Fifth Avenue

Könnyeden és bájosan nevetgélek a kapott válaszon, már amennyire könnyeden és bájosan lehet nevetgélni mély, férfias hangon. Karmos kézfejem könnyeden legyint egyet a meginterjúvolásra vára lány felé.
- Ohh, nem fog fájni, nekem elhiheted! - tréfálkozom derűsen azzal, hogy nem éppen dédelgetett álma képernyőre kerülni. Felém tett bókján kissé elpirulok, de csak egy egészen picikét! Össze is szedem magam azonnal és nagy levegőt véve erőt gyűjtök ahhoz, hogy belekezdjek abba a rémesen hosszú kérdésbe.
- A kérdés tehát az alábbi: mit gondolsz arról a felvetésről, miszerint egyes kutatók szerint megoldható lenne, hogy a születendő csecsemőket egy olyan szerrel kezeljék, ami elnyomva tartja bennük a mutáns géneket egészen addig az életkorig, amíg elég érettek nem lesznek ahhoz, hogy maguk válasszák meg, hogy emberként, vagy inkább mutánsként éljenek-e tovább a társadalomban? - tartom vele végig a szemkontaktust, míg beszélek. A kérdés hosszúsága miatt próbálok adni több információt erről a hírről, hátha a lány nem követi nyomon a tudományban évek óta folyó, kétség kívül nem ritkán vitatható történéseket.
- Ez azt jelentené nagyjából, hogy a tudósok inkább megvárnák, hogy a gyerek betöltse a huszonegyet és a képességéhez nagyjából olyan jogon férhessen hozzá, mint az alkoholhoz. - igyekszem valami hasonlattal jellemezni ezt az ötletet. Kíváncsian várom, mit felel, miközben egy házaspár megáll mögötte és tétován a kamerába mered, majd tovább is áll. Még szerettem volna más hasonlatokkal is körülírni a hír mondanivalóját, de ennek a rövid, közvélemény kutatós kis műsornak csöppet sem az a lényege, hogy én locsogjak benne órákon át. Így a mikrofonom oda is nyújtom a lánynak, hátha gondolatok egész bokrétája várakozik már benne!

A könnyed viselkedése az én feszéjezettségemet is oldja lassan, de továbbra is el vagyok álmélkodva ezen az egész fazonon, hiszen a hangja is olyan mély, férfias, hogy simán elmenne annak is, de az is lehet, hogy valami transzvesztita. Végül is mindegy, nekem nincs bajom velük.
Aztán meghalom a kérdést, amiért végül is megállított Miss Marble és eléggé felszalad tőle a szemöldököm, mert tényleg nem hallottam róla és ez így első hallásra elég ütésnek tűnik, már ha igaz és nem csak valami szenzáció hajhász kitaláció.
Viszont, ha valami éppkézláb választ akarok adni és nem itt rögtön felhúzni magam, hogy valami eszement tudóscsoport, vagy maga a kormány milyen baromságot talált ki, hogy ellehetetlenítse a mutánsokat, akkor nem árt, ha elszámolok magamban a gondolkozás alatt tízig, …..na jó, inkább ötvenig.
Így egy kis szünet áll be a beszélgetésbe és most az sem zavar, hogy közben vesz a kamera, legfeljebb majd kivágják, ha nem tetszik, ahogy a választ is, amit nagy nehezen, de higgadtan igyekszem előadni.
- Hogy mit gondolok? Hogy ez megint valami olyan akció, a ko…..- még időben finomítok a dolgon, - valakik részéről, hogy megpróbálják megakadályozni a mutációk kialakulását. Ez így nagyon szépen hangzik, de mi a biztosíték arra, hogy ezt teszik azokkal a csecsemőkkel, akikről kiderül, hogy rendelkeznek x-génnel? Hiszen ennyi erővel, azonnal és végérvényesen blokkolhatnák ezeket a géneket, és ezzel megszüntetnék a sokak által annyira rettegett mutánsok újabb nemzedékének fejlődését. Ez szerintem csak egy mézes madzag propaganda.
Ez már egy kicsit hangosabbra sikerült, így egy kicsit visszavettem a lendületből.
- Persze, ha ez nem valami kitaláció, hiszen ha rendelkeznének ilyen felfedezéssel, akkor arról nem biztos, hogy nyílt vitát rendeznének. – rázom meg a fejem elkomorodva, és azt hiszem talán elég is ebből az interjúból, mert nem biztos, hogy továbbra is ilyen higgadt tudok maradni, ha tovább feszegetjük a témát.
- De, ha nem gond én most mennék a dolgomra, mert már így is késésben vagyok. – próbáltam diszkréten megszabadulni a stábtól. – Örültem a találkozásnak Miss Marble, egy élmény volt.
Azzal gyorsan megkerültem őket és igyekeztem gyorsan eltűnni, nehogy még újabb kérdéssel találjon meg.

Jól láthatóan a lányt letaglózta a kérdés. Volt, aki csak legyintett erre, volt, aki csak egy "nemtudom"-ot felelt, de végre egy értelmes, gondolkodó lény! Az egész stáb türelmesen várja, hogy megszólaljon az interjú alanya...
A válaszát érdeklődve hallgatom végig és magamban próbálom kitalálni, hogy mutáns lehet-e, vagy csak mutánsbarát ember. Természetesen ez nem része a kérdéssorozatnak, az utcán nem kell színt vallania senkinek sem, ha nem tart erre igényt. De a fantázia és a kíváncsiság határtalan, bennem pedig különösen!
- Nos, mindez egyelőre csak egy felvetés, a kormány még napirendre sem tűzte a megtárgyalását. Ez egy költséges eljárás lenne és máris számtalan egyesület ellenzi is. - informálom tovább a fiatal lánykát, de ügyelek arra, hogy a saját véleményem ne hangozzon el a kamera és a mikrofon társaságában. Ugyebár itt az utca emberét kérdezzük, nem engem...
~Teljesen igazad van kedves és szerencsére nem is vagyunk egyedül!~ gondolom szigorúan csakis magamban.
- Hálásan köszönjük a válaszod, legyen szép napod! - engedem el őt a dolgára, miközben hosszasan elnézek utána. Hatalmasat sóhajtok, majd ujjaimmal ajkamon kezdek dobolni, gondolataim közt lavírozva.
~És valóban! Ő belül is olyan tüzesnek tűnt, mint ahogy azt a szemeiben láttam! Végre nem egy üres fejű, élő guminő, ostobasággal keményre fújva.~
Jön is hamar egy olyan butácska gondolat, hogy utána kéne mennem. Már megint csak Jorge bőrében...
~Ahh, javíthatatlan vagyok!~ sóhajtok megint és kérek egy óra szünetet a stábtól. El is küldöm őket kávézni, vagy amit akarnak, csak hagyjanak picit magamra! Ahogy eltűnnek az első kávézóban, meg is indulok a lány után. Sok az ember az utcán és már csak éppen hogy látom ugrálni a meseszép loknijait. Mostani külsőmmel elég nehéz észrevétlenül űzni ezt a követősdit, ezért kénytelen leszek minél gyorsabban alakot váltani. Miután kellően megközelítettem, kihasználva egy zsúfolt zebrán való átkelést, a tömegbe olvadva alakot váltok. Mire átérek a zebra túloldalára, már egészen máshogy festek. Csak egy lazán begombolt fehér ing és egy élére vasalt, fekete nadrág van rajtam. Gyorsan kiötlöm, hogy mivel is akaszkodhatnék meg benne, csak hogy kicsivel többet beszélgethessek vele. A legközhelyesebb butaság is megteszi, így amikor a lány mögé érek, játékosan a vállaira teszem a kezem hátulról.
- Bu! Most végre megvagy, Lizzy! - ijesztem meg jó alaposan, mintha egy régi barátom ismerném fel benne hirtelen, akit ilyenkor kötelező lenne minimum halálra is ijeszteni...

Az azért mindenképpen megnyugtató, amikor elárulja Miss Marble, hogy ez még csak felvetés a Kormány részéről, habár ha ez egyáltalán már felvetődött, akkor biztos vagyok benne, hogy lesz egy-két elszánt mutánsgyűlölő, rasszista politikus, aki ha mást nem titokban engedélyezi a továbblépést. Nem ez lenne az első ilyen eset!
Mivel én sem óhajtok több kérdést, mert már ez az egy is eléggé felnyomta az agyvizemet, és a riporternő is megköszöni a részvételemet, így már megkönnyebbülve folytatom az utamat, bár még mindig ez a dolog jár az eszemben, és el is határozom, hogy ha találkozom Sean-nal, el is fogom mondani neki milyen dolog esett meg velem ma.
Minden esetre most eléggé céltalanul megyek előre, hiszen még a találkozónk időpontjaig van pár órám, és már azon gondolkozom, hogy addig beülök egy fagyizóba, vagy egy moziba, mikor hátulról megfogja valaki a vállam és rám kiált.
Ilyenkor áldom Adam kemény gyakorló óráinak jótékony hatását, mert egyrészt sem a tüskéim nem ugranak ki, másrészt fordulásból képen sem törlöm reflexből a váratlan támadómat, csak egy pillanatra megmerevedek, majd lassan megfordulva még egy mosolyt is az arcomra erőltetek, bár a látvány azért nem rossz, ami a szemem elé tárul.
- Bocs, de összekeversz valakivel, nem vagyok Lizzy. – lépek ki a kezei alól könnyedén. – De biztos epedve vár valahol, ha engem kérdezel. – folytatom, most már kicsit higgadtabban, visszanyerve nyugodtságomat.

Nem könnyű dolog a színészkedés! Hiszen a meglepettség pillanatában egyáltalán nem vagyok meglepett, így ehhez hozzá kell adnom egy evőkanálnyi elképedést. De Jorgét egyáltalán nem olyannak szeretem alakítani, amilyen én magam vagyok: egy mindenre kirobbanóan rácsodálkozó, érzelgős lelkecske. Így ebből a meglepettségből rögtön el is kell vennem egy teáskanálnyit, hogy csak olyan kis elegánsan illetődjek meg saját hoppon maradásomon.
- Te jó ég, ha Lizzy megtudja, hogy van még egy nő a földön, aki hasonlít rá, akkor kikaparja a szememet! - nevetek fel és enyhe zavaromban a hajamba túrok, majd lazán az övembe akasztom a hüvelykujjamat. Nem tudok nem úgy nézni a lányra, de azért igyekszem nem olyan pofátlanul csinálni, mint az olaszok. Mindezt a nézést a bókért cserébe is kapja, hiszen ezzel el is árulta, hogy ha csakis a csomagolást nézzük, nem vagyok közömbös neki.
- Egyébként ne haragudj, hogy rád ijesztettem. - kérem azért elnézését azok után, hogy látszott rajtam, belenyugodtam a mellényúlásba. Udvariatlannak pedig semmiképpen nem akartam tűnni szemében.
~Csodásak a szemeid, de ha ezt most megmondanám, száz százalék, hogy kihívnád hozzám a "közhelyirtó brigádot"!~
- Egyébként tehetek érted valamit? Szégyellem, hogy ilyen fafej voltam... esetleg meghívhatnálak egy pohár vagy falat... bármire. - széttárt karokkal nézek körbe egy pillanatra, hogy kiszúrjam a legközelebbi vendéglátóipari egységet. Milyen csodás, hogy az pont nem a McDonald's! - Én úgy is azt terveztem, hogy csapok egy tízórait, úgysem sietek sehova. Na persze, ez csak rám vonatkozik... - villantok felé egy csibész kis mosolyt és epekedve várom, hogy legalább egy utcai hot-dogozásra legyen ideje!

A férfi aki megállított, mint régi ismerősét, egyáltalán nem volt megvetendő kinézetű, és bár nem állt szándékomban flörtölni vele, azért ez nem kerülte el a figyelmemet, sem a kivillantott 100 wattos mosolya, amivel szabadkozni kezdett a félreértés miatt.
- Áááá! Egyáltalán nem haragszom, csak mindkettőnknek kellemetlen lett volna, ha kapsz tőlem egy lendületes pofont, mert általában így reagálok, ha váratlanul letámad valaki. De, hát szerencsére megúsztad. – vigyorgok rá én is, nem rejtve véka alá, hogy áldhatja a szerencséjét, hogy jó passzban talált, de hát ennyit megérdemelt ez a jóképű úriember.
Persze az az első pillanatban látszik, hogy teljesen tisztában van a lányokra tett hatásával és a sármjával. Az egész viselkedése, a mozdulatai, mind-mind ezt a magabiztonságot sugározzák és, ha teszem azt nem lettem volna már elkötelezett, lehet, hogy hagytam is volna elcsábítani magam.
- Ne mond ezt! – mosolyogtam rá. – Nem voltál sem udvariatlan, se „fafej”, csak egyszerűen összetévesztettél valakivel, ez megesik. – vontam meg a vállam, aztán elgondolkoztam az ajánlatán, hiszen végül is miért nem töltsem el a találkozóig hátralévő időt egy kellemes társaságban.
- De miért ne kaphatnánk be valamit a megbocsátás megpecsételésére! – bólintottam rá végül. – Rám is rám fér, hiszen csak reggel kaptam be pár falatot induláskor. És hová ülnél be szívesen, vagy csak vegyünk egy szendvicset és üssük össze? – kérdezem kaján vigyorral körbenézve, de hát számtalan lehetőség közül lehet választani és én rábízom a döntést. – Még úgy egy órát ráérek.

Rögtön felvonom szemöldököm, ahogy meghallom a leányzó válaszát.
- Váó, ilyen pofozkodós vagy? - kérdezem akaratlanul is elvigyorodva a a hallottakon. - Akkor tényleg szerencsés fickó vagyok! Te jó ég, lehet, hogy minden nő ilyen itt az utcákon? Legközelebb meg sem próbálok így "köszönni" valakinek! - mondom tovább, mert ez már valóban meglepett, ezúttal nem volt szükség a színészkedésre.
- De hát az ember fia ne legyen már olyan huszonhét évesen, mint egy gyerek, nem igaz? - teszem fel a költői kérdést, de derűm továbbra is töretlen. Máris repesni kezd bennem a boldogság, amint megkapom a várt, pozitív választ! Miss Marble ilyenkor már tapsikolna örömében, de ha Jorge-ként ezt csinálnám, azonnal koslathatnék is egy meleg bár után...
- Szuper! Egy óra alatt bőven megleszünk. - azzal el is kezdtem a hosszú-hosszú utca perspektívájában összesűrűsödött boltok és éttermek sokaságából kiszúrni egyet, ami tényleg jó is lehet. Mivel még kora ősz volt, az idő is fergeteges volt, pártoltam a szabadtéri kiülős bárokat, így igyekeztem napernyőket és redőnyöket kiszúrni a látóteremben.
- Azt hiszem az ott jó is lesz nekünk... - bökök egy bordó napernyőkkel árnyékolt, igényesebb fajta kis bárra. Miközben megindulunk, folytatom is a beszélgetést.
- Ez a város kész őrület! Az előbb is elkapott valami tévés némber. - csóválom meg a fejem hitetlenkedve. Gondoltam most kis huncut leszek és olyat mondok, amit nem biztos, hogy szívesen hallana azok után, hogy találkozott velem az előbb. - A tévéképernyőn mindenki sokkal hülyébbnek tűnik, mint a való életben. Egész népek tűnnek sokkal idiótábbnak a tévén keresztül. Isten ments, hogy szerepeljek benne! - szinte már-már felkiáltok, ahogy ezt megjegyzem. Közben oda is érünk a bárhoz, a pincértől megérdeklődöm, hogy van-e szabad asztaluk a szabadtéri részen, majd miután odavezet minket egy kétszemélyes asztalhoz, rögtön magamhoz is ragadom az asztalon heverő itallapot.
- Hát-hát... korán van még az alkoholhoz, ez tény, de azt hiszem én mégiscsak megengedek magamnak egy sört. - dörzsölöm meg az állam elgondolkodva, majd a pincér az étlapot is a kezünkbe adja. - Egy pohár bármiben fogadok, hogy te nem vagy vega. - nézek fel az étlapból a lányra. - Évek tapasztalata beszél belőlem, a vegák gyakran egészen máshogy öltözködnek, mint egy hétköznapi ember. Például biztos, hogy marhabőr csizmát és táskát nem látsz rajtuk. - tör rám máris a beszélhetnék, mert lehetek én akárki, beszélni akkor is imádok!

- Oké, oké! – hárítottam kissé túláradó vidámságát, annak hallatán, hogy belementem, töltsünk együtt egy kis időt.
Aztán gyorsan szemlélődni kezdett, hogy vajon hol is érezhetnénk a legjobban magunkat ezen idő alatt. Örültem, amikor egy teraszos kávézót bökött ki,, mert amilyen szép utónyári idő volt, kár lett volna, valahol bent punnyadni.
Ahogy elindultunk az utcán és beszélgetni kezdtünk, azonnal közös ismerős merült fel, mivel ezek szerint ő is belebotlott Miss Marble-ba, de amit mondott azért nem nyerte el a tetszésemet.
- Hát én sem szándékoztam népszerűsíteni magam, de érdekes témát feszegetett az a „némber” – nyomtam meg az utolsó szót, hogy értse, nem volt szerencsés egy szóhasználat, főleg egy másik nőnemű egyed előtt. – Úgy, hogy engem is besorolhatsz az idióták csoportjába, mert az előbb nekem is volt szerencsém szerepelni az interjúban. – húztam el a számat, de közben már odaértünk a bárhoz és még asztalt is kaptunk az egyik kis napernyő alatt.
- Én csak egy naracsdzsuszt kérek. – adtam le a rendelést a pincérnek. – És jól tippeltél, nem vagyok vega. – mosolyogtam rá, miközben azt ecsetelte, hogy azok még az öltözködésben is eltérnek a többiektől. – Jó megfigyelő vagy, és ezek szerint ismersz pár vegát? Jaj, és még el nem felejtem, a nevedet még nem is tudom. – nézek rá kíváncsian, hiszen tényleg eddig nem jutottunk el. – Az én nevem Sarah. – veszem el közben én is a másik étlapot, amit a felszolgáló felém nyújt. – Azért most én is csak valami könnyűt ennék, hiszen elég meleg is van. – kezdem lapozgatni.

Most így, "álruhában" könnyedén megragadhatnám az alkalmat, hogy kifaggassam őt saját magamról... vagyis Miss Marble-ről. De ez olyan kicsinyes volna, ennyire még én sem szeretem önnön magamat! Sokkalta jobban érdekel a leányzó személye, így hát mégsem éltem a lehetőséggel és inkább igyekeztem a témát is más irányba terelgetni.
Kezemben még mindig ott volt az étlap, de ahogy az ilyenkor megesik, csak céltalanul lapozgattam oda-vissza, miközben a gondolataim egészen másfelé kalandoztak.
- Én fajankó, elhívlak egy tízóraira, de be sem mutatkozom? Nincs mit szépíteni, ma nagyon el vagyok varázsolva. - nevetek fel saját magamon. - Én pedig Jorge volnék. - pótolom be a bemutatkozást és habár nevem spanyolosan cseng, akcentusom még sincs, hiszen Amerikában születtem és nőttem fel.
- Ami pedig a vegákat illeti, ismerek néhányat. És nincs is semmi bajom velük, de némelyikük...hogy is mondjam...túl radikális. És politizál is. Az ilyesmit nem kedvelem. - csóválom meg a fejem egy enyhe fintorral a szám szélén. Most mér tényleg próbálok az étlapra is odafigyelni, különben még háromszor kell elküldenem a pincért.
- Én egy tonhalkrémes szendvicset kérnék akkor. - jutok végül döntésre és leadom a rendelést az újból felbukkanó pincérnek, aki időközben kihozta nekünk az italokat is. Kezembe veszem a pohár sört és megemelem a lány felé.
- Egészségedre, Sarah! - az egyszerű pohárköszöntő után lerakom kicsit a sört és hátradőlve a széken felveszem a lehető legkényelmesebb pozitúrát. Mielőtt megint megszólalnék, ismét nehezen tudok felhagyni a szolid somolygással.
- Ne vedd zokon, de olyan fiatalnak tűnsz! Ha paranoiás lennék, most attól tartanék, hogy bármelyik percben lecsapna rám az apád. Amerika őrült egy hely, ha a metrón véletlenül nekiesek kicsit egy tinilánynak egy erős fékezésnél, előfordulhat, hogy utána egyenesen szatírnak gondolnak majd. - nevetek fel megint. Azt már nem tettem hozzá, hogy ez valóban meg is történt velem egy alkalommal, igaz, nem a metrón és nem ebben a testben, de igen, ebben az országban minden sokkal nagyobb és hevesebb. Még a reakciók is. Ha majd a tévézéshez is túl öregecske-kecske leszek és már csak nevetni fognak rajtam az emberek, a legjobb lesz megvásárolni egy édes kis mediterrán házacskát Európában... Néha úgy érzem, túl zsúfolt már nekem ez a város!

Meg kell vallanom, rá sem ismerek magamra mostanában, hiszen az a vadóc kislány, akit annak idején Adam felszedett az utcáról, és aki gyűlölte az embereket, nem, hogy nem ódzkodik egy ilyen spontán ismerkedéstől, hanem egyenesen jól érzi magát a szituációban és néha elmerül Jorge jókedvű kacagásában, aki végre elárulta a nevét, kis szabadkozás után.
- Jorge! – ízlelgettem a szót. – Nem úgy tűnik, mintha tőrzsgyökeres amerikai név lenne, talán nem idevalósi vagy? – kérdeztem kíváncsian, bár teljesen tisztán beszélte a nyelvet, így tényleg csak a kíváncsiság hajtott.
A férfi rendelése nekem is tökéletesen megfelelt, így én is ugyan azt kértem és a pincér el is robogott, hogy minél előbb teljesíthesse azt.
Meglepődve emelem felé én is a poharam, hiszen már kezd elszokni az ember az ilyen udvarias gesztusoktól, főleg, ha nem sokat jár társaságba.
- A tiédre is! – válaszolom, majd követve a példáját én is beleiszom az üdítőbe, ami nagyon is jólesik ebben a melegben.
Továbbra is kellemes benyomásokkal figyelem a váratlanul az utamba pottyant férfit, hiszen annyira lezserül és fesztelenül viselkedik, mintha világ életünkben ismertük volna egymást és ez engem is feloldott, nem éreztem, hogy sietnem kellene, vagy kényelmetlen lenne a társasága, és ebben persze közrejátszhatott az is, hogy nem volt egy nyomulós, nem éreztem, hogy rám akarna hajtani, ami valószínűleg nem tett volna jót a hangulatnak, a szimplán csak jól éreztük magunkat.
Felnevettem a mondanivalóján, mert valahogy magam elé képzeltem ezt a jelenetet, ahogy az apám lecsap ránk és kérdőre vonja az asztaltársamat.
- Nem, nem vagyok kiskorú, ha erre gondolsz. – próbáltam visszanyerni a komolyságomat, de valahogy a társaságában nem sikerült. – Sőt, mint látod, már menyasszony vagyok. – mutattam fel a gyűrűt az ujjamon. – De te pont úgy nézel ki, mint egy elmebajos szatír, tényleg. – kuncogtam fel újból ezen a képtelen dolgon. – És már félig-meddig dolgozom is. – tettem még hozzá. – És te? Mesélj egy kicsit magadról? Csak úgy cél nélkül bóklásztál erre, vagy valami dolgod van és én most feltartalak?

- Nem is tudom, mit mondhatnék erre! - nevetek fel kellemes hangszínen. - A közhely azt mondja, itt csak az indiánok nem külföldiek és én sem érzem magam idegennek, hiszen itt születtem. De ami azt illeti, a szüleim mexikói bevándorlók. De ez ebben az országban igazán nem nagy különlegesség... - vigyorodok el egy pillanatra, ha már így beleszaladtunk a családfa kutatásba.
A sör felénél járva, annak keserű ízével küzdve elfogott a vágy, hogy inkább egy pohárka likőrt kérjek, mert hogy egészen őszinte legyek, nem vagyok nagy sörös. De úgy hiszem elég gyanút keltő lenne, ha fényes nappal, férfi létemre csokilikőrt szopogatnék. Egyszerűen egy egészséges férfi nem csinál ilyet, főleg ha éppen be akar vágódni egy helyes lánynál. Mind a lányokról, mind a férfiakról rengeteget elárul az, hogy mit isznak. Mint ahogy az is, hogyan tartja és szívja valaki a cigarettáját. És hogy hogyan étkezik. Mindegyik jelentéktelen apróságnak tűnik, de valójában érdekes háttér információval szolgálhatnak. Sarah minden bizonnyal nem egy iszákos nőszemély, talán ügyel is a vonalaira és az egészségére. Ez szimpatikus, mert több más hasonló lány is kapva kapott az ilyen alkalmakon és képes volt olajban tocsogó steak-et rendelni fél liter kólával...
A megkönnyebbülés meleg érzése fut át rajtam, amikor megtudom, hogy Sarah nem kiskorú. De nem tart sokáig ez a megkönnyebbülés, a következő pillanatban már jött is a hideg zuhany.
- Nahát, ez fel sem tűnt! Ó... - dőlök előre a széken, hogy megnézhessem a jegygyűrűjét. Ez most kissé lehűtötte a forró fejemet, de nem volna illendő komolyabban ki is mutatni mindezt. Számomra úgy tűnt, mintha most megint aranykorát élnék a korai házasságok, amiről én magam nem tudok se jó, se rosszat mondani.
- Ezek szerint nem érdemes ábrándoznom... - dőlök hátra ismét a székemen és mint aki most komolyan csalódott, úgy fonom össze magam előtt a karjaim, elszontyolodott arcot vágva. Majd mosolyra húzódik a szám és jelzem, hogy csak tréfáltam. Vagyis akár komolyan is mondhattam volna, de nem tehettem. Nem venném a lelkemre, ha szétzúznék egy bimbódzó kapcsolatot. Sarah tényleg rendes lánynak tűnt!
- Ahogy mondod, épp erre bóklásztam! Minden nap itt bóklászok és csókokra vadászom, amíg el nem kapnak a dilidokik és vissza nem visznek a sárgaházba. - vágtam egészen olyan képet, mint egy megszállott. - Csak vicceltem! - nevetek fel kisvártatva. - Valójában pont a másik oldalon állok. Én vagyok afféle dilidoki. - mondom el aztán az igazságszerű hazugságot és bízom benne, hogy nem akarja majd elkérni a névjegykártyám, ami már jó ideje nincs nekem. - És a te esetedben mit jelent ez a "félig-meddig dolgozom"? - terelem vissza a szót Sarahra.

Figyelmesen hallgattam a szavait, melyben leleplezi, honnan is származik, de hát tényleg nem volt benne semmi különös, hiszen mexikói bevándorlók szép számmal kerültek ebbe az országba. Így érthető, hogy miért is nincs Jorge-nak semmilyen különös akcentusa.
Közben megérkezik a megrendelt szendvicsünk is, és én jólesően látok neki, mert be kell vallanom, csak most jöttem rá, hogy milyen régen nem ettem. Persze nem estem neki, de azért jólesően falatoztam, néha-néha belekortyolva az üdítőmbe.
Mivel épp az imént dicsértem meg a férfit, hogy nem akart lerohanni, így most is minden további nélkül beszélek a gyűrűmről és arról, hogy már nem vagyok szabad, valahogy eszembe sem jut, hogy ez esetleg neki rosszul esne, ráadásul nem is mutat ilyen reakciót, így vidáman cseverészek tovább, mintha csak valami régi jó barátommal ütném el itt az időt.
Finom mosollyal jutalmazom a bóknak is beillő viccelődését, hiszen még ez is előfordulhatott volna, ha szingli lennék, de hát nem vagyok.
- Az ábrándokat nem tilthatja meg senki neked. – nézek rá, és ahogy ő is mosolyogva beszél hozzám én is egyfolytában azt teszem.
- Jaj, miket nem mondasz! – rovom meg tettetett komolysággal. – egy csókvadász csak nem akarnának bolondokházába csukni!
Viszont mikor azt mondja ténylegesen ő is valami doktor féle, azért nagyot nézek, mert meg kell vallanom, mindenre gondoltam csak erre nem. Inkább valami színésznek, vagy menedzsernek néztem volna, de orvosnak biztos nem.
- Áááá! Az érdekes! És milyen doktor vagy, talán pszichológus, vagy ilyesmi? – kapom be az utolsó falatokat.
A kérdésére csak megvonom a vállam.
- Tudod én az iskolába ahová járok és még ezt-azt tanulok, kicsit feltörtem a szamárlétrán és, mint tanársegéd dolgozom, így diák is és tanár is vagyok együttesen

Úgy tűnt, mindkettőnk ki volt már éhezve a szendvicsre, egy rövid ideig csak némán majszoltunk, habár szívesen beszéltem volna még ekkor is, ám a tonhalkrém nem kimondottan esztétikus látvány egy nyitott szájban forgatva. Majd Sarah lesz az első, aki ismét magához ragadja a szót. Pompásan éreztem magam a társaságában, egyszerűen csak erővel tudtam levakarni azt a fránya mosolyt az arcomról, hogy kényelmesebben tudjak rágni. De újabb szavai megint csak derűt csaltak az arcomra.
- Nem is hinnéd, hogy igenis lehet ott valami hézag, ha egy férfi az utcát járva minden nővel csókolódzni akar! - informálom a lányt, miközben rá is csodálkozom, hogy máris elpusztítottam a tonhalas szendvicsem.
- És ezt is eltaláltad, pszichológus vagyok! De még csak úgy egy éve nagyjából. Nem tudom, meddig fogom bírni, őrület, hogy néha mikkel nem jönnek be hozzám az emberek! A hipochondria a fejlett társadalmak egyik legkomolyabb betegsége. - csóválom meg a fejem nem leplezett kiábrándultsággal. - Ma az embereknek rögeszméje lett, hogy sokkal jobb, ha nem vagyunk normálisak, mert az roppant unalmas. Ha már minimum egy fajta szindrómád van, máris eltérsz az átlagtól, alapíthatsz a magadfajtáknak egy klubot és harcolhatsz az elfogadásért. Az emberek manapság szeretik belelovagolni magukat abba, hogy betegek és mások, mint a többiek. - tartok terjengős értekezést erről a számomra roppant érdekes témáról, majd vissza is térünk Sarah-hoz.
- Nahát, akkor rád is igaz lehet az a szellemes újsághirdetés, amit nemrég láttam: "Spanyol órát adok, veszek!" - nevetek fel jóízűen, mert igazán humorosnak találtam ezt, amikor olvastam. - De ezt nem célzásnak mondtam, csak úgy eszembe jutott. - szabadkoztam egy keveset. - És mit tanítasz ebben az iskolában? Mert ha most így rád nézek - pillantok rá kissé hunyorogva - Egyformán lehetnél testnevelőtanár, nyelvtanár vagy biológus is. - ötletezgetek egy sort, majd ki is iszom a söröm.
~Óh istenkém, de szörnyek keserű! Arcizmocskák, mosolyogjatok, mintha mi sem történt volna!~

Nem tudom miért, de nagyon nehezen tudtam elképzelni asztaltársamat, ahogy egy elsötétített szobában ülve, boncolgatja a pamlagon fekvő paciense lelkét, valahogy annyira nem illett ehhez az életvidám és csupa energia férfihez.
- Hát ebben van valami, bár sokan meg inkább attól szeretnének megszabadulni, hogy mások. – jut eszembe a nem is olyan rég folytatott beszélgetés azzal a fura riporternővel.
De, nem akarok most komor gondolatokkal foglalkozni, hiszen szép az idő, kellemes társaságban vagyok, inkább a kérdésére figyelek.
- Köszönöm a bókot, hogy komolyabb dolgokat is kinézel belőlem, annak ellenére, hogy milyen fiatalnak néztél az előbb. – nevettem el magam. – De majdnem eltaláltad. Mondhatni olyan testnevelő tanár féle vagyok, igen. – bólintottam. – Azt mondta egy nagyon kedves ember, aki ráadásul a főnököm is már, hogy mivel jó vagyok benne, kiérdemeltem, hogy oktassam is. – merülök el az emlékekbe, ami azon a napon történt és ami, nagyban meghatározta az életemet.
- De, ne csak rólam beszéljünk. – nézek rá kíváncsian. – És, hogy, hogy most nem egy irodában kuksolsz és elemezgeted a pácienseidet? És miért ezt csinálod egyáltalán, ha ennyire nem szereted?

Lassacskán közeledett az a pillanat, amikor vagy újabb adag itókát rendelek, hogy tovább maradhassunk itt, vagy szépen felállunk és távozunk. Szemlátomást nagy errefelé a forgalom, az imént is alig sikerült leültetni valahová egy fiatal párt. Talán csak a bennem lappangó kishitűség miatt figyelek ezekre mindig oda és érzem úgy, hogy útban vagyok az étteremnek. De a világért sem akartam volna Sarah előtt ilyen "bocsi, hogy élek" jellemnek tűnni, elvégre Jorgének nem lenne oka semmi ilyesfélére.
- Tényleg testnevelőtanár vagy? Ez szuper! Bár amilyenek a mai fiatalok, úgy tudom időnként gyötrelmesen nehéz őket mozgásra rábírni. - nevetek egyet. - De azt hiszem ez is olyan, mint bármelyik másik tantárgy: egy jó tanár csodákra képes! - bíztatom Sarah-t, habár nem kizárt, hogy egyáltalán nincs is rászorulva erre.
- Rendben, beszéljünk rólam is, de akkor viszont már nem a munkámról! - igyekszem derűsen elterelni a témát, nem mintha erre a kérdésére már nem tudtam volna válaszolni, de nem szerettem volna túl sokáig mesékkel tömni a kobakját.
- Az egyik ok például, amiért most irodán kívül vagyok, hogy megvegyek majd egy színházjegyet. Jó lenne kettőt, de éppenséggel facér vagyok. - sajnáltatom magam, de csak módjával, a világért sem akarok sajnálatra méltónak tűnni a szemében! - A darab elég pikáns, nem is hinném, hogy találok partnert, aki megnézné velem, de hát mit tegyen az ember fia, ha szereti a különc dolgokat... - közben magam is tudtam, vagyis sejtettem azért, hogy teljesen feleslegesen próbálom virágnyelven csábítgatni Sarah-t, hiszen el van már jegyezve és igencsak furcsán venné ki magát a dolog, ha egy vadidegennel elmenne színházba. De vesztenivalóm nincs és még az sem kizárt, hogy ő is szeret színházba járni!

Érdekesen alakul ez a beszélgetés és valahogy kedvem támadt, hogy elmondjam neki, hogy mit is csinálok valójában, de aztán még saját magamon is meglepődök ezekkel a gondolatokkal. Az igaz, hogy nem titok, hogy hová járok és mit csinálok a Xavierben, de tudom, hogy nagyon sokan nem szívelik a mutánsokat, így most könnyen elronthatnám ezt a kellemes kis beszélgetést, ha hirtelen benyögöm, hogy bocs Jorge, de ugye nem baj, hogy egy érintésemmel, akár meg is ölhetnélek!
Lehet, hogy szó nélkül faképnél hagyna, de talán még ez lenne a jobbik eset, mintha üvöltözni kezdene itt, hogy milyen korcs vagyok, ahogy sokan tennék.
De aztán az is lehet, hogy csak paranoiás vagyok és nem történne semmi különös.
Így aztán úgy döntök talán csepegtetek pár információ morzsát neki, aztán majd meglátom, hogy reagál.
- Hát, mint mondtam olyasmi, mint egy testnevelő tanár, mert hát én is egyrészt a fizikumuk erősödésével foglalkozom, de ez egy kicsit ennél összetettebb. A Xavier-ben semmi sem egyszerű, mint máshol. – puhatolózom, mert ha nem ismeri az intézetet, akkor jó, akkor nem beszélek neki többet róla, ha meg igen, akkor jöhet az első reakció.
Mikor arról beszél, hogy most jelenleg egyedül van, csak rámosolygok kedvesen, mert most sem érzem, hogy ezzel nyomulni akarna nálam, csak olyan elejtett megjegyzésnek tűnt.
- Ne add fel Jorge, hiszen te egy nagyon is jóképű pasi vagy! – mondtam én is neki teljesen természetesen bókolva. – Akár most is találnál magadnak biztosan partnert, ha nem rám áldoznád a drága idődet. Egyébként nyugodtan itt is hagyhatsz, nem fogom zokon venni, eddig is nagyon kellemesen éreztem magam és lassan, amúgy is mennem kell. – ajánlottam fel, hogy nézzen más, nem foglalt leányzó után.

Habár még az interjú alatt kapott válaszából arra engedtem következtetni, hogy talán Sarah mutáns lehet, igazán nem akartam ezen a kérdésen csüngeni. Ha ember volna, akkor sem gondolnék rá másképpen, hiszen szemmel láthatóan kedves, nyitott teremtés. Legalábbis ebből a pár perc beszélgetésből erre jöhettem rá, de persze én tudom a legjobban, hogy az embernek könnyen lehet egy arca kifelé és egy egészen más személyisége befelé...
- Nahát, Xavieres vagy? - lepődök meg újfent. - Ha jól tudom ez egy ilyen elit mutáns iskola, ugye? Na jó, inkább vedd úgy, hogy ezt kijelentő mondatban mondtam, mert valójában teljesen képben vagyok, hogy mi a Xavier. - nevetek fel úgy, mint aki hirtelen ráébredt saját kelekótyaságára. - Sosem jártam még ott, de egyetértek az elveikkel. Ezzel már el is árultam, hogy én nem vagyok se véresszájú, konzervatív ember, se Testvériséges mutáns. - valamiért izgatottabb leszek, ahogy egyre jobban tudatosul bennem, hogy a lány bizony valóban mutáns. Fránya egy dolog a kíváncsiság, de ilyenkor akaratlanul is azon kezdek el morfondírozni, hogy vajon miféle lehet a mutációja? De ilyesmit kérdezni egy hölgytől legalább annyira pofátlanság, mint a kora felől érdeklődni... az utóbbi nekem meg már majdnem meg is volt.
Aztán, mintha nem lett volna elég bennem feszülő, láthatatlan izgatottság, még egy fura választ is kapok Sarahtól. Kicsit úgy is nézek vissza rá, mint aki maga sem tudja, erre mit feleljen.
- Köszi a bókot, de... de azért menjek el, ugye? - mint egy huncut gyerek, úgy vigyorgok, hogy leplezzem a zavarom. - Számomra abszolút nem volt kidobott idő ez a pár perc, ha erre gondolsz! Ha gondolod, szívesen elkísérlek még egy darabon. - ajánlom fel magam ismét és közben intek a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk. - Mert ha most csak felállnék és itt hagynálak téged, nem kicsit érezném hülyén magam. Olyan lenne, mint egy csapnivalóan befejezett könyv. - amint megjön a pincér, már veszem is elő a tárcámból a teljes összeget. - Természetesen a vendégem voltál! - figyelmeztetem a lányt, nehogy eszébe jusson kifizetni a maga részét. - Merrefelé mész amúgy? Akkor elkísérhetlek egy darabon? Vagy inkább menjek a csudába? - huncutkodok már megint, mert egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy csak így lepattintana!

Mivel feszülten figyeltem a reakcióját, így nagy kő esett le a szívemről, hogy teljesen természetesen vette tudomásul, hogy a Xavierbe járok és még ráadásul tudta is, hogy miről beszélek, így nagy valószínűséggel vagy mutáns volt maga is, vagy legalább is olyan ember, aki nem akar letörölni bennünket a föld színéről.
- Igen jól tudod, ez az az iskola. – bólintottam mosolyogva, de már azon, ahogy kijavította magát. – Ó, az nagyszerű, ezt jó hallani, mert legtöbbször egészen más reakciót váltunk ki. – húztam el a számat kissé keserűen.
De mivel furcsa villanást láttam a szemében, ami nagyfokú kíváncsiságra utalt és már tapasztalatból is tudtam, hogy ilyenkor mi szokott lenne legtöbb ember kérdése, így nevetve igyekeztem oldani a helyzetet.
- És nyugodtan kérdezősködhetsz, ha akarsz, nem fogok megsértődni, vagy ilyesmi.
Mikor aztán elkezdett beszélni, hogy nem megerőltető neki a velem töltött idő, meg, hogy szívesen elkísér, ha nem zargatom el, nekem is leesett, hogy elég nyersen fejeztem ki magam, habár nem ez volt a szándékom, sőt…..
- Óóó! Bocsáss meg! Nem akartalak elküldeni, eszemben sem volt! – jöttem zavarba és kezdtem szabadkozni. – Pont ellenkezőleg, csak azt hittem, esetleg szívesen vadásznál egy olyan lányra, aki nem foglalt, mint én, vagy….Ááááá, már teljesen belezavarodok. Szóval, akkor köszönöm a meghívást, - biccentek a fizetési szándékára, - és szívesen veszem, ha elkísérsz és ha nem tartalak fel vele. – álltam fel és indultam el a park felé, ahol majd Sean-nal találkozom.

- Én békés természetű ember vagyok, nincs semmi bajom a mutánsokkal. - felelem, amiből továbbra sem derül ki, hogy akkor én kinek is a táborát szaporítom tulajdonképpen. De ha pusztán a szavakat nézzük, akkor inkább embernek tűnhetek a szemében. Igyekszem is ezt a látszatot fenntartani, mert ha odáig fajulna a beszélgetés, hogy reprezentálnom kéne a képességem, abból nem sok jó sülne ki... Vetettem is egy gyors pillantást az órámra, ami alapján máris két dolog világosodott meg előttem: egyfelől, hogy még közel két órán át nem tudok visszaváltozni, a másik pedig, hogy a stábnak azt mondtam, egy óra múlva megyek vissza. Nos, ez az egy óra lejáróban van és mivel így nem állhatok eléjük, illene legalább telefonálnom. A hangom ugyanis ebben az alakban meglehetősen hasonlatos Miss Marble orgánumához.
Egy pillanatra zavartan nézek Sarah-ra, mert épp próbáltam eldönteni, hogy miképpen is oldjam meg a felmerülő problémát. Majd inkább adok még magamnak pár percet és folytatom a kérdezősködést.
- Hát mit is kérdezhetnék egy mutánstól, várjunk csak... - az államat kezdem úgy vakargatni, mint aki komolyan töri a fejét, hogy vajh' mi is az, amit minden mutánstól meg szoktak kérdezni...? - Nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mi a képességed, de tényleg nem muszáj rá válaszolnod! - szabadkozom, majd újabb pszichológiai okosságok jutnak az eszembe a mondat folytatásához. - Mert vannak szerencsésebb és szerencsétlenebbül járt mutánsok is. A munkám során inkább olyanokkal találkoztam, akiket lelkileg megviselt az a plusz, amit magukban hordoznak. Megszabadítani én ugyan nem tudtam őket a képességüktől, de azért sikerült már megbékítenem őket saját magukkal. - azt azért nem mondtam el, hogy olyan is volt, aki sajnálatos módon véget vetett az életének, mert ilyesmiről nem szívesen számolnak be ebben a szakmában.
- Neeem, nem! Tényleg nem "vadászni" jöttem ki az utcára! Veled talán sosem futok össze és ülök le iszogatni, ha nem hasonlítottál volna hátulról annyira egy ismerősömre! - próbálom aztán én is kimagyarázni valahogy a helyzetet. - A meghívást pedig nagyon szívesen, én pedig köszönöm, hogy akkor még pár percig sétálgathatok veled. - dobok ismét egy fogkrémreklámba illő mosolyt, majd én is felkelek a székből.
- Azért igyekszem majd beugrani egy oszlop vagy hirdetőoszlop mögé, ha véletlenül szembejönne közben a kedvesed. - tréfálkozom ismét. - Elvinnélek szívesen a kocsimmal... ha lenne kocsim. - vágok fura arckifejezést, mintha azt közöltem volna, hogy valójában egy másik galaxisból való vagyok. - Tudom, fura dolog, hogy egy nagyvárosban élő férfinak ne legyen kocsija. És még nem is vagyok egy kerékpáros aktivista! - csacsogok megint magamról, miközben továbbállunk.

Bár épp most ajánlotta fel, hogy szívesen elkísér még egy darabon, nem kerülte el a figyelmemet a gyors pillantás az órájára, amitől aztán végképp nem tudtam hányadán állok vele, és, hogy nem csak pusztán udvariasságból ajánlja-e fel, hogy velem tart.
De mivel ezt már megbeszéltük, nem akarom tovább forszírozni, hiszen ha még sem így van akkor csak megsérteném vele.
Azért mosolyogva várom a játékos töprengésének végét, és a világ minden kincséért sem segítenék azzal, hogy megelőzöm a válaszadással, hiszen úgy is tudom hová akar kilyukadni, bár továbbra sem megyek el rajta, hogy vajon ő is rendelkezik-e valami képességgel, vagy csak simán szimpatizáns ember.
- Igen, sajnos én is találkoztam már olyannal, akinek nem sikerült soha feldolgoznia azt, hogy mutáns, bár ebben jórészt a szülői, rokoni háttér és a társadalom a hibás, hiszen sokszor csak a kiközösítéssel szembesülünk. – bólogatok a szavaira keserűen, de aztán igyekszem túltenni magam ezen, hogy ne rontsam el a jó hangulatot. – Engem nem zavar, ha megkérdezik és nem is érdekel már, hogy mit szólnak hozzá az emberek, hiszen az iskolában megtanultam kezelni a negatív reakciókat is, meg aztán nem vagyok egy nebáncsvirág alkat sem, sem testileg, sem lelkileg. – teszem hozzá kuncogva. – Olyan tüskéket tudok kinöveszteni a bőrömből, amik idegmérget tartalmaznak és akihez hozzáérnek eléggé sokkoló élményben van része, továbbá van egy páncélbőr képességem is, ami kisebb támadások ellen jóformán sebezhetetlenné tesz. – magyarázom neki, miközben lassan andalgunk végig az utcán.
Tréfás megjegyzésére, hogy eltűnik, ha megérkezne Sean, csak felnevetek, hiszen elég komikus lenne a dolog, ha tényleg megtenné.
- Nem szükséges Jorge! – rázom meg a fejem vidáman. – Sean nem az a féltékeny fajta, és különben is bízunk egymásban annyira, hogy ez fel sem merülne, így nem kell sehová sem ugrálnod. Azt hiszem különben is az aztán tényleg szembeötlő lenne!
Aztán kutakodva nézek rá és most már muszáj megkérdeznem.
- És, ha már a képességeknél tartunk, te is mutáns vagy, vagy csak simán nem gyűlölsz minket? Persze ez részemről is csak akkor kérdés, ha téged nem zavar, nem kötelező válaszolni, csak kíváncsi vagyok.

Ahogy sétálásba fogunk, máris jönnek a komolyabb témák és gondolatok, de mindez egyáltalán nem rontotta le most a kedélyállapotom. Érzelgős embernek vallom magam, de azért képes vagyok ilyen helyzetekben magamban tartani a kicsordulni készülő sok-sok gondolatot és érzést. Annál is inkább, mert most inkognitóban járkálok itt. Ahh, mindig ez a rejtőzködés és álcázás! Néha úgy érzem, egyszer csak fogom magam és kitárulkozok a világ előtt! De félek is ettől, hiszen akkor pont a játék tűnne el a mindennapjaimból, amit lehet, hogy idővel megbánnék.
- Ezt öröm hallani, hogy ilyen kemény lány vagy! Bár tudom jól, az ember mindig az őt ért támadások miatt növeszt páncélt maga köré. Nagyon jó kis hely lehet ez a Xavier, ha a fiatalokat ilyen szellemben képesek nevelni, ráadásul sikerrel. Mondanom sem kell, hány félrenevelt kamasszal találkoztam, akiket sem a szülők, sem az iskola nem volt képes megnevelni. Végső soron meg gondolja a szülő, "jól van, akkor menjél dilidokihoz, az majd megoldja azt, amit mi nem!". - idézem a a modern világ általános szülői mentalitását.
Nem is tudom, mit éreztem akkor, amikor Sarah elmondta, mi a képessége. Talán egy picit elkerekedhettek a szemeim, hiszen most derült ki, hogy ez a kedves leányzó akár egy mozdulattal meg tudna ölni!
- Mit is mondhatnék... ezzel a képességgel azt hiszem nem kell félned egy sötét sikátorba keveredve! - nevetek fel, de cseppet sem gúnyos hangnemben, inkább az ámulatba esettség enyhe zavarával. - De azért azt kívánom, inkább ne legyen szükséged a használatukra... - az utcát járva ismét eszembe jut, hogy csak azért sem hívtam fel a stábot, de magamban úgy döntöttem, hogy ki fogják bírni azt a pár perc késlekedést, amíg Sarah-t elkísérem. Csak abban tudtam bízni, hogy a stáb nem olyan, mint némelyik ember, akik 10 perc után már kihívják a rendőrséget, ha nem találják az egyik hozzátartozójukat.
- Megnyugodtam, hogy ezek szerint nem kell a barátodtól tartanom. A világért sem akarnék zavaró elemnek tűnni. - teszem fel megadóan a kezeim, ahogy azt ilyenkor szokás.
- Óh, hogy én? Nos, én csak egy sima, mezei ember vagyok. - mondtam ki az igazságnak nem nevezhető állítást, hangom pedig elhalkult a vége felé. - Én csak egy dologtól tartok, már ami a mutánsokat illeti. Az, akinek emberfeletti ereje van, nem rest használni is. Aki képes az elmében kutakodni, miért is állná meg, hogy ne tegyen így? És vajon hosszú távon fenntartható-e így egy közösség? Bár én csípem a mutánsokat, de valahol tartok a szélsőséges testvéreitektől... - hangom szokatlanul komoly és aggodalommal telivé válik és őszintén érdekelni kezd, hogy ő vajon mit tud mondani erre. Mert ha nem is vagyok ember, de mindenképpen egy gyengébb képességű mutáns lennék, akit testileg-lelkileg is olyan könnyen lehetne összetörni, mint egy üvegvázát...

- Nem ez tett keménnyé, - vonom meg a vállam kicsit keserűen, - hanem az élet, ahogy mondod, de tényleg szerencsém volt, hogy egy jó ember, jókor volt jó helyen és teljes szívemből mondhatom, hogy megmentett, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. – járja át a szívemet a hála, ha Adamra és a tettére gondolok, amit azóta magam is igyekszem követni.
Mikor arra céloz, hogy nem igen kell féltenem magam, erre csak bólogatni tudok, hiszen volt részem már egy két húzós dologban.
- Sajnos ez általában nem csak az akaratomon múlik, mert olyan világban élünk, ahol néha muszáj vagy önvédelemből, vagy más iránti védelemből használni, de erre valók a gyakorlások, hogy az ember tudja, hogyan és mikor vesse be. – magyarázom neki, mert látszik, hogy talán még nem sok rasszista megmozdulással találkozott test közelből emberként, amit mutánsok ellen vetettek be.
Persze nem is kívánom senkinek, hogy lásson, vagy tapasztaljon ilyet, hiszen az lenne a jó, ha nem is lennének.
- Szerintem jól kijönnél Seann-nal, bár ha ennyire tartasz a telepatáktól, akkor azért figyelmeztetlek, hogy ő az és nem is kezdő már. Viszont azt is tudnod kell, hogy az én kedvesem a légynek sem akarna ártani soha. – teszem hozzá, bár meglepődöm a hozzáállásán.
- Tudom, hogy vannak olyan mutánsok, akik agresszívek az emberekkel, mint ahogy fordítva is igaz, de talán, ha mi, akik együtt szeretnénk élni, békésen a többekkel, mindegy, hogy ember vagy mutáns elfogadottabbak lennénk és hagynának minket tényleg normálisan élni, akkor ezek is olyan elszigetelt ügyek lennének, mint ahogy most már a feketék vagy más kisebbségek elleni fellépések. Talán soha nem lehet megszüntetni teljesen, mert mindig lesznek olyanok, akik ezzel vezetik le a frusztráltságukat, kisebbségi komplexusaikat, de gondolom ezt nem kell neked magyaráznom. – nézek rá szomorúan. – És azért, hogy mindenki megtanulja használni és jól használni a képességét, kellenének olyan iskolák, talán még több, ahol a mutánsok ezt kiskoruktól megtanulhatnák és nem ellöknék maguktól az emberek őket, hanem kihasználhatnák a segítségüket. Persze mint minden más fajnál itt is vannak rosszak, akik kihasználnák a képességeiket, de hát ez ellen fellehet lépni a törvény erejével. Nálunk is van olyan kislány az iskolában, aki sok betegséget meg tud az érintésével gyógyítani, nem lenne hasznos egy ilyen képesség az egészségügyben? – válaszolok a félelmeire és kérdezek vissza.

Talán magam is meglepődtem egy picit, hogy Sarah mennyire megnyílt előttem. De a következő pillanatban már inkább irigyeltem őt ezért, hogy ő igazán őszinte lehetett velem, én pedig nem adhattam neki ugyanezt vissza.
- A szerencse furfangos egy dolog. Életek múlhatnak rajta, de magunkhoz hívni nem lehet és nem is válogat, hogy kit akar éppen megtalálni. És ahogy egy mondás is tartja, a szerencse sosem ad, csak hitelez. Talán nem néznéd ki belőlem, de én szörnyen babonás tudok néha lenni, főleg ha a szerencséről van szó. A dolgok lekopogását minden alkalommal elkövetem. - vallom be ezt úgy, mintha valami nagyobb titkot osztottam volna meg vele. - Én azért azt kívánom, hogy babonák ide vagy oda, téged mindig a tenyerén hordozzanak a szerencsés véletlenek. - kívánom neki őszintén a legjobbakat az élethez, hiszen mennyi fiatal van, aki lobogó spiritusszal, eltökéltségtől csillogó szemekkel és nagy tervekkel vág neki az életnek, mégis, jön az a számtalan tényező, amitől egy részük megkopik, beszennyeződik, mint a sárba dobott drágakő. De bíztam ebben a lányban. Az ilyen személyekből még nagy emberek lehetnek, ha odafigyelnek magukra... és mi is rájuk.
- Ha jobban belegondolok, teljesen igazad van, a támadó-védekező képességek nem hiába és nem öncélból fejlődnek ki. Ha az evolúciót vesszük igaznak, akkor egyértelmű, hogy leginkább a mostoha körülmények és az azok ellen való védekezés okozzák az egyedfejlődést, a mutációkat. Vehetjük úgy, az ember a szíve mélyén örökre harcos teremtés marad, hiába is vágyunk annyian örök békére. Az ember nem ilyen, és kész. Kardot és pajzsot rántunk magunk elé, ezt teszik a mutánsok is. - kezdett egyre filozofikusabbá válni a beszélgetésünk, ahogy keresztül vágtuk magunkat az emberek sokaságán.
- Óh, annyira azért nem tartok a telepatáktól! Azaz ha tudom, hogy jó kezekben van a képesség, akkor nincs bajom velük. - próbálom azért menteni a menthetőt, mielőtt végérvényesen gyávának kezdenék tűnni a szemében.
- Én bízom bennetek. És abban, hogy nem lesz több olyan korszaka az emberiségnek, amikor a törvényt kukába lehetne tenni, mert valami őrült hipnotizőr embermilliókat bolondít meg. Gondolj csak bele, ha valakinek tényleg ez a képessége... az bármire ráveheti az áldozatait. Mint a saját farkába harapó kígyó, talán ez lenne a vég? De te jó ég, minek beszélek én ilyenekről?! Kész őrület, nem kéne ennyi drámát olvasnom esténként! - térek hirtelen magamhoz, mert úgy éreztem, most már sok a borúból! Ha hazamegyek, veszek egy forró fürdőt, befekszem a macskáim közé az ágyamba és csupa szép és jó dologra fogok csak gondolni!

Úgy látszik a szavaim megindítottak Jorge-ban valamit, mert ő is beszélni kezdett és én csendben hallgattam, hogy milyen filozófikus hangulat lett úrrá rajta. De hát valahol érthető, hiszen ez a szakterületéhez is kapcsolódik és a beszélgetésünk is átment egy kicsit ebbe az irányba, bár én nem vagyok jártas benne.
- Hát valahogy úgy. – bólintottam az ember örök természetének taglalására. – És örülök, hogy nem rohansz el hanyatt-homlok, hogy megemlítettem Sean képességét, mert mint mondtam, ő nem ártana senkinek, bár csúnya dolgokra is képes lenne. És nagyon sok mutáns így van ezzel. – mondom neki megnyugtatóan azért.
- Mi magunk is azért harcolunk, hogy ez ne történhessen meg Jorge. – állítom meg, hogy a karjánál fogva magam felé fordítsam és a szemébe nézzek. – Hiszen ez senkinek nem lenne jó. Mi nem ezt szeretnénk!
Magam is meglepődöm saját magamon, hiszen kezdek úgy beszélni, mint Adam, de valahogy ez most olyan természetesen jön a számra, hogy nem is kell gondolkoznom rajta.
- Nem akarunk kiváltságokat, csak normális életet, ahol elfogadnak annak, ami vagyok, amik vagyunk. – mondom csendesen, majd tovább indulok.
- De azt hiszem talán ezen a szép napon nem ilyen komoly dolgokkal kéne elrontanunk a beszélgetésünket. – mosolygok rá, hogy elhessegessem a sötét felhőket. – Bár azt hiszem lassan megérkeztünk. – mutatok a mozira, ahol a találkám van Sean-nal, de úgy látom még nincs itt. -

Egy múló pillanatra a lány haját kezdtem el nézni, ahogy azok az édes kis fürtök rakoncátlanul ugráltak fel-alá. Úgy éreztem, megint megmozdult odabent a maszkulinabb énem, de nem akartam sületlenséget művelni. Úgyhogy inkább a saját hajamat simítottam végig és vettem egy nagy levegőt.
- Egy ilyen intelligens lányhoz intelligens és jól nevelt fiú dukál, ezért egészen őszintén nem is gondoltam komolyan, hogy egy agresszív párod volna, aki amint meglát engem, felkarikáz az ebédjéhez. - somolygok magamban. Amikor azonban hozzámér és megállít, szemöldököm egy pillanatra felszalad a meglepettségtől. Éreztem a szívem mélyén, hogy Sarah nem csak a tipikus vizet prédikáló pap. Mintha szavaival még inkább meg akarná magát erősíteni, mint amikor mi is hangosan ismételgetünk valamit, hogy megerősítsük az eltökéltségünket. Mert a kimondott szónak igenis lehet ereje, még ebben a mai világban is!
- Azt hiszem mi ketten hasonlóan gondolkodunk a két fajról. Bárcsak minél hamarabb eljönne az a nap, amikor kéz a kézben láthatnánk az embereket és a mutánsokat, egyik sem nézné le a másikat és mindkét fél megtanulná, hogyan hasznosíthatja a másikban rejlő képességeket. - még számtalan gondolat születik meg a fejemben a beszélgetésünk közben, de a maradékot mind erővel elnyomom magamban. Talán egy másik napon... ezt ismételgetem gondolatban, mintha máris biztos lennék abban, hogy Sarah-al még össze fogok futni valahol.
Amint a mozi elé érünk, kezeim lazán a nadrágom zsebeibe dugom és nagy levegőt veszek.
- Tehát itt volnánk. Azt kellene most mondanom, hogy a "viszont látásra", de ki akar egy pszichológust viszont látni, ha nincs rá szüksége? - húzom félmosolyra a szám szélét. - De valamit mégis szokás ilyenkor mondani. Úgyhogy én azt mondom, remélem valahol, valamikor összefutunk még, amikor nem is számítanánk rá, teljesen a véletlen faktorra bízva magunkat. Igen, azt hiszem ez így korrekt volna! - beszélem meg magammal a viszontlátás legideálisabb módját. - Nagyon örültem a szerencsének! És jó mozizást nektek! - köszönök el végül, miután ő is elbúcsúzik és már indulok is tovább. De még egyszer visszaintegetek Sarah-nak, mielőtt végleg eltűnnék a tömegben. A stábhoz természetesen nem mentem vissza, mindössze telefonon közöltem velük, hogy ma oly halaszthatatlanul közbejött valami, hogy teljességgel képtelenség volna a színük elé lépnem...

//köszönöm szépen a játékot! //