Queensi utcák

Telefon, cigi, pénztárca, jegyzettömb, toll megvan… Ellenőriztem le táskám tartalmát, majd nyakamba vettem a város utcáit. Legfőképp Queens utcáira esett a választásom, hiszen köztudott, hogy erre sokan felvállalják valódi kilétüket a mutánsok. Reménnyel telve indultam neki a mai napnak, hogy a vak szerencse utamba sodor egy mutánst, aki hajlandó alkalmazni a képességét és bemutatni, esetleg ne adj isten beszélni is róla. Elvégre az első cikk leadási határideje vészesen közeledett én pedig szörnyen utáltam bármit is az utolsó pillanatokra halasztani. Legvégső esetben, amit azért bevallom nem nagyon szerettem volna megírni, kéznél van egy saját képesség, amiről írhatnék. Bár maga a gondolat is szörnyen frusztrált.

Próbáltam elvegyülni a nappali forgatagban, miközben az utcákat jártam és néhol egy-egy bolt kirakatát nézegettem, persze nem állt szándékomban vásárolni, de épp tökéletes volt a visszatükröződő ablaküveg, hogy esetleg bármi furcsa vagy különös feltűnjön a háttérben...

Egész nyugodtnak tűnt ez a környék, bezzeg ellentétben a város némely másik részével, ahova szándékosan be nem tenném a lábam. Vásárolni jöttem be a városba a ruha nagyjával már megvoltam. Mindent amit vettem bepakoltam a hátizsákomba. Mi kell még? Úgy éreztem magam mint akinek ott villog a vész jelző fény valahol, hogy igen elfejtettél valamit! De mit? Hmm....
A csudába! Csak nem akart az eszembe jutni. Nos ez a délutánom még szabad, talán nézelődve meglátok valamit, amiről eszembe jut.

Nos ezt addig folytattam míg én magam is kezdtem elveszve érezni magam, bár szerencsére itt azért könnyebben megtaláltam, hogy hol áll a fejem, tekintve, hogy tudom merről jöttem. Épp az egyik utca táblát akartam megnézni, amikor sikerült neki hátrálnom valakinek. Szegényt majdnem fellöktem, és én is teljesen összerezzentem.
- Jaj elnézést, én nagyon sajnálom, nem akartam, tényleg.... - míg szóban csak áradtak belőlem a bocsánat kérések, belül önmagamat szidtam. Hogy lehettem már megint ilyen figyelmetlen. Hogy tudok egyáltalán ennyire az lenni?

Egy méregdrága ruha vonta magára a figyelmem a kirakatból. Amolyan hosszú, majdnem földig érő kék virágmintákkal díszített szépség. Próbáltam magam meggyőzni, hogy soha de soha nem venném fel emberek közé, de egyre inkább hívogatott én pedig kezemmel már majdnem megérintettem az üveget, amikor is egy hirtelen lökettől elveszítve egyensúlyomat felkenődtem rá. Láttam a boltból elég rondám rám néző eladót, aki valószínűleg a hangosabb koppanásra figyelt fel. Én meg eközben a „támadómat” vontam volna felelőségre, ha az nem kezd sűrű bocsánatkérésekbe. Ekkor fordultam meg és néztem a megszeppent lányra.
- Semmi probléma. Végül is azt hiszem nem tört el semmim. – néztem végig magamon, próbálva megnyugtatni a lányt egy vigyorral, de láthatóan jobban magára vette a dolgot, mint kellett volna. – Te jól vagy? - kérdeztem szétnézve a környéken, hiszen kapásból dunsztom sem volt, hogy mi okból jött nekem. Lehet, hogy nekem lökték vagy tudom is én...

- Én tényleg... de ezt már mondtam. Sajnálom. Igen, jól vagyok persze - vágtam rá gondolkozás nélkül - Csak elkalandoztam kissé. Bocsánat. - Megfogadtam, hogy most már befogom. Főleg, hogy nem ismételgetem magamat egyfolytában. Vettem egy mély levegőt, közben pedig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen reménytelen vagyok.
Vajon bele fogok unni valamikor is ebbe? Az önsajnálatba... De valójában tényleg nem láttam megoldást a dologra. Hozzávéve, hogy először rá kéne jönnöm, hogy mire is keresek megoldást. Magamra? Akkor az rég veszett ügy, hiszen arra nincs ugyebár.
Maga a mostani helyzet nem tűnt olyan vészesnek. Legalábbis reméltem, hiszen nem harapták le a fejem. Vagy csak még nem?
Megszeppenve álltam ott, szégyenemben, hogy megint ilyen figyelmetlen voltam.

Zavartan álltam a lánnyal szemben, miközben emberek tucatjai mentek el mellettünk, mit sem törődve velünk. Mintha ott sem lennék. Mindenki siet a maga dolgára és észre sem veszi, ha esetleg segítségre lenne szüksége valakinek. Nem, mintha nekem lett volna, de ez a lány itt már egész más eset. Mint aki teljesen elveszett vagy nem is tudom. Az egész lány olyan volt, mintha egyetlen hangosabb mondattól összeomlana. Megpróbáltam elővenni sokkal kedvesebb mosolyom, mint, amit amúgy az emberekre szánok. Tényleg megsajnáltam ezt a lányt. Annyira egyedül állt ellőttem.
- Tényleg semmi gond. Mondtam már. - próbáltam egy lépést tenni felé és reméltem, hogy mindeközben nem fogom még jobban megrémíteni szegényt. Mint egy űzött vad, úgy nézett rám nagy kerek szemeivel és talán ebben láttam valami olyat, aminek hatására nem fordultam sarkon és hagytam magára.
- Kara vagyok. - nyújtottam kezem felé barátságosan, evvel is próbálva oldani a feszültséget.

Még egy mély levegő, beszív, és kifúj. Ez kissé látványosabb volt, mint az előző, de valahogy szalonképes állapotba kellett hoznom magam, nem igaz?
Én is mondtam egy párszor, és most ő is mondta, azt is hogy mondtuk. Azt hiszem ezt a gondolatot itt fejezem be.
- Tanya - ráztam meg a kezét, kissé emberibb kifejezést ültetve az arcomra. De igazából innen nem tudtam hova tovább. Beszélni csak arról tudtam volna amiről eddig. Ha teljesen másba kezdek akkor meg bugyután nézek ki. A döntést így ráhagytam, hogy mi fog történni. Lesz valami vagy ennyi volt. Bár ez sem tűnt túl sokáig tartható technikának.

- Örülök Tanya. - engedtem el a kezét és immár örömmel tapasztaltam, hogy iménti félelme tovaszállt, legalább is látszólag. Tehát innentől kezdve akár folytathatnánk is megkezdett utunkat, ki-ki a maga útján. De valamiféle ötlettől vezérelve más megoldást választottam és úgy gondoltam, ha nem lesz ellenére, akár együtt is folytathatnánk utunkat. Lenéztem szatyrokkal teli kezére, majd rá.
- Mit szólnál, ha az ijedtségre meghívnálak egy kávéra? – böktem fejemmel a folyton kavargó tömegen túlra – Mintha láttam volna arra egy kávézót errefelé jövet. – ajánlottam fel kedvesen, majd, ha igent mond kezemet segítségként nyújtom a szatyrok felé, ha engedi.
- Netán a környéken laksz valamerre? – érdeklődtem apró reményekkel telve, hogy kicsikarok belőle valamit, hiszen, ha erre lakik van esélyem tovább faggatózni, ha nem akkor pedig csupán megiszunk egy kellemes kávét elcsevegve.

- Én is - vágtam rá, bár jobban örültem volna, ha az ismerkedést másképp kezdjük. A legutóbb amikor neki mentem valakinek, az nem végződött valami túl jól.
- Rendben - igaz valami hideg jobban esett volna. De biztos árulnak majd jegeskávét, vagy valami hasonlót.
- Igen, mondhatjuk - bár a hangom nem volt valami meggyőző. Észbe kapva viszont rájöttem, hogy én tulajdonképpen egyáltalán nem akarom megmondani, hogy hol. Az elég gyanús, ha valaki a Xavier suliba jár. Vagy nem? Talán tényleg nem kéne leállnom beszélgetni idegenekkel az utcán? Talán.... Talán... talán... Örülhetek ha a fejem nem fájdul bele a sok talánba.
- Igazán nem nehezek - de azért odanyújtottam az egyik szatyrot, ha mégis segíteni akar.

Immár én is felszerelkezve szatyorral lépkedtem Tanya mellett, bár nem igazán kaptam egyértelmű választ tőle iménti kérdésemre. Mondhatjuk, hogy erre lakom... Most akkor igen vagy nem? Tettem fel magamban a kérdést, de láthatóan nem nagyon akaródzott válaszolnia egyértelműen, én pedig nem szerettem volna újabb hasonló kérdéssel zaklatni őt, hiszen félő volt, hogy megretten és magába zárkózik. Legalább is még nem.
- Áh, itt is van. - mutattam a kávézó előtti kis asztalkákra, melyek felett hűs árnyékot adó napernyők tették lehetővé, hogy elviseljük a meleg nyári napot. Egy olyan helyet választottam, ahol zavartalanul nézelődhetek szét a környéken és lecsüccsentem. Várakozóan néztem a pincér után, majd cigi után kezdtem kotorászni táskám rejtett zugaiban.

Úgy döntöttem a válaszát igennek tekintem, így ennek megfelelően, ugyan kis időt hagyva neki, kezdtem kérdezősködni teljesen általánosságokról.
- És mégis mióta élsz mondhatni a környéken? - oldottam a feszültséget egy széles mosollyal. Látszólag úgy tűnhet, hogy kihasználom a lányt faggatózásommal már, ha kapok egyáltalán egyenes válaszokat, pedig én csak éltem a kínálkozó lehetőséggel.

Egész csinos kis helynek tűnt. És bár nem szeretem szórni a pénzt végtére is arra jutottam, hogy most belefér. Egy nagy kehely fagyi lebegett lelki szemeim előtt. Milyen jó is lenne.
- Pár hónapja költöztem ide a rokonokhoz - füllentettem. Igazából nem szeretek hazudni, de az igazat viszont annál kevésbé akartam volna elmondani. Nem is akartam többet erre gondolni, inkább az asztalon lévő itallapokat és egyebeket kezdem vizslatni. Végül aztán csak megtaláltam, mondhatni amit kerestem, jegeskávé fagylalttal. Már csak a pincér hiányzik.
A gondolataim máris hasonló, könnyed kis semmiségeken jártak. Valahogy sikerült kicsit elengednem magam. Azt hiszem nem sokat érzem magam így, esetleg ha kiülhetek a suli tetejére, bár most azt sem tenném a nagy hőség miatt. Talán majd este.

Kezdtem rájönni, hogy ebből a lányból ugyan nem szedek ki semmi számomra fontos információt, amit a cikkben felhasználhatok. El kell fogadnom a tényt, hogy talán érdemesebb lenne taktikát váltanom, ha meg akarom írni azt az átkozott cikket. Viszont azt jó volt látni, hogy Tanya most már teljesen lenyugodott és szinte már azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy aránylag egész jól érzi magát. Tehát a napi jó cselekedet letudva...
- Valóban? - kérdeztem csevegő hangnemre váltva, hiszen a továbbiakban csupán egy kellemes beszélgetésre számítottam.
- És mégis honnan érkeztél, ha szabad érdeklődnöm? - néztem én is magamnak egy itallapot, amit pár pillanat után vissza is tettem, hiszen csak egy kávét szerettem volna. De hol van már a pincér? Néztem várakozóan a bejárat felé egyre türelmetlenebbül, miközben egy cigarettát gyújtottam. Ugyan nem kérdeztem meg Tanyát, hogy zavarja-e, de ha netán mégis majd szól. Vagy nem...

- Angliából - Azt hiszem otthonra is kéne egy doboz fagyi legalább. Elmerengtem a képen. - Valahogy olyan más itt minden, és valahol mégsem. Más a város, de mégis csak város ugyan úgy. Mondjuk nem mintha hiányolnám a sok esőt - mosolyodtam el. Anyáékat hiányolom az teljesen igaz. Azt nézve, hogy mit hiányolok, egészen csábítóvá tette a haza ruccanás megpróbálását. De úgy se leszek olyan bátor, hogy megpróbáljam. Talán így a legjobb. Amíg nem vagyok biztos a dolgomban legközelebb nem akarok a Kínai negyed helyett Kínában kikötni.
- És te? Mármint úgy értem mindig itt laktál? - Érdekelt volna a véleménye a városról. Főleg ha tényleg itt lakott eddig, akkor az ő szemével nézve tényleg biztosan minden más, mint az enyémmel.
Kevés kellett hogy hirtelen csak úgy megrázkódjak. Ezt most szó szerint elképzeltem.

- Valóban? - kérdeztem meglepetten és csodálkozva. - Még sosem jártam Európában, sőt, ha jobban belegondolok Floridán kívül még nem is jártam másfelé. Merthogy én onnan származom. Csupán pár éve, hogy koptatom New York utcáit. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a fajta nyüzsgést, mely életben tart. - mosolyogtam Tanyára, miközben csacsogtam neki. Így már érthető volt számomra, hogy miért ennyire megszeppent és tűnik annyira elveszettnek némely pillanatban.
Gondolataimat a pincér zavarta meg, hogy ő most felvenné a rendelést. Csak úgy tornyosult fölöttem fekete kötényében és várakozóan pislogott rám. Talán köszönt is de nem hallottam.
- Én egy kávét kérnék. Feketén. - adtam le mit kívánok, majd Tanyára néztem és miután ő is rendelt és a pincér is elvonult megszólaltam.
- Teljesen meg tudlak érteni. Egy ekkora városban elveszettnek érezheti magát az ember. De a rokonaid gondolom segítenek a beilleszkedésben.

- Ühüm - bólogattam. - Florida... Ott biztosan más a tengerpart mint Angliában. Bár otthon én csak a kikötőket láttam.
- Egy Jegeskávét, fagylalttal - adtam le én is a rendelést immár teljesen mosolyogva. - Hát igen - sóhajtottam. - Hátha még tényleg eltéved az ember. Legutóbb a Kínai negyedben úgy elkavarodtam, azt hittem sosem jutok ki. - Azért végül ismét mosoly kúszott az arcomra. - De egyszer biztos csak megszokom - próbáltam optimista lenni. Igazából nem szerettem a képességem azon részét ami az eltűnés és a felbukkanás között van, de belegondolva most már furán érezném magam nélküle. Már csak az a kérdés mit szokok meg: az utakat, vagy az eltévedést? Nem mindegy. Hiszen az elsővel nem tévednék el többet. Az bizony jó lenne.
Úgy éreztem viszont egyenlőre az álmodozáson kívül nem túl sokat tehetek az ügyben. Talán majd egyszer, de ez is csak újabb álom.

- Még pár hónap és egész biztosan megszokod ezt a helyet, már ha el tudod majd fogadni a város sok furcsaságát és miegymást ami itt van. De elég szerethető a maga színességével és a rohanással, amivel itt találkozik az ember. De ha ehhez hozzászoksz, már nem lesz idegen az egész. - gesztikuláltam beszéd közben, és mire a pincér kihozta a rendelést el is nyomtam a cigarettám. Nincs is jobb egy jó erős feketekávénál, ami segít felrázódnom kissé.
- Jó dolog, ha pozitívan tudod felfogni a dolgokat, hiszen, ha egyszer eltévedsz akkor még egyszer biztos nem fogsz ugyanazon a helyen. - kortyoltam bele a kávémba, miközben azért néha kinéztem a színes forgatagba, hátha szemem megakad valami szokatlanon.
- És mit csinálsz? suli miatt jöttél el Angliából vagy esetleg meló? - kérdezgettem tovább, annak reményében, hogy többet megtudok erről a fiatal lányról, ki egykori önmagamra emlékeztetett.

- Remélem. Vagyis bízom benne - mosolyodtam el magamat is biztatva, pedig tudtam, hogy nekem azért több kell ennél. Viszont azt hogy ahol egyszer eltévedtem, másszor nem fogok, sajnos nem tudtam igazolni. A másik világban változnak az utak, nem hinném hogy bármikor is ugyan oda vezetne ugyan az az út. Út... valójában nincs is ott olyan. - Nos legutóbb kaptam egy igen jó tanácsot. Hogy ha eltévedek induljak vissza amerről jöttem - nevettem el magam kissé. - Olyan bután hangzik, hiszen egyértelmű - lenne -, mégsem mindig gondol rá az ember - fixíroztam pár pillanatig a kávémban úszkáló fagylaltot. Valahogy eddig pont ezt a lehetőséget zártam ki először mindig, azt hiszem.
- Igazából otthoni gondok... - egy újabb hazugság, de az iskola kérdését nagyon el akartam kerülni. Nem biztos hogy teljesen köztudott. Sőt akkor valószínűleg már bajunk lehetett volna belőle, mégis... nem akartam elmondani.
Mekkora hazudozó vagy Tanya! Nem is ismerek magamra. Talán beszélek majd valakivel erről a suliban.

- Ez sem egy elvetendő ötlet. - nevettem fel Tanya sziporkáján, majd kiittam a csészém tartalmát és kedvetlenül néztem az aljába, végül újra Tanyára.
- Tudod jobban meg tudlak érteni, mint azt gondolnád. Annó hasonló okokból jöttem el otthonról... - mondtam, miközben valójában feleszméltem, hogy miről is fecsegek itten, hiszen önszántamból sosem szokásom beszélni magamról, most valami oknál fogva be nem áll a szám. A hirtelen jött zavart egy újabb cigivel próbáltam magamban oldani, miközben a füstfelhőn át Tanya vonásait elemezgettem magamban.
Talán jobb lenne jobban odafigyelnem, hogy mit fecsegek ki a továbbiakban.
- De gondolom azért jársz valami suliba vagy esetleg a melósok életét éled? - váltottam témát gyorsan, illetve tértem vissza az előzőhöz, amire nem kaptam választ.

Nagyban neki álltam majszolni a fagylaltot miközben beszélt, hogy ne akkor tegyem esetleg mikor én beszélek. Az úgy ugyebár nem a legjobb párosítás.
- Igen, itt a queensi középsuliba - egy újabb füllentés. Már kezdett elegem lenni belőlük. Azért az már elgondolkoztató, hogy ha valaki a saját agyára kezd menni. Úgy érzetem, csak én lehetek ilyen szerencsétlen aki képes erre. Furdalt a lelki ismeret, de a félelem nagyobb volt. Mindezek után csak emlékezzek arra miket mondtam.
- Azért hiányzik Anglia - kaptam magam honvágyon a nagy eszmefuttatás közben. És hiányoznak anyuék. Barátom nem volt túl sok és Lucival azóta is beszélek, de az sem ugyan az. Valójában még neki sem merek mindenről beszélni, ha valaki meglátná, hogy ilyesmiről írok neki... Csak újabb félelmek gyűrűztek föl bennem. Csodálatos.

- A honvágy hasonló esetben teljesen normális. De kénytelen leszel megszokni vagy szembenézni a problémákkal, amit említettél. - mondtam talán kissé túlságosan is őszintén, de úgy tűnik ma ilyen őszinte napot tartok. Egyúttal úgy láttam ideje lezárnom, ha nem akarok több számomra fontos dolgot kifecsegni, meg egyébként is már sokáig elidőztem. Ideje továbbállni.
Intettem a pincérnek, miszerint fizetnék, majd Tanyától kértem elnézést a hirtelen távozás miatt.
- Remélem most már rendben hazatalálsz, nekem viszont további elintéznivalóm akadt a mai napra. - álltam fel, miután a pincér kezébe nyomtam a kettőnk fogyasztását, hiszen arról volt szó, hogy én hívom meg.
- Örülök, hogy találkoztunk Tanya, remélem még összefutunk. - kacsintottam rá, bár ez elég hihetetlennek tűnt egy ekkora városban. Nos, ki tudja? Végül továbbálltam.

//Köszönöm a játékot//

Érdekes hely New York City. Nyüzsgő és tömött. Sok az ember. Nagyon sok. Otthon nem volt ilyen sok belőlük. De otthon több volt a fa és a virág. A világ úgy tűnik egyensúlyban van. Ahol sok a fa, kevés az ember. Ahol sok az ember, kevés a fa. Szerintem az lenne a legjobb, ha sok lenne az ember és sok lenne a fa is. Szeretem őket. A fákon gyönyörű virágok teremnek, az emberek pedig nagyon szépeket tudnak mondani a dalokban és a versekben. Ezt szeretem. De az emberekben sok a düh és a fájdalom is. A versekben olyan szépen írnak róla, de a valóság más. Ott az csak fájdalmas. Megvernek, pedig nem is adsz rá okot. Kirekesztenek mert más vagy. Pedig van két kezed, két lábad, egy fejed, hajad, két szemed, egy szád, két füled, egy orrod... pont mint nekik. Akkor miért vagy más? Miért vagyok más? Sóhajtva dőltem neki a házfalnak és néztem rá a földre hajított cowboy kalapomra. Volt benne úgy 9$ már, jelenleg minden vagyonom szinte ruháimon, a táskámon és a biciklimen kívül. Ez is furcsa. Az emberek sokra becsülik ezeket a fémérméket. De miért? Mi olyan különleges rajta? Csillog. Kerek. A söröskupak is, azt mégse becsülik. Nem ostobaság? Amire szükségünk van, azt olyan könnyű megszerezni a tehetségünkkel. Mindenki jó valamiben. Anya megmondta. De anya már nem anyukám...
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a komor gondolatokat, helyette újra felemeltem a gitáromat. Féltem, hogy ha túl soká gondolkodom ezen megint rossz érzéseim lesznek és akkor bántok másokat. Mindig olyankor van. Félek tőle. Inkább gyorsan megpendítettem a húrokat, hogy játsszak valamit ami más felé tereli a gondolataim. Valami egyszerűt. Valamit, amit szeretnek az emberek. Amerikában mindenki szereti a countryt, hát most, bemelegítésként erre is alapoztam én is. Olyan nagyon sokan rohangálnak itt szürkén, magukba mélyedve, azt se tudják, hogy emberek vannak körülöttük. Aki tudja is... azt is inkább csak idegesíti a fajtársai jelenléte. És ez nem jó. De nem ám!
Hamarosan jellegzetes hangok csendültek fel az öreg, kopottas hangszeremből, melyet még Öreg Sam hagyományozott rám, mikor meghalt. Az akkordok egy ismert dallá álltak össze a levegőben, s hangomat is kieresztettem, amennyire tudtam, mindent, a szívem a lelkem beleadva, hogy a kellemes, nem túl pergős, de nem is túl lassú dal nyugodt, mégis ösztönző hangulata elérjen az emberek szívéig. Bal lábammal ritmusosan vertem a flasztert az ütemre koppant a western csizma sarka, kopottas farmeromon támaszkodott a gitár, bőrdzsekim ledobva, csak a pólómat viseltem. Fehér színe azt hiszem a hangulatom is mutathatta. Tiszta, vidám és ezt ki is akarja sugározni. Más kérdés, hogy van ahol a gyász színe, azt hallottam. Akkor is igaz rám, nem?
A meleg időben kevés ember figyelt a dallamra, de egyre többen villantottak rám egy-egy mosolyt, egyre többször csendült az aprópénz a kalapomban. Minden alkalommal mélyen megbiccentettem a fejem ezek felé és újult lelkesedéssel folytattam a pengetést. Aztán történt valami, ami később oly jelentőssé vált, de akkor még csak egy egyszerű eseménynek tűnt. Megállt velem szemben két szandál. Felemeltem a tekintetem, egy a forróságban napszemüveget viselő, barna hajú lány állt velem szemben, ennyit láttam csak belőle a tűző fényben, ami épp a háta mögül érkezett, s félrebillent fejjel hallgatta a muzsikám.

(bocsánat, de a linkeket 7 napig tiltó oldalkorlátozás miatt csak így tudom megadni, ezt a country nótát játssza Josh: Alan Jackson : Country Boy)

Meleg napsütésben, bágyadtan gyalogoltam hazafelé, miközben a forró aszfalt is sugározta a meleget magából, mintha olvasztókemencében lettem volna, úgy éreztem magam. Nem siettem, csak ráérősen nézelődtem, ahogy előre haladtam az emberek közt némelyiknek nekiütközve út közben, ahogy ők gyorsan szedték a lábukat. Talán van hová sietniük, nekem nem volt. Ideiglenes lakásom nem az a hely, ahová bárki is rohanna haza. Talán bevásárolni sem ártana a napokban – futott át agyamon a hirtelen gondolat.
Szép sorban memorizáltam magamban, hogy mit is kéne legközelebb vásárolnom otthonra, amikor kellemes nóta ütötte meg a fülem. Nem mintha szokatlan lenne egy ekkora városban az utcazenészek jelenléte, de ez valahogy új volt számomra és jóleső érzésekkel töltött el. Meg egyébként sem akadt jobb dolgom, mint akár hallgatni őt. Napszemüvegem lejjebb toltam az orromon, amikor felnézett rám és elmosolyodtam. A mosoly szinte magától jött, holott egyáltalán nem szokásom bárkinek osztogatni, de szinte gyermeki, kíváncsisággal tele tekintettel találtam magam szembe. Táskámban kotorászva nyúltam valamicske apróért és ami a kezembe akadt beleszórtam a kalapba, leguggolva elé, aztán végül fel sem álltam. A továbbiakban, úgy hallgattam tovább a játékot.

A lány pénzt adott, mint a többiek, de másként... Ő nem csak odadobta és elment tovább sietni a maga útjára, rohanni pénz, munka vagy nem is tudom mi miatt. Mosolyunk összekapcsolódott, magamban arra gondoltam: ritka lélek a lány. Olyan aki képes elszakadni a mindennapi rohanástól, képes érezni és élvezni a szabadságot, azt az érzelmet, ami mindannyiunknak ott kéne legyen a zsigereiben. Kevesen képesek megállni és hallgatni is a zenész dalát, úgy igazán. Olyan kevesen. Mivel az előző utolsó akkordjai is elhaltak a lány szemébe néztem, majd végigsimítottam a gitárhúrokon, csak a szememmel üzenve: "Ezt pedig most csak neked fogom játszani, a te kedvedért". Újra megpendítettem a hangszert, eljátszva azt a dalt, ami számomra pontosan annak volt szimbóluma, aminek a lány maga jelenleg. A szabadságé. Talán mert láttam a filmet, ami már akkor is a lelkemhez szólt.
Ahogy énekelni kezdtem és játszani elöntötte a lelkemet a szabadság érzése, amelynek szimbóluma most számomra a guggoló lány volt, de annyi mindent felkavart bennem. Szerettem ezt az érzést, ezt az eszmeiséget. Annyira... annyira magával ragadó. A madarak gyors szárnycsapásai a levegőben a tomboló szél, amely a levegőbe emeli a lányt, hogy a szandálja talpa alatt már nem a koszos flaszter terül el, hanem mezők, falvak, erdők, hegycsúcsok és városok suhannak el, együtt repül a madarakkal s az angyalokkal a tiszte fényben körülöttünk, mint... mint a freskón, amit festettem... illetve valaki más festett... de látom magam előtt... A szél maga öleli talán a lányt, lobogni látszanak lenge ruhái, még ha nem is érzi ezt, de látja. Szivárványon guggol immár, annak is a tetején, felhők úsznak el körülötte és színes tollú madárrajok...
Az enyhén lilás szín megszűnt, újra normálisan láttam immár, ahogy mindig. Az emberek egy része egyszerűen eltűnt az utcákról, a többiek kíváncsian vagy megdöbbenten méregettek, de engem most csak a lány érdekelt, mert hisz neki szólt a dal, ő élte át igazán, teljes intenzitással azt, amit... amit... amit már megint valahogy létrehoztam. Az utolsó akkordokat elharaptam, ujjaim lehanyatlottak a húrokról és vörösbe borult az arcom, ahogy félszeg mosollyal próbáltam tartani azt, amit korábban kialakítottunk, az érzést, a kíváncsiságot a dal felett érzett örömöt. Nem akartam látni a megdöbbenést a szemében ami félelemmé válik, vagy gyűlöletté torzul. Miért kellett őt is? Miért? Halkan, szomorúan szólaltam meg:
- Nem akartam. Tényleg nem - néztem a lassan felálló lány szemébe továbbra is, majd nyeltem egyet és beletörődő, de mély szomorúságtól átitatott hangon folytattam: - Most... bántani fogsz?

(Josh dala ezen posztban: Kris Kristofferson: Convoy)

Továbbra is maradtam guggolva, már csak a kimondatlan üzenet miatt is, ha másért nem tettem volna. Tenyeremre támaszkodva figyeltem, ahogy felcsendülnek az újabb dallamok. Látszott rajta, hogy nem csupán a napi betevőért teszi ezt, hanem mert tényleg szereti azt, amit csinál. Átéléssel és még valamivel, amit ebben a pillanatban nem tudtam volna megmagyarázni. És akkor magával ragadott az érzés, a látvány. A látvány? Azt ugyan nem tudtam, hogy mi történik, de ebben a pillanatban nem is akartam tudni róla. Nem akartam megmagyarázni, tudni, megérteni. Csak átélni. Minden más ráér később. Engedtem a szabadságérzetnek és mindannak, ami körülvett. Teljesen elengedtem magam, ami általában véve nálam ritka dolog. Szinte már sajnáltam ahogy a dalnak és evvel egy időben az álomszerű képnek is vége szakadt. Nem volt kétségem felőle, hogy kinek köszönhetem a pillanatnyi varázst, de ha lett is volna, a lilás szikrázás a tekintetében mindent elárult volna. Egy jó darabig nem is voltam képes megszólalni, még a hatása alatt voltam és talán még pár percig tartott volna, amíg magamhoz térek, ha meg nem szólal.
Hányszor hallottam ezeket a szavakat a saját számból is. Nem akartam… - visszhangzott a fejemben, immár az ő és az én hangom is furcsa egyveleget alkotva. Ám utolsó szavai voltak azok amik igazán megleptek és értetlenségem kiülni látszott az arcomra is egy pillanatra. Napszemüvegemért nyúlva vettem azt le immár teljesen, úgy nézve rá.
Még mindig guggolva szóltam hozzá, mit sem törődve a körülöttünk lézengő pár emberre.
- Miért is bántanálak? – tettem fel a kérdést, bár egyértelmű volt a válasz. Az emberek általában félnek attól, amit nem értenek és ez lássuk be ebbe a kategóriába tartozik. Ez ellen pedig támadással reagálnak, ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni.
- Nem szokásom bántani azokat, akik ilyesmivel ajándékoznak meg. – mosolyodtam el lágyan és álltam fel végül – Csodálatos dolog amire képes vagy. Gyönyörű volt… Köszönöm. - végül tudatosult bennem, hogy több szempár is figyel minket, ami ugyan engem nem zavart, de nem szerettem volna, ha esetleg ellenségeskedés lenne belőle, hiszen abból semmi jó nem származna.
- Mit szólnál, ha nyugisabb helyre mennénk? Meghívhatlak egy ebédre? Bár ahhoz már késő van - pillantottam az órámra - Akkor csak egy hamburgerre vagy amit szeretnél. - néztem rá kérdő tekintettel.

Az emberek idegenkedve néztek ránk, lassan inkább elszéledtek az újonnan feltűnt rohanó emberek pedig mit sem tudtak a szabadság kicsiny szikrájáról, ami kipattant belőlem az imént. Senki se tudta, még azok sem akik látták. Nem tudták, mert nem értették. Csak ő tudta. A lány aki meghallgatta, meglátta és megértette aztán pedig nem futott el, nem pofozott meg, nem rúgott meg. Aki olyan volt, akivel még sosem találkoztam. Nem tartott talán szörnynek. Utálom magam. Utálom, hogy lányos az alkatom, a vonásaim. Utálom. Nem akarok lány lenni. Nem akarok lányosan viselkedni. Erősen küszködtem a szemembe gyűlő könnycsepp ellen. Apa megmondta: csak a lányok sírnak. Nem akarok lány lenni, megmutatta milyen az. Mindenesetre azt hiszem ott ült a szememben vagy inkább sugárzott belőle amit magamban most olyannyira éreztem, mélyen és oly ritkán ismerten mégis simogató melegséggel. A hála. A mély, őszinte, szerető hála. Kérdésére önkéntelenül a hasamhoz kaptam, ami fájdalmas kordulással hangoztatta egyetértését, lévén ma még nem ettem. Félénken bólintottam, hátha csak játszik velem, vagy egyszerűen meggondolta magát:
- Öhmm... nagyon szépen köszönöm - feleltem. - Szeretem a sajtburgert - tettem még hozzá.
Lázasan gondolkodtam, mivel viszonozhatnám a felajánlását, mikor szörnyű gyanú költözött a szívembe, lelohasztva a jókedvemet. Talán a lány nem is valóságos, csak én hoztam létre? Mint a többi képet? Csak magamnak? Akkor is kedves mondjuk... de azért jó lenne tudni. Valóban létezhet élő ember aki nem undorodik meg tőlem?
Ösztönös mozdulattal kinyúltam a keze felé, hogy megérintsem, hogy lássam, valós-e, de fél úton le is hanyatlott a karom. Mi van ha igazi? Akkor meg rossz néven veszi és esetleg akkor bántani is fog... Végül a saját mellemre böktem inkább:
- Josh... Joshua vagyok. Joshua Jospeh Grant. Te... te tényleg igazi vagy? - néztem remegő kíváncsisággal és reménnyel a szemeibe.