Bronxi utcák

Örültem, hogy már most biztos lehettem benne, társakra és védelmezőkre találok majd abban az iskolában.
Érdeklődve és kicsit kételkedve is hallgattam a szavait, amik olyan régiesen és bölcsen hangzottak egy fiatal férfi szájából, amik azokra a japán, vagy amerikai filmekre emlékeztettek, ahol középkori harcművészetekkel foglalkoztak. Így beszéltek benne az öreg mesterek. Persze ezért nem is álltam meg, hogy ezek után ne kérdezzek rá.
- Ne haragudj Fagypont, ha megkérdezem, honnan veszed ezeket a mélyre szántó gondolatokat. Tisztára úgy hangzik, mintha egy Bruce Lee filmben lennénk. És a viselkedésed is kicsit régimódi, pedig, ha jól tippelem 20 é30 év között vagy. Mit csinálsz a Xavierben? Diák vagy tanár vagy? Nagyon gyakorlott és tapasztalt harcosként beszélsz, ráadásul klánokról vagy mikről, szóval ne csodálkozz, hogy felmerülnek bennem ezek a kérdések, de nem akarok tolakodó lenni, csak akkor válaszolj, ha nem gond. – visszakoztam egy kicsit, mert nem akartam letámadni a kérdéseimmel, puszta kíváncsiság volt a szavai után.

Meglepetten néztem rá:
- Honnan veszem? - visszhangoztam. - Ezek mesterem tanításai és egyben saját tapasztalatim is. Bocsánatodat kérem, ha a ti időtökben már nem megfelelőnek hat - hajtottam meg a fejem. - Nos elsősorban tanár vagyok az Intézetben, mentor, de nem kötelezően tanulnak tőlem a diákok, az én tárgyaim fakultatívak. Japán nyelvet, keleti filozófiákat, ninjutsut, vallásfilozófiát, kardvívást és egyéb fegyveres oktatást vállalok a diákok számára. Hozzám azok jönnek, akik érdeklődnek Ázsia iránt, vagy a testüket kívánják fegyverré nemesíteni. Klánokról pedig azért beszélek, mert életemben ez volt a megszokott, mikor még tanultam. Valóban a huszas éveim közepén járok fizikailag, de közel négy évszázadot töltöttem jégbe fagyva, így némely tekintetben nem igazán vagyok a mai világ szülötte - ismertem el. - Éppen ezért sem tanítok technikai tárgyakat. De amit tanultam, azt képes vagyok átadni az új nemzedéknek, ma is. Eredetileg Desima szigetén, Japánban éltem a már akkori életem során megsemmisült Shimotami klán soraiban. Mestergyilkos voltam. Így nem csak elméletileg ismerem azt amit tanítok, gyakorlatban is harcosnak vallom magam - "mutatkoztam be". Majd a fiúra néztem: - Eltűnés. Fegyverként használható nyelv, magas szintű ügyesség és gyorsaság, falmászás. Erős képességeid vannak. Olyan, mintha emberként idomultál volna egy kaméleonhoz...

Először csak olyan fél füllel hümmögve hallgattam, hogy kitől tanulta a mélyen szántó gondolatokat és hogy végül is majdnem eltaláltam, hogy tanít a Xavierben.
Aztán arra már felkaptam a fejem, hogy miket is tanít, arra meg végképp kikerekedtek a szemeim, hogy négyszáz évig hibernálva volt.
~ Uram Isten! Ez a fószer itt mellettem több mint 400 éves? Hát akkor már érthető egy-két megnyilvánulása! ~
Mikor folytatta és meghallottam, hogy mestergyilkos volt, az volt a hab a tortán. Persze így már érthető, hogy számára az a pár ember a tetőn nem okozott problémát, hiszen egyedül is a padlóba döngölte volna őket.
Egészen felvillanyozódtam, hogy pont egy ilyen emberbe futottam bele, és talán akkor nekem is megmutathatná, hogyan használjam ki a most már egészen hasznavehető képességeimen felül a testi adottságaimat is.
- Igen, kaméleonszerűek a tulajdonságaim. – bólintottam a megjegyzésére. – Eddig csak ez a beolvadás mentett meg pár durva helyzetből, de a többi, amit láttál még nekem is új, talán tovább fejlődött a képességem. – magyaráztam. – De, ha már ilyen véletlenül összefutottunk és én is a Xavier diákja leszek, tanítanál engem is? Megmutatnád, hogy vegyem fel a harcot a túlerőben lévő ellenségeimmel szemben is? – kérdeztem reménykedő tekintetemet rászegezve.

Röviden gondolkodtam, majd megráztam a fejemet:
- Nem tanítalak téged a ninjutsura - feleltem.
Csalódott, szomorú tekintet villantott rám, így jobbnak láttam kifejteni:
- A te készségeid elsősorban gyorsaságon és ügyességen alapulnak, míg a ninjutsu egyensúlyra törekszik erő, gyorsaság, ügyesség és kitartás között - magyaráztam. - Olyan mértékben aránytalanul kéne fejlesztened a testedet mely végletesen felborítaná belső, szellemi egyensúlyod. Más ágban foglak képezni. A hapkidoban. Ez is részben ninja művészet, de ez gyorsaságra és precíz mozgásra épül, nem erőt képvisel, hanem az ellenfél erejét fordítja saját maga ellen. Ez inkább neked való és jobban kihasználja különleges adottságaidat.Természetesen csak ha szeretnéd - tettem hozzá. - Figyelmeztetlek azonban, hogy nagyon kemény oktató hírében állok az iskolában. A tanítványaim nem vallanak szégyent soha, de ehhez rengeteg verejtéken és fájdalmon át vezet az út...

Izgatottan vártam a válaszát, mert, hogy most így felvetődött bennem, már kezdtem bele is élni magam, milyen jó lesz majd kiváló harcossá fejlődni és ronggyá verni azokat, akik eddig megkeserítették az életemet.
Aztán mikor kisebb gondolkodás után meghallottam az első szavait, mérhetetlen csalódottság és szomorúság terjedt szét bennem, hogy még sem tanulhatók tőle, de…..de aztán mikor tovább folytatta, egyre szélesebb lett a mosoly az arcomon, ugyan életemben nem hallottam erről a küzdősport féleségről, de, ha egy ilyen szakértő, mint Fagypont azt mondja, hogy abban jó lehetek, akkor én benne vagyok, és ezt igyekeztem is azonnal a tudomására hozni, nehogy még véletlenül meggondolja magát.
- Igen, igen, szeretném! – hadartam gyorsan és ugrándozni tudtam volna örömömben, mint egy kiskamasz, hiszen rég történt már az életemben, hogy valami jól alakuljon mostanában. – Nem baj, hogy keményen kell majd gyakorolnom, én jó és engedelmes tanítványod leszek, abban biztos lehetsz. – fogadkoztam vidáman. – Ha beiratkoztam, akkor kezdhetjük is? – kérdeztem várakozva.

- Csak kitartson az elhatározásod - figyelmeztettem komolyan. - Most mindenesetre gyere velem, az egyéb óráid közé be lehet illeszteni természetesen a nálam lévő oktatást is. Gondolom te is csupán a harccal akarsz megismerkedni - sóhajtottam. - Mindenesetre elkezdjük majd a napi edzéseket, de esetedben, a hapkido különleges volta miatt annak legmegfelelőbb környezetben, az erdőben majd. Menjünk.
Elvezettem az ifjút az iskolába, hogy megkezdje új életét.

//Játék itt vége - köszi szépen //

(Nicknek, Parázsléptűnek illetve bárkinek, aki csatlakozna.)

Vannak napok, amikor az emberek iránt táplált erős ellenérzéseim egyenesen undorba, sőt, olykor gyűlöletbe csapnak át. Elvégre, mégis, milyen jogon teszik, amit tesznek? Csak körül kell nézni, például akár itt is, ezen a mocskos utcán. Amott két férfi, akik ferde szemmel néznek rám. Odaát, a túloldalon még három. És ha csak a mutáns felsőbbrendűségem legcsekélyebb jelét mutatnám nekik, azonnal nekem esnének, mi több, jogosnak éreznék! A mocskos majomfattyai...
Zsebre tett kézzel, háborgó lélekkel sétáltam az utcán, reménykedve benne, hogy a sok ellenséges ábrázat között felfedezek egy baráti arcot...

A mai nap mondhatni rendkívüli volt. Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, hogy megkérem Honó-t arra, hogy kísérjen el engem a városba. A kérdésére, hogy mit akarok csinálni rejtélyesen válaszoltam csak.
- Tanítani foglak a mai kor emberéről. - Mondtam neki, és nem sokárra már a belváros felé haladtunk a forgalomban. Az utat is felhasználtam arra, hogy tanítsam. Az elmúlt napokban esténként vezetni tanítom. De abban nincs semmi KRESZ. Már pedig ha be akar olvadni akkor nem árt ha ezeket is tudja. Elsőként a közlekedési lámpák működését magyaráztam el neki, majd a legfontosabb útjelző táblákat. A jelek szerint a lány agya olyan, mint a szivacs mert egyből minden információt magába szív és megjegyez. A belvárosban leparkoltam egy parkoló házban, és a nap további részében gyalog közlekedtünk. Első körben vettem magamnak pár ruhát, mert a megjelenésem már igen csak rongyos volt. Majd úgy döntöttem meg mutatom a japán lánynak az egyik mai szokást a moziba járást. Előtte gondosan elmagyaráztam, hogy a mozgókép nem varázslat, hanem egy géppel színészek vannak rögzítve és azt játsszák le újra. A végén újra ki hangsúlyozva, hogy amit lát tűnjön bármilyen valóságosnak is, csak trükk, és „mese”. Szerencsém volt, mert a moziban éppen vetítettek egy régebbi filmet ami szerintem tökéletesen passzol Honóhoz. A Tom Cruise -féle utolsó szamurájt. Azt hiszem szerencsések vagyunk, mert sikerült végig nézni a filmet, mindenféle rendbontás és halál nélkül. Minden esetre egy külön tanulmányt megért volna a lány arckifejezése helyenként. A nagy élményre utána, hogy a kedélyek meg nyugodjanak egy kés szaküzletbe vittem el, ahol viszont lelkesen vette szemügyre a kínálatot, bizonyos termékeket hangosan becsmérelve bizonyosakat pedig áhítattal nézve. Nem tudom ő mit szerzet be magának, de biztos voltam benne, hogy nem jött el üres kézzel. Ahogy én sem. Két hegyes és igen éles tőrrel lettem gazdagabb, és jó pár dollárral szegényebb. De végül is azt kell mondanom eredményesen zárult a nap. Éppen az utcán sétáltunk visszafelé mikor egy ismerős, de jelen állapotban láthatóan morcos arcba ütköztünk.
- Szia Hugh! Mi járatban erre felé? - Kérdeztem tőle barátságosan. Nem sejtve, hogy milyen fordulatot is fog venni nemsokára ez a mai nap.

Mikor Nick azzal állított be a szobámba, hogy menjek el vele a városba, mert tanítani akar pár dolgot a mostani szokásokról, szívesen belevágtam, hiszen még mindig nagyon kilógtam a sorból és gondoltam, hogy hasznos tapasztalatokra és ismeretekre teszek szert, ha vele tartok.
Miközben vezetett magyarázta a közlekedési szabályokat, hogy ne csak a kocsit tudjam majd vezetni, hanem az úton se ütközzek akadályba, vagy valaki másba.
Az ábrák nem voltak túl bonyolultak, így nem volt nehéz megjegyezni őket, ez könnyebb volt, mint vezetni tanulni.
Érdeklődve néztem, ahogy az üzletekbe vásárolt, aztán azt mondta elvisz egy moziba, ahol képeket fogok látni, de az nem kell elhinni, hogy igazi, mert csak színészek játszanak benne.
Színészeket már én is láttam, így nem gondoltam, hogy nagyon meglepődnék, de aztán mégis, mert nem gondoltam, hogy azok a színészek egy függöny mögé vannak zárva, ráadásul nagyon hangosan ordítoztak, majd beszakadta dobhártyám.
Na meg a történet! Ha az én koromban ilyen hazugságokat adtak volna elő, akkor már élve felkoncolták volna őket a szamurájuk, amit még én is nehezen álltam meg, de Nick san ilyenkor mindig a fülembe súgott, hagy nyugodjak meg, pedig a többi nézőnek is meg kellett volna tudnia, hogy milyen valótlanságot akarnak eljátszani nekik.
Örültem, hogy vége lett és kijöttünk, és annak még jobban, hogy végre egy olyan üzletbe mentünk, ahol fegyverek voltak. Szakértő szemmel válogattam és két darabot meg is tartottam, de sok volt a rossz minőségű, semmire se jó kés.
Mikor kijöttünk és a kocsi felé sétáltunk találkoztunk Hugh doktorral, aki eléggé boldogtalan képet vágva, majdnem belénk botlott. Nick meg is szólította, hogy megtudakolja merre tart. Én is üdvözöltem a testvérünket.

Nem messze észrevettem egy fegyverboltot. Valamiféle sötét elégtétellel töltött el a gondolat, hogy ott vegyek fegyvert magamnak, ahol azokat árulják, amikkel talán egy vagy két mutáns testvérem életét kioltották, és utána viszonozzam ezt az itt tébláboló emberfajzatok felé, de aztán letettem a dologról. Felesleges lett volna ilyesmivel kockáztatni a szabadságomat, vagy akár az életemet. Bár nem féltem az emberektől, de bolond az, aki nem tart a túlerőben lévő ellenféltől.
Lemondóan sóhajtottam egyet, és elsétáltam volna az fegyverüzlet mellett, ha onnan nem épp két olyannyira vágyott ismerős lépett volna ki.
Fáradt mosollyal üdvözöltem őket.
- Szervusztok. Voltaképpen csak sétálni támadt kedvem, aztán, őszintén szólva, sikerült lehangolnom magam. Ezek az emberek... Ostoba népség. Ha tudnák, mik vagyunk, nekünk ugranának.

- Áhh az ilyennel ne is idegesítsd magad. - Vonom meg a vállamat. Mert tényleg így is érzem a dolgot. Túlléptem már az emberek kapcsán a pacifizmussal. Szóval nem érdekel, hogy tudják-e vagy nem, hogy mutáns vagyok. Ha az utamba állnak megkeserülik. Nincs rá okom, hogy vissza fogjam magam, vagy, hogy udvarias legyek velük szemben. - Te pontosan tudod, hogy ő felettük állsz. Egy nap pedig ezt végül ők is meg fogják érteni. Addig meg nincs értelme ilyenen idegesítened magadat. Csak gyomorfekélyt kapsz. - Próbálok egy kis életkedvet verni Hughba. Majd oldalra fordítom a fejem és a törékenynek látszó japán lány felé fordulok. Az ajkaimra halvány mosoly költözik jelezve, hogy valami csibészségre készülök - Éppen Honó sant akartam el vinni forró kutyát enni. (hot dog) Tudom hol kapni a városban a legfinomabbat. Isteni az íze, és adnak mellé minden extrát. - Mondom, és itt kissé oldalba bököm a könyökömmel a mellettem álló lányt jelezve, hogy igen rá gondolok. Közben pedig reménykedem, hogy a lány még nem hallott a hotdog-ról, és nem is kóstolta. Mert bizony akkor élvezet lesz figyelni a reakcióját arra, hogy kutya evésre célozgatok. Bár az elmúlt napokban már töltöttünk annyi időt együtt, hogy talán már tud bennem olvasni, és tudja, hogy ugratom.

Érdeklődve néztem Hugh doktorra, hogy miért pont most jutott eszébe, hogy az emberek nincsenek egy szinten velünk, hiszen ez sosem volt így, csak az én világomban ezt elfogadták, most meg a kamikat okolják sok mindenért és próbálják eltüntetni őket a föld színéről, mintha valami kórság lennénk.
Ezért Nick-nek adtam igazat, hogy kár ezen most idegesítenie magát, majd eljön a mi időnk és akkor majd megtudják, hogy hol a helyük.
Mikor a hot dogról kerül szó, nem tudom mire vélni oní-san szavait. Miért is akarnánk mi forró kutyát enni? Méh hidegen sem kívánnám, sem nyersen, sem főve, sem sütve, szóval akármilyen modern étel is, azt hiszem én kihagyom.
- Azt hiszem inkább valami mást ennék, talán valamit, ami nem kutya. – nézek fel a férfira, de aztán meglátok valami halvány vonalat a szája szélén és azt a csillogást a szemében, ami már figyelmeztetett, hogy itt nem igazán kell komolyan venni a dolgot. – De, ha te is eszel velem, akkor miért ne. – tettem úgy, mintha meggondoltam volna magam.

Fáradtan Nick-re mosolyogtam.
- Igazad van, barátom. Csak néha... Lehangol a várakozás. Tudom, hogy Erik mindent megtesz, és mindent megtett a múltban is, de... Olyan lassan történnek a dolgok. Na de - mosolyodtam el most már igazi jó kedvvel - menjünk, nézzük meg magunknak azokat a forró kutyákat...
El is indultam, de aztán különös dolog történt. Éreztem, hogy tüsszentenem kell. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, de ahogy a levegő kiáramlott az orromból, valami más is történt: egy nem messze lévő fémkuka felrobbant, szeméttel és fémszilánkokkal szórva tele a mellette álldogáló három férfit. Azok riadtan megugrottak, ami végső soron vicces látvány volt, de aztán, mikor újra eltüsszentettem magam, már nem volt kedvem nevetni: ezúttal fej robbant atomjaira.
Többen felsikoltottak, én pedig borzadva néztem a térdre eső, majd oldalasan elterülő torzót, ami egy másodperccel ezelőtt még egy ember volt. Bár ha szükség volt rá, lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkoltam, de ez véletlen volt, egy ostoba, szerencsétlen baleset, aminek nem volt értelme.
- Én... Én nem akartam ezt... - mondtam megrendülten.
Tülekedés támadt, sikolyok hasították a levegőt, és mindenki menekülni próbált. Illetve nem mindenki... Páran felénk indultak el.
- Hé, ti! Mocskos mutánsok! Mi a faszt képzeltek ti magatokról?
Haragra gerjedtem, de visszafogtam magam. Nem mozdultam. A sápadt férfi, aki megszólított minket, a zsebében kotorászott.
- Baleset volt. - csak ennyit tudtam kimondani, mielőtt pisztolyt rántott volna...

Igen ahogy számítottam rá, Honó már lassan kezd megismerni, és sejti, hogy valami simlisség van a dologban. Én pedig nem bírom tovább és felnevetek. Elönt a végtelen jókedv és elfeledkezve arról milyen tradicionális nő is ő a hóna alá nyúlva felkapom, és adok egy cuppanós puszit a homlokára jó kedvemben. Talán azért is esik most olyan jól a nevetés, mert mióta elváltam Kirától, most először nem kínoz a magány. Családra találtam a kis japán lány személyében. Éppen leteszem és neki kezdenék magyarázni a hotdog dolgot, mikor megtörténik a baleset.
Döbbentem fordulok a Hugh és a baleset felé. Tisztára mint egy háborús filmben. Robbanás vér, és halál. A legnagyobb megdöbbenésemre nem kell sok és az egyik fazon máris pisztolyt ránt. - Szent Magnetó! - Kiáltok fel meglepetten, de nem érek rá csodálkozni. Nem egy utcai lövöldözésben akarok meghalni. Addig biztosan nem amíg újra viszont nem látom a szerelmemet. Előre nyújtom a kezem, és az elmémet csatasorba állítva gondolatom erejével meg ragadom a pisztolyt, és egyszerűen kitépem az emberfajzat kezéből, ami a következő pillanatban nagyot csattan az én kezemben. Ez azonban, mintha olaj lett volna a tűzre. Még többen tartottak felénk. - Takarodjatok innen mocskos mutánsok! Gyilkos torzszülöttek. - Skandálják felváltva.

Elindultunk volna azok felé az ehető forró kutyák felé, de ekkor nagy meglepődéssel veszem tudomásul, hogy Nick san egyszerűen felkap a földről és megcsókolja a homlokom. Annyira meglep a dolog, hogy védekezni is elfelejtek és biztosan ez a szerencséje is a férfinak, mert különben nem úszta volna meg egy rúgás nélkül, de mivel a reflexeim késtek, így volt időm visszafogni őket.
Mielőtt azonban szóba hozhattam volna ezt a cselekedetét, hatalmas csattanás hallatszik és nem messze tőlünk levegőbe emelkedik egy fémdoboz, majd darabokra hullik, hogy mindenfelé repkednek belőle valami. Pár lépést ugrom oldalra, de aztán a következő pillanatban egy mellette álló ember feje is hasonló sorsra jut. Gyanakodva nézek körül, hogy ki művelhette ezt, ekkor szólal meg a doki és én döbbenten meredek rá.
Én élvezem a halált osztani, ha szükséges, ha parancsba adják, de ok nélkül nem bántok embereket és most nem tudom Hugh-nak mi oka volt rá, habár a szavaiból azt vettem ki, hogy nem szándékosan okozta a bajt.
Ennek ellenére rögtön dühös szemek kereszttüzében találtuk magunkat és voltak akik nem is álltak meg csak a szavaknál, hanem máris jöttek nekünk.
- De, hát mondta, hogy nem akarta! – szólaltam meg én is értetlenül. – Véletlen volt és semmi szándékosság nem volt benne! – tártam szét a kezem, hogy semmilyen veszélyt ne érezzenek, de ez nem volt elég, az egyik férfi fegyvert fogott ránk, de használni már nem volt ideje, mert Nick elszedte tőle a képességét használva.
Ettől viszont még jobban fellángolt a gyűlölet hullám és most már nagyon úgy nézett ki, hogy komolyan meg kell fegyelmezni ezt a csőcseléket paraszthadat, hogy tudják, nem érdemes ellenünk fordulniuk.
Kezeim készenlétbe helyeztem és ahogy közelebb értek egy intéssel derékmagas tűzfalat húztam eléjük.

Riadtan hátráltam, ahogy az események felgyorsultak. Én ezt nem akarom... Én csak egy egyszerű orvos vagyok, nem harcos...
Aztán valahogy a pisztolyomra tévedt a kezem. Ütésszerű sokk, és már jött is a látomás... Láttam magam, ahogy hidegvérrel agyonlövöm a rendőrt. Szükség volt rá. Mutáns vagyok, a Testvériség tagja, és igenis harcolok a jogaimért!
Leráztam magamról azt a valamit, amit leginkább harctéri sokként tudnék azonosítani, és előrántottam a pisztolyom. Most nem támadtak rám a látomások. Biztos kézzel céloztam és lőttem át a Parázsléptű emelte lángfalon. Egy férfi felbukott, de máris újabb lépett a helyére. Gyilkolni akartak... Ölni... Megölni minket.
Egy másik fegyveres egy löketnyi forró levegőt kapott, amitől métereket repült hátra, és a kabátja is lángra lobbant. Ideje megtanulniuk a férgeknek, hogy nem szabad mutánsokkal kötekedniük...
- Én azt mondom, mutassuk meg nekik, kik vagyunk - mondtam egy féloldalas mosollyal a két mutánsnak.

- Ne ne ne.. - Suttogom magam elé, mikor Hugh is előhalássz valahonnan egy pisztolyt, és leterít valakit vele a tűzfal túloldalán. Nem elég, ez a látványos erő fitogtatás, de máris a véletlen baleset átmegy ész nélküli mészárlásba. Nem, nem azzal volt bajom, ha ölnöm kell, ahogy azzal sem volt bajom, hogy meg kell védenem a mellettem állókat. Azzal volt bajom, hogy az egész egy ész nélküli akció, semmi tervezés, semmi taktika. Nincs kiszemelt célpont, és nincs előre eltervezett menekülési útvonal, ha a halandók rendőrsége befut nagy erőkkel. Így esélyes, hogy itt fogunk maradni holtan golyóval a fejünkben, a New York Times címlapfotóként. A szavaim profetikus tartalmát igazolandó valaki rögtön vissza is lő a tűz túloldaláról. - Egy talicska trágya szakadjon a nyakatokba, mocskos férgek! - Szitkozódok, és a nemrégiben zsákmányolt pisztolyt felemelve leadok néhány lövést. Nem célzok. Egyenlőre nem az a célom, hogy öljek, hanem az, hogy aki ránk lövöldözik a fedezékbe ugorva abba hagyja a lövöldözést. A lövések után viszont én húzódok valami vastagabb fém tákolmány mögé. Talán egy tűzcsap mögé? Nem is nézem igazán. A fedezék mögül kitekintve, már jobban át tudom tekinteni a csatateret anélkül, hogy fenyegetne az ementáli sajt szerű állapot. A földön már több halott, vagy haldokló ember fekszik. A jelek szerint az egyiket én terítettem le a vaktában lövöldözéssel. Nah, de kérem ez New York az ember nem tud még köpni sem anélkül, hogy ne találjon el valakit a zsúfolt utcákon. - Nem kellene sokáig itt időznünk mert csapdába kerülhetünk! - Kiáltom oda a társaimnak, majd a szavaim koronája képen újra az ellenséges halandók felé lövök.

Azt hittem a lángfal, majd meghátrálásra készteti az ellenünk támadókat, de nem így történt. Viszont Hugh doktor sem hagyta annyiban a dolgot és elővarázsolt egy pisztolyt valahonnan és egymás után több golyót is megeresztett a hőzöngők felé. Mire körül néztem már Nick is használta a fegyverét, és ezzel már nem lehetett meg nem történtté tenni a dolgokat és csak úgy elmenni, hiszen a halottakat és a sebesülteket látva a tömeg most már teljesen ellenünk fordult.
Láttam, ahogy a doki már a képességét is használja és mintha valami örült láng gyúlt volna a szemében, hirtelen felkiáltott, buzdítva minket, hogy mutassuk meg mire vagyunk képesek.
Nick közben már fedezékbe vonult, hiszen felénk is kezdtek záporozni a lövések és én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ezt most kell végig csinálnunk, de nem hagyhattam itt egyik társunkat sem, így maradtam, de én is befordultam egy széles oszlop mögé, de igyekeztem a tűzfal mögött tartani az embereket egy-egy feléjük irányzott tűzgömbbel.
- Hugh testvér! Igaza van NIck san-nak! itt nyílt terepen vagyunk és ha sokan támadnak nem tudunk sokáig védekezni! - próbáltam jobb belátásra bírni az elemében lévő Hugh-ot.

Mindkét társam fedezékbe vonult, ami eszembe juttatta, hogy hiába vagyok én isten ezek között a senkik között, a golyó még engem is megöl. Beugrottam hát egy nagy szemeteskonténer mögé, és elmerengtem azon, micsoda méltatlan helyzet is ez, fegyverek elől bujkálni, miközben azoknak a visszamaradott emberfajzatoknak inkább bocsánatot kéne kérniük, minthogy ránk támadnak...
Egy golyó pattant le a fedezékemről, és én behúztam a nyakam. Mutáns, légy büszke... Nos, ezt nem csináljuk valami jól, azt hiszem.
A karomat kidugva lőttem kettőt valamerre a támadók irányába, de nem hallottam kiáltást, ami vagy azonnali halált, vagy rossz lövést jelentett. Aztán inkább visszahúzódtam: nem volt tartalék táram, jobb lenne nem pocsékolni a muníciót.
Sajnos a többieknek ebben igazuk volt: túl sokan voltak. Talán... Talán robbanthatnék egyet nagyot, de abba a társaim is belehalnának. Latolgatva néztem őket... Nem. Két erős és hithű mutánst nem ér meg, hogy elpusztítsam a férgeket... Mást kell kitalálni. De vajon mit? Fogy az idő, a rendőrség is hamarosan ideérhet, és már így is túl sok rendőrgyilkosság van a számlámon.
Mutáns légy büszke... Légy büszke arra, hogy egy szemetes mögött gubbaszthatsz...
A fene egye meg az egészet!
Felálltam, és rögtön ki is lőttem valakit, aki rám célzott. Aztán ellöktem a kukát... Nem a kezemmel, hanem egy forró levegősugárral. Nagyon lassan indult meg, de az utca lejtett, így végül elért oda, ahová küldeni akartam. Bebújtam egy oszlop mögé, akárcsak Parázsléptű.
- Fedezékbe! - szóltam figyelmeztetően társaimnak, hátha pont akkor akarnának kibújni amögül, hogy támadjanak.
Aztán felrobbantottam a konténert. Égő szemét, repült szerteszét, és éles, izzó fémrepeszek... Fél tucatnyi ember sebesült meg, és biztos voltam benne, hogy van legalább egy halott is.
- Ez összezavarta őket - mondtam, és hallottam a közeledő szirénákat - Maradjunk és harcoljunk, vagy távozzunk?
Én magam, a bennem dúló dühtől és keserűségtől vezérelve a harc mellett döntöttem volna, de nem tudhattam, társaim hogy éreznek. Talán ők a békés elvonulás, hanem még a menekülés mellett döntenek...
Mutáns, légy büszke...

A helyzet korántsem lett jobb. Már mind a hárman fedezékben kucorogtunk. Ennek örültem, mert azt jelentette, még egyikünk sem fog a Time címlapjára kerülni. A golyók pedig időről időre gellert kaptak a fedezékünkön. Mondhatni nem sajnálták tőlünk az ólmot, és meg is tudtam őket érteni ezen álláspontjukban. Sőt úgy döntöttem meg mutatom mennyire egyet is értek velük, mikor Hugh figyelmeztet, hogy húzzam magam össze mint süni az erdőben. Nem kell kétszer mondania, már első alkalommal is döbbenetesnek találtam a romboló képességét. Most azonban az újabb szétrepülő kuka pusztítása egészen elképesztet. Hugh tényleg veszedelmes képességekkel rendelkezik, jobb lesz észben tartanom, hogy ne bosszantsam fel, mert még nekem küld a végén egy robbanó görkorcsolyás kutyát. A fémeső és a repeszek elmúltával előlépek a fedezékből, és végre én is meg tudom osztani a véleményem az emberekkel. A westpointon tanultak szerint emelem célra a pisztolyomat, és határozottan kinyilvánítom mennyire nem sajnálom tőlük az ólmot.
- Ólomékszert a testükbe! - Kiáltok fel miközben lövéseim nyomán látom a vörös vérfelhőket életre kelni, és a testeket elbukni. Nincs kegyelem nincs irgalom.
- Javaslok, még vagy két ilyen repesz elterelős manővert, és kezdjünk hátrálni a sikátor felé. Ott irány a tűzlétra és a tetőkön lépjünk meg a szemetek elől. Honó san te pedig tudnál még fedezni minket pár hasonló tűzfal felhúzásával az utca több pontján? El kellene zárni ott elől azt a kereszteződést, és a mögöttünk lévőt is. - Próbálom átvenni a helyzetben a taktikai parancsnokságot. Remélem a többiek elfogadják az önjelölt vezető szerepem, és a tervem. Ekkor üröl ki a pisztolyom tára, és ugrok vissza a fedezékbe. A nagy lövöldözés közepette észre sem vetem, hogy mennyire súrolt engem is néhány lövés. Nem hiába, a rohanó adrenalin kissé szürreálissá teszi az érzékelést a veszélyhelyzetekben.

Kicsit kezdett zűrzavarossá lenni a helyzet, már mindenki lövöldözött mindenkire, és a fedezékemül választott oszlopon is elcsattant pár lövedék, de a hangokból ítélve a táraimnál sem volt jobb a helyzet. Tényleg nem ártott volna elmenni, hiszen az itteni rendfenntartók általában elég hamar kiérnek az ilyen helyszínekre.
Hugh azonban még egy darabig fedezékbe sem akart vonulni, csak mikor már majdnem eltalálták párszor, így igyekeztem a tűzgömbökkel megzavarni a lövöldözőket.
Aztán mikor a doktor felrobbantotta a szemetest, akkor már akkora volt a felháborodás, hogy félő volt, akár mit csinálunk elsöpörnek minket. Figyeltem, ahogy Nick előugrik és pár pontos lövéssel egyelőre visszaszorítja a feldühödött tömeget, aztán bólintottam, az utasítására, hiszen logikusan megszervezte a visszavonulásunkat.
Mivel az egész egy véletlen balesetből dagadt ekkora bonyodalommá, ami nem volt kellően előkészítve, így úgy gondoltam teljesen logikus lépés elhagyni a helyszínt mielőtt bekerítenek minket.
- Rendben van Nick! Megtudom tenni, elzárom egy-két tűzfallal az utat, amíg elmegyünk. Hugh doktor? Te is jössz?

Elismerően tekintettem Nick-re. Ésszerű, sőt, kivitelezhető tervvel állt elő. Átfutott a fejemen, hogy vajon az olyannyira istenített Victor képes lett volna vajon ilyesmire? Aligha... Bár az ő esetében nem is lett volna szükség hasonlóra ő amúgy is csak ész nélkül lekaszabolja az ellenségeit...
Bólintottam Nick-nek.
- Részemről rendben van. Ha fedeztek- küldöm is az első elterelést... Addig húzódjatok hátra.
A következő konténert már kézzel toltam meg, és mivel az emberfajzatok már tudták, mi következik, a detonáció nem is volt olyan hatásos, mint az előző. Azonban rájöttem, mivel lephetem meg őket. Csak egy pontos és erős robbantás kell...
A lámpaoszlop elektromos szikrákat szórva szerteszét dőlt el, és bármily hihetetlen, ki is lapított egy szerencsétlent. Nem túl szép halál...
A szirénák egyre közelebbről szóltak, ahogy mi magunk is közeledtünk a menekülést jelentő tűzlétrához.
Még pár robbantással és és forrólevegő-lökettel sikerült egy szinten tartani a támadókat. Ez, és Parázsléptű hatalma meg Nick lövései elégnek bizonyultak ahhoz, hogy ne merjenek közeledni, ám a fegyverhasználattól nem riadtak vissza.
Jómagam pedig meglepő felfedezést tettem: élveztem a harcot.

- Oké! Doki irány a sikátor! Honó san jöhetnek a tűzfalak. - Kiáltok fel mikor Hugh elsüti a lámpa oszlopos trükköt, és a kilapít vele egy embert, mintha az egy sodrófa lenne a pacák pedig meg a tészta. Nincs sok időnk a rendőrség már közeledik. Ha szerencsénk van csak az első kőr a közelben járőröző fakabátok azok. Ha nincs szerencsénk, akkor pár pillanat múlva egy SWAT-os kocsi fog befordulni a kereszteződésen. Remélem az én Japán barátom gyorsan cselekszik. Ezzel tudna nekünk elég időt nyerni a meneküléshez. Én fedezendő a csapatott újra előre nyújtom a kezem, és mint nemrégiben most is használom az erőm. Az üres pisztoly hajszál pontosan esik bele, a Honó által feltámasztott első tűzbe. Nem akarok magam után nyomot hagyni. Majd a tűz le perzseli az ujjlenyomatom és a hámsejtjeim is az üres fegyverről. Majd a következő pillanatban útjára engedem a nem is olyan régen vásárolt késeimet. A pengék pörögve szelik át a levegőt, és mint valami távirányított shurikenek, megtalálják az emberek húsát, vért fakasztva maguk után. - Meg deglesz te korcs! - Hangzik a kiáltás, éltes Bronxi tájszólásban és a harcba bekapcsolódik valami nagyobb is. Hatalmas dörej visszhangzik végig az utcákon mikor az egyik üzletből előlépve egy nagy darab férfi sörétes puskával kezdi elküldeni számunkra szívből jövő szeretet csomagjait. A meglepetés ereje az ő oldalán áll. Nem tehetek róla, már se fedezékbe ugrani, se ellent támadni nem tudok. Így lórúgás szerű fájdalom hasít a vállamba, mikor a sörét szemek mérges raja elér engem. Megtántorodva lépek hátra párat, miközben a kezem a sebre szorítom. Úgy tudtam, hogy ebből baj lesz. Azonban az élni akarásom nem hagy tovább sajnálkozni. Előre vetem magam, mint egy rögbi játékos, és mielőtt a szemétláda újra rám lőhetne feldöntöm, mint vak a poharat. A fájdalom és a düh elvakít, puszta kézzel álok neki szétverni a fickó fejét.

Míg Nick san tervét követjük és igyekszünk visszavonulni, addig Hugh doktor még búcsúzóul felrobbant még egy szemetest és egy oszlopot is kidönt a képességével, így a megtorpanó tömeg előtt van időm felhúzni több tűzfalat is, ami elrettenti őket egy darabig.
Tapasztalatból tudtam, hogy a város rendfenntartói hamar a helyszínre érnek, aminek a hangját egyre hangosabban hallottuk is, és ha nem akartunk fogságba esni igyekeznünk kellett. Oní-san még pár késsel is meglepte a tűz túloldalán lévőket, ahonnan az ordítás jelezte, hogy jó irányba küldte őket, de ekkor hangzik fel a kiáltás és a nagy dörrenés, ami után szinte azonnal vér önti el Nick vállát.
Kezemben máris formálódik egy tűzlabda, de mielőtt még útjára engedhetném a fegyveres férfi felé, a testvérem, már neki is rohant fejjel, a földre döntve őt és öklei cséphadaróként ütötték a támadó fejét.
- Mennünk kell Nick san . – ugrom oda melléjük, igyekezve lerángatni az elkábult férfiról, és ha sikerül, akkor egy tűzgömbbel sietek maradásra bírni a földön fekvőt, hogy eszébe nem jusson a fegyveréhez nyúlni. Gyorsan megnézem Nick sebét, de egyelőre nem veszélyes, tud vele mozogni és nem is fog elvérezni, így siethetünk tovább, hogy eltűnjünk a rendőrök és a dühöngő tömeg szeme elől.

Bár a úlerő jelentős volt, úgy festett, könnyedén kiverekedjük magunkat a szorult helyzetünkből. Azonban minden tervnek, még a legjobbaknak is van egy vagy két buktatójuk. Jelen esetben a sörétes puskával közlekedő férfi volt az. Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm, elvégre ez Bronx... Mégis annyira meghökkentem, hogy egy másodpercig haboztam, mikor a férfi célzásra emelte a fegyvert. Ez hiba volt: Nick vállán apró vérvirágok nyíltak. Utána pedig pont, hogy a fiatalembertől nem tudtam támadni: eltakarta előlem a támadóját.
Azonban így kellemetlen helyzetbe kerültünk. Parázsléptű, Nick, és a pórul járt puskás többé-kevésbé fedezék nélkül maradtak, és bizony nem szűnt meg a támadás ellenünk. Egy forró levegőfalat küldtem szét az utcában, de nem tudtam, mennyire lehetett hatásos. Elvileg ugyanaz volt, mint az az egyenes, láthatatlan vonal, amit fegyverként szoktam használni, de mivel szétterítettem, gyanítottam, hogy annál gyengébbre sikerült. És igazam is lett: bár páran megtántorodtak, amikor a forró levegő átsuhant az utcán, más nem történt. Kénytelen voltam a pisztolyom használni, hogy megakadályozzam a Testvériség tagjainak lelövését.
- Nick! Parázsléptű! Mennünk kell!