Re: Hart Island

by **Oázis** Szomb. Jún. 30, 2012 10:50 am

Az első összecsapást túléltük, én mégsem vagyok boldog. Hiába osztott a fegyverem halált, elkeseredem, mert egy emberem oda. Három emberel, még biztonságosan tudtunk volna irtani. De valami porondmester elvette az egyik emberem. Igaz, hogy még mindig jobb ha Valoria fogságban van, mint ha hullazsákban. De akkor sem tetszik a dolog. Felelősnek éreztem magam érte, hiszen én vezettem hármunk kicsiny csapatát. És Val megbízott bennem, hogy rá is vigyázni fogok. Nem engedhetem, hogy még valakit elveszítsek. Nem veszíthetem el még Honót is ebben a csatában. - A francba! - Káromkodom el magam, majd a fejem jobbra balra oldalra csapva hangosan megropogtatom a nyak ízületeimet, hogy elűzzem a stresszt. Majd hirtelen Honóhoz lépek és magamhoz húzva a homlokom a homlokának támasztom, és úgy nézek közvetlen közelről a távol keleti lány finom mandula vágású szemeibe. - Vigyázz magadra! Nem akarlak téged is elveszíteni! Ez parancs! Maradj életben! - Mondom, és féltőn szorosan magamhoz ölelem őt, majd mielőtt elengedném egy puszit adok az ajkaira. Ennyi pillanatnyi gyengeséget engedélyeztem magamnak. A pillanat elmúltával nagy levegőt véve elkezdem átkutatni ellenségeink hulláit. Nem vagyok szívbajos, hogy talán hullagyalázás amit csinálok. Sokkal jobban érdekel, hogy szavatoljam a saját túlélésemet. Gyorsan megszabadítom az egyik hullát a combtokjától és a benne lévő pisztolytól, majd csatolom is fel magamra. Az összes tartalék tárat, és gránátot egy kupacba gyűjtöm majd az elesettek fegyvereit is.
- Hmm úgy látszik Kardfog vásárolt nekünk egy kis időt. Azzal, hogy elmondta a -45 szintet ott fognak főként gyülekezni és várni ránk szerintem. Bár tuti lesz még csapda útközben. De szerintem a 45 szinten összpontosítják ezek után az erőiket. - Mondom a véleményem miközben ellenőrzöm az összegyűjtött fegyvereket, gyorsan teli tárat teszek mindegyikbe, és sorozat lövésre állítom őket. A félig üres tárakat áttárazom telire. Sosem gondoltam volna, hogy a Westpointon végtelenségig gyakorlatoztatott mozdulatok ilyen gyorssá tesznek élő akcióban. Végül a gránátokat és teli tárakat egy külön hátizsákba pakoltam. És mikor megvoltam az előkészületekkel újra Honó szemébe néztem. - Oké. A terv a következő. Ahol elég széles az út ott egymás mellet mellett haladunk. Mivel jobb kezes vagy te figyeled a folyosó jobb térfelét és minden mozgásra halál a válasz. Tudom, hogy ügyes vagy a Saikkal is, de a tűz a te erősséged. Perzselj fel mindent ami mozog. Ha kardfog lesz az ő úgyis túléli. - Mondom, és ennél a pontnál eszembe jut valami, és elkezdem kiszedni a hullák cipőfűzőit. - Én fedezem a folyosó bal oldalát. Szintén minden mozgásra halált szórok. Ha a hely lekeskenyedik te mész előre, és küldöd magad előtt a tüzet folyamatosan. Én mögötted jövök, és a fejed felett célozva takarítom a maradékot. Az elágazásoknál, kereszteződéseknél is be nem látható kanyaroknál is hasonló a taktika. A fal fedezékéből előre küldesz pár tűzgolyót. Ha lövések érkeznek rá akkor a poklot szabadítjuk rájuk. Ha csak csend akkor óvatosan előmerészkedünk. Mint mondtam, nem akarok ma már senkit elveszteni. Főleg nem téged. - Most már tucatnyi cipőfűző boldog tulajdonosa vagyok. Amiből négy kivételével mindet a zsebembe gyömöszölök. Majd a zsákból előveszek két gránátot .Amiket egy egy cipőfűzővel láthatatlan rögzítek a lépcső feljárón. Majd a maradék két fűzőt ki feszítem botló drótnak. - Bárki jön erre, a gránátok nyernek nekünk egy kis időt, és remek hátvédek lesznek. Csak mi ne felejtsük el őket. - Mosolygok a lányra, majd a frissen szerzet géppisztolyokra koncentrálva fel emelem őket, és halálos falanxként lebegtetem őket magam előtt. Így egyszerre hét fegyverből leszek képes pusztító tűzzel elárasztani bármi fel bukkanót. Bár hozzá kell tennem kissé bizarr a fegyvereket magam előtt irányítani, és célozni sem foguk velük tudni, de itt a fémeső fogja úgyis a halálos munkát végezni, nem pedig a hajszálpontos célzás. A gránátos és a táras zsákot is lebegtetni kezdem. Elvégre a dolgoknak van súlya, és én sem vagyok málhás szamár. - Előre, lefelé! - Mondom neki és egyszemélyes arzenálként lefelé indulok a lépcsőn reménykedve, hogy ezentúl, már minden úgy megy majd mint a zsírozott villám.

by **Parázsléptű** Szomb. Jún. 30, 2012 5:00 pm

A fedezéknek használt ajtó nem sokáig tart ki, így minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy minél előbb végezzünk a beugrókban bujkáló ellenséges katonákkal, de egyszer csak nem érzem már Valória közelségét a vállam mellett és az egyik oldalon megszűnik a lövöldözés is, melyeket nyögések és halálhörgések kísérik. Aztán a másik oldalról golyózápor szólal meg és a lány egy halk sikoly után elhallgat.
Dühödten küldöm tovább a tűzgolyóbisaimat és Nick sem fogja vissza magát, így rövidesen halotti csend üli meg a folyosót, amit hullák borítanak.
Az ereszkedő plafon elől épp időben szabadulunk és a felfelé vezető lépcsőházba fordulunk, mikor megjelenik előttünk egy falfehér férfi a kezében Valoria testével, így azonnal felizzik a tűzgömb a kezemben, de mielőtt még hozzávághatnám elérnek hozzám a szavai is, így a lángok elhalnak, a fickó meg eltűnik. Tanácstalanul nézek társamra, hogy hogyan tovább, viszont amit kaptam tőle, arra igazán nem számítottam. A hirtelen jött érzelmes csók meglepett, hiszen én a harcba indulás előtt kemény aszkétikus meditáláshoz szoktam, nem egy ilyen kedves megnyilvánuláshoz. Nem mondom, hogy nem esett jól Nick-től, mert már kezdem megszokni, hogy itt sokkal jobban kimutatják az emberek az érzéseiket, de azért ügyesen lepleztem és csak halványan elmosolyodva hátrébb léptem.
- Vigyázok! Nem fogsz elveszíteni! – mondom halkan, hogy megnyugtassam.
Aztán egyelőre még sem indulunk tovább, megvárom, hogy Nick további fegyvereket halmozzon fel magának, meg csináljon egy kis hátrahagyott csapdát is.
- Valószínűleg igen, hiszen azzal hogy felfedte magát oda összpontosítanak, de azért nem lesz sétagalopp az utunk, nem hiszem, hogy minket figyelmen kívül hagynának.
Miután Nick készen állt a tovább menetelre, elmondta, hogy hogyan képzeli a taktikánkat és mivel egyrészt elismertem vezetőmnek, másrészt nem találtam kivetni valót benne, így rábólintottam, hogy értem.
- Tehát felégetünk magunk előtt mindent, hiszen barát nem lehet előttünk csak ellenség, kivéve Kardfogat, de ő meg tud magára vigyázni. – foglaltam össze röviden. – Nem lesz baj. – rázom meg a fejem és mikor elhelyezte a gránátokat, már indulunk is tovább, hogy teljesítsük a küldetésünket, még ha most eggyel kevesebben vagyunk is, de azért még van remény Valoria megmenekülésére, már ha az a hullabőrű igazat mondott.

by **Victor Creed** Kedd Júl. 10, 2012 1:12 pm

Nem sok lehetőségem van; megyek előre és mészárolok. Hmm... Nem sok, de nekem pont elegendő. Úszom a vérben, szabályosan folyik le rólam a vörös lé, testközelből érzem a halottak keveredő illatát és beterít szinte mindenhol a halál nyoma. Az ujjaimon még friss vér festékszerűen csordogál hol erre, hol arra, bőröm alatt az izom néha megrándul, miközben haladok. Élvezem, valami ősi ösztön bizserget, végigsimít a gerincemen és libabőrös leszek tőle. Mindig is tudtam, hogy életet visz a szürke hétköznapokba a gyilkolás. Heh… Ez az-az érzés, amiért ölni tudnék… Végül is…

Akár évekig elnézném a tetemeket, ha a riasztó fülsiketítő hangja nem irritálna egyre jobban. A fegyvereimet, nos, mondjuk úgy, hogy elhagytam. Egy szemüregben, egy mellkasban, egy szívben... ki tudja, olyan könnyedén elvesznek! De valahogy nem hiányolom őket, sosem tartottam sokra az ostoba emberi pisztolyokat és késeket. Technológia, fejlesztések… Ugyan már. Azon kívül, hogy újabb játékszereket dobnak a lábam elé, sokra nem mennek velük. Ugyanúgy emberek irányítják – és ez mindent elmond róluk. Túl nagy a csend és ahogy beleszimatolok a levegőbe, nem a halálos csend jut az eszembe, amit magam mögött hagytam. Nem, nem, az békés - kellemes a halottak társasága. Ez a mostani valami feszült várakozásra hasonlít, amire összehúzom a szememet és az idegeim pattanásig feszülnek, ahogy bekanyarodom a folyosóra. Minden porcikámban érzem valaminek a közeledtét. Sőt, pár másodperc után, már tudom, hogy valami közeledik. Pontosabban hallom a lépteket és érzem az illatokat. Nem mintha ez sokat változtatna a dolgokon… egyszerűen jönnek… Se több, se kevesebb. Mármint az én szemszögemből. Lassítok az iramon, hosszú, éles karmaim nyugodtan várakoznak az oldalam mellett, szívem nyugodtan ver, majd mikor a súlyos ajtó szárnyai eltolódnak, oldalra nyúlok és egy gyors, könnyű vízszintes csapással elvágom a vezetékeket. A kapcsoló vezetékeinek szikrakisüléseit pedig pár másodperc múlva tökéletes sötétség nyeli el. Nocsak, micsoda mázlista vagyok! Ahogy a fegyverek felropognak, azonnal elrugaszkodom, hogy kikerüljem a golyókat, de az azt követő feketeség érdekes fordulatot hoz. Elégedetten és gátlástalan kuncogok fel a játszótéren, mire újabb fegyverelsütés a válasz. Pupillám kitágul és miközben a lélegzetvételeket, a szapora, adrenalintól fűtött szívdobbanásokat, a ruhák súrlódását és a puha lépéseket hallgatom, tökéletes az, ahogy a vak sziluettek kirajzolódnak, majd rövid idő után kiélesednek. A belém tévedt lövedékek nemsokára a földön végzik az alattam elterülő vértócsában, ami nem tőlem származik. Ch, még szép, hogy nem tőlem… Négykézlábra ereszkedek és elrugaszkodva a földtől ügetek az áldozatok felé.

- Éjjellátó szemüvegeket fel! – kiált az egyikük és hárman eleresztik a fegyvereket, hogy teljesítsék a parancsot, míg a másik három feszülten pásztázza az éjszakát. Igazítanak a fogásukon és magukra kényszerítik a lassú, mély lélegzetvételeket, miközben várják a társaik hangját. Pattanásig feszült idegű őrök felkiáltanak, ahogy érzik a mellettük elsuhanó légáramlatot, de nem olyan ostobák, hogy egymás felé fordulva lelőjék a másikat. Hirtelen a csapat egyik külső emberek vérfagyasztó sikollyal rázkódik meg, ujja alatt szorongatott ravasz az önkéntelen rángásra megadja magát és apró fénnyel világítja meg a folyosót. A fegyver felugat, szakadozott fényében, pedig pár hosszú másodpercre láthatóvá válik, ahogy orromat felhúzva, vérben forgó szemekkel harapok erősebben a vállára, átszakítva a ruhát és eltörve a csontot. Többen felém lőnek, de a golyók nagy része a sikoltozó féreg testébe fúródik, a közeli lövések vagy a felnyitott belei egy idő után a halálát okozzák. Heh, egy a hatból. Fennhangon, mondhatnám azt, hogy „Jelentkezzen az, aki lát a sötétben!”, de túl rossz poén lenne és nem élvezhetném ki, ahogy két férfi siető mozdulatokkal végez a szemüvegek felrakásával, felkiáltanak.

- Kész! – A megmaradt háromnak nem kell kétszer mondani… Sőt, ahogy az üvöltözés és lövöldözés után a készülékekhez kapnak, már rég feloperálják magukra, mire elhangzik a várva várt szó. Vállukhoz emelt fegyverekkel, most már rutinosan kezdik pásztázni a sötétséget, mire véres vigyorom szélesebbé válik. Rendben, egyet csodálok az emberekben – végtelenül kitartóak. És pont ezért a legjobb játékszerek.

- Gyere elő, te büdös dög – suttogja az egyik, mire halkan felciccegek. Ahogy alám ér, eleresztem a falat és zuhanás közben egy suhintással vágom át a koponyáját, az arccsontját, mellkasát, bordáit, az ágyékát – épp, ami jön és mire földet érek, hang nélkül terül el belsőségeiben és vérében. Az egyik őr a mozgásra rögtön tüzet nyit, amit társai is bőszen követnek és mire elvágom egy újabb férfi torkát és letépem a megmaradt három fejéről a szemüvegeket, erősen vérzek. A fájdalom átjár, de a dühöm sokkal nagyobb annál, hogy egyáltalán észrevegyem. Nem rosszabb, mint egy szúnyogcsípés. Az egyiket a falhoz vágom, a másik a földön terül, míg az utolsó megfosztva a látásától, elkezd hátrálni. Majd háta valaminek nekiütközik. Megfordul. Tapogató kezeit kinyújtja és mikor megérzi a vértől csúszós mellkast, elkapom a torkánál. Felemelem, lábával kétségbeesetten kalimpál.
- Van még valaki?
- Johnson, itt vagyok! – feleli a földön fekvő.
- Pete, ki van még életben?
- Ha elkapom ezt az állatot, ÉN fogom kibelezni! Senki más, csakis én! – tölti be nagy rutinnal a következő tárat és a dühe mögött jól érzem a félelmet. Komolyan mondom, már majdnem fütyörészni van kedvem, miközben a zsákmányomat készítem elő.
- PETE, VÁLASZOLJ MÁR B*ZD MEG!!!
- … Murdoch még életben van… - morog és felül.
- Murdoch? – kiált hangosan Johnson, fegyverét előreszegezve, másik kezével a levegőt tapogatva. Apró, nevetséges léptekkel indul felfedezőútra – Haver szólalj meg! – tapogat tovább. Érdeklődve, olyan kíváncsisággal figyelem és lépdelek mellette, mintha csak egy ritka rovarfajtát vizsgálnék.
- Nem tetszik nekem ez a csend – motyogja az orra alatt Pete, tág szemekkel. – Öreg, miért nem jött elő?! Miért van ekkora csend?
- Kussolj már, hallok valamit! – És igen, szimatfelügyelő tényleg meghallja a haldokló nyögését. Továbbaraszol, de mikor a másik falnál valamit megérint, ijedten ugrik hátrébb. – Murdoch? – újból előrenyúl és kitapogatja a vállát. Mellette állva, kezeimet a hátam mögött összekulcsolom és mint valami hóhér, mosolygok. – Hála az égnek… Pete, életben v… - kezei lejjebb csúsznak és a torkán fagy a szó, ahogy kitapintja a férfi gyomrából kiálló géppisztolyt, amit művészi módon fúrtak át a testen és szögezték oda a falhoz. Arca megnyúlik. – Ne… ne, ne, ne, ne, ne – motyogja kapkodva.
- Mi van?! – ordít fel a társa.
- Ideszegezték a falra!
- Hogy mi?!
- Konkrétan ideszegezték a falra! Mint egy lepkét! B*szki, mint egy rohadt lepkét! – akad ki az őr és megmarkolja a halott ruháját. - Murdoch, Murdoch, szólalj meg. Hallod?! Ez parancs!!! Szólalj már meg! – rángatja a még meleg hullát. Nem bírom tovább. A növekvő halálfélelmet érezve ördögien felkuncogok. És úgy látszik nem is kell több a pici Pete-nek.
- Kinyírlak, te szadista vadbarom! – üvölti és a hangom felé célozva, jobbra-balra rángatva a fegyvert, elkezdenek záporozni a golyók. Újabb szaggatott fényforrás és a sárga világosság pulzálásában tökéletesen kivehető, ahogy az őrület szélén állva felkacagok és magam elé húzom a társát.
- Lám, lám, lám, milyen kis haragosak vagyunk… - morgom boldogan, majd kicsattanva az örömtől. Johnson-t hamar lefegyverzem, majd magammal rántva sebesen kitépem a társa kezéből is a gépfegyvert. – Nos fiúk, gratulálok, ti vagytok a hónap áldozatai – dörmögöm és precíz munkát végezve, mindkettőnek eltöröm a lábszárát. – Enyje, azért csak nem fájhatott ennyire… Pete, Pete, azt a kispisztolyt, rakd el, különben… Ssz… nem, megmondtam?! – kérdezem, miközben az ujjai helyén maradt csonkhoz kap a másik kezével. – Fiúk, ideje menni… - És ahogy kinyílik az ajtó, egy-egy tenyerembe tartva a fejüket húzom magam után a férgeket, egészen a liftig. Ideje, most már tényleg a kölyök keresésére indulni.

by **Gregory S. Severald** Pént. Júl. 27, 2012 7:44 pm

Parázs/Valoria/Nick

Ha a hullayalázás nem is, de Valoria szanaszét lyuggatott testének odébb pakolása már okozhatott némi lelki problémát. Ugyanis a lány élettelen teste egy pár cipőfűzőt rejtett maga alatt.
Valoria mind ezt úgy láthatja mintha ott állna Nick mellett. Mozgásában egyedül a vigyorgó hulla haverja akadályozta de készséggel odavezet, ha gondolod.

Alig mentek lejjebb egy emeletnyit amikor a lépcső véget ér. Itt is egy ugyan olyan "lépcső forduló" vár ahol nem rég likvidáltátok az ellenségeiteket. Azonban lépcső nem folytatódik lefelé. Csak egy folyosó tátong. A riasztó gyenge vörös fényével van csupán megvilágítva. Ekkor tűnhet fel, hogy síri csend honol. A sziréna elnémult. Katonák cipője sem kopogtatja már a talajt. Egyedül a szerzett rádió recseg halkan Nicken. Még a lélegzeteteket is jól halljátok. Látszólag nincs más út csak előre. Vagy vissza a csatornába és ki a szigetre. Vagy tovább fel a lépcsőn ami nem valószínű, hogy közelebb visz a -45. emelethez. A folyosó végén szintén pislákol egy aprócska lápa. Talán egy másik lépcsőház, vagy elágazás. A döntés rajtatok áll merre mentek tovább.

Creed

A két kolonc kiket magad után vonszolsz, mint egy festő az ecsetet, aki vérrel fest párhuzamos csíkokat egy folyosóra egy ideig rúgkapálnak és üvöltöznek a fejükbe maró fájdalomtól. Egyikük végül eszméletét veszti és üveges tekintettel csúszik utánad. Másik pedig egyre agresszívabban próbál szabadulni. Ahogy nő benne a düh úgy lesz egyre csöndesebb. Azonban egy pontnál tovább nem próbálkozik, ugyanis a lassan fejébe mélyedő karmok elveszik tőle a kedvét. Azonban hirtelen kicsusszan a kezedből, majd felüvölt. Ha megfordulsz láthatod, hogy ép lábát beakasztotta egy ajtó félfába. Ugyan a kezed nm maradt üresen, sok vér és némi hús is maradt benne. Hajról nem is beszélve. A férfi utolsó erejével próbál odébb vonaglani. Egyre nehezebben és nehezebben ahogy a fej felületének szinte egészén előbuggyan a vér és ellepi az egész fejét. Alig tesz meg pár centit amikor a földre borul és kiterül. A vér pedig már az egész fejét vörösre festette. Egy szép piros tócsa folyik ki alóla aminek a tükrében megláthatod a haverotok vigyorát. Mellette Valoria. De ha felnézel nem látod őket, csupán a tócsában. Aztán mintha ott sem lettek volna eltűnnek. Talán paranoiás lettél? Mind egy is, ugyanis a lift halk csilingeléssel megérkezik. Az ajtaja pedig lassan nyílni kezd. Halk kattanás majd fémes pattogást lehet hallani ahogy egy gránát gurul be a folyosóra.
A liftben álló személy egy vaskos sötét pajzs mögé kuporodik, hogy védje magát a repeszektől.

by **Victor Creed** Kedd Júl. 31, 2012 8:55 pm

Sosem értettem, hogy miért tiltakozik az, akinek semmi esélye. Ki tudja, talán velem a baj – heh, nem vagyok valami megértő. Túl erős az élni akarás – zeneként a két homo sapiens versenyt ordít egymással, miközben érzem az alig mozduló kezeim alatt vonagló testeket és a kezembe fúródó ujjakat – rendben, ezt még elnézem ezeknek a korcsoknak. De miért van, az, hogy sosem hagyják abba – rántok rajtuk egy nagyot, mire az egyik elhallgat és karjai bénán hullanak le az oldalához -, ezt magyarázza meg valaki! Minek kell ellenkezni, mikor nem jön segítség? Se apuci, se anyuci. Én vagyok itt egyedül, nem jön csoda vagy felsőbbrendű közbeavatkozás. Csak én. Ebből már csak tudni kellene, hogy meghalnak… Mikor a másik fejbőre a karmaim között marad, elgondolkozva felhümmögök és tovább gondolkozom. Hihetetlen, hogy még egy normális áldozat sem akad a kezem közé. Hupsz és itt van a megoldás! Az embert pont ez az élni akarás teszi szórakoztatóvá. Nos, nem sok, de legalább van valamijük a rövid kis szánalmas életükben. Miután megnyomom a lift hívógombját, a kezemben szorongatott, még meleg hús és hajcafatra siklik a tekintetem, majd végre kiül az arcomra az első érzelem: undorral hajítom messzire a bőrdarabot, majd lenézek a vérben fürdő ájultra. Leguggolok. Igen, igen, mindkettő csak ájult – még dobog a szívük. Eszeveszett iramban, de még dobog.
A fodrozódó vértócsában megjelenő árnyalakot látva egy gyors mozdulattal átlesek a vállam felett, majd bosszúsan felhorkantva kapom vissza a tekintetemet. A szemem sarkából, lustán leengedett szemhéjak mögül nézem a fickót és a vöröskét.

- Tudod kölyök eddig még igazán türelmes voltam. De már kezdesz idegesíteni – morgom komoran, majd felállok és a tócsába lépve közelebb megyek Johnson-hoz. Mire kiegyenesedek, megérkezik a lift, de a benne lévő mozgolódásra, majd a lábam elé guruló gránátra, azonnal reagálok. Nos, majdnem azonnal. Egy tizedmásodpercig még elgondolkozom, hogy mi lenne, ha visszadobnám a liftbe – de arra még szükségem van. Ch, ostoba ötlet lenne felrobbantani. Még egy utolsó pillantást vetek a guruló gránátra, a combizmom megfeszül, a gerincem begörbül, miközben lehajolok és kezemmel megmarkolom a megskalpolt Johnson-t. Átlépve felette könnyedén kapom fel a földről, mintha nem is súlyos páncélzattal felszerelt férfiről lenne szó. Magam elé rántom, hátrálok, majd megvetem a lábam. Utálom az ilyet… A fülem elkezd csengeni, a levegő a robbanástól izzik, a nálam sokkal kisebb test megrázkódik, majd érzem, ahogy az agyvelő egy darabja az arcomra fröccsen. Pete véres hullájának darabjai felkenődnek a falra. Nos… nincs több szívdobbanás. Az enyémen kívül hamarosan egy sem lesz. Felső ajkam felkúszik az ínyemről, orromat felhúzom, ráncaimban összegyűlik a több tucat ember, rám rakódott vére, torkomból felkúszik a morgás és agyaraim között kiszökik, ahogy ingerülten lököm arrébb a szétroncsolódott hullát és ugrok előre. A férfi már kezdi lejjebb engedni a pajzsot, mikor a feje magasságában belefúrom karmomat és kirántom a kezéből. A másik kezében szorongatott puskát felemeli, de addigra túl késő. Felbosszantott, ami nem túl jó ötlet. Ráadásul elállja az utamat. Egy gyors csuklómozdulattal fordítom meg a pajzsot és a szélét felé fordítva…

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen békés zenét fogok hallgatni egy liftben. Nem, nem a liftzenén van a hangsúly, hanem azon, hogy egy ekkora bázison még erre is idefigyeltek. Hihetetlen ez a precízség. Kezeimet a hátam mögött összefogva fütyülgetek, miközben az idilli hangulatot a szikrák és a fém idegtépő súrlódásának hangja rontja csak el. A lift oldalába, merőlegesen beleállított pajzson a férfi feje, mint a tálcán felkínált étel díszeleg. Arca borzalmas grimaszba fagy, szemével engem vizslat. Felkuncogok.

- Nyugalom – dőlök a liftnek és keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt. – Mindjárt ott vagyunk.

by **Parázsléptű** Csüt. Aug. 02, 2012 3:26 pm

Tehát megyek előre és minden folyosó szakaszt elárasztok tűzzel magam előtt mielőtt kilépnék rá, így remélem semmi váratlanba nem futunk bele.
Nem sokára azonban véget ér az utunk lefelé, ahogy a lépcsőknek vége szakad és egy kisebb pihenőben ér véget. Innen biztosan nem jutunk lejjebb, az egészen nyilvánvaló.
Előttünk azonban egy hosszú folyosó húzódik, melyet vörös fénnyel világít meg a riasztók lámpái, de legalább már nem hallani a fülsiketítő szirénákat, ami viszont nem tudni, hogy jót, vagy rosszat jelent.
Halotti csend telepedett a környékre, egy apró neszezés sem hallatszik, csak a saját magunk által keltett zaj, meg a zsákmányolt rádió, amelynek statikus recsegése néha megtöri azt.
Várakozóan megállok és Nickre emelem a tekintetem, hogy most hogyan tovább, hiszen csak két választásunk van, vagy megyünk tovább ezen a folyosón és reménykedünk, hogy a végében találunk másik lejáratot, vagy elindulunk visszafelé és feladjuk a küldetésünket, de azt hiszem abba nem mennék bele és nem hiszem hogy a mellettem álló elszánt férfi erre gondolna akár egy percig is, de hát tőle várom az utasításokat, mert már rég elismertem rangban felettem állónak.
- Menjek tovább előre? – mutattam a folyosó végén lévő lámpa felé. – Talán arra lejutunk.

by **Oázis** Pént. Aug. 03, 2012 11:52 am

Honó a legügyesebb katona akivel valaha is dolgoztam. Na nem mintha alkalmam lett volna valaha is együtt dolgozni olyan sokkal. Még azelőtt elraboltak a Westpoint-ról, hogy igazán tiszt lehettem volna. De akkor is azt mondom, hogy Honó a legjobb „katonám” pontos és megérti a parancsaimat, és azt úgy is teljesíti ahogy én azt elképzeltem.
- Nagyon jól csinálod Honó san. Szólj ha kezdesz fáradni és tartunk pihenőt. - Mondom neki, elvégre csak nem lehet könnyű ez a rengeteg lángszórózás. Bár belegondolva, én sem fáradok még attól, hogy ennyi fegyvert lebegtetek egyszerre magam előtt. Végül le érünk a lépcsősor aljára, ahol ugyan olyan halotti csend van, mint azon a folyosón amit magunk mögött vagyunk. Viszont lefelé már nem vezet semmi út a jelek szerint csak előre. Aggodalmasan nézek végig a folyosón. Ezernyi rejtet csapda rémképe villan fel előttem. Fotocellás csapóajtók. Lángszórók, falból elő ugró pengék, falak mögül elő ugró katonák, sav permetező, csonkoló és megsemmisítő gépezetek egész hada köztük az egyszer már itt látott süllyedő plafon gépezet. Viszont nincs megállás nincs hátrálás. Nem gondolhatunk folyton arra, hogy a következő lépésünkre talán egy akna, vagy egy száguldó taxi tesz pontot. Az aprócska japán nő kérdésére meg vonom a vállamat. - Nincs sok választásunk kedves Honó san. Előre! Ha egy csapda akkor belesétálunk így is úgy is. Ha pedig nem... akkor még a mai nap lakomázhatunk is a sikereinkre az ellenségeink holtteste felett. - Mondom, majd a zsebemből előveszek egy rágót, és bekapom, hogy kissé le nyugtassam magam vele. - Előre hát, mert vár ránk a dicsőség, vagy a véres halál. De senki nem fogja azt mondani, hogy gyáván haltunk meg. És a korábbi parancsom is életben van még kedves. Éld túl! - Mondom, és kocogó tempóban, elindulok a folyosó vége felé. Ha van valami csapda akkor talán futva könnyebben elkerülöm, vagy gyorsabban a folyosó végére érek ahol talán egy újabb kevésbé gyanús szakasz vár ránk. Az idegeim pattanásig feszülnek, és felkészülök arra, hogy bármi is várjon rám a folyosó végén, ha szitává lehet lőni akkor én bizony szitává fogom lőni.

by **Gregory S. Severald** Szer. Aug. 08, 2012 4:24 pm

Creed

A Lift szokásához híven lassan reagált, de a zene rendületlenül szónokolt. Majd felcsendült benne a himnusz dallama. A lift komótosan vánszorgott lefelé. az akna mélyére. Körülbelül három emeletnyit mehettél lefelé amikor egy rándulással megállt. Hatalmas dörrenés törte meg a víg himnusz dallamát. A Tetőn egy bő kétujjnyi luk keletkezett. Ahogy a padlón is amerre távozott. Aztán egy újabb lövedék következett ami szintén úgy hatolt ás a liften mintha ott sem lenne. Egyre több és több lövedék szaladt át a plafonon. Némelyik rajtad is áthatolt csúnya sérülést hagyva maga után. Még a te vaskos testalkatod sem jelentett akadályt az izzó lövedékeknek. Mikor már több volt a lyuk a plafonon mint tető és te is már jobban hajaztál egy ementáli sajtra amiből ömlik a töltelék. Újabb 4 lövés hallatszik. A Lift alját éri mind de nem lép be a szerkezetbe. vagy átsuhant 2 lukon. Kicsit megsüllyed a lift és hallani ahogy megnyúlik egy kicsit a kábel a tömeg alatt. Végül egy kis emberi rásegítéssel elpattan és az egész lift száguldani kezd lefelé. Amennyiben nincs erőd kimászni. Hatalmas csattanással érsz aknatalajt. A lift mivel az akna falától kifelé nem tudott ezért befelé, rád hajlott az oldala. Ha kezdenél magadhoz térni halk csilingelést hallasz. Régi ismerős csilingelés. Nem nem a lift. A gránátok biztosító szege hullik rád. Egyik éppen az orrod elé. Ezeket követi 3 élesített robbanógránát ami leérve szinte azonnal a képedbe robban...
Szinte azonnal 3 kötél hull a földre a magasból pedig halék zúgó hang hallatszik. Vélhetőleg 3-an közelednek fentről.

Parázs, Nick

A folyosó ennél kihaltabb nem is lehetne. Az sincs kizárva, hogy a katonák egy része nem is tud erről a folyosóról. Vagy, hogy egyáltalán járt itt valaki az elmúlt években. A levegő dohos, meleg és fülledt.
A folyosó végére érve a kis helységben egy lépcső van. Fölfelé. Egyszerű csigalépcső. Egy fémrúdon spirálisan tekereg fel a belőle kiálló vaslemezek sokasága. Korlátnak nyoma sincs. Ha felnéztek úgy érezhetitek, hogy vaskos betoncsőbe vagytok. A lépcső teljesen középen van, a lépcsőfokok és a fal között bő fél méter van. Néhány lépcsőfok hiányzik. Ami nagyon is kellemetlen, lévén, hogy látszik a spórolás. A fokok egymástól kellemetlenül távol vannak. Mind távolságra mind magasságra. Majd 30 centis fokokról van szó.
Ha sokáig ácsorogtok akkor a folyosóról amin jöttetek, egy füst szerű anyag kezd a lábatok köré áramlani. Ha elindulnátok visszafelé a folyosó végéhez érve már az egész folyosót ellepte a gáz. Nincs kizárva hogy mérgező, az sem, hogy gyúlékony. Egyetlen utatok a jelek szerint fölfelé vezet a csőben. A gáz töretlenül áramlik befelé és szépen lassan nyeli el az első lépcsőfokot... majd a következőt...
majd 3 emelettel feljebb az egyik fok a falig ér. Ha van időtök jobban megvizsgálni akkor észrevehetitek, hogy a fal egy kicsit beljebb van egy 1,5X2 méteres részen. Valamiféle tolóajtó lehet, de vaskos és be van szorulva. A gáz pedig egyre csak jön utánatok.

by **Parázsléptű** Szomb. Aug. 11, 2012 2:32 pm

Nick szavából ugyan nem sokat értettem, de végül is annyi azért kiderült, hogy menjünk tovább előre. Teljesen kihalt volt minden, és az óvatosság is feleslegesnek bizonyult, mert egy árva lélek, egy árva csapda nem sok, annyiba se botlottunk bele, de hát ezt nem is bántam.
Viszont csalódnunk kellett, mert ugyan volt itt egy lépcső, de ez is felfelé és nem lefelé vezetett.
Első ránézésre ezt a csigalépcsőt sem használták túl sokat, mert nem volt valami jó állapotban, itt-ott hiányzott is néhány lépcsőfok, de hát ez nem jelentett akadályt. Viszont kérdés, hogy akarunk-e felfelé menni.
- Úgy látom Nick, hogy zsákutcába kerültünk. – néztem a férfire. – Lefelé nem tudunk menni, csak felfelé, ahogy ott is ahonnan jöttünk. – néztem a magasba. – De nem hiszem, hogy túl sok választásunk lenne. – intettem a lábunk felé, ahol mintha köd kezdett volna gomolyogni és egyre feljebb szállt.
Visszanéztem és láttam, hogy arra már esélyünk sincs, ha ez valami mérges gáz, mert azt már kezdte teljesen ellepni. Nem kellett ahhoz most Nick utasítása, hogy tudjam, csak előre és felfelé vezethet az utunk, ami igazán nem volt jó, mert, ha ezt szándékosan idézték elő, akkor valószínűleg azt is tudják, hogy merre felé megyünk.
Sajnos nem láttam a lépcsősor végét, amelynek tetején talán egy egész hadsereg vár ránk, viszont úgy pár szinttel feljebb a fal némileg beugrott, és úgy tűnt van ott valami kijáratféle, csak nem láttam rajta semmilyen nyitószerkezetet. Benyomni mindenesetre nem lehetett.
- Megpróbáljam tűzzel? Vagy te próbálod meg kinyitni? – engedtem át a helyemet a szűk lépcsőn Nick-nek, hogy jobban rálásson az ajtóra.

by **Oázis** Hétf. Okt. 08, 2012 4:23 pm

Hála istennek semmiféle meglepetés nem várt ránk a folyosón. Se húsvéti, se karácsonyi, sem pedig az a gyilkos fajta ami arra való hogy anyám kicsi fiát a holtak birodalmának törzsvendégévé tegye. Az egyedüli dolog ami elkeseredésre adott okot az a újabb csigalépcső volt ami a folyosó végén várt ránk. Pontosabban az, hogy ez a bizonyos csigalépcső olyan állapotban volt, mint amit utoljára a második világháborúban használtak, és nem lefelé, hanem éppen a nekünk szükséges irány ellenkezőjébe tartott nyíl egyenesen felfelé. Egy pillanatra, de csak egy fél pillanata hirtelen úgy éreztem magam mint a tudományos laborok kísérleti patkányai akiknek végig kell találnia a labirintuson a sajtért. Mi is itt vagyunk egy ismeretlen földalatti útvesztőben és fogalmunk sincs merre is induljunk. Merre van a számunkra elhelyezett „jutalomfalat”. Elkeseredetten nézelődtem, valamiféle titkos bejárat, vagy átjáró után, sajnos a jelek szerint ahogy Honó is megjegyezte nincs más választásunk csak egyenesen felfelé.
-Nem, valóban nincs túl sok választásunk. - Néztem a gyanúsan gomolygó füstfelleg felé. A visszafelé vezető út ezen a bevetésen már nem először záródik el. Valamiért ugyanis nem tudtam hinni abban, hogy csak egy ártatlan eső felhő gomolyog felénk abban a folyosóban. A fehér színe alapján harci gáznak véltem inkább a dolgot. Ahogy abban sem hittem igazán, hogy ezzel az egésszel nem-e valami komisz csapdába terelgetnek minket szépen lassan. Ez a hely, ez a csata kezd kifejezetten paranoiddá tenni. De nincs választásunk egyenesen előre és előre remélve, hogy nem kerülünk végleg zsákutcába és csapdába. Így mikor Honó san szó nélkül megindul előre én szó nélkül követem őt. A figyelmem persze egy pillanatra elterelődik ahogy a tekintetemmel egy vonalban a japán lány formás hátsója mozog kecsesen. Szerencsére nem sóhajtok fel a látvány láttán. Most nincs itt az ideje az ilyen dolgoknak. Mikor meg áll a lány egy toló ajtó féleségnél és rá kérdez a dologra a fejem rázom. - Ne, most még ne! Bízd inkább rám, ebben úgy is én vagyok a jobb. - Mondom, és a rohamfegyvereket a felettünk lévő lépcsőfokra eresztve nagyot sóhajtok. - Oké! Én kinyitom az ajtót, vagyis megpróbálom. Amint kinyílik állj készen arra, hogy bármi is van a túloldalon rá tudd szabadítani a tüzes poklot mielőtt kárt tehetne bennünk. HA mégsem sikerül kinyitnom ezt az ajtót akkor szed a lábaidat felfelé, mert ez a füst nagyon gyanús. Akkor se maradj itt ha egy kicsit vérzik az orrom és kábának látszom. Megyek utánad bármi is legyen. Ne veszélyeztesd magad miattam. - Mondom és szinte minden mentális energiámmal neki feszülök az ajtónak, hogy utat csináljak magunknak. Remélem ez az ajtó sem fog tovább ellent állni akaratomnak, mint az a földalatti csatorna ajtó amin a bázisra jöttünk.

by **Victor Creed** Vas. Nov. 25, 2012 8:11 pm

Összehúzott szemmel egyre inkább gyanakodva figyelem a roncs akadozását, míg véglegesen megáll. Bosszúsan felhorkantok és egy lapos pillantás után már azon gondolkozom vajon válasszam-e a fájdalmasabb, de gyorsabb utat, mikor meghallom a sebesen közeledő süvítést, aztán a fém éles koppanását, ahogy könnyedén lyukat csinál a liften. Nos, valaki tudja, hogyan kell eldönteni egy több mint száz éves mutáns dilemmáját. Most is a legszórakoztatóbb út jön felém – a véré. És én hogyan tudnék ellenállni neki...

Bár az, hogy pár lőszer átszakítja a vállamat, szétmorzsolva a csontomat és gyerekjátékként fogja fel a zsigereim kilyukasztását, felettébb bosszantó és csiklandós – egészen addig, amíg az egyik a tarkómat éri és kiszáguld a nyakamon, szétszakítva a nyaki artériát. Nem mintha nagyon változtatna a dolgokon a még több vér. Ugyan… már így is abban fürdök. Kezemet feleslegesen szorítom a sebre, miközben karmaimat a liftajtó résébe fúrom és egy gyors lendülettel kinyitom. A liftakna falának látványa dühítő, de nem annyira, mint a sorban érkező golyók. Kitépem a lift oldalából a pajzsot, a fej keményen koppan a teste mellett, mikor elveszti a tartókáját és magam fölé emelem, hogy valamennyit használjon a dolog. A zaj fülsüketítő a villanások bántják a szememet, miközben izmaim megfeszülnek a puszta várakozástól. Pusztítás szaga terjeng a levegőben, nyomottan ülepszik le a liftre, a levágott fej egyik zöld szeme pedig rémülten néz felém, mintha tőlem várná a szörnyűség befejezését. Undorodva nézek vissza rá. A másik szemüregbe egy golyó fúródik, majd átmegy az agyon. Felmorrantok, mikor a lift megereszkedik és a pajzsot az egészségesebb kezembe kapva elhajítom a lift teteje felé. A fém könnyedén adja meg magát. A dobás erős és lendületes, hatalmas lyukat hagyva maga után. A lift megmozdul, kétségbeesetten sikítoznak a kötelek, míg végül elpattan pár és elkezd zuhanni. Hmm, ilyenkor szokott a férgek szeme előtt leperegni az életük? Elrugaszkodom és a liftakna falába mélyesztem a több centisre meghosszabbodott vadállati karmokat. Pár másodpercig csúszok, majd megállok. Aztán az a kib*szott robbanás elér és betemet.

Ki tudja… talán kevesebb, mint fél másodpercig vagyok eszméletlen, mikor végre megérzem az égett hús és a forró fém szagát. Túl hosszú ideig. A bőröm leszakadt és észreveszem, hogy a húsom is, mikor az alkarommal emelem fel az egyik liftdarabot, amelyik maga alá temetett. Érdekes, ha nem néztem volna oda, észre sem venném, hogy kilátszanak az inaim. Felegyenesedve megtartom a fehér csonttal a pehelykönnyűnek tűnő fémet és miközben a hús és az inak elkezdenek felépülni messzebb ütöm magamról. A potyautasom koponyája darabokban hever… Szegény, szegény Yorick, pedig annyira vigyáztam rá. Lenézek a kezemre és lassan megnövesztem az éles karmokat. Felmorgok. Az ösztönök és a tenni akarás pattanásig feszítik az idegeimet, ahogy hallom a közeledőket. Nos… nem várom meg, míg megérkeznek. Állat módjára rázom meg a fejemet, mint egy kutya, fürdés után. Nem vagyok olyan türelmes, hogy kivárjak… Most az egyszer nem…

Felugrom és a falat használva érem be őket. Az egyikre ugrom, majd a nyakhajlatába harapva szétroppantom az életét. Minden összemosódik és nem csak a három ember legyilkolására gondolok. Ó, nem, nem… Az egész nap vérben fürdik, sikolyt sikoly követ, miközben mélyebbre ránt ez a finom őrület és téboly. Bizsergetnek a belek. A rángatózó haldokló feléleszt. Éles érzékszerveimet még érzékenyebbé teszi a félelem szaga. Az egész egy pokoli szörnyeteg játszóterévé válik és nekem kacagnom kell az emberek sebezhetőségét látva. Mit ne mondjak – élvezem... Nem telik el sok idő. Egy-két lövés, pár gránát eldobása, végül „néma csend és hullaszag”.

by **Stryker** Szer. Márc. 13, 2013 9:09 pm

//Előzmény: Sovány moslék//

Másfél órányi autózás, és kompozás után a 3 furgonból, és egy személyautóból álló konvoj végre leparkolhat a ravatalozó fehér épülete előtti parkolóban, ahová a gázmaszkos katonák bevonszolják Sebastian eszméletlen testét. Magában az épületben csak néhány szobányit haladnak, legalábbis annak földszinti emeletében. A balzsamozó terem mögött, egy óriási rejtekajtó mögött egy régi teherlift helyezkedik el, melyet használatba is vesz most ez a két tucat ember. A lift következő állomása mélyen van, nagyon mélyen. Mikor újra nyílnak az ajtók, kismillió reflektor vakítja el az érkezőket, mögöttük pedig előre belőtt géppuskák, és rakétavetők várakoznak, olyan kezelőkkel, kiknek viszket az ujja a ravaszon. Rövid azonosítást követően az újonnan kinevezett alfa csapat tovább haladhat, és nemsokára Sebi is elfoglalhatja helyét a külön neki fenntartott sötét, áltükrökkel díszített szobában, ahol egy vasszékhez bilincselik a kezeit. A félig átlátszó tükör másik oldaláról a kopasz méregeti áldozatát, aztán Ratna-hoz fordul.
-Szép fogás. A mester boldog lesz. Már csak meg kell győzni, hogy álljon mellénk. Mit gondolsz, el tudod ezt intézni pihenésképp, terror hercegnő?

by **Ratna Nayar** Szer. Márc. 13, 2013 10:29 pm

Ahogy Sebastien kiterül a földön, egy elégedett mosollyal nyugtázom a dolgot. Nem is kell sokat várnom, már elő is kerülnek a többiek, én pedig egy biccentés kíséretében veszem át a fegyvert, mint ha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy mutánsokat vadászok le.
-Shukriyaa. –azzal már lövöm is a két nyugtatót a fiúba, rukkoljon elő akármilyen elesett őziketekintettel.
-Parancsoljon. –nyújtom vissza a fegyvert a kis kopasznak, majd követem is az autó felé.
A munka nagy nehezét már úgy is megcsináltam, a takarítást kösz, kihagyom. A vállveregetésre csak egy újabb elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, igaz, csak pár pillanatra, hogy aztán érzelemmentes arccal nézzem végig a következi kis jelenetet. Ó, szóval áruló, nagyszerű. Végignézem a kivégzést, aztán megyek is, mind aki jól végezte dolgát.
Az egész utat szótlanul ülöm végig, ahogy unottan bámulok kifelé az ablakon. Már kezdem azt hinni, hogy sosem fogunk megérkezni, amikor az autó lassít, majd meg is áll egy épület mellett. Itt aztán követem a vezetőnket. Feleslegesnek találom faggatni, ha valamit tennem kell, akkor úgy is mondják, a többi meg nem mindegy? Mondjuk ahogy a reflektoroknak nem örültem túlzottan, de hála az égnek nem sz@roztak sokáig az azonosítással, így aztán csak tovább tipegek, hogy megnézzem, hogy van a vizsga-áldozatom.
-Ó, köszönöm! Én is nagyon remélem. –felelem, majd a kérdés hallatán végigmérem párszor a fiút- Amíg a képességem hatása alatt áll a gyerek, addig minden kétséget kizáróan. Hogy hosszú távon hogy menne… azt nem tudom, elég x-men fanatikusnak tűnik. Biztos meg lehetne törni a hitét, de nem tudom, utána mennyire lenne még használható. Minden esetre, ha más megoldás nincs, egy próbát megér a dolog. –adom elő szakvéleményemet a téma kapcsán.

by **Sebastien Longley** Szer. Márc. 13, 2013 10:45 pm

Nem elég, hogy Ratna valamiért ellenem fordult és lesokkolt, most még szinte élvezve a helyzetet, belém is lő azzal a kábítópisztollyal, pedig igyekeztem a legszívszorítóbb nézésemet bevetni. Csalódottan és értetlenül zuhantam az ájulás mélyére.

Eléggé kótyagos fejjel tértem magamhoz és még mielőtt kinyitottam volna a szemem, már azon gondolkoztam, hogy álmodhattam össze-vissza ilyen marhaságokat. Még, hogy Ratna valamiért átment volna gonoszba és rám támadt volna! Ennél hülyébb rémálmot még sosem hozott össze az agyam, biztos valami nehezet ettem, vagy valami…….
Meg akartam masszírozni a lüktető halántékom, mikor éreztem, hogy nem mozdulnak a kezeim. Erre már csak kipattantak a szemeim és rémülten állapítottam meg, hogy talán még sem álmodtam ezt az egészet. A szívem a torkomban zakatolt, de egyelőre igyekeztem higgadt maradni, bár az, hogy le voltam kötözve, semmi jóval nem biztatott.
Mivel azonban nem volt a szobában senki, így kérdezni sem állt módomban, hogy mi a jó fenét akarnak tőlem. Talán megint valami maffia leszámolás, hiszen most villant be, hogy mintha láttam volna egy ismerős arcot.
~ Ez nem lehet igaz! Ha kiteszem a lábam a suliból, azonnal bajban vagyok. Lehet, hogy szerzetesnek kéne állnom egy kolostorban. ~ kesergek magamban.

by **Stryker** Szer. Márc. 13, 2013 11:02 pm

-Talán igazad van - ért egyet egy erőteljes mély hang Ratna-val az üveg túloldalán. A férfi előrébb lép a sötétből, felfedve lilás körvonalait, kemény sisakja alól pedig az arcából csak két villogó szeme látszik ki.
-Mindazonáltal, ő is mutáns, és minden testvérünk megérdemel egy második esélyt. Szükségünk van minden tehetséges mutánsra, és azt hiszem, ő remekül kiegészítené a csapatunkat.
A kopasz közben unottan dobol az ujjaival, aztán előhúz egy hosszú, henger alakú tárgyat, és Ratna-nak dobja azt. A másik férfire rá sem hederít, sőt, úgy tesz, mintha ott sem lenne a teremben.
-Tessék, egy elektromos ösztöke. Játssz szépen. Ó, mellesleg, ha esetleg ki tudod szedni belőle, mennyire fér hozzá anyuci pénzéhez, annak is roppantul örülnénk.
Ezzel nyílik az ajtó Ratna előtt, és övé a pálya. Senki sem fog akadékoskodni, bármit is tesz.

by **Ratna Nayar** Csüt. Márc. 14, 2013 5:47 pm

Ahogy nő a létszám a helységben, egyből az új tag felé fordulok. Különösebben nem díjazom ezt a második esély dumát, pláne, hogy elég keveseknél szokott beválni. Vagy ha már második esély, akkor egy stukkert szegezni a homlokára, aztán nesze neked második esély.
-Lehetséges. –jövök a diplomatikus válasszal.
Elkapom a kis ketyerét amit a kuglifejű passzol nekem. Megforgatom, több oldalról is megnézem, kipróbálom. Ahogy a gombot lenyomva a vége sisteregve serceg, egyből gonosz mosolyra húzódik a szám, és az üvegen át Sebastienre sandítok.
-Valóban? Szabad? –nézek lelkesen csillogó tekintettel a férfira, majd amikor szabad kezet kapok a faggatáshoz, az övemre csatolom a kis motiválós-készüléket, fogom a parabolát és betámadom az ajtót, ami mögött a kis kaméleonom lapul.
-Na végre, hogy magadhoz tértél, már kezdtem aggódni, hogy túladagolták az altatót. Nem számítottunk rá, hogy ilyen nudli vagy. –jegyeztem meg hűvösen.
Becsaptam magam mögött az ajtót, majd közelebb sétáltam hozzá, hogy felcsatoljam a kis gallérját. Hiányzik a fenének, hogy képen köpjön azzal az ocsmány maró trutymójával, vagy rám támadjon, viszont ha betömöm a száját, akkor meg nem tudom kifaggatni… Nehéz döntés, de marad a „parabola”. Ezt követően elkezdek a szobában sétálgatni fel s alá, néha 1-1 kört leírva a fiú körül is.
-Nos, Sebastien, érezd magad otthon, remélem kényelmesen utaztál. –kezdek bele a welcome-szövegembe- Gondolom, már halvány lila gőzöd sincs, hogy miért vagy itt, kitaláltam?

by **Sebastien Longley** Csüt. Márc. 14, 2013 6:01 pm

Azonban nem sokáig maradok egyedül, mert nyílik az ajtó és én azonnal arra kapom a fejem, hogy lássam ki az és végre talán megtudakoljam, hogy mi ez az egész.
Mikor meglátom Ratna-t, szinte lebénít az újbóli felismerés, hogy ő volt az, aki végül is a támadók kezére játszott, és ezek szerint valamiért őket támogatta abban, hogy elkapjanak. De miért? Mielőtt még kinyithatnám a szám egy fura gallért csatol a nyakamra, és nem kell sokat törnöm a fejem, hogy ezt vajon miért is teszi.
Ahogy körözni kezd körülöttem és beszélni kezd, egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és ahogy elhallgat már nyitom is a szám, ha már volt olyan kedves, hogy még meg is kérdezte.
- Tényleg fogalmam sincs, de arra még kíváncsibb vagyok, hogy te mit keresel itt Ratna? Miért segítesz nekik, hiszen te voltál a suliban a legbarátságosabb, legsegítőkészebb lány az X-menek közül? Mi történt veled? És mit akarsz, mit akartok tőlem? – kérdezem még mindig a döbbenetemmel küzdve, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből, olyan ijedt vagyok ettől az egész szituációtól. Ratna pálfordulása talán a legrémisztőbb számomra.
Persze közben igyekszem észrevétlen próbálgatni a béklyókat is, hátha valami szerencse folytán megszabadulhatnék tőlük.
Kétségbeesett és rémült vagyok, de ezt azért megpróbálom leplezni több-kevesebb sikerrel, hiszen most aztán nem várhatok segítséget sehonnan.

by **Ratna Nayar** Csüt. Márc. 14, 2013 8:28 pm

-Szerinted mégis mi a fenét csinálnék? Végzem a dolgom. –válaszolom a legnagyobb természetességgel.
Cöhh, most komolyan, ez milyen kérdés már? Vagy mit várt? Osztogassak kaját a hajléktalanoknak? Vagy turmixot a gyerekeknek? Pfff, milyen abszurd is lenne.
A sulis megjegyzéséig még megy is a fapofa, de ahogy azt meghallom, egyszerűen nevetésben török ki, úgy, hogy még a könnyem is kicsordul.
-Hát ez marha jó! Még hogy én X-men… Nem hittem volna, hogy ez ilyen vicces beszélgetés lesz! –törlöm le gyorsan, nehogy már itt puhánynak higgyen.
A következő kérdésére pedig válaszul előkapom a kis elektromos ösztökét vagy mi az anyámkínját, megpörgetem a kezemben, mint valami western-hős a pisztolyát, és egy baljóslatú mosollyal az arcomon közelebb lépek hozzá.
-Ezek szerint jól hozta a figurát a beépített emberünk. –feleltem egyszerűen, nehogy már én legyek a tahó, hogy válaszolni se bírok- Egyébként nagyon egyszerű a szitu, meg kéne győznöm téged, hogy csatlakozz hozzánk, Testvériséghez. Mit gondolsz, hajlandó vagy együttműködni? Akkor átugorhatnánk a több órányi kínzást és győzködést, minek raboljuk egymás idejét, nem igaz? Vaaagy, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, legyen. Ha már olyan segítőkésznek hívtál. Amúgy hiába rángatod a karpereceidet, nem hiszem, hogy erősebb lennél náluk, max. feltöri a kezed. Nos, mit szólsz hozzá?

by **Sebastien Longley** Csüt. Márc. 14, 2013 8:47 pm

Na most dobta le az agyam az ékszíjat! Döbbenten meredtem Ratna-ra, még azt is elfeledve egy pillanatra, hogy hol vagyunk, hiszen nagyon úgy nézett ki, hogy fogalma sincs arról, miről beszélek. És ez két eshetőséget, vagyis inkább hármat, ha jól belegondolok, vet fel. Vagy olyan jó színész, hogy még a leghíresebbeket is felülmúlja, vagy ő Ratna eltitkolt gonosz ikertestvére, vagy……….vagy történt valami a lánnyal, míg oda volt családlátogatáson!
Akár melyik variáció is az igaz, nekem egyik sem a legjobb, főleg, ha azt látom, amit most a szemében, hogy teljesen komolyan gondolja amit mond, és még élvezni is fogja a dolgot.
Az a botszerű izé a kezében, aminek fémkarmok vannak a végén, meg főleg nem sok jóval biztat. Meg kell próbálnom beszélni vele, hátha sikerül felébresztenem benn valami emléket, ha egyáltalán igaz, amit elgondoltam. Ha nem, hát……hát akkor is húzom legalább az időt.
- Most miért nevetsz? Te vagy Ratna Nayar és együtt jártunk a Xavierbe. – kezdem mondani neki, elkerülve, hogy válaszolni kelljen a kérdésére. – Talán még barátok is voltunk. – sóhajtok, de aztán gyorsan folytatom. – És mi van Daren-nel, a barátoddal? Ő is itt van talán, hiszen komolyan egymásba voltatok zúgva. Na meg ott van Greg, ő rá sem emlékszel. Logan? Adam, az igazgatóhelyettes? Sean és Sarah? Ne mond, hogy nem emlékszel rájuk? Ratna, kérlek, hiszen én vagyok az Sebastien, és te sem voltál soha Testvériséges, hiszen gyűlölted őket. Kardfog, majdnem meg is ölt. – hadarom folyamatosan, hogy szóval tartsam, miközben lever a víz, hogy mit tettek vele és mit akarnak tenni velem.

by **Ratna Nayar** Csüt. Márc. 14, 2013 9:23 pm

Szótlanul végighallgatom a monológját, amit a pániktól ledarál nekem, de egy hittérítő is simán megirigyelhetne. Még hogy Darren? Pff, most őszintén… Ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen életmód mellé még beleférne bármi szerelmi szarság? Greg, Logan, Adam, Sean, Sarah… Természetes, hogy ismerem az összes nevet, ezeket az adatokat magoltam az elmúlt pár hétben. Meg a több tucatnyi „paparazzi” képet, az önéletrajzukat, a képességeikről szóló leírásokat, videókat, harci képességeiket, erősségek-gyengeségek, magasság, testsúly, vércsoport, szóval amit csak el lehet képzelni.
Mindenesetre a tekintetem lassan az ösztökére vándorol. Benyomom a gombot, majd minden szó vagy magyarázat nélkül a hasához nyomom néhány másodpercre, hogy leteszteljem, hogy működik.
-Hm, ez jobb mint gondoltam! –nézem elégedetten a reakcióját, de aztán egy szempillantás elkomorult az arcom.
-Ha kérhetném, legközelebb arra válaszolj, amit kérdezek! –közöltem ridegen, majd mögé sétálva belemarkoltam a hajába, hogy valami hihetetlenül kényelmetlen szögbe hátrafeszítsem a fejét. Nyugi, a nyakát eszem ágában sincs eltörnöm, az nem lenne túl izgalmas, ha 5 perc után kifeküdne.
-Még egyszer utoljára megkérdezem. Csatlakozol hozzánk, vagy inkább még győzködjelek egy kicsit?

by **Sebastien Longley** Csüt. Márc. 14, 2013 9:50 pm

Mikor kifogytam a szuszból és a hirtelen eszembe jutott meggyőző nevekből, reménykedve néztem fel rá, hátha megpillantok valami felismerésfélét a szemében, de csak valami mérhetetlen unalmat és mintha inkább bosszúságot láttam volna benne, nem azt, amit vártam.
Mikor követve a pillantását az elektromos eszközre néztem, már tudtam, hogy vesztettem és nem értem célt az ismerősök és barátok felemlegetésével. Ez baj! Nagy baj!
Ahogy a testemhez ért az ösztöke, a testem fájdalmasan összerándult, aztán előregörnyedtem, amennyire csak a kötelékek engedték és kínlódva felkiáltottam. Még jó, hogy csak pár másodpercig tartott a dolog, de így is zihálva dőltem vissza, hogy rögtön a másik irányba húzzon Ratna keze, mely a hajamnál fogva szegte hátra a fejem és ridegen vágta az arcomba, azt, hogy itt most nem lesz kegyelem.
Őrült módon járt az agyam, hogy mivel győzhetném meg, de keserűen vetem tudomásul, hogy ha valahogy törölték az emlékeit, akkor nagyon jó munkát végeztek, mert még Darren-re sem emlékezett.
- Nem! Nem kérheted tőlem ezt! Hiszen mindig is ellenük harcoltunk, a nézeteik ellen, ahogy a professzor és az őt követő tanárok tanították! Sosem gondoltam volna, hogy egy lány, mint te, aki imádja a nyulakat és van is egy a szobájában, amit most is a kicsik gondoznak, akik rajonganak érted, ezt fogja tenni és még megkínozni is hajlandó. – nyögtem utolsó mentsvárként fel, miközben alig kaptam levegőt.

by **Ratna Nayar** Csüt. Márc. 14, 2013 11:43 pm

-Pedig ezt kérem, Sebastien. De úgy látom, hogy itt fogom elcseszni az egész délutánomat, veled egyetemben, szóval…
Már nyomtam is a lapockái közé az elektromos ketyerét, csak hogy érezze a törődést részemről. Persze a haját továbbra se engedtem el, és most valamivel hosszabb ideig is hagytam áram alatt a kölyköt. Csak szépen, fokozatosan, hogy szokja. Akkor tovább fogja bírni, és legalább én is jól szórakozok. Ha 3 sokkolás után kifekszik abban semmi élvezet.
Várok egy kicsit, legalábbis, hogy annyira magához térjen, hogy tovább folytathassam a győzködését. Ha kell, akkor izomból lekeverek neki 2-3-at, ha azzal segíthetek neki! És ha már beszélgetős délután, akkor ismét közelebb hajolok a füléhez, hogy suttogva folytassam:
-Ne aggódj a többiek miatt, én sem aggódok. Elég régóta készülünk erre a lépésre, így nem hiszem, hogy különösebben gondot okoznának. Elvégre nálunk van a „joker lap”, és te is simán bekajáltad ezt az egészet. Meg hogy is mondják, a szerelem vak? Nem hiszem, hogy akkor pont Darrentől kéne tartanom. Ha tényleg annyira odáig „vagyunk” egymásért, ahogy mondod, akkor azt hiszed, bántana? -engedtem el hirtelen, majd újra körözni kezdtem a szobában.
-Ismerem a képességemet és a határaimat, azt meg kötve hiszem, hogy előbb harcképtelenné tennének, mint hogy én leszereljem őket. –magyaráztam magabiztosan, nyugodt hangon, mint ha épp az időjárásról csevegnénk minden gond nélkül- Hidd el, szépen, sorban levadásszuk az összes „barátunkat”. Szóval, Sebastien, segítek. Két választásod van. Az első, hogy beadod a derekad, életben hagyunk és segítek neked. A másik, hogy hullazsákban postázunk a szeretett iskoládba. És most kapsz 10 másodperc gondolkozási időt. –kezdtem el ismét az ösztökét pörgetni az ujjaim között, hogy az idő leteltével ismét a fiúhoz nyomjam, ezúttal a mellkasához, ha már eddig az kimaradt.

by **Sebastien Longley** Pént. Márc. 15, 2013 10:47 am

Legnagyobb sajnálatomra, úgy látszik semmi nem használ! Az agymosás teljes, vagy ez tényleg nem az a Ratna, akit ismerünk, hanem csak valami klón, vagy hasonmás, így elvesztettem minden reményem, hogy talán visszatérnek az emlékei és a segítségemre lesz.
Ez a nő, egy kegyetlen, gonosz és szívtelen alak volt, hiszen olyan érzéketlenül használta az elektromos sokkolót, hogy azt a legjobb kínzómesterek is csodálattal nézhették volna.
Mikor a hátamba nyomta, majdnem elharaptam a nyelvem, hiszen hátrafeszített fejjel, homorítottam ki, hogy minél jobban megpróbáljak tőle eltávolodni, miközben az izmaim fájdalmas görcsbe rándultak. Szerettem volna kemény ellenfélnek mutatkozni, de a fájdalom szinte elborított és Fagypont tanítása valahogy most nem tudott áthatolni ezen a ködön, amit talán még a sokk is tetézett, amit az ál Ratna okozott. Először csak ráharaptam a nyelvemre, míg a szemeim elfátyolosodtak, aztán már üvöltöttem.
Aztán olyan hirtelen rántotta el az ösztökét, hogy még pár másodpercig feleszmélni sem tudtam, igaz alig kezdett múlni a zsibbadás, három akkora pofont kaptam a nőtől, hogy egy vérbeli smasszer is megirigyelhette volna, bár olyat még csak filmen láttam.
A fejem ide-oda billent, miközben azt hittem a hajam fejbőröstől a markában marad, ráadásul a keze nyoma lángolt az arcomon. A fülem melletti hideg suttogó hangtól borzongás futott végig a gerincemen.
Rémképek tucatjai villantak át rajtam a szavaitól, mert igaza volt! Ahogy engem, úgy a többieket is simán megtéveszti a külső, és ha jól alakít, márpedig nagyon jól csinálta, akkor más is besétál ebbe a nagyon aljas csapdába.
- Ha megtudja ki vagy, akkor igen! – próbálkoztam egy blöffel. – És a többiek sokkal tapasztaltabbak és nem olyan naivak, mit én, velük nem lesz ilyen könnyű dolgod. – horgadt fel benne egy pillanatra a bátorság, ami azonnal le is lohadt, ahogy tovább beszélt.
Nem tűnt üres fenyegetésnek és én komolyan pánikba voltam esve. Ezen nem segített sokat, hogy szinte nem is hagyott időt a válaszra, máris kaptam az újabb „ösztökélést”, amit végig üvöltöttem, amíg vége nem lett. Késsé kezdtem szétesni és az egyik pillanatban olyan erősen haraptam rá a görcs miatt a nyelvemre, hogy éreztem, ahogy a szám szélén csordogálni kezd a vér. És bár nem tudtam neki válaszolni, azon kezdtem agyalni, hogy mi lenn, ha látszólag belemennék a dologba és hagynám magam meggyőzni, aztán, amint lehet megpattannék tőlük, A képességem elég jó esélyt ad rá. Csak kérdés, mi történik, ha igen mondok az ajánlatra. Azért nem nézem őket sem hülyének! Valami biztos van a kezükben, amivel pórázon tartanának. Persze azt nem volt egyszerű végig gondolni, miközben rázza az embert az áram és a fájdalom, majd az eszem veszi.
- Kérlek…..Ratna, vagy ……akár, hogy …..is …..hívnak, – nyöszörögtem, mikor végre abbahagyta és én képes voltam megszólalni, - kérlek…..hagyd….abba..

by **Ratna Nayar** Pént. Márc. 15, 2013 11:17 pm

Ahogy magamban számolok visszafelé, és látom, ez az utóbbi két ösztökélés hogy megviselte a srácot, már kezdek elgondolkozni magamban, hogy lehet, hogy mégis csak több időt kellett volna adnom neki. Bár, akkor meg a végén még puhánynak hinne. Végül az utolsó pillanatban megszólal végre, s bár megint nem a kérdésemre válaszol, ami nagy hiba, azért adok neki egy kis időt.
-Ezt a nevem, szóval nyugodtan hívhatsz így. –bököm ki, majd visszacsatolom az elektromos ösztökét az övemre, én pedig a falnak dőlve, karba tett kézzel várok.
-Ezek szerint sikerült döntened? –kérdezem türelmetlenül, s ismét közelebb sétáltam hozzá- Amúgy mellékesen megjegyzem, hogy mostantól bevezetem ezt a 10 másodperces szabályt, amennyiben nem válaszolsz időn belül, kapod az újabb adagot. Miért? Mert így hatékonyabb, szerintem. Ha nem tetszik, akkor majd a többiektől kérd el a panaszkönyvet, bár nem hiszem hogy van ilyenünk, szóval… Mit válaszolsz?
Már nem láttam szükségét a folytonos mozgásnak és körözésnek, csoda hogy él szerencsétlen, nem hogy köpködjön, vagy támadáson agyaljon. Ha meg mégis, akkor garantálom, hogy zsákban megy ki innen, szóljon bármit is hozzá a Mester. Ekkor jut eszembe, hogy még mást is ki kéne szednem belőle, mielőtt félholtra kínzom, így aztán ha úgy dönt, csatlakozik hozzánk, akkor már folytatom is.
-Rendben, akkor itt az alkalom, hogy bizonyíts előtte. Ha azt kérnénk, hogy kapd le az összes pénzt anyád számlájáról, különben halott vagy, mit válaszolnál?

by **Sebastien Longley** Szomb. Márc. 16, 2013 11:01 am

Szerencsémre Ratna, mert ezek szerint, mégis csak van valami köze a „mi” Ratnánk-hoz és ez megint csak kétségekkel tölt el, azt hiszi, hogy „meggyőzött”, így most hagy egy kis szusszanásnyi szünetet, mielőtt még újra nekem esne.
Bár igazából még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, úgy látszik elkönyvelte, hogy ennyi elég volt, ahhoz, hogy a maguk oldalára állítson. Mivel azonban megint előjött a dilemmám vele kapcsolatban, hogy talán mégis csak az igazi Ratna áll előttem, csak valamit csináltak vele, úgy gondoltam, talán ha nem is egyszerre, de megpróbálhatok kicsikarni belőle egy kis emlékfoszlányt, ami elbizonytalaníthatná. Már persze, ha ez igaz és nem csak álltatom magam.
Persze 10 másodperc nem olyan hosszú idő, ha az embernek kétségei vannak, vagy habozik, és én még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Ha Ratna-nak képesek voltak így kimosni az agyát, aki pedig az egyik legerősebb telepata, akit ismerek, akkor velem vajon mit művelnének? Be kell vallanom férfiasan, vagy inkább kamaszosan, de féltem. Féltem attól, hogy mit csinálnak velem, ha nem megyek bele, és féltem attól is, hogy mi lesz a következménye, ha mégis, még ha látszólag is. Lehet, hogy soha többé nem leszek önmagam.
Így aztán a 10 másodperc szinte csak egy lélegzetvételnyi szünet volt számomra.
És bár még nem döntöttem, azért megint az időhúzás mellett voksoltam.
- Mit akartok tőlem, ha bele megyek?
Mikor aztán meghallottam, hogy mivel kéne bizonyítanom a hűségemet, egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Sose tennék ilyet, még ha lenne rá módom sem. Ki kell szabadulnom innen, de ez csak ravaszsággal fog menni!
- Talán….. – játszottam el, mint aki fontolóra veszi, - talán meg lehet olda………. – fulladt el a hangom és igyekeztem nagyon jól eljátszani egy rosszullétet, ami annyira most nem is esett nehezemre. - …azt….hiszem…..rosszul ….vagyok. – nyöszörögtem. – Egy…pohár…..víz…
Nagyon reméltem, hogy nem fogja megtagadni ezt egy leendő munkatárstól és ha közelebb jön……..

by Ajánlott tartalom