Konyha és étkező

Meglepetten hallgattam, magamban próbálva értelmezni a helyzetet. Meglehetősen furcsa volt a dolog, számomra majdhogynem értelmezhetetlen. De múlt időben beszélt a gondok egy részéről, igyekeztem felállítani egy logikát benne:
- Nekem ez nagyon furcsa - feleltem. - Az én koromban, otthon, az ilyen képességeket mi adománynak tekintettük. Mindenki. Úgy értem azok is, akiknek nem volt ilyen. Mert a klánokban és rendekben vagy a templomokban tudtuk azt hasznosítani hivatásunk szerint. Aki ahelyett, hogy használná ezeket az erőket birodalmában, inkább az elpusztításukra tör, az nem isteni császár, hanem ostoba ember. Gondolom akkor fellázadtatok és megöltétek, majd egy okos császárt ültettetek a trónra - bólogattam értően. - De az emberek... Ők miért gyűlölnek titeket?

Tetszett a gondolkodása, ahogy szépen levezette a dolgokat és bár ilyen egyszerű lett volna.
- Nem! Sajnos nálunk ez nem megy ilyen egyszerűen! – rázom meg a fejem. – Mivel egyre nagyobb számban kezdett előfordulni a mutánsok felbukkanása, az emberek nem áldásnak, hanem inkább átoknak kezdték tekinteni és lassan kiközösítették őket vagy a családtagjaikat. Félni kezdtek, hogy kihasználva az adottságaikat, majd uralkodni akarnak rajtuk, mint valami felsőbbrendű lények. Hát, nem mondom vannak olyan mutánsok, pl. pont a Testvériség, akik így is gondolkoznak, de persze a többség nem. Mi csak békében szeretnénk élni a mindennapjainkat és nem titkolva a képességeinket. Sajnos a hatalmon lévő emberek, és főleg emberek, is megoszlanak ebben a véleményben, így nehéz előrébb jutni. Persze lehet, hogy ha, ahogy te mondod fellázadnánk, akkor lehetne ezen változtatni, de ez csak véres háborúhoz vezetne, amit mi és az alapító Xavier professzor, mindenáron el akart kerülni. – magyarázom neki, hogy talán megértse a mostani politikai felállást.

Felsóhajtottam:
- Azt hiszem, sokat kell még tanulnom a te világodról - válaszoltam rezignáltan. - Sok minden nem úgy van, mint az én időmben. Őszinte lehetek most veled Sarah Fúria? - néztem rá.
Mivel helyeselt, így belekezdtem:
- Abban a korban, ahonnan jöttem, a legfontosabb a klán, a család, a hit és a becsület volt. Ha valaki megtámadja az enyémeket, halál legyen osztályrésze - kezdtem bele. - Ez nem kegyetlenség, nem gonoszság, ez becsület. Aki velem van, azt meg kell védenem bármi áron. Fontosabb kell legyen annál aki nincs velem vagy éppen ellenem. Ha hadakoznak ellened, vesd sarkad alá őket, ha barátian közelednek, vezesd hajlékod vendégasztalához. Bánj velük tisztelettel, ha érdemesek rá és pusztítsd el őket, ha ellened törnek. A hűség jutalma örök barátság, az árulásé végső bosszú legyen. Aki gyáva szívvel eladja társait, annak bűnére ne legyen mentség, aki mindenét, még életét is feláldozza értük annak nevéért sose jöjjön el a feledés. Én ezt tanultam. Hol hibás a gondolat ma? - néztem a szemébe.

Jó volt hallani egy becsületes harcos szavait, de sajnos ma már nem minden így van és ezt neki is jó, ha tudja.
- Nagyon tiszteletre méltóak ezek az elvek és tulajdonképpen sokan így élnek, vagy szeretnének élni, de a mai társadalomban már nem lehetséges ez a szemet-szemért elv. – ingatom a fejem. – Persze akadnak kivételek és sok ember egyet értene veled. Tudod a törvény bünteti, ha valakinek az életére törsz, még akkor is, ha a te szemszögedből nézve jogos is lenne. A mai világban a rendőrség vette át ezt a feladatot és az önbíráskodás nem megengedett. Viszont maga az elv lehet követendő példa, csak egy kicsit finomabb változatban. Igaz sokszor nehéz megállni, hogy a képességünkkel, ne magunk szolgáltassunk igazságot, azért is kell megtanulnunk kordában tartani az ösztöneinket. – nézek rá, hogy megértette-e, amit mondani akarok.

Kétkedve bólintottam a szavaira:
- Hát nem tudom egyelőre sikerülni fog-e megtagadni mindazon elveket, amelyek szerint tanítottak, amelyek szerint éltem és...
Meginogtam ültömben, elkapva az asztal szélét. Ajkam széle fájdalmasan rándult meg. Sarah azonnal mellettem termett aggódva, én csak megvontam a vállam:
- Csak... némi fájdalom, semmi más - feleltem. - Azt hiszem egy két tüskéd a mellemben maradt, gondolom idővel majd...
A lány nem nagyon tűrt ellenvetést és lekísért valami gyengélkedőnek nevezett helyiségbe, ahol megvizsgálják ezt, ígérete szerint ott találkozom majd az iskola egyik mesterével és megbeszéljük a maradásom és a feladataim.

//Játék vége - köszönöm szépen, élmény volt //

- Biztos vagyok benne, hogy sikerül majd az alkalmazkodás, hiszen itt az iskolában azért az elveid nagy részét továbbra sem kell megtagadnod. - mosolygok rá biztatóan.
Aztán mikor megszédül aggódva ugrom talpra, hogy megtámasszam, talán a hosszú hibernáció hatásai kezdenek megmutatkozni?
- Azok a tüskék hála Istennek, nem olyan veszélyesek és erősek, de azért nem tudom, hogy hat a szervezetedre, jobb, ha megvizsgál egy orvos, hogy tényleg nincs -e baj. - mondom neki, miközben felsegítem. - Menjünk.
Lekísérem a Gyengélkedőre, ahol szakavatott kezekre bízom, majd elmegyek, hogy megkeressem Adam-et, és beszámoljak neki a mai, nem szokványos napomról és lekísérjem a vendégünkhöz.

/ Köszönöm én is, nagyon klassz volt Smile /

Megráztam a fejemet Annabelle felé:
- Nem is mondtam, hogy koldulna. Mint mondtam, kevés híján bejött a zsebtolvajlás, nem magán múlt, hogy nem sikerült, csak a szerencsén, de mindenesetre ez az Ön dolga - vontam vállat, majd bekísértem a konyhába.
Meglepetten hallgattam, hogy ismeri Rozsomákot, azt még megdöbbentebben, hogy még szimpatikus is volt neki a XTI első számú antiszociális kiállítási darabja az orvosi kurzus gyógyíthatatlan lelki betegek tanfolyamán. Ezek szerint feltehetőleg a lány is közülünk való lehet. Beérve feltettem a teát főni, közben melegítettem valami ételt, amit találtam:
- Nos: sült csirke, fűszeresen, combja, amennyire nézem, tört burgonyával és pirított hagymakarikákkal. Utána kerítek elő a hűtőből gyümölcskocsonyát is - mosolyogtam és elé raktam az immár meleg ételt: - Jó étvágyat!
Ellenben ahelyett, hogy nekiesett volna, felőlem kérdezett. Felvontam a szemöldökömet, értelmezni próbálván a szavait.
- Mi a trükköm? - érdeklődtem meglehetősen elesett arccal, majd megkockáztattam egy lehetőséget: - Ha a mutáns képességemre gondol, akkor mint mondottam, nincs oka aggódni. Tökéletesen uralom már csekélyke erőimet, nem lesz semmi baj és nem akarok ártani kiskegyednek - ismételtem meg. - De ha nagyon kíváncsi... - próbálkozunk meg némi humorral - hamarabb meg tudok inni 3 korsó sört, mint Ön három egy decis pohár teát, amennyiben nem érinthetjük egymás poharát - csillogott vidáman a szemem. De sokszor eljátszottam ezt a trükköt és mindig mosolygás vagy nevetés volt a régi kocsmai tréfa vége, elvette a bizalmatlanság élét mutáns mivoltom felől.

Ahogy sorolta, miféle ennivalókat tud majd belém tölteni, az ujjaim egyre erőteljesebb szorításba hajlottak, ahogy a végére már reszkető ököllel próbáltam uralkodni magamon, hogy ne kezdjek megvadulni. Azt hittem, kapok majd egy zsömlét, talán ha elég rendes, még sajtot is vág bele, de arra igazán nem számítottam, hogy egy egész lakomát fog elém varázsolni. Papírvékonyra passzírozott ajkaim mögül vékony, rövid sipító hang hallatszott, mintha szétfeszítették volna egy lufi száját, amikor már majdnem felvisítottam, hogy ide vele, de nagyon gyorsan. Felelete azonban pár pillanatra elvonta a figyelmemet az ennivalóról. Most én mosolyodtam el. Az életben nem láttam még ilyen szerény embert.
Fejcsóválva ültem le az asztalhoz, még egyszer kérdőn néztem rá, hogy biztos szabad-e, és ha nem gondolta meg magát (és miután a biztonság kedvéért még magamba csíptem), felgyűrtem a kabátom ujját, és hozzáláttam enni. Persze tehettem volna úgy, ahogy Tibu tanította, de onnantól kezdve, hogy túl voltunk azon a bizonyos estén, ismét olyan lettem, mint azelőtt, a tanultakat pedig lassacskán kezdtem elfelejteni. Legalábbis, ami az etikettet illeti. Szóval meg is ragadtam az egyik csirkecombot, betoltam a számba, majd kihúztam a csupasz csontot. Aztán jöhetett rá a krumpli, amint lenyeltem annyit, hogy már az is elfért a számban.
-Éf a' 'ogy siná'ja? - néztem rá kérdőn dudorodó pofazacskókkal. - Ne" ön'hetem ki maga'nak a teát?
Az ennivaló hamar elfogyott, én pedig jól eső szusszanással nyúltam a tea után, hogy leöblítsem. Jó szokásomhoz híven az utolsó korttyal még öblögettem meg gargalizáltam is egyet, csak azután nyeltem le. Maszatos kezemet a kabátomba töröltem, miközben pedig a válaszát vártam (vagy hallgattam), felkaptam a villát, ami még mindig ott feküdt érintetlenül az immár kiürült tányérom mellett, és hogy mégiscsak adjak magamra valamivel, elkezdtem vele kigubancolni a hajam. Nehogy már csak Adam legyen olyan jólfésült, legalább a kevesebb csomóval had érdemeljem ki azt a ,,kiskegyed" titulust.

Szívből nevettem a lányka reakcióján, ahogy nekizuhant az ételnek, legalábbis mint aki három hete bolyong eltévedve a Szaharában. Vagy az Antarktiszon, tekintve az időjárást. Kinyitottam a hűtőt és amíg falatozott, magamnak is csináltam egy melegszendvicset, jelenleg nem nagyon akarózott volna olyan ételt választani, amihez kell a kés vagy a villa, még kritikának venné. Leültem vele szemben és magam is fogyasztani kezdtem (némileg kevésbé tempósan), míg elé a gyümölcskocsonyát toltam, azért kiskanállal együtt, hátha nem nézi azt meg katapult makettnek. Mosolyogva néztem ezt az őszinte, tündéri lánykát, noha időközben azért sikerült felmérnem, valamivel idősebb lehet már annál, amit az első pillantás meg a viselkedés mutat. Vagyis elmúlt tizenöt. Kérdésére félbeszakítottam az étkezést és leraktam három decis pohárkát, meg három korsót. Előbbiekbe teát, utóbbiakba sört töltöttem:
- Megmutatom - feleltem kedvesen.
Vezényszóra inni kezdtünk. Mire kiürült a korsó, addigra persze ő már végzett két decis pohárkával, de a trükk itt jött. Ósdi, de mindig hatásos. A kiürül korsót egyszerűen ráborítottam a harmadikra és felnevettem:
- Ennyire egyszerű. Nem éppen a mutáns erőm, de annál jóval szórakoztatóbb - kuncogtam, visszatérve a melegszendvicshez. - De hogy a kérdésére is válaszoljak: az elsődleges erőm a gulliverizmus úgymond, vagyis a testméret uralma. Másodlagosan képes vagyok nagy mennyiségben felszaporítani elektronokat a különféle eszközökben. Harmadlagosan az érintésem, ha akarom összezavarhatja szinte bárki tudatát néhány másodpercre. Kielégítettem a kíváncsiságát Ms Annabelle? - érdeklődtem.

Hallottam a nevetését, és kissé lejjebb is süllyedtem tőle. Általában itt szokott az a rész következni, hogy elrohanok, de istenem ez az étel valami eszméletlenül finom volt, arról nem is beszélve, hogy kellemes meleg. Szóval úgy döntöttem, hogy most az egyszer belefér, meg hozzá képest tényleg kis koszmó voltam. A desszert mellé kapott kiskanalat hálásan vettem, és nem is voltam rest használni. Miután az édesség elfogyott, az aprócska evőeszközt felemelve szemügyre vettem magam a tükröződésében, és rögtön találtam is még két gubancot, amit még nem szedtem szét.
De nem sok idő maradt piperészkedésre, mert ekkor előkerültek a poharak, ő pedig tényleg komolyan kihívott erre a nagyon egyenlőtlen versenyre, amiben már előre láttam, ki lesz a győztes, csupán az értelmét nem. De azért lelkesen nekiláttam felhajtani a teákat, arcomon a feszült várakozás vigyorával, hogy na vajon mikor fog előbújni a nyuszi a cilinderből. Már nyúltam a harmadik adagért, de ujjaim nekiütköztek a sátorként főléboruló nagyobb pohár oldalának. Emlékezve a szabályokra felszisszenve húztam vissza a kezem, és elképedve meredtem a fogságba esett teámra. Közel hajolva hozzá, léggömbre gömbölyítve az arcomat hatalmasat fújtam a korsóra, hátha esetleg sikerül lebillentenem róla (ezzel még ugye nem értem volna hozzá), de nem sikerült.
-Oké, Mr Copperfield, maga nyert - kacagtam fel végül, majd elhalványuló mosollyal, bátortalanul böktem a korsó felé. - De most már levenné, hogy megihassam azt is? Szomjas vagyok.
Ha megkaptam, felhörpintettem, majd érdeklődve hallgattam, mennyi mindenre képes Adam. Mikor befejezte, elismerően biccentettem.
-Nem rossz. Három képesség, az össze hasznos és elegáns... hát... az enyém meg bezzeg...
Elszontyolodva sóhajtottam fel, de az őszinteség őszinteséget kívánt. Az asztal fölé görnyedtem, mintha rá akarnék hasalni, de helyette inkább alakot váltottam, és gyíkként Adam elé suhanva integettem neki a farkincámmal.
-Persze rossz szavam nem lehet - vontam meg pikkelyes vállaimat. - Végül is így gyorsabb vagyok, és könnyebb elbújni. Csak az a sok visítozás és fújjolás... meg a befőttes üvegek...
Erre akaratlanul is megborzongtam, és inkább másra fordítottam a figyelmemet. Konkrétan a maradék két sörre. Sebesen másztam fel az egyik korsó oldalán, majd fejemet a habba mártva lefetyelni kezdtem. Nem szoktam alkoholizálni, és most sem akartam túlzásba vinni, de gondoltam ha már kettő pohár maradt, és mi is ketten vagyunk, ne hagyjuk kárba veszni ezt a tökéletes matek példát. Mikor eleget habzsoltam be a fehérlő felszínből, farkamat a korsó fülére hurkoltam, majd kezeimmel elengedve a peremét átlendültem a közepén, mint oroszlán az égő karikán, végül azt is eleresztve visszahuppantam az asztalra sörhab-sapkával a fejemen.
-És honnan tudjam, hogy nekem nem zavarta össze a tudatomat? - néztem rá gyakorlatias kíváncsisággal.

Ez szinte hihetetlen... Régóta foglalkozok gyerekekkel, de még egy ilyen csupa szív, csupa lélek teremtést, mint Anna nem nagyon láttam. Azonnal a szívembe lopta magát őszinte, felszínességtől mentes viselkedésével. Kuncogva néztem, ahogy aprócska gyíkká változik, annál jobban megdöbbentem viszont, mikor ezen alakjában is beszédképes maradt. Vigyorogva elővettem a zakóm díszzsebkendőjét és óvatosan kinyúltam felé:
- Egy pillanat - mormoltam kedvesen és letöröltem óvatosan a buksijáról a habsapkát. Aztán megráztam a fejemet: - Nincs összezavarva, az valószínűleg teljesen más jelekkel járna az Ön részére. Az érintésem okozhatja csak és legfeljebb fél percig tarthat, tovább semmiképpen. Bár a zavar természete egyénfüggő. Van akinek tájékozódási nehézségeket, vagy éppen egyensúlyzavarokat okoz, de van akinek a személyisége változik meg rövid időre, netán olyan érzelmeket tapasztal, amikre nincs logikus magyarázat. Mindenesetre mindössze fél percről van szó nagyon maximum. Megjegyzem, ha nem hiszi, hogy ártalmára lennék, akkor persze hiába is magyarázom ezt, hisz hazudhatnék is, ha meg hiszi, akkor elfogadja a magyarázat nélkül is - mosolyogtam. - De az Ön képessége bizonyos szempontból döbbenetes. Sok állati mutánst ismerek, vagy hallottam már róluk, akad olyan is, aki képes állattestvére alakját tökéletesen felvenni, de Ön az első, aki eközben beszédképes is marad. Bizonyos szempontból valóban különleges mutáns Ön Annabelle, mint persze mindannyian.
Jézusom, legszívesebben megsimogatnám a fejecskéjét, ha nem tartana vissza a neveltetésem, meg úriember voltom. Komolyan furcsa egy helyzet. Érdeklődve néztem rá:
- Megkérdezhetem milyen cél vezette az Intézet kapujához? Gondolom nem elsősorban zsebelni jött, az a városban veszélytelenebb és könnyebb is - vetettem fel.

Ahogy felém nyúlt a zsebkendővel először félősen lapultam az asztallaphoz, de végül nem szaladtam el. Erről az emberről valahogy el tudtam képzelni akár még azt is, hogy nem fog üvegbe zárni. Ha kicsit feszülten is, de higgadtan kivártam, amíg eltakarítja a habot a fejemről, amit én eddig észre sem vettem. Előbb Rozsomák, aztán Tibu, szóval mondhatni, az utóbbi időben már volt részem kedvességben is, de azért még mindig megborzongtam az élménytől, amikor Adam olyan végtelen gyengédséggel törölgetett le. Mikor végzett, pár lépésnyit előre futottam abba az irányba, amerre a kezét visszahúzta, hogy alatta maradjak, és a fejemet nyújtogatva simultam még hozzá néhányszor az ujjaihoz, hátha kapok még egy kis tisztogatást, ami akár simogatásnak is beillett volna. Reméltem, hogy érti, mert még azért eléggé szégyelltem volna hangosan kimondani, mire gondoltam. Ha értette, lelkesen bújtam vissza az ujjai alá, a farkincámat meg lelkesen csóváltam. Ha nem, csak kicsit szomorkásan néztem a távolodó keze után.
-Nem kell magáznia - mondtam, miután biztosított róla, hogy jelenleg semmiféle befolyásoltság alatt nem állok. - Tényleg. Elég szokatlan. Senki sem szokott magázni. Egyébként az, hogy tudok beszélni, fogalmam sincs, hogy mennyire szokatlan, de örülnék neki, ha inkább másfelé erősödne a képességem. Sokat gyakorlok, de továbbra is csak tíz percet bírok tartani egy nap, pedig sokszor jól jött volna, amikor... hát jól jött volna - sütöttem le a szemem.
A részletekbe inkább nem akartam belemenni. Nem illett az az ő csillogó világába, és egyébként sem rémtörténetekkel akartam meghálálni a kedvességét. Nem mintha lett volna ötletem, hogy mivel viszonozhattam volna tekintve, hogy semmim sem volt, de ezzel semmiképp sem.
Kérdésére kis ideig haboztam válaszolni. Többször is nekifutottam, de nem jött ki hang a torkomon. Végül sóhajtva visszamásztam a helyemre, és visszaváltoztam emberré.
-Elnézést. Tudja, mint említettem, csak tíz percig bírom, úgyhogy spórolni szoktam vészhelyzetekre. Szóval azért jöttem... azért vagyok itt... arra gondoltam...
Kezeim ökölbe szorultak az idegességből az ölemben, miközben lehunyt szemmel vettem egy nagyon mély levegőt, hogy végre kibökjem:
-Szeretnék beiratkozni.
Azt hittem, megkönnyebbülök, ha már kimondtam, de ehelyett csak még mocskosabbnak, még kívülállóbbnak, még nemkívánatosnak éreztem magam, és már nem tudtam, mire számítottam jobban, hogy Adam kinevet, vagy felháborodottan kiabálni fog, mielőtt kidobna.
-Sajnálom, én igazán nem akarok kellemetlenséget okozni - hadartam levegővétel nélkül -, hiszen ez egy kastély, tele szép és illatos emberekkel, én meg csak egy kis koszmó vagyok, de azt mondták, ide jöhetek, úgyhogy gondoltam, megpróbálom. És... nincs pénzem, nem tudok fizetni, de ledolgozom a szállást és az ennivalót, nem akarok potyaleső lenni. De a mutáns képességemen még van mit csiszolni, és talán jó lenne egy olyan helyen, ahol... hát tudja: életben maradhatok, meg minden. Mondjuk úgy hallottam, hogy ez elsősorban középiskola, abból én meg már picit kinőttem, és furcsa is volna egyetem után megint gimnazistának lenni, de ha ezt kérik tőlem, megteszem, csak... csak...
Félve pislogtam Adam felé, hogy minél gyorsabban mondja ki az ítéletet, bármi is legyen az.
-... csak hadd kapjak egy esélyt.

Megmosolyogtatott a reakciója, ahogy a kezem után futott, így még egy picit játékosan megtörölgettem az apró pikkelyekkel borított hátát és fejét, magam is élvezettel nézve ficánkoló farkincájára. Kedvesen igyekeztem válaszolni:
- Amikor megismerkedtem a mutáns erőmmel, még csak erre voltam képes - néztem az immáron újra emberré vált lányra és egyszerűen lezsugorodtam öt centiméter magasra az asztalon. - Eleinte ez sem volt ilyen egyszerű. A ruháim nem változtak velem, ráadásul fizikailag sem volt egyszerű, kimerített, jó fél órán át képtelen voltam visszaalakulni. De lassanként megtanultam uralni az erőmet, rájöttem a képességem határaira és lehetőségeire - mutatkoztam többféle magasságban előtte, míg vissza nem nyertem az eredetit. Majd még a hatás kedvéért egyszer felöltöttem az óriás alakját is, míg helyre állítottam a testemet. - Nem tudhatja mi a készsége végső határa, de talán még saját magát is meg fogja lepni vele - kacsintottam barátságosan.
Érdeklődéssel hallgattam a szavait, nem szakítottam félbe, hagytam, hogy kiadja magából, ami nyomasztja, noha a békét most nyilván csak az én szavaim hozhatják el a végére, bár a legkínzóbb részen, a bizonytalanságon részben maga is átesett már. A lehető legegyszerűbben biccentettem:
- Megkapja az esélyt - feleltem kurtán. Érezve a meglepettségét kicsit kifejtettem: - Nézze... nézd Anna. Ez az iskola a mutánsokért van. Charles Xavier professzornak volt egy álma... egy álma, amely szerint a magunk fajták beilleszkedhetnek majd egyszer a társadalomba. Ez nem azon múlik, hogy milyen háttérrel, vagy mennyi pénzzel a zsebünkben érkezünk. A nevelt lányom, Fúria, utcalakó volt, akárcsak te, mielőtt diák, majd tanársegéd lett belőle itt. Fantázia is utcazenészként került közénk. Azt hiszem kedvelni fogod mindkettejüket - mosolyodtam el. - Ami a korodat illeti... Nos én kiképzett katonatisztként ültem be néhány évvel ezelőtt az iskolapadba a gyerekek közé. Ehhez képest a te eseted aligha furcsa - legyintettem. - Mellesleg ez egy alapítványi iskola, úgysem fogadnánk el tőled pénzt. Ha valóban szeretnél az X-ek közé tartozni, akkor ugyanúgy kinyújtott kezet találsz itt, mint akárki más. Ez a te döntésed. Utána vonatkozik rád az iskola házirendje, amit be kell tartanod. Cserébe igyekszünk tökélyre fejleszteni a képességeidet, tudást adni neked, amit hasznosíthatsz az életben majd és persze szállással, étellel és ruhával is szolgálunk. Nem lesz mindig, minden szép és rózsaszín, itt is fognak érni kellemetlen helyzetek vagy beszélgetések, lesznek emberek akik nem szimpatikusak, ezt tudnod kell. Dönteni neked kell, mi az ami megéri és mi az, ami már túl nagy ár lenne - tártam szét a karjaim. - Ha komolyan így gondolod, akkor szeretettel üdvözöllek a Xavierben.

Nem is tudom, mire számítottam. Hiszen már mondta, hogy a gulliverizmus az elsődleges képessége, mégis ahogy a szemem láttára zsugorodott össze, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. Közelebb hajolva hozzá, mutatóujjamat begörbítve integettem neki, majd még mindig vidáman hunyorogva döntöttem oldalra a fejemet.
-Ilyen alakban, akár még lovagolhatna is a hátamon - kuncogtam a gondolatra.
Ahogy azonban óriássá nőtte ki magát, már kissé megszeppenten hőköltem hátra, miközben hatalmasra tágult szemekkel ráztam óvatos lassúsággal a fejem.
-Így mondjuk már inkább ne...
Elmondása szerint ő is megszenvedett a képességével, talán még jobban, mint én, hiszen amíg mások nem éltek vissza a lehetőséggel, amit a gyík alakom nyújtott nekik, addig nem is jelentett problémát soha az alakváltás. Akaratlanul is elfintorodtam bizonyos emlékek felbukkanására, jóslatára azonban, hogy olyasmikre is képes lehetek majd, amire most még nem is gondolok, halványan elmosolyodtam. Segítséggel azért mégiscsak egyszerűbb lesz ezt elérni.
Aztán jöttek a varázsszavak: megkapom az esélyt. Alig akartam hinni a fülemnek, hogy tényleg sikerült, nem küldtek el, itt maradhatok, megpróbálhatom, lesz otthonom! Kezeimet a számra szorítva meredtem rá, de egy szó sem jött ki a torkomon. Hallottam minden egyes szót, amit mondott, meg is értettem őket, de képtelen voltam akárcsak egy nyikhaj hangot is kiadni. Mégis mit kellett volna mondanom? Köszönöm? Igyekezni fogok? Örökké hálás leszek? Megpróbálni értelmesen megfogalmazni, mennyire boldoggá tett? Nem ment, egyszerűen képtelen voltam eléggé összeszedni magam.
Helyette inkább még mindig a számra szorított kézzel felálltam az ablakhoz sétáltam, hogy kinézzek az idegen tájra, amit mától kezdhettem megszokni és az otthonomnak érezni, majd miután a légzésem ismét visszaállt normálisba, visszafordultam Adamhez. Ismét szólásra nyitottam a számat, de továbbra sem sikerült beszédet produkálnom. Végül inkább csak odasétáltam hozzá, gyorsan, türelmetlen mozdulattal kitöröltem a szememből egy könnycseppet, majd tétován kinyújtottam felé a karjaimat, kérdő tekintetemmel sugározva felé: ,,Szabad?"
Ha nem élt az utcán, nem tudhatta, mit adott most nekem, nem csupán azzal, hogy befogadott, de azzal, hogy emberszámba vett és egyenlő félként kezelt. Nem is éreztem szükségét, hogy felvilágosítsam, csak egy ölelést szerettem volna, amivel megköszönhetem, és megint érezhetem, hogy az ő szemében én is ember vagyok.
-Most mi a teendő? - néztem fel rá még mindig kicsit fátyolos tekintettel, aprókat szipogva.

Széles mosollyal vontam magamhoz az érzelmeivel avagy szavaival küszködő teremtést és hajtottam óvatos mozdulattal a fejét a vállamra. Nem kifejezetten érdekelt a tény, hogy tekintve egy utcalakó ruházatának általános állapotát az öltönyöm cserére fog szorulni, amúgy is valami könnyebbre akartam cserélni az itthoni ruházatot, mint mindig. Finoman, csendben simogattam a haját, szavak nélkül is biztatva: adja ki magából, jobb lesz ez így. Megvártam míg a nehéz felhangoktól mentes pityergés abbamarad és felemeli a vállamról az arcát. Akkor a díszzsebkendő még szabad oldalával kedvesen megtörölgettem az arcát:
- Semmi baj és értem - mosolyogtam továbbra is. - Teendők? Nos beiratkozás, iskolai egyen felszerelés átvétele, később órarendbeosztás, egy szoba kiadása neked meg ilyesmik. Mindezek előtt viszont a kérdéseid, amikre lehetőleg igyekszem válaszolni - vezettem újra a székhez, hogy leülhessen. - Kérsz esetleg egy kávét, vagy dohányzol? - érdeklődtem. - Bármi egyebet? Mert utána aztán hozakodj elő a kérdéseiddel, bármennyi is van, inkább most, előre essünk túl rajta - biztattam.

Habozás nélkül bújtam az ölelésbe, amit nem utasított vissza. Először a kezeimet csak a mellkasára támasztottam a fejem mellé, de aztán inkább lábujjhegyre álltam, és átkaroltam a nyakát, hogy könnyebb legyen, meg kényelmesebb is. Aztán amikor már kezdtem lecsillapodni, a bokáim meg zsibbadni, elengedtem, és egy lépést hátráltam, hogy visszakapja a privát szféráját. Ő viszont még az arcomat is megtörölte a puha zsebkendővel, aminél én biztosan gyorsabb lettem volna a kabátujjamat használva, de nem is a könnyek eltakarítása volt ebben a mozdulatban a legfontosabb, hanem a gyengéd érintés, ami számomra elég ritka volt, de nem kevésbé kívánt, így aztán ezen ritka alkalmakat mindig kincsként éltem meg. Kissé csalódott gondolatként fordult meg a fejemben, hogy ha nem fogtam volna vissza ennyire a sírást, akkor több könnycseppet kellett volna letörölnie az arcomról, és akkor még mindig tartana.
-Nem dohányzom, köszönöm - ráztam a fejemet, miközben hagytam, hogy visszatessékeljen a székembe. - Odakint az anyagi gondok, szóval az utánpótlás bizonytalansága miatt inkább tartózkodtam minden addiktív szokástól - még az evéstől is. Kérdésem meg... hát volna- gondolkodtam el. - Mennyire szabad kijárni innen? Ismerősöket meglátogatni. Vagy ők jöhetnek ide? Nincsenek sokan, ígérem, igazából csak ketten, de ők hiányoznának, ha nem láthatnám őket.
Aztán persze eszembe jutott még valami, ami az előző iskolámban (legalábbis ahova beiratkoztam) gondot jelentett.
-A hajam - túrtam szégyenlősen az említett tincsek közé. - Én tényleg igazán sajnálom, de ez a természetes színe. Elemiben majdnem kicsaptak érte. Itt mennyire probléma? Hordjak parókát? A festéshez nem értek.
Ha minden kérdésemre megkaptam a válaszomat, akkor már csak egy valami volt hátra.
-Maga is fog nekem tanítani valamit? Ugye lesz olyan tárgy, ahol a diákja lehetek... tanár úr?

Letelepedtem a lánnyal szemben, majd mindkettőnknek töltve egy-egy colát meghallgattam a kérdéseit. Határozottan bólintottam:
- Nos ez egy bentlakásos iskola ugyebár. Az ilyenek némelyike, főképpen az egyházi vagy katonai tulajdonban lévők rendkívül szigorú házirenddel bírnak, ez azonban alapítványi iskola, nem a fentiek közé tartozik. Nézd Anna, nem egy börtönbe készülsz bevonulni, hanem egy iskolába. Szabadon járkálhatsz ki-be és reggel 6 és este 9 között szabadon fogadhatsz látogatókat. Bizonyos helyiségek le vannak zárva a látogatók elől, ilyenek például az olyan tréninghelységek amelyekben a képességeinket fejlesztjük és szakember felügyelete nélkül veszélyesek, vagy éppen a központi adatbank a diákjaink személyiségi jogainak védelmében. Ilyen helyekre csak előzetes engedéllyel és kísérővel vihetsz be vendéget, ezt remélem megérted. Ezen kívül viszont e tekintetben teljes a szabadságod, bár persze annak nem örülnénk ha túl sok tanórát mulasztanál ilyesmi miatt - néztem a szemébe komolyan. - Vagyis elsősorban inkább délután próbálj ilyesmikre időt szakítani, ha nem életbe vágó persze a dolog.
A második felvetésére majdnem hangosan felnevettem, csak nagy nehezen sikerült visszafognom magamat, sejtve: számára ez kényes téma lehet.
- A hajad? Hmm... fogós kérdés... - merengtem el látványosan. - Van egy tanárunk, akinek holtfehérek a szemei és jéggé fagytak az alkarjai... van egy másik aki körül időnként szabadon repkednek a használati tárgyak... van olyan diák, akinek a közelében időnként az ősvilági lények elevenednek meg a szemed láttára... hmm-hmm... azt hiszem egy zöld színű hajkoronával még együtt tudunk élni - kuncogtam. - Hogy foglak-e tanítani? Az attól függ... Mi a végzettséged Anna? És mivel szeretnél foglalkozni az életben?

-Hattól kilencig, rendben - bólintottam hasonló komolysággal. - Hétvégén is? De nem, nem fogok lógni, ezt megígérem. Ha már idejöttem, nem szeretném kihagyni a tanórákat sem. Már úgyis elszoktam tőle, hogy jogom is van részt venni rajtuk.
Ahogy hosszas töprengésbe kezdett, kicsit elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha itt is balhé lesz a hajam miatt? Minden áldott nap mégsem hordhatok parókát. Befesteni meg egyrészt nem is tudnám, másrészt ha teljesen őszinte akartam lenni, nem is szerettem volna. Mikor azonban lesett, hogy milyen környezetben fogok mától élni, ahol a ,,különös" szó jelentése merőben más árnyalatokat fog felvenni, így a hajamnak már nem szükséges, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a belsőmből.
-Oké, oké - vigyorodtam el én is. - Nincs paróka.
Kérdésemre felelt kérdése most engem gondolkodtatott el (de engem tényleg). Az első fele kényes téma volt, a másodikkal meg nem sokat foglalkoztam. Ugyan miért is tettem volna?
-Nincs végzettségem - vallottam be végül erőnek erejével összehozva egy nemtörődöm vállrándítást. - Tizenkét évesen dobtak ki otthonról, amikor megtudták, hogy mutáns vagyok, onnantól az utcán éltem, szóval nem jutottam el az érettségiig, de még az elemit sem fejeztem be. De már jó pár éve - talán már lassan öt is megvan -, hogy bejárok az egyetemre. Ott sok mindent megtanultam, ha nem is vizsgázhattam le. Jártam média órákra, filozófiára, művészettörténetre, tanultam franciát és némi irodalmat meg zenetörténetet is. Rendesek voltak, hogy nem vágtak ki, bár nem hiszem, hogy annyi diák között kitűntem volna... tudja, mindig sapkában, vagy kapucniban voltam. Azt hiszem jó tanuló voltam, legalábbis vizsgák előtt gyakran segítettem ki a többieket, ha valami nem jutott az eszükbe. De hát én ugye nem szerezhettem diplomát. Hogy fizettem volna a tandíjat? És érettségim sem volt. Ami meg a jövőmet illeti...
Fanyar mosollyal néztem rá.
-Nyolc éve élek az utcán. Nem voltak mozdonyvezetésről, gyógyításról vagy világmegváltásról szóló álmaim, csak túlélni akartam. A jövő nekem mindig a következő napig terjedt, hogy talán addig sem halok éhen, fagyok meg, betegszem meg végzetesen, vagy vernek meg ezúttal annyira, hogy nem élem túl. Miért kínoztam volna magamat vágyakkal és olyan jövőképekkel, amiket úgysem kaphatok meg? Most meg... nem tudom. Utoljára tizenkét évesen kérdezték, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Egyszarvú idomár! Na, az már semmiképpen. Maga mit tudna ebből összegyúrni, Mr Windsor? Mivel akarjak foglalkozni?

- A hétvégék szabadok - nevettem vele én is. - Szabadon kijárhatsz majd nézelődni, szórakozni, stb. Amihez kedved lesz - biztattam.
Miután túlestünk a paróka kérdés nehézségén, figyelmesen hallgattam meg a mondandóját a tanulmányi eredményeiről és elismerősen biccentettem a végén:
- Az igen. Hiányos általános iskolai végzettség mellett megérteni az egyetemi színvonalú oktatást, sőt mi több, kiválóan megérteni, erre igazán büszke lehetsz Anna. Bevallom, nekem ilyesmire esélyem sem lett volna soha azt hiszem, nem elmélyített tudással tanulni a mélyebb összefüggésekről és rendszerekről, ez meghaladná a képességeimet - hajtottam meg ösztönösen kissé a fejemet. - Nos az általános iskolai tanulmányaidhoz ki fogjuk kérni a bizonyítványod az előző iskoládból és egyszerű tesztsorok végén megadjuk mi az elemi tanulmányok elismerését jelentő bizonyítványt. Azt hiszem, tekintve ösztönös intelligenciád, ami mint mondod olyannyira segített az egyetemen, nem lesz különösebb problémád a középiskolás tananyaggal sem, rövidített éveket fogsz kapni, függően az ismereteidtől és kb 2 év alatt behozod amit kell, leérettségizel. Emellett felkészítünk a pályára, amiben gondolkodsz - néztem a szemébe komolyan. - Nos én nem mondhatom meg mit csinálj Anna. Olyat válassz, ami érdekel. Rengeteg különféle előadáson vettél részt, nyilván van, ami jobban megfogott mint a többi. Az lehet belőled lényegében, amit csak akarsz. Újságíró, pedagógus, rendőrtiszt, közgazdász, ügyvéd, építész vagy éppen nehézgéptechnikus, csak rajtad áll. Én vagyok rá az élő példa: katonatiszt voltam, most pedig történelmet és filozófiát oktatok. Ezzel mellesleg válaszoltam is a kérdésedre, hogy mire foglak oktatni - kuncogtam. - De a jövőd... Nos ez elsősorban rajtad múlik majd, most már lesz lehetőséged elgondolkodni azon, mit is szeretnél kezdeni az életeddel.

-Jaj, ne higgye, hogy én olyan nagyon okos volnék - legyintettem az elismerésáradatra. - Eleinte tényleg nem értettem belőle egy mukkot sem, úgyhogy sok mindenek kellett utánanéznem, de időm volt bőven olvasni. A könyvtár mondjuk ugyan ingyenes volt, de hát - jelentőségteljesen tártam szét a karjaimat, majd néztem gyorsan végig magamon. - Érti, ugye? Volt, hogy pár perccel zárás előtt gyíkká változtam, és meghúztam magam, amíg elmentek, aztán enyém volt az egész éjszaka. Fűtött helyen voltam, senki nem támadhatott meg, tudtam is tanulni. Na persze volt, hogy ez nem jött össze, vagy egyszerűbb volt a... khm... pénzhasználat nélküli árubirtokosi csere. Sok mindenben viszont kifejezetten analfabéta vagyok. Például a természettudományok sosem volt az erősségem.
Ahhoz képest, hogy már évek óta szinte soha nem jutott eszembe a régi iskolám, most mégsem okozott gondot visszaemlékezni az adataira.
-A John Mercer Langstonba jártam. Manhattanben van, a 112. utcában. Amikor én jártam oda, Kaitlyn Brocklehurst volt az igazgató, de ez azóta talán már megváltozott.
A rövidített évekre csak bólintottam. Két év igazán nem sok, aztán tanulhatnék megint egyetemen, de ezúttal nem a hátsó sorban lapulva, reménykedve, hogy senki sem vesz észre. Sőt, le is diplomázhatok, hogy végre csinálhassak valami értelmeset az életemmel. Ahogy a többi még mindig az utcán didergőre gondoltam, ez utóbbi elhatározást némileg módosítottam: talán mások életével is.
-Ha újságíró leszek - kérdeztem rövid töprengés után -, és megírom, mi folyik az utcákon hajléktalanokkal, mutánsokkal, hajléktalan mutánsokkal, azzal segíthetek nekik? Mármint ezzel is. Ezt nem tudják megenni és melegen sem tartja őket, de hosszabb távon elérhetek vele valamit?
Az eddig érintetlenül hagyott italomért nyúltam. Nem voltam már különösebben szomjas, de az illata eddigre érte el az orrom körül azt a töménységet, amit már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mióta az utcán voltam, vagyis nyolc éve, egy csepp cola nem került a számba, én meg inkább nem is gondoltam rá, hogy könnyebb legyen elviselni az ilyen csekélységnek tűnő, mégis rendkívül áhított apróságok hiányát. Csak egy kicsi kortyot akartam felhörpinteni, hogy aztán megint a fontosabb dolgokra figyelhessek. Csak egyetlen picike kóstolót. Azonban amint az első csepp elérte a nyelvemet, a szemeim kipattantak, a pupilláim kitágultak, én pedig beleestem a feketén sötétlő verembe, ami cola-tengerré átváltozva árasztotta el az ízlelőbimbóimat, a torkomat, az agyamat, egyáltalán az egész lényemet, miközben szénsav buborékok csiklandoztak először kellemesen, majd csípős szurkálással, de még ezt sem bántam.
Már két kézzel szorítottam a poharamat, és mohón nyeltem a hatalmas kortyokat, mintha feltétlenül szükségem volna rá a következő szívdobbanáshoz. Mikor elfogyott, ahelyett, hogy megtöröltem volna a számat, a nyelvemmel takarítottam le nagyokat cuppogva, majd észrevéve néhány földre löttyent üdítőcseppet, azonnal alakot váltottam, és miután gyíkként a padlóra siklottam, veszett lefetyelésbe kezdtem. Ebből minden cseppet kár elpazarolni.
Ahogy a tisztára nyalt padló felett szuszogtam ki az eddig a levegővel igencsak spóroló ivászatot, egy gyíkoktól hatalmas, embertől alig észlelhető böfi hagyta el a számat. Mancsomat a számra szorítva motyogtam el egy elnézést, majd visszakúszva a székbe ismét felvettem eredeti alakomat.
-Szóval - vettem fel ismét a beszélgetés fonalát újult komolysággal, mintha mi sem történt volna. - Mikor tudok hivatalosan is beiratkozni? Előre szólok, hogy irataim nincsenek.

Elnéző fejcsóválással fogadtam a mentegetőzését. Ez túlzott szerénység volt tőle, de aligha fogok most iskolapszichiátert is játszani, az önértékelési kérdéseire később fogunk sort keríteni. Feljegyeztem az iskola adatait, majd egy halk nyikkanás kíséretében jeleztem finoman Annabellenek:
- Van még cola, ha szeretnél... - pislogtam néhányat, de hamar napirendre térve a dolgon. Igen, az asztali etikett sem a mai nap anyaga lesz, ez biztos... Inkább töltöttem még egy pohárral a lánynak némi elnéző mosolygás mellett.
- Hogy mennyit tudnál segíteni a hajléktalanoknak mint újságíró, azt előre senki sem tudja megmondani Anna - mondtam meg őszintén. - Egy pályakezdő újságíró nem maga választja meg a cikkei témáját, amire felkéri a szerkesztőség, arról kell írnia. Idővel, ahogy nevet és tapasztalatot szerez a szakmában, úgy tud esetleg szabadúszóvá válni és esetleg szakosodni egy-egy adott témára. A média mindig is komoly erő volt a világon, majd egyszer megtanítom neked történelemből - vigyorodtam el - de igen, gondolkodás formáló ereje van. Idővel úgy hiszem bőven tudnál mit tenni az utcalakókért - bólintottam. - Ami pedig az irataidat illeti, már hogyne lennének? Csak nincsenek kikérve a rendőrségről vagy az okmányirodáról - mosolyogtam. - Holnap elhozzuk majd őket, vasárnap sajnos a legtöbb hivatal nem üzemel, de ez nem fog minket akadályozni, hogy már ma kerítsünk neked szobát, körbevezessünk a birtokon és kiadjuk az egyenruháid az iskolába - összegeztem. - A papírmunka majd holnap. Jó lesz így?

A következő pohár colat már lassabban kortyolgattam, még ha nagyon nehezemre is esett visszafognom magam. Mikor utoljára ittam, még nem tudtam, hogy mutáns vagyok, és zöld copfos kislányként lógáztam a lábamat a nagynénémék asztalánál, amelyek köré sorakoztatott székek mindegyikéről csak lábujjheggyel értem el a padlót. Most, ha tényleg nem álmodtam, megint új otthonom lett, ezúttal azonban nem az utca, ahova a családom lökött ki. Egy meleg, barátságos hely, ami befogadott biztonságos jövőt kínálva. A gondolatra, amennyire csomóba rándultam a zsigereim az izgatottságtól, annyira kezdett szerteáramlani bennem egyfajta nyugalom, amilyet már nagyon régen nem éreztem.
-Akkor a legbefolyásosabb újságírók közé fogok kerülni - jelentettem ki elszántan. - Ha csak a kemény munkán múlik, akkor biztos sikerülni fog. Ha meg még segít is, akkor végképp - mosolyodtam el. - Úgyis ideje lenne valami más képességet is fejlesztenem, mint a mutáns erőm, meg a lopás.
Az irataimat illetően zavartan vakartam meg a tarkómat, elvégre ezen a téren eléggé tapasztalatlan voltam.
-Én nem tudom, hogy működik ez - ismertem be. - Nem igazán volt alkalmam megtanulni. Irat nélkül is lehet iratot kikérni? Nem mintha nagyon értenék a papírmunkához meg az ügyintézéshez, de iratok nélkül hogy bizonyítom be, hogy én én vagyok?
Nagy szerencsém volt, hogy Adam így értett ezekhez a dolgokhoz, mert én azt se tudtam, hol kéne elkezdeni.
-Persze, hogy jó lesz - bólogattam azonnal, majd tettrekészen felpattantam. - Hol kezdjük? Amikor a múltkor itt jártam, nem tudtam rendesen körülnézni, hamarabb... hát... Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel Sebastiennek és Sarah-nak - motyogtam elszégyellve magam az emlékre, de aztán inkább a mai nappal foglalkoztam, azon belül is az új otthonom felfedezésével.
Indulás előtt azért, ahogy Tibu belémverte, még gyorsan elmosogattam, de aztán, ha Adam is csatlakozott, elhagyva a konyhát a kastély többi része felé vettem az irányt. Most valahogy sokkal nagyobbnak tűnt, mint pár hónapja. Sátorszerű kabátom alját húztam magam után, súrlódó hanggal egyfolytában arra emlékeztetett, hogy most miattam csupa piszok lesz itt minden, úgyhogy inkább lekanyarítottam magamról a sállal együtt. Itt úgyis fűtöttek, nem volt rá szükség. Út közben persze a kezeim szokás szerint önálló életre keltek, és miközben én jóformán észre sem vettem, egy-egy villanást követően csusszantak a zsebembe a különböző abszolút szükségtelen tárgyak (dísz üveggolyó, tollkupak, horgolt vázaalátét stb.). Szinte esélytelennek találtam, hogy egyik napról a másikra teljes változáson essek át.

- Ez igen, ez aztán az önbizalom - bólintottam elismerősen. - Kemény munka mindenképpen kell hozzá, a többi pedig majd kialakul. Ha újságíró vagy tv riporter szeretnél lenni, akkor ahhoz jó kommunikációs készség, több nyelvismeret és felkészültség is kell, a te választott témád alapján a közgazdaság és a politika témakörökben - vázoltam fel. - Más szavakkal: matek és töri - kuncogtam. - Mindenesetre igyekezni fogunk, hogy mihamarabb belegyere a dolgokba.
A kérdésére határozottan bólintottam:
- Természetesen erre van lehetőség - feleltem. - Bárkivel megtörténhet, hogy elhagyja mondjuk a tárcáját, benne minden iratával. Több lehetőség is van ebben az esetben. A leggyorsabb, ha az illetőnek volt már dolga a törvénnyel, vagyis vitték be a rendőrök. A rabosítás során ujjlenyomatig dokumentálnak mindenkit, ugyanúgy hivatalos, van lehetőség kérni ez alapján iratokat. Akinek nem volt dolga még a törvénnyel, annak a születési helye szerinti önkormányzat keresendő, születési anyakönyvi kivonat kikérése, illetve mivel Amerikában vagyunk ugye, akár a keresztlevél is jó a megfelelő plébániáról. Bármelyikkel elindítható iratok kikérése. Na meg neked volt is már azonosító okiratod, nevezetesen diákigazolványod, annak a másolata is elkérhető a volt iskoládtól. Sok lehetőség van, ne aggódj.
Kíváncsian pislogtam rá az elharapott mondat kapcsán, de nem tettem megjegyzést, helyette amint összekapta magát megindultunk háztűznézőbe. A folyosón megütötte a fülemet a gitár lágy, kellemes hangja. Ez Josh, más nagyon nem lehet, soha, senkit nem hallottam még az ő tehetségével pengetni. A hangja sem rossz, de a zenéje... az a szívemig hatol, még nekem is. Ellenben több szempontból is jó, hogy az utunkba akad - döbbentem rá. Annabellehez fordultam:
- Hallod? - kérdeztem mosolyogva. - Ez Fantázia lesz. Egykoron utcazenész volt, mielőtt idekerült közénk és még ma is szívesen penget. Valószínűleg összetalálkozunk vele a folyosón, ezzel kapcsolatban jegyeznék meg egy apróságot. Itt a beszélgetésekben általában semmi sem tiltott, nem számít tabunak a képességünk vagy ilyesmi, de... sokan vannak, akik nem szívesen beszélnek a múltjukról. Nem elvárás, de azt hiszem több barátot fogsz szerezni, ha keveset kérdezel arról, ki honnan jött. Fantázia például nagyon keveseknek kötötte az orrára a származását és én megértem őt. Kedves srác, bármi gondod-bajod van, főleg eleinte, számíthatsz rá, de ne akard megismerni a múltját, főleg ne erőltesd a kérdéskört. Mindenkire igaz szinte ez. Majd elmondják, idővel, érted? - kérdeztem komolyan.
Aztán ha láttam, hogy rendben lesz minden továbbmentünk. Hamar feltűnt előttünk a vékonydongájú, szőkés hajú kölyök, aki egy ablaknyílásban ülve gitározott, amíg meg nem pillantott minket. Akkor letéve a hangszert lepattant a földre:
- Tanár úr!
- Szervusz Josh - mosolyogtam rá, majd a kísérőmre mutattam: - Annabelle Shirley, iskolánk legújabb tanulója - majd a gitársora - Joshua Grant, alias Fantázia, egy régebbi diákunk.
Josh reakcióján nem lepődtem meg, kissé elpirult, lesütötte a szemét és halkan mormolt valamit, ami leginkább úgy hangzott:
- He-..Hello...
Megcsóváltam a fejem, majd a zavarban lévő fiúhoz fordultam:
- Segíts ki egy kicsit Josh - kértem. - Anna az emeleten fog lakni, a 17-esben. Ha körbevezettem, nekem utána lesz egy kis dolgom, kérlek addig vigyél fel a szobájába mindent, amire szüksége lesz. Egyenruha, bakancsok, tréningruha, edzőcipők, tornafelszerelés, tornacipő, elsős és másodikas könyvek, rendben?
- Persze tanár úr, máris - bólintott kötelességtudóan és már iramodott volna is el, mire elkaptam a karját:
- Josh, higgadj le. Senki nem fog bántani, nem vizsgázol senki előtt, rendben? Nyugalom. Először is kérd el a méreteket, különben, ha a szemedre hagyatkozol akkor többször megjárod ma a ruharaktárat - mosolyogtam. Josh zavartan felírta a ruha és cipőméreteket, én pedig hozzátettem: - Vigyél majd fel a kis hűtőbe egy 2 l-es colát is, rendben? - vigyorodtam el Annára nézve, amit Fantázia egy biccentéssel tudomásul vett és nekilódult. Én a lányhoz fordultam: - Merre kezdjük? Épület vagy park?

-Ezt nem kell bemutatnia, Mr Windsor - morogtam halkan, lesütött szemekkel. - Persze, hogy nem fogok faggatózni.
A kellemesen melengető zenét még szívesen elhallgattam volna, de amint beértük a xavieres Santanat, a húrok elhallgattak, ő pedig azonnal felpattant, hogy köszöntsön minket, mintha eddig egy nagyobbfajta rugón trónolt volna. Pironkodásával nem nagyon tudtam mit kezdeni, nem szoktam hozzá, hogy valaki úgy jöjjön zavarba miattam, hogy közben ne húzza a száját undorodva. De nehéz volt így köszönni neki, úgyhogy mélyen előrehajoltam, hogy a cipőorra felé irányított arca alá kerüljek, majd felfelé fordulva csavarodtam ki, hogy a szemébe tudjak nézni, és úgy integettem neki vidáman.
-Szia.
Adam persze hamar intézkedett, nekem pedig kettőt pislogni sem volt időm, mire ő már mindenről gondoskodott, még a coláról is, amiért hálás vigyort küldtem felé.
-Ó, méretek... ööö...
Lekaptam a cipőmet, és kutatni kezdtem benne valami információ után.
-Ebbe 39 van írva, de ez túl nagy, úgyhogy próbálkozzunk egy 38-as számmal. A többi meg... hát most hadd ne kezdjek el nekivetkőzni. Ekkora - mutattam végig magamon. - De hát annál nagyobb bajom sose legyen az életben, minthogy nem passzol rám tökéletesen az egyenruha. És köszi - kiáltottam még utána, miután elsietett, a cipőmmel integetve neki.
Miután ismét mindkét lábamat felöltöztettem, elgondolkodva egyenesedtem fel.
-Legyen inkább az épület. Kint hideg van.
Tudom, kicsit gyakorlatias, de nekem ez is szempont volt. Ahogy elindultunk előre ide-oda forgolódva nézelődtem, hogy minél gyorsabban megjegyezzem, mi hol található, és megjegyezzek magamnak néhány tájékozódási pontot, hogy minél ritkábban tévedjek el. A konyháról például már tudtam, hogy a földszinten van a kopasz férfit ábrázoló mellszobor mellett. Most jöhetett a többi helyiség.
Az egyik sarkon nem néztem körül, mielőtt befordultam, mert egy falra akasztott festményt bámulva csavartam visszafelé a fejem, hogy még nézhessem egy darabig, így geometriai pontossággal léptem rá egy a másik irányból felénk lépő lábra. A gazdája először felszisszent, elejtve négy vaskos könyvet, aztán ahogy én meg ijedtemben felsikoltottam, ő is felsikoltott, a válláról meg felröppent egy kis sárga madárka, aki csiripelt egy hangosat, jó szigorú felhanggal, majd egy halkabbat, mintha lemondóan sóhajtott volna, és leszállt Adam vállára. Ami minket illet, beugrottunk fedezékbe az első alkalmasnak tűnő búvóhely mögé, ami nem volt más, mint Adam, aki most kanárival a vállán választott el engem a szőke hajú nőtől. Én a háta mögött ziháltam rémülten, a másik, valószínűleg lábfájós idegen pedig előtte. Végül a madár felröppent, elém szárnyalva jó alaposan megnézett magának, majd elkapva a gazdája haját a csőrével elkezdte kifelé ráncigálni a rejtekhelyéről. Előkukucskálva konstatáltam, hogy nem kell mitől aggódnom, csak egy fiatal, az arca alapján velem egy idős nőbe botlottunk bele.
-Bocsánat - hebegtem, mivel még mindig csak kezdtem megnyugodni.
Gyorsan lehajoltam és segítettem neki felvenni a könyveket, amiket eddig cipelt (Térdig vérben, Szivartekercs sörmártással, Gyilkos turmix és a Gerinc tövestül).
-Semmi gond - rázta a fejét a nő, és könyvekkel megpakolva kicsit körülményesen nyújtotta felém a kezét, amit én kissé bizalmatlanul fogadtam, de végül óvatosan megráztam. - Lily Gage vagyok, a könyvtáros.
-Annabelle Shirley.
-Nagyon örvendek. Jó napot, Mr Windsor. Sajnálom, de rohannom kell. Logan elírta a könyvek azonosítószámát, és összekeverte a sajátjait azokkal a verses kötetekkel, amiket az irodalom tanárnak készítettem ki, és most...
Valahonnan lentről artikulálatlan üvöltést hallottam, és ha nem ismertem volna már Logant, ettől biztos visszaugrottam volna Adam mögé.
-Ó, jaj - kókadt le egy kicsit a válla, majd még egyet intett nekünk, és a mögötte repülő madárkájával együtt elsietett arra, amerről mi jöttünk.
Kíváncsian néztem utána, majd kérdőn Adamre.
-Hogy lehet ilyen fiatalon könyvtáros?

Hát Josh távozása nem volt éppen egyszerű. Ahogy Annabelle az elhasználódott tornacipővel integetett utána, nos... erősen kezdett eredeti mérete többszörösére fújódni az arcom a visszatartott kacagás okán. Esküszöm hihetetlen életvidám ez a lány. Az épületben igyekeztem mindent megmutatni, egyedül a professzor mellszobránál időztem el egy keveset:
- Ez a műtárgy itt Charles Xaviert, az iskolánk alapítóját, ha úgy jobban tetszik "X professzort" ábrázolja - simítottam végig ösztönös merengéssel a felületén. - Genetikus volt, az ember kutatója. A szakterülete a mutációk. Közülünk való volt, bár ez nem sokat számít, ha ember lett volna sem lenne senki talán, aki annyit tett volna értünk, mint ő. Az ő álmának anyagi formája itt minden. Ő akarta az iskolát, ő akart esélyt adni a fajunknak, hogy békében, egyetértésben élhessünk az emberekkel. A képességeinket az emberek... minden ember, legyen bár mutáns vagy sem javára fordítani. Az álmáért halt meg... értünk... de az, hogy most nem egy végeláthatatlan háború és vérontás közepén állunk, az nagyban köszönhető neki. A síremléke a kertben van. Nekünk, a régieknek úgymond, akiknek a mentora volt, nagyon sokat jelent a személye. Ezen ne lepődj meg majd Anna, ha valaki, akkor Charles még Rozsomáknak is képes volt némi emberi gondolkodást sugározni az agyába, őt is, minket is megviselte a... távozása - néztem félre egy pillanatra, majd gyorsan továbbhaladtam.
A lépcső aljában érdekes "találkozás" következett. Lily szegény immár fájós lábát dédelgetve ugrott elém, míg Anna sebesen mögém. Sóhajtva néztem egy pillanatra a plafonra... vagyis a plafon felé, de csak a vidáman trillázó kanárit sikerült megpillantanom. Elmosolyodtam:
- Szervusz Innima - simogattam meg a begyét mutatóujjammal. - Hölgyeim, engedjék meg, hogy...
Idáig jutottam, mire a madárka saját útjára lépve összeterelte őket, egyúttal megejtették a bemutatkozást is. Érdeklődve hallgattam Lilyt és értően bólintottam:
- Nos, akkor tényleg jobb, ha utána viszi az eredetileg kért könyveket, mielőtt közelebbi ismeretséget kötvén Voltaire művészetével gyújtogatni is kezd iskolánk kedvenc Tarzanja első dühében, ami bármelyik pillanatban... - vérfagyasztó üvöltés vetett véget a gondolatmenetemnek, mire csak rezignáltan vállat vontam - nos igen. Erről beszéltem.
Érdeklődve elvettem egy könyvet és megtekintetem a borítót, aztán Lilyre függesztettem a tekintetem:
- Khmm... majd a későbbiekben szeretnék Önnel szót váltani Ms Gage, egészen pontosan miben segíti a gyermekek fejlődését és mely tárgykörben az iskolai könyvtár anyagába felvett... - gyors pillantás újfent a borítóra, vértenger alá szorult írásjelek kibetűzésével - ...a "Texasi láncfűrészes életének hiteles története autentikus képillusztrációkkal" című munka...
Nagyon jól tudtam, ezt Logannek köszönhetjük, aki persze nyilván rá tudta venni ilyesmire Lilyt, de azért katalogizálni ezt a könyvtárba, a gyerekeknek is hozzáférhetőleg. Nem, nem volt gondom a horrorral, nem hiszek abban, hogy negatívan hat a gyerekek fejlődésére, de ennek akkor sem iskolai könyvtárban a helye. Ezt Lilynek is tudnia kell, vagy legalábbis kellene és inkább vele beszélek mint azzal a harci elefánttal - összegeztem magamban. Útjára engedtük hát a hölgyet, jómagam pedig Annabelle kérdésére válaszoltam:
- Ms Gage fiatalsága relatív - feleltem. - Nagyjából velem egy idős, esetleg egy-két évvel lehet "öregebb" nálam - mosolyogtam. - Önregenerálódó mutáns, halhatatlan és nem is jár nála semmilyen jellel a múló idő. Akárcsak a párja, Rozsomák, aki már vagy két évszázada végzi el naponta a gyorstalpaló hentes és mészáros tanfolyamot - morogtam. - Bár Ms Gagenek nincs úgymond mutáns neve, de ne lepődj meg, ha néha Idomárként hivatkozom rá. Nem csak a madara miatt... - jártak a gondolataim még egy kissé a szivarozó természeti csapás körül, aztán intettem, hogy haladjunk tovább.
A séta újfent nem tartott sokáig, kifejezett megrázkódtatást jelentő élmény következett egy erre még fel nem készült személynek. Kék-fekete ninjákra hajazó szerelésben, holt fehér szemeivel és jégből formált alkarjaival tanártársam tűnt fel a folyosón, hátán a katanával, ami örök társa, ajkai előtt hidegen gomolygott a pára. Amint meglátott minket megállt és meghajtotta magát felénk, amit rutinosan, japán szertartás szerint viszonoztam magam is:
- Áh, Fagypont! - köszöntöttem. - Ritka vendég vagy a házban.
- Jobb szeretem a kert csendjét Adam san - felelt a harcművész szokott udvarias, érzelemmentes, zúzmarás hangján. - Üdvözlöm sama - hajolt meg Anna felé is...