Re: Fifth Avenue

by **Aya Caine** Szer. Jún. 13, 2012 9:10 am

Végre rászánta magát, hogy tegye, amiért a pénzét kapta! Már komolyan közel álltam hozzá, hogy ha továbbra sem mozdul két kézzel vágom ki a kocsiból, hogy induljon már, de aztán végre elindult. Előtte még szépen fel is készült, és én elismeréssel adózhattam a felkészültségének. Amivel bizonyította, hogy ez tényleg az ő kocsija volt az az volt, hogy előpakolt néhány cuccot a kesztyűtartóból, ami a betörést megkönnyíthette, de legalább az álcát. Egyre kevésbé bántam, hogy őt fogadtam fel erre a munkára.
Intő szavaira elvigyorodtam, és ismét a távcső mögé bújva integettem neki.
-Jól van, szivi, te is hiányozni fogsz.
Sokkal hamarabb végzett, mint amire számítottam, én pedig hiába kémleltem a folyosókat, nem láttam semmi gyanúsat, vagy veszélyeset. A betörés simán és gyorsan zajlott, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Még el sem kezdhettem unatkozni, mikor már vissza is ért.
-Ez az! - túrtam bele boldogan a papírhalomba. - Szép munka volt. Na, lássuk!
Elkezdtem átlapozni az aktákat, és valóban szinte kivétel nélkül mind gyilkosságokról szóltak. Csak a legfontosabb adatokat átolvasva lapozgattam, néha pedig meg-megakadt a szemem Mike nevén vagy a sajátomon. Mike, mint az ügyben nyomozó kolléga, én mint elkövető vagy feltételezett bűnrészes. Voltak egészen friss, és kifejezetten régi ügyek is.
-Nem rossz... profi munka... á, ezt még én csináltam, fél milkót kaptam érte... ezt is én intéztem... ezt nem ismerem... ezt se... itt csak ez a kettő volt az enyém, a harmadikat a megrendelő saját kezűleg akarta kinyírni... ezt sem én... ez meg már mikori...
Nosztalgiázás közben azért persze próbáltam valamit kihozni a szövegből, de úgy tűnt, egyenlőre nem kell Mike-ot féltenem, semmi arra utaló jelet nem láttam (legalábbis ezekből), hogy King bármibe is bele akarná mártani. Márpedig, ha megtudná, hogy összeszűrte velem a levet, kizártnak tartottam, hogy ne akarjon még valamit a nyakába varrni, hogy még inkább bosszút álljon rajta. Amilyen egy gané szörnyeteg! Persze ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal megállapíthassam, sokkal több mindenre szükségem lett volna, de egyenlőre ezzel kellett dolgoznom.
-Na, jól van, ezeket megtartom, és majd összevetem azokkal a másolatával, amiket bent tárolnak. Ha bármi különbség van, főleg az újak között, akkor lesz még meló. Mondjuk nem feltétlenül Simlis Gordonnak, de ha elfogyott a misije, és késik a gázszámlával, talán lesz még elintéznivalója.
Az órámra néztem. Még tíz perce sem volt, hogy King elindult a munkába.
-Menjünk utána. Már valószínűleg megérkezett, de azért megnézném, hogy minden rendben van-e. Ha semmi gáz, mehetünk haza. Tudod vezetni a kislányt? - paskoltam meg az ülésemet. - Vagy inkább vegyem át a volánt?

by **Gordon Knight** Szer. Jún. 13, 2012 3:50 pm

Visszaadtam neki a headset-et, és elpakoltam a cuccaimat a kesztyűtartóba. Ahogy áthajoltam előtte, sikerült egy pillantást vetnem a dekoltázsába, és sajnáltam, hogy ez az előbb, mikor kivettem az egész hóbelevancot, nem tettem meg ugyanezt.
Felvont szemöldökkel néztem, ahogy az aktákat vizsgálgatja. Úgy tűnt, nem látja a lényeget. Kivettem a kezéből a paksamétát, és kikerestem azt a párat, ami már fent, a lakásban szemet szúrt.
- Ezeket nézd meg. Mind ismeretlen tettes. És a módszerek... Hátborzongató, még nekem. Ez például felzabáltatta egy rakás éhes patkánnyal az áldozata fejét, amíg az még életben volt. Aztán itt van ez... Megmártogatta, szép lassan, forró olajban... Jó ég... Gyakorlatilag élve megsütötte.- éreztem, hogy lustán fordul egyet a gyomrom, és örültem, hogy üres- Legalább nem ette meg. Aya, szerintem ez ugyanaz a tettes, nekem nem mesélik be, hogy két ekkora állat szaladgál ebben a városban. És tudod, mit? Lehet, hogy King csinálta. Nem csoda, hogy egyiknél sem találták meg a tettest.
Nem repestem a gondolattól, hogy az után a rohadt állat után kell mennem, főleg nem a saját kocsimmal, de hát egy milla, az egy milla. El akartam fordítani a kulcsot, de az önindítót valaki szétkapta, hogy bevessen a klasszikus drótösszecsomózós trükköt.
- Mit csináltál a kocsimmal? - nyögtem fel - Basszus, Aya... Ezért felárat számítok fel...
Morgolódva elindítottam a kocsit, és King után hajtottam.

//Police Plaza//

by **Lily Gage** Kedd Jún. 19, 2012 8:59 pm

Reggel telefonált Orlando bácsi. Igaz, nem volt a nagybátyám, de apámmal már régebb óta voltak barátok, mint hogy én megszülettem volna, és annyit vendégeskedett nálunk, hogy nem tudtam nem úgy tekinteni rá, mintha családtag lett volna. Persze voltak furcsa dolgai. Néha rettenetes állapotban esett be, és eszméletlen összegeket kért kölcsön a szüleimtől, de végül mindig meg is adta. Eleinte kicsit aggódtam, hogy Orlando bácsi talán rossz társaságba keveredett, de aztán megnyugtatott, hogy az árváknak szokott pénzt gyűjteni, a sebei meg nem jelentenek semmi különöset, csak szabadidejében szeret bokszolni. Aggodalomra tehát nem volt semmi ok.
A telefonban elég szűkszavú volt, csak annyit mondott, hogy nagyon nagy szüksége lenne ötszáz dollárra, de a hétvégéig megadja. A szüleim egy hónapos üdülésre utaztak el Brazíliába, így nem is csodáltam, hogy engem keresett meg és nem őket, hiszen most se aput, se anyut nem érhette el. Természetesen megígértem neki, hogy segítek, így aztán miután végeztem a munkával, rögtön hozzá indultam.
Út közben egy pékségben vettem egy zacskó kókuszos kekszet, és út közben azt rágcsáltam. Kellemes idő volt, úgyhogy inkább sétáltam, nem ültem taxiba, vagy buszra, még négy óra sem volt, úgyhogy időm végül is volt bőven. Egy-két könyvesboltnál is megálltam, és majdnem tovább vékonyítottam a pénztárcámat, de aztán sikeresen uralkodtam magamon. Nem mintha tudnám hova tenni az új szerzeményeimet, amíg nem veszek végre egy negyedik könyvespolcot otthonra, mivel a régiek már dugig voltak, már a tetejére halmoztam fektetve, ami nem fért el rendesen a többi között.
Minek is úgy sietni Orlando bácsihoz? Majd vár egy kicsit! Leültem egy padra, elővettem a Sárkánykirály palotája című könyvet, és ahogy nekiálltam olvasni, előhívtam Inimmát, hogy ő is sütkérezzen egy kicsit a napon. Amíg a könyv az ölemben feküdt, a kis kanári a tenyeremben ült, és csipegette a neki gyűjtött keksz morzsákat, én pedig a másik kezemet hol lapozáshoz, hol süti majszoláshoz használtam.

by **Victor Creed** Szomb. Jún. 30, 2012 1:08 pm

- Az emberek futkosnak, mint a csótányok. Akaratosan próbálják megtartani a szerencsétlen kis munkájukat, mindegyik igyekszik valahová. És miközben kiköpik a tüdejüket a mókuskerékben; rettegnek – szólalok meg pár hosszú másodperc után, miután megunom a figyelését és mikor hátrakapja a fejét, nyájasan elmosolyodom. Nem sietek, nem megyek sehová. Lassan magyarázok, mintha csak ő kérte volna, hogy meséljek. Íme: egyszer volt, hol nem volt... Kezeimet elveszem a pad háttámlájáról, kiegyenesedem, majd pár lassú lépéssel megkerülöm és leülök mellé. Nem túl közel, nem túl távol. Pont olyan távolságba, hogy ha menekülni akarna, egy könnyed mozdulattal megragadjam a tarkójánál és összeroppantsam, mint egy fogpiszkálót. – Állandóan rettegnek. Úgy élik le az életüket, hogy nem élnek. Félnek attól, hogy hibáznak. Félnek, hogy ha egy apró bakit ejtenek, máris romba dől a tökéletes egyensúlyban levő, szánalmas kis életük. Egyenesen pánikolnak az erősebbtől. Legyen az főnök vagy egy idegen ország. Egy háború vagy a mutánsok. Meg akarják húzni magukat, lesütni azt a rohadt kollektív tekintetüket és eliszkolni a bajok elől… Tudja mit gondolok? – kérdezem egyenesen vidáman, miközben a rohanó homo sapienseket figyelem összehúzott, vérszomjasan boldog tekintettel. – Inkább hasonlítanak túlélni vágyó állatokra, mint valami felsőbbrendű fajra. Nézze – mutatok a zebránál álló kopasz öltönyös féregre -, nézze meg jól. Izzad, húzogatja az inge nyakát, nagyokat nyel, riadtan figyeli az óráját, majd a lámpát. Fél… És az a nő? – bökök a fejemmel egy mellettünk álldogáló, babakocsis szukára. – Már negyedszerre kiabált a kölykével, hogy nehogy lesejtse a játékát a földre. Heh… mert piszkos lesz... Az a férfi egyenesen beledöglik a szorongásba... Annak úgy dobog a szíve, mintha menekült volna… Hmm… - szagolok bele az iszonyattól szagos levegőbe. – Félelem, félelem, félelem… Csak egy kis ösztönzés kellene. Begyújtani a lőporos hordót – csettintek, karommal a pad háttámláján megtámaszkodok és a fejemet kicsit hátrébb ejtem, miközben féloldalasan elmosolyodom – és már kész is a káosz… - suttogom megbabonázva az utolsó szavakat. Szemem sarkából a lányra sandítok és sokat sejtetően elmosolyodom. – Süt a nap. Kissé fúj a szél. Érezni az izzadtság és a bűz szagát, látni a szánalmas férgeket… Gyönyörű időnk van, nem? – kérdezem végül és sötéten felkuncogok. Hiába, nem bírom ki, hogy ne szórakozzak el a kislánnyal, ha már Aya embere ilyen… hervasztóan viselkedett.

Hmm… hogy mit rühellek jobban annál, ha valaki nem fél a haláltól? Talán azt a kitartást, amit nem lehet szórakoztatóan lerombolni egyre kisebbre és kisebbre. Makacsul tartja magát. Persze ez sovány vigasz egy olyannak, aki a Sovány Moslék tulajdonosa. Főleg miután egyszerűen nem bírok uralkodni magamon és… megtörténik. Igaz, igaz – megígértem neki, hogy gyors halála lesz, ha elárul pár információt erről a beszerzőről, Orlando Carcano-ról, de... nos…

Hazudtam. Heh, szánom-bánom bűnömet. Egész éjjel forgolódni és zokogni fogok, amiért ilyet tettem. De, most, hogy megtudtam, hogy Carcano túlságosan sikamlós kis patkány és a megfogását nem lehet pár fenyegetéssel és üldözéssel elintézni, ideje volt meglátogatnom az egyik ismerősét. Mennyivel is végeztem az elmúlt egy hétben? Lássuk csak, lássuk csak… Nyolc… vagy kilenc?... Mindegy is. A telefonszámok megvannak és a vadászterület egyre kisebb lesz, ahogy bújócskázom a beszerzővel. Bár gyorsan akarok haladni, mégsem bírok ellenállni a játszadozásnak. Élvezem... Egyre jobban és jobban. És most ez a szőkeség van az étlapon.

by **Lily Gage** Szomb. Jún. 30, 2012 1:49 pm

A férfi hirtelen bukkant fel, mondhatni a semmiből. Észrevehetetlenségről szó sem lehetett, ezzel biztos ő is tisztában volt. Olyasfajta embernek néztem, aki ha belép valahova, nyomban rászegeződik minden pillantás. Pedig nem volt rajta semmi különös heg, deformitás vagy egyéb különlegesség. Inkább a kisugárzása volt olyan erőteljes, hogy lehetetlen volt nem meglátni azonnal. Közvetlensége először meglepett, de aztán érdeklődve hallgattam az értekezését. Intelligensnek, sokat tapasztaltnak tűnt, beszéde pedig kifejezetten elgondolkodtató és érdekes.
-Látom, sokat foglalkozik a témával - mosolyogtam rá, és becsuktam a könyvemet.
Felé nyújtottam a sütis zacskót kérdő tekintettel. Ha vett, ha nem, én akkor is elrágcsáltam még egy kókuszos tekercset, csak aztán szólaltam meg ismét.
-Tudja, sok szempontból igaza van. A félelem az egyik legelemibb motiváló erő bennünk, de nagyon könnyen át tudja venni a hatalmat, és akkor annyi a racionalitásnak. Értelmetlen cselekedetekre, döntésekre ragadtatjuk el magunkat, ami legalább olyan veszélyes, mint a félelem teljes hiánya, amikor teljesen katatón állapotban hagyjuk, hogy valaki például megverjen minket, mivel nem félünk tőle, a súlyos következményektől, így nem is védekezünk, ez pedig az életünkbe kerülhet. Vagy nem félünk a munkanélküliségtől, nem keresünk pénzt, és éhen halunk. Aurea mediocritas. Mindig szem előtt kell tartani.
Én is a rohanó tömegre néztem. Furcsa, hogy ha az ember kiválaszt egy bizonyos tulajdonságot, mozzanatot, látványt, amit többekben keres, milyen sok helyen fogja megtalálni, pedig máskor talán egyszerűen csak átsiklott volna fölötte.
-Szerintem az egyetlen különbség az emberi és az állati félelem között, hogy az állatok évezredek óta ugyanúgy kezelik a félelmet: megpróbálják kezelni, de alapvetően ugyanazoktól a dolgoktól félnek: támadás, éhség és így tovább. Az embereket viszont nagyon könnyű manipulálni vele. Ott vannak rögtön a reklámok. Olyasmiket is megveszünk, amire semmi szükségünk nincs, csak mert megláttuk a tévében vagy egy plakáton, és el kezdünk rettegni, hogy mi lesz, ha nem lesz meg nekünk, és szükségünk lesz rá? És már megyünk is vásárolni. Charles Darwin egyik könyvében, Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál címűben kifejti, hogy ,,A félelmet gyakran csodálkozás előzi meg, és hasonló is hozzá, hiszen mindkettő a látás és a hallás azonnali aktivizálásához vezet." Rácsodálkozunk, hogy ,,Nahát, mik vannak!". Az már másik kérdés, hogy ebből igény vagy mélyebb rettegés alakul ki, de a reakció legalább annyira biológiai, mint pszichológiai, így az emberek nem tehetnek róla.
Megvontam a vállamat.
-Minden fajnak megvan a maga gyengesége. Olvasta a Herceg menyasszonyát? Az egyik szereplő művészi szintre fejlesztette a kínzáshoz való szakértelmét. Épített egy gépet, és letette a leláncolt áldozata mellé egy éjszakára, csak hogy az nézhesse, mondván, hogy ,,A fájdalom alapvető eleme a fájdalomtól való rettegés." És tényleg. A félelem egyszerre erősíti meg és gyengíti el az embert.
Vidáman nevettem fel.
-De ahogy mondja, gyönyörű időnk van. Miért foglalkozunk ilyen borús témával? Egyébként Lily Gage vagyok - nyújtottam felé a kezemet kézfogásra. - Nagyon örvendek a szerencsének. Ön igazán érdekes beszélgetőpartner.

by **Victor Creed** Vas. Júl. 01, 2012 11:43 am

Angyalian viszonzom a mosolyát, nincs kedvem még lerombolni az ártatlanságát. Ó, ugyan, minek sietni? Hiszen egy valamiben igazam van. Süt a nap, kissé fúj a szél és emberek százai haladnak el mellettünk, akik túl gyorsan reagálnának egy esetleges támadásra. Nem, nem, jobb a békesség… egyenlőre. Aztán pedig ki tudja… Olyan gonosz elégedettség árad végig bennem, mikor meglátom azt a semmit sem sejtő tekintetét és hallom a már-már vidám beszédét, hogy alig bírom visszafogni magam. De végül nem, nem kuncogok fel. Csak tovább figyelem a lányt, maszk mögé rejtve a vadállatot.

- Mondhatjuk úgy is – felelem és egy féloldalas vigyor kíséretében készségesen veszek a sütiből. Persze az is eszembe jut, hogy mennyire fogja sajnálni ezt a kedvességét egy idő után, de most nem foglalkozom vele. Sőt… csakhogy fokozzuk az elkövetkezendő perceket, még egy köszönömöt is elmormogok. Aztán rajta van a sor, hogy beszéljen… És beszél, beszél, beszél… Máskor igazán unnám és egy torokvágással megkönnyíteném a dolgomat, de 1; nem mondott hülyeséget… kifejezetten okosnak tűnt és tetszett, ahogy a félelemről gondolkodik 2; még szükségem volt rá 3; túl sokan voltak körülöttünk. Így hát engem meghazudtoló türelemmel várom, hogy befejezze.

- Arany középút – bólintok elgondolkozva, miközben a szám megremeg a visszafojtott mosolytól. – Hát, persze… Az lenne a legjobb nem? Mindenki arra vágyik. Csak elárulok valamit drágaságom: olyan nincs – fordulok felé suttogva. – Az ember a végletek embere. És nem csak a félelemben, hanem másban sem találja meg az egyensúlyt. Kell neki, hogy harcolni tudjon valamiért… - hátradőlök és felsóhajtok. – Tegyük fel… ott van a háború és a béke. Mindig valamelyik oldalra billen az elképzelés, de sosem lesz meg az arany középút. Az emberek nem bírnak nyugton maradni. Ha háború van, békére áhítoznak, ha béke van, háborúra. Mindig a másik kell. Szükségük van az izgalomra, a mozgalmassága. – Heh, ezért vagyok én itt, nem igaz? – Kell nekik, hogy a másikban higgyenek, de a végén mindig ugyanaz marad; hogy nincs egyensúly. Csak véglet utáni áhítozás… Ugyan kedvesem, ne mondja, hogy télen nem a melegről, nyáron meg nem a hidegről ábrándozik? De sosem az van, ami nekünk kell…

- Ilyen a félelem is. Vagy nincs, vagy van. A korlátozott félelem, pedig nem állandó, nincs középút. Hamar, nagyon hamar változik… nekem elhiheti – kuncogok fel. – Rettegés a múlttól, a jelentől és jövőtől… Iszonyat a támadástól, éhségtől és így tovább – nézek rá a szemem sarkából, mikor megismétlem a mondandóját. – Nem is hinné mennyi hasonlóság van ember és állat között – folytatom és hangomból érződik az ember iránti megvetésem. – Nem a felszínes félelmekre kell gondolni, hanem az alapokra… A család védelmezése, a terület megtartása, a fájdalom, éhség, szomjúság elkerülése. Mondhatnánk azt is, hogy a félelem az egyensúlyra való törekvés. Hogy mindig a megfelelő irányba taszítsa az állatot és az embert… De mégis, az egyetlen és legősibb félelem, a haláltól való rettegés. Ezzel irányítani lehet mindenkit. Ebben van a hatalom, ebben van az összefüggés, ami az összes fajt összeköti... Egy biztos... Nincs aurea mediocritas - jelentem ki. Hisz tudom, hogy igazam van.

- Nem, nem olvastam – vigyorgok és kivillantom a fogaimat -, de igazán tetszik az elképzelés. – Főleg, hogy már használtam, teszem hozzá magamban. Heh, mondhatni élesben is kipróbáltam. Nevetését ugyanúgy fogadom, mint az eddigi dolgait. Nem reagálok rá, csak mosolygok és mosolygok. Minden a legnagyobb rendben… Süt a nap. Kissé fúj a szél… Elfogadom a kezét és igyekszem nem túl erősen megszorítani. Érzem, hogy ha akarnám egy könnyed ujjmozdulattal összetörhetném a kézfejét, de most még várok. Enyje, nem halmozzuk az élvezeteket.

- Victor Creed – mutatkozom be a lehető legudvariasabban. – Részemről az öröm. – Egy olyan mutáns, aki ismerne, persze ebből a hangból azonnal kiszűrné az alatt bujkáló gúnyt, de attól tartok sikerült már tökélyre fejlesztenem az álszent maszkomat, hogy ilyen hamar lehulljon. – Borús? – játszom a meglepettet, majd mézes-mázos hangon folytatom. – Ugyan, dehogy borús! Foglalkozni kell vele, ha már egy háború közepén állunk. – Az utolsó mondatát csak egy vigyorral fogadom. Kicsikém, ha te tudnád hogy milyen rég voltam beszélgető partner és nem vadász…

- Lily Gage, Lily Gage… Hol hallottam már ezt a nevet? - ismételgetem, a szemöldökömet összehúzom és pár pillanat után elégedetten csettintek a nyelvemmel. – Mondja, nem ismeri véletlenül Orlando Carcano-t? – kérdezem továbbra is tettetve a gondban lévő, békés férfit... Ch... hiszen süt a nap. És kissé fúj a szél.

by **Lily Gage** Vas. Júl. 01, 2012 12:32 pm

A férfi egyre érdekesebbnek tűnt, és úgy néztem egyezik is a véleményünk a témáról.Bár elég furcsa volt a hanghordozása, a gesztusai, az ember azt hinné, már ősidők óta ismerjük egymást, és épp egy félbehagyott beszélgetést folytattunk.
-Nem, olyan szerintem sincs - ráztam a fejemet. - Legalábbis tökéletes arany középút. Csak viszonylagos. Nincs is értelme sóvárogni utána, hiszen nagyjából annyira valószínű, hogy elérjük, mint Eldorádó határait. Annyit tehetünk, az a maximum, hogy minél jobban megközelítjük, és pont. Ezen a téren a részleges sikert is sikernek kell elkönyvelni. Már csak azért is, mert igen, ahogy mondja, az ember a végletek embere. Mindig a két pórusra vágyakozunk, úgyhogy felesleges azzal áltatnunk magunkat, hogy középen jó nekünk. Csak éppen a döntések rettentő súlyának felelőssége megrémíti az embert, fél a következményektől, hogy biztos jó oldalt választott-e, ezért lenne jó középen, ahonnan még mind a két oldal könnyedén elérhető. Még akkor is, ha nagyon vágyik a másik oldalra, nem tudhatja, hogy helyesen választott-e, és ha megkapja, lesz-e még visszaút. Megint csak a félelem. Félelem a saját elégedetlenségünktől, a döntéseink következményétől, és a saját manipulálhatóságunktól.
Szórtam még némi morzsát Inimmának, akinek már kezdett fogyni a csemegéje, csak aztán folytattam. Általában nem szerettem ilyen sötét témákkal foglalkozni, de most egészen belejöttem.
-A szomszéd kertje mindig szebb, ugye. Mi is azt akarjuk, ami a másiknak van, még akkor is ha a tipikus territoriális viselkedés miatt, csak addig kell nekünk, amíg nem lehet a miénk. Ha már megkaptuk, már nem is kell. Egy ideig még ragaszkodhatunk hozzá makacsul, de előbb-utóbb megint meglátjuk, mi van a szomszéd kertjében, és akkor megint csak azt akarjuk. Egy örökké rettegő, örökké bizonytalan, gyenge és veszélyesen befolyásolható faj hogy is álmodozhatna az arany középútról? Együtt kell élni azzal, hogy mindent úgysem kaphatunk meg, és nincs tökéletesség, csak elég jó. Ha valaki boldog akar lenni, ezt el kell fogadnia, különben egész életében csak csalódás és frusztráció fogja várni.
Mosolyogva simogattam meg Inimma fejét.
-Ezért nem bánom, hogy nincs olyan látványos képességem, mint más mutánsoknak. Inimma itt van velem, és én nagyon szeretem őt. Sokszor hasznosabb lenne, ha nagyobb lennék vagy erősebb, mondjuk, ha le kell venni a felső polcról a mézes üveget, aztán meg k is kéne nyitni, de ezen úgysem változtathatok.
Összehasonlítására kétkedőn ingattam a fejemet.
-Ez is egy nézőpont. De szerintem pont a félelem az megkülönbözteti az embert az állatoktól, hiszen az állatok megtanultak együtt élni vele, az emberek meg egyre csak generálják magukban az egyre nagyobb és időnként egyre értelmetlenebb félelmet. Úgyhogy ez a nagy különbség. Ez, meg a befelé forduló hüvelykujj! - tettem hozzá kuncogva.
Victor Creed! Megint olyan érzésem volt, mint amikor Logannel találkoztam. Lehet, hogy hallottam már ezt a nevet? Áh, nem, biztos nem. A végén még ő is beetetné velem, hogy azért olyan ismerős, mert szerepelt a Kate és Leopoldban!
-Ó, dehogynem ismerem! Orlando bácsi a családom régi barátja, éppen hozzá készülődtem most is, csak még ücsörögtem egy kicsit. Csak nem ismeri maga is? Barátok? Ha gondolja, tartson velem, biztos nagyon fog örülni, hogy még egy barátja meglátogatja. Talán fel is tudná vidítani, megint rossz helyzetbe került. Azért is hívott, hogy adjak neki költsön ötszáz dollárt. Biztos megint az árvaháznak szeretne adakozni, ahogy szokta, csak elfogyott a pénze. Mit mond? Velem jön?

by **Victor Creed** Vas. Júl. 01, 2012 6:41 pm

- És pont emiatt a félelem miatt lesznek manipulálhatóak. A félelemtől félnek és máris kész a hatalom és az eszköz az irányításra – felelem szinte folytatólagosan a mondandójára mély, dörmögő hangon, összefoglalva, amire ki akartam lyukadni. – Tehát, ha jól értem, az arany középutat keresi mindenki, aki fél, mert nem mernek dönteni. Így az egyetlen megoldás a rettegés nélküli életre, ha választ egy oldalt és kitart mellette… Szóval ezért nem félek – tűnődök és az utolsó mondatot halkan teszem hozzá, majd egy ideig magam elé nézve hallgatom tovább a mondandóját.

- Magyarán mutáns. Nocsak, nocsak… nem is gondoltam volna – húzódik a szám sarka féloldalas, sokat sejtető vigyorra, majd felhorkantok. Persze talán egy kissé tényleg meglepődök, de nem eléggé, hogy elképedve dadogjak miatta. Mutáns, akkor mutáns. – De ne is sajnálja. Az erő helyett bájos, okos és művelt – játszok vele tovább egy kellemes, mégis hideg pillantást küldve felé. – És ez sokszor többet ér. – Ám mikor felkuncog, nem folytatom az eszmecserét. Ugyan, mi értelme lenne? Nekem állat és ember egyforma. Levadászni való, viszolygó patkányok. Heh… játékszerek. Ugyanolyan játékszer, mint most a kicsi Lily is. Csak szegényke még nem tudja. Még utoljára végignézek Csőrikén, majd érdeklődve várom a választ. Ó, mintha nem tudnám mi is lenne az. De hallgatok. Lapulok és magamban szórakozom azon, hogy a nevem hallatán még csak el sem gondolkodott. Még csak nem is jutott eszébe, hogy hány ezer mutánssal, állattal és emberrel végzett az a kéz, amelyikkel kezet ráz.

- Szóval tudja kiről beszélek? Hát, ez remek! – ujjongok, olyan nyugodtan és számítóan, ahogy szoktam. - Tudtam, hogy valahol már hallottam ezt a nevet – vigyorgok. – Nemrég találkoztam vele, régi ismerős, de igazán örülnék, ha magával tarthatnék – biccentek egy aprót és felállok, hogy indulhassunk. A „rossz helyzetre” szomorúan megcsóválom a fejemet. – Hihetetlen, hogy a jó emberek használják ki folyton. Pedig milyen csodálatos ember is Orlando! - Hát persze. Aki ugyebár csak három dílernek, két maffiafőnöknek tartozik és a szerből befolyt pénzét is prostikra költi, bizony ne háborodjon fel a sorsán. Inkább élősködjön az ilyen Gage féle családokon. – Szóval árvaházak. Most melyiknek is adakozik? Mintha említette volna, de be kell valljam; rémesen rossz a memóriám – szólalok meg egy idő után, az apróság mellett lépkedve és néha-néha szórakozottan a madárra nézek. Be kell vallanom, nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz. Ráadásul nem kell házszámot se kérnem. Tálcán kínálják a főételt és még meg sem kell dolgoznom érte. Egyszerű, túlságosan egyszerű. Már-már úgy érzem, hogy én teszek szívességet ennek a nősténynek, ha végre kinyírom ezt az alakot, ami miatt kezd felfordulni a gyomrom.

- Ugye nem azért ült le a padra, mert olyan hosszú az út? – kacagok fel. – Mégis, hova megyünk, hmm? – kérdezem, miközben szüntelenül figyelem a környezetemet. Hiába, aki sorozatgyilkos, legyen mindig sorozatgyilkos. Legyen szó az utcákat járó rendőrről vagy a kedves Carcano-ról.

by **Lily Gage** Hétf. Júl. 02, 2012 2:03 pm

-Valahogy úgy - biccentettem az összegzésére. - De persze ezt azért nem úgy értem, hogy egy valamihez kell ragaszkodni egy életen át, hiszen az emberek változnak, a helyzetek változnak. Gyerekkoromban például balerina akartam lenni, utána meg kommandós, akit egyfolytában bevetésekre küldenek. Ez eléggé a mágnes két pólusa. Lettem helyett könyvtáros, aki balerinákról és kommandósokról olvas. Kompromisszum saját magammal elvégre mindkettő nem lehetek. Ki látott már kommandóst tüllszoknyában? Bár őszintén szólva már egyikre sem vágyom igazán, úgyhogy most egészen elégedett vagyok a munkámmal és az életemmel. Megkérdezhetem, hogy ön mivel foglalkozik? Mert ezek szerint maradt valamelyik végletnél. Bátor döntés, kifejezetten irigylésre méltó.
Azért nem mindennapi, ha az ember ennyire felszabadultan tud beszélgetni egy vadidegennel ilyen mély dolgokról. Egészen felélénkültem tőle.
-Köszönöm, igazán kedves - mosolyogtam rá elpirulva. Felé nyújtottam Inimmát. - Ha voltak is alkalmak, amikor jobban jött volna egy erőt növelő képesség azért sosem bántam meg, hogy helyett Inimmát tudom előhívni. Nem rossz, ha az embernek mindig van egy társa maga mellett.
A kismadár nagyon furcsán viselkedett. Általában elmondható, hogy barátkozós típus, de most egészen megvadult, ahogy közelebb került Victorhoz. Hisztérikus csipogásba kezdett, aztán felröppent, és a vállamra szállt, hogy elbújjon a hajam alá, mintha a takarót rántotta volna magára félelmében.
-Mi ütött beléd? - ráncoltam a homlokomat, majd bocsánatkérően néztem a férfira. - Elnézést, nem szokott ilyen lenni, mindenkivel jóban van. Jó, hát a macskáktól retteg, de hát melyik madár nem? Inimma, na! Ne legyél ilyen kis butus, ő ember, nem macska, gyere elő!
Inimma azonban reszketve bújt a nyakamhoz, és csak némi rémült csivitelést hallatott, de eszében sem volt előjönni. Rosszalló sóhajtással hagytam rá. Akkor maradjon, ő tudja! Egyébként is mással kellett már foglalkoznom, mivel Victor tényleg ismerte Orlando bácsit, és az elmondása szerint nem is olyan régen találkozott vele. Felragyogott az arcom, és nagyot bólintottam.
-Persze, jöjjön csak. Ez nagyszerű ötlet, Orlando bácsi biztos nagyon örülne magának. De azt sajnos nem tudom megmondani, melyik árvaházról lehet most szó. Annyi helyre szokott adakozni, hogy sokszor ő is elfelejti a nevüket. Orlando bácsinak olyan jó szíve van, önzetlenül odaadja mindenét, és aztán nem marad neki semmije.
Felálltam én is, és előreintve mutattam, merre fogunk menni. Inimma azonnal befurakodott a másik vállamra a fürtjeim alá, ahogy megint Victor közelébe ért. Már nem is tettem szóvá, de azért kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta. Nehogy még megsértsem ezt a rendes embert.
-Ó, nincs messze - legyintettem, miközben nyakamat kicsavarva tekintettem fel a nálam jóval magasabb férfira. - Pár sarok, nem sokára megérkezünk.
És valóban, alig öt perc séta után fel is tűnt a hatalmas társasház, ahol Orlando bácsi lakott. Megnyomtam a kapucsengőt, mire azonnal megszólalt a kissé reszketeg, de számomra nagyon mélyen szeretett hang.
-Ki az?
-Orlando, bácsi, én vagyok az, Lily, és...
-Gyere be, gyere be! Ugye hoztad, amit kértem?
-Persze, itt van nálam. És még...
Brrrrr-katt! Az ajtó zárja egy halk berregéssel, aztán kattanással kinyílt, és mi beléphettünk a lépcsőházba. Odaléptem a lifthez, és megnyomtam a hívógombot.
-A legtetején lakik, a tizenötödiken - magyaráztam. - Ha nem gond, most nem vállalkoznék egy ilyen hegymászásra.
Felérve rögtön a keresett ajtóhoz léptem, amire nem volt kiírva a neve, csak az, hogy O. R., amin mindig nevettem kiskoromban, hogy Orlando bácsi egy műtőben lakik. Kis kopogtatás után beléptem, és beengedtem Victort is.
-Orlando bácsi - szóltam be, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, és beléptem a tágas nappaliba. - Orlando bácsi, megjöttem.
-Drága Lily-m - lépett oda hozzám, és megölelt, de aztán már vette is ki a kezemből a táskámat, és kinyitva kutatni kezdett benne. - Hol van a pénz?
-Első zseb - mondtam neki mosolyogva. - Hogy vagy?
-Jól, jól, köszönöm - motyogta szórakozottan, majd miután végre megtalálta a pénzt, visszaadta a táskámat. - És te?
-Én is remekül. Nézd, kit hoztam neked! - mutattam Victor felé.
Orlando bácsi épp zsebre vágta a pénzt, de amikor meglátta, kiről is beszéltem, megdermedve állt és bámulta a férfit. Nem értettem, miért vágott olyan rémült képet, de egy hang sem jött ki a torkán, csak meredt a nagydarab férfira.
-Victor, jöjjön beljebb! - nyúltam a keze után, és közelebb húztam magunkhoz. - Úgy látom, sikerült a meglepetés.

by **Victor Creed** Hétf. Júl. 02, 2012 5:42 pm

- És milyen jól tette, hogy nem lett kommandós… Nem állna jól a finom kis kezében a puska. – Megértően, helyeslően hümmögök. Hát igen… a kislány tényleg nem tudja befogni. A kérdésére zsebre dugom a kezemet és elgondolkozva felsóhajtok, mintha olyan nehezen lehetne megfogalmazni azt, hogy: gyilkos és vadász. – Mondjuk úgy, hogy jó a meggyőzőképességem. Hatni tudok az emberekre. A módszereim nem szokványosak, de… én élek halok érte – kuncogok. - Konkrét munkám nincs, mindig, ami jön… Mondjuk úgy, hogy… szabadúszó vagyok. – Amikor az a kis dög megvadul, legszívesebben egy gyors mozdulattal elkapnám és kitekerném a nyakát. De sajnos még szükségem van a szukára, a szukának meg a kakukkjára, így miközben Lily a dögöt nyugtatgatja csak undorodva elhúzom a számat. Kezd elegem lenni a bájcsevejből. És ez az érzés egyre nagyobb lesz, mikor a lány azt mondja rám, hogy „ember”. Rendben, akkor már inkább a macska! A kezem ökölbe szorul, de mikor felém néz, töretlenül mosolygok tovább és megrázom a fejem. Ugyan, ugyan… ráérünk még vele.

- Hagyja csak…– sóhajtok beletörődötten, mintha tényleg a szívem szakadna meg, hogy a ropogó csontú előétel arrébb vándorol. – Pedig, igazán eljátszadozhattunk volna. - lehajolok a lány vállán reszkető valamihez és fogaimat kivillantva vigyorgok rá. – Nem igaz, Inimma? – kérdezem a lehető legártatlanabbul. Látom a szemében a rettegést, remeg az egész teste és az a tudat, hogy ösztönösen tart tőlem, bennem is elindít egy ösztönt. Nemsokára ideje lenne vadászni. Mert az biztos, hogy nem fogom beérni Csőrikével. Türelmesen és némán megyek a lány mellett, azoknak a nyugalmával, akik tisztában vannak a győzelmükkel. Még sikerül megeresztenem egy együtt érző mosolyt is, mikor a drága, kedves Orlando nem bírja végighallgatni a lányt.

- Persze, megértem – felelem és miközben a liftre várunk azon gondolkozom, nem lennék-e már fent, ha a rövidebb utat választom: a ház falát. A liftben állva, azonban már kezdek mozgolódni. Hmm… mit is érzek magamban? Ó, megvan! Örömöt. Tiszta kárörömöt. És talán egy kis éhséget. Jaj, és ha már éhségnél tartunk… Lily-re nézek olyan pillantással, mintha nem tudnám eldönteni, hogy rántva, sütve vagy főzve egyem-e meg, miközben igazándiból azt mérlegelem, hogy mennyi veszélyt jelentene a későbbiekben. Röviden: megöljem vagy ne? Szórakoztató volt az együgyűsége, de – semmi több. Egy újabb áldozat, öltem már ártatlanokat, nem lenne különbség. Hmm... talán lenn kellett volna hagynom a kicsikét.

Mikor az ajtó kinyílik, reflexszerűen beleszagolok a levegőbe. Hiába; a megszokás, az megszokás. De mikor két ember illatát érzem meg, érdeklődve felhümmögök. Két, nyugalommal dobogó szív. Az egyik egy nőstényé, a másik a férfié, akinek a szaga olyan ismerős a kocsmából, mintha csak tegnap találkoztunk volna személyesen és nem egy ottfelejtett pénztárcáról kellett volna szagmintát vennem. Lily, ahogy bemegy a férfi nevét kiáltozva, megfordulok, finoman megfogom a bejárati ajtóban pihenő kulcsot. Halkan kattan a zár, a kulcs eltűnik, én pedig visszafordulok, hogy körbekémleljek. Ch… nem mintha lenne esélyük, ha szökni próbálnának. Egyszerűen, ha már ilyen könnyen ment a dolog, nem akarom összemocskolni a lépcsőházat. Ugyan, én gondolok mások lelki békéjére! Még, hogy húscafatokat lássanak munkába induláskor, fúj! Ahogy meghallom Carcano hangját, nem bírom tovább. Zsebre dugott kézzel, lassan elindulok befelé és még Lily-re sem nézek, mikor közelebb húz a „régi barátomhoz”. Az alakítása szinte tökéletes, nem is várhattam volna jobbat egy zsákmánytól. Hallom, ahogy a szívverése felgyorsul, látom a kitáguló pupillát, érzem az amúgy izzadt test félelemtől szagos bűzét. Oldalra döntött fejjel vizsgálom a patkányt, tetőtől talpig végigmérem, miközben szám féloldalas, lassú vigyorra húzódik. Igazad van Lily. Sikerült a meglepetés. Heh, nem is tudnád mennyire. Ahogy teszek pár lépést felé, végre felébred a döbbenetéből és sietősen kezd hátrálni, egészen a szemközti falig, miközben szűkölő kutyához hasonlítóan felvinnyog. Hogy mit érzek? Szánalmat és örömöt. Egyszerű, vadállati örömöt.

- Kérem… - nyögi ki végre, majd megköszörüli a torkát és tekintetét Lily-re kapja. – Lil-Lily, miért hoztad ide ŐT? – kérdezi hadarva. Minden másodpercet kiélvezve és elnyújtva lépdelek tovább. – Kérem… - ismétli, mikor rám néz, megnyalja a száját és az előbb elsüllyesztett pénzhez kap. Hallom a papírzörgést, ahogy kiveszi és a köztünk lévő, egyre csökkenő térbe felemeli. – Tessék, vigye, itt van, mind az övé… Csak kérem menjen el - szorongatja izzadó tenyerében a pénzt.
- Orlando... Orlando... Orlando... – csóválom meg a fejemet és összehúzom a szemöldökömet, mintha mélységesen megsértettek volna. – Hát így kell köszönteni a régi cimborád? Enyje… Inkább kínálj meg valamivel. Szomjas vagyok. – javasolom barátságosan és ha lehet ettől még inkább elkezd reszketni. Pár másodpercig nem csinálok semmit, próbálok kiolvasni valami a tekintetéből, majd, mikor rájövök, hogy semmit sem fogok találni benne, oldalra fordulok és a kicsi konyhába lépek. Lehajtom a fejemet, hogy ne verjem be az ajtókeretbe, a földig érő, hosszú gyöngysorokból készített ajtófüggöny szemei tompán összekoccannak. Belépek a konyhába... A konyhába, aminek a másik végén lévő ajtó mögül hallom a nőstény szívverését. A férfi kilő utánam, mintha csak kértem volna rá, még egy ijedt pillantást vet Lily-re és belép a konyhába. Lassan, végigzongorázok a rozoga asztalon, ahogy elmegyek mellette, a feszült csendben jól hallatszik a kopogás és az óra kattogása. Ráérősen vizsgálódva állok meg a hűtőnél. És igen, ahogy éreztem: mikor kinyitom, a hátam mögötti ajtó is nyikorogva kinyílik.
- Calra, menj vissza a szobába! – emeli fel a kezét Orlando, hogy megállítsa a nőt, de már késő. Halkan felnevetek, miközben kezembe kapok egy üveg sört. Háttal állva a kis csapatnak, kibontom és meghúzom az italt. Szinte látom, ahogy közben a nő értetlenkedve kapkodja a fejét hol a férje hol énköztem, majd a tekintete elidőzik Lily-n is. A kedves kis Lily-n, aki a nagymama házához vezette a csúnya farkast. Átlesek a vállam felett egy lapos pillantással végigmérem a nőt, majd Carcano felé fordulok.
- Ugyan, Orlando, hagy maradjon – mondom kedvesen, megfordulok és a nőt a hátánál tolva, finoman leültetem magam mellé az asztalhoz. Miközben újra iszom egy kortyot a kezemet Carla széktámlájára rakom és Lily-t és Carcano-t figyelem. A férfi nyel egyet, látom, ahogy a kezén kidagadnak az erek.
- Amore, mi folyik itt? – kérdezi szemrehányóan a nő, mire rosszallóan felciccegek. Felém kapja a fejét és az ölében pihenő ujjaival megmarkolja a szoknyáját.
- Csak beszélgetünk… Heh, abból még sosem származott semmi rossz, úgyhogy – mutatok az üres székekre.

by **Lily Gage** Kedd Júl. 03, 2012 7:08 pm

-Hallod, Inimma? - próbálkoztam hatni a kismadárra. - Szívesen játszana veled. Hát te azt szereted. Na, ne legyél ilyen rémült, hát senki sem akar bántani. Menj szépen oda Victorhoz.
Lekaptam a vállamról, és a férfi felé nyújtottam, de Inimma olyan erős ficánkolásba kezdett, hogy hamar kiszabadult, és visszavonult a biztonságos hajbástya mögé, miközben veszettül csipogott, mintha rám akart volna kiabálni, hogy ,,Te megőrültél?!"
-Talán majd legközelebb - vontam meg a vállam.
Mikor végre felértünk, én tényleg azt hittem, hogy Orlando bácsi kitörő örömmel fogja fogadni Victort, hiszen barátok, és meglepetésszerűen állított be. Vajon miért vágott ilyen rémült arcot? Ma volt a születésnapja, és elfeledkezett róla? Vagy pont hogy nem, és éppen a partit rendezi, szóval nem jó, ha lebukik? Beleillene a képbe, hiszen az én jólelkű Orlando bácsim gondol mindenkire, és úgy szeret adni.
-Victor! - súgtam oda neki. - Mikor van a születésnapod?
Aztán Orlando bácsi Victor felé nyújtotta azt a pénzt, amit az előbb adtam oda neki. Elkerekedett szemekkel néztem.
-Hát erre kellett? - kérdeztem ellágyulva. - Nahát, ez igazán figyelmes, igaz Victor? Bár szerintem egy kicsit személytelen, legközelebb vegyél inkább neki egy könyvet, vagy bort, vagy... nem is tudom, mit szeret? - fordultam új ismerősöm felé.
Volt azonban valami furcsa Orlando bácsi tekintetében. Kifejezetten rémültnek tűnt, és nem éppen ,,Jaj, ne nézz ide, ez meglepetés!"-típusú rémültnek. Én ezt inkább halálos rémületnek nevezném.
-Lemaradtam valamiről? - kapkodtam a pillantásom egyikőjükről a másikra.
Ahogy megindultak kifelé, még utánuk szóltam, hogy akkor már hoznának-e nekem egy pohár vizet, de aztán hagytam, hadd beszélgessenek, biztos ritkán látják egymást.
-Csatlakoznál a fiúkhoz Inimma? - cirógattam meg a kismadár fejét. - Gondolom úgyis csak fociról meg csajokról beszélnek.
Inimma azonban meg sem moccant, ha a még hevesebb reszketést nem számítjuk be mozgásnak. - Áh, tudod mit? Hiába vagy ilyen betoji, és ezt meg is mutatom neked!
Azért is utánuk mentem a konyhába, ahol addigra már ott volt Carla néni is, Orlando bácsi felesége. Köszöntem neki, és gyorsan puszit is váltottunk. Eddigre azonban már nem lehetett nem észrevenni a levegőben terjengő feszültséget, amit szinte már vágni lehetett.
-Valami baj van? - néztem körbe reménykedve, hogy most már tényleg kapok valami választ.

by **Victor Creed** Csüt. Júl. 05, 2012 12:59 pm

Szemem sarkából vetek a kislányra egy unott pillantást. Mit ne mondjak… kezd egyre inkább megdöbbenteni. Olyan kérdésekre kellene választ adnom, amik nem illenek ide, nem akarok rájuk felelni és legfőképp… feleslegesek. De nem tudok mit tenni, az egyik felem borzasztóan viccesnek találja a helyzetet. Olyan ártatlannak, ami már zavar, hogy a közelemben van. A szukából áradó bűntelenség illata szinte már gyomorforgató és egyre inkább el akarom pusztítani az álomvilágában szereplő, repülő tündéreket és rózsaszín egyszarvúkat. És tudom, hogy mikor fáj a legjobban belecsöppenni a való világba. A mocskos, romlott, sötét világba. Ch, ugyan… én ne tudnám? Gyorsan kell csinálni és fájdalmasan. Hirtelen, mint egy késszúrást vagy egy szüzet meghágni. Hogy a döbbenet olyan iszonytató sebességgel terjedjen szét az egész testben, hogy az első pillanatban reagálni se tudjon rá. Feszüljön meg, látszódjon a pillantásában a tagadás és a félelem, hogy végül csak csalódottság maradjon. Gyönyörű…
- Nem ünneplem a szülinapomat kicsi Lily. Mellőzhető. Ami pedig az ajándékot illeti – mosolyodok el – azt Carcano már meg is adta nekem. Pontosabban – nézek a lányra, mintha olyannyira hálás lennék neki. Pedig csak megadok egy újabb késszúrást, amiért ő vezetett el hozzájuk. – tőled kaptam meg az ajándékot. Nagyon köszönöm, kicsi Lily… Heh, el sem tudom mondani mennyire.
- Nincs – vakkantom Lily kérdésre, ugyanakkor, mikor a férfi azt mondja: Van. Pár másodperc után folytatom. - Nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben van. Majd Orlando bácsi mesél, ha szeretne… De addig is: leülni! – parancsolom kissé bosszúsabb hangon, ami már enyhe változata az igazi énemnek. De úgy látszik nem kell több, a férfi megfogja Lily kezét, ha netán nem akarna leülni, a fülébe suttogva kérlelgeti, hogy tegye, amit mondok. – Jó – kuncogok fel sötéten és végignézek a kis társaságon. - Nagyon jó. Látod, értjük mi egymást, nem igaz? – kérdezem a férfitól, aki olyan erősen nyomja össze fogsorát, mintha a szájában rejtegetné a szérum utolsó példányát. A szérum gondolatára a szemem összeszűkül. Tekintete olyan sokszor vándorol a feleségére, hogy az már nevetséges. Ugyan, ezzel nem segít neki, csak közli, hogy milyen fontos számára a nőstény. Egyik kezével Lily ujjait tördeli kétségbeesésében. Tudja, hogy miért vagyok itt. Tudja mi fog történni – és azt is, hogy nem fogok megkegyelmezni a feleségének sem...
- Hagyja ki ebből az egészből a feleségemet és Lily-t. Esedezve kérem! – szólal meg azoknak a hangján, akik tisztában vannak a helyzettel. Nyugodt. Szinte érzelemmentes suttogás… Persze csak annak, aki nem hallja ki belőle azt a finom remegést. - Nekik semmi közük nincs ehhez, az égvilágon semmi. Nem tudnak semmit! Ártatlanok… – ... persze próbálkozni csak szabad. Hányszor végigfutottam már ezeket a köröket! Sosem találkoztam olyannal, aki ne reménykedett volna a végsőkig. Soha… És egyik sem ment semmire. A hit egy valamire jó – eltiprásával bizonyítani, hogy semmire sem jó.
- Szóval ártatlanok – horkantok fel szórakozottan. Hüvelyk és mutatóujjamat végighúzom a szám sarkaitól az államig, miközben a vigyorom ismét felszökik az arcomra. – Hát persze… - morgom elgondolkozva. Hogy ez engem mennyire hidegen hagy! - Honnan szerzi be a szérumot?
- Nagyon szépen kérem!
- Még mennyien terjesztik?
- Kardfog, engedje el őket és akkor…
- Mi amore, miről besz…
- Kérdeztem valamit!
- Hagyja békén őket és mindent el…
- Valahogy nincs kedvem ahhoz – teszem vicsorogva a kezemet a nő vállára és erősen rámarkolok. Meglepett kiáltás és dühödt hörgés rá a válasz. Tudom jól, hogy ezzel elindítok végre valamit. A nő és a férfi egyszerre beszél, egyre nagyobb hévvel, de Carcano ezt látva felpattan. A szék keményen csattan a földön, az asztal alatt tartott kezét felemeli, becélozza a szívemet és végre valahára meghúzza a ravaszt. Nem mintha nem tudtam volna felpattanni és előreugorva azonnal kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vagy esetleg eltörni a csontját. Felvágni, mint egy darab húst. Kivéreztetni, mint egy disznót. De nem volt hozzá kedvem. A nő felsikolt, lerázza a kezemet és felpattan, Lily-hez fut, majd elkezd hátrálni a lányt ölelve. Ölelve, mintha megvédhetné és mintha őt is megmenthetné az a két kar. Kezébe temeti az arcát, majd egy idő után félve néz felém. A férfi arcán látni lehet a végső kétségbeesést és az elszántság, torz vicsorát, amivel meg akart ölni. Látszik rajta, hogy nem először fogott fegyvert a kezében. Igen, igen, Orlando bácsi megváltozott. A hirtelen szünet után a tárban lévő többi golyó szorgalmasan belefúródik a mellkasomba. Aprót rázkódok, ahogy a hideg fémek közelről belém süllyednek. Egyik kezemmel megkapaszkodom az asztalban, majd mikor a tár kattogva üzen, lenézek a mellkasomra. Ráérősen vizsgálom a vérző sebeket, majd felemelem a fejemet és a szemöldököm alól fellesve, vérszomjas fél vigyort eresztek meg a férfi felé.
- Ez most komoly? - azonnal elkezdek regenerálódni és ahogy lassan felnyomom magamat szépen sorjában az asztalra esnek a lövedékek. A férfi keze lejjebb esik és az a hihetetlen nagy határozottság mintha szépen lassan lelohadna.
- De… én ezt… Azt mondták működni fog! – suttogja maga elé és kicsúszik a kezéből a fegyver.
- Nocsak, nocsak, nocsak… nem minden termék tökéletes? – kérdezem és sajnálkozva felciccegek. Majd a következő pillanatban szépen visszaülök, megnövesztem a karmaimat és pofátlanul elvigyorodom. Az egyik golyót felemelem, megvizsgálom, majd nemes egyszerűséggel visszaejtem a helyére. – Utoljára kérdezem… Ki a szállítója? Hogyan jut el Olaszországból ide?

by **Lily Gage** Csüt. Júl. 05, 2012 5:49 pm

-Nem ünnepled a születésnapodat? - lepődtem meg lefelé biggyedő szájjal. - Ez szomorú. De ha pont ma van... Orlando bácsi, van megint olyan jégkrém torta? Beleszúrunk pár gyertyát, amit Victor elfújhatna, ha szégyenlős elárulni, hogy hány éves, akkor elég lesz is, és akkor kívánhat ő is előtte, ahogy... Mi van?
Orlando bácsi lassan, hitetlenkedve fordította felém a fejét, majd ugynolyan lassan csóválta meg, és egész lényéből szinte üvöltött: ,,Mond, neked elment az eszed?" Victor szavai azonban újra felvillanyoztak.
-Tényleg? - mosolyodtam el, és barátian megszorítottam a kezét. - Ennek nagyon örülök. Boldog születésnapot!
Lábujjhegyre állva, és a kezébe kapaszkodva ágaskodtam fel, hogy elérjem az arcát és nyomjak rá egy puszit. Az előbbi aggodalmam is szertefoszlott, ahogy Victor kijelentette, hogy nincs semmi baj, hiszen akkor tényleg nem lehet semmi baj. Csak miért néznek akkor ők olyan riadtan? Ez furcsa. És...
A parancs (mert nem tudok rá másként gondolni) hirtelen csattant, és úgy meglepett, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedtem. Elképedve meredtem az imént még olyan szívélyes és kedves Victorra, aki most (szinte) minden figyelmét Orlando bácsinak szentelte. Nem, itt valami nem stimmel. Itt igenis baj van. Elhűlve hallgatom a két férfi szóváltását, de egy hang sem jött ki a torkomon. Meg egyébként is! Ugyan mit mondhattam volna? Faggatózzak tovább? Úgysem árulnak el semmit. Szólítsam fel őket, hogy fogjanak kezet és béküljenek ki? Az már jobb, de nem sok esélyt láttam rá, hogy bármit is elérnék vele. De egyáltalán milyen szerről beszélnek?
-Hé! - pattantam fel, ahogy Victor rámarkolt Carla néni vállára, de úgy, hogy az jól látható fájdalmat okozott neki.
Mérgesen rácsaptam a kezére, és rákiáltottam.
-Engedje el! Inimma, te most tűnj el! - szóltam rá a hevesen csipogó madárkára, aki már előre is lendült, hogy Victorra támadjon, de így kénytelen volt út közben semmivé válni, mintha soha ott se lett volna. - Mondom, engedje el, amíg szépen mondom, különben...
És akkor elsült a fegyver. Sikoltva ugrottam hátrébb, de még alig kaptam mindkét kezemet a szám elé, valaki már magához is ölelt, és vonszolt kifelé a konyhából. Carla néni volt az, aki szintén remegett a rémülettől, és guvadt szemmel nézte a két férfi jelenetét. Az én szemem sem szűkült éppen össze, amikor megláttam, hogy Victor sebei, amelyek bárki másnak halálosak lettek volna, előzékeny gyorsasággal gyógyultak be, de csak persze miután, mint egy automata, kiadta a golyókat, amiket Orlando bácsi az imént belelőtt. Szóval nem csak hogy mutáns, de még milyen!
-Olyan vagy, mint Logan - bukott ki a számon.
~Logan!~
Óvatos mozdulattal nyúltam a zsebembe, és miközben ők ketten arról folytatták borzalmas csevejüket, amit csak ők értettek, én csendben nekiálltam megírni a segítségkérő sms-met Logannek, minél szűkszavúbban: csak annyi, hogy ,,SEGÍTSÉG!" és a cím. Aztán már csak reménykednem kellett, hogy el tudom küldeni időben, és Victor nem veszi észre, mert akkor végképp lemondhatok arról, hogy megúszom büntetés nélkül, és bele sem mertem gondolni, hogy egy ilyen férfi, mint Victor mikre lehet képes, ha fizikai megtorlásról van szó.

by **Victor Creed** Vas. Júl. 08, 2012 10:55 pm

- Nem tudom – feleli a férfi és a vigyorom kezd lelohadni az arcomról. Ami nem jó jel. Nyel egy újabbat és a konyhapultokhoz hátrál, kezét a háta mögé rakva kutat valami után, ami hatásos lehet ellenem. Érdeklődve és egy kicsit bosszúsan figyelem. Hihetetlen milyen ostoba néhány homo sapiens. – Jó pár hete nem érkezett szállítmány… Az összes áru elkelt már és nem mondtak semmit. Más kikötőkben, más emberek, más mennyiség. Mielőtt megérkezik, szólnak nekem. Nem tudok, többet…

- Hmm – húzom el a számat. – Attól tartok ez nem lesz elég… Erőltesd meg magad egy kicsit – ajánlom fel kedvesen és felállok, hogy utána menjek, mikor meghallom Lily hangját. Nem elég, hogy a másik nő védelme hiábavaló és meg sem éreztem az ütését, de most jön ez. Hát persze… A kedves testvérkém…

- Még egyszer kiejted Jimmy nevét a szádon, ízekre szedlek! – morgom, hangom mégis keményen csattan a rémülettől szagos levegőben, ahogy a nőstény felé fordulok. Ujjaim, orrom megremeg, karmaim még nagyobbak lesznek, tekintetem összeszűkül a gyűlölettől. És miért is ne? Már megint itt tartunk; a drága kis öcsikém… A fém végigsiklik a pulton, a férfi levegővétele kihagy, a kar lendül, hogy egy gyors mozdulattal a hátamba állítsa a húsvágó kést. De túlságosan lassú. Unottan sóhajtok fel, mikor reflexeket meghazudtolva kapom el az alkarját és csavarom ki a kezéből a fegyvert, majd tovább szórakozva az étellel, kicsavarom az egész karját, eltörve a csontot és miközben a fájdalomtól kiabál, az asztalra vágom. - Upsz… - mondom érzelemmentesen, miközben együtt érző grimaszt vágok - nyílt törés. Remélem, nem fáj. - A hátához szegezem a karját a csuklójánál, másik kezemmel a fejét nyomom le a kemény fára. Könnyű lefegyverezni. Ember. Túlságosan könnyű. – Kés? Komolyan? Tudod, lehangoló ez a kreatívatlanság – morgom és ujjaimat megmozdítom. A markomban tartott fejébe szépen belefúródnak a karmaim, gyerekjáték átszúrni a bőrt, miközben elönt az öröm és az adrenalin. A vér kiserken és megérzem a húst. Mámorító az a puha, vörös, lüktető élet, ami a karmaim között esik csapdába. Azonban a sikolyai akkor lesznek szebbek, mikor a hátához szegezett, alkarjából folyó vérhez csatlakozik még több. Heh, csak egy kicsit rá kell segíteni. Ujjaimmal belenyúlok a hátába és vészes közelségben játszva a gerincénél élvezem a vérfagyasztó kiáltozását. Tetszik a fájdalom. Tekintetem felcsillan és elégedetten felkuncogok. – Nos? Ugye nem okozol megint csalódást? – kérdezem, mire hevesen megrázza a fejét. – Ha meg akarsz támadni, tedd úgy, hogy szórakoztasson! - Liheg, izzad, arca falfehér a fájdalomtól és az sincs kizárva, hogy mindjárt elájul. Miközben ördögi fél mosollyal gondolkozom, vajon melyik módszerrel hosszabbítsam meg a szenvedését, rájövök, hogy nem vagyunk egyedül. Hirtelen pillantok fel a két lányra, de nincs sok változás. Ugyan, ha valamit akarnak tenni, azt úgyis meghallanám. A kiabáló, sírógörcsöt kapó feleségről lassan kúszik a tekintetem a másikra. Ó, a kicsi Lily! „Olyan vagy, mint Logan.” Hmm… Aki úgy látszik, valakit nagyon is ismer. Ez aztán a meglepő fordulat. Ahogy ezen elgondolkozom a vonásaim megint nyájasak lesznek és visszahúzom karmomat. Drága, drága Lily, ha tudná, mennyire különbözök az öcsikémtől…. Újra, mély hangon felnevetek és ellépve a férfitól, megpaskolom az arcát. – A csontod nem szakított át verőeret. Egyenlőre. Gondolkozz egy kicsit. Addig elbeszélgetek a drága feleségeddel, hátha visszajönnek az emlékeid.

- Kardfog… - kezd bele Carcano. – Rohadj meg… te állat... Szörnyeteg…

- Enyje, csitt, inkább gondolkozz… Hátha eszedbe jut valami. Szóval? – közeledem a kis szukához és kíváncsiskodva döntöm oldalra a fejemet. – Tudod ki igazából a jóságos Orlando bácsi? Hmm?… Kicsi Lily… mondj valamit… Az sem baj, ha nem, szerintem még a szukája sem tudta, hogy másokkal kefél. - Ha megszólal, ha nem, ahogy odaérek hozzá, hallom a férfi hatalmas levegővételét és reszkető hangját. Készségesen fülelek. – Hogyan? Azt hiszem nem értettem – dörmögöm és elvigyorodom, miközben figyelmen kívül hagyom a vértől nedves suttogását. Imádom, egyszerűen imádom ezt a játékot. Hirtelen mozdulok, hogy Carla-t lefejtsem Lily-ről. Nos, egy jól irányzott pofon mindig is mindent megoldott. Ahogy a nő elterül a földön, a férfi ismét felkiált. Megmarkolom Lily-t a felkarjánál és a vértől csöpögő asztal elé rántva, belemarkolok a hajába és hátrafeszítem a fejét az apró lánynak. Egyelőre igyekszem nem eltörni semmijét. – Sajnálom kicsim. Tudod… rossz helyen, rossz időben. – Mutatóujjam karmát a torkához érintem, csak játszadozva érek hozzá a puha, illatos bőrhöz. – Nézd csak meg jól. Nézd! – markolok erősebben a hajába, hogy a saját vérében fetrengő, nyöszörgő valamire szegezze a tekintetét. – Egyszer volt, hol nem volt. Volt egy jóságos Orlando bácsi. Az Óperenciás-tengeren is túl úgy nevezték a fajtáját, hogy díler. Egy piszkos kis féreg, akik gyerekeknek ad el drogot, szukákat futtat, fegyvereket szerez a feketepiacon… Épp, ami jön, igaz? Mostanában a mutánsok elleni fegyverek… hogy is mondjam… eléggé kifizetődőek. Ó, vagy talán rosszul tudom? – Kérdezem aggódva a férfitól, aki véreres szemeit a kezeimben tartott lányra vezeti. - Ugyan, Carcano, ne csak én meséljek szegény kislánynak!

- Dögölj meg! Ki foglak csinálni! Egész hátralevő életemben rád fogok vadászni! – tombol és artikulálatlanul üvöltözik, majd az energiája egy idő után alábbhagy és megtörten elkezd lihegni. - Sajnálom… - szólal meg lassan. – Sajnálom… Én… – hüppögi egy idő után, megtörve a kínos némaságot, mire elhúzom a számat.
- Egy bűnbánó patkány… - horkantok fel - milyen megindító. - És már kész lennék átvágni a lány torkát, mikor Carcano újra megpróbálja.
- Beszélek, beszélek… - nyögi kétségbeesetten, miközben remegő kezekkel kapaszkodik, hogy pihenhessen. Akár tíz másodperc is eltelhet így, ami bosszantó. Hogy meggyorsítsam a dolgokat húzok egy felszínes csíkot a szuka arcán, a jobb arccsontjától egészen az álláig. Nem nagyot, éppen csak megsérül a bőr. A vér illata felerősödik, elégedetten felhümmögök, Carcano pedig veszi a lapot. Heh, okos fiú. – E-ezek csak próbák voltak, nem jön több szállítmány. Rómából jön… Rómából!!! Mindenki benne van! Az ottani maffia, a Va-Vatikán, a rendőrök egy része, az orvosok... Megbuktak, kiderült, hogy az áruk hamar megromlanak, nem hatásosak. Túl… túl drága az előállításuk… Kérem… - Elengedem a lányt és az asztal mellé guggolva nézek a férfi szemébe, hogy tovább hallgassam, miközben játékosan karistolom az asztalt véres karmaimmal. Nem kapkodok. Sosem kapkodok, egyszerűen élvezettel úszom a szobát betöltő rettegésben és vér illatában. Minden mozdulatomból sugárzik a magabiztosság és a ráérősség. Ugyan... A játékot minek rontsuk el? – Engedd el őket. Legalább őket…

- Neveket akarok hallani – közlöm és hidegen, fúrom bele a tekintetemet a szemébe. Telnek a másodpercek, de türelmes vagyok. Figyelek. Várok. Ó, hisz én vagyok a türelem mintaszobra! – Ó és Lily! – kiáltok fel, mintha most jutna eszembe valami és felemelem a telefonját, hogy jól lássa. Rosszallóan felciccegek, homlokomat, szemöldökömet összeráncolom, majd a markomba zárva porrá zúzom a készüléket és leszórom a maradványokat a földre. – Többször ne forduljon elő, mert nagyon szomorú leszek… Na, de, ha már így alakultak a dolgok, halljuk! – csapom össze a kezemet, felállok és egyik kezemmel megtámaszkodom az asztalon a férfi fölé magasodva. – Kit hívtál? – Ha nem válaszolna elsőre, megismétlem a kérdést, de ha ez sem használ, akkor a még szabad kezemet rárakom a férfi törött kezére és rántok egyre rajta, mire a vér spriccelve, sugárban elindul a konyha padlójára. – Nézzenek oda, hát nem megmondtam, hogy ne mocorogj?! – morgom ördögi vigyorral az arcomon és élvezem a játékot.

by **Lily Gage** Hétf. Júl. 09, 2012 10:59 am

Megdermedve álltam Victor szavaitól. Hiszen eddig olyan kedves, intelligens férfi benyomását keltette, hogy változhatott át hirtelen ilyen dúvaddá? Hirtelen? Ezt azért újra át kellett gondolnom, mert bár számomra nagyon meglepő volt, hogy ilyen is tud lenni, Orlando bácsi szavaiból az sült ki, hogy ez egyáltalán nem újdonság. Ő ilyen. Annál rosszabb, hiszen így már nem tudom arra fogni, hogy esetleg csak részeg vagy nagyon-nagyon rossz napja van. Ő tényleg ilyen. Hogy nem vettem ezt eddig észre. Talán csak nem akartam észrevenni?
De mi baja lehet Logannel? Miért viselkedik úgy, mintha a legádázabb ellenségének a nevét ejtettem volna ki, ami neki olyan, mint a legordenárébb káromkodás? Talán mert az is? Honnan ismerhetik egymást? Na, de most nem ez a lényeg. Nem tudtam, hogy életveszélyben voltunk-e, de azt se zárhattam ki, hiszen egy férfi, aki ilyen könnyedséggel bánt másokat, akár a gyilkosságtól sem riadhat vissza. Ez akkor lett a lehető legvilágosabb a számomra, amikor hallottam és láttam Orlando bácsi karját eltörni a keze alatt, miközben az ő szeme meg se rebbent, mintha csak a kiskanalat ejtette volna le.
-Ne bántsd! - kiáltottam rá kétségbeesve, és már léptem is felé, hogy lehámozzam Orlando bácsiról, de Carla néni elkapott, és nem engedett. Akkor sem, amikor a Kardfog névre is hallgató férfi már előttünk állt, és hozzánk beszélt, bár hátrébb lépett velem, és a keze egyre hevesebben remegett.
-Hogy... hogy merészel beszélni róla?! - csattant fel dühösen, alig hallható rettegéssel a hangjában. - Ne beszéljen így a férjemről, maga mocskos, alávaló szörnyeteg!
Ahogy az imént a pisztolylövés, olyan hirtelenséggel és váratlanul jött a pofon, ami a földre vitte Carla nénit. Estében beverte a fejét a tálalószekrénybe, és úgy tűnt elájult. Fordultam, hogy lehajoljak hozzá, és megnézzem, azért nem esett-e komolyabb baja, de ekkor Kardfog belemarkolt a hajamba, és a mozdulat meg a fájdalom hátrafeszítette a fejemet, és én kénytelen voltam követni őt. Megpróbáltam lebogozni az ujjait a fürtjeimről, de túl erős volt, meg sem moccantak. Csak egy dolog vigasztalt, csak egy dolog adott egy halvány kis reményt. Az üzenet, amit még idejében elküldtem Logannek, és már csak az volt a kérdés, hogy idejében meg is kapja, hogy aztán ideérjen, mielőtt még Kardfog megölne valamelyikünket.
De arra is figyelnem kellett, amit Victor mondott. Nem annyira azért, mintha bármivel is tartoztam volna neki, inkább azért, mert amiket mondott, arra egyszerűen nem lehetett nem figyelni. A félelemtől már elkerekedett szemeim most már elképedést is sugároztak, ahogy ráztam a fejemet, amennyire csak tudtam Kardfog szorításában, miközben ő könyörtelenül mondta az igazságot szeretett Orlando bácsikámról.
-Nem - nyögtem remegő hangon, és szememből könny csordult ki. - Mond, hogy ez nem igaz. Kérlek, mond, hogy hazudik.
De sajnálkozása egyértelművé tette, hogy a minket kínzó férfi nem hazudott.
-Istenem... - suttogtam, és nagyon nehezemre esett, hogy ne sírjam el magam. Megpróbáltam hátranézni Kardfogra, de persze alig tudtam arrébb moccantani a fejem. - Nagyon kérem.. Victor... könyörgöm... menjen el. Hagyjon minket... Nem tudom, milyen szerről beszél, de megkapja... valahogy szerzünk belőle... ÁÁÁÚÚÚÚ! - nyüszítettem fel panaszosan, ahogy karmával megsebezte a nyakamat.
Azon kívül, hogy fájt, meg is rémültem, hiszen pontosan erre a mozdulatra volt szükség ahhoz, hogy megöljön, csak egy nagyon picit mélyebbre kellett volna szántania meglepően erős karmainak. Ez pedig elég ijesztő volt. Ahogy Orlando bácsi beszélni kezdett, egyszerre sűrűsödött össze bennem a félelem, hiszen ha nincs abból a szerből, mivel fogjuk lekenyerezni Kardfogat, viszont legalább már elengedett, úgyhogy valamelyest fellélegezhettem. Rögtön odakúsztam Carla nénihez, hogy megnézzem, hogy van. Úgy tűnt, tényleg csak az eszméletét vesztette el, nem vérzett a feje, nem is volt véraláfutásos, csak egy púp kezdett el rajta nőni. Mondhatni szerencsés volt. Egy összehajtogatott konyharuhát tettem a feje alá, a lába alá pedig becsúsztattam a jókora zsákot, amiben a lisztet tartották. Jócskán megizzadtam bele, mert a zsák lehetett vagy húsz kilós, de ha jól emlékeztem, ilyenkor polcolni kellett a lábat.
A nevemre felkaptam a fejem. Jeges rémület markolt belém, ahogy láttam elporladni a telefonomat Kardfog kezében. Egyrészt az a nyers erő ijesztett meg, másrészt, hogy lebuktam. A fenyegetése már csak hab volt a tortán. Dacosan ráztam meg a fejem, és tovább szenvedtem a zsákkal, hogy végre be tudjam szuszakolni Carla néni lába alá. Lassan haladtam és nagyon nehezen, de úgy döntöttem az a legjobb, ha úgy teszek, mintha Kardfog nem kérdezett volna semmit.
-Ne! - sikoltottam fel, amikor már Orlando bácsi karját gyötörte. - Hagyja már békén! Én... rendben van hívtam valakit - ismertem be vonakodva. - De nem kérheti, hogy áruljam el, és egyébként is, azt mondta, ha még egyszer kimondom a nevét, ízekre szed, azt meg nem akarom, ígyhát...
Ismételt sikkantással kaptam a szám elé a kezem, amiért ilyen ostoba módon elszóltam magam. Hogy lehettem ilyen akasztanivaló sültbolond? Na, nem mintha Logannek számítana, de akkor is! Viszont a baj már megtörtént, úgyhogy legalább ennyire legyek annyira legény a talpamon, mint ő.
-Oké, igen, Logant hívtam - vontam vállat reszketős mozdulattal, miközben minden erőmet összeszedve igyekeztem adni a lezser nemtörődömöt. - És nem sokára itt is lesz, és maga a fél fogára sem lesz elég. Azt ajánlom, addig meneküljön, amíg tud, mert nem fog kesztyűs kézzel bánni magával. Még az is lehet, hogy megüti magát, és ő nagyot tud ütni. Nagyon nagyot. Láttam ahogy elintézett egyszerre három embert, úgyhogy egy meg sem fog kottyanni neki.
~Fél már? Ugye fél? UGYE FÉL?!~
Én nagyon is féltem, és úgy éreztem eljutottam a tűrőképességem hátárig. Amennyiben csak egy lépést is tett felém, sarkon fordultam, és remélve, hogy Logan most már tényleg bármelyik percben megjelenhet, kirohantam a konyhából, és mivel a kijárathoz Kardfog felé kellett volna mennem, inkább a hálószobába futottam, ahol egy széket a kilincs alá támasztottam, hogy ne tudja lenyomni, és így kint rekedjen, én pedig bebújtam az ágy alá, amire hatalmas ágyterítőt tettek, vagyis takarásban voltam. Aztán olyan kicsire összehúztam magam, amennyire csak lehetett, és a zihálásomat is a lehető leghangtalanabbra állítottam.

by **Victor Creed** Hétf. Júl. 16, 2012 5:35 pm

- Menjek el? Ugyan, ugyan Lily, de hát csak most jöttem… Na, ne sírj – törlök le egy könnycseppet a véres ujjammal az arcáról és közelebb húzom, hogy közvetlenül a fülébe suttoghassak. – Néha fáj az igazság, de meg kellett tudnod, mielőtt megölöm. – A félelem, ami úrrá lesz rajta, ahogy a nyakához érek és a férfi gyors beszéde, szinte művészet… Gyengeség, gyengeség hátán. Így nevezik ezt, mikor Carcano Lily-t felhasználva, Lily pedig Carcano-t felhasználva kezd el beszélni. Mozgatni való bábuk, akik az egymás iránti szeretetükből kiindulva nem tudnak soha előrébb lépni. Heh, én pedig ezt gátlástalanul kihasználom. Miért is ne, nem igaz? A vér nem spriccel, egyedül a gazdája ordít a karját ért nyomás miatt. Rámarkolok. Csak egy icipicit - és voálá, a makacs kis szuka végre rám figyel. – Nocsak, nocsak – villan fel a tekintetem, ahogy érdeklődőbbé válok és rákönyökölök a férfi hátára, aki az utolsó erejével nyög egyet a kíntól. – Nem is vagy olyan reménytelen eset – dörmögöm elégedetten és türelmesen várok, egészen addig, míg el nem kerekedik a szemem döbbenetemben. Szóval ez a nőstény tényleg ennyire együgyű vagy… végignézek rajta és más lehetőség hirtelen nem nagyon jut eszembe. Felsikkant én meg számító fél mosollyal, rezzenéstelenül figyelem tovább a reakcióit. Fél. Látom a reszketését. Hallom a hangja remegését és vére lüktetését. Érzem az illatán. Egy pillanatra becsukom a szemem, ahogy beszívom az illatát, majd elgondolkozva felhümmögök. Szóval csak nem hagyjuk békén Jimmy-t. Hát muszáj őt iderángatni! Szomorú, milyen szomorú.

Szomorú. Szomorú, szomorú, szomorú, szomorú, hogy nem tudok meg többet a patkánytól. Persze már az első pillanattól tudom, hogy igazat mondd. Ugyan… érzem. Egy ilyen férfitől nem várok sokat és még ahhoz képest is derekasan védekezett. Mit ne mondjak, kellemes csalódás volt. De Kicsi Lily-hez képest, igazán semmiség. Már-már figyelemre méltó a lány büszke tartása, amit látva egy valami ismétlődik bennem: Pusztítsd el, pusztítsd el… A fenyegetésére elhúzom a számat, rosszallóan felciccegek és megingatom a fejemet, pedig mélyen belül hatalmasan kacagok. De jó gyilkos módjára muszáj tartanom magamat, legalább még pár pillanatig élvezze ki a szavainak erejét. Győzzön meg, bizonytalanítson el… Kezem mindkét oldalon lassan, mint egy kígyó elkezd a patkány fejére csúszni.

- Ha igazat mondasz és tényleg nemsokára itt lesz, akkor ideje felgyorsítani az eseményeket – felelem elgondolkozva és miközben tekintetemet a lányéba fúrom egy gyors és rövid mozdulattal töröm el a férfi nyakát. Apró reccsenés, ami hirtelen a néma szobában hatalmasnak hallatszik. Nincs több lélegzetvétel, nincs több nyöszörgés. Csend van. A jól megérdemelt némaság. Talán csak az óra kattogása, ami életet hoz a megfagyott levegőjű helyiségbe, miközben számolja a másodperceket. Egy… kettő… három… négy… A lány végre megmozdul és a vigyorom felkúszik az arcomra, kivillantva az agyarakat. A borzongás végigfut a gerincemen, a lelketlen, ernyedt test iránt minden érdeklődésem megszűnik. Csak egy test. Azonban… Pillantásom az ébredező Carlara vándorol és kinyitva a szemét, megajándékozom a világ legkedvesebb mosolyával.

Velőt rázó sikítás, olasz szitkok, dadogás, újabb sikítás, könyörgés, tompa puffanás végül csend. Nem zavarom meg ezt, egészen addig, míg néhány perc után be nem kopogok egy ajtón. Visszafogottan kopogok ismét, majd mikor nem jön válasz, lenyomom a kilincset. Belemegyek a játékba, hogy nem tudom kinyitni az ajtót csak azért, hogy jutalomként érezhessem azt, ahogy ízenként omlik össze a prédám. Igen, igen préda. Vagy zsákmány, esetleg áldozat, kinek mi a legkedvesebb. Azon egyik sem változtat, hogy érezni akarom, ahogy lelkileg összetörik, majd a rettegés közepette a fájdalom szétáramoljon a testében is. Fizikailag, lelkileg, szellemileg – tönkre teszem. Ami ugyebár nekem csak játék. Ch, a világ legjobb játéka. De ha pontos akarok lenni, be kell vallanom, hogy Lily már csak a bónusz játék maradhat, hiszen nem volt betervezve. És pont ezért ennyire édes.

Az ajtó hatalmasat reccsen, ahogy a kilincs felett áttöröm a fát és arrébb lököm a széket – majd finoman lenyomva a kilincset, úgy jövök be, mintha egy alvó gyereket jöttem volna megnézni, hogy be van-e takarózva. Az ajtó nem nyikorog, amit sajnálok, hiszen így lerontja az igazán hatásos belépőt. De nem tehetek semmit, van, amit hanyagolnunk kell, nem igaz? Különben is, az apró levegővételek, amit erővel tartanak vissza máris visszahozzák a kedvemet. Szememet azonnal az ágyra szegezem és felhorkantok.

- Lily, így elzárkózni előlem, igazán nem szép! Hát hol marad az a torta? Csak nem várhatod el tőlem, hogy egyedül keressem meg – rovom meg az üres szobát és elindulok a szekrény felé. – Okos lány vagy te, meg kell értened miért teszem… Fogd fel úgy, hogy demonstráltam a beszélgetésünket. Ugye, emlékszel még Lily?... Heh… Egér, egér, ki a házból… – tépem fel a szekrényt, majd „csalódottan” sóhajtok. – Rettegés, félelem és ösztönök. Ugyanazt teszik, amiről beszéltem. Állatokká válnak. Ahogy Carla néni is, kicsim… Bizony, bizony. Egy percig sem érdekelte, hogy ott fekszik holtan a férje – megyek el az ágy mellett lassan és hallgatom az alatta lévő mocorgást. – Most jöttem a kávéházból… - Egy másik szekrényt is feltépek, majd felciccegek. – Könyörgött, hogy hagyjam békén, esküdözött mindenféle istenekre és azt hazudta, hogy terhes. Mindent megtett, hogy a saját bőrét mentse. Látod? – csapom vissza a szekrényt. – Aki nem jön háromra… - dörmögöm és tovább „kutatok”. – Kár, igazán kár Carla néniért… Főleg, ha tudta volna, hogy tényleg terhes… – hazudom felsóhajtva, majd ördögien felkuncogok. A lépteim jól hallatszódnak az ágy előtt. Hallom a szuszogást és mikor lassan megfordulok és leülök az ágyra, hallom, ahogy valami megugrik – és nem a rugó. Lábam apró terpeszben van, könyökömet a térdemen pihentetve, lazán tartom a kezemet, miközben tekintetem az ágytakaró szélébe fúródik. Ismét az egyik kezembe fogom őket, majd gyengéden felhajtom az ágytakarót. Az ágy alá fény szökik, majd ráérősen számolva a fénybe rakom őket, befelé fordítva, hogy tökéletesen látszódjanak. – Egy – találkozik a szőnyeggel Carcano feje, mikor a nyakára támasztva farkasszemet néz benti sötétséggel. – Kettő – rakom le a párjáét is, majd felállok és eltávolodom az ágytól. Várok, hogy a lélekben lejátszódó őrület és rettegés pont a megfelelőre főjön. A holtak szemei üvegesek és mind a kettő fennakadt, a vérerek szorgalmasan veszik körül az íriszt, a férfi nyelve félig kilóg a szájából, míg a nő arca torz vigyorba fagyva sikít kegyelemért.

- Három! – kiáltok fel és az ágyat nemes egyszerűséggel emelem és fordítom meg, akár egy kagyló héját. A vázák és a szekrény üvegajtaja fülsüketítő csörömpöléssel vegyül össze a fa bútorok recsegésével és hirtelen törésével, miközben felkapva a lányt a földről, rámarkolok a felkarjára. Lába nem éri a földet, mégis, ahogy tartom a levegőben, még így is lejjebb kell néznem. Karmom a karjába fúródik, egészen a csontig, majd szilánkokra törve azt, továbbmegy, mint kés a vajban. Érzem, nagyon jól érzem az öcsém bűzös szivarszagát és már hallom is a lépteit. Elképedve nézek a lányra és elmosolyodom. – Hihetetlen! Te tényleg idehívtad az öcsémet! – Közelebb húzom magamhoz és a szemét vizsgálva egyszerűen nem jövök rá… - Mitől vagy olyan különleges… - Arrébb állok az ajtótól, a lányt megfordítom, majd hátrafeszítem a nyakát és beszívom az illatát. – Csak nem?... Ó, Jimmy, hát elrabolta a szíved?! – kacagok fel. Nem beszélek hangosabban, mint szoktam, de tudom, hogy az öcsém úgyis hallja. – Ez kár, igazán kár… Játékszert nem szeretek kiadni a kezemből – jelentem ki egyik kezemmel a lányt a tarkójánál a levegőben tartva. Majd kicsapódik az ajtó és vadállati vicsorral az arcomon nyúlok bele a szuka mellkasába, hogy kiszakítsam a szívét. A bordák eltörnek, majd az ujjaim köré zárom a pumpáló izomcsomót. A friss vér kifröccsen a szőnyegre és felüdíti az arcomon megszáradtat is, miközben kihívóan várom James mozdulását. Ugyan, az öcsém egyszer volt szerelmes… És ha mégis újra rózsaszínnak lát mindent?.. Heh, én csak visszarángatom a földre. Ha elindul, felé lököm a lányt, hogy elkapja, majd a véres testrészt a fejek mellé ejtve, elindulok az ablakhoz. Ch… Te vagy a fogó öcskös.

by **Rozsomák** Kedd Júl. 17, 2012 12:01 am

-Nem gondolod, hogy ez egy kissé túlzás?
-Ugyan miért? - Kérdi Logan, megvonva a vállát, majd újra ráordít az előtte szaladó diákokra ösztönzésképpen.
-Mondjuk mert már az 50. körüket futják szerencsétlenek.
-Badarság, 45 körül járhatnak, Greg meg csupán 30-nál, mert mindig ott lazsál a fák mögött, amikor azt hiszi nem látom. Nagyon rossz lesz neki, amikor egyedül kell befejeznie...
Közben a zsebéhez nyúl, ahol mobiltelefonja türelmetlenül rezeg, hogy végre rá is figyeljen valaki. Ahogy meglátja, ki az üzenet küldője, egyszerre önti el a szívét boldogság, és bánat, hisz ő ugyan imádja az üzenet küldőjét, Lily viszont nem akar tőle az égvilágon semmit. Másfelől, lehet ő is most döbbent rá, ez mekkora hülyeség, és ebben az üzenetben azt fejti ki, mennyire jó ötlet lenne, ha randiznának végre gy igazit, igaz? IGAZ???
~Bocs, engem kérdezel? Ez esetben, szerintem olvasd el, az általában segít.~
Logan gyilkos pillantást küld a férfi felé, aztán remegő ujjakkal bök rá a megnyitás alatt található gombra, aztán rémülten mered az apró kijelzőre.
-Sean! TE TARTOD MEG AZ ÓRÁT! GREG! UTÁNAM! ÉS MOST TÉNYLEG SZALADJ? HA MEG AKAROD TARTANI A LÁBAID!
~Lehet cseppet túlreagálom..mi van, ha csak talált egy marha nagy pókot, vagy Inimma beszorult a hűtő mögé, én meg beállítok egy vadászgéppel? Ja...bárcsak...de nagyon rossz előérzetem van.

Már az utcán megüti az orrát Kardfog bűze, ás tudja, hogy jól döntött, amikor a repülőgéppel jött ide. Komolytalansága ellenére Greg remek pilóta, így nem kell attól tartania, hogy hazafelé menet letarolja fél New York-ot, ami szerencse, mert most igazán képtelen lenne még ezzel is foglalkozni, ahogy lélekszakadva rohan fölfelé a lépcsőn, mert a lift túl lassú lenne! Súlyos talpa alatt szinte megrepednek a lépcsőfokok, szédítő vágtájától pedig fülsüketítően visszhangzik az egész lépcsőház, elnyomva Victor röhögését is, aztán pedig éktelen lárma kíséretében szaggatja át a kemény ajtót testével, mintha az egész szerkezet csupán papírból volna, de mind hiába, elkésett.
A látványtól kővé dermed. Tudja jól, hogy semmi értelme ellenőrizni a nő pulzusát, vagy segítségért rohanni. Nem mentheti meg, többé már senki sem hozhatja őt vissza. Üvölteni szeretne, ordítani, mint a vérszomjas fenevad, melynek bőrét izzó fém égeti, vagy mint ő maga, amikor azok a bizonyos karmok a húsa alá folytak, és kóstolót kaphatott belőle, milyen érzés is lehet a pokol. Azonban egy hang sem hagyja el a torkát. Némán mered a halott nőre, aztán, lassan, nagyon lassan emeli fel tekintetét, hogy találkozzon Vic-el, és ellensége láthassa bennük azt a rémisztő űrt, mely kitölti Rozsomák egész lényét. Karmai lassan vágnak át a kézfején, ezúttal azonban még csak meg sem rezzen, a fájdalomnak semmi jelét sem mutatja, még azt sem, hogy egyáltalán felfogná azt. Átlép Lily fölött, majd rohanni kezd, karmait Vic Gerincébe mélyeszti, majd vele együtt ugrik ki az ablakon, úgy helyezkedve, hogy ő biztosan puhára essen. Csak a sok emeletes esést követően rántja ki a karmait, de még nem végzett. Egy gyors mozdulattal levágja a szörnyeteg lábait, aztán a fejét kezdi ütni, hogy bele repedjen a koponyája, utána pedig alaposan megtapossa mindkét kézfejét, hogy szilánkokra törje minden csontját, hasonlóan ahhoz, ahogy ő tette vele, igaz akkor csak a karmait törte le.
-Nem vagy a testvérem. - Jelenti ki hidegen. - Sohasem voltál az. A kutyám vagy akit meguntam, és magára hagytam a dzsungelben, te pedig képtelen vagy ezt felfogni, és folyamatosan követsz engem, vonyítasz utánam, és elém dobod a zsákmányod, hogy a gazdi megvakargassa a füled végre. Nem kellesz, senkinek sem kellesz, mert egy szörnyeteg vagy, és most, meghalsz.
Újra hatalmasakat rúg minden csontba, ami azóta esetleg begyógyult. Aztán vág neki még pár új köldököt, ezt követően pedig újfent a koponyáját próbálja összetörni. Nem, nem akarja megölni, még nem. Ezer rendőr sem akadályozhatja meg most abban, hogy megmutassa ennek az állatnak, miért nem jó, ha valaki mindent túlél. Ha kiherélik, kibelezik, leszúrják, kitépik a szemgolyóját, letépik a karját, szíven szúrják a szegycsontjával, szemen a medencecsontja egy szilánkjával... A világ minden rendőre sem mentheti most meg őt, de nem is akarják, nem igaz?
Persze, hogy nem...így aztán tovább ütlegeli Vic-et, könyörtelenül, irgalom nélkül, s a több liter vértől, mely a testét borítja senki sem láthatja könnyeit, melyek patakokban folynak szemeiből.
~Lily.....miért? Inkább találta volna meg azt a bunkót, akiről álmodozott a cukrászdában...~

by **Lily Gage** Kedd Júl. 17, 2012 1:16 am

Az ágy alatt kuporogva számba vettem a lehetőségeimet. Megtalál és megöl. Ez volt az első. Megtalál és megöl. Ez volt a második. Arra is gondoltam persze, hogy miután megtalált, megöl, de aztán arra jutottam, hogy hátha megúszom az előző kettővel. Valójában nem nagyon hittem, hogy különösebben sikerült volna az útját állnom a barikádommal, de azt azért nem hittem, hogy ilyen könnyedséggel rombolja szét az egészet. Ettől persze még jobban megijedtem, és még beljebb húzódtam, persze csak csendben.
Hallottam a lépteit, a szavait, ruhája surrogását, és már komolyan abba bele tudtam volna halni, amit éreztem ezek miatt, mert már tényleg úgy féltem, hogy az fájt. A rettegésem fájdalmat okozott! A szívem már olyan hevesen kalapált, mintha valaki a bordáimat rugdosta volna, ijedt könnyeim túl forróak voltak, kicsordulva égették a bőrömet, a fejemet mint apró, alattomos tűk döfködték az álnok gondolatok, amik valószínűleg nem csupán üres fenyegetések voltak a helyzetfelismerő képességemtől. Nincs sok esélyem, és ami van, az mind itt van velem az ágy alatt: a csend és a mozdulatlanság. Ha ez a kettő nem elég, akkor én ma meg fogok halni.
Leült az ágyra. A súlya alatt panaszosan csikorogtak a rugók, és besüppedt a matrac. Picit arrébb húzódtam, hogy ne érezzen meg maga alatt.
Nem sokkal ezután pedig... Uramatyám! Két fej, két drága szeretett arc jelent meg előttem. Mind a kettő kezemet szorítottam már a szám elé, ahogy hangtalanul felkiáltottam, és némán rázott a zokogás. Orlando bácsi és Carla néni üres tekintetettel néztek rám úgy, hogy már sohasem fognak látni semmit.
Istenem, annyira sajnálom! Az én hibám!
Aztán egy hirtelen mozdulattal Kardfog lényegében letépte rólam a páncélomat, a menedékemet, és én ott kuporogtam a lába előtt remegve, sírva, rémülten, és már csak abban reménykedhettem, hogy nem fogja túl hosszúra nyújtani a halálomat.
RECCS!
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Borzalmas volt a fájdalom, és olyan váratlan, hogy sikolyomba legalább annyi meglepődés vegyült, mint kín. Sőt még egy kis rémület is, hogy nem csupán megteszi, bánt engem látható élvezettel, de valami hihetetlen könnyedséggel is. Megvolt hozzá az ereje, hiszen úgy törte el a karomat, mint egy hurkapálcikát, a tapasztalata, elvégre pontosan tudta, mit hogy kell csinálni, és az elszántsága, amivel Orlando bácsit és Carla nénit is megölte. És - nála úgy láttam, ezt sem szabad kifelejteni - úri kedve is éppen úgy tartotta.
Kétségbeesetten nyüszítve és zihálva vergődtem a fájdalomtól és a szabadulási vágytól, ami egyszerűen tombolt bennem, mert már minden mindegy volt, törje el a másik kezemet is, csak végre hadd mehessek haza, hadd hagyjak itt mindent, az áldozatain már úgysem tudok segíteni, és egek, Carla néni még terhes is volt! De ki kell jutnom innen! Valaki jöjjön segíteni, egyedül nem bírok el vele, ne hagyjanak magamra, valaki, bárki! Nagyon kérem!...
Ekkor berobbant a bejárati ajtó, ahogy az előbb a hálószobáé, és megjelent Logan. Erre még emlékszem. És a fájdalomra a mellkasomban, de az már szinte nem is érdekelt, hiszen olyan rövid ideig tartott, meg egyébként is: most már itt van Logan. Úgyhogy már nem eshet bajom. Ha ő itt van velem, senki sem bánthat...
Aztán elsötétült a világ.
Nem volt több kín, nem volt több kiabálás, nem volt több rettegés, nem volt több Logan, nem volt több Kardfog, nem voltak halott családtagok körülöttem, nem volt ott velem senki, még Inimma sem. De kellemes volt. Amennyire nem éreztem semmit, annyira örültem neki, hiszen így megszabadultam a fájdalomtól, a félelemtől, a kínzó emlékektől, mindentől, így aztán, ha a jó dolgokat is elvesztettem, legalább a rosszakat sem kell már elviselnem. Olyan jó így lebegni a semmiben.
De nem! Vissza kell mennem! Vissza akarok menni! Ez a vadállat gyorsabban fogja széttépni Logant, mint hogy meg tudja gyógyítani magát. Azt pedig nem hagyhatom. Valahogy ki kell innen szabadulnom! Valahogy muszáj!
Csiklandoz! Ez volt az első, amit éreztem. Valami nagyon csikizett. Újra Orlando bácsiék lakásában álltam, ahol az imént eltűnt a világ a szemem elől, de most alig láttam valamit. Mindent eltakartak a forró lángok. Nagyon megijedtem, hogy tűz ütött ki, aztán még jobban, amikor észrevettem, hogy csak én lángolok. De valami nem stimmelt. Nem égetett, nem fájt. Csikizett. Aztán még egyszer felcsaptak a lángok, de a következő pillanatban már ki is aludtak. Végignéztem magamon. Se törés, se vágás, kutya bajom sem volt, mintha Kardfog nem kaszabolt volna össze épp az imént. Egészségesnek és energikusnak éreztem magam.
A pólómon azonban egy hatalmas, véres lyuk tátongott. Mögötte ugyan nem volt seb, de hamar megtaláltam a földön az elhajított szívet. Kezdett derengeni, mi történt. Kardfog kitépte a szívemet. Megölt... De akkor én most mit keresek itt?
-Inimma! - szóltam az üres lakásba próbaként.
A kismadár azonnal megjelent. Ő is lángolt pár másodpercig, majd olyan lett, mint régen. Köhögött egy párat madár módra, amitől pici füstfelhők hagyták el a csőrét, aztán megszeppent csipogással meredt rám.
-Fogalmam sincs, mi történt - vallottam be neki szintén döbbenten.
Tekintetem ezek után a betört ablakra siklott, ami felől gyanús hangokat hallottam.
-Logan... - suttogtam borzadva, és már rohantam is a lépcsőház felé Inimmával a nyomomban.
Odalent meg is találtam a két férfit, ahogy iszonyatos harcot vívtak egymással, nézni is rossz volt.
-Logan - kiáltottam fel már jóval hangosabban, mint az előbb odafent.
Odaszaladtam hozzájuk, de persze azért két-három méterre megálltam, nehogy kísértsem a sorsot, mert bármi is mentett meg az előbb, nem biztos, hogy itt lesz ismét, hogy kisegítsen, ha eltalál mondjuk egy vasököl. Inimmát ez nem zavarta, ő vidáman foglalta el a helyét Rozsomák vállán, kis fejével hozzádörgölőzve a férfi nyakához.
-Logan, én... élek - jelentettem ki értetlenül, de boldogan.
Mosolyom azonban lehervadt az arcomról, ahogy Kardfog felé tekintettem. Bűntudatosan szólítottam meg.
-Bocsánat... mondtam volna, ha tudom...

by **Victor Creed** Szer. Júl. 18, 2012 7:38 pm

Az öcsém. A drága, egyetlen testvérkém, akiért mindent megtennék, hogy lássam a fájdalmát. Kezdhetném felsorolni az okokat, de sosem érnék a végére. Túlságosan sokat éltem már ahhoz, hogy fejben tartsam az összeset. Olyan kreatív vagyok, mikor a közelemben van, az utálat szinte, mint az adrenalin folyik az ereimben. Rühellem a kis korcsot. Jó ideje. És ez a gyűlölet édesebb mindennél, ahogy látom a mozdulatlanságát és a rezzenéstelen arcát. A reakciója nem igazán lep meg, de hogy őszinte legyek, mégsem erre számítottam. Nem tudom hol marad a tombolás és a vérszomj. Talán egy pillanatra el is húzom a számat a nagy bizonytalanság közepette, de mikor találkozik a tekintetünk, elönt a káröröm. Hát persze… Ez jobb, mindennél. Egy kis fogás rajta, egy igazi fogás, ami nem csak húst szakít, hanem lelket tép. Nem dühöng, de ez a semmitmondó, borús arc mindennél többet mondd. Mennyei… Látom a lassan kikúszó karmait és tekintetem szúrósabbá válik, miközben hallgatom a fém súrlódását. Ujjaim megmozdulnak, de karmaimat nem növesztem meg. Nem, nem, most az egyszer nem. Lenézek a szívre, majd a nőre, végül visszavezetem a pillantásomat Jimmy-re.

- Hmm… Érzékeny pontra tapintottam? – kérdezem pofátlanul, meg sem próbálom rejtegetni a vigyoromat, miközben elindulok az ablakhoz, hogy itt hagyjam. De a tervem, hogy egyedül hagyom egy holttesttel, a fájdalommal és a tehetetlen dühvel, amit senkin sem tud levezetni – kudarcba fullad és törött csontokba. Eltorzul az arcom, mikor érzem a hátamba fúródó karmokat és zuhanás közben elkezdek megfordulni, hogy szétmarcangoljam az arcát, de becsapódáskor megszűnik minden pár másodpercre, ahogy a csigolyáim apró darabokra roppannak. Nos, lehet hogy túlságosan alábecsülöm James-t… De ez van, nem tudok leszokni a rossz szokásaimról. Gyilkolás, az öcsém semmibe vevése... Hajjj... Pedig tud ő, ha akar, csak egy kis ösztönzés kell neki. Földet éréskor hallom a töréseket, a pehely súlyával apróra morzsolja a testemet, ami felettébb bosszantó. A fájdalom belém csúszik, ahogy kitör belőle a gyűlölet. Dühöng. Igazi vadállat énje felülkerekedik rajta és bár mikor elkapom belemarok, nem sokat tehetek. Azért olyan tessék-lássék módon védekezem, de őszintén? Nincs kedvem… Attól még, hogy a zsigereim a földön végzik, érzem bennük a fájdalmát. A sajátomat és James-ét egyaránt. Igazi, ősi, szerelmi fájdalom. Röhögnöm kell és mikor nem morgok vagy dühösen felkiáltok a hangom elhal halk kuncogássá.

- Ugyan Jimmy… Ne mondd, hogy a kis szuka megszédített! Enyje, hát ismét beleesel ugyanabba a csapdába. Nem tanultad meg Kayla-nál a leckét? – vicsorgok. – De tégy, egy szívességet és ne fogd vissza magad. Csakhogy érezd, attól még, ha bevered az arcom, a te fájdalmad úgyis nagyobb – köpöm arcon. – Öcskös – nyomom meg az utolsó szót, majd hanyagul felordítok, ahogy eltöri a kezeimet. Nos igazándiból, nevezhetnénk bosszús felmorranásnak is, hiszen az ordítást nem éri el, de azért mégsem közömb… de aztán a vérem lüktetésén át meghallom a válaszát. Színtiszta, csupasz gyűlölet jár át és a vicsorom egy igazi állatéhoz hasonlít, miközben néha-néha pár másodpercre elájulok a fejemre mért, koponyatörő ütésektől. Fejemben visszhangzik a hang. „Kutya, hord el magad!” „Jobban járnék, ha a pincébe zárnálak, te dög!” „Itt a jutalmad! Nesze!... Nesze, Kutya!” „Kussolj, vagy ígérem, egész este vonyítani fogsz!” „Hát, nem tanultál a múltkoriból?!” „Kutya…Kutya… Kutya!!!” „Ne nyöszörögj, engedtem, hogy bármit is csinálj?!” „Jobb lesz, ha imádkozol, kis korcs!”

„Logan, én… élek” A hang felé kapom a tekintetemet, mikor múlnak a másodpercek és James mozdulatlanul áll és vár. Aztán én is kővé dermedek, miközben azon gondolkozom, hogy mit csinálhattam rosszul. De miután végigveszem a dolgokat és megpillantom a nőstény felsőjén a vérfoltot, rá kell jönnöm, hogy nem én hibáztam. Ch… én sosem hibázok. De, amikor bocsánatot kér, elhúzom a számat és teljes erőből ágyékon térdelem Jimmy-t. Hiába a másodpercek sokat segítenek azon, hogy felgyógyuljak. Ha nem adamantiumcsontjai lennének, biztos eltört volna a medencecsontja, de így meg kell elégednem azzal, hogy eldöntsem és elvágjam a torkát. Majd újra és újra, addig, amíg már a sokszoros levegőhiánytól alig van ereje.

- A kis szuka él, Logan. Jobb, lesz, ha vigyázol erre – sziszegem az arcába, majd megvakítom és óvatosan felállok az egyik lábamra, mert a másik még nem regenerálódott. Remegek a gyűlölettől és a fájdalomtól, egy-két ideg megrándul az arcomon, miközben igyekszem fapofát vágni és Lily-re nézek. Ha közben Logan megmozdulna a rossz lábammal a képébe lépek és felszisszenek, mikor a csupasz hús találkozik azzal a ronda képével. – Jól vigyázz erre, Logan – nyomom meg az utolsó szót, majd még vetek egy sötét pillantást a szuka felé. Megfordulok és ha nem állítanak meg, elmegyek. A regenerálódással egyetemben gyorsítok a tempón. Felugrok egy házra, felmegyek az oldalán, majd a háztetőkön ugrálva tűnök el a szemük elől. Elegem van a mai napból. Mondjuk úgy - elrontják a szórakozásom. Az egyik nem akar megdögleni a másik, pedig szintén ilyen makacs.

//Köszönöm a játékot! Smile

Háromszoros hurrá Lily-nek Wink

//

by **Rozsomák** Szer. Júl. 18, 2012 10:37 pm

~Vajon gonoszság lenne mindennél jobban élvezni, hogy sikerült ennyire a lelkébe gázolni ennek az ösztönlénynek, azzal a néhány keresetlen szóval? Kit érdekel? Ez Kardfog! Had szenvedjen!~
-Hé, ember, szálljon le...
Rozsomák gyilkos pillantást vet a hozzá szóló járókelőre, ki erre elhallgat, és hátrébb lép a többi ember közé, kik jóóó messze tartózkodnak tőlük, és minden erejükkel azon dolgoznak, hogy ez a távolság csak nőjön. Nem hibáztatja őket, teljesen érthető, hogy így tesznek mind, illetve majdnem mind. Egy valaki ellentmond a csordaösztönnek, és egyenesen feléjük szalad, a hangja pedig....
~Lily?~
Annyira megdöbben, hogy még Kardfog kínzását sem folytatja, csak mered a kísértetre, aki elé állt. Úgy tűnik végre megtörtént, ennyi év után csak sikerült neki is teljességgel becsavarodnia a sok erőszaktól, és haláltól, ami együtt jár ezzel a céltalan léttel, ami néha épp olyan fájdalmas mint egy vadállat ökle az ember golyóiba...
-Hogy a jó k$@{˘^@!!! - Nyöszörgi, miközben előre dől, és csak azért nem esik pofára, mert tenyerével az utolsó pillanatban képes megtámasztani magát. Csak magát okolhatja, bedőlt őrült agya hallucinációjának, és ezért Vic össze tudta szedni magát elég időre ahhoz, hogy ilyen orvul rátámadjon.
-Tényleg kutya vagy, férfi nem tenne ilyet. - Jelenti ki, aztán karmát az arca elé tartja, hogy abba rúgjon bele a bestia, ha már ennyire el akar találni valamit. Egyszer elvonta a figyelmét Lily szelleme, de még egyszer nem fogja, bármennyire is jó lenne elhinni, hogy amit az előbb látott az a valóság, és nem csak a lelkét mardosó bűntudat egy...hogy mit mond?
-Gyere vissza te gyáva! - Ordítja Vic után, de mind hiába. A szörnyeteg kicsúszik a karmai közül, ő pedig kissé szédelegve fordul vissza arrafelé, ahonnan a nőt hallotta, és meglepetten tapasztalja, hogy még mindig ott van. Visszahúzza karmait, a több liter vért viszont, ami beszennyezi a felsőjét sajnos képtelen eltüntetni, de talán nem is baj, ahogy elnézi őt, egészen összepasszolnak így.
~Nem! Gondolkozz! Tudod jól, hogy ez csak egy trükk! Nem lehet igaz...láttam őt meghalni, biztos csak valami....~
Eddig jut el a gondolatmenetében, amíg odaér hozzá, és szorosan magához öleli őt. Tovább nem tud azon agyalni, miféle csapda lehet ez még, mert minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne bőgje el magát.
-Gyorsan felelj! Mi a kedvenc számod. - Szólal meg hirtelen. Ő maga sem tudja a választ a kérdésre persze, de akkor nyilván a telepata sem, aki ezt a gonosz trükköt játssza az elméjével, így erre a kérdésre nem tud majd válaszolni, hacsak tényleg nem az igazi Lily az, aki valóban valahogy feltámadt...
~Bárcsak így lenne. Mindennél jobban örülnék neki.~

by **Lily Gage** Szer. Júl. 18, 2012 11:24 pm

Kardfogról könnyedén el tudtam volna hinni, hogy az utolsókat rúgja (időnként szó szerint), de tudtam, miféle, így az is nyilvánvaló volt, hogy még akkor is felállna, leporolná magát, és tovább állna, ha Logan egész nap csépelné. Legalábbis reméltem, hogy tovább állna, elvégre, ha valahogy túl is éltem az előbbi gyilkossági kísérletét, nem mertem volna megesküdni rá, hogy ez a mutatvány még egyszer sikerülne.
Logan mintha lefagyott volna, amikor meglátott, bár ezt megértettem, hiszen én is eléggé le voltam sokkolva az újjászületésem, vagy mi után. Kardfog pedig... hát tőle igazán nem vártam már, hogy a nyakamba borul, és eláraszt puszikkal, amiért végül is nem volt semmi bajom. Fintora így amilyen ijesztő volt, annyira érthető.
Ahogy a harcuk olyan alattomos mozdulattal elindítva folytatódott, ijedten sikoltottam fel, de mire odaértem, már vége is volt és Victor eltűnt. Bár véres volt, komoly verésen esett át, és mintha a fél lábát még mindig húzta volna, meglepő fürgeséggel galoppozott el a szemünk elől. Loganhez hajoltam hát, hogy jobban megnézhessem magamnak, biztos regenerálódik-e, de megelőzött, és szoros, kissé talán fullasztó ölelésbe zárt.
-A kedvenc számom? - motyogtam bele a mellkasába. - A huszonegy valahogy szimpatikus. Jól néz ki leírva, és olyan szívderítő, ahogy két kicsi szám összeállva egy jóval nagyobbat alkot, nem? Jó, tudom, ott van a tíz is, de... mindegy, maradjunk a huszonegynél.
Ha nem is értettem a kérdést, ahogy azt sem, hogy miért vallatott, úgy véltem, most hogy megválaszoltam, már biztos engedi, hogy fontosabb dolgokkal foglalkozzak. Például azzal, hogy megsérült, méghozzá nem is kicsit, és addig is, amíg rendbe jött, biztos fájt neki, ami belém is mintha izzó kést szúrt volna. A nyaka, a szeme már jól láthatóan meggyógyult, de azért óvatosan hozzáértem, hogy biztosabban érezhessem az egészséges felületet. Meleg volt, izzadt, és a nyakánál borostás. Mint mindig.
-Sajnálom, hogy úgy megvert, az én hibám - szabadkoztam.
Közben már hajoltam is le, hogy a gépszerűen felvezetett listán a következő helyen vizsgáljam meg, hogy rendbejött-e. Mikor tudatosult bennem, hogy valójában mi is az, rémülten vágódtam vissza egyenes tartásba, visszarántottam a kezem, és pipacspiros arccal fordultam el. Annyira nem fájhatott neki!
-Nem tudom, mi történt - ismertem be neki is, amit már Inimmának is elmondtam. Lassan, még mindig kicsit szégyenkezve fordultam vissza felé. - Én meghaltam... azt hiszem, meghaltam. Kitépte a szívemet, abba bele kellett, hogy haljak. De akkor most mit keresek itt? Csak arra emlékszem, hogy... hát nem sok mindenre... sötétségre... hogy nagyon nem akartam meghalni, aztán... aztán tűzre... de semmi másra. És most itt vagyok.
Az emeleti ablak felé fordultam, ahonnan kiestek, ami mögött az egész rémség zajlott, ahová én vittem Victort, ami most két drága ember holttestét rejti.
-Az egészről én tehetek. Azt mondta, a barátja, úgyhogy elhoztam magammal. Nem tudtam, hogy hazudott. Valami szert akart. Megkínozta, aztán... Ó, Logan! - dőltem neki kirobbanó zokogással átkarolva a nyakát. - Én tehetek róla, az én hibám... megölte őket.... Orlando bácsit és Carla nénit is... csak azért, mert én elhittem a meséjét... és Carla néni terhes volt... ha valakinek, hát neki kellett volna visszajönnie, hiszen... hiszen neki ott volt még az a gyerek is... Annyira sajnálom! Bárcsak visszacsinálhatnám! Bárcsak... Úgy sajnálom!
Csak öleltem a nyakát, hogy végre tudjak valamibe kapaszkodni, és reméltem, hogy nem lök el magától azok után, amit most bevallottam neki. Mert most aztán igazán szükségem volt rá, hogy kisírjam magam valaki vállán. És el nem tudom mondani, mennyire örültem, hogy ez a valaki éppen Logan volt.
-Még téged is veszélybe sodortalak... nem lett volna szabad idehívnom téged... hogy téged is bántson... de úgy féltem... és te... te olyan... Ne haragudj!

by **Rozsomák** Csüt. Júl. 19, 2012 10:46 am

Logan valójában zeneszámra gondolt, de nem baj, mert Lily felelete tökéletes, klasszikus Lily!
-Tényleg te vagy az - suttogja boldogan, aztán vértől áztatott arca mosolyra húzódik. Szegény nő azonban a jelek szerint ennyire már nem boldog, sőt, nagyon megviselte, ami odafent történt, így aztán annak ellenére, hogy talán nem ártana elmenni innen, most fontosabbnak látja megvigasztalni kedvesét, mielőtt indulnának.
-Dehogy...nem a te hibád volt. - Suttogja a fülébe, s majdnem megcirógatja a fejét is, de aztán feltűnik neki, mennyire véres a keze, így ezt inkább kihagyja, és helyette csak mindkét karjával szorosan öleli tovább zokogó kedvesét...még ha ő nem is tudja, hogy a kedvese... - Ez egy szörnyeteg, nem tehetsz róla, hogy ilyeneket művel, de most már itt vagyok veled, és nem hagyom, hogy megint bántson.
Legszívesebben örökre itt maradna, ebben a pózban, ám a közeledő szirénák zaja sikeresen visszazökkenti őt a valóságba, úgyhogy elengedi a nőt, aztán megragadja a kezét, és elkezdi magával húzni őt. - Gyere, el kell tűnnünk innen.
Ebben a pillanatban a kiürült sugárúton leszáll egy hatalmas fekete repülőgép, háttal a párnak, s szinte még a levegőben van, amikor leengedi a rámpáját.
-Emlékszel, amikor azt mondtam, van gyorsabb is a motoromnál? Erre gondoltam...
Ha kell az ölében viszi fel a nőt, de az biztos, hogy egy perccel később, amikor ideérnek a rendőrök, a vadászgépnek már nyoma sincs sehol, ahogy Rozsomáknak, és Lily-nek sem.
-Nem úgy volt, hogy hazarepülsz? - Korholja le a pilótát játékosan, bár ezt nehéz kivenni dörmögő hangjából, és túlzottan élethűen morcos arcából.
-Ha gyalogolni akarsz, felőlem nyugodtan kiszállhatsz!
-Csak menjünk...
Segít Lily-nek bekötni magát, aztán ő is helyet foglal az egyik hátsó ülésen mellette.
-Ránk férne egy zuhany...

//Köszönöm a játékot Smile

//

by **Lily Gage** Csüt. Júl. 19, 2012 11:53 am

-Persze, hogy én vagyok, ki más lennék? - dörmögtem az orrom alatt értetlenül, és a szoros öleléstől kissé nehezen artikulálva. - Ha más nem, Inimma nem elég bizonyíték? - próbáltam a vállán ülő lelkes kismadár felé biccenteni, de az erősen korlátozott mozgásom miatt ez inkább olyan volt, mintha a homlokomat akartam volt a mellkasába törölni.
Persze valahol igazat adtam Logannek, hiszen arról tényleg nem én tehettem, hogy Victor Creed ekkora vadállat volt, de arról már igen, hogy már megint gondolkodás nélkül elhittem, amit egy idegen mondott nekem. Egy idegen, aki csak úgy odajött hozzám halálról és szenvedésről beszélgetni velem! Hát az ég szerelmére, már ennek gyanúsnak kellett volna lennie! De most már itt van Logan, most már tényleg nem lehet semmi baj.
Engedelmesen mentem utána, nem is figyelve, merre siettünk. A sok körülöttünk tolongó embert, a távoli szirénák zaját, az arcomon lefolyó könnycseppeket alig érzékeltem, csak hagytam, hogy Logan fogja a kezemet, és húzzon maga után. Aztán megpillantottam a hatalmas repülőgépet, amiről meg mertem volna esküdni, hogy az imént még nem volt itt. Tátott szájjal bámultam a járművet, miközben felszálltunk rá, hiszen ilyet nem minden nap láthatott az ember.
Odabent ismerős arcot pillantottam meg. Miközben félszegen, halvány mosollyal intettem Gregnek, kicsit azért belepirultam a gondolatba, hogy most egyedül vagyok a két férfival, akik már mindketten nem hogy megmentették az életemet, de utána felindulásból meg is csókoltak. Ez talán valami Xavieres szokás lenne? Megmentjük a bajba jutott nőt, de aztán kérjük érte a jutalmunkat?
A kezem még mindig remegett, ahogy reszketett az egész testem, így a biztonsági övvel bizony gondjaim adódtak, de Logan természetesen eben is kisegített.
-Köszönöm - suttogtam oda neki, és tudtam, hogy tudja, hogy nem az bekapcsolására gondoltam.
Lehunyt szemmel dőltem hátra, de bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam nem a lángokat látni magam előtt, és azokon át a két szeretett arcot, ahogy testetlenül bámulnak rám az ágy alatt, ami fölött ott tornyosul a mindent elnyelő pusztító sötétség...

//Köszönöm a játékot Smile

//

by **Miss Marble** Szomb. Szept. 01, 2012 9:40 pm

/Sarah-nak/

A stáb a mai napon úgy döntött, Fifth Avenue forgalmasságát kihasználva olyan kérdést tesz fel a járókelőknek, amire garantáltan sokféle választ várhatunk. Megesett, hogy a kérdésünkre szinte egyöntetű válaszokat kaptunk, ami természetesen pompás, ha ki akarunk jelenteni valamit a közösségek szokásairól. De én jobban szeretem azt, amikor a kérdésen át újból és újból rádöbbenek, mennyire is sokszínűek az emberek és mégsem mindenki azt akarja, amit a média elültet a kobakjaikban!
Az operatőr és még néhány ember a stábból most itt kullog mögöttem, én pedig szokatlanul nyáriasan vagyok kiöltözve, kibontott és felborzolt frizurámmal, benne egy hatalmas masnival. Karmos ujjaim játékosan szaladnak végig a kezemben tartott mikrofonon, ami nem sokáig marad kihasználatlanul. Máris itt van egy igazán fess úrfi!
- Kérem, megállíthatom egy percre? Miss Marble vagyok. Csak egyetlen icuri-picuri kérdés! - csapok le rá azonnal, mire ő tétován méregetni kezd. Beletúrok a hajamba műkörmös ujjaimmal, majd már nyitom is meggy bordó színűre kirúzsozott ajkaim.
- Mit gondol arról a felvetésről, miszerint egyes kutatók szerint megoldható lenne, hogy... óh, de kérem! - lepődök meg, amikor meg sem várva a kérdést, a csörgő telefont a füléhez emeli és elsomfordál. Csalódottság tölt el, amikor csak fülhöz tartott kezeket, vagy képernyőre szegezett tekinteteket látok szerte a városban. Bolond ez a mai világ!
Egy röpke fél percig még próbálom visszacsalogatni a kamera elé az úriembert, de rosszabb volt, mint egy csúszós szappan! Felsóhajtok egyet és inkább intek a csapatnak, hogy menjünk tovább. Hirtelen megpillantok magam előtt egy elképesztően csinos, fiatal lányt (Sarah). Arcában, s szemeiben már látom is, hogy ott legbelül igazán izzó spiritusz lehet! Meg is állítom azon nyomban.
- Szervusz, Miss Marble vagyok a helyi TV csatornától. Megállíthatlak téged egy kérdés erejéig? - mosolygok rá és újfent a hajamba túrok, miközben másik kezemet előre nyújtom kicsit, benne a mikrofonnal. Az operatőr közben úgy helyezkedik mellettem, hogy célszemélyünk arca teljesen belekerüljön a látómezőbe. A lány is beleesik abba a csapdába, hogy rögtön elvész a kamerába belenézve, de én egy óvatos kézmozdulattal jelzem neki, hogy majd rám nézzen, amikor beszélni szeretne.

by **Sarah Wilchok** Szomb. Szept. 01, 2012 10:04 pm

~ Nem is tudom, hogy keveredtem ide, ebbe az utcába, hiszen itt biztos nem fogok vásárolni! ~ dohogtam magamban, bár olyan jó volt a kirakatokat bámulni, hogy a gazdag népek mit fel nem vesznek magukra.
Nem mondom néha egy-egy darab megfogott, de mikor megláttam az árát mindig elszőrnyűlködtem, hogy hogy képesek ennyi pénzt kiadni érte. és ez mindig visszarángatott a valóság talajára.
Végül is jó móka volt bejönni a városba egy kicsit kikapcsolódni, bár azt sajnáltam, hogy Sean nem lehetett velem, de az új tanárral Kalifával volt valami, amit meg kellett beszélnie, így hagytam neki egy cetlit, hogy ha akar jöjjön utánam és találkozunk az első randink helyszínén, a Central Parkban. Majd fagyizunk egyet, talán beülünk egy moziba, de biztos jól elszórakozunk majd.
Míg magamban tervezgetem a napomat, egyszer csak egy elképesztő alak terem előttem, és mire észbe kaphatnék, már egy kamerába bámulok, mert hirtelen azt sem tudom, hogy mi van.
A nő, mert gondolom az......bár elég érdekes személyiség és eléggé extravagánsan néz is ki, ami még New York-i mércével is kirívó, már az orrom alá is dugja a karomnak is beillő körmökkel rendelkező kezében tartott mikrofont és próbálja magára terelni a figyelmemet, ami bár meglepődtem a kamera jelenlétén, nem nehéz neki, hiszen nem csak én, de mindenki aki elmegy mellettünk őt bámulja.
- Öööö! Szia Miss Marble! - böktem ki végül és bár kicsit zavarba jöttem, de igyekeztem ezt nem mutatni. - Hát, nem nagyon vágyom a közszereplésre, de mivel úgy látom nem vagy egy hétköznapi egyéniség, miért ne. - vágom ki végül magam, megengedve egy halvány mosolyt, bár továbbra sem örültem annyira a kamerának, majd azért kíváncsian vártam, hogy vajon mit akar kérdezni. Halványan mintha rémlett volna, hogy láttam már a TV-ben, de megvallom őszintén, még nem nagyon kapcsoltam arra a műsorra soha.

by Ajánlott tartalom