalamon, amitől görcsösen összerándultam, hiszen ilyen kinyújtott helyzetben, nem sokat ért, hogy rákészültem és megfeszítettem az izmaimat, bal keze viszont az államon csattan, amitől hátra lendült a fejem és egy pillanatra megszédültem. Elharapott ajkaimból kis vérpatak indult meg az állam felé, de erőszakkal fókuszáltam és elmosolyodva a szemébe néztem.
- Csak ennyire vagy képes? Ennél még a húgom is nagyobbat üt.
Míg a férfit cukkoltam, keményen megfeszítettem magam és összekötött lábaimmal nagy lendületet véve, olyat rúgtam bele, hogy egészen az ajtónak vágódott nagy döndüléssel, magával sodorva a mögötte álló társát is.
Ha most kötél feszül a csuklómon, itt lett volna az alkalom, hogy kiszabadítsam magam, de a bilincsből nem tudtam kihúzni magam, így csak a jóleső érzés maradt, hogy nekik is fáj valami.
Aggódva füleltem ebben a kis szünetben, hátha meghallom Lynn hangját valahol, és valamit hallottam is gyengén, ami talán a vastag betonfalaknak volt köszönhető. Elkeseredetten rántottam meg a felhorzsolt kezem, ahogy a távoli ütések és jajdulások hangját felfedeztem.
- Szemét köcsögök! – sziszegtem a közben magukat összekaparó és felettébb villámló tekintettel felém közeledő két mocsoknak. – Csak a nőkkel vagytok ilyen nagylegények és azokkal is, ha meg vannak kötözve!
Innentől próbáltam kikapcsolni a tudatomat, hogy a rám záporozó ütéseket és rúgásokat elviseljem valahogy. Jól csinálták, nem nagyon ment. Hallhattam a saját ordításom és hiába ájultam el többször is, újból fellocsoltak.

Sean a fák között futva tette meg a távolság maradékát a futball-pálya felé. A juhar- és nyárfák halott ágai között feltűnt a lelátó, a lekapcsolt fényszórók a magasban és az állványok. A fiú a halott a avaron halk surranással rohan teljes erejéből a stadion felé.
~Ha Lynn-t bántják...~
Sean-ban elemi erővel csapott fel az aggodalom, az idegesség, jeges rémületként bénítva meg az érzelmeit, miközben az a pusztító, szabadságra vágyó, sötét energia szivárgott a mélyből a tudatába, ami mostanában jellemezni szokta. ha szorult helyzetbe kerül.
Vagyis, ha Lynn a képbe kerül, suhant át az agyán a gondolat.
Gregory már meg sem lepődött a fejébe toluló képeken.

- Mégis, milyen messze még? - kérdezte a Herceg, szorosan markolva a gyeplőt. Aranyló ostorával újra a lovak közé csapott. Az állatok teste habzott a verítéktől, lassan a súlyos kimerülés szélén dolgoztak izmaik, ám mindez így is oly lassúnak tűnt a Nap fia számára...
- A kanyon végén, Herceg, felfelé vezet az út. A dombhát mögött vannak, és talán nem sejtik még, hogy jövünk - hajtott mellé hadnagya, arcán megfeszült a mély sebhely az aggodalomtól, ám mély, érces hangján uralkodva nem aggasztotta tovább urát.
- És milyen messze vannak a templomtól?
- Nem messze, Nap fia, akár hamarosan el is érhetik. A núbiai íjászok végzetes erőt jelentenének a papoknak és a gyenge őrségnek. Ám mi hamarabb odaérünk.
- Akana... - mondta a Herceg és összeráncolt szemöldöke közt egy izzadságcsepp futott végig gyöngyöző homlokán. Nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy a hercegnő gyenge teste megvonaglik a núbiai katonák izzadt, durva teste között...
- Mind meghalnak - mondta a hadnagy, ura arcáról leolvasva a gondolatait. - Mielőtt hozzáérnének... a templomhoz...
Aztán szótlanság telepedett közéjük, a harci szekerek serege pedig hangos, dübörgő zakatolással verte fel a port a keskeny kanyonban, mintha az istenek haragvó kerubjai lettek volna...

Sean, ahogy a lelátóra ér, enyhén lihegve, kettesével szedve a lépcsőket rohan le a pálya felé. Maga sem tudja, mit keres. Lépései kísértetiesen visszhangzanak a beton lelátók parabolaantenna-szerű karéjában. Az üres sportpálya fölé szomorúan borul a felhők egybefüggő, kavargó boltozata.
Sean mérgében dobbant a lábával a füvön. Tehetetlenül fordul körbe. Elindul a másik oldali lelátó felé, hátha ott lát valamit, amikor a lelátó földszintjén lévő folyosón keresztülnézve (amin keresztül kívülről a csarnokba lehet jutni) egy fekete furgont lát leparkolni, közvetlenül a bejárat előtt.
Sean azonnal ugrik és a falak által eltakart holt téren keresztül egy ívet leírva a folyosó pálya felőli kijáratához fut.
Átkémlelve a sarkon, öltönyös férfiakat lát kiszállni a kocsiból.
Gregory azonnal visszakapja a fejét. Lépéseket hall a betonon, majd ajtónyitódást. Mire kinéz, pont látja a folyosó egyik oldalán az ajtót becsukódni.
A fiú elrugaszkodik a faltól és az ajtóhoz siet. Fülét a hideg fára tapasztva hallgatózik. Csak kattogást hall, majd tökéletes csendet.
Lenyomja a kilincset. Az ajtó zárva van. Mérgében egy hatalmasat csap a fára, ám a kongáson kívül semmit nem sikerül elérnie.

Sean hátralép és dühtől vezérelve, sarkát keményen megvetve, teljes erejéből az ajtóba rúg, a kilincs mellett. A fa hangos reccsenéssel szakad be. A kifelé nyíló ajtó befelé fordulva kitépi magát a foglalatból és oldalra billenve zuhan a földre. A fiú ruganyos léptekkel bemegy.
Egy teljesen átlagos öltözőben találja magát. A falakon kék-fehér mezek vannak felakasztva és dedikálva, (Vancouveri Vidrák) különböző, képeken (megsárgult és új, élénk színűek keveredve) fiatal, egyetemista fiúk feszítenek mezben a pályán, pompom-lányokkal, sörrel, játék közben és a képek felén egy mosolygós, ősz férfi is szerepel. Feltehetőleg az edző.
Sean ekkor elkezd tombolni. Aggodalma dühbe csap át. Leborogatja az összes bútort, ami nem jön elsőre, rúgásokkal feszíti szét. Másfél perc dúlás után egy halomnyi rom közepén találja magát.
- F.k you all! - üvölti és teljes erejéből a falhoz vág egy kisebb asztalt. Legnagyobb meglepetésére, ahogy az asztal darabokra törik, a fal - a betonfal! - megremeg, a képek reszketnek, jól látható, ahogy táncol rajtuk a kintről beszűrődő, fehéres fény. Kivéve egy képet. Egyetlen kép, középen, a legnagyobb, amin a mosolygós, őszülő, pocakos férfi két büszke csatár között feszít. Sean odalép és megpróbálja lehúzni a képet a falról.
Gregory megpróbálja lefeszíteni a képet, ujjai kifehérednek az erőlködésben, de az nem mozdul. Megkopogtatja a falat. Csak közelről érzékelhető, hogy a hátsó fal nem beton, hanem nagyon ügyesen kiöntött és festett, betonnak tűnő műanyag.
A fiú percekig áll, kopogtatja a falat, valami nyílást, titkos gombot keresve, ám nem jut semmire. Tanácstalanságában előveszi a mikrokonzolokat. Az ügynökök csatornáján semmi új nincs, csak a folyosókon járőröző ügynökök jelentenek a főnöküknek időnként, Lynn apró kis pontocskája pedig egy helyen villog, a futballpálya alatt.
Ám Sean, ahogy eltenné a konzolt, egy pittyenést hall. Ahogy újra előveszi a kommunikátort, rájön, hogy valamit véletlenül megnyomhatott, mert egy üzenet jelenik meg a képernyőn:
Command authorized.
Legnagyobb meglepetésére az edző és tanítványai képe megmozdul a falon, majd kiemelkedik és lassan felfele indul két hidraulikus robotkaron, egy nyílást hagyva szabadon, maga mögött.
Please insert the communicator to the entrance interface
Az új felirat egy hasonló pittyenésse jelenik meg a konzol képernyőjén. Sean nem is teketóriázik, egyenesen beleteszi a pont megfelelő méretű, négyszögletes nyílásba a kis szerkezetet.
Accedd granted
Please romove the deivce
Sean kiveszi a falból a konzolt, majd meglepetésére megmozdul a műanyag. Ahogy elindul felfelé, az ál-betonfal leleplezi a mögötte lévő, acél dupla ajtót. Ahogy a fal teljesen eltűnik, az acél ajtóban megszólal egy hangos, kattogó szerkezet - talán valamilyen motor vagy elektromechanika - majd a vastag, dupla ajtó lassan befelé nyílik, öntött beton falú folyosót feltárva Gregory előtt...

Meddig kell még elviselnem? Egyáltalán meddig vagyok képes még elviselni? Ütés ütést követett, ordítás ordítást, rúgás rúgást, én pedig már rázkódtam a fájdalomtól, a félelemtől, az elfojtott zokogástól, az arcom csatakos volt a vértől és a könnyektől, de a hőn áhított ájulás, a kegyesen befogadó sötét öntudatlanság csak nem akart értem jönni. Ahogy senki más sem.
Nem tudhattam, mi történt a többiekkel, hol vannak. Ha tudnának, biztos segítenének, de vagy nem találnak, vagy ők is segítségre szorulnak. Ettől a gondolattól még zaklatottabb lettem, hiszen talán Sheenát is ezért hurcolták el. Sheena! Szellem társa, barátja, aki csak azért jött ide, hogy engem kimentsen a veszélyes helyzetből. Nem kötelezte rá senki, nem volt muszáj, elsétálhatott volna, vagy értesíthette volna a rendőrséget vagy Szellemet (még ha őt jelenleg nem is lehetett elérni). Miattam lehet, hogy még ebben a pillanatban is borzalmas kínokat kell kiállnia, ezért se menekülhettem el, hiszen azt valószínűleg rajta vezetnék le, igaz már nem is nagyon volt erőm átváltozni.
A kötelek ellenére azért mindig sikerült úgy görnyednem, hogy ha egy ütés vagy rúgás a hasamhoz közelített, az inkább a fejemet, vállamat, bármi mást érjen. A jó zsaru-rossz zsaru előadást kínzóim teljesen adekvátan használták, még csak szerepet sem cseréltek, és a rájuk osztott karaktert is nyilvánvalóan illett hozzájuk.
-Hol van Lexinbourgh?
-Mmm! (Nem!)
Ez a párbeszéd nagyon sokszor zajlott le, és mindig ütés volt a vége, vagy időnként rúgás, rázás, késhasználat, nagyon kreatívak tudtak lenni, ha fájdalomról volt szó.
Gondolataim kezdtek összefolyni, értelmetlen masszát alkottak, amiket már én sem láttam át, de nem is érdekelt. Semmi sem érdekelt. Az ütések is egyre kevésbé fájtak. Kezdett minden elhomályosodni...
...Talán maradt még pár szem kókuszgolyó. Remélem nem lapultak ki...
...Nem mondtam el Szellemnek elégszer, hogy mennyire szeretem...
...Vajon mióta vagyok itt?...
...Leadtam a szobakulcsot a hotelban?...
...Ha még nem zárt be az a strand, amit gyerekkoromban úgy imádtam, elmehetnénk egyszer Szellemmel és a gyerekkel hármasban...
...Mi ez a furcsa zaj?...
Tényleg hallottam valamit. Valamit, ami egyszerre adott okot az aggodalomra és a reménykedésre. Egyértelműen csata zajait hallottam. Dulakodás, férfi kiáltások. Fogvatartóim is értetlenül néztek össze, majd az ajtó felé fordultak. Alig léptek néhány lépést előre, valaki már be is rúgta az ajtót. Erőtlenül emeltem fel a fejemet, és borzalmas koncentrálás közepette próbáltam arra fókuszálni, ahol a váratlan vendég megjelent. A vér- és könnyfüggöny fátylán át egy ismerős alakot pillantottam meg. Valóban ő az? Vagy csak képzelődök? Lehetséges volna? Talán tényleg valaki, aki nem akar bántani?