Eagle Eye Nyomozóiroda

Szavain fellelkesülve folytattam a lábán, amivel eddig foglalatoskodtam és örömtelien hallottam az általa elmondottakat, miközben meséltem:
- Nagyon érdekes dolgokat tudott az a bácsi, bár szerintem olyan a valóságban nincsen is - ráztam meg a fejem dacosan. - Akkorákat esni meg ugrani nem is lehet, mert az biztos nagyon fájna! - jelentettem ki végiggondolva az eseményeket, amiket a tv-ben láttam. - Vidámpark mindig van, ilyen meg nem mindig van, kíváncsi vagyok igaziból hogy megy ez - merengtem el.
A többi megjegyzésére csak égővörös lett a fejem:
- Köszönöm - leheltem.
Egy ideig rágtam az alsó ajkam tépelődve, majd mikor Sheena kényelmesen fészkalódott és megmondta hol folytassam a talpán az, ahogy ő mondta "kényeztetést" és egy pár pillanatra csukott szemmel élvezte, ahogy rátaláltam a pontra nagyon halkan megszólaltam:
. Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem, majd mikor csukott szemmel bólintott halkan megkérdeztem: - Neked a szüleid is ilyenek voltak mint te? Úgy értem ilyen kedvesek, meg jók meg ilyen nagyon szépek? - tettem fel a kérdést félénken, reménykedve hogy nem mondok semmi rosszat.

Csak csukott szemmel elmosolyodtam, ahogy Josh a filmekben látott jelenetekről beszélt, hiszen én azért már láttam egyet s mást az életben, ami még a filmekbe sem fért volna bele.
- Majd kíváncsi leszek a véleményedre, ha megnézted az előadást. - hagytam rá, de aztán olyat kérdezett, amitől kicsit lemerevedtem, amit biztosan ő is megérzett, hiszen olyan témára tapintott rá, melyet mindig igyekeztem még magamban is elkerülni.
- Neeeem! Josh, a szüleim nem igazán tudom milyenek voltak, de számomra biztosan nem voltak jók.- suttogtam végül, de nem néztem a fiúra. - Mikor megtudták, hogy mutáns vagyok, intézetbe adtak, így nem volt lehetőségem megtudni, milyenek is lettek volna velem. Mondjuk addig, míg "normális" gyereknek tartottak, nagyon szép gyerekkorom volt. - sóhajtok ismét.

Csodálkozva pillantottam fel Sheenára, aki közben a plafont fürkészte, aztán egy ideig szótlanul masszíroztam tovább a talpát a saját gondolataimmal vívódva, meg hogy talán... talán egy kicsit ő is megnyugodjon újra. Végül felsóhajtottam:
- Az anyukáknak az a dolguk, hogy szeressék a babáikat - mondtam ki amire gondoltam őszintén. - Néha én is azt hittem, hogy anya nem szeret engem. Meg, hogy azért kellett mennem a kórházba, mert... mert nem akarta, hogy otthon legyek. De aztán megmondták, hogy azért, mert én is... én is nem vagyok okos Sheena és így jobb nekem, ha ott meggyógyítanak, csak... csak nem sikerült. De ha nem mentem volna, akkor sosenem tanulok meg zenélni, nem találkozok Öreg Sam bátyóval, meg doktor Mooreral, talán még veled sem. Azt mondtad, hogy szerettél katona lenni. Biztosan szerettek téged - simogattam meg a lábfejét kedveskedve, majd folytattam a masszírozást - és azért küldtek oda, mert tudták, hogy ott jól fogod érezni magad. Ne legyél szomorú Sheena - váltott szinte könyörgőre a hangom. - Ha kell akkor egész nap masszírozom a talpadat, meg megteszek bármit neked, bármit de komolyan, meg... meg... meg a karate sem érdekel, csak mosolyogj újra - hajtottam rá az arcomat a lábfejére és néztem rá nagy unszoló szemekkel.

Éreztem a kölyök szavaiból a mérhetetlen törődést és a szeretetet és igyekeztem megnyugodni, már csak miatta is, de mikor újbók felhozta az anyját és, hogy miért is küldte a kórházba, nem parancsolhattam az érzelmeimnek.
- Josh, ezt ne mond még egyszer! - szakítottam félbe, miközben alig álltam meg, hogy ne rántsam magam alá a lábam, hogy felüljek. - Te egyáltalán nem vagy buta, vagy ilyesmi, sőt olyan intelligenciád van, amit sokan megirigyelhetnek. Ne feledd és beszéltem a doktorral! - emlékeztettem. - Anyád az a........jó anyád, csak nem akarta.....akarta, hogy a közelében légy, mert az apukádra emlékeztetted. - nyögtem ki végül ezt a hülyeséget, de nem jutott hirtelen jobb az eszembe. - De nem azért, mert az értelmeddel bármi baj lenne! Ezt egyszer és mindenkorra felejts el! - fekszem vissza kifújva egy kicsit a levegőt. - Az én szüleimmel, meg nem lett volna semmi baj, ha nem vagyok az ami vagyok! Ennyi! És nem szeretetből küldtek el, hanem mert nem akartak egy mutáns gyereket, de ez már nem érdekel. - néztem komolyan a fiú szemébe. - Már túltettem magam ezen régen, ne is beszéljünk róla. - zártam le a további csevejt jó szüleimről, akiket egyszer már meglátogattam, persze csak titokban és nagyon régen, és amikor megláttam, hogy milyen boldogságban élnek a húgommal, soha többet feléjük sem voltam hajlandó nézni, nem hogy beszélni róluk.

Ijedten néztem fel Sheenára nagyokat pislogva és most nagyon nehezen nyeltem vissza a könnyeim egy pillanatra, végül csak sóhajtottam egy nagyot, hogy rendezzem magamban az érzést és ne telítsem a szobát a szomorú hangulatom adta képekkel... Végül remegő hangon megszólaltam:
- Dehát... de... de te is azt mondtad, hogy anya csak... csak védeni akart engem, hogy... hogy szeretett és... és...
Megráztam a fejem, majd elhallgattam és dacosan most már csak Sheena lábára koncentráltam. Mindegy. Minden mindegy, csak ő ne legyen mérges rám. Meg senkire. Ő legyen boldog, ez a lényeg. Úgy egy perc után éreztem, hogy kibukkannak az első könnycseppek és reszelősen suttogtam:
- Ne haragudj... nem akartam...

~ Óóó! Én marha! Miket nem beszélek, mert nem tudom befogni a szám mikor kéne! ~ szidom magam gondolatban, mikor látom, hogy Josh-ban milyen érzéseket váltottam ki. Felkönyököltem az ágyon és rávillantottam e legkedvesebb mosolyomat és erőszakkal olyan nyugalmat erőltettem magamra, hogy csak na.
- Figyelj ide kölyök! Egy szóval sem mondtam, hogy nem szeret! A szeretetnek sok fajta megnyilvánulása van. Az is egyfajta szeretet, hogy elküldök magamtól valakit, mert úgy gondolom, hogy így lesz jobb neki. - mondom neki csendesen. - Lehet, hogy ha maga mellett tart, nem tudja megadni neked azt az érzelmeket, amit megérdemelnél.
~ Mit össze nem hordok, de egyelőre meg kell nyugtassam. ~
- Egyáltalán nem haragszom, de ezt már többször tisztáztuk. - mosolygok szelíden. - De egyszer megmutatom neked, hogy milyen amikor haragszom, hogy legyen összehasonlítási alapod, hogyha ezt nem fejezed be. - nyomok egy barackot a fejére, majd visszahelyezkedem fekvő helyzetbe. - És én is szeretném, ha boldog lennél és mosolyognál, rendben?

Lassan megnyugodtam Sheena szavaira, mert éreztem is, ahogy megnyugszik, legalábbis mást nem tapasztaltam vele kapcsolatban. Lassan megnyugodtam valamelyest, bár még egy kissé értetlen voltam a dologgal kapcsolatban, de nem mertem feszegetni a témát, inkább csendben maradtam és masszírozgattam a talpát. Utolsó szavaira azonban elmosolyodtam:
- Nem szeretném, ha megmutatnád Sheena, inkább azt szeretném, ha mindig örülnél - feleltem őszintén.

Végre érzem, hogy egy kicsit megnyugszik, már nem remeg a keze és újból a talpamra figyel, ezért én is kiengedek most már.
- Semmi baj Josh! Én általában jókedvű vagyok, ahogy tapasztaltad, főleg mióta velem vagy. Sok örömet okozol nekem, például ez a reggeli meglepetés nagyon jól esett. Erről a frissítő lábmasszázsról már nem is beszélek. - sóhajtott fel. - Annyira ügyesen csinálod, mintha már régen elsajátítottad volna. Aztán vigyázz ám! - emelem meg a fejem, hogy rá tudjak nézni és lássa, ahogy huncut mosolyra húzom a szám. - Ha ilyen gyorsan tanulsz és ilyen jó leszel benne, akkor minden nap befoglak majd, hogy kényeztesd a lábaimat.

A szavai őszinte örömmel töltöttek el, teljes odaadással fordultam most a lábaihoz, megkettőzött figyelemmel, bármi áron fenn akartam tartani ezt a varázst, ezt az örömet az arcán. Utolsó, inkább csak vicces gondolataira felnéztem a szemébe és halálosan komolyan válaszoltam:
- Nagy örömmel tenném Sheena, vagy bármit, ami akár csak egy kis örömet is szerez neked - feleltem túláradó érzésekkel. - Bárcsak... bárcsak meg tudnám mutatni neked igazán, hogy mit érzek, hogy... hogy mennyire szeretlek...
Ösztönszerű volt, ahogy előrehajoltam és puszit nyomtam a lábujjai végére. Sheena meglepődött és elhúzta a lábát, de aztán...
Aztán a szeme kéjjel teli csillogással telt meg és most fölényes mosollyal tolta vissza a talpát elém, sóhajtva utasított, hogy folytassam. Valahogy... valahogy tudtam, hogy miért. Mert már ő is érezte, látta, tudta, tudta, hogy miként érzek iránta, az én szememmel látta és értékelte magát.
Mert az én szememben ő egy gyönyörű és fenséges királynő volt. Kegyes és kedves, törődő és ugyanakkor minden szeretetre méltó. Felette áll minden hétköznapi dolognak, imádatot, csodálatot érdemel. Egy olyan mindent elsöprő keveréke a tiszteletnek, a szeretetnek, a hálának, a csodálatnak, ami nekem örömet, neki pedig talán... talán önbizalmat, végtelen önbizalmat és kéjt ad.
Odaadásom mostanra szinte ájtatos imádattá vált, érzéseim kitörtek elmém szorításából mert nem tudtam és... és nem is akartam hadakozni ellene, mert Sheena élvezte. Örült. Kacagott. Bohókásan simogatta az arcomat lábfejével, nevetve mondogatta hol kényeztessem a selymes talpait. A túláradó érzelmek lassan formát öltöttek, átformálták köröttünk a világot...
Már egy valódi királynő ült aranytrónuson élvezve, hogy a lábait rajongó szolgája kényezteti. Finom selyemruhája szinte simogatta a testét, a trónusa mellett hatalmas legyezőkkel enyhítették a meleget félmeztelen rabszolgák, a levegő hűsítve simogatta a bőrét. Virágszirmok százezreivel felszórt alabástrom teremben a szórakoztatására párok egész hada táncolt a zenekar által szolgáltatott muzsikára. A csilláron gyémántok csillogtak, ujjain kezén s lábán is ékköves gyűrűk vonzották a szemet, koronáját az aranyló napfényből formázhatták talán az istenek. S bármerre is nézett, akár szolgára, táncosra, zenészre mindenhonnan azt a sugárzó hódolatot láthatta viszont, ami most az én szememben honolt.
Majdnem három órába telt, mire le tudtam küzdeni az érzést magamban, nem akartam, hogy Sheena sohasem szabaduljon az illúzióképből. Én úgy akartam látni a mosolyát, hogy igaziból szerezzek neki örömet. Bár nagyon nehéz volt rávenni magam, hiszen láttam a mosolyát, hallottam csilingelő nevetését, éreztem az immár a vállamon megpihenő talpa selymes érintését, de meg kellett tennem. Muszáj volt.
Ahogy lassan kitisztult a tekintete elképedve, levegő után kapkodva nézett le rám a lába alá, majd...

Olyan édes volt, ahogy ott ült a lábamnál és nagy komolyan bizonygatta, hogy mennyire kedvel engem, de aztán az a puszi az ujjaimra…..már készültem, hogy ahogy elrántom a lábam, kicsit meg is mossam a fejét, mikor……mikor a fejembe robbantak azok a képek! De mielőtt szólhattam volna, hogy hagyja abba, már magával is sodortak az események, hiszen most már nem csak képeket és hangokat adott át, hanem olyan túlcsorduló és hálás érzelmeket, amik engem is ráébresztettek, hogy mennyire megérdemlem ezt a tiszteletet, amit Josh a szeretete és hálája jeleként most meg akar adni nekem. Már nem akartam elhúzni a lábam és megróni, azért amit tett, hanem még többet akartam érezni belőle, hiszen tudtam a fiú érzelmei által, hogy ezt szeretné.
De, hát ez csodálatos, hogy valakibe ennyi szeretet szoruljon, ráadásul, ilyen intenzíven tudja megjeleníteni és átadni, hiszen a következő órákban, annyi hihetetlen dolgot és gyönyörű élményt sugárzott át, hogy teljesen elmerültem benne, nem is érezve az idő múlását, mert csak jöttek és jöttek az újabb és újabb szépségek, amitől hol libabőrös lettem, hol nevetni támadt kedvem. Aztán hirtelen vége szakadt és én ott feküdtem még az utolsó mosollyal a számon, lábaimat a fiú vállán nyugtatva, teljesen kimerültnek érezve magam, mint akinek lecsupaszították az agyát. Lassan tisztult a tudatom és tértem vissza a valóságba.
- Óóó! Josh! – nyögtem ki nagy nehezen, hiszen azok az érzelmek, amiket eközben többszörösen éreztem felnagyítva felőle, teljesen megzavartak. - Mi volt ez Josh? Ilyet még eddig nem csináltál és én sem éreztem még soha? Gyönyörű volt és valami elképesztő erejű, és én nagyon-nagyon örülök neki, hogy ennyire szeretsz. Tudod, nem is találok szavakat arra, amit most átadtál nekem! Borzasztóan gyorsan erősödik a képességed. – próbáltam kifejezni, hogy mit is éltem át, de nem igazán ment, de láthatta a szemeimben, hogy mennyire a hatása alá kerültem.

Mosolyogva simogattam a rajtam pihenő lábait és néztem fel rá kedveskedve alóluk, miközben válaszoltam:
- Én sem tudom Sheena - feleltem vidáman. - Csak... csak nagyon, nagyon, nagyon szerettem volna neked minél nagyobb örömet szerezni. Mikor...
Megráztam a fejem és adtam egy újabb puszit a lábára:
- Nem nagyon tudom megfogalmazni - folytattam. - Amikor elkezdtem megmasszírozni a talpad, az nagyon... nagyon boldoggá tett engem... - kerestem a szavakat. - Jó volt látni a szemed, ahogy ragyog... a... a mosolyod. Jó volt kicsit átadni a szeretetemből így, hogy... hogy érezd.
Zavarodottan gondolkodtam folyamatosan simogatva a bokáit és próbáltam összeszedni a gondolataim:
- Nem... nem tudom... mikor azt mondtad, hogy ha ilyen ügyes leszek, akkor mindennap kényeztetnem kell a lábaidat, akkor örültem, mert... mert pontosan ez volt amit szerettem volna... kényeztetni, szeretni, örömet szerezni - keresgéltem a szavakat. - Nem nagyon tudom elmondani, inkább csak... megmutatni...
Ez után már jó pár csókot adtam a lábfejére. Hagyta, azt hiszem várta, hogy összeszedjem az érzéseim, ahogy folytattam:
- Amikor először adtam puszit rá - intettem mosolygós szemmel a lába felé, - akkor valami... valami feltört bennem. Rettenetesen nagyon akartam, hogy érezd és tudd, hogy mennyire csodálatos vagy és hogy én mennyire nagyon szeretlek és akkor... akkor megtörtént.
Ragyogó szemekkel néztem fel az arcába:
- Annyira csodálatos volt Sheena! Igaz a végére kicsit elfáradt a kezem, de ahogy mosolyogtál rám, mikor azt mondtad, hogy csókolgassam a lábaid, a szemed, a nevetésed... az hogy... hogy... hogy ahogy láttalak önfeledten örülni és... és igazán boldognak tűntél és...
Felsóhajtottam:
- Szörnyű nehéz volt megszakítani Sheena. Minden érzésem, az egész szívem azt akarta, hogy tartsam fenn, míg... míg... örökké, míg meg nem halok... hogy... hogy boldog legyél amíg csak lehet... mert te gyönyörű vagy és kedves és... és... és én nagyonnagyon szeretlek és azt szeretném ha mindig csak boldog lennél és örülnél és én ezért mindent de mindent megtennék...
Arcommal a bokájához simultam és nagy szemekkel néztem rá:
- Értetted amúgy amit most elmondtam? - kérdeztem félénken. - Mert még nekem is zagyvaságnak tűnt...

Még mindig egy kicsit az előbbiek hatása alatt voltam, ezért, meg aztán ahogy Josh elkezdett beszélni az érzéseiről velem kapcsolatban, és simogatta a lábam közben, már azért sem akartam elhúzódni tőle, nehogy azt higgye valamit nem jól csinált, vagy nem értékelem eléggé, amit meg akart mutatni nekem. Mikor aztán a végére ért a túláradó szeretettől és segíteni akarástól fűtött beszédén, ami tényleg egy kicsit össze-visszára sikeredette, de a mondanivalója mindenért kárpótolt, akkor már szép finoman magam alá húztam a lábam, hiszen fel is akartam ülni, hogy jobban a szemébe nézhessek.
- Nagyon meghatott, amit most elmondtál. – néztem a ragyogó szemekbe. – Nem hiszem, hogy van még valaki, aki ilyen látványosan és impulzívan tudta volna a tudtomra adni, hogy mit érez irányomban. – mosolygok a fiúra, miközben megsimogatom a haját. – Nagyra értékelem, amit megmutattál magadból és tudnod kell, hogy bár én nem tudom ilyen képes formában – intek körbe a levegőbe, - megmutatni az érzéseimet, de azért hasonlóan érzek irántad. Annak viszont igazán örülök, hogy nem akartál az illúzió rabjává tenni, mert az nem lett volna az igazi. Nem igaz? – nevetek rá boldogan. – És hidd el, te mindig boldoggá tudsz tenni. – vigyorgok szélesen. – A képességed viszont egyre jobban megdöbbent, nagyon szépen fejlődsz! De lassan majd cihelődnünk kell, ha még oda akarunk érni a bemutatóra.

Csodálattal és örömmel hallgattam a szavait és nagyon boldog voltam, hogy örömet szereztem neki. Felültem mellé az ágyra és mosolygósan válaszoltam:
- Nem Sheena - válaszoltam. - Te épp így meg tudod mutatni, én emlékszem!
Nagyon meglepődött, éreztem rajta, mire én is csodálkozva fordultam felé:
- Komolyan! - bólogattam. - Nem is emlékszel?
Ahogy megrázta a fejét vállat vontam:
- Amikor megmutattad magad nagy cicaként és azt a hangot adtad... a... a... doromboltál! Azóta tudom én is nagyon, hogy szeretsz, pedig akkor még nem is éreztem - pirultam el.
Előre lendültem és hevesen megöleltem Sheenát. Olyannyira hevesre sikeredett, hogy el is dőltünk az ágyon, de hát azt hiszem ez benne van a pakliban. Hatalmas puszit adtam az arcára:
- Köszönöm szépen neked a ma reggelt! - mondtam kedvesen és gyorsan lekászálódtam róla, majd szavai szerint felpattantam:
- Na akkor öltözöm - vigyorogtam és a szobámba indultam.

Boldogan láttam, hogy Josh mennyire felszabadult lett, most, hogy kimutathatta az érzéseit. Talán már nem is fél annyira, hogy használja a képességét, és ez jó. Mikor emlékeztetett, hogy én is megmutattam neki, hogy mennyire kedvelem, elnevettem magam.
- Igen, az egy szép pillanat volt.
Aztán megint rajtam volt a meglepetés sora, mikor a szeretete szó szerint ledöntött a lábamról, majd egy csattanós puszit is kaptam, mielőtt gyorsan elsprintelt öltözni.
~ Hajaj! Hová fog ez a kölyök fejlődni, ha így halad! legközelebb már tényleg nem lehet megkülönböztetni a képeit a valóságtól. Azt hiszem gyorsan kell lépni az iskolával kapcsolatban. ~
Én is felöltöztem, de valamivel nehezebb szívvel, mint Josh, hiszen nem felejthettem el, hogy ez az egész nap, most az Adam tervei lapján zajlik és valószínűleg mindkettőnk számára egy tortúra lesz.
Mikor mindketten felöltöztünk el is indultunk, hogy megnézzünk egy jó kis csetepatét a karate Klubban.

/folytatás: Atama Kyokushin Karate Klub /

Josh lelkesedése annyira magával ragadó volt, hogy én is vidáman nevettem vele együtt.
- Nem, ők nem mutánsok, csak nagyon-nagyon sokat gyakorolnak. - intek nemet a fejemmel. - És, természetesen, ha valamit nagyon akarsz elérni az életben és keményen küzdesz érte, akkor bármi lehetsz, kaszkadőr is. - fogom meg a kezét biztatóan.
Hazafelé még bennem is dolgozik az felpörgetett adrenalin és jól meghajtom a mocit, de persze nem akarom a frászt hozni Joshra, ezért a nagyobb mutatványoktól eltekintek, a felfokozott izgalmi állapot fenntartására, viszont jól jön.
A lakásba érve mindketten átöltözünk valami lazábba, és míg a fiúra várok a nappaliban, a gyomrom kicsit görcsbe rándul az előttem álló feladattól. Mikor megérkezik, megpaskolom magam mellett a kanapét és egy kis kerülővel belevágok.
- Láttam, hogy nagyon tetszett a bemutató. - a lelkes bólogatásra aztán folytattam. - Tudod azok a sportolók, harcosok, kinek hogy tetszik, azért csinálhatták meg azokat a veszélyes gyakorlatokat, mert nagyon fegyelmezettek voltak és teljesen uralták a testüket és még a gondolataikat is. Ha bármit el akarsz érni az életben Josh, neked is hasonlóan uralni kell a képességedet, ezért most kitaláltam egy kis gyakorlást hozzá.
Ha túl leszünk ezen, akkor el fogom mondani neki, hogy ebben is nagy segítséget kaphat az iskolában, ahogy nekem is sok tanácsot adtak vele kapcsolatban.
- Tudom, hogy hogyan érzel irántam, hiszen a tanújelét adtad ennek reggel, azt is tudod, hiszen a képességed révén érzed, hogy én is hasonlóképpen érzek irántad, ezért bízom benne, hogy ez a gyakorlás menni fog, mert te mindent meg fogsz tenni, hogy sikerüljön és én büszke legyek rád. És még egy dolog, ha sikeresen teljesítesz, ismét megsimogathatod a párducot. Benne vagy? Megpróbálkozhatunk egy kis próbával? És hogy ne látatlanba mond igent, elmondom mit szeretnék tőled. - fogom halkra és megnyugtatóra a hangom. - Mesélj nekem az otthon töltött idődről, amit még anyukáddal és a mostoha apáddal töltöttél, de - emelem fel a kezem, ahogy a szemébe nézek, - de nem vetíthetsz ki illúziókat és érzelmeket felém. Megpróbálod a kedvemért? Én bízom benned, tudom, hogy ha nem is elsőre, de sikerülni fog.

Amikor hazaértünk gyorsan átöltöztem, majd csatlakoztam Sheenához két szendviccsel, egyet neki, egyet nekem. Érdeklődve vártam a mondanivalóját. A bemutató emlegetésére még vidáman bólogattam, ahogy felragyogott az arcom a párduc említésére is, de aztán ezt inkább ijedelem váltotta fel.
Falfehér arccal néztem rá, rémülten pislogva. Nem akartam. Nagyon, nagyon nem akartam. Reggel még olyan boldog volt én meg nem fogom tudni... nem fog menni és... és szomorú lesz...
Biztató tekintetébe néztem és remegni kezdtem, de végül nagyot nyelve bólintottam.
- Megbízom benned Sheena - leheltem. - Ha szerinted ezt kell tennem, akkor... akkor megteszem... de... hogyan? Mit csináljak, hogy ne jelenjenek meg a képek? Hogy kell visszafogni? - nyögtem.

Láttam, ahogy az örömet a rettegés váltotta fel a szemében, és nagy lelkierőmbe került, hogy ne visszakozzak, hisz annyira nem akartam bántani.
- Tudom, hogy meg tudod majd csinálni Josh! - fogtam meg remegő kezét. - Sajnos nem tudom, hogy hogyan fogd vissza, ezt neked kell kitalálnod, csak gondolj arra, hogy nem akarod nekem megmutatni, hogy nem akarod, hogy elszomorodjam. Ha erre gondolsz, talán sikerülni fog. Én bízom benned. - nézek a szemébe mosolyogva. - Tudom, hogyha nem is sikerül rögtön, te mindent meg fogsz próbálni! Okos és erős vagy kölyök, és nem akarod, hogy lássam azokat a képeket, csak ez lebegjen előtted.
Kényelmesen elhelyezkedem a kanapén és megpaskolva a kezét bátorítóan intek.
- Ha készen állsz elkezdheted. Én figyelek. - azzal megacéloztam a lelkem, hogy tényleg a fiú segítségére lehessek, ha szükséges.

Rémült voltam továbbra is, hiszen fogalmam sem volt, mit is kéne csinálnom, hogy ne jelenjenek meg a víziók, de nem tudtam mit tenni, Sheena láthatólag eltökélt maradt. Megrogyott a hátam ültömben, összekulcsolt kezeim a térdeim közt lógattam alá, ahogy lehajtott fejjel próbálkoztam, végül akadó hangon megszólaltam:
- Amikor még... mikor még kicsi voltam... - suttogtam lehunyt szemekkel. - Úgy értem, hogy az ötödik szülinapom előtt... apa kivitt az erdőbe, hogy megnézzem a munkáját, mert majd... majd nekem kell segíteni neki később. Volt olyan láncfűrésze neki és én nagyon kíváncsi voltam és örültem. De amikor... amikor kimentünk... apa azt mondta segítenem is kell neki, hogy nem lehetek ingyenélő, aki csak... csak zabál, de nem dolgozik semmitse. Kivágott egy hatalmas nagy fát, mert ő olyan nagyon erős amúgy és felszeletelte ilyen darabokra. Olyan kör alakjuk volt és nekem akkor nagyon nagynak tűntek...
Sóhajtottam, próbáltam nem látni magam előtt az eseményeket, csak... csak elmesélni. Próbáltam.
- Azt mondta, hogy amíg kivág egy másikat én ezeket hordjam le a... a kocsijához. Én próbáltam Sheena... nagyon próbáltam, de hiába erőlködtem, meg se mozdultak, pedig nagyon... nagyon rángattam...
Kis kezek enyhén kékesvörös színben a hidegben markolnak rá a jéghideg fenyőkuglira. Erőlködés, zihálás hangjai, egy csepp kis ember elesik újra és újra...
- Tudom, emlékszem, hogy fáztam - szorítottam össze a szemeim elűzve egy időre a képeket, - melegem volt, izzadtam, de a kezeim fáztak... Apa... apa kivágta a fát, amiért ment, aztán visszajött és... mérges lett... mert én egy darabot se tudtam levinni. Azt mondta lusta dög vagyok és megrúgott. De aztán... aztán látta, hogy hiába erőlködöm és akkor... akkor...
Öblös, gúnyos kacagás száll a metsző, hideg szélben. "Nem csak úgy nézel ki mint egy kislány, de ugyanolyan mihaszna, gyenge kis patkány is vagy. Na mi van? Nem megy kisasszony?! Talán bizony a pelenkázás óta már nincs is a pöcsöd a lábaid közt? Na? Mozdítsd már meg, te kis fattyú! Nem. Sosem fogod elbírni, kis cukorfalat"
Úgy szorítottam már össze az ökleim, hogy vér serkent a körmeim nyomán a tenyeremből, de az illúzióképek lassan újra eltűntek.
- Apa... apa levetette a nadrágomat velem, hogy megnézze és... és levette a derékszíját. Olyan nagy, vastag szíjat, aminek fém csatja volt és... és kinevetett újra, azt kérdezte... kérdezte...
Ez meg micsoda? Mi ez te lányka? Csak nem begyulladt a puncid? Na mi van?!
- Aztán... aztán megütött a csattal... ott ahol... ahol...
Sírni kezdtem és előre rogytam a padlóra. Mindent megpróbáltam, hogy visszatartsam az emlékek foszlányait, de nem ment. Egyszerűen nem ment. Annyira fájt. Feküdtem a hóban és sírtam. Nagyon sírtam. Nagyon fájt. Megütött újra, meg megrúgott ott a bakanccsal. Sírtam, mert még kicsi voltam. Gyenge. Kicsi... kicsi lány... apa azt mondta kislány vagyok... én gyenge vagyok én sosem leszek erős... sosem leszek fiú... sosem leszek... sosem senki... én csak egy gyenge... gyenge kis semmi... fáj... Dobáltam magam a padlón és küzdöttem, de nem tudtam, hogy hogyan kell. Véresre martam a tenyerem és haraptam az ajkaim, miközben zokogtam megállíthatatlanul. Újra éreztem a combjaim közé robbanó fájdalmat, újra marta a lelkemet valami, ami... ami nagyon fájt... a... a megaláztatás? Talán. Halványan éreztem, hogy Sheena mellém térdel, de semmit sem tudtam tenni. Örült képek, villanások, havas táj, arcra fagyó könnycseppek, fájdalom, félelem, reszketés, hideg, rettegés, fáj, apa! fáj, ne csináld, ez nekem fáj! nagyon fáj! apaaaa! kicsi, gyenge, kislány, semmirekellő, ingyenélő, gyenge, nyomorult, mihaszna, kislány... csak egy kislány, aki...
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!! - artikulátlanul, szűkölve üvöltöttem, dobáltam magam, a képek még jobban beszippantottak, nem tudtam küzdeni ellenük, minél inkább le akartam őket győzni, annál mélyebbre merültem. - Neeeeeeeeeheeehheeheheeeee!!! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!!
Rázott a zokogás, rázkódtam, de küzdöttem is. Sheena arcát kerestem az emlékeim között, rémülten kapkodtam utána mint egy fuldokló a deszka után. Kényszeresen kerestem a képeket. A ma reggelt. A ragyogó mosolyát, a selymes lábacskáját, a kedves szemeket, a vigasztaló szavakat. Miért?! Nem, én nem tudok, én... én nem akarok csalódást okozni, én... Vér fémes íze a számban a szétharapott ajkaimból csorog, lüktet a szemem, fáj, már nincsenek könnyeim, a vállam... rázkódik? Sheena rázogat. Küzdöttem. Ahogy a karatésok a tatamin, ahogy Sheena a kopasz, bajszos ellen, ahogy... ahogy kéne küzdeni.
"Ha valamit nagyon akarsz elérni az életben és keményen küzdesz érte, akkor bármi lehetsz..."
Érte, igen érte kell küzdeni, mert nem szabad szomorúnak lennie. Ahogy ma reggel. Ahogy akkor adtam örömet! Muszáj! Igen, muszáj! Nagyon muszáj!!!
Öklöm nagyokat csattan a padlón, kiköpöm a vért a számból, folyik az ingemen, fogaim összepréselődnek, szűkölök... fáj... nagyon fáj...
"Ha valamit nagyon akarsz elérni az életben és keményen küzdesz érte, akkor bármi lehetsz..."
- Küzdök érte! Igen! Küzdök érte és érted! Hogy... hogy boldog légy!
Kimondom? Vagy hagymázas lázálom ez is csupán? Akkor is... akkor is... MUSZÁJ!!!
Hirtelen tisztul ki a tudatom, a hasamra zuhanva a padlón. Vérzem. A szám, a tenyerem, de... de ez Sheena lakása. Csak annyi. Nincs itt az erdő. Nincs itt apa. Nincs. Nincs, mert... mert nem engedem. Mert Sheena nem lehet szomorú...

Nehezen, de csak rászánta magát a fiú, hogy mesélni kezdjen, habár mikor ránéztem a keserves arcára, alig bírtam megállni, hogy ne húzzam magamhoz és öleljem át és hagyjam a fenébe az egész kísérletet. De aztán megerősítettem magam és vártam, hogy mit fog mesélni.
Bár lelkileg próbáltam felkészülni arra, amit hallani és valószínűleg elsőre még látni is fogok, de ahogy egyre jobban és jobban beleélte magát a múlt eseményeibe, úgy fokozódott bennem is egyre jobban a harag és a düh, melyet aztán alig bírtam csillapítani, de vissza kellett fognom magam Josh érdekében, hiszen nem sugározhattam felé még én is ilyen érzelmeket, mikor így is borzalmas kínlódások árán tartotta magában képességének robbanását, hogy a kedvemre tegyen.
Aztán hirtelen átszakadt a vékonyka gát, melyet a szeretet és a bizonyítás vágy emelt a víziók elé és telibe kaptam, most már hang is tapintás formájában is, azokat a történéseket, melyek szavakba öntve is lélekrombolók voltak, de így, hogy én is átéltem az ott szenvedő kisfiúval együtt azokat a rémségeket, legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tehettem.
Igyekeztem a már földön vonagló Joshba erőt és melegséget önteni, kirázni abból az állapotból, melybe saját emlékei jutatták, hogy segítsek neki meglátni, hogy biztonságban van, azok a dolgok elmúltak, nem bánthatják többet, hiszen itt vagyok én, aki szeretem és támogatom, azt a kiváló fiatalembert, akivé a szülei minden ördögi igyekezet ellenére cseperedett.
- Josh! Josh! JOSH! – rázogatom egyre erősebben, az önkívületben is értem küzdő fiút. Már az én könnyeim is össze keverednek az övével, ahogy magamhoz ölelem a magát vérzésig marcangoló kölyköt, hogy megnyugtassam valahogy.
- Minden rendben van! Jó helyen vagy és én nagyon büszke vagyok rád, hiszen, ha nem is mindent, de nagyon sok képet visszatartottál. Boldog vagyok, hogy itt vagy velem és, hogy már elsőre is ennyit el tudtál érni. – simogatom a fejét és egy zsebkendővel megtörlöm vérző ajkait, de tudom, hogy ez még csak a kezdet s nem hagyhatjuk abba, hiszen megmutatta, hogy képes rá, képes visszafogni a vízióit, ha gyakorol.

Szipogva bújtam Sheenához, miközben megtörölte a számat néhányszor, míg lassan csillapodott a vérzés, sajnos elég mélyen belemartam, bár ezt alig érzékeltem közben. Ösztönösen öleltem a nőt és simogattam a hátát rémülten hüppögve. De ahogy a meleget, kedvességet, biztonságot jelentő karok rám fonódtak lassanként megnyugodtam valamelyest, s bár még hevesen dobogó szívvel és rekedt hangon, de beszélni tudtam:
- Valamit... valamit észrevettem... - kezdtem. - Bár lehet, hogy... hogy szóval butaság csak...
Mivel Sheena biztatott, hogy folytassam, így könnyeimet nyelve, de belefogtam:
- Ahogy... ahogy próbáltam erővel elfojtani a... a villanásokat... Szóval egyre erősebbek lettek a szilánkok, egyre jobban elborítottak. Nem tudom, hogy magyarázzam meg... - néztem rá rémülten, de aztán eszembe jutott valami: - Egyszer... egyszer a kórházban láttam egy filmet. Egy kalandfilmet, amiben egy férfi mocsárba esett. Ott mondták, hogy minél jobban küzdi magát kifelé, annál mélyebbre fog süllyedni. Ez is... ez is ilyen érzés volt... - néztem könyörgően Sheenára, reménykedve, hogy megérti mit is magyarázok.

Értettem, hogyne értettem volna, amit mondott és alaposan el is bizonytalanított, hogy amit Adam javasolt, mennyire jön be a fiúnál. Talán nem kéne ezt a dolgot addig erőltetni, amíg nem tudom neki elmagyarázni, hogy nem ő a hibás, abban ami történt, mert ugyan ez már párszor átbeszéltük, de a szavaiból és a képekből is egyértelműen kiderült most számomra, hogy még mindig ez a probléma gyökere. Bűnösnek és gyengének érzi magát, ahogy akkor és talán később is a mostoha apja a fejébe verte. Azt hiszem elég nehéz lesz ezt a tévképzetet kivernem Josh fejéből és más megvilágításba helyezni az énképét, de akkor talán ő is sikeresen veszi fel a harcot a képességével, hogy nem az uralkodjon rajta, hanem fordítva.
- Josh! – öleltem még mindig szorosan magamhoz, hogy teljesen megnyugodjon. – Figyelj rám most nagyon-nagyon. Tudom, hogy még mindig azt gondolod, hogy a nevelő apádnak igaza volt akkor, hogy gyenge kislánynak nevezett és ezzel gúnyolt sokáig, de, mint oly sok mindenben, amit már bebizonyítottam neked, ebben sem volt igaza. És minél előbb átbeszéljük ezt a dolgot, annál hamarabb szabadulsz ettől a gyötrődéstől. Most nézz rám egy kicsit. – toltam el egy kissé, hogy rám tudjon nézni. – Ugye én lány vagyok, és annak is nézek ki? Na most mond meg nekem, hogy gyenge és mihaszna vagyok? Ugye, hogy nem, tehát ez már ne is igaz. – bólintok erősítésnek. – Aztán meg te nem is úgy nézel ki, mint én, hanem mint a kamasz fiúk általában, tehát azt hiszem ezt sem lehet kétségbe vonni, hogy kinézetre sem vagy kislány, még ha a jószívűséged talán a lányokra jobban jellemző, de hát ez azért a fiúknál sem kirívó. Az a férfi, aki soha nem érdemelte meg, hogy apaként tekints rá, egy hazug disznó volt, aki perverz gyönyörűséget lelt benne, hogy egy nála kisebbnek fitogtassa az erejét, de ha jól tudom, azóta már a városod lakói is rájöttek, hogy milyen egy hazug ember, mert értesültem róla, hogy börtönben csücsül. – vonom megint magamhoz a fiú fejét. – Egy ilyen embernek nem szabad egy szavát sem elhinned, főleg ha én mondom. – mosolygok rá és megsimogatom könnytől csillogó arcát.
Belső forrongásomat pedig jó mélyre temetem, hogy a fiú még véletlenül se sejtsen meg belőle semmit.

Szipogva, de teljes figyelemmel követtem a szavait. Éreztem, hogy őszintén hisz abban, amit mond és ez erőt adott.
- Persze, hogy nem vagy gyenge! - vágtam rá. - Szerintem még apunál is erősebb vagy, pedig ő aztán nagyon nagy ember!
Remegve hallottam, amit apukámról mondott, de nem tudtam rá hirtelen megfelelni. Végül mikor újra magához vont talán egy perc után rekedten megszólaltam:
- Sheena... én gyenge voltam - suttogtam. - Láttad most is, hiszen... hiszen nem tudtam nem megmutatni... pedig akartam! De nem ment... de szóval láttad te is, hogy... hogy gyenge voltam. Nem bírtam el a rönköket, nem tudtam megmozgatni - ráztam a fejem keserűen. - Egy igazi fiú biztosan megemelte volna. De én... én gyenge vagyok...

Éreztem, ahogy egy kicsit talán alábbhagy a remegése és valamelyest elfogadja, amit mondtam neki, még ha teljesen nem is győztem meg. A következő szavait viszont megint kiakasztottak, de most határozottan visszafogtam magam és nagyon higgadtan és nyugodtan kezdtem el magyarázni.
- Kölyök, hiszen még 5 éves sem voltál? Azokat a rönk darabokat még egy felnőtt embernek is nehéz lett volna megmozdítani, ha nem ezt csinálja egész életében. Egy kisgyereknek, mint amilyen akkor te voltál, esélye sem volt rá és ez nem gyengeség! Ezt a mostoha apád ugyan úgy tudta, mint ahogy én, csak bántani akart ezzel is. - morogtam, de aztán ismét Joshra koncentráltam inkább. - Ha eljössz velem egy játszótérre, akkor ezt nagyon könnyen be is tudom neked bizonyítani, de azt hiszem elég okos vagy hozzá, hogy elhidd a szavaimnak is. Sem kislányok, sem kisfiúk nem képesek fagurigákat emelgetni nem, hogy 5 évesen, hanem 10 évesen sem! - fogtam meg az állát és néztem komolyan a szemébe, hogy lássam megértett-e.

Hallgattam Sheena szavait... hallgattam, megértettem, elhittem, mégis... mégis... Nagyon nagyot nyeltem, aztán szó szerint belekucorodtam magzati pózban a nő ölébe-mellére és nagyon halkan mormoltam:
- Van valami... valami... én még... még senkinek nem mondtam el... Moore doktornak és Carter atyának sem... senkinek sem... de most... most neked el szeretném mondani... szabad?
Sheena igenlő válasza alatt már éreztem, hogy feszült és izgatott lesz. Én viszont némán meredtem magam elé a hasára egy ideig, de végül nagyon lassan beszélni kezdtem, ahogy Sheena simogatta a hajamat, erőt merítve a közelségéből:
- Amikor már nagyobb voltam jártam otthon többször hétvégén. De mikor a doktor bácsi meglátta, hogy... hogy bántottak otthon, akkor már nem engedte. Azt hitte apa bántott... de... nem ő volt...
Segélykérően öleltem át Sheenát, miközben folytattam:
- Amikor pici voltam, akkor volt egy kislány, aki ugyanakkor járt hittanra, amikor én. Mikor nagyobb voltam, akkor is... akkor is találkoztam vele néha. Kedveltem őt és ő is engem, barátok voltunk. Úgy hívták, hogy Lara. Amikor egyszer otthon voltam... én elmentem vele... elmentem sétálni meg fagyizni. Amikor hazaértem, a vacsoránál elmeséltem. Apa... apa megveregette a vállam. Mosolygott, pedig ritkán szokott, megemelte az állam és nevetve azt kérdezte: "Aztán szerinted szép-e az a lány?" Megmondtam, hogy szerintem nagyon szép. Anya... anya nem szólt semmit... Apa viszont nevetett, elmesélte, hogy mielőtt megszülettem ő is mikor és hány lányt vitt táncolni. Még egy pohár bort is töltött, azt mondta... azt mondta lassan felnövök... Annyira furcsa volt így látni apát, és én annyira nagyon... nagyon örültem...
Enyhén szipogni kezdtem, de végül megembereltem magam és elmeséltem a történetem:
- Este az ágyam mellett imádkoztam. Arra kértem Jézust, hogy máskor is legyen ilyen szép napom, fagyizni Larával, beszélgetni apával. De akkor.. akkor belépett anya. Egészen eltorzult az arca. Azt kiabálta, hogy... hogy nekem sosem szabad lányra ránéznem. Hogy én gonosz vagyok, bűnös, a fertőből fogantam és... és hogy nem szabad, hogy ez megismétlődjön. Alig értettem a szavát, értelmét nem is. Tizenkét éves voltam Sheena... féltem... nagyon féltem... Mentegetőztem volna, de megütött a sodrófával. Az arcomon. Elestem. Majdnem felé... felé rúgtam, de még időben rájöttem, hogy nem szabad, mert az anyukám. Ütött, rugdalt, rálépett a... a nyakamra, aztán meg a... a... - csak kétségbeesetten mutattam az ágyékomra. - Aztán... aztán elhalkult és azt mondta, hogy vetkőzzek le... teljesen. Megijedtem, de... nem mertem ellentmondani... levettem a ruháim, ő pedig azt mondta... azt mondta, hogy majd ő biztosítja, hogy... hogy ne legyenek újabb sátánfattyak... A... a konyhakéssel megvágott a... a kukim alatt... - vörösödtem el szégyenkezve. - Nagyon fájt és... és... nem bírtam magammal... elszabadult a képességem és rémisztő dolgokat mutattam anyának - eredtek el újra a könnyeim. - Nagyon féltem... futottam kifelé és beleütköztem apába. Nagyon megdöbbent, mikor meglátott... mindenfelé kék-zöld voltam, a nyakam nagyon, alig tudtam beszélni, a... a combon folyt a vér a sebből. Akkor... akkor jött anya... a késsel... Apa odaugrott és megütötte anyukámat és... és kicsavarta a kezéből a kést... Ő is megvert, majd a szobámba küldött, aztán bejött és kimosta a sebet, majd azt mondta, hogy aludjak, felejtsem el.
Megráztam a fejemet, miközben éreztem, hogy Sheena engem ölelő karjai remegnek.
- Reggelinél apa azt mondta nem megy dolgozni, míg... míg nem indulok vissza... anya viszont megmondta... hogy... hogy nem szabad lányra sosem néznem... mert... mert gonosz vagyok... és... hogy elárultam... elárultam őt és a... a jó Istent... és...
Kínlódva nyögtem egyet:
- És... azóta néha ezeket... ezeket látom álmomban... és félek... félek mint akkor... mondtad, hogy anya szeret... tudom, hogy szeret, mert szeretnie kell... de... - remegni kezdtem. - De nem értem... Sheena... miért nem szabad nekem lányra nézni? Miért vagyok gonosz? Miért... miért kellett engem ehhez bántani..? Nem... nem lehetett volna csak megmondani..?

Mikor elhatározta magát Josh és elmondta, hogy olyat akar velem megosztani, ami még soha senkivel, akkor valahogy büszke is voltam, hogy ezt elértem nála, és kicsit rettegtem is, hogy ezek után mi jöhet még.
A történet első része még akár mosolyt is csalt volna az arcomra, ha nem lebegi körül valami, amit még nem is sejtettem, de aztán ahogy egyre jobban elmélyültünk a történtekbe, úgy gyűrűzött feljebb és feljebb a harag bennem, és már elátkoztam a percet, hogy nem tudtam előbb erről a dologról, mert akkor semmi nem akadályozhatott volna meg, hogy ne tépjem szét azt az Isten átkát ott a kunyhójuk közepén. Eddig is csak a fiú iránti szeretet akadályozott meg ebben, de most már ez sem lett volna elég. Borzalmasan szenvedtem, ahogy a történet folytatódott, hiszen nem törhetett ki belőlem mindaz a harag, amit éreztem, hanem belülről mardosott, oly erővel, hogy már a hányinger kerülgetett.
~ Ó Istenem! Hogy lehet egy emberbe ennyi gonoszság és kegyetlenség! Ez már nem is ember és nem is érdemli meg, hogy akként bánjanak vele! ~ fortyogtam magamban.
El sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudta megőrizni ennyi szenvedés után ép elméjét ez a szerencsétlen fiú. Azt sem tudom, hogy milyen halálnemet szánnék ennek a két ördögfattyának, mert talán az, hogy szétmarcangolom őket, már nem is tűnt olyan kegyetlennek.
A végén, amikor feltette azokat a kérdéseket, csak nagy nehezen tudtam kiszakítani magam a különböző halálnemek kiötlésének gondolataiból.
- Jaj Josh! – nyögtem fel, miközben folyamatosan simogattam a hátát, és fogalmam sem volt, hogy hogyan is fogjak bele. – Igaz, hogy azt mondtam, hogy minden anya szereti valahol a saját gyerekét, de amit most elmondtál sajnos azt kell, hogy feltételezzem, hogy anyukáddal talán nincs minden rendben itt. – mutatok a fejemre. – Tudod vannak olyan emberek, már biztosan te is hallottál róluk, akik annyira vallásossá válnak, hogy elvesztik a józan eszüket, és azt hiszem ebben az esetbe is ez történhetett.
Nem akartam lerombolni az anyjába vetett hitét, de muszáj volt valamennyire tudatosítani benne, hogy valami nem stimmel vele, mert az elbeszélése után, hogy is magyarázhattam volna meg neki másként, hogy mi történt.
- Anyukád a tévképzete miatt mondhatott és tett ilyeneket, hiszen még a mostoha apádat is megijesztette vele, ahogy elmesélted. Nincs veled az ég világon semmi baj! Egy jó fiú vagy, aki nyugodtan megismerkedhet lányokkal, nincs benned semmi gonosz! Ezt csak a betegsége miatt mondta neked, de semmi valóság alapja nincs. De, hogy ebbe te is biztos légy, holnap elmegyünk abba az iskolába, amiről már beszéltem neked és ott nagyon alaposan meg ki is fogna vizsgálni, és akkor te is megtudod, hogy minden rendben van veled. – mondtam neki könnyes szemekkel.