1 Police Plaza

- Jól vannak - sóhajtottam - Ellenőriztam, mikor maga körül túl nagy lett a felhajtás. Nem mintha nem csukatnám le az apját szívesen, de nem az én hatásköröm. Amit most ajánlani fogok, az nem lesz... Khm... Hivatalos. Maga nem tanú, és nem is jogosult védelemre a városi rendőrségtől, legalábbis nem jobban, mint bárki más. De! A helyzet az, hogy ha magát ebben a városban teszik hidegre, az apja ide fog jönni. Ez nyilván csapda, de mivel az apja nem egy érzelemmentes szemétláda, nem igen tehetne mást, mint belesétál. És ha idejön, vele is végeznek. Ismeretlen terepen, és nyilván nem hozza magával az egész magánhadseregét... Szóval vele is végeznek. És akkor kitör a botrány. Itt akkora csetepaté lesz, amilyet rég látott már a város. Szóval ha meg akarom védeni a rám bízot embereket, akkor bármilyen taszító gondolat is, de meg kell védenem egy bűnözőt is. Tud követni?

- Hála Istennek! - sóhajtok nagyot, ahogy meghallom, hogy a szüleim jól vannak. A további magyarázatára komolyan meghűl bennem a vér. Olyan szépen felépített az egész, hogy nem kell hozzá szuper észkombájnnak lenni, hogy felfogja az ember, milyen csapdát készíttek elő apámnak. Vagy megölnek, vagy elrabolnak, de őt ezzel mindenképpen idecsalják. Ezt nem hagyhatom! De, azért az sem túl jó, ha a rendőrség vigyáz rám. Majd a végén velem fogják valamivel megzsarolni, amit szintén nagyon nem szeretnék.
- Igen! Nem vagyok hülye, tudom követni! - fortyanok fel egy kicsit, nem is gondolva bele kivel beszélek, mert olyan ideges vagyok. - De, továbbra sem tudom mit vár tőlem. Most már tudom, hogy vadásznak rám, köszönöm, hogy figyelmeztetett, majd igyekszem lemenni a térképről. Vagy nem is! A legjobb, ha hazamegyek!
~ Hogy ez előbb nem jutott eszembe! Hol lehetnék most nagyobb biztonságban, mint apám mellett! ~
- Ott biztos meg tudnak védeni! - mosolyodom el. - Kösz, hogy elmondta, akkor én talán mennék is. - állok fel gyorsan.

Megnyomtam egy gombot, ami az asztal alsó lapjába volt ágyazva. Ez viszont már nem volt szériatartozék minden kihallgatóban. Az ajtó hangos kattanással záródott be.
-Nem mész innen sehova, kölyök. Nem érted a lényeget. Apád azért küldött ide, mert ő nem tud megvédeni. Nézd, én nem kedvellek. Apádat sem. De ha választanom kell, melyik gazembert csukatom le, nem apád lesz az. Viszonylag civilizáltan intézi az ügyeiz. Legalábbis sokkal kevesebb vérrel, mint a másik faszkalap. Mi van? Azt hitted, a rendőr bácsi mindenkit le akar csukni? Ne legyél hülye. Bűnözés mindig lesz. Nekünk az a dolgunk, hogy kordában tartsuk. Mindig a kisebbik rosszat választani. Ennyi az egész. A zsaruk már rég rájöttek, hogy ebben a játszmában sosem fognak győzni.
Megint megropogtattam a nyakamat. A porcok majdnem olyan hangosan kattantak, mint az előbb az ajtó.
- Na ülj szépen vissza, fiacskám. Még nem végeztem.

Az ajtó kattanása megtorpantotta a kifelé igyekezetemet. Erősen kételkedtem benne, hogy csak úgy kisétálhatok, és lám igazam is lett. Kohler nagymonológja viszont egyáltalán nem tetszett. Olyan számítónak tűnt az egész.
- Az jó, hogy nem az apámra utazik, de én tényleg azt hittem a rendőrök minden bűnözőt üldöznek. - vetem oda neki flegmán. - Gondolom én vagyok naiv, meg az a sok millió ember, aki még hisz ebbe, de hát ez a maga dolga, csak fura ezt egy főzsaru szájából hallani.És egyébként, most tényleg bezárta az ajtót? Lehet, hogy ügyvédet kéne hívatnom? Jó, jó, máris leülök. - vetem le magam a székre az arcára kiülő érzelmeit elnézve, gyorsan. - Mit akar még tőlem?
Viszont ez a nyakropogtatás az idegeimre megy.
- Nem kéne elmennie egy masszőrhöz vagy egy csontkovácshoz? Egész jól kezelik az ilyesmit. - mutatok a nyakára.

Elvigyorodtam. Csúnya vigyor volt. Húztam már meg a ravaszt ilyen vigyorral az arcomon.
- Kösz, hogy aggódsz az egészségem miatt. Mit akarok? Maradj életben. Tastőröket fogsz kapni. A legjobb két emberemet. Nem fognak zavarni, ha csak nem vagy pokolian ügyes, ki sem fogod szúrni őket. De ott lesznek. Előre szólok... Jó emberek. És az a feladatuk, hogy az életüket adják érted, ha kell. Ne ölesd meg őket feleslegesen. Értve vagyok? Nincs bulizás kétes környékeken, se egy kis fű vétele valamelyik gettóban, semmi ilyen baromság. Remélem, világosan beszéltem. Ha ez nem válik be, és mégis túléled valahogy, életbe lép a B-terv. Lecsukatlak, és valami mondvacsinált váddal elsúvasztalak valami isten háta mögötti kis fegyvházba. Magánzárka, meg amit akarsz. Gondold meg, melyikkel jársz jobban, és legyél nagyon, de nagyon ügyes.

Nem tetszett az a vigyor a képén, nagyon nem. Aztán megrémülten hallgattam, hogy mi a terve. Testőröket akar akasztani a nyakamba? Szó nem lehet róla! Vége a magánéletemnek, állandóan ott lihegnek a nyomomban, még, ha nem is látom őket, de tudni fogom, hogy ott vannak. Meg aztán azt sem nagyon szeretném, ha megtudnák kikkel találkozom. Tudom, hogy ebben a városban sem kedvelik jobban a mutánsokat, mint máshol és nem hiányzik, hogy ezt is megtudják, vagy rögzítsék, vagy mit tudom én mit akarnak csinálni.
- Ugye teljesen rosszul gondolom, hogy csalinak akar használni? – kérdezem olyan ártatlanul, ahogy csak tudom. – Mert az, hogy lecsukat és eltüntet, ezek szerint elsőre is menne, csak hát magának kell a másik család, és hozzájuk én lennék a kulcs, nem igaz? De én még fiatalkorú vagyok és ezért most szeretném, ha beszélhetnék az apámmal, vagy a család ügyvédjével, hogy megtárgyaljam velük a dolgot. Hiszen ezt még én nem dönthetem el egyedül a törvény szerint. Nincs igazam rendőrfőnök úr? – veszem elő a mobilomat és kezdem bepötyögni az ügyvéd számát, akit még apámtól kaptam meg.

Töretlenül vigyorogtam tovább, miközben kivertem a kezéből a mobilját. Az a padlón pattant párat, de nagyobb baja, amennyire láttam, nem esett.
- Kurvára jól gondolod, hogy csali leszel, kölyök. És valamit nagyon félreértettél. Nem engedélyt kértem tőled. Tényeket közöltem. Ha elkapom a másik családot, azzal apádnak szíveséget teszek. Ha ezt te még túl is éled, ami nélkülem nem jönne össze, apád még boldogabb lesz. Szóval jól gondold meg, kit akarsz felhívni, mert ha szarozol velem, visszavonom az egészet, és végignézem, mire mész egyedül a fogdmegekkel.
Megint megropogtattam a nyakam. Ezúttal már fájt a roppanás. Talán az idegesítő kis pondrónak tényleg igaza van, és okosabb lenne megnézetnem. Majd. Ha lesz rá időm. Most az a lényeg, hogy valahogy életben tartsam ezt a kis hülyét, amíg nem változik a szél. És ha eljön az a változás, tudom, mit kell majd tennem. Onnantól űzheti tovább ő is meg az apja is a kis játékaikat, de addig szükségem van rájuk.

Kicsit megijedtem, hogy túlzásba vittem a dolgot, amikor kiverte a kezemből a telefonomat. Hiába ült vigyor a képén, mint amit odaragasztottak, azért érezni lehetett a visszafojtott haragot ebben a mozdulatban, és örültem, hogy ezt csak a mobilomon vezette le.
- Nem tudom, hogy miért engem akar mindenki! – fakadok ki én is dühösen és a telefonomért nyúlok. – Én nem vagyok az apám! Semmi közöm a maffia ügyekhez. Próbálom normális mederben élni az életemet. Tanulni akarok és csajokkal ismerkedni! De nem lehet, mert jönnek a bérgyilkosok, meg aztán jön maga, a törvényben burkolózó szövegével, hogy ez az egész az én védelmemet szolgálja, közben a kurvára nem igaz, hogy a maga szavaival éljek! A saját pecsenyéjét sütögeti és azt akarja, hogy magamtól hajtsam kés alá a nyakam. Persze! Engedjen csak el! Én is ezt szerettem volna már az elején! - hajolok rá az asztalra, hogy közelről nézhessek a szemébe. - Na, mehetek?

Megnyomtaz a gombot. Kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Megint rávillantottam azt a farkasvigyort.
- Mehetsz. Ismerkedj csajokkal és élj normális életet. Van még rá nagyjából két heted. Vagy hagyd abba a nyavalygást, és halgass rám! Mit érdekel téged, én mit csinálok? Az az én érdekem, hogy életben maradj. A városomat védem, világos? Ha itt nyírnak ki, kölyök abból bajunk lehet. Azt hiszed, te vagy itt az áldozat? Megmondjam, ki az áldozat? Az a szerencsétlen fickó, akit majd véletlenül telepumpálnak ólommal, mior a halálod utáni megtorlás zajlik! Meg az a zsaru, aki két tűz közé kerül a kibaszott bandáitok háborúiban! Leszarom, hogy túléled-e. De amíg életek múlnak a te retkes életeden, addig én foglak védelmezni, és ha ez nem tetszik neked, tehetsz egy szívességet. Világosan beszéltem?!

Nem hittem volna, hogy beválik! De, hát ember tervez, isten végez, ahogy a mondás tartja.
Vissza vigyorgok rá, miközben felállok.
- Óh! Köszönöm! Nagyon kedves magától, hogy aggódik az egészségemért. – ismétlem meg a néhány perccel ezelőtti mondatát. – Engem meg marhára nem érdekel, hogy maga mit csinál, csak azt ne az én kontómra csinálja! – indulok meg az ajtó felé. – És tudja mit, ha kinyírnak, én is nagy ívben letojom, hogy mi történik a maga városában utána, de remélem, hogy sok jó dolog nem. Vagyok annyira fontos apámnak, hogy itt akkor kő kövön ne maradjon. De ne féljen, nem szándékozom lelövetni magam, hiszen eddig is jól megvoltam a zsaruk hathatós segítsége nélkül is. Eddig a kutya nem figyelt rám, de most talán magunknak sikerült felhívni rám a figyelmet, hogy két zsarut küldtek a suliba. De, ne aggódjon ezt is megoldom. – vetem oda gúnyosan és kinyitom az ajtót, hogy végre kimehessek ebből az átkozott veremből.

Megcsóváltam a fejemet.
- Béke poraidra - búcsúztam.
Persze eszem ágában sem volt elengedni. Nem érdekel, mit akar, azt biztos nem hagyom, hogy miatta mások is meghaljanak. Még talán akkor is megvédeném, ha egy undorító mutánsfajzat lenne. Egyszerűen nincs más választásom.
Vártam, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és felhívhassam a két kijelölt embert. Megmondom majd nekik, hogy legyenek észrevétlenek. Különleges kiképzést kaptak... Nem lehet gond. És ha a kölyök így is meghal... Én mindent megtettem. Onnantól jöhet a tűzoltás.

És igen! Kint vagyok, az ajtón kívül! El sem hiszem, hogy végül elengedett. Nagyon büszke voltam magamra, hogy kivágtam magam a csávából és nem engedtem az erőszaknak. Pedig nem úgy nézett ki a Rendőrfőnök, mint aki szerte, vagy tud veszíteni. Ezen azért kicsit elgondolkoztam. De, hát végül is mindegy, az a lényeg, hogy nincsenek testőrök és visszatérhetek a megszokott életemhez. Persze, majd nagyon-nagyon odafigyelek, hogy azért nehogy mégis belefussak a csőbe és rám akadjanak. Mint a zsarunak is mondtam, nem akarok meghalni.

//játék vége – egyelőre – köszi, élveztem//

Amikor már nem hallottam őt a folyosón, előgvettem a saját mobilom. Tárcsáztam, emlékezetből, utálta a telefonkönyvet használni.-
Most megy ki. Igen. Ne vegye észre. Csak, ha muszáj. Igen. Naponta.
Köszönés nélkül bontottam a vonalat. Minden el vlt rendezve: a két zsaru vigyáz a kölyökre, ő ezt nem veszi észre, és én naponta fogok jelentést kapni. Minden remek.
A kocka, ahogy mondani szokás, el van vetve. Lássuk, mi lesz belőle.

//Játék vége, én is köszönöm, nagyon jó volt//

A kiszállási javaslatom úgy látszik nem nyerte meg a zsaru tetszését, sőt, hogy nyomatékosítsa, hogy nem szándékozik sehová sem elengedni, még az összes ajtót is bezárja.
~ Ahh! Kohlerhez megyünk! Ez nagyszerű hír! Biztos fog nekem örülni, hogy miattam meghalt egy embere! ~
- A rendőröknek nem kéne toleránsabbaknak lenniük? – bukik ki a kérdés a számon mielőtt meggondolhatnám, hogy jó dolog-e egy fegyveres, mutánsgyűlölő rendőrt magamra uszítani.
De most nagyon nincs kedvem jópofizni, mert egyrészt iszonyú dühös vagyok, hogy beültem ebbe a szemetesnek álcázott csapdába, másrészt gőzöm sincs, hogy a fentiek alapján melyik megoldás lett volna a jobb számomra: ha kinyírnak a bérgyilkosok, vagy a rendőrök fognak megnyúvasztani az emberük haláláért.
Minden esetre mivel a zsernyák bevágta a durcást én sem nyitottam ki a szám, míg a főnökéhez nem értünk.

A rendőr durván kirángatja a fiatalembert a kocsiból, és el sem engedi a karját egészen addig, míg a rendőrfőnök irodája elé nem érnek. Kopog, és mikor Kohler kiszól, hogy...
- Szabad! - mondtam.
Joe állt a küszöbön, a kedvenc kis maffiakölykömmel.
- Híreim vannak, uram. A fiút majdnem megölték. George halott. És... Uram? Van még valami.
- Halljam!
George meghalt... Tíz éve ismertem. Jó barátom volt. Ezért valaki súlyos árat fog fizetni...
- A fiú mutáns, főnök. A saját szemmel láttam. Valami kaméleon-féle trükköt csinált...
Az ajkaimat összeszorítom, hogy ne üvöltsek. Egy rohadt mutáns! Egy rohadt mutánsért áldozta fel az életét az egyik legjobb emberem! A fenébe! A jó büdös francba!
- Köszönöm, Joe. Elmehetsz. Ezt bízd rám.
Miután a rendőr kiment, a korcsra néztem.
- Van valami mondanivalód?

Nem tetszik ez az egész, az meg végképp nem ahogy a zsaru végigrángat a kapitányságon és meg sem áll velem a főnöke szobájáig.
~ Mi a szösz! Mindenki úgy beszél itt a mutánsokról, mintha nagyon nem szeretnék őket! Jó lesz vigyázni!~ lepődök meg ismét, és Kohler arckifejezése sem ígér semmi jót, de hát gondolom nem örül az embere halálának, ezért jobb lesz egy kicsit sajnálkozni, pedig az egész az ő hibájuk.
A rendőr távozott én meg kettesben maradtam a szúrós tekintetű főzsaruval.
- Hát nézze….nagyon sajnálom azt a zsarut, Georgot, vagy kit, de én nem kértem, hogy avatkozzon bele, úgy, hogy ne engem hibáztasson érte! – próbálom magyarázni a történteket. – És szerintem az embere valamit félre látott, nem vagyok én valami kaméleon. – próbálom elbagatelizálni a dolgot. – Biztos a nagy izgalom a lövöldözés miatt, az volt az oka. – húzom meg a vállam, miközben igyekszem erősen koncentrálni a padló mintázatára.

Ahogy beszélt, éreztem, hogy egyre nő bennem a feszültség. Végül már komolyan dühös voltam, annyira, hogy az elnyomta a barátom elvesztése okozta fájdalmat.
- Ha nem avatkozik bele, te már halott lennél, idióta! Úgyhogy fogd be a pofád! Ezért utálom a mutánsokat... Leszarják, kik halnak miattuk! Másra kenni a felelősséget, az bezzeg megy! Igaz? Nem kértél segítséget... Hát persze, hogy nem kértél! Azt hitted, majd a hülye kis trükköddel mindent megúszol... Hát nem! Legszívesebben magam nyírnálak ki!
Tényleg, mi történne? Az apjának nem kéne megtudnia... De, mégis. Mindenképp megtudná, előbb vagy utóbb.
Ökölbe szorítottam a kezem. Nem végezhetek vele, mert azzal bajt hozok a városra. Fenébe! Én nem arra szerződtem, hogy ilyen korcsokat védjek.

- Ez nem igaz! – fortyantam fel a dühös és lenéző szavaira. – Én nem és szerintem mások sem szeretnék, ha bárki meghalna miattuk, sőt segítenének, ha hagynák őket! – vágom oda én is, miközben egészen elfeledkezem róla, hogy az előbb még nem akartam propagálni, hogy mutáns vagyok. – És igenis megúsztam volna, ha nem avatkoznak közbe! Még az is lehet, hogy csak ezért kerültem bajba..
Későn kapcsolok, hogy elég meggondolatlanság egy rendőrfőnöknek, aki úgy látszik alapból utálja a fajtánkat, ilyeneket a fejéhez vágni, de feldühített az alaptalan és igazságtalan vádaskodása.
- Szedje le rólam az embereit és nem lesz semmi probléma, ahogy most sem lett volna! Megtudom magam védeni, ha kell. Különben sincs joga bent tartani, hiszen nem csináltam semmit, még csak egy bicskám sincs! - nézek rá most már kicsit nyugodtabban.

Elmosolyodtam, és kihúztam az íróasztalom egyik fiókját. Kivettem belőle egy kis revolvert, azt a marokba való fajtát, ami csak arra jó, hogy az ember kiloccsantsa vele a saját agyvelejét. Letettem kettőnk közé az asztalra.
- Itt az a fegyver. Az enyém. Töltve van. Egy golyó. Tudja, mi az az orosz rulett?
Kinyitottam a fegyvertárat, megmutattam, neki az egyetlen golyót, és megpörgettem a tárat, majd anélkül, hogy megnéztem volna, visszalöktem a helyére, és felhúztam.
- Egy lövés. Ha nyer, elmehet, és én békén hagyom. Ha veszít... Akkor már úgy is mindegy, nem? Rajta!
Felé toltam a pisztolyt. Továbbra is mosolyogtam. Úgy nézhettem ki, mint egy eszelős.

Kicsit ijedten léptem hátra mikor az asztalfiókból előkerült a pisztoly, hiszen nem voltam én az a nagyszájú srác, akit szerettem volna, ha kinéz belőlem.
Először fogalmam sem volt, mit akar vele, de mikor elmondta, hogy mi az elképzelése, nagy kerek szemekkel meredtem a rendőrfőnökre.
- Orosz rulett? Itt? Maga teljesen meghibbant! – szólalok megrekedten, teljesen megrökönyödve.
~ Úristen! Hová kerültem én? Valami őrült, eszement zsaru kezeibe? ~
- Nem! – hátrálok az ajtó felé. – Én ebben nem veszek részt! Azonnal engedjen el, vagy hívom az ügyvédemet! – nyúlok a kilincs fel, hogy legalább kinyissam az ajtót, és tanúim legyenek, ha le akarna lőni.
~ Ez valami rémálom! ~

- Odakint mindenki eskü alatt fogja vallani, hogy rám támadtál, és én önvédelemből szarrá vertelek. Én nem nyitnám ki.
Felemeltem a fegyvert, kinyitottam a dobot, és kiráztam belőle a töltényt. Vaktöltény volt, persze. Igaz, ha közvetlen a halántékod mellett sül el, az is tud fájni, de ennyi belefér.
- Azt akartam, hogy megfogd a fegyvert, mert az nekem sokkal egyszerűbb lett volna. De végül is mindegy. Ha arról van szó, a törvényszéki szakértő úgyis megtalálja rajta az ujjlenyomatodat. Ezzel a fegyverrel három embert öltek meg. Biztos vagy benne, hogy nem tudlak bent tartani?
Előredőltem, és a fiú szemébe néztem.
- Nem vagyok jó zsaru. Mocskos zsaru vagyok, és az embereim is azok. Olyan dolgokat is teszünk, amitől felfordul a gyomrunk és rosszul alszunk. De valakinek ezeket is meg kell tennie, világos? Valakinek működtetnie kell ezt a rohadt várost. És te homokszem vagy a gépezetben. Kiszedhetlek a fogaskerekek közül úgy is, hogy ne fájjon. De igazából nem áll érdekemben. Szóval jó lesz, ha mostantól rám figyelsz, kölyök. És csak, hogy tudd: ha nem múlna több tucat élet a tiéden, már nem élnél.

Gúnyos szavaira megdermed a kezem a kilincsen és lassan, alaposan elsápadva visszafordulok.
- De, hát mit akar tőlem? Én nem ártottam magának és bajt sem akartam, főleg halált nem. – motyogom magam elé.
Csodálkozva és félelemmel vegyesen hallgatom, hogy mit mesél magáról és a hozzáállásáról és nem tetszik, hogy én vagyok az a homokszem a gépezetben.
- Ezek szerint örüljek, hogy egy bűnöző fia vagyok! – vetem oda sötéten. – Ezt nagyon furcsa pont egy rendőrkapitány szájából hallani, habár még sosem találkoztam „mocskos” zsaruval, de ha maga mondja biztos így van.
Most is, mint már oly sokszor a félelem megoldja a nyelvemet és tudok olyan hülyeségeket mondani, amivel még mélyebbre ásom magam a szarba. Persze tudom én, hogy nem kellene még jobban hergelni a már amúgy is dühös férfit, de annyira irritál, ahogy úgy gondolja, hogy mindenek felett áll és mindent megtehet, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat. Sajnos otthon nem kellett véka alá rejtenem a véleményemet, és ez itt most lehet nem sül el jól.
- Tehát, akkor? – sétálok az asztala elé és huppanok bele kényelmesen a székbe. – Ezek szerint nagyon kell rám vigyáznia kapitány úr! Mégis csak kéne hívni az ügyvédemet. – veszem elő a múltkori esetet túlélt telefonomat, de most óvatosan szemmel tartva a fickót és egy gombnyomással már ki is csöngetem a jól fizetett úriembert.

- Igen, hívnod kéne. Hívd csak ide nyugodtan, és a nyakadba akasztok egy pert három rendbeli emberölés vádjával, de hozzávesszük még a hivatalos közeg elleni erőszakot, esetleg egy kis drigcsempészetet is, ami tetszik. Persze az a hiéna biztos ki tudna vakarni a szarból, de ilyen vádpontok mellett nincs óvadék meg szabadlábon védekezés. És a tárgyalás akár egy évig is eltarthat. Ajánlom, hogy vigyél folyékony szappant a sittre. Tudod, veszélyes lehajolni... De ne haragudj. Tárcsázz csak, nem akarlak zavarni.
Nagyvonalúan intettem, hogy beszéljen csak nyugodtan, akivel akar. Nekem mindegy, hogy védőőrizet alatt van-e, vagy börtönben, itt is, ott is meg tudom védeni. És a mocskos mutánsa nem is érdemelne jobbat a fegyháznál.

Mivel nagyon nem hangzott jól, amit mondott, ha mégis felhívnám az ügyvédemet, ezért míg elgondolkodom a dolgon, kinyomom a számot, de a telefont, azért még nem teszem el, hanem titokban bekapcsolom rajta, a hangfelvétel funkciót. Legalább valami legyen a kezemben, ha mégis bekattan az öreg.
- Na jó! Maga győzött…egyelőre nem hívom a felmentő sereget. – vakarom meg a fejem. – Mondjuk szerintem egyébként van annyira jó, hogy a maga állítása ellenére kivinne innen és nem kéne bevonulnom sehova, de hát adjunk egy esélyt maguknak is. – vigyorgok rá. – De azért kíváncsi vagyok, miért gyűlöli ennyire a mutánsokat. Egyébként, csak mondom, hogy jól figyeljen, mert innen is bármikor kisétálhatok és maga se, meg az emberei sem fognak észre venni, ha úgy akarom. Ezt csinálja utánam! – helyezem kényelembe a lábaimat az asztal sarkán. – De egyelőre kössz, jól érzem magam, biztonságban vagyok, vigyázz rám a fél város rendőre, hova siessek?

Legyintettem.
-Akkor sétálsz ki, amikor neked testzik. Nem az én életem múlik rajta... Nem kedvelem a mutánsokat. Sok mindent megengednek maguknak, legyen elég ennyi.
Igyekeztem lenyugodni, de nagyon nehéz volt. Én vagyok a főkapitány... Biztos, hogy nem lőhetem le? Majd azt mondom, önvédelem volt... á, fene az egészbe.
- Elmondtam már neked, kölyök, hogy mi a helyzet. Bármennyire is rühellem a gondolatot, meg kéne, hogy védjelek. De ha nem segítesz, és olyan baromságokat csinálsz, mint ma...
Felködlött előttem George arca, és a düh újra elfutott.
- Egy rendőr meghalt miattad, te kis féreg! ÉLs miért? Mert titokban kellett dolgoznia! Mert nem voltál hajlandó elfogadni a segítséget, és nem ültél be egy jól védett házba! Idióta!
Felkeltem az asztaltól, és megkerültem, de végül nem ütöttem meg a srácot. Nem... Nem szabad. Nem szabad.