1 Police Plaza

- Persze, aztán megint a nyakamba akaszt valami idiótákat, akik meg vonzzák magukkal a bajt. – fut el engem is a méreg. – Mondtam már, hogy sajnálom az emberét, de magának kereste a bajt! – vonom meg a vállam, mert már unom, hogy engem hibáztat a saját hülyesége miatt. – Ha nem avatkozott volna bele, simán elvesztettek volna az üldözők, csak azért jöttek vissza, mert az embere nem bírt magával, mikor meglátta, hogy átváltozom. Na, akkor ki is a hibás? Maga, mert nem bírta ki, hogy ne a magáé legyem az utolsó szó! Talán ezt is elismerhetné a temetésén, ha annyira büszke magára és az embereire. – higgadok le egy kicsit. – De, mint mondtam egyelőre nem sétálok sehová, legalább pihenek egy kicsit. –dőlök hátra kényelmesen. - Hisz maga ajánlgatta.

A fülemben dobolt a vér. A látásom a perifériákon kezdett elsötétülni. A kezem olyan erősen szorult ökölbe, hogy a körmeim alól vér serkent. George-ra akarja hárítani a felelősséget. Bemocskolja egy halott rendőr emlékét.
A világ olyan volt mintha egy furcsa, vörös szűrőn át nézném.
- Ez. Hiba. Volt. - mondtam szaggatottan.
Aztán megragadtam a fiú tarkóját, és belevertem a fejét az asztal lapjába. Nem vagyok már olyan erős, mint egykor, régen, de ha felszakadt volna a homloka, nem csodálkoznék. A mozdulat legalábbis eléggé gyors volt...
Hátra léptem. Nem azért, mert megbántam, amit tettem, csak, hogy ne bántsam újra. Az pillanatnyilag nem szolgálja a céljaimat.

Láttam, hogy erre már elsötétül a tekintete és eltorzul az arca, ezért, hogy védekezni tudjak, ha elvesztené a fejét, ami már egy ideje szerettem volna kiprovokálni, hogy majd ellene fordítsam, lekaptam az asztalról a lábam. De már késő volt, mert olyan gyorsan cselekedett, hogy még a kezem sem tudtam felemelni, pedig ezért én is tanultam egyet s mást az edzéseken. A nyakamnál fogva lendítette előre a fejem és olyan kaptam az asztaltól, hogy csak úgy kongott, és rögtön éreztem a vér kellemetlen melegségét eleredni a bútorsarkától felvágott homlokomon. Egy darabig próbáltam a hullámzó szobát egyenesbe hozni, majd a sebehez nyúltam és csodálkozva néztem a vértől vöröslő ujjaimra, de már akkor a szemembe is jutott belőle bőven.
- Ez szép volt rendőrfőnök úr! – húztam el a számat. – Azt tudja, hogy ezért fel fogom jelenteni, ugye? Bántalmazni egy ártatlan polgárt! Jó kis címlap sztori lesz belőle. Köszönöm. – vigyorodtam el, miközben ránéztem a leejtett telefonomra, ami még mindig vette a műsort, erre kissé elmosolyodtam. - Ennek még lesznek önre nézve kellemetlen következményei.

Még nem nyugodtan meg egészen, de részben azért voltam még életben, mert akkor is tudtam viszonylag tisztáén gondolkodni, mikor elöntött a düh.-
- Sajnálatos, amit az üldözőid tettek veled. Joe biztos emlékezni fog rá, hogy már a kocsiban is vérzett a fejed. Ó, elnézést! Nem vettem észre.
Alaposan a szőnyegbe tapostam, a cipőm sarkával a kölyök mobilját. Nagyon nézte. Talán videózott vele, vagy ilyesmi. De ha nem, az se baj, ennyit megérdemelt. Legalább nem akarja folyton azt az átom ügyvédjét hívogatni.
- És most takarodj a szemem elől. Nincs többé védőőrizet. Majd azt mondjuk apádnak, balesetben hunytál el. És el is fogja hinni... Bár, ha így áll a helyzet, miért ne végezhetnék veled én magam?
Megint elővettem a pisztolyt a fiókból, és belecsúsztattam a tárba a vaktöltényt. A rohadékra szegeztem, és kibiztosítottam.

Meglepődtem, milyen rutinosan vágta ki magát az okozott sérülés miatti bajból, ami azt jelenti, hogy biztos nem először csinálja. Ez nem jó hír.
A második csapás akkor ér, mikor széttapossa a telefonomat, rajta a mindent bizonyító felvétellel.
~ Legalább a kártyát ki kell szednem belőle, attól még az eddigi felvétel meg lesz! ~ emlékeztetem magam.
- Oké, oké! De nagyon sürgős! Előtte meg minden áron ide akart berángatni! A fene se igazodik ki magán! – állnék fel, mikor eljut az utolsó mondatig, amire azért már csak felkapom a fejem és amit látok, és amit hallok, attól bizony alaposan összetojom magam.
Az előbb előszedett kis pisztollyal nézek farkas szemet és a férfi épp most biztosította ki, amitől hideg izzadság cseppek kezdtek gyöngyözni a halántékomon és a homlokomon, belemarva a friss sebbe.
- Mi….mit akar azzal a pisztollyal? Nem lőhet le! Nem vagyok letartóztatva, mi oka lenne, hogy használja a fegyverét velem szemben? – nyögöm ki nagy nehezen, de most valahogy nem jut eszembe egy jópofa dolog sem. – Ne csinálja…kérem…- nézek rá ijedt szemekkel.

Elmosolyodtam.Ugyanaz a gonosz mosoly volt, amit látott már tőlem.
- Miért? Nekem épp elég, hogy mutáns vagy. De emelett még egy tenyérbemászó kis köcsög is vagy, ami szintén épp elég ok lenne. Most képzeld el, a kettő együtt...
Gondosan a homlokára céloztam. És meghúztam a ravaszt.
Az ilyen kis kaliberű revolverek viszonylag halkak, de a zárt térben, idebent, nagyot szólt. Két fiú már be is rontott, kezében fegyverrel, de intettem nekik, hogy nyugi. Kimentek. A mutánsra néztem, várakozva. Vajon mit szól a vaktöltényes kis tréfámhoz?

Nem! Nem és nem akartam elhinni, hogy meg meri tenni, de az a vigyor…..Kezdtek kételyeim lenni, hogy talán mégis megfogja húzni a ravaszt.
Mikor a homlokomra célzott és belenéztem a csőbe, majd mint a lassított felvételen, láttam, hogy lassan meghúzza az elsütő billentyűt, gondolatban leszámoltam fiatal életemmel és becsuktam a szemem. Azért nem voltam olyan bátor, hogy szembe nézzek a halállal.
A dörrenésre kis hijján összepisiltem magam, és egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meghaltam, de hirtelen a hátam mögött dobogást és ajtónyitást hallottam, mire újból kinyitottam a szemem és a még jobban vigyorgó zsaru képe volt az első, amit megláttam.
- Ez baromi rossz tréfa volt! – szorítom a kiugorni készülő szívemre a kezem, majd dühösen köpök a földre. – baromi rossz tréfa! Ezért még kinyíratom magát, erre mérget vehet! – sötétülnek el a szemeim, és ezt most a 17 évem minden összegyűjtött dühével mondom. – Nagyon meg fogja még ezt a pillanatot bánni!

Elvigyorodtam. Aztán hangosan, szívből jövően felkacagtam. Vagy egy percig abba sem tudta hagyni a hahotázást. Aztán, mikor kissé enyhült az inger, és már meg tudtam szólalni, a mutánskölyökre néztem.
- Ez jól esett. Látnod kellett volna az arcodat, kölyök... De tudod, min nevetek? Nem hiszem...
Letettem a revolvert az sztalra, és nekidőltem a bútordarab lapjának. Karba fontam a kezem.
- Megmondom. Te megfenyegettél. És ez vicces. Azok után, hogy megmutattam, milyen könnyedén, ghyorsan, és észrevétlenül tüntethetnélek el az élők sorából, te meg mertél fenyegetni. Hát nem vicces? Mert szerintem az. Tudod... Te vagy rohadtul tökös gyerek vagy, vagy a leghülyébb akivel találkoztam. Gondolom, nem kell mondanom, melyikre tippelek.

Nagyon irritál a nevetése, és hogy jóformán semmibe vesz. Még az őszinte fenyegetésem sem hatotta meg, pedig azért azzal a háttérrel, amivel én rendelkezem, azért legalább elgondolkozni elgondolkozhatott volna, hiszen azért ő sem burokban él, és apámnak vannak emberei, akik simán kicsinálnák.
- Nem fog sokáig nevetni rajtam, maga rasszista elmebeteg. – vesztettem el a fejem teljesen, amiben közre játszhatott az előbbi sokkhatás, így abszolút elvesztettem a kontrolt és csak azt a gúnyos vigyort akartam letörölni képéről, a megvetést, a megszégyenülést akartam kiköszörülni, ezért egy pillanat alatt felhasználtam a képességemet és miután beleolvadtam a környezetbe, az asztalon lévő fegyvert megragadva, most én emeltem azt a homlokához.
- Most is üres fenyegetésnek érzi? – kérdeztem dühtől remegő hangon.

Abbahagytam a nevetést. Játszani akar a kisfiú? Ám legyen.
- Nem mered megtenni, kölyök. Nincs elég bátorságod hozzá. Csak beszélsz apádról, meg az ügyvédedről, fenyegetőzöl a nagyvilágba, de ha szükség van rá, nem vagy képes cselekedni.
Előrébb léptem egyet, és a fegyver csöve így érintette a homlokomat.
- Gyerünk, fiú. Tedd meg! Mire vársz? Ne csak szájhősködj itt nekem! Húzd meg a ravaszt!
Ez egyre érdekesebbé vált. Ha esetleg volna annyi bátorsága, és tényleg meghúzná a ravaszt, több meglepetésben is része lenne. Az első, hogy nem történne semmi, mivel összesen egy vaktöltény volt a fegyverben, amit már eldurrantottam. A második a per lenne, amit emberölési - kísérlet címén kap. De ettől még akár el is lehet tekinteni. Egy kiadós verés is elég lehetne...

Míg beszélt és beszélt, még jobban beletiporva az önérzetemet a sárba, majd a fegyver csöve elé állt közvetlenül, alig bírtam megtartani a fegyvert, úgy remegett a kezemben. Persze nem azért mert olyan nehéz volt, hanem mert olyan feldúlt és ideges voltam. Már-már elborított a düh, mikor azért felvillant bennem a józanság szikrája és az üvöltve figyelmeztetett, hogy ez csapda, csak be akar húzni a csőbe, de ezt elsöpörte, hogy tovább gúnyolódott és a fejemben folyamatosan zakatoltak a sértő szavai, és, valósággal hipnotizált a „húzd meg a ravaszt”, „húzd meg a ravaszt”. Ujjaim szabályosan rágörcsöltek a pisztoly ravaszára egészen addig, míg végül magamat is meglepve, elsült a fegyver.
Ijedten rezzentem össze kattanásra, mert utána vártam a dörrenést is, de a férfi nem esett össze, ahogy egy fejbe lőtt embertől elvárható lett volna, hanem továbbra is ott állt, csak egy kis kerek benyomódás látszott a homlokán, ahol a fegyver csöve hozzáért. Egy pillanat alatt kijózanodtam, és a pisztoly nagyot csattanva hullott a földre dermedt kezeimből.

Még egyet léptem előre, és aztán lendületből arcon fejeltem a kölyköt. Képes lett volna megölni! A kis mocsadék...
- Azt hiszed, éles fegyvert adok a kezedbe? Ostoba... De ha tehetted volna, lelősz. És még csodálkozol, miért rühellem a fajtádat. Hülye kis pondró.
Visszamentem az asztalom mögé, és leültem. Nagy volt a kísértés, hogy a szart is kiverjem a kölyökből, de nyugalmat parancsoltam magamra. Ha már nem lesz fontos, hogy életben legyen, kitekerem a nyakát. De addig jó lenne kesztyűs kézzel bánni vele. Vagyis... Viszonylag kesztyűs kézzel.
Lenéztem rá. Nem bántam volna, ha eltörik az orra, de nem reménykedtem különösebben. Ez a nap már így is el van cseszve. Majd pont ebben lesz szerencsém.
- Különben meg nem vagyok rasszista. A rasszista egy rasszt tart magasabb rendűnek a többi embernél. De te nem vagy ember. Csak egy undorító korcs. Az evolúció tévedése.

A pisztoly még alig ért földet, és én még fel sem ocsúdtam, mikor Kohler hirtelen az arcomba fejelt és belém robbant a kín. Kezemet az arcomhoz szorítva a földre rogytam és a szemembe könny szökött a fájdalomtól. Éreztem, ahogy a meleg vér végig csorog a képemen és megízlelhettem a vér sós ízét is. A kezemmel próbáltam elállítani a vérzést, de ezzel csak azt értem el, hogy azt is összekentem. Megtapogattam az orromat, de hála Istennek az nem tört el, de a felső ajkam is felrepedt az ütéstől és el tudtam képzelni, hogy most milyen látványt nyújthattam.
~ De, ha mást nem legalább összevérezhettem a szőnyegét. ~ futott át rajtam a keserű gondolat., míg keservesen feltápászkodtam.
- Nem vagyok korcs! – sziszegtem kicsit orrhangon. – És inkább maga egy őskövület, aki felett eljárt az idő, amit majd be is bizo……-szakítom erőszakkal félbe magam, mert miért is akarom az orrára kötni, hogy mit teszek vele, ha egyszer elég erős lesz a képességem. Mert akkor meg fogom keresni, és azt nem fogja megköszönni. Nem, nem az apám, vagy az emberei, hanem én magam akarom kinyírni.

Felvontam a szemöldökömet.
- Be is bizonyítod? Aztán hogyan? Hülye kisfiú... Na jó. Kezdjük elölről. Beszéljünk végre arról, amiért itt vagy, már ha végre felfogtad, hogy én vagyok a főnök. Na. A helyzet az, hogy téged üldöznek, és ha meghalsz, bosszúhadjárat kezdődik, ami miatt ártatlanok is megsérülhetnek. Rosszabbik esetben az apád hal meg, az eredmény meg majdnem ugyan az, csak kicsit durvább. Tehát. Még mindig hajlok rá, hogy szabadon engedjelek, magam sem értem, miért. Ha lecsukatnálak, legalább nyugton maradnál. De most még elmehetsz. Még egy húzásod van. De elvárom, hogy az apád pénzéből egy nagyobb adag átvándoroljon a halott rendőr családjához. Az az ember az életét adta érted, a családját pedig valakinek el kell tartania. Ez hát a feltételem. Most elmehetsz. Ha három napon belül pénzt kap George családja, szabadlábon is maradhatsz. Ha nem... Ne akard tudni.

~ Nah még egyszer meghallgathatom a szent szöveget, hogy „hű, de mi lesz, ha engem kinyírnak” a városával! Ki nem szarja le akkor már, nem igaz? Ő meg tehet nekem egy szívességet. ~ vonom meg a vállam, miután elhallgatott.
- Persze, elmondok apámnak mindent ami itt történt, arra mérget vehet. – húzom hideg mosolyra a számat. – És fogadom, hogy az lesz az első ténykedése, hogy pénz utaljon egy rendőrnek……Na mindegy! – rántok ismét a vállamon, hiszen most az a cél, hogy kisétáljak innen, aztán már Kohler a feje tetején is állhat.
Minden esetre lehajoltam a telefonom darabjaiért, mert a felvételt nem szerettem volna itt felejteni, már zsebre is tettem, de ahogy felegyenesedtem volna, abban a pillanatban olyan erős hányinger tört rám, hogy szépen kidobtam a taccsot az íróasztal előtt, majd elsötétült előttem minden.
Mikor ismét észlelni kezdtem a külvilágot, első gondolatom az volt, hogy a szemét Kohler miatt biztos agyrázkódásom lett, de nagyon reméltem, hogy ez az ájulás is annak a következménye és nem a képességemmel van kapcsolatban.

Higgadtan néztem végig, ahogy a kölyök lehányja a szőnyegemet. Sokkal rosszabb dolgok is folytak már itt, nem is túl rég... Mindenesetre új szőnyegre lesz szükségem.
Persze nem keltem fel, hogy megnézzem, jól van-e. Átfutott a fejemen, hogy talán vicces lenne, ha az asztal lábához bilincselném, de aztán nem tettem meg. Helyette kinyitottam a laptopomat, és rendeztem a levelezésemet. Amikor a kölyök nyöszörögve magához tért, már egy jelentést olvastam egy betöréses gyilkosságról. Az üggyel megbízott nyomozó elképzelhetetlennek tartotta, hogy a házba bárki is bejusson mutáns képesség nélkül. És még kérdik, miért utálom őket?
- Felébredtél, Csipkerózsika? - kérdeztem gúnyosan - Akár fel is takaríthatsz.

Véres képpel és kóválygó fejjel tápászkodtam fel a földről, mikor meghallottam a zsaru kedves érdeklődését, na meg ellenállhatatlan ajánlatát.
- Gondolom van valami takarító brigádja, majd azok megteszik, ha szépen megkéri őket. – szedem össze a hangom, aztán megtapogatom a zsebem, hogy jól emlékszem-e, meg van a mobilom, de hála Istennek megvolt, így egy grimasz után, már úgy döntöttem jobb lesz a távozás hímes mezejére lépni, mielőtt rájön a turpisságra.
- Remélem, most már nem akaszt rám senkit, mert aztán megint engem vádol, ha eggyel kevesebb embere lesz. – fogom meg a kilincset, hogy végre elmenjek és keressek egy mosdót, hiszen így nem mehetek emberek közé.
Ha, Kohler nem állít meg, akkor kitámolygok az irodájából és a szúrós tekintetű emberei között elmenve keresek egy mosdót.

/Ha így lesz és Kohler nem kapja fel jobban a vizet, akkor a szál vége, ha még van mondanivalója, akkor állok elébe. /

Hagytam, hogy elmenjen. Végső soron semmi szükségem az engedélyére ahhoz, hogy testőröket állítsak rá.
Testőröket... Nevetséges. Normális esetben már nem élne a nyomorult, és az apja is börtönben rohadna. De ez most nem normális eset. Sajnos.
De eljön az idő, amikor a kölyök már nem lesz értékes, és akkor végérvényesen megtanulja, kivel szbad ujjat húzni és kivel nem...
Felemeltem a telefont, és elintéztem két hívást. Az egyik a takarítóknak szólt, a másik meg a tartalék-csapatnak. Máris ráálltak a fiúra.
Hátradőltem a székemben, aztán sóhajtva felemeltem a telefont. Félúton a fülem felé megállt a kezem. Nem, George felesége, illetve most már özvegye megérdemli, hogy személyesen közöljem vele a gyászhírt.

//Köszönöm a játékot, nincs több mondanivalóm. //

Ide felé jövet kiraktam Sebastient, hogy szedje rendbe magát és találkozzunk a kapitányság előtt. Magam hazamentem és átváltottam a kényelmes bőrszerkókat egyfajta ehhez a tárgyaláshoz megfelelőbb öltözetre. Kifésültem és befontam a szakállamat, lófarokba kötöttem a hajamat és fehér inget, fekete márkás öltönyt és félcipőt vettem fel, nyakkendőt kötöttem, valamint sétapálcát kaptam a kezembe. Így felszerelkezve rendeltem egy limuzint házhoz. Na jó, majdnem házhoz és mentem vele a kapitányságra. Az épület előtt várt már Sebatien, nagyokat pislogva átalakulásom láttán. Elvigyorodtam:
- A megjelenés hangsúlyt vagy igazolást adhat a szavaidnak. Az emberek az előítéleteik rabjai, ezt jobb ha megjegyzed - morogtam, majd az épületre mutattam: - Odabent bólogass sűrűn, de ne kezdj magánakcióba. Csak figyelj és tanulj.
Beballagtunk a fotocellás ajtón, majd a portához ballagtam és jeleztem az őrnek az érkezésem:
- Üdvözlöm. A nevem Damien Hook, az úriember mellettem Mr Sebastien Longley. Szeretnénk beszélni Kohler kapitánnyal. Most - nyomatékosítottam, miközben hagytam felvillanni az ujjamon egy direkt az alkalomra ráerőszakolt nehéz arany pecsétgyűrűt. Hamar rájött a rendőr, hogy fontos emberrel lehet dolga, így bekísértek az irodához, ahol röviden kopogtam és már be is léptem azonnal megszólalva, ahogy egy rátarti aktakukac tenné a helyemben:
- Szép jó napot! Kohler kapitány? - érdeklődtem belépve.

Kopogtattak, és én felnéztem, mikor nyílt az ajtó. Már épp ráförmedtem volna a belépőre, hogy mit képzel magáról, hogy csak így benyit, de elállt a szavam.
- Az attól függ, ki kérdezi... - lőttem el egy közhelyet, főként azért, mert az agyam egy pillanatra leblokkolt az érkező puzsta testméretei láttán.
Aztán összeszedtem magam, és felálltam az íróasztalom mögött. Mekkora állat! Tuti, hogy több, mint két méteres... Nem beszélve a testalkatáról. Jó ég...
- Richard Kohler vagyok, New York rendőrfőkapitánya. Miben lehetek a szolgálatára?
Ekkor vettem észre a rohadék kis Longley-t az óriás mögött. Aha! Ez mindent megmagyaráz. De megeszem a stukkeremet, ha ez a fickó az ügyvédje! Valószínűbb, hogy az apja egyik verőlegénye, társadalomba illőnek öltöztetve...

Miután újból találkoztunk a rendőrség előtt Rombolóval, teljesen leesett az állam, mikor megláttam. Mintha kicserélték volna, ott állt elegánsan kicsípve, még botja is volt. Tök állat! Mondjuk a testméreteit nem tudta megváltoztatni, így is dekoratív egy ember volt.
Persze a határozott fellépés meghozta gyümölcsét, pár perc múlva már a kapitány szobája előtt álltunk és a kopogás után szépen be is sorjáztunk az ajtón.
Láttam, hogy Kohlernak is kinyíltak a szemei, mikor meglátta a férfit és miután engem is megpillantott a villámokat is hallottam cikázni benne, de ezen most csak szélesen vigyorogni tudtam.
Minden esetre megfogadtam a tanácsot én most itt csak hallhatni fogok.

Becsuktam az ajtót és oldalba löktem Sebastient:
- Édes fiam, amikor azt mondtam, hogy a tárgyalást bízd rám, nem úgy értettem, hogy ne is köszönj - morogtam, majd lenyomtam az egyik székbe: - Csüccs!
Ez után a parancsokhoz fordultam:
- Nos ez esetben jó helyen járunk - foglaltam én is helyet vidoran. - Kohler kapitány, szeretném megjegyezni, hogy az emberei némi indiszkréciót követtek el. A rendőrségi járművek rendszámai egy jól tájékozott embernek elég közismertek. Mivel Mr Longley kereken megmondta magának, hogy nem kér a rendőrségi védelemből így finoman tájékoztatom magát: most utoljára szólok szépen, hogy hívja vissza a nyomozóit. Legközelebb ugyanis szó nélkül és jogszerűen lelövöm őket, ugyanis mostantól a fiatalember által megbízott testőrnek tekinthet. Mivel nem kért rendőri védelmet, nincs rendőri védelem. Ha valaki mégis követi, azt az amerikai törvények szerint hidegvérrel agyon fogom lőni. Most telefonálhat nekik, hogy takarodjanak az ügyfelem sarkából - intettem kegyesen a telefon felé.

Majdnem elvigyorodtam. Végre valaki, akit tud tárgyalni... Persze nem nyúltam a telefon felé.
- Tessék? A rendszámaik? Ó, öreg hiba... Ahogy mondani szokás, nehéz manapság jó munkaerőt találni.
Magam is leültem, és az ujjaimat egymásnak támasztottam a hegyüknél.
- Még nem mutatkozott be. Egyébiránt, ha az ifjú Longley-ra, akarata ellenére, nem állítok rá két rendőrt, mostanra már nagy valószínűség szerint halott lenne. Megjegyzem, a könnyelműsége miatt egy jó emberem asszonya özveggyé lett. Nézze, uram, eddig még a jobbik arcomat muatattam a védencének. De nem muszáj nekem barátságosnak lennem. Ön nyilván remek testőr... De a saját embereimben jobban bízok. És nem emlékszem, hogy jogszerű lenne valakit lepuffantani, csupán, mert követ valaki mást... Ez nem birtokháborítás, uram, szóval csak óvatosan a fegyverével, mégiscsak egy rendőrrel beszél.

Megráztam a fejem:
- Az embereinél fegyver volt - mutattam rá. - Civil ruhában vannak, tehát semmi a világon nem utal rendőr mivoltukra. Ha a védencemet követik és erről meggyőződöm, akkor bizony jogszerűen használok fegyvert. Nem mintha számítana különösebben nekem, de ebbe most ne menjünk bele - tártam szét a karjaim. - Nézze, az embere egy olyan foglalkozást választott, ahonnan időnként nem térnek haza az emberek. Ezzel ő is, a felesége is és maga is tisztában van. Mindettől függetlenül én is vesztettem el bajtársat, megértem, hogy ilyenkor az ember... khmm... ingerült. De ez ne legyen ok arra, hogy továbbiakat veszítsen el - csóváltam meg tekintélyes méretű fejemet. - Jelen pillanatban az államok törvényei szerint rendőri védelmet vissza lehet utasítani. Ezt Mr Longley megtette. Innentől kezdve Ön kapitány jogellenesen jár el, ha ezzel szemben cselekszik, amennyiben nem szerez bírói végzést, amely alapján alaposan gyanúsíthatja ügyfelemet. Amíg ezzel nem rendelkezik, addig ne lássuk meg mégegyszer a nyomozóit - morogtam, továbbra is udvariasan kikerülve a bemutatkozás kérdését.

Basszus. Ennek a meláknak van esze. Nem néztem volna ki belőle. Hát igen, nem szabad a külső alapján ítélni, ugyebár...
- Amennyiben ilyen sarkalatosan kívánja nézni az ügyet, Mr... De máshonnan is vizsgálja meg, kérem. Tisztában van vele, kicsoda a védence? Bár úgy sejtem, magának ez nem is igazán számít, a lényeg, hogy pénzt adjon, nem igaz? Ne, kérem, ne válaszoljon.
Szívesen odaköptem volna, hogy ismerem a fajtáját, de igyekeztem megmaradni a diplomatikus formánál.
- Szóval, Longley egy körözött bűnöző fia. Megalapozottan gyanítottuk, hogy vadásznak rá, és ez ugyebár a napokban bizonyítást is nyert. Valóban visszautasította a rendőri védelmet, de a támadói ellen elfogatóparancs van. Meggyilkoltak egy rendőrt. És a rendőreim mindaddig nem fognak tágítani Longley mellől, míg el nem fogják a támadóit. Amennyiben a fiúnak vagy önnek ellenvetése van, kérem, nézzenek utána, mit jelent a rendőri munka akadályoztatása.