Konyha és étkező

Szemeit forgatja a tudományos magyarázaton, de szerencsére nagyjából ő is tudja, mivel próbált letusolni, ezért inkább nem kérdez rá, mi a halált hordott itt össze az előbb a srác, leoltani érte sokkal viccesebb.
-Nem kémia órán felelsz, úgyhogy ha van rá mód, tartsd maga a Szezám utcai angolhoz, rendben? - Ezzel oda dobja neki a tartót, melyben a Csili található. Nincs benne valami sok, mert valaki korábban benne fürdött, de azért még akad egy kevés. - Vizsgáld meg ezt is - parancsol rá, érezhetően szelídebben, de még mindig nem tűnik biztonságosnak egy szobában lenni vele. Egyébként Arra kíváncsi, hogy a tusfürdőbe került csili, ebből a tartóból származik-e.
-Nocsak, valaki hirtelen a szobájában akar tartózkodni hajnali háromkor? Ne félj, oda is benézünk, ha itt végeztünk.
Lehet, hogy nem most kéne panaszkodni neki, hisz a vak is látja, milyen mennyi élvezetet jelentene a számára, ha most cafatokra téphetne valakit, mondjuk egy szájaló diákot, kinek lehelete alkoholtól bűzlik, és ez már alapból sem tűnteti őt fel jó színben.

-Bocsánat, elkapott a hév. Szóval, csili, tusfürdő, műanyag.
Elkapom a tartókát, kicsit nehézkesen de megvan! Ekkor kezd összeállni a kép és a röhögés elkezd rázni de Loganre nézve nyelek egyet és komolyabbra veszem a figurát, csupán szolidan mosolygok.
~Huhúúú B+, hogy ez nekem sosem jutott eszembe.
-Úgy tűnik ebből. Valakinek a bögyében lehetsz.
Hallva hogy majd az én szobámra is sor kerül bevillan egy kép amikor felvágja az ajtót. Ez kicsit szíven üt.
-Hú... Gond lenne ha én nyitnám ki?

Szelíden oldalra billenti a fejét, s ő maga is elmosolyodik, szinte Greg-el egy időben, majd felemeli két tenyerét, és halkan, vészjóslóan tapsolni kezd. A második gyengus taps után kicsit közelebb lép, s ha a fiú reflexei ne jobbak, mint az övéi, a következő taps a tartókát éri, de ez már nem halk, már csak azért sem, mert a férfi kemény karjai, ripityára törik az edényt, felszabadítva az összes maradék fűszert. Arca közben nem változik, még akkor sem, mikor kezéből kisöpri a bele fúródott szilánkokat.
-Ezt fogom csinálni annak a fejével, aki tette. Építsd vissza az edényt, és kövess.
Hallva a kérést, egy pillanatra elgondolkodik. Először valamiért arra gondol, hogy a fiú a szobájában lévő rendetlenséget szégyenli, és ezért szeretne ő elsőnek belépni oda, de elég gyorsan ráébred, hogy fenntartani ezt a hitet hatalmas naivitás lenne részéről, és egy olyan éjszakán, ahol rágyújtani egy szivarra égési sérüléseket okoz, nem engedhet meg magának ilyen ballépéseket.
-Nyugi, nem a dugi piádat keresem. Ha ennyire fontos nem bánom, de húzzunk bele!

//Folytatás: Greg szobája //

Csendes, nyugodt este volt, ám ahogy a legtöbb éjszaka, most sem igazán bírtam elaludni. Vagy legalábbis nyugodtan aludni, így miután két órán át forgolódtam az ágyamban, úgy döntöttem, hogy lesétálok a konyhába, hogy készítsek egy forró, fűszeres teát magamnak. Egy teatojásba belekanalaztam némi fekete teát, majd szórtam rá néhány szem szegfűszeget, szegfűborsot, csillagánizst, kurkumát, plusz néhány karika gyömbér a tökéletes ízhatás kedvéért. Miután leforráztam, a vaníliarúdból levágtam egy darabot majd egy fél liter tejjel felforraltam, hogy aztán ezt is a teafőzethez öntsem. Még néhány kanál cukor, majd kész is volt!
Töltöttem magamnak egy nagy bögrével, majd a kihalt étkezőben leültem az egyik üres asztalhoz. Miközben a forró italt kortyolgattam, magamban felelevenítettem, hogy mi minden történt velem azóta, hogy ide kerültem, ebbe az iskolába, mennyi új embert ismertem meg azóta...
-És valamiért mindenki azt mondta erre a teámra, hogy "karácsony" illata van... vagy aki bátrabb volt és belekóstolt, az az ízét illette ugyanezzel a jelzővel... -motyogtam csendesen az éjszaka csendjébe.
~No igen, a karácsony... Amikor Amerikába költöztünk, furcsa volt megszokni, hogy az itteni ünnepek teljesen eltérnek az otthoniaktól. Mondjuk különösebben ideköltözésünk után sem ünnepeltük otthon soha, bár azt láttam, hogy az itteni emberek számára milyen sokat is jelent ez... a közös készülődés, a sütés-főzés, ajándékozás, együtt a család, a gyerekek levelet írnak a télapónak, meg ilyenek... Végül is, kedves kis szokások.
Bár a gimnáziumi évek végén, látva, hogy milyen sokat jelent a többieknek, rászoktam, hogy a barátaimat meglepjem valami aprósággal, de az még sosem fordult meg a fejemben, hogy akár levelet írjak a télapónak... Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha... de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább kortyoltam egyet a teámból.
~Erre azért még nem vetemedek... Meg nem is fogok, azt hiszem. Hogy őszinte legyek, én magam se tudom igazán, mit kérnék, mire lenne szükségem igazán...
Felelevenedtek bennem a hét elején történtek, a lövöldözés a szigeten, a félresikerült csínytevéseink a tanáraink ellen...
~Lényegében megvan mindenem, amire szükségem van... -gondolok itt a pénzen megvásárolható dolgokra- Azt hiszem, ha lehet ilyet kérni a télapótól, akkor biztosan azt kérném, hogy a barátaimnak rendeződjenek a dolgaik, legyen szép karácsonyuk, ha már az ő életükben ilyen nagy jelentőségű... A télapó teljesítse a kívánságaikat, érjék el a céljaikat, éljenek boldogan, meg ilyenek... Esetleg segítsen jóvátenni a korábbi ballépéseim következményeit -mint pl. Mr. Windsor esetében- Áh, de miket is képzelődök össze, nem is létezik télapó...
Megittam a maradék teát a csészémből, majd fogtam a teáskannát és a maradék teával együtt visszasétáltam a szobámba, hogy újra megpróbálkozzak az alvással.

Miután Andrást bajtársa végigvezette a kastélyon az étkezőig, annyira sok érdekességet látott, hogy alig győzte jegyezni. A kastély belseje olyan tökéletes állapotban volt, ami egy Magyar intézményekhez szokott fiatalember álmaiban sem jelenik meg. A konyhába beérve elámult a hűtőszekrény méretén, és úgy általában a hely otthonosságán.
~Minden bizonnyal úgy tervezték, hogy mindenki otthon érezhesse magát, így segítenek az otthontalan ifjú mutánsokon... rajtunk.~
Ebből a külvilág számára annyi látszik, hogy András döbbent mosollyal végigméri a helyet, meglepően hosszú ideig.

- Kedves András, nyilván, most azt gondolod, hogy ez a konyha úgy van felszerelve, mintha egy kisebb hadsereget kellene ellásson. - mondja Sean, ahogy észreveszi társa meglepődését.
- Pedig nem így van. Egy nagyobb hadseregnek is sok lenne. Mutáns-iskolának éppen ideális. A fejlődésben lévő. tizenéves szervezet sok táplálékot igényel eleve, ráadásul egy-egy gyerkőc tehetsége errefelé különösen energiaigényes...
Hát, szóval érezd magad otthon. Én még nem reggeliztem, csak a kávén vagyok túl, fenemód rászoktam. Tehát, hogyan sikerült így összeszaggasd magad? Egyébként, látom, hogy készültél az utánpótlással, szóval ne értsd félre, de talán letakarhatnád azokat az izmokat valamilyen decens, polgári ruházattal, elvégre lehet, hogy hamarosan beugrik az egyik osztály tízóraizni, akik nemsokára végeznek a sport órával, és azért ne stimuláljunk túl tizenhat éves leányzókat villogó, félmeztelen férfitestekkel az iskolában, egyenlőre.
Sean cinkosan Andrásra kacsint, majd a hűtőhöz lép és tojást, sonkát vesz elő a reggeli rántotta elkészítéséhez.

András, miután megereszt egy hálás-cinkos vigyort Sean magyarázatán, gyorsan lekapja széttépet termo-pólóját, és fölkap egy tiszta fehér inget, és miközben nekilát segíteni a reggeli készítésben, közben tovább faggatja társát:
-Miután itt végeztünk...
~Ami a gyomorürességemből ítélve messzi-messzi jövőidő~
...megmutatnád merre van az az, iroda ahol bejelentkezhetek? Mert amit eddig láttam ebből a kastélyból, inkább labirintusnak nézett ki, mint oktatási intézménynek...

- Na hát igen. Tényleg labirintus. Engem Ratna kisasszony vezetett körbe másfél hónappal ezelőtt, amikor én kerültem ide újként. Egyszer-kétszer eltévedtem. Na jó, többször, azért. Hát jó. Igazából soha nem tudtam, hol vagyok, állandóan elkéstem mindenhonnan. Tudnál narancslevet facsarni? Addig megküzdök a rántottával.
Sean, ahogy fordul, észreveszi András nyakán a sebhelyet.
- Ó, ha nem indiszkrét, egyébként... Elárulod, hogy az a heg honnan van?

András épp nyúlna a narancsléért amikor eltalálja a kérdés. Mosolya lehervad, kezével akaratlanul is az említett harapásnyom felé kap. Eszébe jut az erdő, az üresség érzése, majd a támadás, a kórház... Végül az az iszonytató akarat amivel mutáns lett. De most nem oszlik el mint ahogy egy emlékképnek illene, hanem újra végigjárja a testét, most már külső nyomokat hagyva. Sean láthatja ahogy András haja vastagodik, izmai acélsodronyá merevülnek, és ahogy András felé fordul, megérezheti azt a semmivel össze nem téveszthető dominanciát, harmóniát ami csak az igazi veszélyes ragadozókból árad...
Amikor András megszólal, hangja, bár a sok gitározás és dalolástól zengeteg de érezhetően erősebb mint lenni szokott.
-Nem indiszkrét... but it's a long story; Nos én Magyarországon éltem mindennapi életemet, és történetesen felhőtlenül boldog voltam. Ám az egyik nap...
~szirénák rendőrautók a ház elött~
Pár másodperc alatt elvesztettem mindent. A családom, balszerencsénkre egy (gunyoros fenhang) ősi királyi vérvonal utolsó vadhajtása. Az akitől ezt kaptam, ezt jelnek vélte, hogy itt méltó prédára találhat. A szüleimet elrabolta... és arra vár, hogy vadásszak rá,(folyamatosan gyorsulva dühösen) de ha nem vagyok elég ügyes, nem készültem eléggé fel, nem vagyok méltó ellenfél, megöli őket. Amitől ezt kaptam az olyan mint a leglidércesebb rémálom, terrorizál, árnyékká válik, külsőre akár egy Alien, neve sincs neki, de én úgy hívom A Vadász. Csak a vadászásnak él és mindig mutáns a prédája. Amikor megsebzett először, még ember voltam. Ahhoz, hogy legyőzhessem Mutánssá kellet válnom. De a legrosszabb, hogy ő tudta ezt. Azóta kétszer támadott. Szereztem egy ilyet is...
Szem magasságba teszi a kezét, amin egy alvadt vérrel körülölelt heg hirdeti az öregek otthonában történteket. Ami azt illeti mindkét esetben segítettek elkergetni... De utoljára beszélt hozzám, elmondta a játékszabályait...
András most már holt fehér arccal nézi a kezében tartott narancsot, amiből ökölbe szoruló keze a másodperc töredrésze alatt kinyom mindent a pohárba.
-Azt mondta, nem támad meg többször... Készüljek fel... És keressem meg...
De ha nem vagyok elég felkészült...
András a végén már jéghideg hangon suttog. Észbe kap, hogy nincs egyedül, és odaadja a poharat Seannek azonban az egyszerű mozdulat olyan gyorsan megy végbe, hogy az már túl van az emberi határokon. Gyakorlatilag csak az elejét és a végét látni...
-Hát én még nem vagyok túlságosan benne ebben a mutánsosdiban, de van olyan, hogy erősödik a mutáció?

Sean leteszi a kezében tartott eszközöket, a serpenyőt és a fakanalat. Nem tudta, hogy egy gyors kérdéssel ilyen mélyen fog belemászni András múltjába, ezért egy kicsit zavarban is érzi magát. Megfordul és hátát a fal felé fordítva, fél fenékkel felül a konyhapultra, társa arcát fürkészve, aki láthatólag még mindig saját gondolataiba merül.
Ekkor egy kislány lép a konyhába. A tízéves-forma leányka azonnal megszeppen, ahogy a két magas, borús arcú fiú jelenetébe cseppen.
Sean odapillant és megereszt egy bátorító mosolyt.
- Gyere csak, Maia.
- Nem zavarok, Lex bácsi? - kérdi megszeppenve a kis csöppség. Sean szeretné már magára sem venni, hogy a kisebb növendékek (akiknek valamiért nagyon ideje korán alakult ki a képessége) egyszerűen bácsinak szólítják.
- Nem. Kérsz rántottát?
- Csak kakaót szeretnék kérni... - a kicsi lány odatiped az egyik hűtőhöz és megpróbálja kinyitni. Ez aligha sikerül neki a tapadó záras, nehéz ajtóval, így Gregory előzékenyen kinyitja neki, majd leveszi a legfelső polcról a kakaót és a kislány kezébe adja.
- Lex bácsi... - kezdi a picur, és Sean nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el, ugyanis már tudja, mi következik.
- Megint a fogad, Maia?
- Igen... Nagyon fáj! - mondja panaszos hangon.
- Na várj csak - mondja Sean azon a hangon, amit az ember a gyerekeknek tart, amibe belecsempészi azt a gyengédséget, amire nincs idő a hétköznapokban.
Megsimogatja a kislány fejét.
Tam-dam.
Gregory szíve az egész konyhát betöltő, mellette állók számára tökéletesen hallható módon dobbanik. A hirtelen kicsapó, forró energia hevesen robbanik szét a mellkasában. Lassan kezdi megszokni a még tovább fejlődött, mélyült erőt és az áradat hordalékaként felcsapó haolvány érzéseket, amik mintha álmok elfelejtett foszlányai lennének.
Villanás. Egy nyílvessző. Hangos morgás. Az oroszlán fogait kivillantva fordul meg, ám a dárda tépte sebtől térdre esik a füvön, teste körül kavarogva száll fel a por.
Sean félrekapja a fejét és kiűzi a váratlan, de nem szokatlan képet a fejéből.
~Lehet, hogy beszélnem kéne valakivel.~
Eközben egy másodperc sem telik el és hatalma már bizseregve futkározik a bőrén. Kiengedi a tüzet a pórusain, végigfut a szőrszálakon és az láthatatlan, izzó csápok formájában lendül végig a levegőn, elérve a kislányt.
Tam-dam.
Cirógatva futnak végig a lángok a kis arcon és behatolnak a bőrbe, az izmokba. Sean látja a lány telejs koponyáját és érzi, ahol a tejfog alatt növő csontfog repeszti az ínyt. Gyorsan vgigfut az egész állkapcson és meglazítja egy kicsit a tejfogat. Hamarosan akár ki is hullhat. Mindenesetre hűsítő ereje alatt összenőnek az íny apró sebei és eloszlik a gyulladás.
- Maia, ez a héten már a harmadik. Gyűjtöd őket, ugye?
A kislány szorgosan bólint. Sean látja a szemein, hogy valami nincs rendben.
Tam-dam.
Tovább mélyíti a hatalmát. Érzi Maia borzolt idegrendszerén, hogy a kislány nem aludt sokat az éjjel fájó foga miatt, ezt a kialvatlanság és a fájdalom keverékéből tudja meg. Erejét kiengedve átadja a lánynak a forró energiát és érzi, ahogy a fájdalom, a fáradtság csitulni kezd. Pár másodperc alatt a lány feltöltődik friss, korához illő lendülettel és életörömmel, az éjszakai kín olyan valószínűtlenül tűnik el, mint a reggeli köd.
Átkarolja Sean derekát, majd kiszalad a konyhából, még a kakaót is félbehagyva a pulton felejti.
- Most te jösz - fordul Gregory megkomolyodó hanggal társa felé, ahogy arcát ismét szemmagasságba emelve Andrásra néz.
Tam-dam.
A konyhát betölti Sean hangosan dübörgő pulzusa.
Energiáit összegyűjtve azokat társa irányába fordítja. Hacsak András nem ellenkezik, a forró, izzó erők a perzselő nap cseppfolyósított erejével futnak végig az izmokon. Gregory a felsőtest felső harmadára koncentrál, érzi az erősen dobogó szívet és az edzett izmokat, az ereket, az idegeket és az enyhén lassabb pulzust. Sportoló szív.
- Hát először is, ne erőltesd túl a testmozgást, mert a szívfalad már egy kicsit vastagabb. Ami nem baj, de egy ponton túl veszélyes. Lássuk a sebedet.
Tam-dam.
Gregory ahogy tovább halad, mintha egy falba ütközne.
A másik fiú nyaka alatt, a csuklyás izomnál mintha egy sötét lándzsa állna az izmok között. Bár minden idegszálat és izomrostot lát, egy csíkban mintha sötétség fedné a testet, mintha a seb alatt a csontig haladva egy fullánknyi éjszaka volna a másik testébe fúródva, ami perzisztensen ellenáll a Nap erejének. Mint egy hófolt, ami egy árnyékos gödörbe kerülve akkor is makacsul kitart, mikor már a tél eloszlott.
- Hát ez különös.
Tam-dam.
Ha András nem töri meg az akaratával a kontaktust, Sean a seb tetején, az izmokban a seb körül és a csontokon köröz az erejével, megpróbálva behatolni a sötét területre. Mindhiába. Mást nem tud tenni, csak begyógyítja a bőrben a seb körüli gyulladást és enyhíti a fájdalmat, azonban a másik testében ragadt sötét erő úgy áll ellent neki, mint a betonfal a lángszórónak.
Tam-dam.
Gregory teljesen beleborzong, ahogy nekifeszül a sötétségnek. Orrából elindul egy apró kis vércsík, homlokán gyöngyözik az izzadtság, ahogy úgy érzi, teljes testével fezül neki az éjszakának.
Ám mindhiába. Egy perc erőlködés után megtörik a koncentrációja. Energiáit kivonja a másik testéből, és bár nem tudja átjárni a megszállt részeket, minden pozitív optimizmusát hátrahagyva vonul ki.
Tam-dam.
Ha András nem utasítja vissza az érzéseket, úgy érezheti, mintha a vérébe szivárogna valami bátor, tettrekész erő. Úgy érezheti, mintha a Nap hevülete járná át, fokozná izmai teljesítményének hatékonyságát. A lükető erő átjárja az agyát, ereit, idegeit, még az izmait, csontjait is, felpezsdíti a gondolatait és kirántja a melankóliából.
Sean végül visszavonja az energiát és érzi, a saját szíve is visszatér a normális működéshez. Kérdően pillant Andrásra, miközben még érzi az erőt cirkulálni az ereiben.

András mutálódott testén az erő szinte látható nyomokat hagy, legboldogabb emlékeit idézi fel, mint egy fordított Dementor: a szüleit, a karácsonyt, a forró termálvíz melegét, az első szerelmének bódító parazsát... Azonban amikor Lex nekifeszül a harapásnak, mintha jeges hurrikán támadna a vállában, a gyógyító napsugaraktól meleg bőrének ezen része jéghidegé merevedik, elfehéredik. András tudatában mintha egy jeges fekete lyuk szippantaná be a boldog emlékeket, és csak a jeges űr marad ott. De Lex még utolsó erejével forró napsütést csempész az űr helyére, annak jeges pusztaságát pedig a legszebb oázissal váltja fel. András ősi Királyi vérén keresztülsuhan a meleg ereje, szemének fáradt tompa fényét vidám csillogás tölti be, a sok félelemtől terrortól elgyötört lelkét sivatagi viharként söpri ki az életerő, és a helyében bátorságot és olyan magasztos isteni érzést hagy amit az óidőben csak királyok érezhettek mikor végignézték Birodalmukat. Ahogy Lex kivonta erejét, Andrásnak már nem csak a tudatából áradt az akarat hatalma, hanem szívéből kiindulva erein is végigfutott a kölcsönbe kapott erő.
András jólesően kinyújtózkodik, mint egy sivatagi oroszlán, aki tökéletesen jóllakottan, ereje tejében egy hatalmas pihenésből ébred éppen.
Érezte ahogy erejét jótékonyan segíti Lex hatalma és amikor megszületett a fejében a döntés, hogy fölemeli a narancslevet az föl is emelkedett.
MAGÁTÓL!
Akaraterejét Lex erelye megerősítette és így azt már nem kötötték gúzsba a test béklyói, hatalmasat kacagott miközben körülötte életre kelt a konyha: Akarata kiszállt saját elméjéből és végigjárta a tárgyak szerkezetét: atomi pontossággal képet kapott egy csészéről, ha úgy akarta volna széttörheti, a mikrohullámú sütő magától kapcsolódott be és ki ahogy akaratereje végigszáguldott rajta, a hűtő megremegett ahogy minden atomján a másodperc töredrésze alatt végigsuhant a nyers erő, a fiókok ki-be csukódtak, az egész konyha zajongott, majd András visszafordult a narancslé felé, az kiugrott poharából, és (csak mert András úgy akarta) fölvette azt a ankh-kereszt formát, ami Lex gyűrűjét díszítette, e jel vigyázása alatt, András Lex felé fordult:
-Hihetetlen! Köszönöm, rég nem éreztem magam ilyen...
(pár másodpercig keresi a megfelelő szót)
-... elevennek...-
(a ankh-kereszt visszafolyik a pohárba, de csak a narancslé, a magok meg egyéb darabkák kidobják magukat a kukába, Andrásnak az arcát ráncokba gyűri az összpontosítás, ahogy a Lex által kölcsönzött erő egy része elhagyja, nehezére esik a narancslét továbbra is lebegtetni.)
-...tessék a narancslé, siess mert nem tudom már sokáig tartani!-

Sean mosolyogva figyeli Andrást. Az erő, amit hátrahagyott most eddig nem tapasztalt kontrollt ad a társának az elméje felett és meglepődve kezdi el modulálni saját képességét.
Sean még mindig érdeklődve és lenyűgözve figyeli ezt a jelenséget. Az elmélyült képesség, amit pár hete tapasztalt meg, immár olyan szintre juttatta tehetségét, amiről nem is gondolta, hogy létezik. Az, hogy az energiáit nem csak, hogy gyógyításra tudja használni, és immár pozitív, derűs gondolatok, bátorság elültetésére is, hanem hátra is tudja hagyni, szokatlan és nagyon üdvös oldala volt az egyre növekvő hatalmának. A társai a szeme előtt kezdték el modulálni saját erejüket, olyan oldalakat fedezve fel magukban, amit nem is ismertek.
Gregory gyorsan elkapva a narancslevet vigyorogva Andrásra néz.
- Na, milyen? Valamikor, szabadidőnkben kéne egy kis közös edzést tartani, mit szólsz?

-Az nagyon jó lenne! Hát mit ne mondjak, máris megszerettem ezt az iskolát!
Mondta András, miközben két narancsmaggal tartott légi bemutatót.
Ezután a konyhapulthoz lépett, és az ott felhalmozott élelmiszereket, félig a kezét félig a képességét használva, egy tálcára rakta, majd feje körül a magokkal zsonglőrködve, megkérdezte Seant:
- Van egy hely ebben a labirintusban ahol a Minotauruszok kultúrált módon fogyaszthatják el a nekik szánt áldozatokat?
~Ho-hó, hogy fejlődik az angolságom! Már majdnem olyan gyorsan mint a mutációm!~ Ezzel fölemelte a tálcát, és azokat az ételeket amik nem fértek rá egyszerűen, lebegtette maga után.

- Hát, kedves Minotaurusz, erre van itt az étkező. - Sean maga is az egyik tányérral a közeli, hosszú asztalhoz lép és leül reggelizni. A rántotta és a sült sonka mámoros érzése átjárja belsőjét.
~Hogy nekem mennyire hiányzott ez a hely...~
- Meg is lehet szeretni az iskolát - mondja Sean teli szájjal, visszatérve az előző témához, amit magvas gondolati és filozófiai erejénél fogva intellektuálisan félbeszakított a sült szalonna és annak élvezete.
- Egyszóval én is össze-vissza pár hónapja vagyok itt... De hát az idő annyi, amennyire megéljük, nem? A mélysége nem mindegy... Hiszen van, hogy az ember évekig elfelejt élni.
Viszont, ha mélyen, tartalmasan éli meg az életét, olyan lesz a leélt idő, hogy a hetek, hónapok számát meg kell szorozni a mélység változójával. És megkapod az életed értékét.
Hm, mennyire el is kalandoztam... Szóval, csak néhány hónapja vagyok itt... De történt egy s más errefelé, ami nagyon mélyen a szívembe zárta ezt a közösséget. Well, hogy teljes legyen a kép, még most is sok dolog van lezáratlanul. Úgy érzem, egyre több a kérdőjel mostanság.
Gregory felpillant és kinéz az ablakon. A hideg, téli park most teljesen üres.
- Vihar közeleg, András. Készülj fel rá. És tudd meg, a legjobb helyen vagy. És ennek a helynek, úgy érzem, szüksége lesz minden segítő kézre és minden mutánsra, amit kaphat.

András a tálcát, és a lebegtettet többi dolgot, leteszi az asztalra és nekiáll, hogy bepótolja a párnapos kajahiányt. Fantasztikus érzés, ahogy a Lex-től kapott kölcsönerő mellett egy sokkal hétköznapibb (étel általi) energiát is szerezhet. Legalábbis nagyon rajta volt az ügyön.
Az életfilozófiára nagyokat bólogat, ugyanis Lex-el ellentétben nem engedheti meg magának a beszéd luxusát. Ha már itt tartunk, a légzés is nehezére esett, ekkora élelmiszer mennyiségnél amennyi a szájában és a gyomra felé vezető úttalan utakon van.
A lezáratlan ügyekre, már mondani is szeretne valamit, legalábbis buzgó igyekezete amivel nyelni próbált, erre utalt.
Szóhoz (és levegőhöz) azonban csak a viharos mondat után jutott:
- Hát, (nagy levegő) úgy érzem kötelességem is segíteni! Hamarosan hivatalosan is Xavieres leszek, és úgy hallottam kisebb kommandókkal is elbántatok már... Most, hogy én is itt vagyok jöhetnek nagyobbak is!
Vigyorgott András.

Miután sikerült megértetnem vele, hogy a sok busz az nem egy karavánt jelent, hanem, hogy egymást követően több buszra kell felszállnunk, már akar simának is értékelhetném a megérkezésünket, azt leszámítva, hogy párszor körberöhögtek bennünket és alig tudtam leszerelni kedvenc ninjámat. Rájöttem, hogy mint egy kis gyereknél, nagyon meg kell válogatnom a szavaimat, ha nem akarok állandóan magyarázkodni, de hát az vesse rám az első követ, aki ezt meg tudja folyamatosan csinálni.
A birtokra érve, hagytam hogy kicsodálkozza magát, majd becipeltem magammal a konyhába, kihasználva, hogy nem botlottunk bele senkibe egyelőre, hiszen a parkban elfelejtettem a kávét, a nagy meglepődésemben, de most be akartam pótolni.
- Ez az iskola konyhája. - világosítottam fel, mikor leültettem egy székre. - Most pedig csinálok neked egy kávét, hogy tudd miről maradtál le 400 évig. - vigyorogtam rá, majd előkészítettem a hozzávalókat és feltettem a főzőt, majd leültem vele szemben és vártam, hogy jelezzen a gép, ha kész lesz. - És mond, az a lány akiről beszéltél, azzal mi lett? Azt mondtad nem élhetsz nélküle, akkor ő most hol van?

A klánépület hatalmas volt és a hozzá tartozó birtokok is. Nagyon gazdag nemes támogatását élvezhetik. Befelé sétálva Sarah azt hiszem nem, én viszont éreztem a figyelő tekinteteket az ablakok mögül, nyilván jellegzetes öltözetem keltette fel az érdeklődést, de hát nincs más ruhám, így ezért most semmit nem tehettem. Mikor az étkezőbe vezetett és valami különös akármiben főzni kezdett valamit némileg meglepődtem, hogy nem egy szolgát hív ehhez, de aztán jól esően töltött el a tudat, hogy megtisztel a ház úrnőjeként saját készítésű főztjével. Intésére leültem magam is az asztalhoz, kérdését meghallgatva határozottan válaszoltam:
- Ő is életben van - feleltem. - Ő más mint én. Teljesen más, mégis egy velem. Érzem, hogy él, hogy kutat. Keresi a helyét. Másképp ölünk - vontam vállat, ezzel, úgy hittem mindent elmondva.

Meglepődtem, milyen bizonyosan állítja, hogy az a lány életben van, mikor ő maga egy hajóba kapaszkodva tért magához.
- Miből gondolod, hogy életben van, hiszen nem is találkoztál vele? Lehet, hogy ő nem élte túl. – vonom fel a szemöldököm, miközben jelez a gép, hogy elkészült a forró ital.
Kiveszek két csészét a szekrényből és beletöltöm a kávét, majd a cukortartóval együtt visszaülök az asztalhoz.
- Na, szóval ez az a bizonyos kávé, amiről beszéltem, de vigyázz, mert forró, de ezt így kell inni. Azt nem tudom, hogy mennyire vagy édesszájú, ezért majd te teszel magadnak bele annyi cukrot, amennyire kívánod, mert ez az ital keserű. Viszont van, aki így szeret. – magyarázom neki, és én közben belerakok két kanál cukrot az enyémbe. – És az mit jelent, hogy másként öl? – borzongok bele azért ebbe a rideg és kegyetlen szóba.

Meglepetten néztem Sarah szemébe:
- Nem gondolom, hogy életben van. Tudom. Érzem. Utat keres. Szervezetet, ami magába fogadja, ahol visszanyeri az erejét az újabb csatánkra. Ez biztos. Ő a lelkem másik fele, tudnám, ha halott lenne - feleltem.
Ahogy forró italt tesz elém megforgatom az ujjaim között, majd furcsán nézek fel:
- Nem mindegy milyen íze van egy italnak vagy ételnek? Az éhséget és a szomjat csillapítja, ez a dolga - fogalmazom meg a kételyeim, de nem bántóan, csak érdeklődve inkább, aztán hajtásra lerántom a tüzes italt arcizomrándulás nélkül. - Keserű - biccentek. - Nagyon. Az ilyen erős ízek segítenek kiélesíteni az érzékeket.
Utolsó kérdésére is megpróbálok válaszolni, bár látom, hogy megborzong, amit már nem írhatok a jegem utóhatásának számlájára, valami más van a háttérben:
- Másként. Más eszme mentén - feleltem higgadtan, de láttam, hogy ez sem elég magyarázat. - Nos én szükségszerűnek tekintettem, hogy akit a klánom megjelöl, azt meg kell öljem. Kétségek és érzelmek nélkül. Nem teszek hangsúlyt ember és ember között. Ha nem áll az utamba, ha nem célpont, nem ölök feleslegesen. Ha pedig gyilkolok, akkor az a művészetem megnyilvánulása, a tökéletesség keresésének egyik útja, ahogy a bushido tanítja. Minél tökéletesebb módon akarok ilyenkor ölni. Gyorsan, pontosan, tökélyre vitt mozdulatokkal. Parázsléptű másmilyen. Ő nem csak a megszerzett tudása, hanem a szellemek kegye miatt is többnek tartja magát másoknál. Ő sem nyújtja el a szenvedést szükségtelenül, ő sem ismer kegyelmet, de számára ölni nem művészet, hanem szórakozás. Ez is az önkifejezés egy módja, de más mint az enyém. Én nem tudom élvezni a halált, csak tökéletesíteni az utat felé. Neki viszont lelki táplálék látni egy szempárban az élet fényének kilobbanását, tudni, hogy azt ő vette el. Másképp ölünk.

Úgy gondoltam a lány valamiféle lelki társa, vagy valami olyan, mintha az ikertestvére lenne, hogy megérzi, mi van vele, hiszen azok ilyenek.
Megdöbbenek, ahogy a forró és keserű kávét egy hajtásra leküldi, mint ahogy a rövid italokkal szokták, és a hozzá fűzött magyarázat is meglepő volt.
- Figyelj! Azért már nem tartunk ott, hogy minden megegyünk, vagy megigyunk, hiszen bőségesen van választék, ahhoz, hogy megválogathassuk ételeinket, ami nekünk ízlik. A kávét meg lassan, élvezettel kell kortyolgatni, nem lehajítani, mint valami ízetlen orvosságot. – csóválom meg a fejem.
Már Fagypont hozzáállása a gyilkosságokhoz is erősen igénybe veszi a tűrőképességemet, habár nem vagyok az a naiv kislány, de amiket erről a lányról mond, hogy mennyire élvezi a gyilkolászást, hát az már eléggé kiakaszt.
- Nem tudom az akkori időkben mi volt a szokás felétek, de azért ez ma már nem egészen így működik. Persze most is történnek gyilkosságok és vannak, miért is tagadnám bérgyilkosok, de nem ilyen fanatikus módon – jó lehet, hogy itt is vannak kivételek – inkább pénzért, hiszen a bérgyilkos ebből él. De, hogy valaki szórakozásból, vagy puszta gyönyörűségből öljön, hát ez azért nálunk csak elmebetegeknél fordul elő, és főleg senkit nem képeznek ki rá.

Kettőt pislogtam, majd letettem a kezemből a kis méretű poharat:
- Bocsáss meg, ha ezzel megsértettem a szokásaitokat - hajtottam meg a fejemet. Második felvetésére megráztam a fejemet:
- Nem öl kedvtelésből, hanem kedvtelve öl - javítottam ki, de értetlen tekintete láttán inkább megpróbáltam más szemszögből kifejteni: - A történés technikája ugyanaz, de más a cselekvés, mert más érzelmek mozgatják. Akit megjelöl a klán, az meghal. Én sem, ő sem vadászik másra. De engem nem köt érzés a célponthoz. Megölöm a lehető leggyorsabban, ahogy a tanítások kívánják. Parázsléptű viszont érzelmileg is kötődik a céljához, élvezi a halálát, élvezi látni, hogy van hatalma elvenni az életet. Engem ez nem vonz, én művészetként élem meg a gyilkolást - próbáltam elmagyarázni. - De csak a halálért egyikőnk sem ölne.

Megráztam a fejem vigyorogva.
- Nem, nem sértettél meg semmit, csak jó tanács volt. Ezt az italt élvezni kell, ezért kell lassan iszogatni, de semmilyen szabály nem írja elő.
A gyilkolásra vonatkozó kiegészítésétől sem éreztem jobban magam.
- Azt hiszem itt, ezeket a dolgaitokat kicsit felül kell majd vizsgálnotok. Nálunk a gyilkosságot a törvény keményen bünteti, és az emberek is elítélik. Szóval nem hiszem, hogy itt is folytathatod ezt a tevékenységedet, így más foglalkozás után kell nézned és valami másik szerkót sem ártana keríteni, hogy ne nézzen mindenki dilisnek vagy maskárába öltözöttnek. – nézek végig a ruháján. – Azt hiszem tudok neked ebben segíteni, majd kölcsönkérek egy pár cuccot Sean-tól. Ja! – csapok a homlokomra. – Meg aztán a kardos! Azzal sem rohangálhatsz az utcán, mert ezt is tiltja a törvény és könnyen lecsukhatnak érte, mint azt már egyszer említettem. Így hozzá kéne szoknod a gondolathoz, hogy le kell majd tenned. Különben nem vagy éhes? Feltételezem már nem ettél egy ideje: nem vagyok nagy ász a főzésben, de egy szendvicset azért össze tudok ütni. – kérdezem, miközben kinyitom a hűtőt, hogy megszemléljem a választékot. – Mit szeretnél? halas, csirkés, vagy sertéshúsos szendvicset?

- Hai! - hajtottam meg magam újból. - Megértettem Sarah sama, legközelebb így cselekszem.
Figyelmesen meghallgattam a szavait, majd tisztelettel válaszoltam is rá:
- Mióta a Shimotami a lángok martaléka, mesterem pedig Parázsléptű kardjának áldozata lett nem vagyok ninja - feleltem. - Ha nincs klán, nincs megbízás, ha nincs megbízás, nincs okom gyilkolni. Parázsléptű szeret ölni, ő nem fog felhagyni ezzel, de én már régen nem tettem. A klán pusztulása után testőrködtem, illetve zsoldos voltam, de azt hiszem a jelen kor fegyvereivel nincs elég tapasztalatom, hogy ezt tehessem. Egy szóval nem tudom még mit fogok csinálni, engem gyilkolásra képeztek - vontam vállat. - De valamit majd kezdek magammal.
Értetlenül pislogtam rá:
- Szend...vics? Az meg... Öh... Na jó, szeretem a halat - ugrottam át a kérdésen. Igazából mindegy mi volt, kiképzésem miatt bármit megeszek, de a hal egészséges és tápláló egyben.

Kicsit meglepődtem a köszönésen, de aztán ráhagytam, úgy sem lehet mindent egy nap neki sem megtanulni, de előbb-utóbb biztos menni fog.
Aztán elgondolkoztam, hogy mit is lehetne kezdeni a képességeivel és igazán jó ötletem támadt, csak hát ez nem igazán rajtam múlik.
- Mint, már említettem ebben az iskolában is tanulunk különböző harci technikákat, hogy megtudjuk védeni magunkat, vagy másokat, ha úgy hozza a szükség. Majd bemutatlak a nevelő apámnak Adam Windsornak, ki az iskola igazgató-helyettese is egyben, és akivel elbeszélgethetnél az életedről és a képességeidről. Biztos vagyok benne, hogy ő tud neked tanácsot adni. Ráadásul ő a történelem tanárunk is, tehát jobban átlátja a helyzetedet. – lelkesülök fel, hogy talán találhatunk valami megoldást Fagypont problémájára.
Vigyorogva hallgatom, hogy persze nem ismeri a szendvicset, de gyorsan vágok kenyeret és mindenféle zölddel, meg hallal és majonézzel jól megrakva, púpozva rakom elé egy tányéron, majd magamnak is csinálok egyet.
- Jó étvágyat Fagypont! Remélem ízleni fog. De ezt ne egy falásra próbáld megenni, hanem érezd benn az ízeket! – mondom neki kérlelőn. – Lehet, hogy neked eddig mindegy volt mit raknak eléd, de ez már más világ, itt a testünk kényeztetése is fontos, hogy utána még erősebbek legyünk.

Bólintottam a szavaira:
- Ebbe még így bele sem gondoltam - feleltem őszintén. - Tanítás? Érdekes. Persze elvileg meg tudnék tanítani valakit mindarra amit tudok. Pusztakezes harcra, vívni, a test fejlesztésére, de akár egy angolul beszélőt a japán nyelvre, Buddha tanaira, a harcművészeti filozófiákra, a különböző masszázstechnikákra amiket ismerek - merengtem, majd mivel az utolsó pontnál Sarah a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a nevetését, mire picit meglepődtem: - Nálunk a fizikai kiképzés miatt lényeges része volt ezt is megtanulni, hogy önmagunk vagy bajtársunk görcsös izmait a lehető leghamarabb tudjuk feloldani, de nem lényeges, ha már nem űzik ezt - ráztam a fejemet.
A szendvics nevű dolog elég furcsa volt, ellenben ízletes. Nagyon lassan ettem, ahogy kérte, miközben érdeklődve vetettem fel:
- És te mit tanulsz vagy tanítasz a rendben? - kérdeztem.