Re: Elhagyott gyárnegyed

by **Michael Bodwin** Szer. Aug. 14, 2013 9:19 am

Meg kell vallanom, hogy még ilyenkor is nehezen állok rá, hogy alkalmazzam ezt a képességemet, mert bár nem érzem, de az okozott hatásokból el tudom képzelni, hogy mit élhet át az, akin ezt alkalmazom.
Most is kiráz a hideg, ahogy kilépve a lány testéből meghallom a sikolyait, de a rossz érzésemet elsöpri a fegyverropogás és igyekszem minél távolabb kerülni, mert Reyes lövési nem épp pontosak. Persze a történtek után ezt nem vetném a szemére.
Aztán meghallom a dulakodás zaját és azonnal a kommandósnő felé sietek, mert sejtem, hogy ki lehet a támadója, aki még ezek szerint nem vette észre a sebesült társát.
Mire azonban oda érek, már vége is és már csak Reyes-t találom ott egyedül, zihálva, fegyverrel a kezében. Mire a hátam mögé pillantok a kaszakezű lány is eltűnt.
Tekintetünk egy pillanatra egymásba kapcsolódik, aztán a nő kimerülten rogyik le a fal tövébe.
- Szerintem is. – fülelek bele a csendbe, a …….halotti csendbe, aztán ismét ránézek. – Azt hiszem senki…..nem élte túl. – mondom halkan, amit valószínűleg ő is sejt már. – Nem akarok okoskodni, de ha ezt a fickót nem szerelik le, akkor akár szögre is akaszthatja a hivatását Reyes.
Közben az egyik torzó vállán recsegni kezd a rádió, amire önkéntelenül odanézek, majd a még mindig elég sápadt lányra.
- Ideje összeszednie magát. – indulok, hogy elnémítsam a készüléket, mely idegesítően sistergett tovább. – Most már elmehet nyugodtan.
~ És nekem is szednem kell a sátorfám, hiszen már tudják, hogy itt vagyok. ~ sóhajtottam nagyot. Az eszembe sem jutott a történtek után, hogy Reyes még mindig el akarja végezni a feladatát. Ennyire nem lehet fanatikus!

by **Reyes Concha** Hétf. Aug. 19, 2013 9:55 am

Most, hogy a veszély elmúlt, kezdtem megnyugodni és úgy látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Itt mindenki rajtam kívül úgy járt, mint az apám... Ép ésszel alig felfogható ez a mészárlás, egy rémálomnak tűnik.

Innentől.. személyes hadjáratommá válik ennek a mutánsnak a megölése. És akárki, aki az utamba mer állni, szintén csak pofára fog esni.
Bodwin szavaira aztán észbe kapok és felkelek a fal mellől. Ezután a bukás után az ERU3 osztaga egy ideig (vagy egy évig) egészen biztos, hogy nem lesz újra alakítva. Az új emberek beszerzése, kiképzése és felkészítése legalább ennyi, ha nem több időbe fog kerülni.
Ha most Bodwin elmegy... egy évig biztos nem érjük utol.
- Úgy érti elmehetünk! - lépek mögé. - Nézze, én nagyon hálás vagyok magának, amiért kétszer is megmentette az életemet, szóval hagyja, hogy segítsek magának, mert ezt ebben az életben csak most az egyszer ajánlom fel. - lépek aztán mellé és keresem szigorú tekintetemmel az övét - Velem kell jönnie.

by **Michael Bodwin** Hétf. Aug. 19, 2013 5:51 pm

Mikor végre elhallgattattam a rádiót, akkor gondoltam csak bele igazán, hogy mi lesz ennek a tömegmészárlásnak majd a visszhangja. Kirázott a hideg egy pillanat alatt, mert biztos voltam benne, hogy a rendőrség az én nyakamba fogja varrni ezt az egészet, már csak azért is, hogy ellenem hangolják a közvéleményt és az embereket. És én nem tehettem ez ellen semmit!
Gondolom Reyes őrnagy is boldogan asszisztál majd ehhez, ha végre kikerül innen, mert azonnal elfelejti, hogy kinek köszönheti az életét. Ha tudnám, hogy azzal, hogy megölöm megakadályoznám ezt, akkor sem lennék rá képes, hogy megtegyem. Hiába! Nem vagyok hidegvérű gyilkos, pedig lehet, hogy azzá kéne válnom, hogy túléljem ezt az egész rémálmot.
Hallottam, hogy mocorog a nő, ezért felé fordultam, épp mikor oda ért hozzám és beszélni kezdett.
~ Így legyen ötösöm a lottón! ~ gratuláltam magamnak a következtetésemhez, ahogy kiderült mit akar.
- Azzal akar segíteni, hogy bevisz és átad a főnökeinek? – léptem egyet hátrébb, hogy nehogy váratlanul megtámadjon. – Maga teljesen hülyének néz engem? – ráztam meg a fejem. –Azonnal eltűntetnének és, hogy maguk mellé állítsanak mindenkit, hogy véletlenül se érdekeljen senkit a sorsom, még ezt itt, - mutattam körbe, - ezt is a nyakamba varrják. – Ezt nagyon jól tudja! – vált bosszússá a hangom. – Nem! Eszemben sincs magával menni sehová. Összeszedem a holmim és lelépek. De, ha…….de ha segíteni akar, inkább mondja meg, hol találom az apámat? Életben van még egyáltalán? – vált hideggé a hangom, hogy leplezzem az érzelmeimet.

by **Reyes Concha** Vas. Aug. 25, 2013 7:44 pm

Persze nem értette meg.. Hát hogy is érthette volna meg, amikor a sokktól meg a sietségtől nem tudok kerek egész mondatokban beszélni? Szavaira hevesen rázni kezdtem a fejem.
- Dehogy is! Illetve majd egy másik alkalommal, egészen biztosan, de most nem úgy jönne velem, mint Micheal Bodwin.... - mondom és elkezdek fel-alá járkálni - Már másodjára ment meg, s habár gyűlölöm a fajtáját, most még jobban mint eddig, tudom mi az a becsület és mit jelent tartozni valakinek. - rápillantok - Nem csak az apja, de az anyja is életben van, Bodwin. De én egyedül nem vihetem ki őket onnan. Ha maga most eltűnik, őket vagy elteszik TÉNYLEGESEN láb alól, vagy ott fognak megrohadni abban a cellában! - pillantok rá határozottan, ha pedig kételkedve néz rám, hát nem csodálom... - Nem tudom, miért visz erre a lélek... Majd rá fogjuk, hogy egy másik mutáns irányítása alatt voltam, akkor nem lesz annyira feltűnő, még furán is viselkedem. Igazából nem is magáért teszem, hanem értük. - célzok itt a szüleire - Egy ember sem érdemli, hogy úgy bánjanak vele, mint a magafajta démonokkal! - mondom határozottan és elindulok. Remélhetően a férfi is elindul utánam. Igazából sok választása nincs, ha az apján -illetve az anyján is- segíteni akar, akkor ez az egyetlen esélye.
- A tervem a következő: az egyik járműből felvesz egy egyenruhát... Bemegyünk a bázisra, megszöktetjük a szüleit, maga rám lő, elhúznak és onnantól kezdve folytatódik a macska-egér játék felfogta? - állok itt meg a végénél és pillantok rá szigorúan - Nincs több én mentem meg magát, maga engem. Ha elkapom, be is zárom, nem érdekel, hányszor segített.. Szóval lehetőleg jól bújjon el... -teszem hozzá és tovább indulok. Nagy lendülettel nyitom ki a vasajtót, amely nyikorog már öreg fájdalmában. A kerítés mellett a sötétben az egyik Jeep áll, oda megyek a csomagtartójához, s felnyitom.
- Keressen megfelelő méretet. - nézek az egy-két egyenruhára.

by **Michael Bodwin** Vas. Aug. 25, 2013 9:04 pm

Felkészültem, hogy ellenállok és védekezem, ha kell, bár nem szívesen bántottam volna a történtek után, de nem is hagyhattam elfogni magamat. Ezért aztán kellően értetlen képet vághattam, amikor felajánlotta, hogy ………….
- Micsoda??? – kiáltottam fel, amikor meghallottam, vagyis amikor eljutott az agyamig, hogy miről beszél! – Azt mondja, hogy édesanyám él??? Akkor…..mi…..hogyan? Ááááá! A jó életbe! Csak palira vettek és megpróbáltak behúzni a csőbe! A szemét, rohadt állatok! – tört ki belőlem a szitkozódás, ami részben a megkönnyebbülésből, részben a dühből fakadt. – Ilyen aljas módszerekkel még a közismerten mutánsellenes rendőrfőnök sem próbálkozott. – néztem aztán pár perc múlva már valamivel higgadtabban Reyes szemébe.
Továbbra sem értettem, hogy miért vállal ekkora kockázatot….értem, ha ennyire utálja a fajtámat és ezt nem árt tisztázni, bár amennyire láttam ő az a becsületes fajgyűlölő fajta volt.
- Mondja őrnagy, miért utálja ennyire a mutánsokat? Valami oka van rá, vagy így nevelték? Átmosták az agyát? Én is ugyan olyan vagyok, mint maga. Éltem az életemet, jó zsaru voltam. Meg kell értenie, hogy köztünk is vannak jók és rosszak, ahogy minden népcsoport tagjai között. Ezért nem utálhat mindenkit! – próbálom kideríteni az okokat. – Mit szólna, ha valami közeli hozzátartozója halálos beteg lenne és van olyan, aki egy kézrátétellel meggyógyíthatná? Eldobná magától a lehetőséget, csak azért mert más fajhoz tartozik a gyógyító? – kérdezem tőle halkan. – Én sem gondoltam még pár héttel ezelőtt, hogy ide jutok. Azt sem tudták rólam, hogy mutáns vagyok. Kitüntetett rendőr voltam, aztán …..aztán ……ááááá! Hagyjuk! Már úgy sem lehet semmin változtatni. – legyintek keserűen. – Nézzük meg azokat a ruhákat! – követem a nőt, pedig egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy nem csak így akar csapdába csalni.
De a szüleimért minden kockázatot hajlandó vagyok vállalni. Elég gyakorlatom volt az ilyen ruhák felvételében, így pár perc múlva már itt álltam, talpig feketében, de még a maszkot nem húztam le, így pillantottam Reyes szemébe.
- Igaz, hogy megöltem Kohler-t, de nem önszántamból, ennyit nem árt ha tud. – azzal elfedtem az arcom, csak a szemem villogott ki a résen. – Magára bízom a saját és a családom életét. Tegyen belátása szerint.

by **Reyes Concha** Hétf. Aug. 26, 2013 3:15 pm

Az, hogy így kiakadt, miután megtudta, hogy anyja él, nem lepett meg. Hagytam, had káromkodja ki magát, közben pedig a terven gondolkodtam. Végül próbálta megérteni, miért is utálom őket.. Felhorkantam, s nem akartam nagyvonalúan körbe mutatni, hogy ezért.. Azért, mert képesek mind erre, s gyakran meg is teszik. Mert akinek hatalma van, az használja, gyakran a felelősség minden szele nélkül. Oda kint aztán felvett egy egyen ruhát. Beszálltunk a járműbe. Ránéztem és elhúztam a szám. Ez így nem a legjobb, még is minek lenne rajta a maszk a kocsiban? Nem logikus. Így azt gyorsan le is vettem róla, helyette a sisakot nyomtam a fejébe.
- Tegyen inkább úgy, mint aki sérült. Fogja a karját és hajtja le a fejét. - tettem egyik kezét a másikra - A sötétben ez is elég lesz ahhoz, hogy ne lássák az arcán a kamerákon. - mondtam, azzal bebőgettem a motort és elindultam.

Nem féltem attól, hogy innentől Bodwin tudni fogja, hogy hol a bázis. Kétlem, hogy bárkinek elmondaná, ő csak békét és a szüleit akarja. Meg kapja, aztán majd elkapom, ha a csapat újra lesz szervezve. Nem egy rövid út, az biztos, olyan 15-20 perc biztos van. Ez alatt nem igazán szólalok meg, próbálom magamban tökéletesíteni a tervet. A gyárépülethez érünk lassan, s behajtunk rajta. Üres, és sötét, de én már tudom, hogy mi hol van. Az egyik lejáróhoz megyünk, ami egy kis alagútba torkollik. Egy-két percig ott is mentünk, pedig azért nem kíméltem a gázpedált. Végül fény látszódott az alagút végén, s lassan felhajtottunk. Egy nagy, világos épület volt előttünk, s egy nagyobb kapu felé hajtottunk.
- Meg ne szólaljon, meg ne moccanjon! - morogtam, mikor a kapuhoz értünk, s egy ERU egyenruhás férfi jött az ablakhoz. Arcomra vettem a pánik és a zavartság jeleit.
- Őrnagy.. Hol vannak a többiek? - kérdezte a férfi, mire rázni kezdtem a fejem.
- Csak mi éltük túl Robbal, de őt el kell vinnem a gyengélkedőbe. Engedjen be. - hadartam, sürgettem. Szerencsére a katona nem kérdezett többet, egy pillantást vetett "Robertre", de mivel igen kókadtnak látta, már nyílt is a kapu és már hajtottunk is befelé. Egyre inkább közeledtünk az egyre nagyobbnak tűnő épülethez, amely még is kihalt és békésnek tűnt. Hát éjszaka lévén ez annyira nem is csoda. Behajtottam a garázsba a férfivel. Kiszálltam, majd kézi fegyverem a kezébe toltam, ha követett.
- Látta hogy jöttünk ide. - mondom, miközben a kezébe nyomom a fegyvert, s mélyen a szemébe nézek - Ha idebent eljátsszuk az utolsó sakklépést, két perce lesz elrobogni ezzel a Jeeppel, mert különben a kapunál megfogják akasztani egy alacsony vaskordonnal és akkor aztán szívhatja a fogát. Mozgás! - mondom, azzal futó lépésben elindulok a cellák felé. Szerencsére a folyosón nincsenek emberek, a kamerákkal nem törődöm, most úgy is állítólag egy mutáns irányítása alatt állok.

by **Michael Bodwin** Hétf. Aug. 26, 2013 6:53 pm

- Igaza van! – borzolom meg a hajam, miután lehúzza rólam a maszkot és még pont időben kapom el a kezem, mikor a fejembe nyomja a sisakot. Mondjuk az is elég sokat takar, főleg, ha nem olyan jók a látási viszonyok. – Rendben, majd igyekszem elég meggyőző lenni. – kattintom be a sisak kapcsát, majd kényelmesen elhelyezkedem, mert gondolom majd szól, mielőtt megérkezünk.
Mást egyelőre úgy sem tehetek. Ha bepalizott, akkor meg jobb, ha tartalékolom az erőmet.

Persze azért egész úton nyitva tartottam a szemem és alaposan megjegyeztem, hogy merre megyünk. Egyrészt ha menekülésre kerül a sor, jó ha tudom merre járunk, aztán meg soha nem tudni, hogy még mire lesz jó, ha tudom, hol van az ERU bázisa.
A nő közben magába mélyed, egy szót sem szól, így én sem fecserészek feleslegesen. Amit akart elmondott és így voltam ezzel én is.
Mikor feltűntek az épületek, akkor már kissé feszültebb lettem, de egyelőre nem láttam senkit. Egy jó pár kilométeres alagút után azonban már megpillantottam az első őrt és Reyes figyelmeztetésére csak biccentettem és igyekeztem eljátszani a súlyos állapotban lévő katonát, ami úgy látszik elég jól ment, mert gond nélkül mehettünk tovább. Azért továbbra is igyekeztem nem nagyon mutogatni a képem, hiszen feltételeztem, hogy a bázis tele van kamerákkal. És minél tovább el tudjuk hitetni, hogy minden oké, annál biztosabb, hogy kijutunk.
Mikor a garázsban lefékezett és a fegyvert a kezembe nyomta, csak csodálkozva néztem rá, de aztán ellenőriztem, hogy meg van-e töltve és működőképes-e, majd figyeltem mit mond.
- Ha semmi gond nem lesz a kiszabadításig, akkor elég lesz az idő. – biztosítottam róla, de persze ez attól is függött, hogy a szüleim milyen állapotban vannak. Ha cipelnem kell őket, akkor nem lesz sétagalopp, de rajtam nem fog múlni.
Gyors iramban követem az őrnagyot, aki látszik, hogy tudja mi és hol van, és úgy néz ki, tényleg komolyan gondolta ezt a segítséget, hiszen, ha nem így lett volna, már a nyakamba ugrott volna az egész bagázs.
Igyekszem kissé lehajtott fejjel rohanni és megjegyezni a fordulókat. A fegyvert készenlétben tartom, de úgy néz ki, hogy most, itt nem számítanak támadásra, mert egyelőre őröket sem látok. Bár valószínűleg vannak és a következő kanyar után beléjük is botlunk.
Ők jobban meglepődnek, hiszen én számítottam ilyesmire, így mire felfognák, hogy baj van, már eszméletlenül hevernek a padlón.
- Remélem a szüleim már a közelben vannak, mert ezt már nem tudjuk kikerülni. – célzok a kamerákra. – Szerintem pillanatokon belül riadót fújnak. Merre? – nézek a körülményekhez képest higgadtan Reyes-re.

by **Reyes Concha** Csüt. Aug. 29, 2013 3:57 pm

Szemeim a kamerákat fürkészik, miután a két őrt elintéztük. Bodwin kérdései pár pillanatig nem érdekelnek, mikor elmerengek, hogy a gyorsabb. Közben magamon a rádiót egy másik adóra kapcsolom, hogy halljam, amit az őrök dörmögnek a saját rádiójukba.
- Még van egy kis időnk. Egyenlőre csak pár embert küldenek. Egyel lejjebb vannak, a fogdák szintjén. Jöjjön. - mondom és futó lépésben elindulok. Van lift is, de mivel sejtem, hogy azt leállítanák, a lépcsőházba vezetem. Nem törődve a nőiességgel rontok be a lépcsőházba és gyorsan szedve a fokokat rohanok le egy emeletet. Szerencsére ezen a téren nincs kamera beépítve, így megállok az ajtónál, résnyire nyitom és kikukkantok.
Meglepődöm, mikor épp egy szintén kukucskáló szempárba botlom, de szerencsére én vagyok a gyorsabb, és gyorsan kivágom az ajtót, fejbe ütve vele az őrt. Gyorsan ki is lépek a fehér, megvilágított folyosóra, ahol már fut is felénk két másik őr. Amíg az előzőt ártalmatlanná teszem, elveszem tőle a gumibotot, hogy a másik ütését kivédjem. Szegényeket sajnálom egy kicsit.. én is és úgy hiszem Bodwin is sokkal jobb kiképzésben részesültünk, mint ők valaha fognak, szóval két perc sem kell, hogy a földre kerüljenek. Elveszem az egyiktől a kártyáját, majd sietve elindulok egy vastag acél ajtó felé, amin középen csak egy golyó álló üveg nyújt betekintést a másik folyosóra. Lehúzom a kártyát, mire kis pittyogás után az ajtó kinyílik és besietek. Cellák. Bennük férfiak és nők, sőt egy-kettőben még gyerekek is vannak. Nagyjából középtájt elérünk egy cellát, amiben a férfi anyja és édesapja üldögél.
- Majd később megbeszélik. - mondom még mielőtt társalgásba kezdenének, s a kártyával és egy kóddal kinyitom a cella ajtaját. Ekkor be a riasztó, vörös fényjelzéssel. - Lőjön, több haszna már nincs belőlem. A kártyát vegye majd el, szüksége lesz rá, ha zárt ajtóba botlik. - mondom felé fordulva. Igazából most érzem magam igazán őrültnek: hiszen az életemet a férfi kezébe adtam... Egy démonéba, egy szörnyetegébe. Aki már ölt embert...

by **Michael Bodwin** Pént. Aug. 30, 2013 3:24 pm

Már azt hittem a célnál vagyunk, de Reyes kissé lelombozott, hogy még egy emeletet kell menni, ráadásul lefelé, ami a menekülés szempontjából nem éppen ideális. De, hát ő van otthon és most nincs túl sok választásom, hogy hiszek-e neki, vagy sem, így csak bólintok és rohanok utána, hogy minél előbb lent legyünk.
Mikor a folyosóra néző ajtóhoz érünk, meglapulok a falnál, míg az őrnagy bekukkant, de még engem is meglep a hirtelen megmozdulása, de csak egy pillanatra és már ugrok is utána, hogy ha kell segítsek, ami nem is rossz ötlet, mert míg a nő el van foglalva, a másik, felénk rohanó és közben a gumibotját előszedni próbáló őrrel is kell foglalkozni, mielőtt rádión idecsődíti az egész kócerájt. Közben Reyes is megfordul, így tényleg csak két ütés kell és már mindkét őr a padlón fekszik ájultan.
A kártya és az ajtó láttán már sejtem, hogy megérkeztünk és a szívem egyre hevesebben dobog, ahogy meglátom a számtalan cellában raboskodókat, aztán……aztán a szüleimet!
Mikor kinyílik az ajtó csak a számra teszem az ujjam és ők már elég rutinosak, hogy tudják mit jelent, de azért hevesen megölelem és csókolom őket, ennyi még belefér.
Aztán a nőre nézek, majd hökkenten meredek rá.
- Lőjek? Nem gondolja, hogy lelövöm! – tör ki belőlem és a hangomon érezheti, hogy dühös vagyok.
Persze tudom én, hogy minek néz és azt is, hogy valahogy ki kell másznia ebből, de nem így. Egy pillanatig sötét szemmel meredek rá, anyát és apát hátra tolva, majd meglendítem a pisztolyt és keményen halántékon ütöm.
Ha nem védekezett és eszméletét vesztette, akkor a szüleimet sürgetően a kijárat felé tolom, miközben a szívem szakad meg, hogy a többieket itt kell hagynom. De jó tanulság volt a mai vérengzés, hiszen lehet, hogy van köztük olyan is, aki megérdemli, hogy becsukják, csak nem biztos, hogy jó kezekben vannak.
- Nagyon-nagyon sietnünk kell! – mondom és szinte tolom magam előtt a szüleimet, remélve, hogy időben kijutunk.

by **Reyes Concha** Pént. Aug. 30, 2013 5:38 pm

Már pedig komolyan gondoltam, hogy lőjön. Akkor majdhogynem egyen értékűnek gondolnám a fájdalmat és a veszélyt azzal, amit az imént tettem meg. Végül látom lendülni a fejét, s izmaim megfeszülnek, kezem már majdnem reflexből emelem magam elé, azonban félúton megállítom, s így érzem a nyilalló fájdalmat, majd minden elsötétedik...

Bodwinnak tudnia kell, hogy nincs sok ideje. Sőt, a kevés sem kifejezés ahhoz, ami most rendelkezésükre áll. Rendkívül fürgének kell lenniük ahhoz, hogy a 10fős csoportokat éppen hogy elkerüljék a lépcsőházban és a folyosókon. Egyenlőre az a szerencséjük, hogy az őröknek annyi esze nem volt, hogy a kinti katonákat behívják, vagy egyáltalán szóljanak nekik, hogy zárják le a kijáratokat.
Ha a férfi elérte a garázst a szüleivel, az őrök már nem foglalkoztak a sokkolókkal és a gumibottal.. Itt már nem sajnálták a lőszert sem, szóval amint egy légtérbe kerültek a három menekülővel, és rálátásuk volt, tüzeltek. Persze ott volt a terepjáró, egy-két harci kocsi, sőt, még két tank is parkolt hátrébb.

Amikor felébredtem, nem tudtam hol vagyok először. Majd mikor felkeltem, és a rácsokhoz léptem, már fel ismertem, hol vagyok. Bodwin szüleinek helyén. Valahogy nem lepődtem meg. A rácsokra támaszkodva néztem körbe. A mutánsok mind gyilkos szemekkel meredtek rám, már aki rám látott. Felegyenesedtem és leültem az ágyra. Olyan negyed óra múlva egy megviselt, mérges öltönyös alak érkezett a cellámhoz.
- Hát ezt senki nem gondolta volna. Maga teljesen megőrült? Magyarázza meg! - persze elkezdtem ráncolni a homlokom, s oda léptem a rácshoz.
- Fogalmam sincs, hogyan kerülök ide... Az utolsó emlékem az, hogy lemészárolják a csapatomat a gyárépületben! -mondom zaklatottan.A férfi egy ideig kutatóan figyeli az arcomat, majd lassan ellépdel.

//Köszöntem a játékot, izgalmas és borzongató volt Very Happy

//

by **Michael Bodwin** Szomb. Aug. 31, 2013 1:58 pm

A szüleim szerencsére nem voltak rossz bőrben, úgy látszik azon kívül, hogy bezárták, nem bántották őket és mivel rendőr család voltunk, azt sem kellett nekik magyaráznom, hogy most a gyorsaságunkon és a fülünkön múlik az életünk, így tették, amit mondtam, szó nélkül. Minden ráér az után, ha már kijutottunk, ezt mindannyian tudtuk.
Ennyire meg nem tervezett akcióban sem volt részem még soha, és sokszor csak a vak szerencsén múlott, hogy nem futottunk bele egy osztagba sem.
Mikor kimerülten, lihegve kiértünk a garázsba, rögtön felmerült bennem, hogy talán a bevezető utat lezárták, ha már egyszer riadóztattak, így nem biztos, hogy az egyszerű furgonnal ki tudunk törni.
Nem volt azonban időm sokat agyalni a dolgon, mert a sarkunkban voltak és már tüzet is nyitottak ránk. Gondolom nem kábító lövedékek süvítettek el a fülem mellett. Azonnal fedezékbe húzódtunk és megint csak szerencsénk volt, hogy egy páncélozott furgon állt nem messze tőlünk.
Pár pontos lövéssel én is fedezékbe kényszerítettem a támadóinkat, miközben jeleztem apámnak, hogy szálljanak be és, vezessen ő, mivel nekem a kezemre szükségem volt.
Ahogy elindult a kocsi beugrottam a nyitott tolóajtón és kilőttem az egész tárat, majd berántottam az ajtót, melyen a következő percben, már csak úgy pattogtak a golyók, mint egy friss nyári zápor.
Ha volt is valaki, aki elénk állt, most mindenkit elsodortunk, de a külső kapuk nem voltak lezárva, így jó 10 perc után, ami valóságos örökkévalóságnak tűnt, már a városba vezető uton száguldottunk.
Fejemet a hűs fémajtónak vetve próbáltam zakatoló szívemet lenyugtatni, aztán szóltam apámnak, hogy merre menjen, hiszen tudtam, hogy most nekik is el kell tűnniük és, hogy nagyon sok magyarázattal tartozom nekik.
Egy pillanatra még eszembe jutott Reyes őrnagy és még egyszer, utoljára megköszöntem neki és most nem érdekelt, mit gondol rólam.

//Én is köszönöm, nagyon élveztem a játékot és a mesélést is. Remélem még összehoz minket a sors (és a mesélő). Very Happy

//

by Ajánlott tartalom