BlueBird Coffee Shop

Egy pillanatra meglepetten vontam fel a szemöldököm a szavaik hallatán, de végül újra mosoly jelent meg az arcomon:
- Nos megmondom őszintén Mr Nasht még annyira sem ismerem mint kegyedet Ms Shawn, de nincs ellenemre a jelenléte - feleltem kedvesen. - Ritkán szoktam a diákjaink előtt alakot váltani, nem feltétlenül használ a tanári tekintélyemnek - kuncogtam. - Azonban úgy hiszem Mr Nash kellően felelősségteljes fiú benyomását kelti, hogy ez ne okozzon problémát. Ha meg mégis, akkor ha komolyan gondolja, hogy átiratkozik az én testnevelés óráimra Electro mutáns kidobói helyett, majd helyretesszük a képet - kuncogtam de barátságosan intettem a fiú felé, hogy ne vegye komolyan.
Fürkészően néztem karára pár pillanatig majd bólintottam:
- Hálás vagyok a megértéséért kisasszony, így sem egyszerű dolog ez nekem, de semmiképpen sem akartam visszautasítani a kérését, fontosnak a tartom a munkáját, mindazt amit tesz és értékesnek mindazt, amit gondol - biccentettem elismerően. - Egy szóval szeretnék a szolgálatára lenni ebben a kérdésben. Megtisztel, hogy megérti az ellenérzéseimet bizonyos helyzetek és vonatkozások ellenében.
Lassan hátra dőltem és egy nagyobbat kortyoltam a colámból, majd elvigyorodtam:
- Mielőtt megyünk egy üveg ásványvizet majd még mindenképpen veszek, a képességem használata után mindig megszomjazom - meséltem kötetlenebbül. - Mellesleg tud valami parkot vagy ilyesmit ahol erre sor kerülhet, Ms Shawn? Vagy netán Ön, Mr Nash?

Egy pillanatra meglepetten szaladt fel a szemöldököm, amikor David bejelentette, hogy átiratkozna Adam testnevelésóráira, annak ellenére, hogy a férfi épp az imént említette, hogy nem túlzottan kedvelik a tanítási módszereit úgy általában a diákok. De ízlések és pofonok ugyebár. Én persze sosem voltam a túlzott testedzés híve, főleg az a bizonyos röplabdás incidens óta, mégis elismerően néztem David merészségét.
- Bátor dolog a hallottak után, ezt be kell vallani, minden témában ennyire vállalkozó kedvű és kihívásra éhes? Vagy ez a testedzésnek szól csupán? – érdeklődtem puhatolózva.
Bár Adam továbbra is lelkesen vállalkozott a feladatra, ami számomra továbbra is meglepő volt, és mégis ugrálni is tudtam volna örömömben, azért a helyre és a vendégekre való tekintettel inkább visszafogtam magam. Ám David tekintetében inkább mégis valami mást véltem felfedezni. Láthatóan nem díjazta az ötletet, ám ennek ellenére mégis belement a játékba. Talán, ahogy mondta is csak, hogy lerója Adam irányába a „tartozást”. De talán a kíváncsiság is hajtotta… Ki tudja.
Megittam a megmaradt de már lassan szénsavmentes kólámat, hogy ne rám kelljen várni, ha elindulunk.
- Nos a közelben egész biztos, hogy találunk valami nem túl zsúfolt parkot. Mondjuk tudnám javasolni a szoborparkot, bár azt nem mondanám, hogy a közelben van… - néztem rájuk várakozóan, hogy mindkettejüknek megfelel-e a hely vagy mondanak jobbat.

Windsor egyértelműen jelezte, nincs ellenére a jelenlétem képességének bemutatása közben, így gyakorlatilag bele is egyezett a megvalósításba. Nem voltak sem bántóak, sem pedig ellenszenvet kiváltók a szavai… tény, nem ismert, szinte semennyire, legfeljebb csak látásból az iskola falai közül. Se több, se kevesebb. Magamnak megvallva, én biztosan nem mentem volna bele egy efféle mutatványba, mi több, valószínűleg szavak nélkül álltam volna tovább, otthagyván az engem faggató riportert. Elég nyitott embernek tűnt, ami nem feltétlenül rossz, de nem is sorolnám a jó tulajdonságok sorába. Az efféle emberek általában kedvességükről híresek, önfeláldozásukról a másikért… olykor olyanokért, akiket nem is ismernek. A hősök halni születtek, tartja a közmondás… így nem óhajtottam ebbe a kategóriába tartozni. Amennyiben valaki segítségre szorul, így járt, oldja meg maga… nekem is magamnak kellett segítenem, hogy tartsak valahol.

Kara.
Érdeklődik.
Mi mást is tehetne, elvégre vagy újságíró, vagy riporter… szóval a vérében van, és ahogyan nézem, nem nagyon tud tenni ellene. Csendesen hallgattam végig a kérdését, természetesen kitüntetve a figyelmemmel, ha már hozzám beszélt. Addig befejeztem a poharamban lévő kicsiny fémkanál babrálását is.
- Ami nem öl meg, az erőt ad!
Válaszoltam egykedvűen, hátradőlve a székben, nekifeszítve a hátam a támlának.
- Egy kérdéssel felelnék a kérdésre. Amennyiben adott két tanár, melyiket választanád? Azt, amelyik kedves, és figyelmes az óráin, de alig tanít valamit, vagy azt, amelyik elvárja, hogy bizonyítsd a tudásod, minden egyes alkalommal számon is kéri azt, új lehetőségeket tár fel, és oktat is, keményen?
Nem kérdéses, hogy az emberek döntő többsége az elsőt választaná, pontosan azért, mert mindenki számára büdös a munka. Lehet én vagyok csak ilyen degenerált, de nekem egyértelműen a második lehetőség a vonzó. Nem azért járok be előadásokra, hogy hülye maradjak, ilyen egyszerű a képlet. Legyen szó reál, vagy akár humán tárgyakról.
Csend.
Várakozás.

Aztán ismét Kara törte meg a pillanatnyi szótlanságot, felajánlva egy parkot a közelben. Fogalmam sem volt róla, melyik az, nem voltam képben, de számomra megfelelt bármi. Túl sok feladatom úgysem volt, leszámítva Windsor tanár úr testi épségének megóvását esetleges problémák esetén.
- Nekem megfelel, a döntésbe nem szólok bele!
A kijelentés közben megvontam a vállam, majd megemeltem a maradék italt, és elkortyolgattam.

Érdeklődve néztem Karára:
- Miért is ne? Hallottam már a szoborparkról, de őszintén szólva még sosem jártam ott - merengtem. - Szívesen megszemlélném, ha már így adódott, azon kívül eléggé optimális helyszínnek tűnik biztonsági szempontból is, így szívesen venném. Részemről rendben van. Rendelek egy fél literes ásványvizet akkor.
Magam is kiittam közben a colámat, s elraktam a cigarettás dobozt, látva, hogy a hölgy már erősen indulni készül. Mindenesetre a megkezdett cigarettát még elszívtam, közben próbálva kicsit oldani David hangulatát elismerően bólintottam:
- Az emberek többsége a legtöbb esetben a könnyebb utat választja minden esetben. Kevesen ismerik az ősi bölcsességet, miszerint igazi jutalmat csak nehéz útszakaszok végén találhatunk, a könnyűekről rég elvitték előlünk. Pedig igaz. Aki mindig könnyű utakon jár, az később csak akkor jut előre ha megfelelő protekció áll mögötte, de ezek az emberek mindig találkoznak a kellemetlen érzéssel: mindig van az övéknél nagyobb és erősebb támogatottság. A tudáshoz, legyen az bármilyen, már sokkal rögösebb az út, de az maradandó és csak rajtunk múlik, mennyire leszünk rajta erősek. De az ön korábban Mr Nash ezt még igen kevesen ismerik fel, gratulálok az érett gondolkodásmódjához, remélem kitart mindez majd a testnevelés órákon is - tetem hozzá mosolyogva.
Megérkezett a víz, amit Kara a retiküljébe süllyesztett én meg elnyomtam a cigarettát, ha a lány is úgy akarja, akkor mehetünk is akár.

David barátunk láthatóan nem tartozott abba az embercsoportba, illetve jelen esetben mutáns csoportba, aki nyíltságáról lenne híres. Ebből adódóan nem kimondottan nevezhető bőbeszédűnek sem. Nem mintha ez különösebben zavart volna, inkább kihívásnak tekintettem, arra nézve, hogy esetleg a későbbiek során szóra bírjam. Már mondhatni meglepetésként ért felém irányuló kérdése. Megköszörültem a torkomat mielőtt belekezdtem volna.
- Fogós kérdés. Ha adott esetben nem testnevelésről lenne szó, ami sosem tartozott a kedvelt tantárgyaim közé a suliban, akkor azt kell, hogy mondjam, előbbit választanám. Inkább csak elszórakoznék az órákon, mint hogy a szuszt is kihajtsák belőlem – itt bocsánatkérően tekintettem Adamra, de ez volt az igazság – Azonban más dologban az utóbbira esne a választásom, azt hiszem. Remélem kielégítettem a kíváncsiságodat.
Miután sikerült dűlőre jutnunk a helyszínt illetően, Adam pedig megvette a kívánt vizet elsüllyesztettem azt is táskámba a többi még asztalon heverő holmimmal együtt, még egy utolsót körbetekintettem nem-e hagytunk ott bármit is, majd elindultunk végül.

//Queens >> Socrates Szoborpark//

Ha lehet mérgesen nézni egy nálad idősebb nőre a kioktatásért, akkor úgy nézek egy pillanatig. Abba is hagyom, mert észbe kapok. De egy kicsit azért jól esett bosszankodni.
- Én egy kicsivel kevesebbet.
Amikor felsóhajt, már tudom, hogy rossz elszólás volt. Vagyis nem biztos, ettől legalább egy kicsit tapintatosabb lesz. Talán. Mondjuk, ahogy ezt a rokonságot magam elé képzelem, nem a családi idill és az udvarias beszélgetések jutnak eszembe róla. Magányos nő, taxiból kiszállva gyalogol, sérült kezekkel. Hol itt az amerikai álom?
- Számítók, önzők, törtetők. Nem válaszolnak egyenesen, csak körkérdésekkel kerülgetik az igazságot. És pont ezekért nem érdekel a hírverés. Az elismerést bírom, azt mindenki szereti. De egy ilyen cikkből, mint amit írnának róla, nem az jönne le a fiatalságnak, hogy: "De jó, segített valakinek! Nekem is oda kéne figyelnem a környezetemre!" Inkább az, hogy: "Hú, király! Benne van az újságban! Én is benne akarok lenni! Menő..."
Nem is pazarlok több szót a témára, mert kezd felpiszkálni a dolog. Főleg a mézesmázos kérdésekkel együtt.
Inkább felülök a motorra, és a hüvelkyujjammal magam möké bökök.
- Mehetünk!
~ Egy kis csönd majd lenyugtat, meg a szél zúgása.
Kezébe adom a kis bukósisakot. Nyitott az arc része, de legalább valamit véd.

Egyész tetszik a környék, ahova jöttünk. Leparkolok, és bukóval a kezemben követem. Ő ismerős itt, úgyhogy rábízom az idegenvezetést.
~ Milyen érdekes! Fel se tűnt, hogy nem mutatkozott be.

Az újságírókra tett finom megjegyzéseire egész addig nem reagáltam semmit, ameddig meg nem érkeztünk a kávézóba. Egész úton valamiféle hamiskás mosoly játszott ajkamon, amit nem hiszem, hogy a beszélgetés során képes leszek levakarni magamról.
Leszálltam a mociról, majd visszaadtam a bukósisakot és megpróbáltam eligazgatni szétzilálódott hajkoronám, ami nem épp a legszalonképesebb képet festhette, de evvel majd ráérek törődni később is azt hiszem. Miért csak a filmek adják meg azt az illúziót, hogy a hősnő szexi mozdulatokkal leszáll a motorról, természetesen lassított felvételben, majd leemeli a bukót és kibuggyan alóla tökéletes hajkoronája, mint aki épp most jött a fodrásztól? Evvel szemben a szomorú valóság...
Többek közt ez is végigfutott a fejemben, míg megtettem azt a pár lépést a kávézó bejáratáig, majd belibbentem, na jó beléptem, csak lazán, majd helyet foglaltam az egyik üres asztalnál, lehetőleg olyan helyen, ahol nincs sok fültanú. Kabátlepakolás, meg egyéb kiegészítők, majd kávérendelés. Már izgatottan vártam, hogy kibökhessem, azt amit már percek óta szeretnék.
- Szóval. Tegyük fel, hogy egy vagyok azok az önző és törtető kérdésekkel hajkurászó keselyűk közül. De… - emeltem fel az ujjam, mielőtt bármit is mondhatott volna vagy akár leléphetne – felkeltette valami a figyelmem. Azt mondtad, hogy nem válaszolnak egyenesen. Van egy kiváló ötletem. Én kérdezek, te válaszolsz. Aztán te is kérdezhetsz és én is válaszolok. Őszintén és egyenesen – vázoltam fel röviden az ötletem - Hozzászólás?

Lecipzározom a motoros ruhát, kibújok belőle felsőtesttel, és a derekamnál összekötöm az ujjaival. Pólóban kicsit hűvös van, de ennyit kibírok.
Bemegyek Kara után a kávézóba, és gyanakodva követem a "csendes sarokba", ahová vezet.
- Egy Sprite-ot lesz, köszi! - szólok oda a pultos srácnak még út közben.
Leülök a székre, és elég szkeptikus arccal sikerül végighallgatnom azt, amit mond. Főleg a "kiváló ötlet" résznél.
- Persze, van. Nem adok interjút. Tudod miért?
Várok egy kicsit, közben megkapom az üdítőmet, és Kara is a kávéját. Kortyolgatok kicsit, mielőtt folytatom.
- Simán úgy viselkedsz, mint azok a keselyűk. Csak az érdekel, hogy meglegyen a cikked. Nem mondtad, hogy ez egy interjú, és meg se kérdezed, mit szólok hozzá, ha bekerülnek a válaszaim egy újságba. Ez egy undok, hazug hozzáállás.
Iszok még egy kicsit, mert mostanában valamiért szokatlanul sokat kell beszélnem. Száguldozva visítani a szélbe, azt jobban szeretem valamiért. Nem szárad ki tőle úgy a szám.
- Ez a véleményem. "Őszintén és egyenesen".

Megkaptam a kávém, majd miközben hallgattam beszélgetőtársam válaszát - akinek jut eszembe, még mindig nem tudtam a nevét, ha az újságban meg is említették nem rémlett fel – cigit készítettem elő az asztalra kirakva. Még nem gyújtottam meg, némileg visszatartott a hirtelen elutasítás. A mosolyom ezek után sem hervadt le, mint ahogy a lelkesedésem sem apadt, sőt egyre érdeklődőbb lettem. Forgatni kezdtem a cigis dobozt ujjaim közt, miközben folyamatosan tartottam a szemkontaktust.
- Úgy viselkednék? Egyébként ez még nem interjú, egyelőre csupán kérdésekről volt szó, azt nem tettem hozzá milyen jellegű kérdések lennének. És egyáltalán nem hazudtam. Akkor hazudtam volna, ha undok módon kifaggatlak csupán ártatlan, érdeklődő beszélgetésnek álcázva az interjút, aztán megírom a cikket. Szó sincs erről. Közöltem a tényeket, mit miért cserébe. Azt hittem érdekel valami, hiszen te mondtad épp az imént nem válaszolnak egyenesen. Itt az alkalom, hogy megkapd a válaszaid – néztem rá kérdőn, vajon mit lép majd erre, miközben irritálóan lassú mozdulattal egy cigit húztam elő a dobozból.
- Remélem nem zavar – néztem a cigire utalva – De kezdhetjük akár elölről is. Kara Shawn – nyújtottam felé a kezem.

Valamiért mindig idegesített a hülye szóforgatás, aminek a vége ugyanúgy hazugság, csak az igazság furmányos kicsavarásával érik azt el. Újságírók, politikusok, ügyvédek, egyre megy.
- Igen, úgy.
Fölösleges még többet dumálnom neki, azt is csak kiforgatja. Mindegyikük ezt csinálja, ezért is nem jó velük beszélni, ha akarnak valamit. Ha meg nem akarnak pont semmit, úgyse állnak szóba veled. Ez ilyen, pont. Így jártál.
- Zavar. Nem szeretem a füstöt - mondom tömören.
A felém nyújtott kezet azért elfogadom, nem vagyok én bunkó. Csak pont nem szeretem a bunkóságot, a nyelvi ügyeskedés meg nekem bunkóság. Ez van.
- Colin Cooper.
~ Lehet, hogy ejtőernyőzni kéne egyet! Már rég volt. Vagy egy kis wingsuit! Az még tovább tart, még gyorsabb az átlagsebessége, és úgy egyáltalán "testhezálló".
Elmosolyodom, de az nem látszik, hogy közben valami máson gondolkozok. Van időm végül is. Kívülről úgy tűnhet, mintha Karanak örülnék ennyire.

Elhúztam kissé a számat és kelletlenül ugyan de visszaraktam a kikészített cigit a dobozba. Láthatóan egyáltalán nem volt kedve beszélgetni a történtekről és már ezen is pörögni kezdtek agytekervényeim. Vajon egyszerűen csak tényleg ennyire nem kedveli az újságírókat, esetleg van valami takargatnivalója ami miatt nem hajlandó interjút adni. Utóbbit attól tartok még harapófogóval sem szedném ki belőle, hacsak nem járok magam a végére a dolgoknak. Mondjuk indulásnak van egy nevem ami alapján elindulhatok… Bár ki tudja hány Colin Cooper szaladgál csupán városszerte. Szóval nem lesz könnyű dolgom, de azon leszek, hogy ezt a kört beszélgetésünk során minél kisebbre szűkítsem.
Megköszörültem a torkom, miután hirtelen nagy csönd állt be köztünk és belekortyoltam a kávémba. Próbáltam kifürkészni mosolyának okát. Talán az érzet, hogy most ő van nyeregben és én, mint újságíró, utálata tárgya, pitizni fogok pár mondatfoszlányért, elejtett morzsáért, esetleg valami egészen más oka volt jókedvének.
- Hát jó. Szóval eszed ágában sincs interjút adni – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés – azért, ha már itt vagyunk, beszélgethetünk nem? Vagy a beszélgetés elől is hajlamos vagy elzárkózni? Látom jól ismered az újságírókat. Esetleg volt már kellemetlen élményed velük kapcsolatban vagy általánosságban beszélsz így róluk, mert „hallottad” hogy ilyenek? – szegeztem neki az újabb kérdésem, mindenfajta udvariaskodás nélkül.

Úgy tűnik, eléggé rá van szokva a dohányzáshoz. Vagy csak ilyen helyzetben, nem tudom, de eléggé rágyújtott volna most szerintem. Az azért rendes tőle, hogy tiszteletben tartja a kérésemet. Még akkor is, ha teljesen látszott, hogy zavarja.
Iszogatom a spriteomat, és próbálom kitalálni, már megint milyen fondorlatosság jár az eszében Karanak. Nem olyan fajta, aki engedne kicsúszni egy zsíros sztorit a kezei közül. Nem is baj, most ez valamiért izgalmasnak tűnik.
~ Biztos azért, mert már rég volt, hogy utoljára...
Kicsit meglepettnek tűnik, majd gyorsan "visszavág". Vagy ha nem is visszavág, de próbál nyeregbe kerülni. Valahogy így szokták ezt hívni a cifrabeszédűek.
- Most sértegetni akarsz, a gyerekkoromról faggatózni, vagy beszélgetni?
Lehet, hogy egy kicsit csípős volt a hanglejtésem, de nem akartam annak. Vagy nem annyira. Ezt már a végéből lehet sejteni, de azért így is lehet, hogy megzavarja. Nem tudom. Én meg iszom a spriteom tovább, és várom, mi a fene lesz ennek a vége.
~ Azért olyan nagyon sokat nem változtak a dolgok.

Továbbra is csak forgattam a dobozt ujjaim közt, pedig tényleg rágyújtottam volna. Milyen már egy dohányosnak meginnia a kávéját egy cigi nélkül. No de sebaj, mély levegő és kibírjuk. Egy korty a kávéból és újra felvetem a szemkontaktust Colinnal. Úgy döntöttem, hogy átengedem az irányítást neki, legalább is látszólag. Kíváncsi voltam, hogy erre mit lép. Elvégre a kérdései kapcsán is megismerhetsz valakit, ha a megfelelő válaszokat adod. Vagy legalább is valami hasonlót terveztem.
- Eszem ágában sincs téged sértegetni. És tudod mit faggatózni sem fogok. Bár gyanítom utóbbi megszólalásodból, hogy gyerekkori élmény miatt utálod ennyire az újságírókat – ugrattam - Viszont nem hagy nyugodni engem a tény, hogy ennyire rossz szemmel nézem rám. Említettél valami olyasmit a beszélgetésünk elején, hogy egyik sem képes egyenes válaszokat adni. Itt az alkalom. Tégy próbára! – dőltem hátra a székben és vártam. Vártam arra, hogy vajon mit fog lépni ezek után.

Egyre többet babrál azzal a dobozzal. Mintha akarna vele valamit, vagy mi. Persze, hogy akar vele valamit! Rá akar gyújtani. Tudom én, látom rajta.
~ Nem, nem és nem, a kedvéért nem fogok megint füstöt szívni. Ha kibírja egy kicsit, az neki is jót tesz. Legalább fellélegzik a tüdeje.
Úgy döntök, hogy engedek neki. Egy kicsit. Az talán még jobban fel is bosszantja, mintha semmit se mondanék neki. Ez egy picit azért szórakoztat.
- Igen, gyerekkoromban találkoztam újságíróval. Fontosabb volt neki a büszkesége és az írói kiváncsisága, mint bármi más. Még a családjánál is. Te ismersz ilyet?
Ha már átengedte a kérdezés jogát, kihasználom. Egy kicsit még elégtételt is érzek tőle. Végre bekérdezhetek az újságírónőnek!

Végül úgy döntöttem elsüllyesztem a dobozt a táskámban, hogy még csak ne is legyen ami kísértésbe visz. Másra tereltem figyelmem inkább, jelen esetben a fiúra, aki egyre jobban felkeltette kíváncsiságomat. Nem is igazán értettem hogy mit akar evvel a kérdéssel, de a nap folyamán most először lefagyott arcomról a mosoly. Nem gondoltam, hogy valami hasonlóra lesz példa és nem is nagyon szerettem volna belemenni hasonló beszélgetésbe, de már késő volt. Én ástam magamnak, attól tartok… és nyakig benne voltam. Megköszörültem a torkom.
- Tehát családi tra… - kezdtem volna gúnyolódással elütni a válaszadást, aztán egy pillanatra megálltam és Colinra néztem
– A kíváncsiságot és a büszkeséget ismerem, igen – nagyot sóhajtottam és úgy éreztem a fiú belém lát és ez szörnyen tudott irritálni, de főként az, hogy nem tudtam mit tenni ellene. Persze felállhattam volna vagy megoldom egy szokásos válasszal, de akkor neki lett volna igaza… Valamiért rá akartam cáfolni az elképzeléseire. Talán a cikk érdekében, talán valami másért…
- Igen, ismerek ilyet – válaszoltam megadóan egy keserű mosollyal és egy szájhúzással megspékelve mondandóm.
- Mindez ok lenne arra, hogy minden újságírót leírj és elítélj?

Már majdnem hozza a szokásos újságírós dumát, amivel kikerüli a neki kínos részeket, aztán csak sikerül megfogni valamivel. Felveszem azt a riporteres arckifejezést - mint a pszichológus, akinek a főszerkesztő fizet a kliens helyett-, és érdeklődve figyelem a válaszát.
Amikor látom, hogy elcsíptem, amit akartam, kezdek felpörögni. Furcsa ám, mert ilyen nem szoktam egy helyben ülve. Egyre lassabban mozog Kara szája, és lassabban, mélyebben szól a hangja. Mégis értem! Mintha most érdekelne, és odafigyelnék. Vagy mégjobb, jobban tudok figyelni!
- Ha ez nem általános, akkor mesélj arról az egyről, aki ilyen és ismered!
Kicsit hátra dőlök, de kezdem gusztustalannak érezni ezt az újságírós beállást, beülést, úgyhogy inkább előre dőlök, és az egyik kezemmel asztalra támaszkodva iszom a másikban lévő sprite-omat.
~ Na, erre mit fogsz válaszolni, újságírónő?
Kicsit gonosznak érzem magam, de nagyon nyeregben. Mégis próbálom kevésbé így érezni magam, és egy kicsit lazítani.
- Lehet, hogy kiderül, az a pár személy miért ilyen. Akkor megdőlhet a szemét, aljas, számító újságírók téveszméje a fejemben.
Csak egy keserű félmosolyra jutja, és semmi többre. Ezt is bátorításnak szántam, de nem biztos, hogy az lett belőle.

- Komolyan mondom elmehetnél újságírónak. Egész könnyedén képes vagy rávenni egyeseket, hogy olyasmiről beszéljenek, amiről amúgy egész biztosan nem tennék - fűztem hozzá halkan felnevetve, csak hogy oldjam a feszültséget, amit láthatóan csak én érzékeltem. Kényelmetlen volt ez a helyzet és idegesített, ahogy saját magam húztam csőbe lényegében, esélyt sem hagyva a menekülésre.
Már nem is az érdekelt, hogy megdőljön az elképzelése rólam, esetleg másokról. Most már ő érdekelt. Tudni akartam miért ilyen keserű? azt hiszem igen, ez a legmegfelelőbb szó rá.
- Mit szeretnél tudni róla? Hogy miért nem akar megnyílni másoknak, illetve ezt csakis akkor teszi meg, ha sarokba szorítják? Vagy, hogy miért olyan kíváncsi? Esetleg a családjával miért nem beszél? Talán mert ők sem kíváncsiak rá. Mert, ha nem is mondják ki de a korcsot látják benne. És ez rosszabb mindennél. Amikor nem szembesítenek valamivel, egyszerűen csak látod a szemükben. Mert nem merik kimondani. Vajon ez teszi olyanná, amilyen, esetleg egész más okokból elutasító? – fejeztem be a szóáradatot, miután ráeszméltem, hogy túlságosan is sokat beszéltem. Belekortyoltam a kávémba, illetve tettem volna, ha a csésze nem üres már…

- Mondtak már valami ilyesmit, csak akkor nem értettem. Köszi.
~ Asszem, ismered is azt, aki mondta.
Olyan, mintha a pszichológusa lennék. Pedig én ehhez nem értek. Vagyis remélem, hogy nem értek hozzá. Teledumálni a nők fejét, aztán azt tehetsz velük, amit akarsz. Ez nem az én pályám. Maradok a kevésbé extrém sportoknál.
~ Ezt pedig meghagyom annak a szemétnek.
- Miért nem akar megnyílni másoknak? Miért hagyja akkor, hogy sarokba szorítsák? Miért olyan kíváncsi? Miért nem beszél a családjával? A családja szerinte miért nem kíváncsi rá? Miért látják "korcsnak"? Félnek tőle valamiért? Ettől lesz olyan elutasító, vagy más miatt? Minden kérdésemet felsoroltad. Tudsz rájuk válaszolni is?
Várok egy kicsit, hátha megválaszolja őket, vagy csak beszél a témáról még egy kicsit.
- Kiről beszélünk most, Kara? Ki ez az ismerősöd? Te miért nem nézed korcsnak, ha még a családja se kíváncsi rá?
Annyira kegyetlennek érzem magam, hogy megborzongok. Nem kellemesen. Ha kiharcoltam a válaszokat, akkor levakarom magamról ezt a riporter stílust, mert kezdek belül émelyegni tőle.

- Örülök, hogy legalább ebben segíthettem – jegyeztem meg némi gúnyt csempészve szavaimba, csak hogy egy kicsit úgy érezzem magam vagyok. Merthogy kezdett hányingerem lenni ettől az egésztől. Hátam közepére kívántam ezt a beszélgetést és a sok kérdést, melytől alig láthatóan de hátrahőköltem. Pár pillanatig meg sem szólaltam, próbáltam magam összeszedni.
- Ugyan már Colin – nevettem fel keserűen, bár azért nevetésnek igen túlzás lenne mondani, inkább amolyan sóhajtásnyi keserű szájhúzás volt – nagyon jól tudod kiről van szó. Vagy csak azt akarod, hogy kimondjam? – hajoltam közelebb hangom egész halkra véve, már suttogóra, de csak pár pillanatra, aztán visszahelyezkedtem.
- Miért akarod ennyire tudni a válaszokat? – mielőtt bármit mondhatott volna felemeltem a kezem – Gondolod, hogy ettől a beszélgetéstől bármi is megváltozna? Gondolod, hogy velem is eljátszhatod a hős megmentőt? Ki vagy te egyáltalán? – mielőtt bármire is válaszoltam volna, tudni akartam.

Nem nagyon izgat a gúnyolódása. Szerintem már majdnem olyan szarul érzi magát a helyzettől, mint én. De nem foglalkozhatok vele, mert már itt vagyunk. Én meg elég bátor vagyok ahhoz, hogy le is lehessen hülyézni érte. Vagy őrültnek nevezni. Igen, ezt már sokszor megkaptam néhány mutatványomért.
Látszik, hogy kerülgeti a válaszadást. Ez pedig bosszant. Bosszant, mert akkor ez azt jelenti, hogy igazam volt.
~ Persze, hogy azt akarom.
Csak bólintok. Ezzel jelzem, hogy igen, akarom, hogy kimondja. Most már kinyitottuk azt a keserű dobozt, nem baj, ha kiöntjük rendesen a tartalmát.
Aztán megint elkezd bosszantani. Mert igazam volt. És már nem is zavarja. Sőt, észre sem veszi. Nekem legalábbis úgy tűnik.
- Megint csak kikerülöd a válaszadást. Pedig azt mondtad, válaszolsz minden kérdésre. Egyenes válaszokkal.
Csalódott arccal nézek rá. Tényleg azt hittem, hogy megpróbálja, de egyre kevésbé hiszek már neki.

Mélyet sóhajtottam és hosszasan kifújtam a levegőt. Már épp azon voltam, hogy kimondom azt a pár szót, amitől nem is tudom mi történne. Megváltozna valami is? Kinek akarok én egyáltalán bármit is bizonyítani? Egy olyan embert akarok meggyőzni, akit fél órája ismerek és elég nagy valószínűséggel most látom utoljára.
- Meggondoltam magam – jelentettem ki egyszerűen hátradőlve a székben – Úgy van ahogy mondod, kikerülöm a válaszadást, ugyanis úgy érzem túlléptünk egy olyan határt kérdések terén, amiért cserében én is elvárok valamit – talán most az egyszer kívántam azt, ha már belementem ebbe a játékba, hogy ne kapjam meg azt amit akarok, mert egyre kevésbé akaródzott válaszolnom a kérdésekre. Irritált, hogy úgy éreztem ismeri az érzéseim és ez csak fokozódott volna, ha válaszolok is.
- Mit vársz egyáltalán a válaszaimtól? De tudod mit? Én legalább rájöttem, hogy nem ér annyit egy interjú lehetősége, hogy kiadjam magam teljesen. És inkább maradok a fejedben az a keselyű, akinek elképzeltél - végszóra elővettem a dobozom és kihúztam a dobozból a cigit és szívni kezdtem. Végül is egy elektromos cigi ellen azt hiszem nem lehet sok kifogása...

Már majdnem elhiszem, hogy betartja a szavát, de aztán hirtelen feladja. Nem is vagyok csalódott, végülis ezt vártam az elejétől. Csak megerősített abban, amit már eddig is tudtam. Sajnos.
- Nem is vártam mást. Pedig egy kis időre elhittem neked, hogy állod a szavad.
Egy kicsit még bűntudatom is volt az előbb azért, hogy a lelke sötét bugyrait piszkálgatom, de ez most egy csapásra elmúlt. Egyszerűen nem érdekel, ha szarul érzi magát, mivel nem képes a saját szavát sem betartani.
~ "Meggondoltad magad", mi? Cöhh...
Iszogatom a spriteomat, közben nézem, ahogy az elektromos kütyüvel pöfékel. Nincs kedvem szólni neki, hogy szerintem innen indul majd az új generációs drogok módija. Úgyse érdekelné szerintem.
- Csak választ vártam, mert választ igértél. Minek beszéled körbe, ha már lemondtál a becsületedről? Pedig nekem egyszer azt mondta valaki, hogy az az egyetlen, amit senki nem vehet el tőled.
Nem foglalkozok már a cigijével sem, csak szomorúan nézek rá.

- Ha nem vártál mást, akkor nem is csalódhattál nagyot. Nézd a pozitív oldalát a dolgoknak! - vontam meg a vállam nemtörődöm módon, pedig igen, szörnyen frusztrált a dolog. Utáltam, hogy ezt teszem, de folyton az keringett a fejemben, hogy miért is tenném meg. Az a tekintet meg… Utáltam a szemébe nézni, mégis megtettem. Talán csak, hogy kínozzam magam. Hogy a bűntudatom továbbra is mardosson, de nem, nem engedtem. Akkor sem.
- Ha már ilyen közhelyekkel élünk, az a valaki hozzátehette volna még, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit csak akarunk - mondtam ki keserűen, miközben visszahelyeztem a kis füstölgő rudat a dobozába. Hiába… Közel sem nyújtja azt az élvezetet. Kértem egy ásványvizet, miközben továbbra is kerestem szomorú tekintetét. Minél jobban meg akartam fejteni szomorúságának az okát, annál inkább nem értettem az egész helyzetet.
- Miért ennyire fontosak neked ezek a válaszok? – kérdeztem, szinte már tagolva a szavakat – Miért? – ismételtem meg - Ne várd el tőlem, hogy kiteregessem a szennyest, miközben dunsztom sincs MIÉRT akarod tudni. Miért akarja egy vadidegen tudni, megérteni, bánom is én, hogy miért lesz valaki olyan amilyen. Honnan tudnám, hogy nem épp szórakozásból teszed? - talán ez lett volna az utolsó, ami eszembe jut róla, de akkor is.

- Reménykedni mindig lehet. És szabad is, szerintem.
A nemtörődöm viselkedésétől csak mégszomorúbbnak érzem magam. Ez biztos látszik az arcomon is, csak az most pont nem érdekel egy kicsit sem. Nem olyan fajta vagyok, aki folyton attól parázik, hogy mikor látják rajta az érzelmeit.
- Naná. Csak ha ezt jól túlgondolja valaki, akkor akár fejbe is lőheti, vagy fel is akaszthatja magát. Nem igaz? Ha nincs célja, akkor minek él? Te inkább sírnál, vagy inkább élnél érzések nélkül? Ha választhatnál.
Látszik rajta, hogy zavarja a nézésem, de fogalmam sincs, mit gondolhat. Nem is tudom biztosan, hogy akarom-e tudni. Csak nézem tovább, mert előbb-utóbb úgyis szólni fog. Mindegyikük ilyen, nem bírják sokáig beszéd nélkül. Ez a vesszőparipájuk, vagy mi.
- Ígértél válaszokat, és felszólítottál, hogy kérdezzek. Én kérdeztem, de nem kaptam válaszokat. Ha nem állod a szavad, azért is a másikat okolod. Miért nem vagy képes vállalni a felelősséget a saját tetteidért?
~ Sosem változik semmi. Talán igazuk volt, mikor ezt mondták...mikor nem akartam feladni...
- Nem szórakozásból csinálom.
Most már a szomorúság mellé jut sértődés is. Felháborít ez a feltételezés.

- Te sem válaszolsz az én kérdéseimre, pedig igazán egyszerűek voltak. Nem boncolgatom az életed, veled ellentétben. Nem kérdőjelezem meg, hogy ez mennyire fair dolog. Viszont érdekel, igenis érdekel, hogy miért akarod megérteni az én érzéseimet, azt az oldalam, amiről senkivel nem szeretek beszélni, nemhogy olyan valakivel, akit fél órája ismerek. Hiába sértődsz meg, szerinted mennyire mozgat meg? Hiába nézel rám olyan tekintettel… De tudod mit? Elítélhetsz, leírhatsz, nem érdekel ezek után mit gondolsz rólam, hiszen dunsztod sincs miért lettem olyan amilyen. Nem véletlenül nem beszélek róla. Nem vagyok kíváncsi a szánalmadra sem. De inkább élnék érzelmek nélkül. Igen. Tudom, hogy akkor nevetni sem lennék képes, de sokkal egyszerűbb lenne az életem – fejeztem be kissé hosszúra sikeredett mondandómat. Nem éreztem jól magam. Ebben a helyzetben nagyon nem. Szabadulni szerettem volna. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam megadni számára azt az elégtételt, hogy mindezt lássa kiülni az arcomra.
- Nem okollak én téged. Csak egyszerűen visszakérdeztem, amire meg te nem vagy hajlandó válaszolni. A felelősséget meg igenis vállalom a tetteim után. Nehogy azt hidd, hogy ennyiből már tudod ki vagyok.