Konyha és étkező

Az intenzív és rendszeres testmozgás, amit az utóbbi időben itt végzek, az étvágyamat is jobban meghozta, ezért a tanulási időt megrövidítve cseppet, lefutottam a konyhába, hogy nézzek magamnak valami ehetőt. Ötletem ugyan nem volt és mivel semmi kész ételt nem találtam, most tanácstalanul álldogáltam, hogy mihez is kezdjek, mivel főzési tudományomat még egy lágy tojás elkészítése is meghaladta. Felmerült bennem, hogy ki kellene lógni és egy gyors étteremben megoldani ezen hatalmas problémát, de ezt Adam miatt nem akartam most megtenni, habár nem tiltotta meg, hogy kimenjek, de nem engedély nélkül. ~ Most hajkurásszak valakit, aki engedélyt ad rá? Áhh! Ehhez most semmi hangulatom4 ~ döntöttem el és fancsali képpel vágtam magamnak egy szelet kenyeret, amit legalább elrágcsálhatok.

Eszegetésemet halk léptek szakították meg, majd megjelent annak tulajdonosa is egy teltkarcsú leányzó. Ő is a hűtőhöz irányította lépteit és elgondolkodva megállt felette.
Homlok ráncolva törtem a fejem, mert már láttam az intézet területén és a nevét is hallottam talán Adamtől…….Igen! Elanor! Ő az aki, csak írásban hajlandó kommunikálni!
Kíváncsian vártam, hogy vajon ő mit hoz ki a választékból. Talán még szerencsém is lesz és
főzni is tud, akkor nem kéne kenyéren és vízen tengődnöm estig. Gondoltam ennek érdekében nem ártana megismerkedni.
- Szóval? – intek a jégszekrény felé. – Van valami ötleted, mit lehetne ezen kívül –lóbálom meg a kenyérszeletemet, - kihozni az alapanyagokból? Sajna én nem vagyok egy konyhatündér. – vonom meg a vállam. – Egyébként a nevem Sarah, Sarah Wilchok, ha esetleg még nem ismernél. – nyújtom a kezem felé.

Eleinte nem látom azt a határozottságot a szemében, ami meggyőzne, hogy ma még enni is fogunk, de aztán már lelkesebben bólint és tojást meg sütni való krumplit bányász elő és nekilát valami ehetőt összehozni. Míg a tűzhelynél serénykedik elő halász egy jegyzetfüzetet és ráír valamit, majd felém nyújtja: "Elenor Brite" "Fűszereket hol találok?"
Tanácstalanul néztem körül, hiszen sosem kellett még ilyeneket keresgélnem itt, ezért aztán végül mosolyogva megrántottam a vállam és sorba elkezdjük kinyitogatni a szekrényeket. Valahol csak meg lesznek. Mikor végül sikerrel járunk, már a sült krumpli illatától erősen megindul a nyálelválasztásom, de hősiesen kivárom a tojás elkészültét is, közben érdeklődve nézek a szótlan lányra.
- Tényleg nem tudsz beszélni? Soha, senkivel nem beszéltél még? - kérdezgetem ártatlan kíváncsisággal, hiszen eszem ágában nincs megbántani azt, aki mindjárt elém tálalja ezeket a finom falatokat. - Tudsz jelbeszéddel kommunikálni? - jut eszembe hirtelen és ezt kézmozdulatokkal is megkérdezem tőle, de ebben jóformán ki is merül a tudásom ezen a téren, mert csak egy pár ismertebb szót tanultam meg az egyik utcai süketnéma havertól.

Látom, hogy milyen lelkesedéssel kezd el jelbeszéddel kommunikálni, de sajnos csak töredékét értem, amit "mond": "örülök" "beszélni" "kérlek", ezek a szavak még mennek, de a többi már nem, főleg, hogy még gyorsan is "hadarja".
~ Na, ezt még tisztáznunk kell! ~ sóhajtok fel, de mivel látom, hogy ez mennyire megkönnyíti a beszélgetést, el is határozom rögtön, hogy megkérem tanítsa meg a többi szót is.
Közben elkészült az ínycsiklandozó tojásos-krumplis valami, amit Elanor két tányérra szervíroz, kenyeret is készít hozzá, aztán ínt, hogy lássak neki és ő is enni kezd. Hát sokat kínálni nem kellett, farkasétvággyal vetettem magam a kajára és a végén a kenyérrel még a maradékot is kitunkoltam, majd jóleső ernyedtséggel dőltem hátra. Ekkor eszembe jutott, hogy előtte mit akartam neki mondani:
- Hát ez valami életmentő volt! - dörzsölöm meg a hasam jókedvűen. - De visszatérve a jelbeszédre, nem sokat értettem az előbbi mutogatásból, csak egy két szót: öröm, beszéd, kérlek. - mondom neki, ami láthatóan elkedvetleníti. - De arra szeretnélek kérni, hogy tanítsd meg nekem a többi szót is, és így jobban szót tudunk majd érteni. Gyorsan tanulok! - mosolygok rá biztatóan.

Kérdéseimre aztán végül tollat ragad és írásban is megismétli az előbb elmutogatottat. Persze egyből felkelti a kíváncsiságomat, hogy, ha egyszer beszélt, akkor most miért nem, de itt-ott ragadt rám annyi jó neveltség - a koszon kívül, ahogy mondják, -hogy nem rontok ajtóstól a házba és nem kezdem azonnal faggatni. A tanítás azonban jó kezdet is lehet. Mielőtt azonban válaszolnék rá, újabb cetli csúszik az orrom elé, hogy rögtön jön, és már el is szaladt. Remélem visszatér és nem csak szabadulni akart tőlem. De szerencsére nem, csak a számítógépét hozta magával.
- Honnan tudod, hogy nem vagy jó tanár? - kérdezem kuncogva, mikor újra leült. - Tanítottál már? - feltételeztem, hogy egy ilyen visszahúzódó lány, aki nem nagyon társalog, csak írásban, az nem sűrűn tesz ilyeneket. - De egyébként, ha ez megvigasztal, én sem vagyok az a minta diák. Valamikor talán az voltam - révedek el egy pillanatra, de aztán észbe kapok, - de az már nagyon régen volt, most újra elkezdve koptatni az iskolapadot, már nem ugyanaz. - vonok vállat. - Ez viszont - mutatok egy két jelet a kezemmel, - nagyon is érdekel. Te, hogyan kerültél ide? - intek körbe, az intézetre utalva.

A laptop jó ötlet volt, így sokkal könnyebben megy a "társalgás".
- Hát persze, hogy fiatal vagy! - bököm meg a vállát játékosan, ahogy a srácokét szoktam, ha h@lyültünk. - Csak vicceltem! Az órák? Hát a legtöbbel nincs gondom, csak az a fránya kémia ne lenne - nevetek fel a kérdésére. - De túl sokat nem tudok mondani még róluk, lévén nem olyan régen érkeztem ide én sem. De, megsúgom neked - hajolok hozzá közelebb bizalmasan suttogva, - hogy viszont a kedvencem Adam Windsor, a történelem és testnevelés tanár.
Nem lep meg, hogy ő is a képessége miatt került ide, hiszen ki nem.
- Miért lenne buta, amit birtokolsz? - néztem rá értetlenkedő szemekkel. - Egyébként ebben az intézetben mindenki ezért van itt, legalább is tudtommal. Én nem kaptam meghívót, mondhatnám magamtól jöttem, kis ösztönzéssel. - komolyodok el visszaemlékezve az Adammal folytatott vitáinkra. - És milyen az a képesség, amit nem becsülsz olyan nagyon?

- Tudod - kezdem mesélni lelkesen, hogy most én lehetek az, aki segít valakinek eligazodni az itteni világban, - Adam, vagyis Windsor tanár úr - kapok észbe, hogy mások előtt nem szólítom bizalmasan, - régebben katona volt, aztán mikor kiderült, hogy mutáns, tartalék állományba helyezték, ő meg letette tanári vizsgát és ide jött tanítani. Sokat követel, főleg a testnevelés órán, de igazságos, legalábbis én nem panaszkodom. - vigyorgok a lányra, aztán mikor a készségéről beszél, egészen elámulok.
- Tényleg? A lapokon lévő figurákat? Életnagyságban? Vagy csak akkorában, mint ahogy a kártyán vannak?- nézek rá kíváncsian. - Hisz ez nagyon klassz! És nem aggódj, megnyugtatlak, ez még csak a kezdet! - nevetek rá, aztán közelebb hajolok hozzá, mint aki valami titkot készül elmondani. - Itt mindenkit megvizsgálnak és aztán meg tudják saccolni, hogy merre fejlődik ez a képességed. Sok minden kijöhet még azokból a lapocskákból! - kacsintok rá biztatóan. - Az én mutációm miből áll? Hát úgy nézz meg, hogy én vagyok egy élő sokkoló! - nevetek, de ez már közel sem vidít fel olyan nagyon. - De ne pánikolj, csak akkor működik, ha én akarom, hát legalábbis már dolgozom rajta. - húzom el a számat.

- Most csak négyet, de később már biztosan többet! Már ha a képesség fejlődésénél magamból indulok ki. - legyintek egyet sokatmondóan. - Ezt nem úgy kell érteni! - nevetek fel a kérdésére. - Ezek itt - mutatok a tenyerembe előhívott tüskékre, - akkor működnek, ha a csupasz bőrhöz érnek, legalább is egyelőre így van. Aztán túltöltik a fájdalomérző idegeket és ez váltja ki a görcsös rángatózást és zsibbadást. - idézem fel és ismétlem a képességemmel kapcsolatban hallottakat. - De meg kell tanulnom kordában tartani és ezt is gyakoroljuk időnként Ad...Windsor tanár úrral, ugyanis ő beszélt rá, hogy próbáljam meg ezt az intézetet. És megmutatod nekem, azokat a figurákat, biztos nagyon édesek lehetnek? Ez olyan aranyos dolog, én meg csak fájdalmat tudok okozni ezzel. - meredek a kezemre bosszúsan.

Elanor egy kisebb sóhaj után az asztalra helyez egy kártyalapot és láthatóan koncentrálni kezd. Mikor megjelenik a kis női alak, aki valami úri dáma lehet, mert nagyon szép ruhácskában van és affektál is egy kicsit vékonyka hangján, de úgy arányaiban és megjelenítésében tökéletes, pöttöm emberke, akiről egyből eszembe jut Előőrs, hiszen ugyan olyan apró. Kérdése viszont megmosolyogtat.
- Hát, ha ilyen meglepő dolgokat lát az ember, még jó, hogy kíváncsi lesz! - kuncogok fel, majd a lányra nézek. - Azt mondja, amit te gondolsz, vagy saját életük, akaratuk van? - folytatom a faggatózást kedvesen.

- Hát akkor nem is vagy annyira néma! - nevetek rá vidáman. - Hiszen vannak, akik tolmácsolnak helyetted! Legalábbis így is felfoghatnád, legfeljebb még egy kicsit nevelned kell őket, hogy azt ne mondják ki, amit te nem szeretnél.
Nagyon tetszik a kis figura hepciáskodása.
- És, ha meg akarnak védeni, mit csinálnak? Hiszen olyan aprók, nem lehetnek olyan túlságosan veszélyesek? - nézek vizsgálódva a női alakra. - Bár, ki tudja, mi lesz később belőlük. - próbálom megböködni az ujjammal. - Lehet, hogy nem tanácsos kihúzni náluk, vagy nálad a gyufát. - mosolygok a lányra, aztán másra terelem a szót. - Gondolom, ha nemrég érkeztél nincsenek nagyon barátaid itt, és kint? - intek a falakon kívülre. - Nem vágyódsz vissza?

Vigyorogva figyelem, ahogy a kis hölgy méregtől pukkadozva az ujjamra csap, hiszen kárt a legkevésbé sem tud okozni, de a próbálkozás és a létrehozója irányába mutatott védelmező magatartás, már előre vetíti, hogyha később megerősödnek, már komolyan kell majd venni őket. Aztán a kis figura visszavonulót fúj és elbújik Elanor hajában.
- Hát én sem vagyok jobb helyzetben, mint te. - tárom ki a kezem a barátokra vonatkozó kérdésére. - Még túl keveset voltam itt, ahhoz, hogy barátokra tegyek szert, meg aztán eléggé magamnak való is vagyok néha. - nevetek rá a lányra. - De az éhség sok mindenre ráveszi az ember lányát! És te remek ételt varázsoltál a semmiből, ezért veled kivételt tettem. - kuncogok fel. - És akkor elmondhatjuk mindketten, hogy már van egy barátunk. - nézek rá, hogy mit szól mind ehhez. - Viszont az utcán, ahonnan jöttem sok haverom van! - villanyozódok fel az említésükre. - Ideje is lenne majd meglátogatnom őket. Ha van kedved el is jöhetsz velem, legalább kimozdulsz egy kicsit. - vetem fel és érdeklődve várom, hogy mit válaszol.

- Okés! - biccentek a lánynak, elkönyvelve, hogy majd a közeljövőben kiugrunk egy kicsit lazulni a srácokkal. Azért kíváncsi leszek, ha esetleg összefutunk Varanggyal, mit szól majd hozzá. És nagyon remélem, hogy összefutunk vele, hiszen már egy ideje nem hallottam felőle. - Majd felhívom a haveromat, hogy mikor tudunk összefutni vele és akkor egyeztetünk. - ütök a zsebemre, ahol a telefonomnak kéne lennie, de most nem érzem, hogy ott lenne. ~Hmm! Lehet, hogy kitettem a szobámban? ~ morfondírozok magamban. ~De, sosem szoktam kitenni. Ez érdekes, de majd megnézem! ~ Azzal Elenorra nézek ismét, aki már eltüntette a kis hölgyeményt. - És, egyébként mit szeretsz csinálni szabadidődben? Szeretsz sportolni? Voltál már a Harci Teremben gyakorolni? Nagyon klassz! - őszinte érdeklődéssel nézek a lányra, valahogy úgy érzem, hogy, mivel én már egy kicsit régebb óta vagyok itt, talán a szárnyaim alá vehetném, hiszen olyan kis elesettnek tűnik. Már persze, ha egyáltalán igényt tart rá.