Gregory Selton Severald lakosztája

Nem volt épp egy pehelysúlyú Greg, mert ahogy fáradt úgy éreztem, hogy egyre jobban rám nehezedik. Persze egész jó kondiban vagyok, főleg miután a kis angyalka helyrepofozott az imént, de azért nem vagyok épp egy vasgyúró lady, ha itt összeesik nekem, akkor isten bizony itt hagyom a folyosón...
Próbáltam figyelni, egyrészt az irányra, másrészt a mondandójára. Mekkora isteni szerencse, hogy a nők egyszerre több dologra is képesek figyelni megjegyezni és végig gondolni majd reagálni. Próbáltam én is megemészteni, hogy miért nem akar gyógyítót, de még így sem volt egészen tiszta a kép.
-Nem igazán értem az összefüggést a két dolog között. Érdekes...bár, ha jobban belegondolok, még magamban sem értek sok mindent, nem hogy ebben az egész mutáns dologban.-végül csak megadóan felsóhajtottam, nem akartam megint előhozakodni ezzel a témával. És akkor ott volt az ajtó. Persze nem gondoltam komolyan amit mondtam, de úgy tűnik Greg annak vette...vagy pedig csak szórakozott velem. Valahogy azt éreztem ez a helytállóbb a kettő közül, őt ismerve, még így is, hogy ilyen sz*r állapotban volt. Megvizsgáltam az ajtót, körbetapogattam, és már szinte láttam Greg arcát, hogy elképzeli, hogy jót röhög azon, hogy szétverem a lábam, miközben próbálok bejutni a szobájába, amin nem volt se kilincs se kulcslyuk se semmi.
-Tudod, lehet inkább a te fejeddel kellene betörnöm, az biztos keményebb mint az én lábam.-ugyanis az ajtó kemény volt, én meg mezítláb mászkáltam már jó ideje. Lehet, hogy olykor meggondolatlanul beleszaladtam dolgokba, de azért ennyire ostoba még én sem vagyok, még ha Greg ezt ki is nézte belőlem.
-Légy oly szíves kilincset keríteni rá, vagy felőlem akár itt is maradhatsz a folyosón.-igen, határozottan kezdett elpárologni belőlem a kedvesség, és kezdte újra átvenni a helyét régi önmagam.

-Akkor majd elmagyarázom később...
Sóhajtottam mélyen, fáradtan. Nem volt lelki erőm most ilyenekkel foglalkozni. Örültem, hogy élek. Pláne azok után amik ma történtek. Ilyen rossz napom sem volt még soha az életben. Kezdtem átérezni Darrennek hogy telnek a napjai. Köszönöm én ebből nem kérek... Felsandítottam Roxira. Átgondoltam a helyzetet. Aztán rájöttem, hogy lehet megéri.
Csak álltam és vártam, hogy a lány berúgja az ajtót de ilyesmire nem került sor.
-Lehet, de az most használaton kívül van...
Vágtam vissza, aztán oda evickéltem a falhoz, neki támaszkodtam háttal és szépen lassan lültem a földre. Vagyis a hátsóm puffant a földön az öltönyöm pedig a nyakamba gyűrődött hála a falnak. De pont kapóra jött kispárnának. Hátrahajtottam a fejem, bal lábam kinyújtottam és ölbe vette ma kezeimet.
-Akkor maradok, ugyanis a kilincs itt van...
Emeltem fel a kezem és rámutattam a karkötőre, beledugtam az ujjam és megrángattam jelezvén, hogy nem jön le. Aztán fáradtan vissza ejtettem az ölembe. Behunyt szemmel hátraszegett fejjel pihentem a lehető legkényelmesebb módon.

Figyeltem Greget, de csak nem jutottunk egyről a kettőre. És ahogy elnéztem ő meg egyre fáradtabb és kimerültebb volt, és ki tudja még mi minden zajlott le a testében. Szerettem volna ezt a gondolatot elhessegetni a fejemből, de sajnos nem lehettünk biztosak semmiben. Aztán kész, Greg feladta, és simán leült, vagyis inkább csúszott össze mint valami részeg, vagy egy rongybaba. Kicsit paprikás lettem, ahogy mutogatta a karkötőjét, és még a szememet is idegesen körbeforgattam, legszívesebben a torkán dugtam volna le, miért kell ennyire túl bonyolítani mindent?!
-Aranyat őrizgetsz odabent, hogy olyan kilincsed van, amit a kezeden hordasz, vagy itt mindenki ennyire fura?-igen a cinizmus csak úgy sütött a hangomból, majd beletúrtam a hajamban, és kattogott az agyam, hogy most mi a fenét csináljak. Használható ötletem az nem sok volt.
Aztán Greg már ott ült csukott szemekkel, szótlanul. Kicsit közelebb hajoltam, hogy megnézzem legalább levegőt vesz e még, de szuszogott, úgyhogy addig nagy baj még nincs. Nem tudtam mit tegyek, ha itt hagyom abból nagy gond nem lehet, de keresnem kell valakit, aki segíthet. Így hát megindultam a folyosón elég gyors léptekkel, hátha találok valakit, ha kell az összes ajtón benyitogatok, amit nyitva találok, egészen addig, amíg nem találok valakit aki mozog és hajlandó meghallgatni és segíteni nekem.

-Itt mindenki fura...
Különben is ha megtalálják a whyskimet kivágják velem együtt. Nem mintha nem tudnának róla de ha egy kicsi megtalálja és megissza akkor még gyilkosságért is elítélnek majd.

Roxi alig két forduló után és miután már a harmadik szoba nézett az iskola udvarára belebotlasz egy angolos fickóba. Rögvest lovagias udvariassággal kéri elnézésedet és mutatkozik be Sean Gregory Lexinbourg néven néhány elegáns angol szóval megspékelve ami valahol a királyi udvaron fogalmaztak meg Londonban annak idején. Le rí rólad, hogy nem vagy idevalósi így egyből kérdőre von miben tudna segíteni. Ezt is megteszi kerek 4 alig érthető mondatban. Meghallva az áldozat nevét csöndre int és felkér, hogy kísérd oda.
A kimerültségtől hamar álomba szenderültem. Egyedül a kietlen folyosón békésen szunyókáltam. Míg nem egy furcsa, ismerős érzés kerített hatalmába. Egy érdekes hangot is hallottam. Erős ritmusos szívdobbanások. A kellemes meleg ami felfrissítette a testem és visszahozta eredeti színét lassan átvágott égető érzésbe. Kipattantak a szemeim. Egy ismerős angolos vonású srácot találtam magam előtt. Lex...
-LEX! Elég lesz! A múltkor is...
~segítettél kordában tartani
-... Köszönöm.
Az égető érzés Lex gyors reagálásának hála abbamaradt. Még elfogadtam a segítségét, hogy feltudjak állni a földről és még egyszer megköszöntem neki. De szokásához híven a szívesen szót belefoglalta 3 mondatba megspékelve brit angollal ami nem volt az erősségem. Szóval körülbelül egy mukkot sem értettem belőle. De vélhetőleg Roxitól is elköszönt. Miután elfordult megcsóváltam a fejem.
~Hogy ez mindig mindent ilyen buzisan mond mindent...
Aztán fordultam egyet és szemtől szembe találtam magam Roxival, alig pár centire. Nem voltam felkészülve hogy akadályba ütközök így megtorpantam egy pillanatra. Elnézelődtem a tekintetében, átszaladt agyamon ismét a fájdalom helyett a hajnali incidens. De Lexnek hála volt erőm visszafogni a képességemet, legyúrni a bizonytalanságot és levertséget. Tudtam, hogy ez legfeljebb egy óráig lesz így azután saját erőből kell boldogulnom.

Kezdtem már nagyon unni, hogy ez a hatalmas épület totál olyan mit valami rossz labirintus, majdnem minden hely tök egyforma volt, ahová benyitottam, de persze egy lelket sem találtam, pedig az előbb ott rajzottak kint mint a méhek, most meg amikor kellene valaki, persze hogy nincs. Már kezdtem kicsit rápörögni a helyzetre, amikor végre beleakadtam valakibe. Elég furcsán méregetett végig, mintha nem lennék neki túl szimpatikus, de ez most egy cseppet sem érdekelt. Gyorsan elhadartam neki, hogy Greget elég ramaty állapotban hagytam a szobája előtt, hogy lehet hogy nagyobb a baj, és hogy mindenképpen segítség kellene. Még talán soha nem beszéltem ilyen gyorsan és ilyen összetett mondatokban, mint most, de ahogy a másik férfi meghallotta Greg nevét, több nem is kellett.
~Végre...~esett le egy hatalmas szikladarab rólam, megkönnyebbültem, ahogy elindult velem, vagyis jobban mondva előttem, mert ő jobban ismerte az utat, nekem itt minden tök egyformának tűnt. Így gyorsabban is visszaértünk Greghez, aki még mindig csukott szemekkel ült pont ugyanabban az állapotban, ahogy az imént itt hagytam.
~Ez azért már ijesztő.~húztam el az egyik szemöldökömet, ahogy megláttam ugyanabban a pózban, biztos voltam benne, hogy egy centit sem mozdult el. Nem tudom, hogy az angol férfi tulajdonképpen mit is csinált, hiszen éppen hogy csak hozzáért Greghez, aki lassan kezdett magához térni, még szavakat is formált, miközben én meg csak lestem, hogy akkor most mi a fene is folyik itt. Sejtettem, hogy ebbe is ez a mutáns képesség dolog van, de talán jobb, ha nem is akarom megtudni. Hátrébb léptem, majd a folyosón lévő ablakhoz álltam, és megfordultam, kifele bámultam az ablakon, ösztönösen védekezni akartam ez ellen az egész ellen, még ha csak annyira is, hogy nem nézek oda, és nem veszek róla tudomást, ami sajnos nem igazán könnyítette meg a helyzetet. Akkor fordultam meg, mikor hallottam a hálálkodást, hogy az alak tőlem is elköszön, és mire megfordultam már ott sem volt. Csak pislogni tudtam, majd Gregre szaladt a tekintetem. Valamivel jobban festett, de még mindig nem volt az igazi. Odaléptem hozzá, és addigra már lábra is állt, olyannyira, hogy észre sem vette, hogy ott állok az orra előtt, na nem mintha olyan észrevétlen lennék.
-Valamivel jobban festesz.-próbáltam megtörni a csendet, ugyanis már megint azt csinálta, amit már korábban is, bámult bele egyenesen a szemeimbe, amikben ő totál elveszett én meg totál zavarba jöttem tőle, így tereltem a dolgot, amilyen hamar csak lehetett. Majd azzal a lendülettel hátráltam is legalább két lépést tőle biztosan.
-Kinyitod végre a szobád, vagy elég kényelmes itt a folyosón is?-kérdeztem, mert nem tudtam, hogy ezek után milyen tervei vannak, de annyira még nem festett úgy mint aki a toppon lenne.

Valamivel biztos jobban festettem de valahogy ez a bók most nem jutott el a tudatomig. Eléggé elvesztem azokba na szemekben de valami hiányzott, talán az a sárga árnyalat. Nem tudtam rájönni ugyan is ahogy hátrébb lépett és szóba került az ajtó pislogtam kettőt és vissza zökkentem. Felemeltem a kezem amin a ruhám ujja felcsúszott és elővillant a karkötő ami szinte életre kelt és kígyó módjára kúszott a kezembe. Nem markoltam rá rögtön. Néztem ahogy sebes kezem látható tempóban gyógyult be. Megfordítottam és a másik kezemet is szemügyre vettem. Végül rámarkoltam a kis aranyszínű kígyóra mire az felvette a szabványos kilincs formát azzal a négyzet alakú vasdarabba la végén. Bedugtam az ajtóba és lenyomtam. Elegáns könnyed mozdulattal belöktem. A zsanéron könnyedén fordult a helységbe a fatákolmány. Elénk tárva az üres, tipikus férfiszobát. Fejemmel intettem, hogy menjen csak előre. Utána beléptem én is és lábbal belöktem az ajtót ami finoman kattant ahogy a kilincs szerkezete a helyére ugrott a halk csapódás után.
-Érezd magad otthon...
Intettem körbe egy kézzel ahogy elhaladtam fel és a vitrin felé haladtam. Nem szórakoztam ajtónyitogatással egyszerűen átnyúltam az üvegen és két poharat vettem ki, majd egy gúla alakú üveget amiben fehér folyadék, történetesen víz, lötyögött. Ahogy töltöttem ki a pohár falára felkúszó fehér víz lassan átcsapott aranysárgába. Lassan elült és nyugalomra tét a pohárban. Majd a másik pohárba is töltöttem egy bő két ujjnyi whiskyt. Közben szabad kezemmel kiügyeskedtem zakóm gombjait. Végül kezemben a két pohárral fordultam a szoba felé, hogy átadhassam az aranysárga nedűt vendégemnek.
-Remélem szereted. Van erősebb gyengébb, más is...
Soroltam a lehetőségeket ami az ivászatot illette. Személy szerint vágytam egy forró fürdőre de ez most előrébb valónak éreztem mint holmi pancsolást.

Jobb volt így, hogy meghagytam kettőnk között a távolságot, így én sem éreztem magam kényelmetlenül, és neki is meghagytam a teret a történtek után. Nagyokat pislogva figyeltem, ahogy a karkötőből kilincs lesz, és szinte szó szerint az felkúszik az ajtóra.
~Besz*rás, tisztára mint az Alice csodaországban~gondoltam, de hangosan már nem akartam kimondani, de tény, hogy egyre nagyobb meglepetésekbe botlok ezen a helyen. Talán pont emiatt keltette fel bennem az érdeklődést itt minden, de ezek után legfőképpen annak a valakinek a kiléte, akihez eredetileg is indultunk még a történtek elején. Ekkor egy kicsi elgondolkodtam, hogy alig 24 óra leforgása alatt mennyi minden történt, hogy honnan indultunk, milyen események közepette, és hogy hová jutottunk. Kicsit rosszul is éreztem magam, mert a legnagyobb felfordulás mindkét esetben hozzám volt köthető. Ebből Greg tessékelő hangja zökkentett ki. Beléptem a szobába, de nem mentem nagyon beljebb, csak éppen hogy megálltam az ajtóban, megtámasztva a keretet, hogy az nehogy véletlenül kiessen a helyéről vagy valami hasonló.
Amíg ő töltött, körbenéztem a szobájában, érdekesen festett, nem éppen így képzeltem volna, sokkal inkább valami börtön szobát vártam volna, ahelyett, mint amit most látok.
Majd a kezembe adta a gyanúm szerint whiskey-s poharat, de csak tartottam a kezemben, olykor meglötybölve egy kicsit, de nem ittam bele.
-Talán épp itt lenne az ideje, hogy lepihenj. Elég sok mindenen mentél keresztül az utóbbi néhány óra leforgása alatt.-jegyeztem meg amolyan semmilyen hangnemben, és csak a poharamba bámultam az aranyló italt, nem néztem rá. Annyi kérdés volt bennem még mindig megválaszolatlanul, és most már kezdtem úgy érezni, hogy a történtek után egyre égetőbbé vált a dolog, hogy beszéljek azzal a bizonyos valakivel, aki Greg állítása szerint tud nekem segíteni.Arra is kíváncsi voltam, hogy az miféle segítség lehet, arra is fel kellett készülnöm, hogy talán nem éppen olyan választ fogok kapni, amire számítok. És ez lehangolt.

Hirtelen nem tudtam mire vélni a tétovázását. Egy ideig álltunk egymással szemben némán. Vártam, hogy esetleg koccintunk vagy valami mást kér, ehelyett szinte az ágyba parancsolt. Leengedtem a poharat és nagyot sóhajtottam. Közelebb léptem hozzá és állához tettem a kezem, hogy finoman felemeljem a fejét. Nem szeretem a szemkontaktus nélküli beszélgetést.
-Talán... de ebből kiindulva neked is ott lenne a helyed.
Biccentettem az ágyam felé. Közben kezemet is elvettem arcáról.
-Valami azt súgja, hogy neked se menne az alvás. Ez ugyan nem zárja ki az ágyban tartózkodás lehetőségét egyikünk számára sem... Deee... valamit muszáj innom, és neked is kétség kívül jót tenne.
Rápillantottam a poharában lötykölődő italra, elnézegettem ahogy egymagában járja körkörös táncát üveg börtönében. Mintha Magneto perdült volna táncra annak idején. Ránéztem az én poharamra és felemeltem koccintásra. Ismét a lány tekintetét kerestem, ugyanis koccintásnál elengedhetetlen kellék a szemkontaktus. Legalábbis részemről.

Nem vártam, hogy megint odajön, és keresni fogja velem a fizikai kontaktust, de tévedtem. Ő tényleg az a típus volt, aki a rossz élmények hatására sem adja fel egykönnyen a dolgokat, és ugyanonnan folytatja, ahol a szál elvarratlan maradt. Csak pislogtam rá, mikor ott termett előttem, majd egy ideig elvesztem a szemeiben, próbáltam olvasni benne, de annyira megfejthetetlen volt a számomra. Viszont mikor megszólalt az illúzió pillanatok alatt tört darabokra, és a zöld szemeim már kicsit szikrázva villantak rá, és húztam ki magam most már egy kicsit "hivatalosabb" pozícióba, mint az előbb.
-Nem mondod, komolyan, hogy a történtek után, te még mindig képes vagy csak erre gondolni....-csattant fel egy kicsit a hangom, de talán jobban mint kellett volna, magam sem értettem, talán a sok értelmetlen várakozás hozott megint egy kicsit ingerült helyzetbe, vagy talán az, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy az a komoly Greg, akit egy pillanatig láttam úgy el tűnt megint, mintha nem is létezett volna, és már megint ez a kéjenc, szexmániás éretlen kölyök állt előttem. Hangosan sóhajtottam fel, amolyan "te már sosem változol" meg jelentéssel, bár nem mintha olyan régóta ismertem volna őt. Talán jobb lenne, ha nem is akarnám jobban megismerni, megérteni meg pláne. De ezzel is elkéstem egy kicsit,hiszen a félelmei már bennem voltak, és nincs arra garancia, hogy azt legközelebb nem fogom ellene ismét felhasználni. Megpróbáltam távolabb araszolni tőle, de a szoba se volt olyan hatalmas, hogy el tudjak tűnni innen, csak ilyen egyszerűen.
-Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy egyedül igyál, én meg lelépnék, és keresnék valakit, akivel beszélhetek. Hiszen ezért vagyok itt.-mondom neki határozottan, és annak ellenére, hogy ő koccintásra emeli a poharát, én hangos koppanással tettem le az enyémet valahova, ami vízszintes felületű volt, és közel volt hozzám. Elindultam az ajtó felé, majd ott megálltam, és visszanéztem rá.
-Ez már nem játék Greg, vedd észre, és ne bújj el mindig az éretlen kisgyerek álarca mögé.-csak ennyit mondtam neki, és távozni akartam, tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy kit keressek, és egyáltalán hol ebben a rohadt nagy épületben, de eszem ágában sem volt tovább játszadozni itt Greggel, annak ellenére, hogy ő hozott ide, hogy tud nekem segíteni, még ha csak közvetetten is. Erre az elmúlt pár óra alatt minden más történt, csak éppen az nem, ami miatt ténylegesen idáig jöttem....

Sok rossz döntésem volt a nap folyamán és ez az utóbbi is sajnos ezek táborát gyarapította. Ezt ugye nem mutathattam ki azonban amikor dorgálni kezdett leengedtem a poharat, arcizmaim ellazultak, kissé bágyadt képet vágtam. Átgondolva a dolgot, így, hogy rávilágított azokra ez tényleg egy eléggé rossz megszólalás volt. Talán még menthetek valahogy. Azonban nem jutottam el odáig, hogy akár egy szót is szóljak, ugyanis levágta a poharat és kiviharzott a szobából. Az én italomra néztem és megforgattam, miközben járt az agyam.
~Végül is, ennél többet úgy se tudhat meg rólam. Újdonság már nem érheti. Nincs mit vesztenem. Különben is ha... áhh... Nem kell túlmagyarázni, idióta vagyok...
Miután ezt letisztáztam magamban Roxi után indultam, leraktam a poharat az övé mellé. Kilépve az ajtón megláttam ahogy tanácstalanul álldogál a folyosó végén. Nyújtott léptekkel eredtem utána és mögé érve lelassítottam. Már megformálódott bennem egy szép kimért szöveg amivel a javamra fordíthatnám a dolgokat aztán valahogy nem az jött ki. Inkább egy aggodalmaskodó hangvételű kérdés hagyta el a számat.
-Na és kivel tudnád ezt megbeszélni?
Megvártam, hogy azért válaszoljon, bári is. Utána pedig belekezdtem abba ami tőlem eléggé távol állt.
-Roxi. Nem ezt akartam mondani, illetve nem így, vagyis csak Lex... szóval a képessége...
Kezdtem el hadarni és összekavarodni saját mondandóimban végére kezemmel kalimpáltam az arcom előtt a nagy nagy katyvaszban. Aztán abbahagyta ma magyarázkodást és a kalimpálást. Lassan vettem pár levegőt és végül kinyögtem.
-Hülye voltam és sajnálom...
Egészen kimelegedtem, nem gondoltam volna, hogy őszintén bocsánatot kérni ennyire fárasztó és izzasztó meló. Azt pedig pláne nem, hogy ennyire zavarba ejtő az egész.

Ahogy kiviharzottam Greg szobájából megindultam a folyosón egyenesen, de úgy, hogy tulajdonképpen halvány lila gőzöm sem volt, hogy hova menjek, vagy kit keressek. Így néhány méter után lelassítottam, majd megálltam, és megadóan sóhajtottam fel, majd túrtam bele vörös hajkoronámba. Rettentően tanácstalan voltam, elveszett, és dühös. Olyan érzelmi kavalkád hullámzott bennem, amit eddig még talán soha nem éreztem. És mindezt kicsivel több mint 24 óra leforgása alatt sikerült elérni egy Gregory Selton Severald nevű kölyöknek.
~Hogy ez mennyire bosszantó.~fújtam ki a levegőt a tüdőmből, hiszen az addig rendben van, hogy nem én vagyok a nyugalom mintaképe, de azért eddig az sem volt rám annyira jellemző, hogy így kiboruljak, tulajdonképpen jelentéktelennek tűnő dolgokon. Már ha azt vesszük, hogy mi számít jelentéktelennek. Keresni akartam valakit, ezzel a céllal hagytam ott Greget, meg persze úgy éreztem kell egy kis levegő, és ha vele egy légtérben vagyok, akkor ez sosem sikerül. Pár percre elmerültem a gondolataimban, melyből lépések zaja riasztott fel. A reménysugár jelent meg az arcomon, hogy végre valaki, akitől kérhetek segítséget, és tud mutatni valaki értelmeset, akivel beszélhetnék. Így fordultam meg, de az arcom szinte azonnal el is torzult, ahogy ismételten Greget pillantottam meg. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy miért is jött utánam, biztos voltam benne, hogy megint valami hozzá méltó iszonyat nagy baromsággal fog előállni. Ami kezdett is bennem egyre inkább megerősödni, ahogy össze vissza beszélt, és mutogatott, és kalimpált a kezeivel. Egyik szemöldököm fentebb kúszott, és várakozóan tettem karba a mellkasom előtt a kezeimet.
A kérdésére viszont agresszívan villantak meg a szemeim, hogy majd még ő jön hozzám, hogy a szemere vessen dolgokat?! Egyből átmentem a várakozó üzemmódból a támadóba.
-Hogy mi van? Hogy kivel beszéljem meg? Mondjuk azzal, akihez eredetileg hoztál volna...vagy várjunk csak...-csapok a fejemre, persze jócskán rájátszva a mozdulataimra-...nah persze...olyan hülye voltam, hogy bedőltem egy ilyen zakkant önelégült kölyöknek mint te, aki semmi másra nem képes gondolni csak önmagára, meg arra, hogyan kapjon meg egy nőt. Mekkora barom vagyok! Az a bizonyos segítőkész illető nem is létezik, ugye?-fakadtam ki elég rendesen, mikor tudatosultak bennem a dolgok, rettentő dühös voltam Gregre, majd még ezután ő kezdett el magyarázkodni, ez kicsit megzavart.
-Mi a francot akarsz tőlem Gregory Severald?-tettem fel a keresztkérdést a magyarázkodása után. Majd kinyögött egy bocsánatkérést, ami szemmel láthatóan igen nagy erőfeszítést igényelt tőle. Csak pislogtam rá, hiszen a fojtott düh még mindig bennem volt.
-Úgy tűnik nem sűrűn alkalmazod az őszinte bocsánatkérés használatát. Nem mintha meg lennék lepve.-teszek még a tűzre egy kis olajat, hogy bár azért jól esik, hogy bocsánatot kér, de érezze is a dolgok valós súlyát.
-Hajlandó vagy végre segíteni nekem? Vagy ha az egész csak hazugság volt, akkor épp itt az ideje, hogy felnőtt ember módjára viselkedj, és mondd a szemembe az igazat, hogy csak kamu volt minden, és vállald végre a felelősséget, mint egy érett férfi!-közlöm vele nyersen, hiszen számomra ez a helyzet már egy ideje nem volt poén.
-Nos?-kérdeztem , és várakozó üzemmódba helyeztem magam, egyelőre....

Azt kellett tapasztalnom, hogy ez az őszinte bocsánatkérős, bűnbános dolog amellett, hogy nehéz, zavarba ejtő még hatástalan is. Vagy csak Roxi volt túl paprikás kedvében. Azonban a lényegen nem változtatott. Magam előtt összefontam a kezeimet és jobb lábamra nehezedtem. Arcvonásaim egy kicsit megszilárdultak és elkomorodtam. Elkezdtem kirekeszteni magamból az emberséges hozzáállást azonban a lány szavai valahogy áthatoltak ezen a páncélon ami eddig védett mindenféle bűntudattól és lelki sérelemtől. Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem működik. Nála legalábbis. Szavai és gesztikuláció ostorcsapásként záporoztak. Éreztem ahogy töltik meg a bűntudat, keserűség és többi kellemetlen érzés medrét amik lassan kezdenek túltelítődni. Tudtam hogy most hetekig vagy napokig ezen fog kattogni az agyam.
~Nők...
Sóhajtottam nagyot és leengedtem kezeimet. A védekezés reménytelenné vált, a létrejött kapcson csak úgy zúdult be minden amit eddig sikeresen kívül tartottam minden körülmények között. Erre most mindent elrontok. Egy nő miatt.
~Alakul...
-Hát nem, nem mindenki érdemli meg.
Próbáltam legalább a látszatát megtartani a világnak mutatott képemből, hogy mentsem a menthetőt. Közben belül is kezdtek rendbe jönni a dolgok. Tovább ostoroztak a szidalmak. Amikor végzett csak némán álltam és néztem haragos tekintetébe. Miután a benne lobogó lángok elég ideig emésztettek elfordultam és biccentettem a másik irányba.
-Gyere, megmutatom hol van.
Zsebre dugott kézzel indultam meg az iskola alsóbb régiói felé. Néha-néha hátrapillantottam, hogy meg van e még.

// Harci terem //

Úgy tűnik hosszú percekbe telt, amíg Greg kezdte magát összeszedni, a szavain úgy tűnik célt értek, és talán azt is elmondhatom, hogy talán hatottak is...egy keveset. Tulajdonképpen könnyen lehet, hogy nekem kellett volna rosszul éreznem magam, azok után ami történt, de úgy érezte, hogy valamit helyre kell billenteni ebben a srácban, mert nem biztos, hogy teljesen százon állnak benne az érzések. Persze nem biztos, hogy erre pont én vagyok a legmegfelelőbb alany, hiszen ha érzésekről van szó, akkor gyakran én is egy egysejtű szintjén állok, de élettapasztalatban azt hiszem nekem azért valamivel több jutott ki, mint Gregnek. Ahogy elnéztem a bűnbánó, elgondolkodó arcát, kezdtem úgy érezni magam, mint egy óvónéni aki éppen helyretesz egy csínyt elkövetett kisgyereket. Pedig én se voltam dada, és Greg sem volt már egy 6 éves óvodás. Még ha néha a viselkedése olyan is volt. Tulajdonképpen beismerte, hogy igazam van, ami azért sokat könnyített a levegőben lévő feszültségből, és mintha a felhők is oszladozni kezdtek volna...
Végül elindult, azt mondta oda vezet ahhoz, akire már eddig is vártam. Reméltem, hogy most tényleg igazat mond, és bár bizonytalanul, de elindultam utána.
-Remélem nem fogsz megint valami baromsággal előállni.-nem tettem hozzá, hogy "ha mégis, akkor bizony megnézheted magad", hiszen a hanghordozásomból és engem ismerve sejthette, hogy nem leszek boldog, ha megint átvág a palánkon. Mögötte haladtam, nyugodt léptekkel, ő hátra tekintett olykor, hogy követem e még, de ezt leszámítva mégis szótlanul haladtun a folyosó labirintusban, én nem akartam továbbra is kioktatni, ő meg valami egészen más okból ugyancsak nem találta a szavakat, amiket hozzám intézhetne. Most valahogy egyszerre volt feszült és mégis felüdítő az a csend, ami köztünk volt.