Fifth Avenue

Nem tudtam, hogy fog reagálni, hiszen magamat sem tettem túl még a történteken, és talán soha nem is fogom. Szeretném a Szörnyet hibáztatni azért, ami történt, de erre nem voltam képes. A mai napon, ha mást nem is, azt be kellett látnom, hogy bárhogyan is lehetséges ez, ez az izé én vagyok. A lényem része. Egy darabja, ami az évek során annyira elfajzottá vált, hogy igenis képes ilyen szörnyűséges dolgokat elkövetni. Éppen ezért lesz ez a beszélgetés olyan kemény, mert ha őszinte akarok maradni, magam sem tudom majd igazán megmagyarázni, miért is támadt rá az a Szörny. Hogy igazából mi zajlódott le akkor. Mert bármennyire is tűnt véletlenszerű választásnak, bármennyire is tagadná ezt a másik oldalam, tudatos volt. Az a Szörnyeteg nekem akart ezzel ártani. Rajta keresztül. Bár azt állítja, őt az én emberi érzéseim gyengítik meg, igazából azért mondja, mert Ő is érzi ugyanezeket. Nem véletlenül ragadta meg épp őt azon az utcán a sok ember közül, amikor meglátta. Ahogy a ház elé értem, többször is megpróbáltam átgondolni magamban, hogy mit is fogok neki mondani. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Hiszen egy ilyen eset után mégis mit lehetne mondani? Hogy kéne megtalálnom erre a megfelelő szavakat? Mindenesetre, nem várhattam tovább, ezt meg kellett beszéljem vele, mert... hát, mert... szép... már magamak sem tudom bevallani, amit érzek, és így próbálok meg elé állni? Valami azt súgja ez lesz életem legrosszabb beszélgetése, de muszáj megtennem. Remegő, hideg kézzel kopogtam be, mire úgy fél perc várakozás után egy kedves nő nyitott nekem ajtót. Nyilván az anyukája. Eléggé akadozva, de belekezdtem, hogy ki is vagyok.
- Jó estét! Ööö... Emmához jöttem. Blaze vagyok, az egyik... barátja a suliból.
Jó szöveg... de hát valamit mégis mondanom kellett, hogy mi járatban vagyok. Nagyon kedvesen fogadott, ami eléggé melepett, azt tekintve, hogy engem majd szétvetett a feszültség, és ez szerintem külsőleg is épp elég jól látszódott rajtam. Beinvitált a lakásba, majd elkísért Emma szobájához. Ahogy közeeledtünk, egyre idegesebb lettem, és már épp azon gondolkoztam, hogy ez talán hiba volt, és nem kellett volna eljönnöm, de addigra már késő volt, mert beléptünk a szobába. Még fel sem ocsúdtam, hogy újra láthatom, az anyja már ki is ment, ránk csukva az ajtót. A neheze persze csak most jött. Emma arca elfehéredett, és holtraváltan kezdett hátrálni az ablakig, majd aztán, gondolom védekezés gyanánt egy vázát is felkapott. Eléggé fájt így látnom őt. Soha nem akartam volna neki fájdalmat okozni. Inkább meghalnék! Viszont nem mentem közelebb hozzá, eléggé félt ahhoz így is, nem akartam tovább rontani a helyzeten.
~ Aranyos... egy vázánál többre lesz azért szüksége.
~ Fogd be!
Felemeltem kezeimet, hogy lássa semmit sem akarok tenni. Kissé megtörten néztem rá, mert már az is fájt, hogy ennyire retteg tőlem. De hát ez nem volt meglepő. Egyáltalán nem.
- Nem akarlak bántani.
Azzal leengdtem kezeimet, de továbbra sem mozdultam. Hangomba próbáltam önteni némi önbizalmt, bár az így is elég meggyötört lett.
- Sosem tudnálak. Figyelj, beszélgetni jöttem... a ma történtekről. Megértem, ha látni sem bírsz többé... csak, annyit kérek, hogy most még viselj el. Aztán eltűnök, ígérem!
Megvárom erre hogyan reagál, de továbbra sem megyek közelebb hozzá. Azért ha oldódik annyit a feszültsége, hogy meghllgasson, akkor a kezében lévő vázára mutatok.
- Akár azt is leteheted, nem foglak bántani.
Ha úgy látom, hogy nem akar megválni től, mert mondjuk attól nyugodtabbnak érzi magát, akkor azt is ráhagyom.
- Vagy ne, ahogy neked jó. De komolyan... sosem bántanálak. Szörnyen sajnálom... ami törént. udom, hogy ezt nem lehet megbocsátani. Magamnak sem fogom soha. De gondoltam jobb, ha tudod, hogy te vagy az egyetlen, akire sose emelnék kezet. Ezért tudtam ott visszaváltozni. Mert bármivé is alakultam át, az nem tudta elnyomni... ami bennem van.
Nem tudom, hogy ezt kellett-e volna kezdésnek előadni, de hirtelen kijött, amit épp éreztem, és jelen pillanatban úgy éreztem, talán ez az őszinteség lenne most a legjobb. Félve várom a reakcióját, és semmi jóra nem számítok. Inkább felkészülök a legrosszabbra.

Emma egyáltalán nem volt nyugodtabb attól, hogy Blaze biztosította róla, hogy nem akarja bántani. Esze ágában sem volt leereszteni a vázát, továbbra is reszkető kézzel tartotta a magasban, noha már inkább a feje mellett, mint felett, mert már kezdtek fáradni a karjai. Szemei valahogy már csak néha eresztettek útjára egy-egy könnycseppet, mintha már csak azok gördültek volna le Emma kipirult arcán, amelyek Blaze érkezése előtt indultak. Emma már nem sírt, ahhoz túlságosan meg volt ijedve.
Ez pedig csak fokozódott, mikor kintről meghallotta anyja hangját:
-Emma, édesem, kicsit elmegyünk apáddal, hogy hozzunk valamit vacsorára. Nemsokára visszajövünk.
Aztán az apjáét:
-Addig meg viselkedjetek! Semmi drog, semmi pia, semmi szex!
-Jaj, apjuk hagyd már, te is voltál fiatal!
És már jött is az ajtócsapódás. Emma, ha lehet még rémültebben nézett kifelé, de amint elkezdett kifelé rohanni, már visszakozhatott is, hiszen ott állt az útban Blaze. Kétségbeesetten tekintett körbe, mintha nem tudta volna nagyon is pontosan, hogy a szobájából nem vezetett kifelé másik ajtó.
-Anyu! - suttogta hangosan, kérlelőn a falon át arra, amerre az anyja eltűnt.
Ahogy Blaze beszélt egyre lejjebb engedte a vázát, de képtelen volt teljesen elengedni, ennyi azért kellett a biztonságérzetének. Az ablakon befújt a lágy esti szellő, és megtáncoltatta Emma néhány hajfürtjét. A lány tekintetében azért már észre lehetett venni némi szánakozást, elvégre Blaze kedves szavai nem rejthettek igazi szörnyet, ez biztos csak valami tévedés, vagy rossz álom volt. Igaz, beismerte, amit tett, de mintha épp azt ecsetelte volna, hogy ő megpróbálta visszafojtani.
-Mi volt az a dolog? - faggatta kérlelő hangon, mintha azért esdekelt volna, hogy Blaze felnevessen, hogy csak áprilisi tréfa volt, vagy összeráncolja a homlokát, hogy aznap nem is találkoztak, biztos csak álmodta. - Azt mondod, át tudsz változni azzá a... azzá a szörnnyé? Hogyan? Ki az a szörny? - Aztán még inkább könyörgő hangon megkérdezte azt is, amire nagyon is félt hallani a választ: - Blaze, bántottál te már valakit?
És sosem bántaná őt? Sőt, ő az egyetlen, akire sosem emelne kezet? Ez azért nem hangzik sokkal jobban, hiszen az lenne a legjobb, ha senkire nem emelne kezet, de azért, amit sejteni engedett, az mindenképpen hízelgő volt Emmára nézve, és meg is melengette egy kicsit a szívét.
-Mi van benned? - kérdezte nagyon halkan, mikor a vázát már csak a lábai előtt tartotta ernyedt ujjakkal.
További viselkedése attól függ, hogy Blaze közelebb jön-e hozzá, most egyenlőre legalább annyi ijedtség, megszeppentség uralkodott benne, mint meghatottság és szánalom. Ha minden jól alakul, talán még a vázát is leteszi, bár egyébként is elég valószínűtlen vot, hogy kezet emelt volna Blaze-re.

Továbbra is elég ijedt maradt, a vázát se nagyon akaródzott letennie, de ezért nem is hibáztattam. Azonban annk cseppet sem örültem, hogy a szülei éppen most távoznak. Nem mintha nekem nagyon számított volna, viszont Emma ettől csak még idegesebb lett. Kissé megijedtem, hogy végül semmire semfogok tudni menni ezzel a beszélgetéssel, mikor úgy látta, hogy el akar menekülni, viszont nagyon úgy látszott, hogy nem mer a közelembe jönni. Bár gonosz gondolat volt ez a részemről, de ez most kapóra jött, hogy ne hagyja el a szobát. Az első kérdései nem értek váratlanul, az viszont igen, mikor azt kérdezte, bántottam-e valakit. Egy pillanatig komolyan átfutott az agyamon, hogy talán eltitkolom, hogy valóban én voltam. Kétségbe vonm, amit aznap látott, de jobb az őszinteség. Szégyenteljesen leszegett fejjel mondom el neki az igazat.
- Mutáns vagyok. Az a lény... bennem van. Valahogyan... a részem. Olykor pedig, megpróbál előtörni... és sajnos, nem mindig tudom megakadályozni.
Mikor a másik kérdése hangzik el, kicsit homlokráncolva nézek fel rá.
- Úgy érted, öltem-e?
Költői kérdés volt, választ sem várva, feleltem.
- Nem. Sosem ártanék senkinek. A legfőképpen neked nem. Komolyan sajnálom, hogy kitettelek annak a borzalomnak.
Mindezen idő alatt végig mélyen a szemébe nézek, hogy lássa, valóban így van.
- Ez az izé... azért támadt rád, hogy nekem ártson. De akkor, mikor a közeledben voltam, legyengült. Mert egy érzés újra emberré tett. Erőt adott, hogy legyőzzem. Azért tudtam akkor visszaváltozni. A Szörny utál is ezért... szerinte elgyengítem őt a satnya embei lelkemmel.
Már csak azon imádkozom, hogy ne kérdezzen rá, mi volt az az érzés. Így is elég kínos a helyzet.
- Azért jöttem, hogy tudd, nem akartam ártani neked, és soha nem is fogok.
Hogy ezt nyomatékosítsam, közelebb akartam mennihozzá, és ez olyan erős elhatározás volt, hogy már meg is indultam, de még csak egy lépést tettem, amikor eszembe jutott, hogy talán nem kéne eljátszanom egy hirtelen mozdulattal azt a kevéske bizalmat, amit még fektetett irányomba, hogy meghallgasson. Az szemeiről a kezében lévő vázára vándorolt a tekintetem, a gondolataim peig arra, hogy nem fosztanám meg a biztonságérzetétől, majd pillantásom visszatért az arcára, aztán visszaléptem oda, ahol már az előbb is álltam. Aztán félve várom a reakcióját, ez idő alatt erősen elkezd forrósodi az arcom, és szerintem ez kívülről úgy nézhetett ki, hogy másodpercek alatt paradicsomvörös arcúvá lettem, így hát jobbnak láttam inkább a szőnyegre pillantani. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elálltam az ajtótól. Nem akarom, hogy bezárva érezze magát a saját szobájában, így hát inkább nyitottá teszem számára az egyetlen menekülési útvonalat arra az esetre, ha tényleg el akarna menni. Bár lehet, hogy jobb lenne ha én távoznék.

Egy darabig semmilyen reakcó nem érkezett, és már épp kezdem abba a lelki állapotba kerülni, amikor már én kérem meg, hogy legalább üvöltözzön velem, vagy undorítómicsodának tituálva küldjön el melegebb éghajlatra a Szörnyemmel együtt. De nem így lett. Sőt, amit tett, az több is volt, mint meglepő. Letette a vázát, és elindult felém. Bár azt láttam rajta, hogy még elég bizonytalan, ezért én egy lépést sem tettem továbbra sem. Ennél már csak az ért váratlanabbul, hogy megérintett. Kezének puha érintése hirtelen megszüntette a gombócot a gyomromban, és a Szörny, akinek eddig figyelő jelenlétét éreztem magamban, mintha hirtelen megszűnt volna létezni. Pedig tudtam, hogy ott van, de teljesen lenyugodott, és többé a fejemben sem szólalt meg. Elmosolyodtam az érintésre, és a segítségnyújtásra.
- Segíteni? Azok után, ami történt? Nekem már az is meglepő volt, hogynem ütöttél le azonnal azzal a vázával. Teljesen megérdemeltem volna, hisz nem volt jogom fájdalmat okozni neked.
Már épp meg is kérdezném, hogy miért is nem tette meg, amikor zavarba hoz a következő kérdésével. Most ezt hogy magyarázzam el? Így is elég kellemetlenséget okoztam már neki, most zúdítsam még rá az érzéseimet is? Egy pillanatra smét magam elé tekintek. Össze kell szednem a bátorságomat, de végül úgy döntök, kiadom magamból. megköszörültem hát a torkom, a szemébe néztem, és belevágtam.
- Igazából... Te voltál. A Szörny visszahúzódott, mert nem bírt azzal, amit... irántad érzek.
Mikor befejeztem, szégyenlősen, ismét lehajtottam a fejem. Most már egyenesen kezdtem úgy érezni, hogy meggyullad a fejem.
- Amikor ma megláttalak... ahogyan ráeszméltem mi történik... olyan fájdalmat még nem éreztem. De emellett a felszínre jött ez a másik érzés is, amit irántad táplálok, és ez... reményt adott. Erőt. Így hát ismét elzárhattam.
Árulom el neki, még mindig vörösödő képemmel, de immáron a szemébe nézve.

-Blaze, nem tudok nem félni tőled - rázta meg finoman a fejét Emma. - De... de nem tehetsz róla, és ha igaz, amit mondasz, még küzdesz is ellene. Szóval te vagy itt az igazi áldozat, nem én. Te nagyobb segítségre szorulsz, mint én. És mégis te jöttél el hozzám.
A fiú mosolya őt is mosolygásra késztette, bár az övé még sokkal halványabb volt. Kezével is éppen hogy hozzáért az arcához. Szavai ellenére, amiket pedig komolyan gondolt, azért még nem érezte magát eléggé felkészültnek ahhoz, hogy ismét úgy tekintsen Blaze-re, mint azelőtt: egy kedves srácra az iskolából.
-Nem szeretnél leülni? - mutatott egy fehér fonott székre, amin világoskék díszpárna hevert egy plüss mackó társaságában.
Ő maga az ágya szélére kuporodott, és a térdéig magára húzott egy rojtos végű fehér pokrócot. A szobában egyébként nagy részt a fehér és a világoskék színek domináltak, kevés volt az olyan tárgy, ami másmilyen árnyalatú volt, főleg nem rikító, olyan sehol sem volt. Mindenhol puha párnák, plédek, plüssök hevertek, hogy az ember bárhova nyúlt kellemes tapintású tárgyba ütközött a keze. Emma birodalma puha, meleg kicsi fészek volt, amit most átjárt az épület előtti babarózsafa ágain átfújó szellő a növény enyhe, de kellemes illatával, és néha egy-egy rózsaszín, apró, selymes virágszirommal.
Emma Blaze további mondanivalójától fülig pirult, és zavarában jó darabig meg sem tudott szólalni. Lesütött pillái alatt félénken csillogtak szemei, amikkel képtelen volt a fiúra nézni, így nem láthatta, hogy egyenlőre mindketten kerülték egymás tekintetét. Bár nem hangzott el semmi pontos megfogalmazás arról, hogy pontosan mi is az az érzés, nem volt nehéz kitalálni.
-Szóval... - Emma hangja egy kicsit rekedt volt, ezért megköszörülte a torkát, és újrakezdte. -... szóval te... öhm... én... azért sikerült legyőznöd a szörnyet, mert te engem...
Ekkor sikerült annyira összeszednie magát, hogy végre Blaze-re tekintsen. Résnyire nyitott szája még néhányszor némán megmozdult, mintha beszélni próbálna, de hang nem hagyta el az ajkait.
-Hogy őszinte legyek, ez most nagyon furcsa - vallotta be, mikor végre megtalálta a hangját. - Szerelmi vallomás attól, akiből pár órája kibújt egy szörny, és megpróbált megölni. Ez... ez... - Megint lesütötte a szemét. - Mintha valaki megsózott volna egy krémes sütit - motyogta, szerény véleménye szerint teljesen értelmetlenül.
Megmarkolta a pokróc két csücskét, kicsit feljebb húzta magán, majd mégis Blaze-hez fordult.
-Nem akarsz inkább mégis ideülni? - kérdezte nagyon-nagyon halkan, szinte suttogva. - Mellém?
Lábával hátrébb tolta magát, hogy helyet adjon a fiúnak.
-Ha azt mondod, nem fogsz bántani, hiszek neked.

Mikor hellyel kínált, leültem a székre, amire mutatott, és vártam, hátha mond valamit, de egy jó darabig csak kínos csend honolt köztünk. Őszintén szólva látszott, hogy sikerült zavarba hoznom az egyenes kijelentéssel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nyugodt vagyok. Egy darabig figyeltem őt, de mivel láttam, hogy nemigen pillant a szemembe, gondoltam, inkább felmérem a szobát, hogy addig se feszélyezzem a pillantásommal. Nagyon kellemes virágillat terjengett a levegőben, és ez illett a szobához, ami nagyon otthonosan lett berendezve. érezhetően dominált benne az a puha melegség, mely átjárta az egész helységet. Mikor Emma belekezdett a mondandójába, mégha kicsit akadozó indulással is, ismét ráemeltem tekintetem. Nem igazán válaszoltam, hagytam inkább, hadd próbálja megemészteni, hisz, ahogy ő is mondta, egy ilyen incidens után ez most baromi váratlnul érhette. Hát még engem mennyire ért vratlanul, mikor ismét megszólalt. Üljek mellé? Ezt nem értem, de végül nem is gondolkodtam sokat a dolgon, hanem felálltam, és átültem mellé az ágyra. Majd feléfordultam, és újra megszólaltam, kissé esdeklő hangon, mint amikor valaki a bűn elkövetése után bocsánatét könyörög.
- Nézd, nem ismerem igazán a motivációját... ennek a... valaminek. De, inkább meghalnék, semmint, hogy bántsalak. nagyon sajnálom, ami történt. Sosem okoznék fájdalmat.
Aztán ismét lesütöttema szemem.
- Tudod, mostanában annyi minden történt, hogy úgy gondoltam, nem érdemes tovább titkolnom, amit érzek. Amíg ott voltam a suliban, sosem mertem bevallani, úgy éreztem, ha megteszem, valami megváltozna. Meggyűlölnél. De most, hogy már kívívtam a gyűlöleted, ki kellett adnom magamból. Csak, hogy te is tudj róla, mert... az én életem vélhetően már sosem lesz olyan, mint volt. De még mielőtt tényleg minden megváltozna, szerettem volna ezt megbeszélni veled.
Nézek fel rá ismét, bár újra eléggé zavarba jöttem, de kíváncsi vagyok, erre mit válaszol.

Blaze mentegetőzésére hevesen megrázta a fejét.
-Nem, ne mondj ilyet. Most már tudom, hogy sosem bántanál. Nem csak engem. Senkit. Te túl jó vagy ahhoz. A motivációja meg... hát azt nem tudom, de az is lehet, hogy nem motiválja semmi egyéb, csak a gyilkolás öröme. Akkor pedig végképp nincs mit tenni.
Emmát ismét a sírás fojtogatta, de már nem a délután átéltek miatt, bár kár lett volna tagadni, hogy még az is ott lüktetett benne. Most, hogy már ismerte Blaze titkát (mindkettőt), egyre jobban szíven ütötte, min kellett szegény fiúnak keresztülmennie. Nem tudta őt vérengző fenevadnak látni (hiszen Blaze nem is volt az), semmivel nem érdemelte ki ezt az iszonyú életet, ami még ott áll előtte, ki tudja, így milyen kilátásokkal.
-Bárcsak én is mutáns lennék - csóválta szomorúan a fejét. - Valami olyan képességgel, amivel tudnék neked segíteni. Valami olyasmi, amivel ezt a szörnyet átváltoztathatnám pajkos kiscicává, aki még virágot szedni is tud.
Felsóhajtott, és átkarolta felhúzott térdeit. Maga elé képzelte az iskolát, hogy hányszor látta ott Blaze-t vagy akár futott is össze vele. Vajon hányszor próbált némán jelezni neki a fiú? Hányszor próbálta a tudomására hozni, mit érez iránta? Hányszor bánthatta meg őt azzal, hogy nem hallotta meg? Sosem hallotta meg, mit szeretett volna mondani neki.
-Sajnálom, hogy vettem észre. Talán akkor könnyebb lett volna neked, talán akkor... nem is tudom. Remélem azért valahogy jóvá tudom tenni neked.
Blaze szemébe fúrva a tekintetét még jobban átjárta őt a félelem, mint ezelőtt, mikor még nem volt biztos benne, hogy nem esik megint baja. Igaz, ez a félelem egésze más volt. Attól félt, ami még nem történt meg. De ami megtörténhet. Azt mondta, szívesen segítene neki, és ez tényleg így volt. Kedvelte Blaze-t, mindig is kedvelte őt, sőt vonzódott is hozzá, de nem mert foglalkozni a témával, ahhoz nem volt elég bátor.
Most azonban muszáj volt. Nem csupán azért, mert Blaze bevallotta, hogy szereti, és ha nem is sürgette, nyilván választ várt, hanem, mert Emma biztos volt benne, hogy ez segíthet. Ha egyszer sikerült fegyverré alakítania, sikerülhet még egyszer, és akár mindig. Főleg, ha még erősebbé teszi. Vagyis teszik ők ketten. Együtt.
Odakint a bekapcsolva hagyott tévében lágy zene hangzott fel, amit Emma égi jelnek fogott fel. Csak egy probléma volt: borzasztóan félt. Ő még sosem csinált még ilyet azelőtt. Sosem foglalkozott a másik nemmel. Blaze közelsége viszont, most hogy már tisztázódtak a dolgok, megint kellemes volt, és ahogy tovább gondolta, még megnyugtató is. Ha benne is volt az a szörny, biztos volt benne, hogy megvédi tőle. Senki másban nem bízott volna meg jobban, mint benne, a szörnyre pedig már mint harmadik személyre gondolt, aki most lehetőleg nagyon messze volt onnan.
És hogy ne is jöjjön közelebb, Emmának lépnie kellett. Ismét felsóhajtott, hogy bátorságot gyűjtsön. A szíve a torkában dobogott.
-Nézd, én tényleg segíteni akarok neked - fogott bele, és azonnal össze is szorította a szemét, mert borzasztóan zavarba jött. - Azt mondtad, a szörny attól tűnt el, hogy... amit irántam érzel. És én azt hiszem... nem, én... én tudom... ha lehetne...
Kinyitotta a szemét, kicsit még a takaróját nézte, aztán egy utolsót sóhajtott, és lassan felemelte a fejét, hogy pillantása végre találkozzon Blaze pillantásával.
-Megcsókolsz?

Amiket Emma mond, arra, hosszú idő óta először, boldog mosoly terül szét az arcomon. Hihetetlennek tartom, hogy ekkora szíve legyen. A mai napon egy őrjöngő, fekete szörnyeteg képében rátámadtam, és őt most az zavarja a leginkább, hogy nincs olyan mutánsképessége, amellyel segíthetne. Viszont arra már nem tudok mozdulatlanulreagálni, mikor bocsánatot kér, hogy nem vette észre az igazat. Magam is tisztában vagyok vele, hogy talán meggondolatlan mozdulat volt, de nyugtatóan végigsimítottam karján, miközben mélyen a szemébe nézve válaszoltam.
- Hé, te semmiben sem hibáztál. Nem miattad tartok itt, én döntöttem, hogy eltűnök mindenki közeléből, hogy ne árthassak, nem te.
Azzal levettem a kezem, és bátorítóan próbáltam küldeni felé egy mosolyt. Viszont ahogy utána a szemembe nézett, újra félelmet láttam benne csillanni, de bármennyire szerettem volna is, nem szólaltam meg, his bízom benne, hogy ha valami nyomasztja, azt el fogja mondani. Ekkor felcsendült egy zene odakintről. Ez felélseztett bennem egy ötletet. Valamit, amit nem mertem meglépni, hisz már a mostani vallomásommal is épp elég terhet zúdítottam rá, de nem akartam ennél is jobban elijeszteni magamtól. Így hát bármennyire is nehéz volt, csak ültem, és vártam. Közben nyugtáztam magamban, hogy a Szörny, mintha lecsillapodott volna. Vagy legalábbis sem ridegen csengő hangja nem szólalt meg a fejemben, se nem éreztem azt a nyugtalanító bizsergést magamban, ami az Ő aktivitását jelezte. A mocorgását. Most semmi ilyesmi nem volt, csak a gyomróm gyűrődött össze egy kupacba, és akadt meg a torkomon a pillanattól. Emma bársonyos hangja viszont végül megtörte a csendet, így a szemébe néztem, de ő behunyta azt. Úgy tetszett, eléggé zavarban van. Mikor elkezdett beszélni, egyszerűen nem tudtam rájönni, most mit is szeretne közölni velem, aztán lenézett, majd ismét sikerült elkapnom a tekintetét. Ő pedig hirtelen egy olyan kérdést intézett felém, ami ledöbbentett. Végig akartam gondolni, de nem ment. Ezúttal pedig... nem is akartam, hogy menjen. Odahajoltam hozzá, egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, majd ajkaimmal az övéit megkerestem, és megcsókoltam. Hirtelen újra elöntött a forróság, de most már nem is zavart. Lágyan csókoltam őt, kezemmel a hajába simítva, és ebbe a cselekedetembe próbáltam belesűríteni mindazt a csodálatos ézést, amit már a puszta közelsége gerjeszt bennem. Úgy éreztem, ebben a pillanatban, nincs mi boldogabbá tehetne, sőt... talán életemben nem voltam ennél boldogabb. azt akartam, hogy ez soha ne érjen véget, örökké tartson eme pillanat. Nem tudom mit reagál majd, mi lesz majd ha véget ér, de egyenlőre semmi nem érdekelt. Csak ő. Hogy ott lehetek vele, és ennél többet nem is kívánahtok.

Egyszerre minden oly gyönyörűnek tűnt. Kellemes virágillat, a nyugtató környezetű szoba, és a lány, ki megbolondította az érzéseimet, most mégis úgy gondoltam, soha nem láttam még ennél tisztábban. Nekem már soha többé nem kell más, csak ő. Ha rengeteg minden meg is változott az életemben, gyakorlatilag napok leforgása alatt, most mégis úgy éreztem, érte még ennél is többet kész lennék feladni. Mikor szétváltunk, és én azt hittem, ennél már nem lehetnék még boldogabb, ő kimondta azt az érzést, az egyetlen szót, amit én is próbáltam neki a tudtára adni, de ezt mégsem tudtam kimondani, most viszont jól esett, hogy megtehettem. Kipirult arcát megsimogatva néztem mélyen a szemébe.
- Én is szeretlek!
Mosolyogtam rá, majd mikor átölelt, szorosan a karjaimba zártam, és nem terveztem, hogy egy hamar elengedem. Megjegyzésére én is szélesen elmosolyodtam, majd amikor elváltunk, mosolygó képpel kérdeztem tőle:
- Na és nem aggódsz, hogy visszaélek majd a helyzettel? Sokat szokott mocorogni...
Mosolygok rá, majd komolyabb képpel válaszoltam a kérdésére.
- Senki. A szüleimtől eljöttem, csak Neked mondtam el, mi vagyok.
Mikor már épp választ adnék a következő mondatára, miszerint az hazugság volna, hisz ő az egyetlen, akit szeretek, újabb csók következett, belém fojtva ezzel a szót. Bár amint ajkai ismét az enyémhez értek, már nem találtam szükségesnek a beszédemet, a tettek mindent elárultak, amit iránta érzek. Aztán ismét szóba jön a délután, ami miatt még mardos a bűntudat. Fájnia kéne, de végiggondolva azt a jelenetet az ő szempontjából, hogy milyen lehetett ezt átélni, nem tudtam megsértődni rá, amiért megkérdezte. Már azért sem, mert ahogy magam is visszapörgetem azon pillanatokat, felsejlik eg újabb kép, amin a Szörnyeteg gyilkos elszántsággal szorította a falnak torkánál fogva a Lynn nevű nőt, ki odaült hozzá a bárban, mert megsajnálta. Így végiggondolva már voltaképp teljesen jogosnak találtam Emma kérdését.
- Nem, nem esett bajuk.
Kissé leszegett fejjel folytattam, mert hát nem vagyok büszke arra, ami történt.
- A pasasnak fájhatnak bizonyos testrészei, de... azt sem akartam. Egyszerűen nem bírtam megállni. Csak... amikor megláttalak.
Nézek ismét az arcára, szememben szerelmes csillogással, mégis felfedezhető benne a bűntudat. Amiatt, amit a lány miatta szenvedett el. A lány, akit mindennél jobban szeret a világon.
- Segíteni akartak. Elvittek egy épület gyengélkedőjére, hogy ellássanak. De mikor ellátták a sebemet, elmentem onnan. Nem maradhattam. Nem várhattam meg egy újabb átváltozást. Túl sok volt ott az ártatlan. Kis gyermekek, diákok. Az valami mutáns iskola. De nem kockáztathattam. Nem akartam megvárni, míg kiderül, mit teszek majd legközelebb.
Azzal eszembe jut a seb a hátamon. Ahol a karmos fazon belém mélyesztette a fém pengéket. Hátranyúlva végigtapintottam a területen, de a fájdalomcsillapító hatásának köszönhetően egyenlőre nem volt érzékeny, bár néha éreztem a lüktető fájdalmat. Halványan isét elmosolyodom, mert ezek a sebek emlékeztetők. Hogy nem vagyok már ember.
- Csak melletted tudok önmagam lenni.

Emma megkönnyebbült sóhajjal raktározta el az információt, hogy segítőiknek nem eset bajuk. Igaz, a férfi egy kicsit félelmetes volt, de végül is ő is segített, úgyhogy neki is hálával tartozik. Azért meg különösen, hogy bár úgy tűnt, nem okozna gondot neki megölni Blaze-t, mégsem tette, és inkább a körülményesebb, de humánusabb megoldást választotta a nővel együtt, hogy valahogy megoldják a helyzetet.
-Hé - súgta Emma, miközben közelebb hajolt, és vigasztalóan érintette meg tenyerével Blaze arcát. - Nem tehetsz róla. Nem is te bántottad őt, hanem a szörny. És nekem úgy tűnt, olyan nagyon nem is sérülhetett meg, akármit is csináltál vele, legalábbis nem úgy tűnt, mint aki fájlalná bármijét is. Ne emészt magad .
Az iskola említésére töprengve csücsörítette a száját. Még sosem hallott ilyen létesítményről, de nagyon érdekesnek találta. Igaz a mutánsoknak elvileg bármilyen képessége lehet, és ha van még néhány, vagy akár csak egyetlen olyan mutáns is, mint Blaze, akinek ilyen veszélyes képessége van, az aztán minden, csak nem biztonságos, pláne, ha ennyi ideig vannak egy helyre zsúfolva, de jelen helyzetben talán mégis a kisebbik kockázatot kéne vállalni. Itt kint még annyira sincs biztonságban, vagy a törvény emberei, vagy megtámadott emberek, esetleg azok ismerősei, esetleg mutánsellenes rasszista csoportok kaphatják el, bánthatják vagy - Emma megborzongott még a gondolatra is - akár meg is ölhetik.
Mindezt elmondta természetesen Blaze-nek is.
-...és ezért talán meg kéne gondolnod, hogy nem szeretnél-e te is oda járni. Tudod, hogy én bármikor segítek neked, de én nem vagyok mutáns, nem értek az ilyesmikhez, ők meg igen. Én ember vagyok, talán annyira megérteni sem foglak soha, mint ők. Most... most te vagy a legfontosabb, és hogy ne uraljon téged ez a szörny.
Kérlelő tekintettel nézet rá, és megint a nyakába borult.
-Csak ígérd meg, hogy nagyon fogsz magadra vigyázni. Istenem, képtelen lennék elviselni, ha valami bajod esne!
Nagyon szorosan ölelte, meg sem fordult a fejében, hogy valaha elengedné. Most hogy már kimondhatna, rágondolhatott, tudhatta, mit érez Blaze iránt, olyan drága volt már a számára, hogy képtelenségnek érezte, hogy ne lehessenek mindig így, együtt, biztonságban, egymás karjaiban.
Ekkor azonban a bejárati ajtó kinyílt, és beléptek Emma szülei, úgyhogy a lány gyorsan felpattant, hogy ellenőrizze, az ajtó tényleg be van-e zárva, vagy csak behajtva. A korábbiakkal ellentétben most már nagyon nem szerette volna, ha valaki megzavarta volna őket.
Visszafordulva észrevette, mit vizsgálgat Blaze, ezért a fiút megkerülve mögé került visszakuporodva az ágyra, hogy ő is szemügyre vehesse a sérüléseket. Amint meglátta, borzadva sikoltott fel, és a szája elé kapta a kezét. Azonnal szapora léptek zaja hangzott fel odakintről, majd kivágódott az ajtó, és megjelent a pipacspiros arcú apuka.
-Hát itt meg mi tört...?
Ennél tovább nem jutott, mivel ekkor szörnyű gyanú gyúlt a fejében. Szeme megtalálta a felgyűrt, arrébb hajított pokrócot, a két ágyon egymáshoz simuló fiatalt, amelyik közül az egyik a lánya, aki jól látható rémülettel guvasztotta a szemét a fiúra, akit még egyszer sem láttak, de már épp abban a korban volt, amikor már nem gondolhatott másra, mint az olyan szépséges és ártatlan lánykákra, mint az ő egyetlen kicsi lánya.
-Jól látom? - bődült el. - Molesztálod a lányomat? El a kezekkel, vagy nagyon megbánod, hogy egyáltalán rá merészeltél nézni!
E szavakkal megragadta Emma karját, és maga mellé rántotta. Felháborodott tekintettel nézte Blaze-t.
-Egyet, mondhatok, fiam, nem fogom hagyni, hogy...
-Apa! - kiáltott rá Emma elhűlten. - Miket beszélsz? Blaze nem bántott. Sosem tenne olyat, ő nem olyan.
-Tudom, kicsim, hogy ezt hiszed, mind ezt mondják - intette le az apja. - De elég csak a szemébe nézni...
Emma legszívesebben elsüllyedt volna, nem is mert a fiúra nézni, fogalma sem volt, mit csináljon, de ekkor valahonnan a semmiből megjelent egy női kéz, és kupán csapta a hangoskodót. Aztán már vonszolta is kifelé a szobából, becsukva maguk mögött az ajtót.
-Jól van, drágám, ha rémeket akarsz látni, azt megteheted a nappaliban is - hallatszott be Emma anyjának a hangja -, de hagyd őket békén. Mit képzeltél?
-A lányunk sikoltozott, és láttam, amit láttam...
-Én is, és hidd el, az a fiú, nem akarta bántani Emmát, úgyhogy próbálj végre lecsillapodni. Segíts inkább kipakolni, még kiolvad a csirke!
Emma elhaló nyögéssel rogyott le az ajtó melletti fehér fonott székre, és a kezeibe temette az arcát.
-Már nem szeretsz, ugye? - nyöszörögte fel sem nézve.

Őt szemmel láthatóan megnyugtatta a tudat, hogy nem ártottam nekik, de nem hibáztatom, hisz teljes joggal feltételezhette rólam az ellenkezőjét. Mikor közelebb hajol, és azt kéri, ne emésszem magam, finoman végigsimítok az arcán, de pillantsom véletlenül a nyakára téved. Megint eszembe jut, ahogyan a könyörtelen Szörnyeteg fekete ujjai ráfonódtak, és nem akarták ereszteni. Bevillan a rémült arca, a félelemtől remegő teste, és ábrázatom elkomorodik. Tekintetemben megbánással nézek ismét a szemébe, miközben arcomra simuló kezét megfogom. Gyomrom ismét ficánkolni kezd az érintésétől, és boldogság tölti meg a szívem, miko végigsimíthatok puha, meleg kezén.
- Pedig téged is bántott volna... azt pedig soha nem bocsátanám meg magamnak.
Aztán, ahogyan azt tanácsolja, jobb lenne az iskolában, egy kissé engem is elgondolkodtat a döntés. Hiszen igaza van. Bár a szavaiból nem volt nehéz kiszűrni, hogy ő sokkal inkább miattam tanácsolja ezt, míg én azért nem vagyok biztos a dolgomban, mert pont az ott lévőknek nem szeretnék ártani. Mielőtt viszont ezt a tudomására hozhattam volna, ő hirtelen ismét megölelt, és azokat, amiket mondott, ahogyan magához szorított, nem bírtam ki elmosolyodás nélkül. Még nem találkoztam ennyire aggódó, tiszta szívű emberrel, mint ő. Én is szorosan átöleltem, egyik kezemmel végigsimítva a hátán. Soha nem akartam elengedni. Olyan érzés öntött el, mintha ma újból beleszerettem volna, pedig ez az érzés soha nem fog már többé elmúlni.
- Én nem számítok, ha oda is megyek, azon fogok dolgozni, hogy ez... bármi is legyen bennem... soha többé ne emelhessen kezet senkire. Amikor ma rád támadt... én legszívesebben leugrottam volna egy házról.
Még mindig öleltem volna, de felpattant a bejárati ajtó nyílásának hangjára. Azonban én meg ügyesen ráhoztam a frászt a sebem vizsgálgatásával, ő meg felsikoltott tőle, és meg sem lepő módon erre lépett be az édesapja. Nem kicsit lett kínos e helyzet, több szempontból is. Először is a váratlan szituáció miatt hirtelen még nyelni sem tudtam, másrészt meg megértettem az ő álláspontját is, mert beleondolva, ha én látnék ilyen jelenetet, valószínűleg én is azonnal erre következtetnék. Viszont az igazságot nem mondhattam meg neki, és így nem maradt más, mint a mayarázkodás. Emma mondata engem megnyugtatott, de az apját cseppet sem. Ekkor pedig jött az új probléma... a Szörny. Magam sem tudom megmagyarázni miért, de hirtelen mocorogni kezdett, én pedig komolyan kezdtem félni, hogy nem foom tudni visszatartani. Egyre melegebb lett a helyzet, mert egyszerre próbáltam válaszolni a dühös apukának, és koncentrálni, hogy a másik énem ne tűnjön elő. Kezeimet összeszorítva háta mögé tettem, mert az átváltozás mindig ott látszódott meg legelőször, úgy próbáltam felelni.
- Nézze, uram, nagyon félreérti...
~ Minek magyarázkoni, ha meg is mutathatjuk?
Fejemben felhangzott a Szörnyeteg hűvös nevetése, de Emma apja már nem biztos, hogy meghallotta a szavaimat, mert felesége kivezette a szobából. Kezemre pillantva láttam, ahogyan elkezd feketedni, az anyag pedig terjedni. Összeszorított szemmel és fogakkal koncentráltam olyan erősen, amennyire csak bírtam.
~ Elég!!
~ Nem tarthatsz örökké vissza... te is tudod.
Szememet kinyitva meglepően konstatáltam, hogy kezem ismét emberi volt, és szerencsére Emma sem látott semmit az egészből, mert ő leroskadt a székbe, és eltakarta az arcát. Tudom, hogy már mindent tud, de akkor sem szeretném felzaklatni folyamatosan változó állapotommal. Mg mindignem tudtam rájönni, miért akart annyira előjönni belőlem a Szörnyeteg, de nem is tudtam sokáig törni rajta a fejem, mert Emma kérdése váratlanul ér. Nem csak, hogy nem értem, hogy juthat ilyesmi az eszébe, de egy kicsit még fáj is, hogy képes azt hinni, ez változtat bármin is. Nem is szóltam semmit, csak odamentem hozzá, majd letérdelve elé, finoman lehúztam takargató kezeit gyönyörű arcáról. Állánál fogva gyengéden feljebb eeltem a fejét, majd közelhjolva hozzá megcsókoltam. Hosszasan csókoltam, nem eresztve ajkait, csak, hogy bizonyítsam neki mély érzéseimet. Szoroan magamhoz ölelem, és csak akkor engedem el, mikor már úgy érzem kellőképpen meggyőztem. akkor elhúzódom, majd az arcát simítva, mosolyogva felelek is neki, őszintén, a szemébe nézve.
- Ha azt hiszed, ennyi máris tönkretenné az érzéseimet irántad, tévedsz. Szeretlek! Ezen pedig semmi nem változtathat. Semmi!

Emma hálással nevetéssel fogadta Blaze szavait. A csók is nagyon jól esett neki, de leginkább az, amiket mondott utána. Mosolyogva dörgölte arcát a fiúéhoz, aztán megszorította a kezeit.
-Ezt azért nagyon jó ám hallani - mondta már sokkal vidámabb hangon. Aztán mégis elkomorult. - De a hátad... a hátad! Ó, Blaze, hogy tehetett veled ilyet!
Igaz, az Emmának is feltűnt, hogy a sebeket szakszerűen ellátták, be is voltak kötve, alatta meg talán még össze is varrták, de attól még szörnyű volt arra gondolni, hogy valaki bántotta azt, aki neki mindennél fontosabb és drágább.
-Holnaptól a zsebemben hordozlak, nehogy megint bajod essen - jelentette ki Emma, és egy puszit nyomott Blaze orra hegyére. - Majd én vigyázok rád.
Hirtelen ötlettel kapta fejét az ajtó felé, aztán vissza a szerelmére.
-Várnál itt egy kicsit?
Felpattant, és eltűnt a folyosón, csak, hogy hamarosan visszatérjen egy hatalmas fagyi kehellyel . A hosszúkás üveg kehelyben ízlésesen egymásra pakolva gömbölyödött az a rengeteg gombóc eper fagyi A rózsaszín golyók között pirosló negyedekbe vágott eper darabok -és öntet csillant, a tetején pedig tejszínhab eperöntettel és két ostyarúddal.
Emma lekuporodott a földre, letette maga elé fagylalt kelyhet, és hívogatóan intett Blaze-nek, hogy üljön oda ő is. Ha leült, felé nyújtott egy kiskanalat, a másikat pedig magánál tartotta.
-Hogy hamarabb meggyógyulj! - mosolygott rá.
Jelzésképpen kicsit felé tolta a kelyhet, hogy Blaze-é legyen az első falat. Kicsit félősen hunyorgott elbizonytalanodva a fagyira, majd vissza Blaze-re.
-Remélem szereted... nem voltam benne biztos... szeretek itthon ilyesmiket csinálni, meg sütiket... de most ez volt gyorsabb... és csak eperfagyink van itthon
Ha Blaze nem tiltakozik az édesség ellen, Emma boldog mosollyal húzza ki az egyik ostyarudat, és pillantását egy pillanatra sem véve le a fiúról kezdi el rágcsálni. Ha mégis, elszontyolodva tolja félre a kelyhet, és megígéri, hogy legközelebb majd jobban eltalálja, mit szeret.
Odakintről egyébként időnként időnként a parketta halk nyikorgását lehetett hallani, és halk, óvatos, közeledő léptek neszét, majd egy sokkal szaporábbat és határozottabbat, majd mindkettő távolodott. Ez nagyjából tíz percenként megismétlődött, ahogy Emma apja megpróbált kémkedni utánuk, az anyja meg visszaráncigálta onnan.
-Ne haragudj miatta - ingatta a fejét Emma. - Túlságosan félt. Az ő fejében minden férfinak a világon az az egyetlen életcélja, hogy tönkretegyék az életemet. Még jó, hogy ott van anyu!... Jaj, az ég szerelmére! - nyögött fel, mikor megint meghallotta apja közeledő lépteit.
Felpattant, és a hifijéhez lépve hozzálátott, hogy elnyomja a zajokat.
-Miket szeretsz? - fordult hátra Blaze felé pár CD-vel a kezében. - Én a régiekért rajongok, de azért van jó pár modernebb is.
Amit Blaze mond, Emma azt rakta be, hogy elnyomja a kinti idegesítően bizalmatlan zajokat, aztán visszaült a szőnyegre, ahol az előbb is volt. De csak meggondolta magát, úgyhogy inkább megkerülve a serleget odamászott Blaze mellé, hozzábújva összekucorodott, elkezdte a fagyit úgy enni, hogy csak minden második falatot ette meg ő, a többi (jóval nagyobb adag) vándorolt Blaze szájába. Közben a szobában egyre a fiú által választott zene keringett kellemes hangerővel.
-Ha elmész abba az iskolába - kezdett bele -, ott is fogsz lakni? Ez egy bentlakásos iskola? Csak mert...Persze most az a legfontosabb, hogy segítséget kapj az igazi szakemberektől, de... én csak... én csak arra gondoltam, hogy... - Még közelebb bújt Blaze-hez. - Ugye nem kell majd túl sok időt távol töltenünk egymástól? Majd megengedik, hogy eljöjj hozzám? Vagy akár én is meglátogathatlak! Én csak... - Szégyenlősen sütötte le a szemeit. -... csak nem akarlak elveszíteni.
Nem akarta, hogy Blaze úgy érezze, csak akadékoskodik, esetleg meg akarná akadályozni, hogy tegye, amire szüksége van, ezért így folytatta:
-Egyébként, ha szeretnéd, elkísérhetlek az iskolába. Körülnézhetnénk együtt. Mit szólsz? Akár most rögtön indulhatunk.
Miközben Blaze válaszára várt, kicsit feljebb fordította a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.
-Megkérdezhetem, hogy milyen érzés? Mármint mit érzel, amikor előjön belőled az a... dolog? Csak mert úgy beszélsz róla, mint egy teljesen másik személyről. De akkor te olyankor hol vagy? Vagy egyáltalán mi vagy? Ne haragudj, hogy faggatlak, csak olyan nehéz elképzelni.

Megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon, mikor látom, hogy szavaim jó kedvre derítették. Lelkemben csodálatos érzés kezd úszkálni, mikor újra mosolyogni látom, nevetése mintha csak még gyönyörűbbé tenné szépséges arcát. Mikor megszorítja a kezeim, ujjaimat összekulcsolom az övéivel. Rossz volt rosszkedvűnek látni. Ezért mikor ismét elkomorul a hátam miatt, azonnal próbálok túllépni a témán. Én voltam a hülye, minek is keztem foglalkozni a sebeimmel itt? Nem kellett volna rá hoznom a frászt.
- Én hoztam őt ilyen helyzetbe, nem tehet róla. Rátámadtam a barátjára, így természetes, hogy ő mindent bevetett a védelme érdekében. Nem hibáztatom. Az a Szörny túlságosan elszabadult.
Mikor ismét a délután kerül szóba, eszembe jut, amit Emmával tettem, és én is elkomorodva hajtom le a fejem. Viszont mikor közli, hogy mostantól ő vigyáz rám, mosolyogva pillantok fel ismét. Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán sóba állt velem, aztán ikor csókolóztunk, úgy éreztem az vált valóra, amiről már azóta álmodozom, hogy legelőször megláttam őt az iskola aulájában. Mikor felpattanm, és várakozásra kér, felegyenesedve ismét körülnézek a szobában. Elönt a békesség. A boldogság. Mikor szorongva idejöttem, nem igazán hittem abban, hogy bármi jó kisülhet ebből a beszélgetésből, már ha egyáltalán meg engedi magarázni a dolgot. De félreismertem a szívét. Hatalmas szíve van, egyike jó tulajdonságainak behatárolhatatlan tárházának. Mikor visszatér a fagyikehellyel, meglepett mosollyal fogadom, így hát le is ülök hozzá.
- Imádom, nem tudom, hogy éreztél így rá.
Mosolygok felé, majd eszem egy kanállal az édességből. Valóban istenien finom íze van, de közben nem bírom levenni Emmáról a szemem.
- Köszönöm!
Csakennyit mondok, de olyan hanglejtéssel, hogy vele is tudassam. Most nem csak a fagyiról van szó. Meghallgatott, pedig el is küldhetett volna, mégsem tette. Jó, vázával a kezében, de nem hajtott el, helyette megtűrt a közelében, és még akkor sem nevetett ki, amikor bevallottam, mit érzek iránta. Elvesztem, de ő nemmondott le róla. Megigézv nézem a csillogó szemeit. Mikor padlónyikorgást hallok, sejtem kitől jön, így csak finoman megrázom a fejem, mikor Emma apjáról mesél.
- Ne haragudj rá emiatt, ha jobban belegondolok, én sem tennék másképp az ő helyében. Tök ismeretlen vagyok a számára, még szép, hogy nem bízik bennem.
Mondom neki teljes megértéssel, hisz sejtem, mit érezhet az apukája. Fél, nehogy bármi fájdalom érje a gyermekét. Mikor a hifihez ment, úgy gondoltam, talán ideje megtudnom, ő milyen zenéket hallgat.
- Mutasd meg nekem a te kedvencedet.
Válaszolok mosolyogva, így őt is jobban megismerem. Aztán mikor odabújt mellém, ismét elöntött a melegség. De ez már jóval erősebb volt. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni valaki iránt. Átkaroltam, s ha lehet, még jobban magamhoz húztam. Szeretem, hogy vele lehetek, és nem akarom elereszteni. Aztán szóba hozza az iskolát, és a Szörnyet. Kissé eltöprengek a kérdésein, magamban is összegzem a dolgokat.
- Igen az. De talán így a legjobb. A szüleimhez nem mehetek vissza, nem tudom mit szólnának, ha megtudnák, hogy... nem vagyok normális. Rád pedig csak teher lennék.
Mikor aggódása miatt szégyenlősen lenéz, majd ismét rám néz, én mosolyogva mgpuszilom a himlokát, majd az arcára is adok egyet, mert végül nem bírok magammal.
- Semmi sem tarthat távol tőled. Most már nem. Amúgy meg ott mindenkinek van kijárása. Mindig eljövök hozzád. Nem is bírnám ki anélkül, hogy ne lássalak.
Megfogom a kezét.
- Ne félj, nem veszítesz el.
Aztán a szörnyről kérdez, és én elkomorodva felelek, mély levegőt véve vágok bele.
- Reménytelenséget. Mikor előtör, olyan érzések öntenek el, amik addig nem. Fájdalom, vérszomj, bosszúvágy, és fojtogató gyűlölet. Életemben nem éreztem még ennyi haragot, mint akkor, mikor Ő vagyok. Ő azt mondja mi egyek vagyunk. Hogy fogadjam el az igazi természetem. Mert Ő lenne az. Szerinte csak meggyengítem az emberi érzéseimmel, mert Ő azokkal nem tud mit kezdeni. Nem tud küzdeni ellenük. Aztán, mintha kívülállóként szemlélném, amiket művel. Mintha én nem benne lennék, hanem odakint. Figyelek, de nem tudok beavatkozni. Kivéve h valami érzés fel nem erősít eléggé ahhozn, hogy ismét magamba zárjam. Mintha két külön tudatom lenne. Amik eymástól függetlenül élnek, és gondolkodnak. Az egyik az emberi agy, míg a másik az Övé. De Ő nagyon erős. Csak miattad tudtam visszaváltozni, és ki tudja mit tehetek majd legközelebb.
Belemerülve mondandómba, magam sem veszem észre, hogy ár hangosan kezdem tanakodni. Amiket magamban tartanék, most elhagyják a számat. Lehajtott fejjel folytatom, pedig rá kéne döbbennem, hogy most már be kéne fogjam a számat, mégsem teszem meg. Önkéntelenül beszélek tovább.
- Talán egy nap nem lesz visszaút. Egy napon tényleg szörny leszek, és az is maradok. Vagy talán már most is az vagyok, csak nem veszem tudomásul?

Emma Blaze előzékenységére mosolyogva rakta be egyik kedvencét, csak aztán telepedett vissza a szőnyegre. Nagyon megnyugtatták Blaze szavai, hogy ilyen megértő az apjával, és még a fagyi kehely is ízlett neki. Az meg végképp, amikor megígérte neki, hogy mindig meg fogja látogatni. Itt Emmának már nagyon nagy kő esett le a szívéről.
-De jó! - sóhajtotta halkan. - De ne gondolj olyasmiket, hogy teher lennél nekem. Ne érts félre, nem azért tartom jó ötletnek, hogy abba az iskolába járj, mert nem szeretnék a közeledben lenni - Itt jobban megszorította a kezét, hogy ezt kis mutassa. -, hanem mert ott olyanok élnek, akik jobban tudnának neked segíteni. Legalább próbáld meg.
A szörnyről hallottaktól kirázta a hideg. Iszonyúan sajnálta Blaze-t, amiért ezzel kellett együtt élnie. De az elmondásából ítélve, amikor átváltozik, olyankor tényleg nem ő az.
-Blaze, ne okold magad az ő tetteiért. Ő nem te vagy. Két test, két tudat. Az már két személy (már amennyire lehet annak hívni azt a rémséget). És a legfontosabb, hogy a két tudat két teljesen eltérő szándékkal rendelkezik. Ő pusztítani és ölni akar, amíg te meg akarsz tőle menteni mindenkit. Arról nem is beszélve, hogy rosszul érzed magad azokról, amiket ő követett el. Nem vagytok egyek, nem is lehettek soha, hiszen teljesen mások vagytok. Ő csak egy... egy rossz lakótárs fejezte be sután egy apró vállrándítás kíséretében.
Mikor a fagyi elfogyott, Emma búsan kavargatta az alján maradt olvadékot.
-Sajnálom, hogy nem segíthetek neked többet. Egy fagyival nem oldok meg semmit. A barátnőd vagyok, és csak ennyire telik tőlem.
Aztán hirtelen felkapta a fejét. A hirtelen ötlettől lelkesen csillogó szemekkel nézett Blaze-re, és szája is vidám mosolyra húzódott.
-Mi lenne, ha elmennénk oda? - kérdezte, de már azonnal pattant is fel válaszra sem várva. - Most rögtön. Egyébként is jó lenne kimozdulni, olyan szép idő van. Persze, gondolom, be már nem mehetünk, ahhoz már elég késő van, de azért kívülről megnézhetnénk. Mit szólsz? Megyünk? Ugye megyünk?
Fehér, kötött kardigánját már kanyarította is a vállára, miközben várakozásteljesen nézett Blaze-re.
-Anyuéknak csak annyit mondunk, hogy lemegyünk sétálni - kacsintott egy nagyot. - Legalább apu nem fog egyfolytában körülöttünk sertepertélni. Bár azért biztos megüti majd a guta, hogy a kislánya egy fiúval andalog - nevetett fel pajkosan.

Ha Blaze nem egyezik bele, Emma kissé kedveszegetten zuttyant le az asztala melletti székre.
-Miért nem? Olyan jó lenne látni, hova mész. Legalább fogom tudni, hol keresselek, ha már nagyon hiányzol.
Hatalmas könyörgő szemeket meresztett Blaze-re, amelyben egyszerre csillant meg a kinti holdfény, és a benti lámpa hangulatos fénye.
-Nem kéne sokáig maradni, csak amíg egy kicsit körülnézünk. Kérlek?
Ha Blaze hajthatatlan, természetesen belegyezett, és visszaült mellé a szőnyegre.

Ha beleegyezik, már nyújtotta is felé a kezét, hogy azért is kézenfogva jelenjenek meg a szülei előtt.
-Lemegyünk sétálni - jelentette be odakint az anyjának, szeme sarkából figyelve az apját. - Viszek kulcsot, úgyhogy zárjatok nyugodtan.
-Micsoda??? - bődült fel az apja. - Mégis meddig akartok ti ellenni? És mégis minek? Miért nem jó itt a lakásban, ahol...
-Menjetek csak, csillagom, érezzétek jól magatokat - mosolygott rájuk az anyja, leintve a férjét.
-Mégis mikor szándékozol hazajönni???
-Még nem tudom - felelte a lánya vidoran. - Lehet, hogy csak későn. Majd, ha végeztünk.
-MAJD, HA VÉGEZ...???!!!
-Szia, anyu.
-Szia, édesem. Minden jót - mosolygott Blaze-re. - Örülök, hogy megismerhettelek.
-MI AZ, HOGY...???!!!
-Vigyázzatok magatokra!
-Meglesz - bólintott Emma, és megpuszilta az anyját, aztán integetett a vöröslő fejű apjának. - Jó éjszakát, apu.
-MOST AZONNAL...
De Emma eddigre már kislisszolt az ajtón Blaze-t is magával húzva, az anyja pedig gyorsan be is csukta mögöttük, még a kulcsot is ráfordította.
-Ne aggódj, nem mindig ilyen - biztatta Blaze-t a karjába ölelve. - Majd, ha megszokott már meg is fog nyugodni, de még sosem volt barátom, úgyhogy még biztos furcsa ez neki. Majd anyu beszél vele.
Kilépve az utcára kellemes meleget érezhettek. Az utcán még sokan voltak, de már jóval kisebb volt a tömeg és a zaj, mint nap közben. Még a szemközti hot dog árus bódé is nyitva volt, bár mostanra már eltűnt az előtte kígyózó hosszú sor, alig ketten várakoztak türelmesen a kiszolgálásra. Sárga színű taxik húztak el az úton zsúfolt fürtökben, és nem Emmáék voltak az egyetlen andalgó párocska.
-Mutasd az utat - kérte megállva a járda közepén, hiszen azt sem tudhatta, jobbra kell elindulni vagy balra. - Mesze van? Gyalog menjünk vagy busszal? Vagy fogjunk egy taxit?

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

A zenét hallgatva néztem őt, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Ő a legfontosabb nekem az életben. Látom, hogy a Szörnyetegről való beszélgetés nem igen dobjas fel, ezért aztán többet nem is mondok róla. Az érzésekről, amik még elöntenek olyankor. Nem akarom megrémiszteni, viszont azok a dolgok, amiket reagál, nagyon megnyugtatnak, és elmosolyodva fogadom a "lakótárs" jelzőt a Szörnyre. A keze felé nyúlok, mikor látom, hogy letöri az, hogy nem tud segíteni, pedig egyáltalán nem így van, viszont ekkor mosolyogva pattant fel az ötletre, hogy menjünk az iskolához. Én is felállok a szőnyegről, és egy pár másodprcig megfordula fejemben, hogy lebeszélem róla, de végül nem találok indokot arra, miért kéne elszomorítanom. Viszont a gondolat hogy a karmos férfi figyelheti a területet, egy kissé veszélyessé teszi az utat, mégis így szólok:
- Jó, ha szeretnéd... egy feltétellel: nem megyünk túl közel a birtokhoz.
Azt már nem teszem hozzá, hogy azért, mert távozásom nem volt túl udvarias, és nem szeretnék újra összebalhézni azzal a férfival. Már pedig, ha észrevesz, nagyon valószínű, hogy az lesz a vége. De nem akarom veszélybe sodorni Emmát, nem tehetem, ahhoz már épp elég bajt okoztam. Elmosolyodok a lelkesedésére, de kikötésemet szigorú arccal intézem felé, jelezve, hogy ezen a ponton nem engedek. Nem kéne, hogy az a forrófejű bepöccenjen, és nekem essen, mert az a Szörnyet is előcsalhatja. Így is volt bennem némi félelem, hogy nem lesz eseménytelen a látogatás. Ezt viszont igyekszem nem kimutatni, helyette mosolyogva fogom meg felém nyújtott kezét, bár közben azon agyalok, hogy ezért odakint kibelez az apja, és igazából nem is ért váratlanul a reakció. Ahogy vélhetően Emmát sem. Apja kiborult, és az édesanyja mentette a helyzetet. Mosolyát viszonozva búcsúztam el, mielőtt lányuk oldalán kiléptem volna az ajtón.
- Én is nagyon örülök, hogy találkozhattam önökkel!
Emma mintha csak még inkább ingerelni akarta volna apját a válaszaival, ami szerintem sikerült is. Nyugtatása hatására, vidám mosollyal az arcomon felelek, viszont viccesnek szánva, pedig jobban belegondolva még meg is eshet.
- Hát azt szerintem sikerült elérnem, hogy karóba húzzon, mikor legközelebb találkozunk.
Mikor a téma arra terelődik, hogyan jussunk oda, amikor ránézek, egy pillanatra megint elveszem benne. A szemeiben, a gyönyörű mosolyában, olyannyira, hogy nem bírom visszafogni magamat, gyengéden megragadva a karját, magamhoz húzom, átkarolva derekát, magamhoz láncolva, miközben ismét megcsókolom. Egyik kezem a derekán marad, míg a másik lassan felcsúszik a hátán, és belesimít hosszú, vörös hajába. Mint egy álom... merül fel bennem a hasonlat. Elválva az arcától nézek mélyen a szemébe, de ölelésemből továbbra sem engedem el. Mintha azzal, hogy elereszteném, el is veszíteném, úgy tartom továbbra is közel magamhoz.
- Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt vagy velem. Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam az élettől.
Arcán végigsimítva igyekszem a tudtára adni:
- Nagyon fontos vagy nekem.
Végül lassan eleresztem az ölelésből, de kezét továbbra is fogva azon gondolkodom, hogyan tovább, miközben felidézem magamban a címet, amit a síró nő próbált elmondani, de végül a férfi átvette tőle ezt a feladatot a taxiban. Bár még nem teljsen voltam magamnál, második próbálkozásra már eszembe jut, így aztán a még otthonról megmaradt pénzemet taxira szánva leintek egy kocsit arra, és elmondom a sofőrnek a címet, miután az ajtót kinyitva előreengedtem Emmát, majd beültem mellé. Út közben viszont konstatálnom kellett, hogy a pénz csak arra elég, hogy kifizessem az utat oda-vissza, és a tartalékok, amiket elhoztam, kifogytak. Korábban sem hordtam magamnál soha sokat, elhoztam mindent otthonról, de ezen tartalékok is végesek. A kezét út közben sem engedtem el, sőt, csak később vettem észre azt, hogy tudatosan is egyre közelebb próbálok hozzá ülni, és mintha a külvilág is lassan megszűnne. Mint, hogy ha minél tovább nézném, már csak ő maradna... és semmi más. Jobban végiggondolva pedig... már nem is izgatott semmi más. Még a taxisofőrre sem figyeltem, sem az utcákra, amiket elhagytunk, csak őt, akit szeretek.

A városba érkezve természetesen egy megfelelő szállást kerestem, hogy az legyen a főhadiszállásom, ahonnan, majd intézem a keresést és az ügyeimet. Persze volt jó pár emberünk is itt, így azokat is munkára fogtam, hogy kerítsenek valami nyomot a fiamról. Nagyon izgatott lettem, mikor jó pár olyan információt kaptam, hogy az itteni rendőri erők, valahogy nem szívelik a mutánsokat és különösen egy Derek King nevű kopóról derültek ki egyre másra olyan dolgok, hogy nagyon rászállt ezekre az emberekre. A félelem egyre jobban erősödött a szívemben, hogy Sebastien nem került-e a markába, hiszen úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Szerettem volna ezzel a zsaruval nyugodt körülmények között elbeszélgetni, de amiket hallottam róla, óvatossá tette és reálisan felmérve nem akartam az embereimet utána küldeni, hiszen nem megölni, hanem beszélni akartam vele. Így más megoldáshoz folyamodtam. Hallottam hírét egy bizonyos bérgyilkosnak, akinek a neve Szellem, és akiről úgy hírlett bármit meg tud csinálni! Igaz, azt is hallottam, hogy visszavonult, de hát ezt nem erősítette meg senki, így próbáltam a nyomára bukkanni, hogy egy sürgős megbízást adjak neki. De tényleg Szellemnek bizonyult, mert már napok óta kajtattam, de még egy centivel sem jutottam hozzá közelebb, azt sem tudtam, miként üzenhetnék neki. kezdtem feladni a reményt és már azon gondolkoztam, magam eredek King után.

~Kíváncsiak vagytok, mivel tengeti mindennapjait egy nyugdíjba vonult bérgyilkos? Én is, de a szakirodalom sajnos nincs nagy nagy segítségemre ennek kiderítésében, talán mert a legtöbb kollégám a 30-at sem éri meg, nemhogy a napot, amikor kiszáll, bár most, hogy többé nem vadászom el őket én sem, gondolom ez a tendencia mutat majd némi javulást...~
Kikapcsolja a nagy képernyős TV-t, s morcosan kiissza a bögréje tartalmát.
~Ugyanakkor, sanszos, hogy szép számmal patkolnak majd el az olyan megbízások során, amiket eddig rám bíztak, szóval lehet mégsem változik majd sok minden. Ha ki is alakul idővel egy nyugdíjas klub, nekem már úgyis késő lesz, szóval kénytelen vagyok magamnak szervezni a programjaim, például a közeljövőben esedékes 2 mutáns kiszabadítása a börtönből...tudjátok, igazi nyugis elfoglaltság. Aztán itt van a jó öreg besúgó hálózat is. Ó igen, mindig érdekes, többnyire megbízható, és sokan a fél karukat adnák az itt fellelhető információkért - egyesek adják is... - mint például a vezérlőterem helyzete a Rikers-en, vagy éppen a dögös maffiakirályné érkezése a városba, ki most épp engem keres, hogy állítólag munkát adjon nekem. Normális esetben nem is foglalkoznék vele, ám ahogy sokaknak az sem mindegy, hogy melyik Clinton-ról van szó, úgy én is másképpen állok Amanda Boower-hez. A férje biztosan meg akarna öletni, ő azonban...őszintén fogalmam sincs, de talán nem árt, ha meglátogatom.

Nem volt nehéz dolga a nő fellelésében, csupán olyan szállodákat kellett keresnie, amik képesek voltak még őt is megdöbbenteni az áraikkal. Az ötödik sugárúton akadt pár ilyen túlzottan puccos hotel, s az egyik elnöki lakosztályában meg is találta akit keresett...vagyis aki őt kereste. Ahogy átrepül a padlón, s körbetekint, hogy megbizonyosodjon róla, tiszta a levegő, olyan gyönyörűség tárul elé, amilyenné csak a pénz tehet valakit. A pénz, amit visel, amiben fürdik, amit magára ken, és amit megeszik. A testőrök fegyverzetének tönkretétele után bukkan csak fel, és ha a parfüm, melynek illata megostromolja szaglószerveit pont olyan drága, mint amennyire finom az illata...na de, dolgozni jöttünk ide nemde?
-Hódolatom - üdvözli a nőt, miközben az éjjeliszekrényre potyogtat egy maroknyi pisztoly alkatrészt. Kivételesen álarcot visel, hisz egy ideje már van ki aggódjon érte, és neki sem olyan sürgős meghalni mostanában - úgy tűnik igazak voltak a pletykák, kegyed valóban a második legszebb nő, akit életemben láttam. Megtudhatnám, miért keres engem ennyire?
~Remélem nem veszi sértésnek, de számomra az első mindig az lesz, aki e gyűrűnek a párját viseli.~

Az egyik női magazint lapozgattam végigheverve az ágyon, finom selyem köntösöm lazán takarta testemet, mely alatt csak fehérnemű lapult, hiszen nem számítottam látogatókra. Az őrök az ajtó előtt pedig tudták a dolgukat, hogy ez a két óra a pihenésem ideje, és így nem zavartak meg.
Nem így hirtelen a semmiből felbukkanó sötét férfi, aki ráadásul, hogy a védtelen hölgyeket rémisztgesse még álarcot is hordott. Igazán csak a kopogásra figyeltem fel, ahogy a lőszereket és az alkatrészeket szórta az éjjeliszekrényem tetejére, amit gondolom a testőreim most nagyon hiányolnak, vagyis hiányolnának, ha szólítanám őket és bejönnének.
De, aki így túljárt az eszükön és észrevétlenül besurrant, az gondolom másként is megtudja védeni magát, így nem is próbálkozom ezzel, csak becsúsztatom a kezem a párnám alá, hogy megmarkoljam az elefáncsont berakásos markolatú pisztolyomat, szükség esetére.
Nagyon is van elképzelésem róla, hogy ki lehet ez az ember, hiszen úgy jelent meg előttem, mint egy igazi szellem, így a neve igazán találó.
- Csak a második? – játszom a csalódottat. – Igazán nem szép magától, hogy így rá tör egy védtelen hölgyre és még ráadásul nagyon ügyetlenül bókol. – ingatom meg a fejem rosszallóan ránézve. – De látom, nem vesztegeti az idejét felesleges udvariassági körökkel Szellem. – mosolyodom el számítóan. – Ugye szólíthatom így? – de meg sem várva a válaszát, már folytatom tovább.
- Szerettem volna üzleti ügyben tárgyalni magával és megbízni egy igen kényes feladattal. Úgy hallottam maga a legjobb és nekem most arra van szükségem Ugye tudja, hogy ki vagyok? – teszem fel a kérdést, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy nemleges legyen a válasz.

-Naaagyon sajnálom - felel, bűnbánóan előredönti a piros símaszkkal fedett fejét - ha ez némi vigaszt nyújt, az első helyezettel szemben igencsak elfogult vagyok.
~Arról nem is beszélve, hogy az ő férje még egyszer sem próbált megöletni az embereivel...mondjuk az fura is lett volna...De például a szülei sem küldtek rám senkit, amennyire tudom, pedig szegények...~
-Igen, a Szellem jó lesz - bólint - és ne szerénykedjen, kizártnak tartom, hogy kegyed védtelen.
Valóban nem vesztegeti az idejét udvariaskodásra. Régen sem tette, igaz akkor azért, hogy még keményebb bűnözőnek tűnjön, most viszont csak arról van szó, hogy fél órán belül zár a bölcsőde, s mindenki akire rá merné bízni a gyereket most épp beteg mutánsokkal foglalkozik, pasizik, vagy épp börtönben van...
~Huhh, így belegondolva azért ez elég rideg...de lehet nem értana odafigyelni a hölgy mondandójára is.~
-Ez ugye most beugratós kérdés volt?
Kezét az állára téve gondolkodóba esik a hallottak után. Normális esetben átpasszolná a melót Sheena-nak, ám arra sajnos most nincs lehetősége, ugyanakkor talán nem árt, ha jóban van ezzel a hölggyel, hisz jól jöhet egy ilyen barát, arról nem is beszélve, hogy a legjobbnak nevezte őt ezért már megérdemli, hogy meghallgassa, miről van szó.
-Tudja, már visszavonultam, de talán lehet róla szó, hogy segítsek...de pontosan miben is?

Vidáman elmosolyodom a megjegyzésére, miszerint nem tart védtelennek.
- Ez már jobban sikerült bók volt. – mondom neki, majd elengedve a pisztolyt, felülök az ágyon és lassú mozdulatokkal összehúzom magamon a köpenyt, időt hagyva neki, hogy ha akarja legeltesse egy kicsit a szemét. - Oké, akkor maradjunk a Szellemnél!
Alaposan szemügyre veszem az előttem álló férfit, aki elég jó kiállásúnak tűnik a feladathoz, de a fejére húzott álarc nem tetszik, szeretem tudni kivel kötök üzletet és most nekem legalább annyi veszteni valóm volt, mint neki, ha nem több.
- Igazán szükség van erre a biztonsági intézkedésre? – mutatok a csuklyára, kissé elhúzva a szám. – Látja én nem rejtőzködöm, pedig amit kérek, az legalább olyan veszélyes rám nézve, mint magára. – veszem szemügyre még egyszer, aztán összerakva a képet az előző megjegyzésével, felcsillannak a szemeim. – Áááá! Már értem! Nem magát akarja ezzel védeni, hanem mást! Valakit, vagy valakiket, kik közel állnak a szívéhez! – kuncogom el magam halkan. – Érdekes párosítás ez egy veszélyes bérgyilkostól. De végül is nekem még jól is jön, - vonom meg a vállam és az asztalhoz sétálva töltök magamnak egy pohár dzsúzt, - hiszen így nagyon is megérti majd min megyek keresztül. Kér maga is? – intek az italra.
Ha igennel válaszol, töltök neki is egy pohárral, majd a kezébe nyomva, leülök az ágy szélére, hagyva, hogy a köntös finoman lecsúszva szabadon hagyja a combomat. – Szóval a lényeg, hogy azt szeretném kerítse elő nekem Derek King-et és vigye egy olyan helyre ahol tanúk és mindenféle zavaró tényezők nélkül beszélhetek vele. – keményedik meg a hangom és a tekintetem is. – Tudja eltűnt a fiam és talán ő tud nekem segíteni, hol keressem.

Amanda bájai ezúttal nem érik el a kívánt hatást Szellemnél, aki végig szigorúan csak a nő szemébe néz, s nem kalandozik el a tekintete más felé, bár magában azért be kell ismerni a a férfinak, hogy ez nem könnyű feladat, hisz az előtte fekvő teremtés tényleg majdnem olyan gyönyörű, mint Lynn.
-Hideg van - feleli egy hangyányit flegmán - de ne aggódjon, nem marad le semmiről...
~Már megint ez a rohadt köntös...esküszöm, veszek neki egy kényelmeset, ami nem csúszik le állandóan!~
Nem bámulni a nőt túl nagy kihívásnak bizonyul, ezért inkább az ablakhoz sétál, ahogy hallgatja a beszámolót, és az utcát kezdi figyelni. Hüvelykujja megérinti jegyűrűjét, s miközben azzal játszik, visszautasítja az italt.
~Megérthetem, hogy min megy keresztül? Ajajj...elfelejtkeztem róla, hogy annak a kölyöknek van anyja is.~
-Nézze, véletlenül tudom, hogy Sebastian a szabad akaratából döntött úgy, hogy eltűnik, és egyébként nincs semmi baja, de ha mégis találkozni szeretne King-el, van az a pénz, amiért ezt el tudom intézni...ó, és nem ragaszkodik ugye hozzá, hogy sértetlen legyen?
Nem látszik rajta, de az álarc mögött gonosz mosoly jelent meg az arcán. Ideje törleszteni annak a meláknak, amiért sittre vágta a legjobb barátját. Valójában, csak magának köszönheti, ami most fog történni...illetve várjunk...na jó, ez bonyolult, a lényeg, hogy Szellem nem csípi, és ezért fizetni fog!
-Ez a hely megfelel, mondjuk... - megnyom pár gombot az óráján, rátekint a kis kijelzőre, aztán visszahúzza rá az ingujját. - 15 perc múlva?

Látom, hogy a férfi erősen tartja magát, így magamban elmosolyodom és a neve mellé írok képzeletben egy jó pontot.
- Irigylésre méltó lehet a felesége Szellem. – jegyzem meg aztán és a szoba sarkában lévő paraván felé indulok, hogy átöltözzem, de menet közben kikerekedett szemmel fordulok meg, hogy ránézzek a férfira, aki most nagyon is meglepő dolgokat mondott.
- Micsoda? Véletlenül tudja, hogy a fiam Sebastien és saját maga döntött az eltűnése mellett és jól van? – ismétlem meg hitetlenkedve és vágyakozó pillantást vetek a párnám alatt hagyott fegyveremre. – És ezt véletlenül honnan tudja kedves Szellem?
A következő megjegyzése csak fokozta a döbbenetemet, habár igyekeztem leplezni, hiszen nem gondoltam volna, hogy nála ez ilyen gyorsan megy az ügyintézés. Mivel a pisztolyomat úgy sem vehettem volna úgy kézbe, hogy ne vegye észre, inkább a kérdésekre koncentráltam, hiszen talán erőszak nélkül is felvilágosít arról, ami engem felettébb érdekel a fiammal kapcsolatban.
- Hát, úgy gondolom eléggé jól hangszigeteltek itt a falak és a személyzet is elég diszkrét. – bólintottam hevesen, majd a ruháimat kezdtem válogatni, hiszen ezek szerint nem ártana az alkalomhoz öltöznöm. Egy fekete testhez simuló bőrnadrágot húztam magamra, hozzá egy bő fehér inget, aminek a derék része megkötős volt, aztán végül egy fekete magas sarkú cipővel egészítettem ki az egészet.
- 15 percet mondott? Azt hiszem addigra felkészülök a fogadására. – léptem ki a paraván mögül, megigazítva a hajamat. – De még nem beszéltünk az anyagiakról. Gondolom nem ingyen dolgozik, ha ennyire hatékony és ilyen gyors munkát végez? Mi a tarifája? – állok meg előtte és nézek bele az álarcon keresztül csillogó szemébe, hogy megjegyezve azt, ezer közül is felismerjem.